Évközi 13. vasárnap

Bölcs 1,13-15 2,23-25

Hisz Isten nem alkotta a halált, és nem leli örömét az élők vesztén. Azért teremtett mindent, hogy legyen, s a földkerekség nemzedékeit gyógyulásra szánta. Nincs meg bennük a romlás mérge, és nincs a földön az alvilág országa! Az igazság ugyanis örök és halhatatlan. Isten ugyanis halhatatlannak teremtette az embert, és saját hasonlóságára és képére alkotta, a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak.

2Kor 8,7.9.13-15

Ezért, mint ahogy mindenben kitűntök: hitben, szóban, ismeretben, minden buzgóságban és a tőlünk kapott szeretetben, úgy tűnjetek ki ebben a jótékonyságban is. Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek. Nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek pedig nyomorúságtok, hanem az egyenlőség szerint: most a ti bőségetek pótolja azoknak szűkölködését, hogy az ő bőségük is pótolja majd a ti szűkölködéseteket; hogy egyenlőség legyen, ahogy írva van: ,,Aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, és aki keveset, nem szűkölködött.”

Mk 5,21-43

Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: ,,A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: ,,Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: ,,Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai azt felelték neki: ,,Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?” Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: ,,Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: ,,A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: ,,Ne félj, csak higgy!” Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: ,,Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: ,,Talíta, kúmi!” – ami azt jelenti: ,,Kislány, mondom neked, kelj fel!” – A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Az Úr Jézussal érintkezni kell: odamenni hozzá és megérinteni, illetve engedni, hogy ránk tegye a kezét. Kevés csak az érzelmek szintjén érintkezni vele, mert a legtisztább lelkesedés is lelohad, a legfennköltebb érzések is megváltoznak, talán épp az ellenkezőjükre fordulnak, mi magunk azonban több vagyunk ennél, személyiségünk érzelmeink mögött van. Kevés az értelmi úton való érintkezés is a mi Urunkkal, mert bár nélkülözhetetlen, hogy legyen róla alapvető fogalmunk, tudásunk, hiába gyarapítjuk vele kapcsolatos ismereteinket nap mint nap, ő mindezeken túl van, elérhetetlen messzeségben, s ha akarja, értelmünk működését részben vagy teljesen kiiktatva lép kapcsolatba velünk, álomban vagy elragadtatásban. Sőt még az akaratunk szabadságával történő érintés is kevés: hozhatunk döntéseket miatta és érte, de ha ezt nem az ő kegyelmének erőterében tesszük, erőfeszítéseink hiábavalóak és hatástalanok lesznek.

Testestül-lelkestül kell kiszolgáltatnunk magunkat Jézus érintésének, azzal a vággyal és hittel közeledve feléje, mint a hosszú évek óta beteg asszony, aki szenvedélyesen hitte, hogy már ruhája szegélyének érintésétől is meggyógyul. Az a közeg pedig, amelyben az Úr Jézussal a valóságos és teljes érintkezés létrejöhet, mindenekelőtt a szentségek és a liturgia világa, ahol ő lelkünk mélyét érinti meg, és megváltásának erejével legtitkosabb sebzettségünket gyógyítja. S ez akkor is igaz, ha külsőleg nem érezzük a gyógyulást. Az iránta való szeretetből elfogadott, értelmesen vállalt szenvedés mélyebb érintkezésre és egységre vezet a mi Urunkkal, mint a testi egészség visszanyerése. A gyógyulás vágyánál is erősebbnek kell lennie annak a vágyunknak, hogy vele egyesüljünk és az ő dicsőségére legyünk, akár úgy, hogy gyógyító ereje sokak előtt megnyilvánul rajtunk, akár pedig úgy, hogy szenvedéseinket egyesítjük az ő tisztaságos és végtelen érdemű szenvedésével.

Gyógyító Urunk, Jézus Krisztus, add kegyelmedet, hogy azzal a tudattal járuljunk Eléd minden szentáldozásban, hogy a kenyér színében isteni hatalmadat rejtő ruhád szegélyét érintjük, mely a Te csodálatos, gyógyító erődet közvetíti. Segíts, hogy tartózkodjunk a világ érintésétől, és elutasítsuk az önző és tisztátalan érintéseket, de a Te gyógyító, megerősítő, életadó érintésed hordozói és továbbadói lehessünk testvéreink számára.

Szent Péter és Szent Pál apostolok

ApCsel 12,1-11

(...) Pétert tehát a börtönben őrizték, az egyház pedig szüntelenül könyörgött érte Istenhez. Amikor Heródes éppen arra készült, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt kettős lánccal megbilincselve, az őrök pedig az ajtó előtt őrizték a börtönt. De íme, megjelent mellette az Úr angyala, és fény ragyogott fel a cellában. Az angyal meglökte Péter oldalát, fölkeltette, és így szólt: „Kelj fel gyorsan!” Erre a láncok lehullottak a kezéről. Az angyal pedig azt mondta neki: „Övezd fel magad és vedd fel saruidat!” Ő megtette, az angyal pedig azt mondta neki: „Vedd magadra a ruhádat, és kövess engem!” (...) Miután átmentek az első és a második őrségen, a vaskapuhoz jutottak, amely a városba vezetett. Ez magától kinyílt előttük. Kimentek, végigmentek egy utcán, s ekkor az angyal hirtelen eltűnt mellőle. (...)

2Tim 4,6-8.17-18

Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából. Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön örökké! Ámen!

Mt 16,13-19

(...) „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”

Emberileg nézve soha nem érte nagyobb csapás az Egyházat kétezer éves zarándokútja folyamán, mint amikor – a hagyomány szerint – ugyanazon a napon elveszítette két oszlopát: Pétert és Pált. Mégis, mi keresztények kezdettől fogva győzelemként ünnepeljük ezt az eseményt, mert hitünk szerint a két főapostol vértanú halála nem veszteség, hanem nyereség. Nyereség nekik, akik „a jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották, a hitet megtartották” és tovább is adták, s fáradozásuk jutalmaként a mennybéli hazába költözhettek. És nyereség az Egyháznak is, hiszen elköltözésükkel gyarapodott a mennyben a diadalmas Egyház, közbenjárásuk pedig a zarándok Egyház hathatós támasza. A két apostol élete tehát nem megszakadt, hanem eljutott a végső kiteljesedésre; a két kiválasztott és igaz tanú nem kudarcot vallott, hanem most ért fel a csúcsra; a két oszlop nem kidőlt, hanem most vált csak igazán megingathatatlanná, úgyhogy bátran támaszkodhat rájuk az Egyház épülete.

A szentek halálában mindig megdicsőül az Isten. Kimondhatjuk, hogy valójában csak a halál, a szeretetből vállalt halál nyomhatja rá életükre, munkásságukra a hitelesítő pecsétet, amikor hitvallásuk és szeretetük maximumát nyújtva belépnek Isten dicsőségébe. S ekkor nem csupán előttük tárul ki az ajtó a mennyben, hanem Isten előtt is, hogy életpéldájuk, tanúságtételük, tanításuk által ő maga léphessen be abba a közösségbe, ahol éltek, erőt, bátorítást és mennyei vigasztalást nyújtva a közösség minden tagjának.

Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked Szent Péterért és Pálért, akiket minden emberi gyarlóságuk ellenére kiválasztottál, és minden különbözőségük ellenére eggyé tettél az Irántad való szeretetedben és az Egyházadért való munkálkodásban. Áldj meg minket, akiknek hite az általuk vetett magból sarjadt, és közbenjárásukra segíts, hogy egész hátralévő életünkben úgy munkálkodjunk a Te országodért, hogy életünkben-halálunkban egyaránt nyitott ajtóvá válhassunk, melyen keresztül beléphetsz testvéreink életébe.

Évközi 12. hét

2Kir 25,1-12

Ezért aztán az történt, hogy uralkodásának kilencedik esztendejében, a tizedik hónapban, a hó tizedik napján felvonult Nebukadnezár, Babilon királya és egész serege, Jeruzsálem ellen, és körülvette a várost és ostromműveket épített köréje. Így tartották elzárva és körülvéve a várost Cidkija király tizenegyedik esztendejéig, a hó kilencedik napjáig, úgyhogy a városban elhatalmasodott az éhség, s nem volt kenyere a föld népének. Ekkor rést ütöttek a városon, mire éjszaka az összes harcos futásnak eredt, azon a kapun át, amely a két kőfal között, a király kertje mellett van (a kaldeusok körös-körül megszállva tartották a várost). Így futott el Cidkija is, azon az úton, amely a puszta mezőségére vezet. Ám a kaldeusok serege üldözőbe vette a királyt és Jerikó síkján utol is érte. Ekkor az összes harcos, aki vele volt, elszéledt s magára hagyták. Megfogták tehát a királyt és elvitték Babilon királya elé, Reblátába. Miután az ítéletet tartott felette, Cidkija fiait szeme láttára megölette, aztán szemét kivájatta, őt magát láncra verette, s elvitette Babilonba. Az ötödik hónapban, a hó hetedik napján, azaz Babilon királyának tizenkilencedik esztendejében eljött Nebuzaradán, a testőrök kapitánya, Babilon királyának szolgája Jeruzsálembe és felgyújtotta az Úr házát és a király házát és Jeruzsálem házait és minden házat elégetett tűzzel. Jeruzsálem falait körös-körül lerombolta a kaldeusok egész serege, amely a testőrök kapitányával volt, a nép maradékát pedig, amely megmaradt a városban, valamint a szökevényeket, akik átszöktek Babilon királyához, meg a többi népet elhurcolta Nebuzaradán, a testőrök kapitánya, csak a föld szegényeiből hagyott ott néhány szőlőművest és földművest.

Mt 8,1-4

Amikor pedig lejött a hegyről, nagy tömeg követte őt. És íme, odajött egy leprás, leborult előtte és azt mondta: ,,Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!’’ Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és így szólt: ,,Akarom, tisztulj meg!’’ Erre az mindjárt megtisztult a leprától. Ekkor Jézus azt mondta neki: ,,Vigyázz, senkinek se szólj erről, hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak és ajánld föl az adományt, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul nekik.’’

Lángokban áll, s nemsokára porig ég a templom és a királyi palota, a vallás és az államhatalom szimbóluma. Bizony, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ha a vallás és az államhatalom elveszíti kapcsolatát a forrásával, és eredeti funkcióját megtagadva öncélúvá és gépiessé válik, az alapokig le kell rombolódnia. Mert úgy alkotta meg Isten – saját képére és hasonlatosságára – az ember világát, hogy tartósan ne maradhasson fenn semmi, ami a teremtés eredeti rendeltetése ellen való. Ami tehát hazugságra épül, az szükségszerűen összeomlik, mégpedig magától. A külső hatás legfeljebb siettetheti vagy nyilvánvalóvá teheti, ami belülről indulva így is, úgy is bekövetkezik.

Hogy a templomban és a palotában értékek is benn égnek? Hogy ártatlan életek is áldozatul esnek a pusztításnak? Mindez szomorú tény, de nem Istent terheli érte a felelősség. Mégis miért engedi meg, hogyha ő a szeretet és a jóság? Vagy túlontúl naiv, vagy mélységesen cinikus ez a kérdésfelvetés. Nem akkor kellett volna az értékekre és az ártatlan életekre jobban odafigyelni, amikor megindult a hazug világ építése? Istennek valamiért „megéri”, hogy ekkora játékteret engedjen szabadságunknak. De ez nem azt jelenti, hogy következmények nélkül játszhatunk és visszaélhetünk ezzel a szabadsággal.

Urunk, Jézus Krisztus, ne engedd, hogy a mai Olvasmányt olvasva megragadjunk a pusztulás félelmetes képeinél, hanem segíts, hogy a rémületen, rettegésen és létbizonytalanságon túl elérjen hozzánk Isten igéjének személyes és pozitív üzenete. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy legyen bátorságunk a hazugságra épülő világot határozottan elutasítani, s józan fejjel, erős hittel nézzünk elébe a kisebb-nagyobb összeomlásoknak és elkerülhetetlen szellemi-lelki kataklizmáknak, erősen bízva abban, hogy a Téged szeretőknek minden a javukra, vagyis üdvösségükre válik.

Szent László király

Bölcs 10,10-14

Egyenes úton vezérelte a bátyja haragja elől menekülő igazat, megmutatta neki Isten országát, és megadta neki a szent dolgok ismeretét. Vesződsége közepette jóléthez segítette, és fáradságát bőséggel jutalmazta. Vele volt kizsákmányolóinak ármányával szemben, és gazdagsághoz juttatta, megőrizte ellenségektől, megóvta üldözőktől, és kemény viadalban neki juttatta a győzelmet, hogy belássa: a bölcsesség hatalmasabb mindennél. Ez nem hagyta cserben az eladott igazat, hanem megóvta a bűntől, leszállt vele a verembe, és nem hagyta el a bilincsekben sem, amíg meg nem hozta neki a kormánypálcát s a hatalmat elnyomói fölött. Meghazudtolta az ellene vádaskodókat, és örök hírnevet szerzett neki.

Mt 22,34-40

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat. Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.

A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével. A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Ezt a tisztánlátást csodáljuk meg szent királyunkban, Szent Lászlóban, aki erőskezű uralkodó és nagy hadvezér létére is úgy tekintett önmagára, mint gyarló bűnösre, és fényes győzelmeit nem saját érdemének, hanem a szent férfiak imádságának tulajdonította. A szeretet tekintetével nézett embertársaira, ezért lehetett a gyengék és kicsinyek oltalmazójaként Isten irgalmának közvetítője. S ezért tudott az ellene áskálódó unokatestvérének, Salamonnak újra meg újra megbocsátani, még azután is, hogy az nyíltan az ellenséggel cimborált.

Urunk Jézus, taníts minket, hogy a Te szemeddel tudjuk nézni ezt a világot. Szent László királyunk közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy a durva és erőszakos viselkedés mögött észrevegyük testvérünk belső szenvedését, szorongását, s tégy alkalmassá minket, hogy a Te szereteteddel szeretve őt megnyissuk előtte Isten irgalmának kapuját.

Évközi 12. hét

2Kir 22,8-13;23,1-3

Azt mondta ekkor Helkija főpap Sáfánnak, az íródeáknak: ,,Megtaláltam a törvény könyvét az Úr házában.” (...) Amikor ezt Sáfán a király előtt felolvasta és a király meghallotta az Úr törvénye könyvének szavait, megszaggatta ruháit és parancsolt Helkija papnak, továbbá Ahikámnak, Sáfán fiának, meg Ákobornak, Míka fiának és Sáfánnak, az íródeáknak és Aszájának, a király szolgájának: ,,Menjetek s kérdezzétek meg rám, a népre és egész Júdára vonatkozólag az Urat e könyv szavai felől, amely előkerült, mert nagy az Úr haragja, amely felgerjedt ellenünk, mivel atyáink nem hallgattak e könyv szavaira, hogy megcselekedjék mindazt, amit megírtak számunkra.” Jelentették is a királynak, amit Holda mondott. Erre ő elküldött s maga köré gyűjtötte Júdának s Jeruzsálemnek valamennyi vénét. Aztán felment a király az Úr templomába s vele Júda minden embere s Jeruzsálem minden lakója, meg a papok és a próféták, az egész nép az aprajától a nagyjáig s felolvasta valamennyiük hallatára a szövetség könyvének, amelyet az Úr házában találtak, minden igéjét. Majd felállt a király az emelvényre s szövetséget kötött az Úr előtt, hogy követni fogják az Urat s teljes szívből s teljes lélekből megtartják parancsait, bizonyságait és szertartásait s megvalósítják e szövetség igéit, amelyeket megírtak abban a könyvben, s a nép ráállt a szövetségre.

Mt 7,15-20

Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. A gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem tud rossz gyümölcsöt teremni, sem a rossz fa jó gyümölcsöt teremni. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről fogjátok felismerni őket.

A templom újjáépítésének korszakát éljük. Jó volna ismét rátalálni a mi törvénykönyvünkre, a szent Evangéliumra, és olyan egzisztenciális mélységben olvasni, mint Józiás király és népe olvasta. Azzal a megrendültséggel, amely nem annyira érzelmi kitörésekben nyilvánul meg, hanem abban az erős elhatározásban ölt testet, hogy megváltoztatom életem, mert ekkora szeretettel találkozva lehetetlen továbbra is ebben a közömbösségben, langyosságban, világosságban megmaradnom. Az Úr szeretetvallomására felelnem kell, megújítva a szövetséget, és életemet hozzá igazítva.

Húsvét éjszakáján évről évre ezt teszi az Egyház. Valójában az egész Törvényt, a teljes Bibliát szeretné felolvasni, de mivel ez lehetetlen, Isten legnagyobb tetteit veszi sorra a világ teremtésétől kezdve az egyiptomi szabadításon át Jézus Krisztus feltámadásáig. És ezen az éjszakán újítjuk meg keresztségi fogadásunkat, azt a szövetséget, mely Jézus vérében köttetett a mi üdvösségünkre.

Urunk Jézus, áldd meg, kérünk, szentírásolvasásunkat és elmélkedésünket, hogy az evangélium napról napra egyre jobban életünk vezérfonalává váljék. Segíts kegyelmeddel, hogy az elmélkedés ideje ne csupán lelki-szellemi ínyenckedés, hanem bensőséges, konkrét tennivalókra serkentő együttlét legyen Veled, s így életünk jó fává alakuljon, mely gyümölcsével sokakat táplál.

Évközi 12. hét

2Kir 19,9b-11.14-21.31-35a.36

Amikor az meghallotta, hogy Tirhaka, Etiópia királya felől azt beszélik: ,,Íme, hadba vonult ellened’’ -- s elindult ellene, követeket küldött Hiszkijához ezzel az üzenettel: ,,Ezt mondjátok Hiszkijának, Júda királyának: Meg ne csaljon téged Istened, akiben bizakodsz s ne mondd: Nem kerül Jeruzsálem az asszírok királyának kezébe! Hiszen magad hallottad, mit cselekedtek az asszírok királyai minden országgal, miként pusztították el azokat. Hát éppen te tudsz majd megmenekülni? Amikor aztán Hiszkija átvette a levelet a követek kezéből és elolvasta, felment az Úr házába és az Úr elé tárta és így imádkozott az ő színe előtt: ,,Uram, Izrael Istene, aki a kerubok felett ülsz, te vagy egyedül a föld minden királyának Istene, te alkottad az eget és a földet. Hajtsd ide füledet s halld: nyisd meg, Uram, szemedet és lásd, halld meg Szanherib minden szavát, aki ideküldött, hogy gyalázza előttünk az élő Istent. Igaz, Uram, Asszíria királyai elpusztították azon nemzeteket s mindazok földjét s tűzbe vetették azok isteneit, hiszen azok nem voltak istenek, hanem emberi kéz fából s kőből való alkotásai s így megsemmisíthették őket. Nos tehát, te, Urunk, Istenünk, ments meg minket kezükből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te, az Úr, vagy egyedül Isten!’’ Elküldött erre Izajás, Ámosz fia, Hiszkijához és üzente: ,,Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Meghallgattam, amit tőlem Szanherib, az asszírok királya felől kértél. Ez az, amit az Úr felőle szólt: ,,Megvet téged s csúfot űz belőled Sion szűzi lánya, hátad mögött fejét rázza, Jeruzsálem lánya. mert a megmaradtak fognak kivonulni Jeruzsálemből és a megszabadultak Sionnak hegyéről. A Seregek Urának buzgalma fogja véghezvinni ezt. Éppen azért ezt mondja az Úr Asszíria királya felől: nem jön be e városba, nyilat sem lő belé, pajzzsal sem támadja meg, sánccal sem veszi körül: az úton, amelyen jött, visszatér, s e városba be nem jön, -- úgymond az Úr --, mert megoltalmazom s megmentem e várost önmagamért és szolgámért, Dávidért.'' Csakugyan, még azon az éjjelen az történt, hogy eljött az Úr angyala s megölt az asszírok táborában száznyolcvanötezer embert. Amikor aztán reggel felkelt s látta a megannyi holttestet, felkerekedett, elment és visszatért Szanherib, az asszírok királya és Ninivében maradt.

Mt 7,6.12-14

Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket. Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták. A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!

Hiszkija (más néven: Ezekiás) király nagy imádkozó. Bizonyára napról napra sokszor leborulhatott az Úr előtt, mert alighogy megszólítja, máris felragyog előtte Isten dicsősége, és elragadtatással szemléli fölségét. Annyira Isten látványa ragadja meg, hogy menthetetlen helyzetét tudja egészen önzetlenül, távolságtartással szemlélni, s teljes bizalommal az Úrra hagyatkozni.

Sokat elárul mindjárt a megszólítás, mely egyszerű közvetlenségében ünnepli az Úr mérhetetlenül gyöngéd, kiválasztó szeretetét: „Uram, Izrael Istene!” Az imádság, a szerető szemlélődés legmélyebb forrása a személyes kapcsolat, összetartozás, szövetség. Az imádság következő lépése Isten transzcendenciájának szemlélése és megvallása: „Aki a kerubok felett ülsz.” A szerető, irgalmas és velünk szövetséget kötő Isten egészen más, mint mi vagyunk és mint a világ. Létezése felfoghatatlan titok, és minden létezés ősforrása. Ezután az imádkozó megvallja Isten mindenhatóságát, hogy az Úr uralkodik téren és időn, hiszen ő parancsolta elő a mindenséget a nemlétezésből: „Te vagy egyedül a föld minden királyának Istene, te alkottad az eget és a földet.” Ebben az összefüggésben szemléli a történelem eseményeit, a földi hatalmasságok ideigvaló uralmát, tudva, hogy a világ sorsa nem elsősorban azok kezében van, akik a gazdasági-politikai döntéseket hozzák, hanem Isten kezében, aki pedig azokra bízza, akik teljesen megnyílnak fölséges akarata előtt. És csak itt, mindezek után következik a kérés, nem mint magánügy, még csak nem is mint egy közösség, egy nép ügye, hanem mint magának az Istennek az ügye, hiszen amiért Hiszkija könyörög, az a lehető legszorosabb kapcsolatban van Isten dicsőségével.

Urunk Jézus, Hiszkija király imádsága megszégyenít bennünket, akik első helyen szinte mindig magunkat, a saját érdekünket, gondunkat említjük imádságainkban, és Istenre legtöbbször csak mint problémáink megoldásának eszközére, kívánságunk végrehajtójára tekintünk. Taníts meg minket, kérünk, Szentlelkeddel úgy imádkozni, hogy Hiszkijához hasonlóan csodálattal tekintsünk az Atyára és Általad értünk végbevitt műveire, s minden körülmények között az ő dicsőségét keressük.

Keresztelő Szent János születése

Iz 49,1-6

Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” (...) Most pedig így szól az Úr (...): „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26

(...) Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: „Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” (...)

Lk 1,57-66.80

Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. (...) Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. (...) A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk-e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor mi ezt a hívást felfogjuk, mert ő létezésünk első pillanatától kezdve magának teremtett bennünket, és egy bizonyos küldetést is kijelölt számunkra. Mindez ugyanakkor nem rombolja le szabadságunkat, hiszen Isten végtelen szeretete az emberi szabadság igazi területe. Láthatjuk, hogy csak a szentek szabadok, akik válaszoltak az isteni szeretetre és vállalták a rájuk bízott küldetést.

Nagyon fontos megértenünk, hogy itt két mozzanatról van szó: a személyes szeretetről, hogy „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől fogva emlegette nevem”, illetve egy feladatról, megbízatásról: „Kevés az, hogy szolgám légy, a nemzetek világosságává teszlek...” Csak akkor tudjuk meg, hogy mi a hivatásunk és mi a küldetésünk, ha előbb személyes szeretetére válaszolunk egész lényünkkel. Annak, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes Megváltója, Istene, barátja, mindene, hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása: családalapítás vagy papság, szerzetesség. Ha ő a maga langyos életével nem egész szívvel az Istené, egyik hivatást sem fogadta el, és egyik küldetésre sem alkalmas. Mert két akarat csak a legnagyobb szeretetben tud egyesülni. Ha Isten életünk igazi és egyetlen főszereplője lesz, szeretete egészen biztosan kijelöli utunkat, és világosan meg fogjuk tudni, mi is a küldetésünk.

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a hívást, mellyel anyánk méhétől fogva szólítasz bennünket. Szítsd fel bennünk kegyelmedet, hogy egész lényünkkel válaszoljunk hívásodra, senkit és semmit elébe nem helyezve a Te személyes szeretetednek. Ha pedig hivatásunkban krízist tapasztalunk, adj nekünk erőt, hogy azt szeretetünk próbatételeként értelmezzük, s tudjunk ismét Téged választani, nem elhagyva helyünket, hanem megújítva Irántad való szeretetünket.

Évközi 12. vasárnap

Jób 38,1.8-11

És felelt az Úr Jóbnak a fergetegből, és ezt mondta: Ki zárta el a tengert kapukkal, mikor kitört, s az anyaméhből előjött, amikor felhővel ruháztam, ködből pólyát adtam neki és körülvettem határaimmal, zárt és kapukat adtam neki, és mondtam: Idáig jössz és nem mégy tovább! Itt törjék meg hullámaid gőgje!

2Kor 5,14-17

Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.

Mk 4,35-41

Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: ,,Menjünk át a túlsó partra!” Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltteték: ,,Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: ,,Csendesedj és némulj el!” Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: ,,Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: ,,Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?”

Amikor a mi kis világunkban, emberi kapcsolataink, munkánk, egészségünk, anyagi helyzetünk terén vihar támad, minden hullámozni kezd és elnyeléssel fenyeget, ne feledjük, hogy Jézus velünk van, ott alszik lelkünk csónakjában, szeret minket, csak ki akarja próbálni, mennyire bízunk meg benne. Ő azt akarja, hogy a legnagyobb megpróbáltatások közepette is vele legyünk, az ő nyugalmában. Ezt azonban csak a végtelen, szenvedélyes bizalom által érhetjük el.

Az apostolok előbb a vihar miatt estek pánikba, most Jézus isteni hatalma tölti el őket rettegéssel. Üdvös ez a félelem, mert eddig csak emberi módon ismerték Krisztust, mostantól azonban megtapasztalták isteni erejét. Nekünk is jót tenne, ha megpillantva Jézus istenségének titkát, elfogna bennünket ez a fajta félelem, amelyből egészen új módon bontakozik elő a teremtő Isten szeretete teremtménye iránt. Erre a szeretetre nem csupán egy-egy vallási megmozdulást, lelkes kísérletet lehet rábízni, hanem üdvösségünket, halálunkat és feltámadásunkat is.

Urunk, Jézus Krisztus, akinek még a szél és a tenger is engedelmeskedik, taníts meg minket arra az üdvös félelemre, mely nem akadálya, hanem szükséges feltétele és eszköze a Benned való szenvedélyes bizalomnak. Óvj meg attól a fajta bizalmaskodástól, mely figyelmen kívül hagyja isteni természetedet, s csupán evilági szinten tart kapcsolatot Veled. Légy velünk a megpróbáltatások, a lelki viharok idején, s add, hogy isteni hatalmadat megtapasztalva még jobban megerősödjünk a hitben és az Irántad való odaadásban.

Évközi 11. hét

2Krón 24,17-25

Jojáda halála után aztán bementek, s leborultak Júda fejedelmei a király elé s az hódolatuk hatása alatt szabadjára engedte őket. Erre ők elhagyták az Úrnak, atyáik Istenének templomát s a berkeknek meg a faragott képeknek szolgáltak. Erre az Úr megharagudott Júdára és Jeruzsálemre e miatt a vétek miatt. Prófétákat küldött hozzájuk, hogy térjenek vissza az Úrhoz. De bárhogy tiltakoztak is azok, ők nem hallgattak rájuk. Ekkor Isten lelke megszállta Zakariás papot, Jojáda fiát, ő megállt a nép színe előtt s azt mondta nekik: ,,Ezt üzeni az Úr Isten: Miért szegtétek meg az Úr parancsait? Nem fog az javatokra válni! Elhagytátok az Urat, hogy ő is elhagyjon titeket?” Erre ők egybesereglettek ellene s megkövezték őt a király parancsára, az Úr házának udvarán. Joás király nem emlékezett meg arról az irgalmasságról, amelyet az ő atyja, Jojáda vele cselekedett, hanem megölette fiát. Ez, amikor meghalt, így szólt: ,,Lássa és torolja meg ezt az Úr!” Az esztendő fordultával aztán felvonult ellene Szíria hadserege, behatolt Júdába és Jeruzsálembe s megölte a nép valamennyi főemberét, a zsákmányt pedig mind elküldte királyának, Damaszkuszba. Bár csak igen csekély számú szír jött, az Úr a kezükbe adta a végtelen nagy sokaságot, mert elhagyták az Urat, atyáik Istenét. (...)

Mt 6,24-34

Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: (...) Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.

Annak igazságát, hogy senki sem szolgálhat két úrnak, gyermekkorunktól fogva halljuk, ismerjük, tapasztaljuk, mégis újra meg újra megpróbálunk ellene szegülni. Joás is megpróbálta, el is érte a büntetés. Nem Isten bosszúja, hanem a két isten közötti megosztottság, amely az ember szívét hasítja ketté. Félelmetes misztérium ez, a sötétség hatalmának legmélyebb titka. A megosztott szívű ember állandóan bizonyítékokat keres, melyek igazolhatnák hűtlenségét. Az ellenkező értelmű jeleket azonban nem képes elviselni, mindenáron szabadulni akar tőlük, ezért kénytelen likvidálni azokat, akik figyelmeztetik arra, hogy nem jó úton jár. Nem veszi észre, hogy az áldozatok száma hiába nő, lelke nem lesz nyugodtabb, és hogy a bűn mechanizmusának alapvető jellemzője, hogy a palackból kiengedett ártó szellem előbb-utóbb szembefordul azzal, aki börtönéből kiszabadította, rátámad és vesztét okozza.

A Biblia szemléletmódja szerint Isten az, aki büntet, de nem úgy, hogy különítéletet tart, hanem úgy, hogy egyszerűen hagyja, hogy a bűn megteremje gyümölcsét. Hiszen az igazság igazság marad akkor is, ha tagadják, és ha valaki nem vesz róla tudomást, kíméletlenül visszaüt. Ebből a kérlelhetetlen folyamatból kitörni csupán jó szándékkal, emberi erőfeszítéssel lehetetlen, hanem csak az Úr kegyelméből megvalósuló teljes fordulattal: egész lényünkkel elfordulva a bálványoktól és odafordulva az egyetlen Istenhez.

Urunk Jézus, Te nem elégszel meg azzal, hogy Istenünknek és Urunknak nevezünk, de szívünk közben bálványoknak hódol, hanem azt várod tőlünk, hogy nap mint nap igent mondjunk Rád, Téged válasszunk, és folyamatosan kiszolgáltassuk életünket Neked. Add meg kegyelmesen, hogy igyekezzünk szüntelenül Veled maradni, de ha mégis eltávolodnánk Tőled, készek legyünk újból és újból visszatérni Hozzád, s szívbéli megtérésünkből új és még bővebb élet fakadjon.

Évközi 11. hét

2Kir 11,1-4.9-18.20

Amikor aztán Atália, Ahaszja anyja, megtudta, hogy a fia meghalt, felkelt, s megölette az összes királyi ivadékot. Jósába, Jórám király lánya, Ahaszja nővére, azonban vette Joást, Ahaszja fiát és ellopta a király megölésre szánt fiai közül dajkájával együtt az ágyasházból s elrejtette Atália elől, hogy meg ne öljék. (...) Aztán felálltak, mindenki fegyverrel a kezében, a templom jobb oldalától az oltár és a templom bal oldaláig a király körül. Erre ő kivezette a királyfit, rátette a koronát s a bizonyságot, aztán királlyá tették és felkenték s tapsolva mondták: ,,Éljen a király.” Amint Atália meghallotta a futkosó nép lármáját, bement a sokasághoz az Úr templomába. Amikor látta, hogy a király az emelvényen áll, amint szokás, mellette énekesek és trombitások s a föld egész népe ujjong és trombitál, megszaggatta ruháit és kiáltotta: ,,Összeesküvés, összeesküvés!” Erre Jojáda pap parancsolt azoknak a századosoknak, akik a sereg parancsnokai voltak és azt mondta nekik: ,,Vezessétek ki őt a templom bekerített részéből s aki utána megy, öljétek meg kardotokkal.” (...) Aztán Jojáda szövetséget szerzett az Úr között meg a király és a nép között, hogy az Úr népe lesznek és a király meg a nép között. Erre bement a föld egész népe Baál templomába s lerontották oltárait s teljesen összetörték képeit, Mattánt, Baál papját pedig megölték az oltár előtt. (...)

Mt 6,19-23

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!

A gonoszság által végzett tiszta munka, melyről a mai Olvasmányban olvasunk, megannyiszor megismétlődött – és sajnos, ki tudja, hányszor fog még megismétlődni – a történelem folyamán. Csakhogy nem lehet tökéletes munkát végezni: ahogy Jósába fogta Okoziás fiát, Joást, és titokban elrejtette őt a halálra szánt királyi gyermekek közül, úgy menekült meg a gyermek Jézus is Heródes mészárlása elől. S mindig támad egy apró repedés, nyugtalanító rés a bűn hibátlannak tűnő szövetén. A gonoszság sohasem tud teljes nyugalomra vezetni, a legalaposabb munkát is szorongás, félelem, a kísértő árnyak keltette rettegés követi. A lelkiismeretet sohasem sikerülhet teljesen elhomályosítani, elhallgattatni, legfeljebb új és új bűnökkel elaltatni, hangját elnyomni lehet.

Ugyanakkor azzal is szembesülnünk kell, hogy mindannyiunkban lakozik valami Atália, Heródes és a többi zsarnok lelkületéből. Tekintsünk csak magunkba: vajon nem kísértett meg bennünket is olykor-olykor a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb és jobb volna, ha bizonyos emberek, akik megnehezítik az életünket, akik akadályt jelentenek terveink valóra váltásában, egyszerre megszűnnének létezni? Bizony a szentek nem túlzott alázatból ragaszkodtak hozzá, hogy ők a legnagyobb bűnösök a világon, hanem annak pontos felismeréséből, hogy mi az, ami a sajátjuk, és mi az, amit az Úristen kegyelme hozott létre bennük.

Urunk Jézus, segíts bennünket annak belátásához, hogy kegyelmed nélkül teljes sötétségbe merülnénk, és a legnagyobb gaztettekre is képesek lennénk, egyszersmind mélyítsd el bennünk irgalmasságod művének felismerését, s nyisd meg szemünket és szívünket szabadító csodáidra.

Évközi 11. hét

Sir 48,1-15

Illés próféta jött ezután; tűzhöz volt hasonló – a szava lángolt, mint a fáklya –, éhínséget hozott rájuk, és megfogyatkozott a száma azoknak, akik gonosz akarattal bosszantották, és nem tudták szívlelni az Úr parancsait. Az Úr szavával elzárta az eget, és három ízben tüzet hozott le az égből. Ilyen dicső volt Illés a csodáival! Ki is dicsekedhetne hozzád hasonlóan, aki felhoztál megholtat az alvilágból, a halál sorsából az Úristen igéje által, aki romlásba döntöttél királyokat, játszva megtörted hatalmukat, és sírba taszítottál ágyukról dicsőségeseket, aki ítéletről értesültél Sínai hegyén, és megtorló büntetésekről a Hóreben, aki királyokat kentél fel megtorlásra, és prófétát tettél meg utódodnak, aki felvitettél tüzes forgószélben, tüzes ló húzta kocsin, akiről meg van írva, hogy az ítélet idején csillapítod az Úr haragját. Kiengeszteled az apa szívét fiával, és helyreállítod Jákob törzseit! Boldogok, akik meglátnak téged, és barátságoddal dicsekednek, mert mi élünk ugyan életünkben, de halálunk után ilyen nevünk nem lesz! Miután Illést a forgószél elrejtette, Elizeus telt el szellemével. Nem félt fejedelemtől életében, és senki sem múlta felül hatalomban. Semmi sem volt számára lehetetlen, sőt még holttestében is prófétai erő lakozott, csodákat vitt véghez életében, és bámulatos dolgokat művelt halálában.

Mt 6,7-15

Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. (...) Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. (...)

A prófétai lelkek legjellemzőbb sajátja, hogy nem félnek a hatalmasoktól. Nem mintha mentesek lennének a szorongástól, az átvirrasztott éjszakák sötét riadalmától, s nem ismernék a bizonytalan jövő elnyeléssel fenyegető örvényeit. Nem mintha nem lenne tapasztalatuk az emberi szeretet édes bilincseiről. Éppen ellenkezőleg: ők tudják csak igazán, mibe kerül valóban szeretni, a végsőkig, az üdvösségig menően felvállalva azt, aki mellett elkötelezték magukat. Ám tudják azt is, hogy semmi sem menthető meg az örök életre, ami nem Istenben van, és semmi sem igazi és valóságos, ha hazudni kényszerít. Ezért készek a legszebb és legdrágább szeretetkapcsolatot is feláldozni, ha az igazság útján való haladásukban akadályt jelentenek. A próféták tehát nem minden kötöttségtől szabadulni akaró, öntörvényű agglegények, hanem Isten szerelmesei, akik magukat feledve csak őt keresik, s minden emberi félelmen úrrá tudjanak lenni az egyetlen és üdvös félelem, az istenfélelem által. mely világosságot, tisztánlátást ad nekik, amellyel az ember az igazságot minden elé képes helyezni.

Mi is megkaptuk ugyanezt a természetfölötti életet és hitet, s ha nem elégszünk meg azzal, hogy külsőnket csinosítsuk, izmainkat fejlesszük és tehetségünket kamatoztassuk, hanem ezt a legfontosabb talentumunkat, az Igazság ismeretét és a hozzá való ragaszkodást kiműveljük lelkünkben, mi is megkapjuk azt az adományt, hogy félelem nélkül élhetünk.

Illés, Elizeus és a többi próféta példája által serkentsd fel bennünk, Urunk, a vágyat a Neked átadott élet után, hogy Szentlelked egyre szabadabban működjék bennünk és általunk, míg csak egészen magával nem ragad minket az isteni szeretet misztériumának forgószele.

Évközi 11. hét

2Kir 2,1.6-14

Történt pedig, hogy amikor az Úr fel akarta vinni Illést a forgószél által a mennybe, Illés és Elizeus éppen távozóban voltak Gilgálból. Majd azt mondta neki Illés: ,,Maradj itt, mert az Úr engem a Jordánhoz küldött.” Ő azt mondta: ,,Az Úr életére s a te életedre mondom, hogy nem hagylak el.” (...) Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés felment a forgószéllel az égbe. Amikor ezt Elizeus látta, kiáltott: ,,Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetője!” Amikor aztán nem látta többé, megragadta ruháit és kettészaggatta. Aztán felemelte Illés palástját, amely leesett róla, s visszafordult, s megállt a Jordán partján, s Illés palástjával, amely leesett róla, ráütött a vízre, s az nem vált ketté. Erre azt mondta: ,,Hát most hol van Illés Istene?” Aztán ismét ráütött a vízre, s az két felé vált, s Elizeus átment.

Mt 6,1-6.16-18

Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. (...)

Becsüljük meg mesterünket, vándorlásunkban hűséges útitársunkat, mert elérkezik a pillanat, hogy a tüzes szekér tüzes lovakkal szétválaszt minket, s ő mintegy forgószélben a mennybe emelkedik. Ha mindketten Istennek szolgáltunk, és nagy szeretet volt közöttünk, akkor a távozó halálában nem biológiai törvényszerűség, hanem az isteni szeretet hívása lesz nyilvánvalóvá. Akkor nem azt látjuk, hogy haláltusáját vívja, majd szíve egyszer csak megszűnik dobogni, hanem azt, hogy miként Illés, elragadtatik a mennybe.

Éljünk az előző nemzedékek prófétáiból! Ha eltávoztak is az Úrhoz, itt hagyták palástjukat, prófétai hivataluk szimbólumát, hogy azt magunkra öltve megkapjuk megtisztított, tűzben kiégetett lelkületük legjavát. Megtisztult szívvel, Isten jobbján állva a szentekkel és angyalokkal együtt biztatóan tekintenek ránk, s mutatják az utat, hogy mi is bátran keljünk át a vizeken, anélkül, hogy elmerülnénk, míg a leckéket, melyeket nekik meg kellett tanulniuk, mi is egészen meg nem tanuljuk. Emberségünk legszebb, legigazabb története ez.

Köszönjük Neked, Urunk, prófétáidat, akiket azért küldtél, hogy életük felkiáltójelként Rád irányítsa figyelmünket, és áldást hagyva ránk, lelkükből részt adva nekünk segítsenek minket előbbre haladni az életszentség útján. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy példájukat követve elutasítsuk a képmutatást és a szentség hamis látszatait, s bármit teszünk a Te nevedben, szüntelenül csak az Atya tetszését keressük.

Évközi 11. hét

1Kir 21,17-29

Ekkor az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: ,,Kelj fel, s menj le Ácháb, Izrael királya elé, aki Szamariában van: íme, éppen lemegy Nábót szőlőjébe, hogy azt elfoglalja és mondd neki: Ezt üzeni az Úr: Öltél, s azonfelül foglaltál is! Aztán tedd hozzá: Ezt üzeni az Úr: Ezen a helyen, ahol felnyalták a kutyák Nábót vérét, fel fogják nyalni a te véredet is.” Azt mondta ekkor Ácháb Illésnek: ,,Hát megtaláltál engem, ellenségedet? Ő azt mondta: ,,Megtaláltalak, mert arra adtad magadat, hogy azt tedd, ami gonosz az Úr színe előtt..” (...) Valóban nem volt senki más sem olyan, mint Ácháb, aki arra adta magát, hogy azt művelje, ami gonosz az Úr színe előtt, mivel felesége, Jezabel, felbujtogatta, s aki olyan utálatosságra vetemedett, hogy a bálványokat követte, mint ahogy az amoriták cselekedtek, akiket az Úr elemésztett Izrael fiainak színe előtt. Amikor Ácháb meghallotta ezeket a beszédeket, megszaggatta ruháját, szőrzsákkal födte be testét, s böjtölt és zsákban aludt, s lehorgasztott fővel járt. Erre az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: ,,Láttad-e, hogy Ácháb megalázta magát előttem? Mivel tehát megalázta magát kedvemért, nem az ő napjaiban hozom rá a nyomorúságot, hanem fia napjaiban hozom a nyomorúságot házára.”

Mt 5,43-48

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Isten veszi észre Ácháb bűnbánatát, nem Illés, szinte siet megosztani örömét, hiszen az Úr és az ő angyalai számára minden megtérés öröm. Sajnos, mi, emberek nem mindig vagyunk így vele. Ahogy Jónás próféta Ninivében, úgy sokan a keresztények közül is alig várják, hogy meglássák a bűnösök végső bukását, megszégyenülését, pusztulását.

Az igazi szentség ott kezdődik, amikor szívből tudunk örülni mások bűnbánatának, illetve őszintén tudunk imádkozni megtérésükért. Lisieux-i Szent Teréz csupán egyetlen jelet kért az Úristentől, hogy hallgassa meg a halálra ítélt rablógyilkos, Pransini megtéréséért mondott imádságát, s a jelet meg is kapta: az elítélt a kivégzése előtti utolsó pillanatban megcsókolta a feléje nyújtott feszületet. Ez is egyfajta anyaság: a mennyek országa számára szülni lelkeket. Ezt élte át Szent Pál, mikor azt írta: „A szülés kínjait szenvedem értetek.” S ez valósul meg az őszinte ellenségszeretetben is, amelyről a mai Evangéliumban hallunk.

Urunk, Jézus Krisztus, aki kereszthalálodat ellenségeidért, a világ minden bűnöséért ajánlottad fel áldozatul, taníts meg minket arra a leckére, melyet Illésnek is meg kellett tanulnia. Ne engedd, hogy megelégedjünk annak tudatával, hogy mi a kiválasztottak közé tartozunk, hanem szítsd fel bennünk kegyelmeddel a vágyat a bűnösök megtérésére, s add, hogy őszinte bűnbánatuk láttán együtt örvendezzünk Veled és Általad az Atyával.

Évközi 11. hét

1Kir 21,1-16

Ezen események után ez történt. Volt abban az időben a jezraeli Nábótnak egy szőlője Jezraelben, Áchábnak, Szamaria királyának palotája mellett. Szólt azért Ácháb Nábótnak, s azt mondta: ,,Add nekem szőlődet, hogy zöldségeskertet csináljak magamnak belőle, mivel szomszédságomban, a házam mellett van, s én egy jobb szőlőt adok érte neked, vagy ha inkább úgy tetszik, annyi értékű ezüstöt, amennyit ér.” Nábót azt felelte neki: ,,Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” (...) Polgártársai, a vének és a főemberek, akik vele a városban laktak, úgy is cselekedtek, amint Jezabel meghagyta nekik, s amint meg volt írva a levélben, amelyet nekik küldött: böjtöt hirdettek, s Nábótot a nép elsői közé ültették, s odavittek két ördögfia embert, s leültették őket vele szemben, s azok, tudniillik ezek a szinte ördögi emberek, ezt a tanúságot mondták ellene az egész sokaság előtt: ,,Káromolta Nábót Istent s a királyt” – amiért is kivitték őt a városon kívülre, s agyonkövezték. (...) Amikor Jezabel meghallotta, hogy Nábótot megkövezték, s az meghalt, ő így szólt Áchábhoz: ,,Kelj fel, s foglald el a jezreeli Nábót szőlőjét, aki nem hallgatott rád, és nem akarta azt pénzért odaadni, mert Nábót nem él, hanem meghalt.” Amikor ezt Ácháb meghallotta, azt tudniillik, hogy Nábót meghalt, felkelt, s lement a jezreeli Nábót szőlőjébe, hogy elfoglalja.

Mt 5,38-42

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Nekünk, vallásos, hívő embereknek is szólnak az olyan véres történetek, mint amelyet a mai Olvasmányban olvasunk, s arra figyelmeztetnek, hogy az isteni törvény legkisebb megszegése, a felebarát ellen elkövetett legcsekélyebb bűn is egy-egy lépés a gyilkosság felé. Hiszen a bűn sohasem elszigetelt cselekedet, hanem lavinaszerű láncreakciót előidéző jelenség; minél jobban belebonyolódik az ember, annál tehetetlenebbül sodródik, s annál jobban kényszerítve érzi magát, hogy folytassa, amit elkezdett. A gyilkosság pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, mert a bűnösnek elviselhetetlenül útjában lesz az igaz, és céljai elérésére, lelkiismeretének megnyugtatására nem talál már más módot, mint a fizikai megsemmisítést. És itt nemcsak az őrült diktátorok által levezényelt koncepciós perekre és tömeges kivégzésekre kell gondolnunk, hanem a hasonló nagyságrendű magzatgyilkosságokra is, vagy az eutanáziára, melyeknek hátterében ugyanaz a gátlástalan, megfékezhetetlen önzés húzódik meg.

Felmerül a kérdés, mi az egyén felelőssége egy olyan társadalomban, amely szentesíti a gyilkosságnak durvább vagy kifinomult formáit? Lehet-e ez alól kivonnunk magunkat? Remélhetünk-e felmentést és kíméletet megalkuvásaink miatt? Emberinek nevezhető-e egyáltalán az az élet, amely mások erőszakos halálából sarjad? Ha mindezt becsületesen végiggondoljuk, nemigen juthatunk más következtetésre, mint hogy az emberi léthez – nemcsak a keresztény, hanem egyáltalán: az emberhez méltó léthez – ebben a bűntől sebzett világban a vértanúság lehetősége szükségszerűen hozzátartozik.

Urunk Jézus, segíts minket Szentlelkeddel, hogy többre törekedjünk, mint a mindenáron való túlélésre, mely kifordít önmagunkból, és megfoszt emberi méltóságunktól. Add meg, kérünk, az állhatatosság és a Hozzád való hűség kegyelmét, mely akkor, mikor erőszakot szenvedünk, képessé tesz felülemelkedni az erőszak logikáján, és a Te értünk vállalt áldozatod halált legyőző erejéről s a győztes feltámadás reményéről tanúskodik.

Évközi 11. vasárnap

Ez 17,22-24

Így szól az Úr Isten: ,,Akkor majd én is veszek egy ágat a magas cédrusfa tetejéről és elültetem; ágainak tetejéről egy gyönge ágat letörök, és elültetem egy magas és kiemelkedő hegyen. Izrael magas hegyén ültetem el, kisarjadzik majd és gyümölcsöt terem, és nagy cédrussá lesz; alatta laknak majd a madarak mind, és fészket rak valamennyi szárnyas lombjainak árnyékában; Akkor megtudja majd a vidék minden fája, hogy én, az Úr, aláztam meg a magas fát és magasztaltam fel az alacsony fát; hogy én szárítottam ki a zöldellő fát és borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr, szóltam, és meg is cselekedtem!”

2Kor 5,6-10

Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben élünk, távol járunk az Úrtól, mert hitben járunk, és nem szemlélésben. De bizakodunk, s jobban szeretnénk kiköltözni a testből, és elérkezni az Úrhoz. Ezért igyekszünk is neki tetszeni, akár nála vagyunk, akár távol élünk tőle. Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye a bérét, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett testében.

Mk 4,26-34

,,Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás.” Majd így szólt: ,,Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai.” Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.

Természetesen cselekednünk is kell, hogy Isten országa kibontakozzék bennünk és közöttünk, mégis ez valami olyan öntörvényű valóság, amely a maga erejéből, saját természete szerint növekszik, mint a földbe vetett mag. Nem lehet hozzátenni, sem elvenni belőle, siettetni vagy visszatartani, mert azzal csak ártanánk neki. A szentek nem avatkoztak bele túlbuzgó módon az isteni élet növekedésébe, hanem egyszerűen engedték, hogy a kegyelem egyre jobban birtokba vegye őket. Innen forrásozott az a lelki béke és nyugalom, amely betöltötte életüket: tudtak nyugodtan aludni és sokat fáradni anélkül, hogy feszültekké, idegesekké lettek volna; képesek voltak egyik napról a másikra megválni életük nagy művétől és szembenézni a halállal.

Ez az isteni mag nem csupán az egyes ember szívében van elrejtve, s növekszik napról napra, hanem az Egyházban, Krisztus Titokzatos Testében is. Emiatt nagyon veszélyes megbolygatni a szent hagyomány által megszentelt liturgiát, a hitigazságok összefüggő rendszerét, a szilárd alapokon nyugvó keresztény erkölcstant, mert az megakadályozza a szerves fejlődést. (És tudjuk, hogy nemcsak az Isten által elvetett mag, hanem a gonosz magvetése is észrevétlenül kezd kicsírázni, növekedni, terebélyesedni, és hozza meg a maga termését.) A példabeszéd végül érvényes a történelemre is: az evangélium az elvetett mag, mely lassan, de ellenállhatatlanul kibontakozik az emberiség történelme folyamán. Egy győztes ügynek vagyunk az elkötelezettjei, akár látszik, akár nem. Az emberiség jövője nem lehet más, mint a Jézus Krisztus meghirdette Isten országa, az isteni és emberi személyek szeretetben való közössége.

Urunk, Jézus Krisztus, az isteni Ige magvetője, segíts, hogy megtanuljuk a leckét, és ne ügybuzgó tevékenységünktől várjuk Isten országának terjedését, hanem egyre jobban engedjük, hogy az evangéliumi élet a maga belső törvényei szerint átalakítsa gondolkodásunkat, akaratunkat, érzelmeinket és emberi kapcsolatainkat. Add, hogy ez az élet kiáradjon környezetünkre is, és mind többeket vonjon be abba a szeretetáramlásba, melynek központja Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel együtt.

Évközi 10. hét

1Kir 19,19-21

Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántatott tizenkét iga marhával, s maga is egyike volt azoknak, akik a tizenkét iga marhával szántottak. Erre Illés odament hozzá, s rávetette palástját. Ő tüstént otthagyta a barmokat, s utána futott Illésnek, s azt mondta: ,,Hadd csókoljam meg, kérlek, apámat s anyámat, s aztán majd követlek.”' Ő azt mondta neki: ,,Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled.”' Miután visszatért tőle, vett egy iga marhát, levágta, a marhák ekéjével megfőzte a húst, odaadta a népnek, hogy egyenek, aztán felkelt, elment, s követte Illést, s a szolgája lett.

Mt 5,33-37

Szintén hallottátok, hogy azt mondták a régieknek: ,,Ne esküdj hamisan, hanem add meg az Úrnak, amire esküdtél!” Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. A fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.

Miután Illés prófétai köpenyét rádobta, senki nem várhatja el Elizeustól, hogy továbbra is ott maradjon szántani. Ennél sokkal fontosabb dolga van: keresni és hirdetni az Igazságot. Az a nemzedék, amelynek nincs szüksége a prófétára, a költőre, az igazság kimondójára, biztos lehet abban, hogy közel van a pusztulás. Ma vajúdó korszakot élünk; őrült, szó szerint megőrült igény van a prófétára: minden, ami hasonlít hozzá, vagy csak távolról is emlékeztet rá, milliók érdeklődését kelti fel. Ez már jó jel, jóllehet sokkal több a hamis próféta, mint az igaz. Minden keresztény nemzedékben élnek álkeresztények, hazugok, farizeusok, bűneikkel szakítani nem tudók, de vannak igazi szentek és próféták is.

Az Egyház mélységeit figyeljük, ne csupán a felszínét! Ne a hamis prófétákat nézzük, hanem azt, ahogy egy korábbi nemzedék Illései az új nemzedék Elizeusaival találkoznak. Legyenek áldottak atyáink és nagyatyáink, akik mielőtt elragadtattak körünkből, ránk hagyták palástjukat: „igen, igen”-t, „nem, nem”-et mondó szívük és beszédük tisztaságát, nagylelkű odaadásukat, állhatatos hitüket. Mi mindnyájan prófétajelöltek vagyunk, ha teljes szívvel hiszünk Jézus Krisztusban. Illés palástját viseljük, s vele együtt kell átmennünk Beerseba pusztájának tisztítótüzén, és megízlelnünk Hóreb hegyén Isten csöndjét.

Urunk Jézus, szítsd fel szívünkben a prófétaság Lelkét, hogy bátran és megalkuvás nélkül tanúskodjunk Isten országáról, Rólad ,és akinek szeretetét életeddel és haláloddal kinyilatkoztattad: az Atyáról. Tisztítsd meg beszédünket, hogy legyen igen, igen, nem, nem, világosan megkülönböztetve Isten igazságát e világ hamisságától, s add meg kegyelmesen, hogy kortársaink számára váljék prófétai igehirdetéssé egész életünk.

Évközi 10. hét

1Kir 19,9a.11-16

Amikor odaért, megszállt a barlangban. Ekkor íme, az Úr szózatot intézett hozzá, e szavakkal: ,,Mit művelsz itt, Illés?” Azt mondta erre neki: ,,Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,” s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába. Ekkor íme, egy hang szólt hozzá, s azt mondta: ,,Mit művelsz itt, Illés?” Ő azt felelte rá: ,,Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a seregek Istenéért, mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerontották oltáraidat, megölték prófétáidat karddal, egyedül én maradtam meg, s most nekem is életemre törnek, hogy elvegyék.” (...)

Mt 5,27-32

Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne paráználkodj!” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott vele a szívében. Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész testedet a gyehennára vessék. És ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson. Azt is mondták: „Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet.” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét – kivéve a paráznaság esetét –, házasságtörővé teszi, és aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör.

Mi, bűnös emberek tudva-tudatlanul folyton azon mesterkedünk, hogy Istent saját dicsőségünk elősegítőjévé, eszközévé tegyük. Ez a törekvés nem egy kicsit más, mint amit Isten akar, hanem homlokegyenest az ellenkezője. Emiatt kétszeresen fájdalmas és megbotránkoztató, ha az Egyházban ugyanaz a becsvágy, karrierizmus, hatalomra törés érvényesül, mint amelynek törvényei az istentelen világot is uralják, csak ráadásul vallási köntösbe bújtatva, Istenre, Jézus Krisztusra és az evangéliumra hivatkozva.

Ezért nagy áldás számunkra a beersebai puszta tapasztalata, mellyel Isten nem megalázni akar minket, hanem felkészíteni arra, hogy kinyilatkoztassa nekünk végtelen gyöngédségét, irgalmát, szelídségét. Mert hogyan is ismerhetnénk fel az enyhe szellő suttogásában az Úristen jelenlétét mindaddig, míg a mi szívünk kemény, irgalmatlan és másokra villámokat lehívó? Előbb össze kell törnünk, meg kell ízlelnünk a kiszolgáltatottságnak a halálhoz hasonló feneketlen mélységét, és megtanulnunk alázatosan könyörögni az egyetlen szabadító Istenhez. Kármeltől Hóreb hegyéig Beerseba pusztáján vezet az út...

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy amikor megengeded, hogy tekintélyünk egy pillanat alatt odalegyen, dicsőséges művünk összedőljön, és akár még életünk is veszélybe kerüljön, valójában irgalmat gyakorolsz velünk, és szeretetedről adsz kinyilatkoztatást nekünk. Segíts felismernünk ezekben a történésekben, fájdalmas tapasztalatokban a szabadulás útját, mert jobb nekünk, ha valamit elveszítünk ebben a földi életben, mint az, hogy épségben megússzuk, de a lelkünk kárát vallja, s az üdvösségünk veszélybe kerüljön.

Évközi 10. hét

1Kir 18,41-46

Majd azt mondta Illés Áchábnak: ,,Menj fel, egyél, s igyál, mert nagy eső zuhogása hallatszik.”' Fölment Ácháb, hogy egyen, s igyon, Illés pedig felment a Kármel csúcsára, lekuporodott a földre, arcát térdei közé tette, s azt mondta legényének: ,,Menj fel, s nézz a tenger felé.”' Ez, miután felment és arrafelé tekintett, azt mondta: ,,Nincs semmi sem.”' Erre ő ismét szólt neki: ,,Menj vissza, hétszer.”' Hetedik alkalommal aztán íme, egy kis felhőcske szállt fel a tengerből, akkora, mint az ember lábnyoma. Erre ő így szólt: ,,Eredj fel és mondd Áchábnak: Fogass be szekeredbe, s menj le, hogy meg ne akadályozzon az eső.”' Alighogy egyet-kettőt fordult, íme, elsötétedett az ég, s felhő, szél és hatalmas eső támadt. Felült tehát Ácháb és elment Jezreelbe, Illést pedig megszállta az Úr ereje, s ő felövezte derekát, s futott Ácháb előtt, amíg Jezreelbe nem ért.

Mt 5,20-26

Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre.” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: „Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: „Bolond”, méltó a gyehenna tüzére. Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Illés és a király, akik korábban halálosan gyűlölték egymást, most a Kármel-hegyi siker után mint két jó barát beszélnek egymással. Illésnek még arra is gondja van, hogy figyelmeztesse a királyt, meg ne ázzon. A politikai és a vallási hatalom, íme, ismét egymásra talált. Illés történetén keresztül tanítást kapunk arról, hogy Isten nem hagyja el prófétáját akkor sem, ha az kétes vállalkozásba kezd, mert hűséges Isten, aki nem vonja vissza kegyelmi adományait, de Illésnek a szenvedések égető kohójában megtisztulva kell megtanulnia, hogy Isten akarata nem az, hogy a nevében végbevitt csodák által Illést hatalmat és tekintélyt szerezzen, és elnyerje az uralkodó kegyeit, hanem hogy mindenkor, minden körülmények között az ő igazságáról tanúskodjon, akár a királlyal szemben is. A próféta számára nem az a dicsőség, hogy a király lelkiatyja lehet, hanem az, hogy az Úrhoz való hűségéért üldöztetést és megaláztatást szenvedhet.

Az állam és az államhatalom lényegében Isten akaratára vezethető vissza, hiszen Isten az embert közösségi lénynek teremtette. Az eredeti bűn azonban a közösségi létet és viszonyrendszert is megrontotta, így akinek hatalom van a kezében, ki van téve az aránytévesztésnek, az elbizakodottságnak, az önimádatnak. Ne legyünk naivak: Jezabel, a hatalomtól megrészegült, mértéket és egyensúlyt vesztett vezető elit képviselője minden társadalomban, minden szervezetben jelen van, függetlenül az államformától és a szervezet jellegétől. Ezért a keresztényeknek az a hivatásuk, hogy miközben elfogadják a világi hatalom képviselőit, és imádkoznak értük, nem a mindenkori hatalom érdekeit szolgálják, még kevésbé kiszolgálják, hanem szelíd, de határozott kritikával viszonyulva hozzá, rajta keresztül Isten akaratának engedelmeskednek.

Urunk Jézus, óvj meg minket attól, hogy bármilyen nemes célt isteníteni kezdjünk, s többé ne a Te akaratodat keressük, hanem valami mást. Őrizz meg attól is, hogy a hatalmasok kegyeit keressük, és abban tetszelegjünk, hogy milyen rangot, elismerést, kitüntető kegyet nyertünk tőlük. Ha hatalmat gyakorlunk, időről időre szembesíts aránytévesztésünkkel, kontrollvesztésünkkel, vakfoltjainkkal. Ne engedd, hogy beérjük az írástudók és farizeusok igazságával, hanem segíts kegyelmeddel, hogy egyedül a Te igazságodat keressük és szolgáljuk, amely bevezet a mennyek országába.

Évközi 10. hét

1Kir 18,20-39

Ácháb elküldött Izrael valamennyi fiához, s egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyére. Ekkor Illés odalépett az egész nép elé és azt mondta: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt.” A nép azonban egy szót sem felelt neki. Erre Illés azt mondta a népnek: „Én maradtam meg egyedül az Úr prófétái közül: Baál prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjatok nekünk két fiatal bikát, aztán ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, s vágják darabokra, s tegyék a fára, de tüzet ne tegyenek alája: én pedig majd a másik bikát készítem el és teszem a fára, s tüzet szintén nem teszek alája. Hívjátok segítségül isteneitek nevét, én meg majd segítségül hívom az én Uram nevét, s amelyik Isten tűz által meghallgat, az legyen az Isten.” Erre az egész nép azt felelte: „Helyes indítvány!” Azt mondta tehát Illés Baál prófétáinak: „Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát, s készítsétek el – elsőknek, mert ti vagytok többen –, s hívjátok segítségül isteneitek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.” Miután ők átvették a bikát, amelyet nekik odaadott, elkészítették, s reggeltől délig hívogatták Baál nevét, s azt mondták: „Baál, hallgass meg minket.” De nem jött egy hang sem, s nem felelt senki sem, hiába ugrándoztak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor aztán már délre járt, így gúnyolódott velük Illés: „Hangosabban kiáltsatok, hiszen isten ő! Talán éppen beszélget, vagy a fogadóban van, vagy úton, vagy bizony tán alszik, hadd ébredjen fel.” Hangosabban kiáltoztak tehát és szokásuk szerint késekkel s tőrökkel vagdalták magukat, amíg el nem borította őket a vér. Amikor aztán elmúlt a dél, és prófétálásuk közben eljött az az idő, amikor az ételáldozatot szokták bemutatni, s nem hallatszott egy hang sem, és nem felelt és nem hallgatta meg az imádkozókat senki sem, azt mondta Illés az egész népnek: „Gyertek hozzám.” Amikor aztán a nép eléje járult, helyreállította az Úr lerombolt oltárát – vett ugyanis tizenkét követ, Jákob fiai törzseinek száma szerint, akihez szólt az Úr szava: „Izrael legyen a neved,” és oltárt épített e kövekből az Úr nevében –, s mintegy két barázda széles vízárkot készített az oltár köré, aztán elrendezte a fát, földarabolta a bikát, rátette a fára és azt mondta: „Töltsetek meg négy vedret vízzel, s öntsétek rá az egészen elégetendő áldozatra, meg a fára.” Aztán ismét azt mondta: „Másodszor is tegyétek meg ezt.” Amikor másodszor is megtették, azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg ugyanezt.” Megtették harmadszor is, úgyhogy folyt a víz az oltár körül, s az árok medre is megtelt. Amikor aztán eljött az egészen elégő áldozat bemutatásának ideje, odalépett Illés próféta, s azt mondta: „Uram, Ábrahámnak, Izsáknak s Izraelnek Istene, mutasd meg ma, hogy te vagy Izrael Istene, meg hogy én a te szolgád vagyok és hogy a te parancsodra cselekedtem mindezt. Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, s hogy te térítetted vissza ismét szívüket.” Ekkor lecsapott az Úr tüze, és megemésztette az egészen elégő áldozatot, meg a fát, a köveket és a port, s felitta a vizet, amely az árokban volt. Amikor látta ezt az egész nép, arcára borult, s azt mondta: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!”

Mt 5,17-19

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.

A mai Olvasmányban szereplő jelenet első olvasatra Isten dicsőségének kinyilvánulása és Illés próféta győzelme. A valóságban azonban ez csak a bűnbeesett ember eltorzult képe Isten dicsőségéről és hatalmáról. Illés győzelme ezért szükségszerűen bukásba torkollik: győzelmi mámorában a Kármel-hegyi áldozat után mind egy szálig megöleti Baál prófétáit, utána viszont menekülnie kell Jezabel haragja elől, s hamarosan odáig jut, hogy már saját halálát kívánja. Isten azonban elvezeti Hóreb hegyére, és ott az enyhe szellő suttogásában kinyilatkoztatást ad neki dicsőségének egészen más természetéről.

Jézus keresztje mellett a farizeusok és írástudók a Kármel-hegyi áldozathoz hasonló erődemonstrációt vártak: „Szállj le a keresztről, és hiszünk neked!” Jézus azonban nem megy bele ebbe a logikába, mert ha megtenné, ellenfelei nem neki hinnének, legfeljebb beteg és megalomániás istenfogalmukat látnák bizonyítva. Jézus nem azt akarja, hogy meggyőződvén isteni hatalmáról engedelmesen felsorakozzunk mögötte, mert ez nem hit és nem megtérés lenne, hanem csak az erő elismerése. Hogy kinyilvánítsa Istennek a gyöngeségben megmutatkozó erejét, Jézus ugyanazt a jelet használja, mint amelyet Illés megtapasztalt Hóreb hegyén: az enyhe szellővel, utolsó leheletével nyilatkoztatja ki Isten jelenlétét és Istennek a mi hatalomról alkotott fogalmunktól gyökeresen eltérő mindenhatóságát.

Urunk Jézus, Te nem erővel kikényszerített „megtérést” kívánsz tőlünk, hanem arra hívsz, hogy szívből Hozzád forduljunk. A Te törvényt és prófétákat beteljesítő szent halálod és feltámadásod által taníts meg arra, hogy Isten ereje más, mint ahogy mi elképzeljük, s hogy életünk csúcspontja nem a Kármel, hanem a Hóreb hegye. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ahelyett, hogy a tüzes istennyilát akarnánk lehívni az égből, Szentlelked tüzétől lángra lobbantva tegyünk tanúságot a Te szereteted mindennél erősebb hatalmáról.