Advent 2. hete

Sir 48,1-4.9-11 

Ekkor, mint a tűzvész, Illés próféta jött, kinek szava lángolt, mint az égő fáklya. Éhínséget hozott rájuk, és haragjában megtizedelte őket. Az Úr szavával elzárta az eget, és tüzet hozott le háromszor az égből. Illés, de nagy voltál csodatetteiddel! Melyik öntelt, gőgös mérkőzhetnék veled? Vihar közepette magasba ragadtattál, szekéren, amivel tüzes lovak száguldottak. Jel lettél a jövendő harag idejére, hogy te csillapítsd le, mielőtt kitörne, hogy az apák szívét fiaikhoz fordítsd, és Jákob törzseit újra helyreállítsd. Boldogok mind, akik téged meglátnak, akik szeretetben hunyták le szemüket, s mi is részesei leszünk az életnek.

Mt 17,10-13 

A tanítványok megkérdezték: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Így felelt: „Illés ugyan eljön és helyreállít mindent. Csakhogy én azt mondom nektek: Illés már eljött, de nem ismerték fel, úgy bántak vele, ahogy akartak. Így szenved majd tőlük az Emberfia is.” Ekkor a tanítványok megértették, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik. 

Illés, ez az emberségében oly isteni fényben tündöklő próféta, aki az Úr hatalmával véghezvitt csodái után a halk szellő suttogásában ismerte fel Istent, annyira mély nyomot hagyott Izrael kollektív emlékezetében, hogy várták: újra eljön és helyreállít mindent. És Isten be is teljesítette ezt a várakozást Keresztelő János elküldésével, persze, nem a reinkarnáció értelmében, hanem úgy, hogy ugyanazt a prófétai lelket adta az Előhírnöknek, amellyel Illés munkálkodott. Az ő szava is égő fáklya módjára lángolt, s ő is az égből jövő tűzre utalt, amikor azt hirdette, hogy aki utána jön, Szentlélekkel fog keresztelni. Ugyanakkor az illési karizmát új, szellemibb-lelkibb módon jelenítette meg, amikor az istenítéletet nem külső erődemonstrációként, hanem belső valóságként hirdette meg, s szívbéli megtérést várt el hallgatóitól. Azzal, hogy helyreállította a Teremtő és teremtmény kapcsolatát, amikor őszinte megtérést hirdetett, és helyreállította az ember és ember viszonyát, amikor arra figyelmeztetett, hogy senki ne éljen vissza Istentől kapott hatalmával, előkészítette a talajt, hogy az emberek megnyíljanak Jézus magvetése előtt, és szívükbe fogadják Isten országának magvait, egy egészen új, sohasem látott Isten–ember kapcsolat kezdeményeit. 

A párhuzam Keresztelő János és Illés között abban is megmutatkozik, hogy a Keresztelőnek is meg kellett tanulnia – Jézus nyilvános működését látva, majd annak hírét hallva a börtönben –, mint Illésnek a Hóreben, hogy az Úr nem a szélviharban és a villámlásban, hanem a szelíd szellő suttogásában van jelen, hogy az ő stílusa nem a bűnösök kegyetlen elpusztítása, sokkal inkább az újabb és újabb lehetőségeket felkínáló irgalom. 

Urunk, Jézus, ne engedd, hogy vakok és süketek legyünk az idők jeleire! Add, hogy a Keresztelőben ne csak a szigorú aszkétát, a félelmetes prófétát lássuk, hanem felismerjük benne Előhírnöködet, akinél asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb, ugyanakkor tanuljuk meg tőle azt is, hogy miközben hűségesen ragaszkodunk Hozzád, mindvégig készek legyünk megengedni Neked, hogy felülírd Rólad alkotott korábbi elképzeléseinket.

Advent 2. hete

Iz 48,17-19 

Ezt mondja az Úr, a te Megváltód, Izrael Szentje: Én az Úr, a te Istened tanítalak arra, ami jámborrá tesz, ami arra az útra vezet, amelyen járnod kell. Bárcsak ügyeltél volna törvényemre, akkor boldogságod hasonlítana a folyóhoz, és igazságosságod a tenger hullámához. Nemzetséged annyi volna, mint a föveny, és ivadékod, mint a homokszem. Neved sohasem tűnne el, és nem halványodnék el szemem előtt. 

Mt 11,16-19 

„Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a tereken tanyázó gyerekekhez, akik odakiáltják a többieknek: Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem jajgattatok. Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcsesség azonban igazolja magát tetteivel.” 

A farizeusok viselkedésében egy kicsit mindnyájan magunkra ismerhetünk. Milyen találékonyak is vagyunk, ha arról van szó, hogy kifogást keressünk és megokoljuk, miért nem teszünk meg valamit, amit pedig nyilvánvaló, hogy meg kellene tennünk! Milyen gyorsan sikerül belekapaszkodnunk egy apró ténybe, jelentéktelen mozzanatba, amellyel igazolni tudjuk – legalább önmagunk előtt –, hogy miért vesszük hallatlanra a szívünk mélyén jelentkező hívást! 

Pedig a keresztény életében nincs helye semmiféle langyosságnak, a világgal való alkudozásnak, a megosztott szív kétfelé sántikálásának. Hiszen aki az utolsó napon nem a tökéletes istenszerelem mennyországába jut, az kizárásos alapon – de végső soron a maga választása alapján – a pokolba kerül. Nem hiábavaló ennek az alternatívának fényében szemlélni a keresztény életet, hogy jobban megértsük azt a rendíthetetlen állhatatosságot, mellyel a szentek ragaszkodtak Istenhez, s ahhoz, amit Isten akarataként életükben felismertek. Az Egyház jövője emberileg azon múlik, hogy meghalljuk-e és szívünkbe fogadjuk-e Jézus megtérésre szólító szavát. Az Egyházat – és rajta keresztül a világot – csak azok a férfiak és nők, papok, szerzetesek és világiak fogják megmenteni, akik szívükben a mennyország után vágyakoznak, s nem akarnak mást, mint az Úrral lenni mindörökké. 

Urunk, könyörülj meg rajtunk, és szabadíts ki bennünket az önáltatás veszélyes csapdájából! Taníts minket belső fegyelemre és szívbéli bölcsességre, hogy ne akadjunk fenn külsődleges részleteken, és meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől! Szítsd fel bennünk Szentlelked tüzét, hogy meghalljuk és felfogjuk minket is állásfoglalásra szólító üzenetedet, és ne tusakodjunk a felismert igazság ellen, hanem azt elfogadva készek legyünk életre váltásáért erőfeszítést tenni és áldozatot vállalni.

Advent 2. hete

Iz 41,13-20 

Mert én, az Úr, a te Istened, én ragadtam meg jobbodat. Én szólok hozzád így: Ne félj! Én megsegítelek. Ne félj hát, Jákob, te szegény féreg, te maroknyi Izrael. Magam vagyok a gyámolod – az Úr mondja ezt neked –, Izrael Szentje, a te Megváltód. Nézd, cséplőszánná teszlek, új és éles fogú cséplőszánná. Hegyeket csépelsz és törsz majd össze, halmokat zúzol pozdorjává. Szélnek engeded majd, és a szél elsodorja őket, a forgószél szerteszórja mind. De te ujjongsz majd az Úrban, és dicsekszel Izrael Szentjében. Vizet keresnek a szűkölködők és a szegények, de nincs, a nyelvük száraz a szomjúságtól. Én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket. Folyókat fakasztok a kopasz dombokon, és forrásokat a völgyek ölén. A pusztaságot tóvá változtatom, vizek forrásaivá a kiaszott földet. A sivatagban cédrust növesztek, akácot, mirtuszt és olajfát; a pusztában fenyőt ültetek, platánt és ciprust, egymás mellett. Hogy így mindenki lássa és megtudja, meggondolja és megértse: Az Úr keze vitte ezt végbe mind, Izrael Szentje teremtette. 

Mt 11,11-15 

Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála. A mennyek országa Keresztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény Jánosig mind ezt jövendölték. S ha tudni akarjátok, ő Illés, akinek el kell jönnie. Akinek van füle, hallja meg! 

A mennyek országának megvalósulását a külső erőszak fenyegetheti,de meg nem hiúsíthatja. Sőt, a próféták és szentek üldöztetése, a mártírok kiontott vére a mennyek országának terjedését segítette és segíti mind a mai napig. Ahol Isten ügyéről van szó, ott a külső erőszak beleütközik abba a másik fajta, belső erőszakba, mely a keresztények önlegyőzését jelenti, azt a következetes és megalkuvás nélküli küzdelmet a bűnnel, amelyet a Keresztelő hirdetett, s amire ő maga is példát mutatott. E két erőszak között a különbség ég és föld. Szó szerint, hiszen az egyik az ember görcsös igyekezetéből születik, a másik viszont Isten erejéből táplálkozik. 

Éppen ezért a harc kimenetele sem kétséges: fizikailag a külső erőszakot elkövetők kerekedhetnek felül, de ezzel saját vereségüket készítik elő, hiszen „kard által vész el, ki kardot ragad”. Az önmegtagadás viszont az örök győzelem felé segít: felszabadít bennünket Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Különös módon a belső erőszak kifelé szelíd erőként nyilvánul meg. Minél inkább szegény féregnek érezzük magunkat, annál jobb cséplőszánná válhatunk az Úr kezében, s minél jobban átadjuk magunkat Istennek, annál alkalmasabbak leszünk az ő erejének kinyilvánítására. 

Urunk, újból és újból tapasztaljuk magunkban az erőszakra való kísértést. Sokszor érezzük úgy, hogy elfogy a türelmünk, s mennyivel gyorsabb, egyszerűbb kényszeríteni valakit az általunk vélt jóra, mint megvárni, amíg maga látja be, hogy nekünk van igazunk. Mennyivel egyszerűbb lemondani valakiről, és faképnél hagyni, ha megbántott minket, vagy csak egyszerűen nem ért velünk egyet, mint újra meg újra felkínálni neki a bocsánatot és az együttműködést. Add, hogy ilyenkor erőt véve magunkon tudjunk lemondani a külső erőszak útjáról! S ha szelídségünkkel olykor akaratlanul is ingereljük környezetünket, segíts kitartani a belső erőszak útján, hogy az ellenfél fegyvereivel szemben az igazság és a szeretet fegyverzetét magunkra öltve elnyerhessük a mennyek országát.

Advent 2. hete

Iz 40,25-31 

„Kihez tudtok hasonlítani? És ki lehetne hozzám hasonló?” – mondja a Szent. Emeljétek föl tekinteteteket és lássátok: Ki alkotta mind a csillagokat? Ő, aki elvezeti seregüket, megszámolja őket, és nevén szólítja valamennyit; hatalma és nagy ereje miatt el nem marad egy sem. Miért mondod ezt, Jákob, miért beszélsz így, Izrael: „Sorsom el van rejtve az Úr elől, és igazságom elkerüli Istenem figyelmét”? Hát nem tudod és nem hallottad még, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő teremtette a föld határait. Nem lankad el és nem fárad el, s bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet. Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el. 

Mt 11,28-30 

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” 

Úgy tűnik, az emberek nagy többsége természetesnek veszi, hogy nap mint nap igába feszül, anélkül, hogy megvizsgálná, mi az az iga, az a teher, amely alatt görnyed. Talán bizonyos értelemben kényelmesebb is így tenni, és közben azzal megnyugtatni magunkat, hogy ha terheket cipelünk, akkor bizonyára nem vagyunk haszontalanok, mint azzal szembenézni, hogy az üdvösség szempontjából nem az számít, mennyit fáradozunk, hanem az, hogy kinek, minek adtuk oda a szívünket. 

De vajon az élet terheinek egykedvű cipelése nem öli-e ki belőlünk az emberi méltóságot? Miben vagyunk többek az igavonó állatnál, ha már a puszta vegetálást tekintjük életcélnak, s beérjük annyival, hogy meglegyen a mindennapi betevő falatunk? S ha elviselhetetlenül súlyossá válik a teher, melyet hordozunk, vajon nem csak azért szakad-e fel lelkünkből a kétségbeesett kiáltás, hogy Istent vádoljuk, amiért mindezt hagyja, amiért nem figyel ránk, nem is törődik velünk? Pedig Isten ismeri terheinket, és kész arra, hogy megszabadítson tőlük. A próféta szavával kinyilvánítja hatalmát, Jézusban pedig azt is megmutatja, akiben lelkünk felüdülést talál. Nem pillanatnyi felfrissülést, rövid pihenőt a mindennapok taposómalmában, hanem egészen más, édes igát és könnyű terhet, mely önmagában hordja értelmét. Benne mindannak, amit tennünk kell, s mindannak, amit el kell viselnünk, örök értelme és célja lesz. Ezért még ha testileg fáradtnak és kimerültnek érezzük is magunkat, szívünk mélyén olyan rejtett erőtartalékokra bukkanunk, hogy magunk is elcsodálkozunk, mi mindenre vagyunk képesek. 

Légy áldott, Atyánk, szent Fiadért, akiben magadhoz hívsz, és új életet adsz nekünk. Legyünk bár gyöngék és fáradtak, az ő igája édes és az ő terhe könnyű a számunkra, mert miközben magunkra vesszük ezt az igát és hordozzuk ezt a terhet, mind inkább vele magával azonosulunk. Add, hogy ne is keressünk másutt felüdülést, mint a mi Urunknál, Jézus Krisztusnál, s egyre jobban az ő képére és hasonlatosságára formálódva fáradhatatlanná váljunk a szeretetben.

Advent 2. hete

Iz 40,1-11

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja a ti Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.” Egy hang szól: ,,Kiálts!” És mondtam: ,,Mit kiáltsak?” Minden test csak fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete ráfúj. Valóban csak fű a nép. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava megmarad örökre. Magas hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd Júda városainak: ,,Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.”

Mt 18,12-14

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.

A próféta tudja és meggyőződéssel hirdeti, hogy az Úr az Isten, és rajta kívül nincs más. Tudja, hogy Isten személy, hiszen kapcsolatban áll vele, felfogja és továbbadja üzeneteit. Tudja, hogy mindenható, ő teremtette az eget és a földet, és mindent, ami rajta van. És látja, hogy Isten hűséges, gondját viseli népének, melyet választott magának. Ennek alapján tud beszélni a jövőről, hiszen Isten múltbeli tettei és jelenben megmutatkozó gondviselése kirajzolják előtte az Isten által készített jövő körvonalait. Megsejti Karácsony titkát, de annak mélységes valóságát és következményeit emberileg nem foghatja fel és nem képzelheti el előre.

Nem látja, hogy Isten úgy jön el emberi alakban, hogy kiüresítve önmagát, végtelen gazdagságáról lemondva egészen egy lesz emberi természetünkkel. Hogy magatehetetlen csecsemőként egy istállóban jön a világra és évtizedeken át a mi hétköznapi életünket fogja élni. Nem látja, nem láthatja – bár a szenvedő szolgáról szóló énekekben a Lélek által erről is közöl valami lényegeset –, hogyan fog kinyilvánulni az Úr hatalma a maga vállalta gyöngeségben, dicsősége a gyalázatban. És végül nem látja azt sem, hogy Isten atyai szeretete az egyetlen elcsatangolt bárány után induló pásztoréhoz hasonlóan nemcsak a közösség, a szent nép egésze, de az egyes ember, méghozzá a bűnös, tévelygő ember iránt is megmutatkozik.

Urunk, köszönetet mondunk Neked azért az isteni matematikáért, mely szerint a Te szemedben nem csupán ezer év annyi, mint egy nap, hanem egy bárány is annyi, mint kilencvenkilenc, sőt néha több is. Karácsony felé haladva semmi mással nem akarunk törődni, csak azzal, hogy egyre beljebb lépjünk a Te szereteted felfoghatatlanul új, meglepő és gyönyörűséges világába, melyről a prófétáknak csak sejtéseik lehettek, de amelyet nekünk kinyilatkoztattál a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatása

Ter 3,9-15.20 

(…) Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” (…) 

Ef 1,3-6.11-12 

Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz. Szolgáljunk hát felsége dicsőségére, mi, akik már korábban is Krisztusba vetettük reményünket. 

Lk 1,26-38 

(…) Az angyal belépett hozzá és megszólította: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” (…) Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (…) 

Az angyali üdvözlet elbeszélése minden bizonnyal az evangéliumból az egyházi év során legtöbbször felolvasott szakasz. Az isteni nagyság mindennél ragyogóbb kinyilatkoztatása történik ebben a jelenetben, ahol a senkinek az akaratától nem függő isteni mindenhatóság egy halandó ember, egy fiatal leány kezébe teszi le a világmindenség, s benne különösképpen az emberiség sorsát. A mai ünnepen az Evangélium szavai közül a „kegyelemmel teljes” kifejezés különösen is fényben áll. Gábriel főangyal nem találhatott ki semmi olyat, ami nem magától Istentől való lenne, vagyis a „kegyelemmel teljes” nem költői bók, hanem teológiai kinyilatkoztatás: Mária Isten kegyelmével, ajándékával, jelenlétével teljes. Nincs benne az a hiány, amit eredeti bűnnek nevezünk. Őt Isten úgy választotta ki a világ teremtése előtt, hogy mentes maradt Ádám bűnétől. 

A Szent Szűz az ember Isten iránti romlatlan, tiszta szeretetének képviselője, s ezért egyedül ő lehet Isten méltó társa a megtestesülés művében. Mária kiválasztott és kiváltságos volta nem jelentette azt, hogy ne maradt volna meg a szabadsága. Ez a szabadság azonban nem elsősorban a rossz választásának lehetősége, hanem sokkal inkább a minden emberi megfontolástól, félelemtől, kompromisszumtól való szabadság: mindentudás és előrelátás nélkül mert igent mondani Isten terveire. 

Üdvözlégy, Mária, Istennek Szülője, szeplőtelenül fogantatott szentséges Királynőnk! Esdd ki, kérünk, számunkra a kegyelmet, hogy életünk minden napján mi is feltétel nélkül igent tudjunk mondani Isten szent akaratára, és soha vissza ne vonjuk készséges odaadásunkat. Felajánljuk Neked, akiben Isten minden ajándéka bő termést hozott, jó elhatározásainkat és kezdeményezéseinket. Isten magvetése a Te példád szerint hozzon bőséges termést bennünk! Békességünk áldott olajága, áraszd ránk irgalmas szereteted gyógyító olaját, és moss meg minket bűneink szennyétől, hogy méltók lehessünk fölemeltetni a mennyei dicsőségbe, és ott Veled és minden szentekkel együtt részünk legyen az örök boldogságban.

Advent 2. vasárnapja

Bár 5,1-9

Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét! Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt. Isten ezt a nevet adja neked örökre: „Igazságosság békéje” és „Jámborság dicsősége”. Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. (…)

Fil 1,4-6.8-11

Mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg rólatok mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig részt vállaltatok (Krisztus) evangéliumának hirdetésében. Bízom is benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi. Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes tapasztalatban, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, s bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére.

Lk 3,1-6

(…) Az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden test meglátja az Isten üdvösségét.”

Az Úr eljövetele – akár az első, történelmi eljövetelére, akár a kegyelmi úrjövetekre, akár pedig a végső, világ végi eljövetelre gondolunk – Isten műve, de nem független a mi hozzáállásunktól és erőfeszítésünktől; történik velünk, ugyanakkor mi is cselekvő részesei vagyunk. Ezt fejezi ki a mai Olvasmányban a gyászruha levetésének és a díszruha felöltésének képe is, amely valamiképpen sejteti Isten és ember együttműködését: Isten adja a ruhát, de az ember veszi fel. Ezért írja Szent Pál a mai Szentleckében: „Aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi”, Keresztelő Szent János pedig ezért beszél így a mai Evangéliumban: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Adventi készületünk során megtapasztalhatjuk, hogy Isten cselekszik bennünk, ő folytatja és viszi teljességre a jót, amit megkezdett bennünk, a mi feladatunk csupán annyi, hogy elgördítsük előle mindazt, ami útjában akadályt jelenthet.

A szentmisében – amely maga is titokzatos, de valóságos úrjövet – ez különösen is megmutatkozik: Valahányszor szívünket fölemelve, odaadó szeretettel végezzük a liturgiát, s földi életünk nehézségeit, szenvedéseit az Úr dicsőségébe merítjük, levetjük a gyászt, és az örök dicsőség díszébe öltözünk. Valahányszor minden gondunkat félretéve, teljes figyelemmel vagyunk jelen, az Úr útját készítjük elő, aki szívünkbe akar költözni, és onnan mint középpontból kiindulva akarja átalakítani egész életünket, környezetünket, az egész világmindenséget.

Urunk, taníts meg minket a helyes adventi készületre! A mi részünk nem az, hogy a magunk erejéből eljussunk az isteni életre, hanem hogy teret engedjünk Neked. Nem az, hogy megvalósítsuk a tökéletes istengyermekséget, hanem hogy hagyjuk megszületni és kibontakozni bensőnkben. A dicsőséget, melyet szánsz nekünk, a legnagyobb jótettekkel sem vagyunk képesek kiérdemelni, de már nem bánkódunk emiatt, hanem alázattal és örömmel elfogadjuk a Te kezedből, megköszönve, hogy együttműködhetünk kegyelmeddel, hiszen általunk akarsz jelen lenni ebben a világban.

Advent 1. hete

Iz 30,19-21.23-26

Az Úr azonban arra vár, hogy kegyelmezzen nektek, és ezért fölkel, hogy irgalmazzon nektek. Mert az ítéletnek Istene az Úr; boldogok mind, akik benne reménykednek! Bizony, Sion népe, aki Jeruzsálemben laksz, többé nem fogsz sírni; biztosan megkegyelmez neked kiáltásod hangjára, amint meghallja, válaszol neked. Bár az ínség kenyerét adja nektek az Úr, és a nyomorúság vizét, de nem rejtőzik el többé tanítód, hanem szemed látni fogja tanítódat, és füled meghallja az igét, mely mögötted szól: ,,Ez az út, ezen járjatok!', amikor jobbra vagy balra letérnétek. (...) Olyan lesz a hold fénye, mint a napnak fénye, és a nap fénye hétszeres lesz, mint hét nappalnak a fénye, azon a napon, amelyen bekötözi az Úr népe sérülését, és verésének sebhelyét meggyógyítja.

Mt 9,35–10,1.6-8

Jézus bejárta az összes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget. Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. És megparancsolta nekik: „Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: »Elközelgett a mennyek országa!« Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!

Az ínséget és a nyomorúságot nem az Úr adta, hanem bűneink szerezték. Ő adott viszont kenyeret az ínségben és vizet a nyomorúságban. Mert bármennyire is lealjasodik az ember, az ő teremtménye marad – nem semmisíti meg, hanem állapotának megfelelően élteti, hogy el ne vesszen, hanem megtérjen és éljen. Nem az örök élet kenyerével táplálja és nem az üdvösség kelyhéből itatja az ő elzüllött gyermekeit, hanem nyomorúságuknak megfelelő eledellel, hogy kívánkozzanak a szellemi eledel után, hogy visszaemlékezzenek az atyai ház asztalára, mint a tékozló fiú a disznók vályúja mellől.

Jézusnak, a megtestesült Istennek megesett a szíve az elcsigázott, kimerült, pásztor nélküli emberiségen. Az is szép, ha egy embernek megesik rajtunk a szíve. Itt azonban többről van szó, hiszen Jézus Szíve az örök Atya Fiának Szíve, melyben az istenség egész teljessége lakozik. Az, hogy Isten irgalmas, Jézus Szívén keresztül azt jelenti, hogy szenved értünk. Mivel az örök Istenről van szó, e kijelentés a világtörténelem rejtett, de leghatalmasabb mozgatórugóját tárja fel, mely nélkül az apostolok küldetését, illetve a papság szentségének lényegét sem érthetjük meg. A pap feladata ugyanis az, hogy Isten megrendült szívével szeresse a híveket.

Urunk, köszönjük Neked, hogy feltártad előttünk szentséges Szíved titkát. Köszönjük, hogy hűtlenségünket látva nem fordulsz el tőlünk, hanem hűséges maradsz hozzánk, és hűséges maradsz mindenekelőtt önmagadhoz, végtelen irgalmadhoz. Köszönjük, hogy minden élethelyzetben gondoskodsz rólunk, s a legnagyobb ínség idején is táplálsz minket. Add, hogy mi, akiknek most az élet kenyerét és az üdvösség italát nyújtod, szentséges Szívedhez hasonulva irgalmas szeretettel forduljunk testvéreink felé, a kölcsönös szeretet mennyországát ajánlva fel nekik. Engedd, hogy miközben szentséges testedet és véredet vesszük magunkhoz, mindennapi kereszthordozásunk a megváltás ragyogó világába emelkedjék, s így a Te világot megváltó szenvedésedből is részt vehessünk, az egész Anyaszentegyház javára.

Advent 1. hete

Iz 29,17-24

Még egy kis idő, egy egészen kicsi, és nemde gyümölcsöskert lesz a Libanon, a gyümölcsöskert meg erdővé terebélyesedik? Azon a napon a süketek meghallják a könyv szózatát, és a homály és sötétség elmúltával látni fog a vakok szeme. A szelídek újra örülnek az Úrban, és a szegények ujjonganak Izrael Szentjében. Mert a zsarnok nem lesz többé, a gúnyolódó kipusztul, és mind kiirtják, akik gonoszat forralnak. Azokat, akik gonoszul megrágalmaznak másokat, akik tőrbe ejtik a bírót a kapuban, és az igazat alaptalanul megfosztják jogától. Ezért mondja az Úr, Jákob házának Istene, Ábrahám megváltója: „Nem szégyenül meg többé Jákob, és arca nem sápad el többé, mert látni fogja, amit kezem végbevitt körükben, és szentnek hirdeti a nevemet.” Valóban, szentnek magasztalják majd Jákob Szentjét, és félve tisztelik Izrael Istenét. Akkor a tévelygő lelkűek bölcsességet tanulnak, és a zúgolódók elfogadják a fegyelmet.

Mt 9,27-31

Jézus folytatta útját. Utánament két vak, ezt kiáltozva: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” Amikor a házba érkezett, a vakok bementek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: „Hiszitek, hogy meg tudom tenni?” „Igen, Uram!” – felelték. Erre megérintette a szemüket, és így szólt: „Legyen hitetek szerint!” Nyomban megnyílt a szemük. Jézus pedig rájuk parancsolt: „Vigyázzatok, ne tudja meg senki!” De azok alighogy elmentek, az egész környéken elhíresztelték.

Az adventi hajnalok sötétsége jól kifejezi azt a homályt, amely mindannyiunk szemét borítja. De azért teljesen más tükörben és homályosan látni, mint egyáltalán nem látni. Mégis, nézzük csak ezt a két vakot, akikre nem vonatkozik Jézus figyelmeztetése: „Vajon vezethet-e a vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” Ők ugyan testi szemükkel nem látnak, de lelkileg nem vakok, mint a farizeusok, és nem is tetszelegnek abban, hogy a nép lel kivezetői. Inkább segítik egymást Jézushoz jutni, így teljesítve öntudatlanul is Krisztus törvényét.

Különös módon két testi vakság szeretetben összeadva teljes belső látást ad eredményül. Mert előfordulhatott volna – ami majdnem mindig bekövetkezik –, hogy a két embert, akiket a nyomorúság összehozott, a szerencse, sorsuk jobbra fordulása elválasztja egymástól. A sötétség abszolút közös volt, a látás azonban már nem feltétlenül. Ám ez a két vak nem csupán a bajban volt együtt, hanem abban is, ahogy Jézushoz kiáltottak: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” S mivel a Jézus iránti bizalomban is egyek voltak, gyógyultan is együtt hirdetik az Úr dicsőségét. Amíg e földön vagyunk, a szentek igazi közössége kétféle módon nyilvánul meg: hol együtt kiáltunk Jézushoz egymás terhét hordozva, hol együtt hirdetjük csodás tetteit. Az előbbi csak földi életünk Adventjének lehetősége, ezért is meg kell becsülnünk, az utóbbi viszont már a mennyország kezdete.

Add, Urunk, hogy mi is, ugyanazon család, közösség tagjai e két vakhoz hasonlóan egyek legyünk a hitben, felvállaljuk egymás gyengéit, nyomorúságait, gyógyíthatatlan testi és lelki bajait, és segítsük egymást közelebb jutni Hozzád, együtt kiáltva segítségért és együtt adva hálát Neked irgalmas szereteted kinyilvánításáért.

Advent 1. hete

Iz 26,1-6

Azon a napon ezt az éneket éneklik Júda földjén: Erős várunk van, védelmül kőfal és bástya szolgál. Nyissátok ki a kapukat! Hadd vonuljon be az igaz nemzet, amely mindvégig hűséges, amelynek szíve állhatatos és megőrzi a békét, mert benned van bizalma. Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla! Letaszította a magasban lakókat, és a büszke várost megalázta, és földig alázta, a porba sújtotta, úgyhogy most láb tiporja, a szegények lába, a szűkölködők talpa.

Mt 7,21.24-27

„Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, Uram!«, csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.”

Korunk embere is keresi a közös alapot, melyre biztosan építhet. Széles alapot keres, mert mindenkinek szeretne megfelelni, senkinek a másságát nem akarja megsérteni, ezért nem ás túl mélyre, se nem épít túl kemény kőre, inkább választja a homokot. A mai keresztény kísértése is, hogy annyira meg akar felelni az ökumenizmusnak, hogy nagyvonalúan lemond bizonyos hittételekhez való ragaszkodásról; annyira tiszteletben akarja tartani mások ateizmusát, hogy lehetőleg semmi jelét nem adja vallásos elkötelezettségének; annyira tolerálni igyekszik a másságot, hogy viszonylagosnak tekint mindenfajta erkölcsi normát.

Nekünk is el kell gondolkodnunk: Ha minden értéket lebontottunk, ami keresztény identitásunkat megadta, ugyan sikerül-e felépítenünk egy olyan világot, közösséget, társadalmat, ahol mindenki otthon érzi magát? Nem vétkezünk-e valójában azok ellen is, akiknek mindenáron meg akartunk felelni? Nem áruljuk-e el azt a legmélyebb hivatásunkat, amelyet felragyogtatva és kibontakoztatva az egész emberiség szolgálatára lehetnénk, ha megvallanánk és felmutatnánk a világnak Krisztust, aki egyedül képes megszabadítani az ősbűn átkától? Vajon attól való félelmünkben, hogy bárkit is kirekesztünk, végül nem önmagunkat rekesztjük ki az üdvösségből?

Urunk, kérünk, ments meg attól a hamis gondolkodástól, mely szerint elég csak tanítványodnak mondani magunkat, és máris üdvözülünk. Add, hogy ne csak hallgassuk, hanem tettekre is váltsuk tanításodat, és ragaszkodjunk hozzá akkor is, amikor ez nem népszerű. Segíts úgy élnünk ebben a világban, hogy miközben tekintetbe vesszük azokat az adottságokat és körülményeket, pozitív és negatív jelenségeket, melyek között élünk, ne alkalmazkodjunk elvtelenül a világ szelleméhez, hanem egyedül a Te tanításodhoz és Jegyesednek, az Egyháznak evilág fölött álló követelményeihez és belső életéhez igazodjunk.

Advent 1. hete

Iz 25,6-10a

A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És leveszi e hegyről a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön. Ő, az Úr mondta ezt. Azon a napon majd így beszélnek: Íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk, hogy megszabadít minket. Ő az Úr, s mi benne bíztunk. Örüljünk és ujjongjunk segítségén! Mert az Úr keze megpihen e hegyen, Moábot meg eltiporják a saját földjén.

Mt 15,29-37

Jézus ezután eltávozott innét, és a Galileai-tóhoz ment. Fölment a hegyre és leült. Nagy tömeg járult hozzá, magukkal vitték a sántákat, bénákat, vakokat, némákat és a más betegeket, s letették őket a lába elé. Mind meggyógyította őket. Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult és dicsőítette Izrael Istenét. Jézus ekkor összehívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen elküldeni őket, nehogy kidőljenek az úton.” A tanítványok megjegyezték: „Honnan szerezzünk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget jóllakassunk?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” „Hét – felelték –, és néhány apró halunk.” Erre meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, tanítványai pedig a népnek. Mindnyájan ettek és jól is laktak, s a kenyérből még hét kosár maradékot összeszedtek.

Minden profán ökumenizmus, amely Istent kihagyva akarja egységbe foglalni a nemzeteket, az egész földkerekséget egyetlen birodalomba, nem más, mint őrült vállalkozás, a bűnbeesett ember megalomániás illúziója, melynek bibliai képe a bábeli torony. De nem sokban különbözik ettől az olyan ábrándozás sem, amelyik Isten nevében akarja összegyűjteni a nemzeteket, mert ezt is áthatja az emberről és az egységről való nagyon is evilági képzelgés. Vegyük észre, hogy nem nekünk kell a népeket és nemzeteket egységbe kovácsolni, hiszen a nagy összegyűjtés már megtörtént: a Seregek Ura, a mennyei Atya már egybegyűjtötte ünneplő népét, az Egyházat az ő szent Fia által a Szentlélekben. Erre utalnak a mai Evangéliumban Jézus gyógyításai is, melyek az eljövendő új világot, a halál feletti győzelmet jelenítik meg itt a földön.

A végidők messiási lakomája elkezdődött, hiszen naponta iszunk az Isten tiszta ismeretét adó kinyilatkoztatás serlegéből, és eszünk az eucharisztikus Kenyérből, a búza legjavából, amely maga a feltámadt Krisztus. Itt kell az Egyház lényegét keresnünk és megragadnunk, nem pedig a struktúrák szintjén. Az Egyházból az utolsó napon kiég mindaz, ami a földi állam és társadalom mintájára alakult benne, s csak a lényeg, az igazi valóság marad meg. Ez pedig az emberi jelenség legmélyebb rétegeiben van, a Biblia szava szerint az ember szívében, ott, ahol mint teremtett személy csakis a Teremtő személyes szeretetében létezik, és ahol képes felbonthatatlan, isteni eredetű közösségre a másik emberrel.

Urunk, adj nekünk mindennapi csodáidat meglátó szemet, a csodák láthatókon túli üzenetét felfogó értelmet és újjáteremtő szeretetedet befogadó szívet, hogy valahányszor részesülünk a misztikus kenyérszaporítás csodájában a szentmisén, érezzük bensőnkben az örök élet lakomájának előízét, és vágyakozzunk arra az ünnepre, melyben testünk és pszichénk, mulandósággal megjelölt emberi valónk megújítva, újjáteremtve vesz majd részt, és a történelem elnyeri végső értelmét.

Advent 1. hete

Iz 11,1-10 

Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. (…) Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek. Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert. Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek, és dicsőséges lesz a nyugvóhelye. 

Lk 10,21-24 

Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú, vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok és nem látta, hallani, amit ti hallotok és nem hallotta.” 

Az ujjongva hálát adó Jézus kitörő öröme megnyitja az eget, és szinte szemmel láthatóvá teszi a Szentháromság belső életét, azt a gyöngéd és odaadó, ártatlan tisztaságban égő ősszerelmet, mely minden élet forrása a mennyben és a földön. Ez az az ismeret, amelynek kinyilatkoztatásáért Jézus a világba jött, és egyszer s mindenkorra leszámolt a magányos zsarnok-istennel, a személytelen világprogram-istennel, a mozdulatlan mozgatóval, a sorssal és a végzettel. Mert az igazi istenismeret nem más, mint részvétel Isten benső életében, bekapcsolódás az isteni személyek közti szeretetáramba, mely átjárja az egész világmindenséget. 

Előfordult-e már velünk legalább egyetlenegyszer, hogy kitörő örömmel dicsőítettük az Atyát Krisztus által a Szentlélekben, amiért ismerhetjük őt, és részt vehetünk az ő isteni életében? Mit számítanak ehhez képest apró-cseprő gondjaink, kicsinyes aggodalmaink, szorongásaink, korlátaink és szenvedéseink? Volt-e részünk abban az örömben, hogy közvetíthettük Isten ismeretét – mint szülő, nagyszülő, testvér vagy barát, házastárs, jegyes, hitoktató vagy pap? 

Urunk, óvj meg attól, hogy mi is a bölcsek és okosak közé tartozzunk, akik elől el vannak rejtve a mennyek országának titkai. Ajándékozz nekünk gyermeki bizalmat, feltétel nélküli ráhagyatkozást, amely elvezet mennyei Atyád igaz ismeretére, amit nem képes elérni sem a tapasztalatokból nyert tudás, sem a logikai következtetés. Engedd, hogy szívünk elteljék Isten fölséges ismeretével, és megtapasztaljuk a prófétai szavak igazságát. Hiszen a világban, de még az Egyházon belül is ártanak és pusztítanak, a szentek szívében és közösségében azonban nincs többé ellenségeskedés és gyűlölet: ott senki sem árt, senki sem pusztít, hanem a mennyország paradicsomi békéje uralkodik.

Advent 1. hete

Iz 2,1-5

Az ige, melyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia Júdáról és Jeruzsálemről. Ez történik majd az utolsó napokban: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: ,,Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!” Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet; ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!

Mt 8,5-11

Amikor pedig bement Kafarnaumba, odajött hozzá egy százados és kérlelte őt: ,,Uram, a szolgám a házamban fekszik bénán, és rettenetesen kínlódik.” Azt mondta neki: ,,Megyek és meggyógyítom.” De a százados így válaszolt: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, beosztott katonák vannak alattam, és ha azt mondom az egyiknek: »Menj!«, elmegy, vagy a másiknak: »Gyere!«, odajön, a szolgámnak pedig: »Tedd ezt!«, megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott, és azt mondta követőinek: ,,Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél. Mondom nektek: Sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában.”

A végső napok látomásában összefonódnak Isten nagy tettei: az ítélet és az összegyűjtés. Izajástól Keresztelő Jánosig minden próféta egyben látja a pogány népek megtérését és Jeruzsálembe özönlését, valamint a messiási korszak kezdetét és a végső ítéletet. Az Úr Jézus viszont két korszakot különböztet meg: előbb Isten kegyelmének esztendejét hirdeti meg – ez az Egyház ideje –, melyet majd követ a végső ítélet, amikor tűzben, vagyis a Szentlélek erejében újjáalakítja a mindenséget.

Most tehát a kegyelem idejét éljük, s ha őszintén magunkba tekintünk, el kell ismernünk, hogy még nem állunk készen, hogy az ítélet napja ránk köszöntsön. Másokat talán szívesen az Úr ítélőszéke elé citálnánk, készségesen alávetnénk a tűzpróbának, hogy kiégjen belőlük mindaz, amit nehéz bennük elviselnünk – magunkat viszont valahogy mindig az Úr jobbja felől képzeljük el, számítva Isten hosszantűrésére és irgalmára. Holott a kegyelem idejét éppen fordítva kellene felhasználnunk: másokkal szemben kellene türelmet tanúsítanunk, és magunkat helyezni nap mint nap Isten Szentlelkének ítélete alá. Urunk Jézus szava, melyet a százados hite láttán mond, el kell hogy gondolkodtasson: nem gondoltuk-e helyünket bebiztosítva a mennyországban, miközben a környezetünkben élő pogányok hite talán sokkal élőbb, mint a miénk?

Urunk, őszintén megvalljuk, hogy jobban esnék, ha Szentlelked inkább ajándékaival, az isteni jelenlét édességével árasztana el ahelyett, hogy égő fájdalmat okozva rátapint lelkünk betegségére. Mégis hálát adunk ezért a fájdalmas érintésért, mely egyben a biztos gyógyulás jele bennünk, hiszen a sebet, melyet üt, hasonlíthatatlan gyöngédséggel be is kötözi. Hálát adunk, hogy kényeztetés helyett komolyan vesz bennünket, és feltárja előttünk az igazságot, hogy ezáltal megszabadítson a bűn szolgaságából. Hálát adunk szelíd tisztítótüzéért, mert tudjuk, hogy az lesz oltalmunk a bűn csábításával, minden ártó hatalommal és a kárhozat lángjaival szemben.

Advent 1. vasárnapja

Jer 33,14-16

Igen, jönnek napok – mondja az Úr –, amikor majd teljesítem ígéretemet, amelyet Izrael házának és Júda házának tettem: Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat sarjasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban. Azokban a napokban megszabadul Júda, és biztonságban él Jeruzsálem. És ez lesz a név, ahogyan a várost hívják: „Az Úr a mi igazságunk!”

1Tessz 3,12 – 4,2

Titeket meg gyarapítson és gazdagítson az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket! Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében! Továbbá kérünk és intünk titeket, testvérek, Urunkban, Jézusban: Megtanultátok tőlünk, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek; éljetek is hát így, s haladjatok egyre előbbre. Hiszen tudjátok, milyen utasításokat adtunk nektek Urunk, Jézus által.

Lk 21,25-28.34-36

„Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok. Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”

Minden megtérés a végső világösszeomlásnak és az Emberfia eljövetelének sajátos elővételezése az egyes ember életében. A nagy konvertitáknál mind azt látjuk, hogy korábbi életük összetartó erői megrendültek: Ágoston, Ferenc, Cortonai Margit és a többiek csakis régi, testies világuk romjain, a bűnbánat rémületes gyönyörűségének könnyein át láthatták meg az Emberfiát, Jézust, és ismerhették fel benne az Isten egyszülött Fiát. Nagyban vagy kicsiben, de a mi életünkben is be kell következnie ennek a világösszeomlásnak, különben sohasem fogjuk meglátni az Emberfiát, vagyis annak látni Jézust, aki ő valójában. Hiszen a bűnbeesés óta nem Isten világában élünk, hanem hazugságtéglákból és hamis reménykedések habarcsából egy illuzórikus világot építünk magunk köré, melynek bizony nagy robajjal össze kell dőlnie bennünk ahhoz, hogy arra a világra ébredjünk, ahol Isten valóban Isten és Teremtő, és ahol valóban „az Úr a mi igazságunk”.

Az igazi Krisztus-követő engedi, hogy régi, bűnös, nyíltan vagy rejtetten önközpontúságra épülő emberi világát – talán csendesen és szép fokozatosan, talán nagy hirtelenséggel – Isten lebontsa egészen az alapokig, és olyan életformát választ, melyben a mennyei Jeruzsálem dicsősége ragyog fel itt a földön. Ilyen életforma az egy férfi és egy nő közötti, holtig tartó hűségben megélt, minden magzatot vállaló szentségi házasság; a teljesen áttetsző, engedelmes, szűzi és szegény szerzetesi életforma; vagy a világban vállalt konszekrált, tiszta élet, mely az ingyenes szolgálatban teljesedik ki.

Urunk, kérünk, vigyázz ránk, hogy szívünk el ne nehezedjék „tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban”, s hogy ne kelljen félnünk sem a haláltól, sem az utolsó ítélettől, segíts, hogy az idei Advent kezdetén nap mint nap kiszolgáltassuk magunkat a Te ítéletednek, és élő reménységgel várjuk annak beteljesedését a mindenségben, ami kegyelmedből szívünkben már végbement.