2020. január 29., szerda

Évközi 3. hét

2Sám 7,4-17

(...) Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. De irgalmasságomat meg nem vonom tőle, mint ahogy megvontam Saultól, akit eltávolítottam színem elől, hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.” Így, egészen e szavak szerint, s egészen e látomás szerint mondta el Nátán mindezt Dávidnak.

Mk 4,1-20

(…) Példabeszédekben sok mindenre tanította őket: „Halljátok! Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Jöttek az ég madarai és fölkapkodták. Egy másik köves helyre esett, ahol nem sok földje volt. Hamarosan kikelt, mert nem volt mélyen a földben, de mikor kisütött a nap, elfonnyadt, s mivel nem volt gyökere, elszáradt. Ismét másik a tövisek közé esett, és amikor felnőttek a tövisek, elfojtották, és nem hozott termést. A többi azonban jó földbe esett. Ezek felnőttek és gyarapodtak, végül termést hoztak, az egyik harmincszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik pedig százszorosat.” Majd ezt mondta: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg.”Mikor egyedül maradt, megkérdezte őt a vele levő tizenkettő a példabeszéd felől. Ezt mondta nekik: „Nektek adatott, hogy ismerjétek az Isten országa titkát, azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben hangzik el, hogy nézvén nézzenek és ne lássanak, hallván halljanak és ne értsenek; nehogy megtérjenek és bűneik bocsánatot nyerjenek.”


Sajnos, minket is meg-megkísért a manicheizmus ősi tévedése, mely a bűnbeesett embernek úgy próbál magyarázatot adni a szenvedésre, hogy azt a jó istennel szembenálló gonosz istenségtől eredezteti. Vagy talán nem ez mutatkozik meg abban, hogy amikor valami érthetetlen szenvedés ér, máris kétségbe vonjuk Isten mindenhatóságát és irántunk való szeretetét? Pedig a szenvedés, a fenyítés időszaka éppen arra való, hogy megerősödjünk az Istenbe vetett bizalomban, hogy ne érzéseinkre, hanem hitünk tudására építsünk. Hiszen a Dávidnak adott ígéret nekünk is szól, és Jézus Krisztusban már meg is valósult: az Úr akkor sem vonta meg irgalmasságát tőlünk, amikor bűneink miatt ellenségei voltunk, és elfordultunk tőle, hanem éppenséggel ebben az állapotunkban nyilatkoztatta ki a legteljesebben kifogyhatatlan szeretetét, s az isteni irgalom örök forrását nyitotta meg számunkra.

Ha nem megy végbe bennünk az a csöndes, de igen jelentős fordulat, hogy többé nem pillanatnyi érzéseinken mérjük le Isten szeretetét, hanem az ő szeretetének fényében ítéljük meg saját érzéseinket, akkor a hitünk, a reményünk és a szeretetünk pusztán evilági üzletelés marad, és nem találunk rá a szentség útjára, amely nem más, mint hogy feltétel nélkül megbízunk Isten gondviselő szeretetében, és Abbának, Atyának tartjuk őt akkor is, amikor fenyíték alatt állunk.

Urunk Jézus, a Te kereszthalálod és dicsőséges feltámadásod egyértelműen és világosan megmutatta nekünk, hogy Atyád nem vonja vissza, hanem mindörökké megőrzi irántunk való szeretetét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy beletekintve az isteni irgalmasság mélységeibe legyen erőnk fordulatot venni, szakítani a bűnnel, s bár a szenvedés mélysége titok marad számunkra, a megpróbáltatás idején bizalommal tudjuk Veled együtt mondani: „Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.”

2020. január 28., kedd

Évközi 3. hét

2Sám 6,12b-15.17-19

Hírül vitték erre Dávid királynak, hogy az Úr megáldotta Obededomot és mindenét az Isten ládájáért. Erre Dávid elment, s vigasság közepette átvitte az Isten ládáját Obededom házából a Dávid-városba. Dávid hét énekkart és áldozati borjút is vitt magával. Amikor aztán az Úr ládájának hordozói hat lépést haladtak, bemutatott egy marhát és egy kost. Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt; közben Dávidot gyolcs efód övezte. Így vitte Dávid és Izrael egész háza az Úr bizonyságának ládáját ujjongás és harsonaszó közepett. Az Úr ládáját aztán bevitték, s elhelyezték a helyére, annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid állíttatott neki, majd egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutatott be Dávid az Úr előtt. Amikor aztán befejezte az egészen elégő áldozatok s a békeáldozatok bemutatását, megáldotta a népet a seregek Urának nevében és juttatott Izrael egész sokaságának, férfinak, asszonynak egyaránt egy-egy cipó kenyeret, egy-egy darab sült marhahúst, meg egy-egy olajjal gyúrt kalácsot. Aztán elment az egész nép, mindenki a maga házába.

Mk 3,31-35

Ekkor az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: „Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!” Ő így felelt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek, és ezt mondta: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.”


A szent nép, Isten népe szeret mindig hazavinni valamit a templomból, ami őt otthonában is az Úrra emlékezteti. Más az íze az Isten házából való falat kenyérnek, melyet húsvéti ételszenteléskor, Szent Antal ünnepén vagy Szent István napján szétosztanak, mint a többi kenyérnek, mert ezt Anyánk, az Egyház adja. A bűnösök lakomájának ínycsiklandó fogásai meg sem közelítik, mert nemcsak nyelvünkkel és ízlelőbimbóinkkal érzékeljük az ízeket, hanem értelmünkkel és végtelenre nyíló szívünkkel is. Mint a tékozló fiú, mikor éhségében megkívánta a disznók eledelét. Ha ekkor nem emlékezett volna vissza az otthoni asztal ízeire, talán sohasem vette volna a bátorságot, hogy atyja házába hazainduljon.

Már a földi szeretet is képes átlényegíteni az anyagot, mintegy szakrális szférába emelve szentségi jellé avatni, hogy mulandó mivoltában is kifejezzen és hordozzon valamit abból, ami soha el nem múlik. Gondoljunk csak arra a kenyérre, kalácsra, süteményre, melyet édesanyánk sütött gyermekkorunkban! Ugyanígy az anyai, hitvestársi, gyermeki szeretetnek „szentségi jele” egy szépen vasalt ing, a megterített asztal, egy csokor virág vagy egy anyák napjára készített ügyetlen gyermekrajz is. Az emlékezés pedig elevenen tartja és megőrzi a mindennapokban az ezekből az ajándékokból sugárzó erőt.

Urunk Jézus, leborulunk az Eucharisztia kimeríthetetlen titka előtt, mely a legszentebb ajándék, amit kaptunk Tőled erre a földi életre. Jel, mely kifejez Téged és kifejez minket, a mi szegényes és gyarló földi életünket; ajándék, melyben a mennyek országának előízét vesszük; szentség, mely áldott jelenlétedet állandósítja közöttünk; és a szeretet köteléke, mely minket, tanítványaidat, igazi testvérekké tesz itt a földön és az örökkévalóságban.

2020. január 27., hétfő

Évközi 3. hét

2Sám 5,1-7.10

Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: „Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: „Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.”„ Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává. Harminc esztendős volt Dávid, amikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodott. Hebronban, Júda felett, hét esztendeig és hat hónapig uralkodott, Jeruzsálemben pedig, egész Izrael és Júda felett, harminchárom esztendeig uralkodott. Felvonult ugyanis a király s mindazok az emberek, akik vele voltak, Jeruzsálembe, a jebuziták, azon föld lakói ellen. Erre azok azt üzenték Dávidnak: „Ide ugyan be nem jutsz, hacsak el nem távolítod a vakokat és sántákat, akik azt mondják: „Ide ugyan be nem jut Dávid.”„ Dávid mindazonáltal bevette Sion várát, azaz a Dávid-várost, és mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt.

Mk 3,22-30

Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.” Mert azt mondták: „Tisztátalan lélek van benne.”


Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente fel, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának felkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk. Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit.

Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, olyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség. Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig.

Segíts, kérünk, Urunk Jézus, a jó harcban, melyet azért viselünk, hogy uralmadat mind jobban érvényre juttassuk életünkben, és birtokba vegyük a kezdettől fogva nekünk készített Országot. Ne engedd, hogy a harc folyamán ellankadjunk, hogy a kulisszák mögött titkos tárgyalásokat folytassunk az Ellenséggel, és ahelyett, hogy végső rohamra indulnánk ellene, a megalázó békekötés feltételeiről egyezkedjünk vele. Adjon erőt nekünk, hogy a döntő ütközetet Te már megvívtad értünk, és győzelmet arattál a gonosz felett, s hogy nekünk adtad a Szentlelket, akinek erejében mi is parancsolni tudunk a gonosz lelkeknek, akárcsak Te a mai Evangéliumban.

2020. január 26., vasárnap

Évközi 3. vasárnap

Iz 8,23b – 9,3

De nem lesz többé sötétség, ahol elnyomás van. Az első időben megalázta Zebulon földjét és Naftali földjét, de az utolsó időben megdicsőíti a tengerhez vezető utat, a Jordánon túli vidéket, a pogányok Galileáját. A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; akik a halál árnyékának országában laknak, azokra világosság ragyog. Megsokasítod az ujjongást, megnöveled az örömet; örvendenek színed előtt, ahogy örvendenek aratáskor, és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják. Mert összetöröd terhes igáját a vállára nehezedő botot, és sanyargatójának pálcáját, mint Mádián napján.

1Kor 1,10-13.17

Kérlek titeket, testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan ugyanazt mondjátok, és ne legyen köztetek pártoskodás, hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanabban a lelkületben és ugyanabban a felfogásban. Azt a hírt kaptam ugyanis felőletek, testvéreim, Klóé házanépétől, hogy viszálykodások vannak köztetek. Arról beszélek, hogy közületek mindenki ilyeneket mond: „Én Pálé vagyok”, „Én Apollóé”, „Én Kéfásé”, „Én pedig Krisztusé”. Talán részekre oszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették meg értetek, vagy Pál nevében vagytok megkeresztelve? Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, nem szavak bölcsességével, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse.

Mt 4,12-23

Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost kiszolgáltatták, visszavonult Galileába. Elhagyta Názáretet, elment és letelepedett a tengermenti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a Jordánon túl, a pogányok Galileája; a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk.” Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (...)


Amikor az Evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus valamit azért tett, hogy beteljesedjék az Írás, nem úgy kell értenünk, hogy mint előre meghatározott programot, pontról pontra teljesítette volna a leírtakat, hanem éppen fordítva: a kortársak ismerték fel tetteiben azokat a jeleket, melyeket a próféták évszázadokkal korábban megjövendöltek. Jézus küldetése nem volt alárendelve ezeknek a jövendöléseknek, melyek isteni sugalmazás alapján, de emberi elképzelések szerint beszélnek az Isten által készített jövőről. Az Úr Jézus a törvényt és a prófétákat, vagyis mindazt, ami megíratott, a korhoz kötött tartalmat felülmúlva, minden emberi elképzelést és várakozást meghaladva, szuverén módon teljesítette be.

Ez a ráismerés, amely Jézus személyébe, fellépésébe, csodáiba, halálába és feltámadásába látja konvergálni az Ószövetség különböző vonalait, olyan tapasztalat, amely felforrósítja a szívet, akárcsak az emmauszi tanítványokét. Húsvét fényében nyer értelmet minden, ami előre megmondatott, s ezentúl csak ebben a fényben érdemes nézni és értelmezni bármelyik prófétai kijelentést. Ez a tapasztalat azonban meg is fordítható: ha halljuk a tanító Jézust, amint nekünk is mondja: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy már nem járunk sötétségben, hiszen ránk vonatkozóan is igaz, hogy e szavakkal fellépve Jézus beteljesítette az izajási jövendölést. S valahányszor az ember válaszol az örök szeretet hívó szavára, a sötétség mindjárt oszladozni kezd, világosság támad és élet fakad benne és körülötte.

Urunk Jézus, sokszor érezzük úgy, hogy sötétségben járunk, és a halál árnyéka vetül a lelkünkre. Taníts meg minket arra, hogy a mai Evangélium kinyilatkoztatása valóságosabb és igazabb, mint saját érzésésünk és tapasztalatunk, és segíts kegyelmeddel, hogy ha még nem látjuk a világosságot, a sötétben tapogatózva is bizalommal induljunk el Feléd. Hiszen a sötétséget sohasem valami külső erő oszlatja el, hanem a Veled való bensőséges találkozás a lelkünk mélyén.

2020. január 25., szombat

Szent Pál apostol megtérése

ApCsel 22,3-16

(…) Úgy mentem el Damaszkuszba a testvérekhez, hogy az ottaniakat is megkötözve Jeruzsálembe hozzam, hogy megbüntessék őket. Történt azonban, hogy útközben, amikor Damaszkuszhoz közeledtem, déltájban hirtelen nagy világosság áradt rám az égből. Leestem a földre, és szózatot hallottam, amely azt mondta nekem: „Saul, Saul miért üldözöl engem?” Én pedig így feleltem: „Uram, ki vagy?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok a Názáreti Jézus, akit te üldözöl.” Akik velem voltak, látták ugyan a világosságot, de nem hallották annak szavát, aki velem beszélt. Erre én megkérdeztem: „Mit tegyek, Uram?” Az Úr pedig azt mondta nekem: „Kelj fel, és menj Damaszkuszba. Ott megmondják majd neked mindazt, amit tenned kell.” Mivel azonban a ragyogó fény következtében nem láttam, a kísérők kézen fogva vezettek, s így értem Damaszkuszba. Egy bizonyos Ananiás nevű férfi, aki félte Istent a törvény szerint, s akiről az ott lakó zsidók mind jó véleménnyel vannak, felkeresett, és mellém állva azt mondta nekem: „Saul testvér, láss!”Abban a pillanatban megláttam őt. Ő pedig így folytatta: „Atyáink Istene előre kijelölt téged, hogy megismerd akaratát, meglásd az Igazat, és szavait a saját szájából halld. Tanúskodni fogsz mellette minden ember előtt azokról a dolgokról, amiket láttál és hallottál. (…)”

Mk 16,15-18

Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.”


Az intellektuális és erkölcsi erőfeszítés, az Isten parancsaihoz való hűséges ragaszkodás, az aszkézis mind-mind kevés a Krisztusra találáshoz. Végül maga az Úr Jézus könyörül meg a becsületesen kereső emberen – még a téves lelkiismeretűn is –, és tisztán kegyelemből nyilatkoztatja ki magát nekünk, mint mindennek végső okát és célját. Lehet jó szándékkal buzgólkodni egy eszméért, vallásért, ideológiáért, lehet értelemmel keresni az igazságot, de mikor a végső igazság mint élő személy áll elénk – „Én vagyok az igazság” –, világossága a déli verőfényt egyszerre sötétséggé változtatja bennünk. Meg kell vakulnunk egy időre, mert csak ez gyógyíthat ki elvakultságunkból, s adhatja meg, hogy azután újfajta látásra nyíljék meg a szemünk. A természetes ismeret értéke megmarad, de a végső megvilágítást többé nem a természetes emberi értelem adja, hanem az Istentől kapott új világosság, a Szentlélek.

Csak ha már Pálhoz hasonlóan Krisztus fönséges ismeretéhez képest mindent szemétnek tekintünk, akkor pillanthatjuk meg az igazi valóságot. Ő már nem részigazságok megvilágításában látott, hanem Krisztus teljes világosságánál, ezért vette észre a zsidók mellett a pogányokat is, s azt, hogy Isten őket is meghívta az Isten országába. Aki valóban Jézus Krisztus fönséges ismeretében ismeri meg az embereket, annak számára nincsenek elvetett embercsoportok: az embert látja Isten terveiben, és Istent látja az emberben. Gondolkodása Isten gondolatainak méreteire tágul – így lesz egyetemes, mégsem kozmopolita.

Urunk, Jézus Krisztus, akiért, akiben és aki által teremtetett minden ember, zsidó és pogány, keresztény és ateista, hálát adunk Neked csodálatos művedért, mellyel Saul szemét és szívét megvilágosítottad, s őt a népek apostolává rendelve mindannyiunk üdvösségének munkálójává tetted. Közbenjárására add kegyelmedet, hogy elvakultságainktól megszabadulva és Hozzád szívből megtérve alkalmassá váljunk az evangélium hirdetésére az emberek között.

2020. január 24., péntek

Évközi 2. hét

1Sám 24,3-21

(…) Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult és azt mondta Saulnak: „Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr felkentje ő. Nézz csak ide, apám, lásd, köntösöd csücske itt van a kezemben! Mivel tehát, amikor levágtam köntösöd csücskét, nem akartam kinyújtani kezemet ellened, ismerd el és lásd be, hogy nincs kezemben gonoszság és hamisság és nem vétettem ellened: s te mégis az életemre leselkedsz, hogy elvedd.” (…)Amikor Dávid befejezte e Saulhoz intézett szavakat, azt mondta Saul: „Nemde, a te hangod ez, fiam Dávid?” Azzal Saul hangos sírásra fakadt és azt mondta Dávidnak: „Te igazabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én pedig rosszal fizettem neked. Te ma bebizonyítottad, hogy jót cselekedtél velem: az Úr a kezedbe adott, s te nem öltél meg engem! Pedig, ki bocsátja el ellenségét, ha ráakad, békében útjára? Fizessen is meg neked az Úr hasonló jóval azért, amit ma velem tettél. Most pedig, mivel tudom, hogy biztosan uralkodni fogsz, s a te kezedben lesz Izrael királysága.

Mk 3,13-19

Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt.


Milyen kár, hogy amit Saul mond, az nem őszinte bűnbánatból fakad, hanem csupán pillanatnyi meghatódásból, az őrületté fajuló féltékenységi rohamok éppen beálló szünetében. Pedig ez a felismerés sorsfordító lehetne számára, önmaga fölé emelhetné, és a valódi dicsőséget szerezhetné meg neki. Most volna az a pillanat, amikor lemondva minden földi hatalomról átadhatná Dávidnak a királyságot, s hátralévő életében csak arra lehetne gondja, ami eddig is gyógyította megtépázott idegzetét, amikor Dávid lanttal kísért zsoltárénekét hallgatta: Isten dicséretére. Ez az önkéntes lemondás nagyobb tett volna sok hadi sikernél, s mindenképp szebb és boldogabb jövőt készítene elő számára, mint ami egyébként vár rá.

Hányan és hányan mesélhetnénk olyan kegyelmi pillanatokról, amikor mások meg nem érdemelt jósága, nagylelkűsége térítette vissza holtvágányra tévedt, a kárhozat kényszerpályájára siklott életünket! Lehet, hogy keresztény meggyőződésből cselekedett így velünk, s ezzel a mi szívünkben is felébresztette a vágyakozást Krisztus után. De lehet, hogy egyáltalán nem is hallott még Krisztusról, mégis, mivel tettével hozzá vált hasonlóvá, az isteni irgalmasság világába emelkedett. Jóval fizetni a rosszért: ez a megváltás lényege. És erre nem képes magától az ember, csak Jézus Krisztus kegyelme által. Ha viszont ezt a kegyelmet befogadja, újabb kegyelmek forrását fakasztja azok számára, akikkel jót cselekszik.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked azokért a kegyelmi tapasztalatokért, amikor egy embertársunkon keresztül megtapasztaltuk a Te végtelen irgalmad hatalmát, mely új világot nyitott előttünk. Óvj meg, kérünk, az elfogult ítélkezéstől, az oktalan féltékenykedéstől és attól, hogy Tőled kapott kiválasztottságunkkal visszaélve úgy tegyünk, mint Saul király vagy tanítványaid közül a karióti Júdás, aki később elárult Téged. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne indulatainkat kövessük, hanem legyen erőnk és bátorságunk jóval viszonozni a rosszat, lemondani a jogos(nak vélt) elégtételről és szeretettel imádkozni azokért, akiktől rosszat kaptunk.

2020. január 23., csütörtök

Évközi 2. hét

1Sám 18,6-9; 19,1-7

Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és azt mondta: „Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak: mi hiányzik még neki, mint a királyság?” Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra. Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot. Ám Jonatán, Saul fia nagyon szerette Dávidot. (…) Jonatán erre jót szólt apjának, Saulnak Dávidról és azt mondta neki: „Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?” Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: „Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni.” Erre Jonatán előhívatta Dávidot és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt.

Mk 3,7-12

Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia.” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.


A féltékenység nem egyszerű emberi gyarlóság, hanem kifejezetten bűn, hálátlanság a minden javakat bőkezűen osztogató Isten ellen, és legtöbbször újabb bűnök forrása. Különösen súlyos az idősebb nemzedéknek a fiatalabb generáció iránti féltékenykedése, amikor a már befutott szorong, hogy ifjabb pályatársa elhalványítja dicsőségét, kiszorítja elért pozíciójából. Az igazán nagyok azonban, akár uralkodók, politikusok vagy egyházi méltóságok, akár művészek, nem féltékenyek utódjukra. Az igazi nagyságot nem kell félteni az új, üstökösként felbukkanó tehetségektől. Ők tisztában vannak vele, hogy a stafétabotot előbb-utóbb át kell adniuk, sőt alkalmasint még örülnek is, hogy méltó kezekben tudhatják örökségüket.

Ez nem jelenti azt, hogy a nagyokat kezdetben nem fogja el egy pillanatra a kellemetlen szédülésszerű érzés, amikor annak a fiatalnak első sikereiről, népszerűségéről, sokat ígérő tehetségéről értesülnek. Ez még nem bűn, csak kísértés, próbatétel. Minden a további tudatos reakción múlik. Hiszen mindenkinek a számára előírt pályát kell végigfutnia, a rá váró jó harcot kell megharcolnia, hogy végül a neki készített győzelmi koszorút elnyerje. S mindezt nem a maga dicsőségére és más rovására, hanem „az Úr nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára”. Azt se feledjük, hogy az az ember, aki által nagy dolgokat visz végbe az Úr, keresztjéből is nagyobb mértékben részesül. Ahelyett hát, hogy féltenénk tőle dicsőségünket, inkább legyünk szolgálatára, segítsünk neki kibontakoztatni a jót, amit az Úr megkezdett benne.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, Atyádnak és a Szentléleknek, a végtelen gazdaságú és kimeríthetetlen fantáziájú Istennek, akitől mindnyájan tehetséget és küldetést kaptunk, hogy egymás szolgálatát kiegészítve megdicsőítsünk testünkben, azaz földi életünkben. Add nekünk kegyelmesen, hogy mások sikerei ne féltékenységet ébresszenek bennünk, hanem örömre gyújtsák szívünket, s így ne csak a féltékenység démonát űzzük messzire, hanem egy lépéssel közelebb kerüljünk ahhoz az igazi, el nem múló dicsőséghez, melyet azoknak készítesz, akik szeretnek Téged.