Évközi 4. hét

2Sám 24,2.9-17

Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: „Járd be Izrael valamennyi törzsét, Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát.” Erre Joáb átadta a királynak a nép összeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató, erős férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt. Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: „Nagyon vétkeztem e tettel, de kérlek, Uram, bocsásd meg szolgád vétkét, mert igen esztelenül cselekedtem.” (...) Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember. Amikor azonban az Úr angyala Jeruzsálemre nyújtotta ki kezét, hogy azt is elpusztítsa, megkönyörült az Úr a nyomorúságon és azt mondta a nép öldöklő angyalának: „Elég, vondd vissza immár kezedet.” Amikor ugyanis az Úr angyala a jebuzita Arauna szérűje mellett volt, így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: „Én vagyok az, aki vétkeztem, s aki gonoszul cselekedtem; de ők, a juhok, mit követtek el? Kérlek, forduljon tehát kezed én ellenem s az én apámnak háza ellen!”

Mk 6,1-6

Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: „Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.” Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

Ugyan miért bűn, hogy egy király népszámlálást tart, ahogy ezt minden király megteszi saját országában? Azért, mert szimbolikus jelentőségű cselekedetről van szó, melyet nem önmagában és nem is a többi király vonatkozásában, hanem a választott nép és az Úristen egyedülálló kapcsolatán belül kell értelmezni. Hiszen Dávid nem akármilyen ország és nép királya, hanem Isten szent népéé, melynek mindenestül az Úr hatalmára kellene építenie, nem pedig saját erejére. Amikor ugyanis az ember elégedetten nyugtázza, hogy ereje, tehetsége, vagyoni helyzete révén biztonságban és jólétben töltheti napjait, máris megtette az első lépést egy olyan életforma felé, melyből Isten csendesen kimarad. 

Dávid király nagysága abban mutatkozik meg, hogy miközben esendő és bűnös ember, nemcsak kész újból és újból beismerni, hogy vétkezett, hanem érzékeny lelkiismerettel maga veszi észre a kis bűnben a nagy bukást. Számára egyértelmű, hogy a bűn nem akkor kezdődik, amikor már mérhető kárt okozunk másoknak, hanem amikor a szívünk mélyén elkezdünk hódolni egy bálványnak, mely lassan, fokozatosan átveszi Isten helyét az életünkben. Ezért nincs olyan bűn, amely pusztán „magánügy” volna. Minden apró önzésünk Isten elleni lázadás, a legkisebb bűnünk is az egész emberiségnek árt, s mivel – ha csak rejtett hajszálereken keresztül, de mégis – a kárhozattal van kapcsolatban, a sötétséget növeli bennünk és körülöttünk. 

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy lekicsinyeljük felelősségünket „kis bűneink” miatt, és azok miatt az ártatlannak tűnő irányultságaink, törekvéseink miatt, melyek fokozatosan eltávolítanak Tőled. Tedd, kérünk, érzékennyé lelkiismeretünket, segíts a legelején leállítani magunkban érdemeink, talentumaink, anyagi lehetőségeink „népszámlálását”, mihelyt észrevesszük, hogy ezekre építünk ahelyett, hogy Rád hagyatkoznánk. Ha pedig elindultunk a bűn útján, add kegyelmedet, hogy legyen bátorságunk és erőnk vétkünket megvallani, s bűnbánó szívvel visszatérni Hozzád.

Évközi 4. hét

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 – 19,3

(...) Megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.” Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.”

Mk 5,21-43

Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. (…) Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!”(…) Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” – ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!”– A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Az emberi győzelem napja sokszor gyásznap is egyben: legtöbb győzelmünkhöz, sikerünkhöz mások könnyén és vérén át vezet az út. Így van ez Dávid király esetében is, hiszen a Biblia a valóságos emberi történelemről szól, amely a bűnbeesett ember története, és Isten ebbe a gyilkos-ságokkal és igazságtalanságokkal terhes történelembe jött el, előbb kinyilatkoztatott szava, majd testté lett Igéje által. Kavargó érzések, paroxizmusig menő szenvedések és szenvedélyek nyilatkoznak meg ebben a történetben, de nem csak erről van szó. A Szentírásnak ezek a lapjai is a kinyilatkoztatáshoz tartoznak, a vér és a gyász mögött észre kell hát venni bennük a kegyelem szelíden sugárzó, mindennek új megvilágítást adójelenlétét.

A mai Evangéliumban látjuk, amint Jézus feltámasztja Jairus tizenkét éves kislányát, akinek el-vesztése miatt apja nagyon bánkódott. Dávid fiát, Absalomot azonban nem kelti életre senki, őt apjának örökre el kell veszítenie. S ez a bűn és bűnhődés logikája, nem Isten bosszúja. Ellenkezőleg, Isten még nagyobb ajándékot ad ezen a napon Dávidnak, mint amit Jairus kapott: miközben szíve csaknem megszakad a fájdalomtól, s bizonyos értelemben meg kell tapasztalnia a halált, a bűnbánatban új életre támadva azzá válik, akinek Isten kezdettől fogva rendelte őt, s akit méltán tisztelünk ősidőktől fogva az Egyház szentjei között.

Urunk Jézus, Dávid király előképedként példát ad nekünk az ellenség szeretetére, mert megbocsátott azoknak, akik az életére törtek, és áldást mondott arra, aki átkot szórt rá. Add, kérünk, kegyelmedet a csapások türelmes viselésére és az ellenség szeretetére, s formálj bennünket hasonlóvá nemcsak Dávidhoz, hanem Hozzád, Dávid fiához, és a mennyei Atya egyszülött Fiához.

Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

Mal 3,1-4

Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is – mondja a Seregek Ura. – De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját, s ki állhat meg az ő láttára? Mert ő olyan, mint az olvasztó tűz, és mint a posztóványolók lúgja. (…)

Zsid 2,14-18

(…) Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.

Lk 2,22-40

Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van. (…) Élt pedig Jeruzsálemben egy ember, Simeon volt a neve, igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt benne. A Szentlélek kijelentette neki, hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ekkor a Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor szülei bevitték a gyermek Jézust, hogy a törvény szokása szerint cselekedjenek vele, karjaiba vette őt, (…) anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át – hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.” Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. (…) Ő is odajött ugyanabban az órában, dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását. (…)

A Szentlélekben való rejtett találkozás ünnepe ez a nap, melyen Isten végtelen gyöngédsége, szelídsége és tapintata nyilvánul meg a bűnös emberiség iránt. Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, és mindenben sorsközösséget vállal velünk, bűnös és szenvedő emberekkel: érte is bemutatják az áldozatot, akit pedig nem kell kiváltani, hiszen mindenestül Istené, kezdettől fogva és örökké. Amiről tehát Malakiás jövendölt, az Úr eljövetele templomába nem rettenetes és félelmetes, hanem a legszelídebb és ezért legcsodálatosabb módon valósult meg: a kíváncsi szemek elől elrejtve, úgy, hogy Márián és Józsefen kívül mindössze Izrael két igaz embere a tanúja. 

A mai ünnep a karácsonyi ünnepkör lezárása, de Simeon jövendölésével egyben a Passió kezdete is. A húsvéti misztérium titokzatosan kezdettől fogva jelen van Szűz Mária életében, aki szívében előre átéli Fia szenvedését és halálát. Maga a sugalmazó Szentlélek akarja, hogy ne idillként szemléljük Jézus gyermekségének történetét, hanem Máriához hasonlóan vegyük észre az árnyékot, és merjük vállalni az emberi lét fájdalmas valóságát, ahogy vállalta Jézus is, a mi irgalmas és hűséges Főpapunk, akiben Isten felkarolt és örök üdvösségre hívott meg minket. 

Jöjj el hozzánk, emberré lett Istenünk, lépj be szívünk hajlékába! Úgy szeretnénk, ha tiszta és fényes szentélyben fogadhatnánk érkezésedet, de minden erőfeszítésünk kevés ahhoz, hogy méltóképpen felkészüljünk fogadásodra. A Te látogatásod teszi tisztává és árasztja el fénnyel lelkünk szegényes templomát. Mennyi fény hullt eddig is utunkra: szelíd és biztató sugarak, melyek nem engedték, hogy megtévesszenek s elcsábítsanak hamis csillogások! Add kegyelmedet, hogy mi is fény legyünk, s a Te világosságodat árasszuk környezetünkre. Nem vadul lobogó, ideges lángként, hanem szelíd, de kitartó lámpásként, mely akkor sem huny ki, ha ráborul a szenvedések sötét éjszakája.

Évközi 4. vasárnap

Szof 2,3; 3,12-13

Keressétek az Urat valamennyien, ti alázatosai a földnek, akik az ő törvénye szerint cselekszetek; törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatosságra, hátha így rejtekhelyet találtok az Úr haragjának napján! Szegény és alázatos népet hagyok meg benned’’, mely majd az Úr nevében bizakodik. Izrael maradékai nem cselekszenek majd gonoszságot, nem beszélnek hazugságot, és szájukban nem lesz csalárd nyelv, hanem nyugton legelnek és leheverednek, és nem lesz, aki felrettentse őket.

1Kor 1,26-31

Mert nézzétek csak meghívásotokat, testvérek: nem sok a bölcs test szerint, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő; hanem azt, ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse, hogy egy ember se dicsekedhessék Isten színe előtt. Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, igazságunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett, hogy amint írva van: ,,Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék’’.

Mt 5,1-12a

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.

A nyolc boldogság nem csupán az evangéliumnak, Jézus tanításának, sőt az egész Ó- és Újszövetségnek költői módon sűrített lényege, hanem az isteni kinyilatkoztatás szíve-közepe, melyet meg lehet közelíteni morális, pszichológiai vagy gazdasági szempontból, ám ezek a magyarázatok szükségképpen elvétik a lényeget, vagy éppenséggel Jézus szándékával ellentétes értelmezésre jutnak. Jézus személyétől függetlenül, tőle elszakítva ugyanis a nyolc boldogság semmiféle isteni üzenetet nem hordoz, sőt, ha a Jézus Krisztus istenségébe vetett élő hit nélkül közelítünk hozzá, még a teológiai elemzés hálójából is kicsúszik.

Jézus nem evilági jutalmat és boldogságot ígér, mint más világmegváltók, ugyanakkor nem is tol-ja ki a jutalmazás és boldogság idejét a túlvilágra, kárpótlásul a földi életben elszenvedett gyötrelmekért, nem azt mondja: boldogok lesztek, hanem hogy boldogok vagytok, itt és most, a szenvedések és üldöztetések közepette. Az általa kijelentett boldogság nem ígéret, hanem tény, s abban áll, hogy ezekben a helyzetekben, állapotokban és körülményekben vele találkozunk és azonosulunk. A nyolc boldogság lényegét a legnyilvánvalóbban a ráadásként megfogalmazott kilencedik boldogságból olvashatjuk ki: „ha miattam…”. A nyolc boldogság voltaképpen nem nyolc és nem is kilenc, hanem egy: a Krisztushoz való tartozás boldogsága bármilyen életállapotban, mindenféle helyzetben. Csak el kell határoznunk, igent kell rá mondanunk, s ez a boldogság már most osztályrészünk lehet, és nem veheti el tőlünk senki, soha.

Urunk Jézus, Te magad vagy az Isten országa, a lélekben szegények minden mást felülmúló gazdagsága, Te vagy Isten vigasztalása, igazsága, irgalmassága és békessége, Benned látjuk meg Istent, Általad és Veled leszünk az Atya fiaivá, és uralkodunk az egész teremtésen, s Te magad vagy az örök jutalom és az el nem múló mennyei boldogság.  Töltsd be szívünk vágyát isteni jelenléteddel, és add meg a kegyelmet, hogy semmilyen más boldogságot ne keressünk, csak amit Te akarsz adni nekünk most és mindörökké.

Évközi 3. hét

2Sám 12,1-7a.10-17

Elküldte tehát az Úr Nátánt Dávidhoz. Amikor odaért hozzá, azt mondta neki: „Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek.” Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: „Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el.” Azt mondta erre Nátán Dávidnak: „Te vagy az az ember! (...) Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: „Vétkeztem az Úr ellen!” (...)

Mk 4,35-41

Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: „Menjünk át a túlsó partra!” Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltteték: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: „Csendesedj és némulj el!” Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?”

Dávid van olyan „naiv”, hogy nem sejtve, róla van szó, szigorúan elítéli a Nátán próféta által emlí-tett embert, aki elvette szegény szomszédja egyetlen juhocskáját. A ma paráznái és gyilkosai dörzsöltebbek ennél: mivel érzik, tudják, hogy erkölcsi kérdésekben hozott ítéletük visszafordulhatna rájuk, óvakodnak elítélni még a legsúlyosabban erkölcstelen tetteket is. Dávid „elszólása” azt jelzi, hogy még nem vált velejéig romlottá, még van számára szabadulás, ha súlyos is az ára. Nem vitatkozik, nem magyarázkodik, nem keni el a felelősségét, hanem megvallja bűnét, és irgalomért könyörög Istenhez. A mai embert viszont már-már menthetetlenné teszi az a relativizálás, mellyel védőréteget von maga köré Istennel és az ő törvényeivel szemben. 

Vajon nem azért nem mer sok szülő, nevelő, lelkipásztor kiállni és fennhangon meghirdetni az evangéliumi törvényt, mert ő maga sem tartja meg azt? A nagy erkölcscsősz rendszerint farizeus, képmutató és kettős életű, de vajon mennyivel különb a laza és engedékeny, aki elkendőzi, kimagyarázza, darabokra szedve elbagatellizálja, vagy akár még meg is ideologizálja erkölcstelenségét? Ha bűnösök vagyunk, csak az segít rajtunk, ha ezt beismerjük, és bűnbánatot tartunk, s szavainkat, tetteinket egyaránt az igazsághoz, a valósághoz igazítjuk, mert Isten törvényei a valóság, a többi mind csalóka látszat, hamis díszlet, illúzió. 

Urunk Jézus, a mai Evangéliumban arra hívod tanítványaidat, hogy keljenek át Veled a túlsó partra. Segíts minket kegyelmeddel, hogy elmélkedéseinkben átkeljünk Veled életünk túlsó partjára, ahonnan visszájáról látjuk mindazt, amit mondunk és teszünk, s önbecsapásainkkal, élethazugságainkkal szembesülve idejében felismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, egyedül csak a Te kifogyhatatlan irgalmasságod.

Évközi 3. hét

2Sám 11,1-4a.5-10a.13-17

(...) Dávid egyik délután felkelt fekvőhelyéről és a királyi palota tetején sétált és a tetőről meglátott egy asszonyt, aki ott szemben fürdött. Az asszony igen szép volt. Erre elküldött a király, tudakozódott, hogy ki az az asszony. Azt jelentették neki, hogy Batseba, Eliám lánya, a hetita Uriás felesége. Erre Dávid követeket küldött érte, elhozatta, és amikor eljött hozzá, vele aludt. Az éppen akkor tisztult meg tisztátalanságából. Az asszony fogant, és visszatért a házába. Aztán elküldött, és megüzente Dávidnak: „Fogantam.” (...) Ezért reggel Dávid levelet írt Joábnak, s azt elküldte Uriással. Ezt írta a levélben: „Állítsátok Uriást az ütközet élére, ahol leghevesebb a harc, s hagyjátok magára, hogy megöljék és elvesszen.” Amikor tehát Joáb ostrom alá vette a várost, arra a helyre állította Uriást, ahol tudta, hogy igen erős emberek vannak. Ki is jöttek a városból az emberek, megütköztek Joábbal, és néhányan el is estek Dávid szolgáinak népéből. Meghalt a hetita Uriás is.

Mk 4,26-34

Ezután így szólt: „Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás.” Majd így szólt: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai.” Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.

Sajnos, nemcsak Isten igéje, hanem a rossz, a bűn is az elvetett mag módjára fogan meg, csírázik ki, s szökken szárba a szívünkben, ahogy ezt a mai Olvasmányban látjuk. A talaj jól elő van készítve: Dávid katonái véres csatákat vívnak az ellenséggel, ő pedig ahelyett, hogy velük harcolna, mint régen, nyugodtan sziesztázik, és palotájának lapos tetején sétálgat. Lustaság, testies kényelmesség ez, nem Isten áldotta pihenés. Az a fajta életvitel, amely egyenesen vonzza a gonoszt, hogy könnyedén, szinte észrevétlenül elhintse a bűn magvait a lélekben. Már csak egy átlagos, máskor talán közömbös és veszélytelen inger, egy fürdőző nő látványa kell, amely ellenállhatatlanul hatalmába keríti az érzékeket, elhomályosítva minden józan megfontolást. Ettől a pillanattól kezdve a bűn magától hoz termést. Félelmetes mechanizmus indul be: az értelem, az erkölcsi törvény többé nem jut szóhoz, Isten eltűnik a lélek horizontjáról, s nem számítanak már a várható következmények sem. Előbb megtörténik a házasságtörés, majd következik a szükségszerű színlelés, képmutatás, hazugság, s szinte magától értetődően a mindezt betetőző gyilkosság.

Ijesztő, hogy korunk eszménye éppen ez a puhányság, a hedonizmussal párosult szellemi-lelki tunyaság, s a modern szórakoztatóipar egyebet sem tesz, mint szórja a bűn magvait a leromlott immunrendszerű lelkekbe. Sokan Isten csodáira várnak, nagy megvilágosodásra, lelki élményekre, misztikus tapasztalatokra, hogy elindulhassanak az életszentség útján, holott csak a testies, élvezetközpontú életmóddal kellene szakítaniuk.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked azért a jó magért, azért az életcsíráért, melyet a hit és a keresztség által elvetettél lelkünkben, s azért a sok-sok finom belső érintésért, sötétben kigyúló világosságért, mellyel segíted kibontakozni az Isten országát bennünk és körülöttünk. Állj mellettünk, kérünk, továbbra is kegyelmeddel, hogy kitartsunk az üdvösség útján, nem lebecsülve a hétköznapi jó cselekedeteket, a hűség apró gesztusait, s így a bűn magvai helyett a Tőled kapott jó csírái foganjanak meg, szökkenjenek szárba és hozzanak bőséges termést életünkben.

Évközi 3. hét

2Sám 7,18-19.24-29

Bement erre Dávid király az Úr elé, leült, és így szólt: „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? Sőt még ez is kevésnek tűnt színed előtt, Uram, Isten, s a messze időre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten! Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük. Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgádról s házáról, mindörökké, s tégy, ahogy szóltál, hogy magasztalják nevedet mindörökké és mondják: „A seregek Ura az Istene Izraelnek” – s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állandó lesz az Úr előtt. Seregek Ura, Izrael Istene, mivel te nyilatkoztattad ki szolgád hallatára a szót: „Házat építek neked”, azért merített szolgád bátorságot arra, hogy ezzel az imádsággal forduljon hozzád. Most tehát, Uram Isten, te Isten vagy és szavad igaz lesz, mert te mondtad szolgádnak e jókat! Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted örökké, hiszen, Uram Isten, te mondtad és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké.”

Mk 4,21-25

Aztán így szólt hozzájuk: „Vajon arra való a gyertya, hogy véka alá tegyék vagy az ágy alá? Nem arra, hogy a tartóra tegyék? Mert nincs rejtett dolog, amely ki ne tudódna, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok. Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is, sőt ráadást is adnak nektek. Mert akinek van, annak még adnak; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van.”

Csodálatos imádságot olvasunk a mai Olvasmányban Dávid királytól. Nemhiába tőle tanul imádkozni az egész egyetemes Egyház, amikor nap mint nap mondja és énekli a zsoltárok fönséges, Istentől sugallt, mégis mélységesen emberi, Jézus Krisztus szívén átszűrődött szavait. Ezek az imádságok olyan lélekből születtek, mely egyrészt Isten igéjéből él, Isten akaratába simul, és az ő ígéreteire hagyatkozik, másrészt napról napra az őszinte bűnbánatban teremtődik újjá az Úr mindenható kegyelme által.

Ahhoz, hogy imádságunk valóban igaz és szép legyen, nem elég szép szavakat mondani Istennek, hanem szívből is kell imádkoznunk. De még a szívbéli őszinteség sem elég, az igazi imádsághoz alázat is kell, amely pedig csak akkor születhet meg bennünk, ha Isten hatalmas tetteinek és ígéreteinek erőterébe helyezkedünk, s ha – mivel bűnösök vagyunk, méltatlanok a fölséges és szent Istenhez – eljutunk a szívbéli töredelemre. Mekkora mélységet nyerne, és micsoda magasságba emelkedne életünk és imádságunk, ha bennünket is az a két nagy valóság mozgatna, ami az imádkozó Dávid királyt: Istennek Jézus Krisztusban már teljessé és egyértelművé vált ígéretei testünk feltámadásáról és az eljövendő dicsőséges örök életről, valamint a töredelmes szívű bűnbánat, mely soha nem enged letérni az igaz útról, és megakadályozza, hogy valamiféle vallásos önámítás áldozatai legyünk. 

Urunk Jézus, szítsd fel bennünk Szentlelkedet, az imádság Lelkét, hogy Dávid király sugalmazott imádságaiból tanulva a mi imádságunk is hiteles legyen, és meghallgatásra találjon az Atyánál. Ké-rünk, foglald egységbe bennünk az isteni magasságokat és mélységeket az emberi magasságokkal és mélységekkel, hogy az imádság által mindjobban a Te képedre formálódjunk, és így tartóra helyezett lámpásként a Te világosságodat sugározhassuk mindazokra, akik körülöttünk élnek.