Évközi 9. hét

2Pét 1,2-7

Kegyelem és békesség töltsön el benneteket Isten és a mi Urunk Jézus ismeretében! Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától. Fordítsátok tehát ti is minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.

Mk 12,1-12

(...) „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: »A fiamat tiszteletben fogják tartani.« A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: »Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!« Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: »A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben«?” (...)

A kegyelem isteni segítség, amely emberi életünket magasabb szintre emeli. A békesség pedig megnyugvás abban, aki szeret minket, örökké megmaradó szeretettel. Minderről, ha töredékesen is, de mindnyájan rendelkezünk tapasztalattal. Mindegyikünk fel tud idézni olyan találkozást, amikor a valódi, lénye legmélyét megérintő szeretet – egy mély barátság, igaz szerelem, az önzetlen testvéri segítség megtapasztalása – legjobb, legnemesebb képességeit hozta elő, és érezhetően jobb emberré tette. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy láthatatlan erő kiemeli az elsivárosító hétköznapoknak évek hosszú során át rárakódott törmeléke alól, s mintegy kegyelmi állapotba helyezve sodorja az isteni világ felé …

Nem véletlen, hogy éppen a szeretet megtapasztalása műveli velünk ezt a csodát. Hiszen az Istenhez való hasonlóságunk lényege éppen a szeretetre való képességünk, s ha az isteni természet részesei lettünk, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy ezt a képességünket isteni módon gyakoroljuk, vagyis Isten szeretetét, a Szentlelket árasztva egymás felé. Innen nézve a Szent Péter levelében említett békesség is több, mint a lélek szélcsendje vagy a rendből fakadó nyugalom, tudniillik az emberi szív, a személy nem képes teljes nyugalomra jutni másban, csak egy másik személyben, egy tiszta emberi szeretetkapcsolatban, amely magában hordozza az örök élet ígéretét.

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked azt az istenismeretet, mely nem holt tudás, hanem élő szeretetkapcsolat Általad az Atyával a Szentlélekben. Segíts, kérünk, hogy egyre növekedjünk ebben a szeretetkapcsolatban Veled és testvéreinkkel, s egyre jobban kiteljesedjék jobbik énünk, a Te képmásodra alkotott valódi önmagunk. Add nekünk kegyelmedet, isteni erődet, életadó energiádat, a Szentlélek által megvilágosítva értelmünket, szabaddá téve akaratunkat és megragadva szívünket, hogy eljussunk arra békességre, melyre a nyugtalan szív vágyva vágyik, melyet már megpillantott az emberi szeretetben, s megízlelt, elővételezett és magához vett az Eucharisztiában.

Szentháromság vasárnapja

Kiv 34,4b-6.8-9

Vágott tehát két ugyanolyan kőtáblát, mint az előbbiek voltak, aztán felkelt az éjszakából, és fölment a Sínai hegyére, amint az Úr parancsolta neki. A két kőtáblát felvitte magával. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: ,,Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: ,,Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”

2Kor 13,11-13

Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Jn 3,16-18

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.

Az Úr Jézus legnagyobb ingyenes ajándéka, vagyis kegyelme a Szentlélek. Hiszen Szent János első levelében két dolgot állít: szeretet az Isten, és a szeretet Istentől való. Pünkösd üzenete az, hogy a Szentlélek bennünk van, ő támasztja bennünk a hit csodáját, ő kelt örök reménységet szívünkben, és sodor bele a Szentháromság legsajátosabb életébe: a tiszta és végtelen szeretetbe. Ő, aki az Atya és a Fiú lehelete, közös élete, szeretete, ő járja át legbensőbb világunkat és kapcsol bele az Atya és a Fiú életébe.

A Szentlélek azonban nemcsak a Szentháromság legbensőbb közösségébe von bennünket, hanem egymás között is ezt a mélységes isteni örök közösséget építi. Jézus a szőlőtő, melynek gyökerei az Atyába nyúlnak, mi pedig a szőlővesszők; ugyanaz az éltető nedv kering bennünk, ugyanaz a Szentlélek. Ez az Egyház, ez a Krisztusban élő család, szerzetesközösség, barátság legmélye. Szinte vakmerőségig menő kaland, ugyanakkor keresztény kötelességünk is leszállni kapcsolataink isteni mélységeibe. Mindennap időt kell szentelnünk rá, hogy e misztériumot szemléljük. Végtelen a közösség a hívő és egymást vállaló testvérek között, s ehhez képest minden bántó, fájó ellentét, mely közöttük van, szinte eltörpül, mert nem végtelen és nem örök.

Hála Neked, fölséges Úristen, Atya és Fiú és Szentlélek, szentháromságos életed kinyilatkoztatásáért, s azért az kegyelemért, hogy a realista, sőt naturalista nyár felé haladva a szent liturgia által mind szellemibb, istenibb mélységekbe vezetsz bennünket. Nyilvánítsd ki és erősítsd meg, kérünk, a Szentlélek közösségét Egyházadban, mely közösség az Atyával és az ő szent Fiával, de ugyanúgy, ugyanolyan erősen, ugyancsak örök életre szólóan közösség egymással is.

Évközi 8. hét

Júd 17.20b-25

Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg az igékről, amelyeket előre megmondtak a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolai. Épüljetek rá legszentebb hitetekre, imádkozzatok a Szentlélekben, őrizzétek meg magatokat Isten szeretetében, s várjátok a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre! A kételkedőkön könyörüljetek, amazokat viszont mentsétek meg, ragadjátok ki őket a tűzből! A többieken pedig könyörüljetek, ám félelemmel, s borzadjatok még a ruhától is, amit a testük beszennyezett! Annak pedig, akinek van hatalma bűn nélkül megőrizni titeket, és szeplőtelenül, boldog örömmel az ő dicsőségének színe elé állítani, a mi egyedül üdvözítő Istenünknek, Urunk Jézus Krisztus által, legyen dicsőség és magasztalás, uralkodás és hatalom minden idő előtt, most és mindörökkön örökké! Ámen.

Mk 11,27-33

Ezután ismét Jeruzsálembe mentek. Amint a templomban járt, odajárultak hozzá a főpapok, az írástudók és a vének, és azt mondták neki: „Milyen hatalommal teszed mindezt? Ki adta neked a hatalmat, hogy mindezt megtedd?” Jézus így felelt nekik: „Én is kérdezek valamit tőletek. Feleljetek meg nekem, s akkor én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége a mennyből volt vagy az emberektől? Feleljetek nekem!” Azok így tanakodtak egymás közt: „Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja felelni: akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, az emberektől, félnünk kell a néptől.” Mert mindnyájan azt tartották Jánosról, hogy valóban próféta volt. Azt felelték tehát Jézusnak: „Nem tudjuk.” Jézus erre azt mondta nekik: „Én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal teszem mindezt.”

Van, akin meg kell könyörülni, van, akit ki kell menteni, életünket is kockáztatva, mint a kisgyermekéért a lángokban álló házba is visszarohanó édesanya, s végül van, akit csak félelemmel és rettegéssel szánni lehet, menekülve a közeléből, mint Ábrahámnak és Lótnak Szodoma városából, különben az égő város lángjai elnyelnek, fertőzete utolér, és halálos ragálya minket is pusztulásba sodor. Jézus könyörült a tévelygőkön, megesett rajtuk a szíve, a bűnösök előtt szélesre tárta a mennyek országának kapuját, azokkal azonban, akik bezárták szívüket Isten irgalmas szeretete előtt, nem tudott mást kezdeni, mint hogy jajt mondott rájuk, ami nem annyira fenyegetés, mint inkább siralom.

Jézus több alkalommal is és hangsúlyosan reális lehetőségként, félelmetes valóságként beszélt a kárhozatról. Ma ezzel szemben a poklot szívesen kihagyják az evangélium hirdetéséből, vagy metaforikusan, elbagatellizálva beszélnek róla. Azt a véleményt is hallani, hogy ma már a katolikus Egyház sem gondolja egészen komolyan a pokol tényét, hiszen a katekizmus legújabb kiadásában az örök tűz kifejezés idézőjelben szerepel. De vajon egy teológiai kijelentésben lehet-e egyáltalán másként említeni az örök tüzet, mint képletesen, érzékeltetve, hogy az emberi fogalmak és a nyelv csak halványan sejtetni tudják a kárhozat rettenetes valóságát, mint ahogy az örök lakoma képe is csak gyatra hasonlat, amikor a mennyei boldogságról beszélünk?

Urunk Jézus, könyörülj meg rajtunk, bűnösökön, s ne engedd, hogy szívünket megkeményítve ellenálljunk a kegyelemnek, mint ellenfeleid a mai Evangéliumban, vagy lekicsinyelve földi életünk tétjét kockára tegyük örök üdvösségünket. Segíts, hogy akit csak lehet, megpróbáljunk kimenteni a kárhozat lángjaiból, ha pedig azt tapasztaljuk, hogy van, akin nem tudunk cselekvő módon segíteni, akkor se fordítsuk el szívünket tőle, hanem imádságban hordozzuk őt, az ítélkezést Rád bízva, aki az utolsó pillanatig sem mondasz le egyikünkről sem.

Évközi 8. hét

1Pét 4,7-13

Közel van mindennek a vége. Legyetek tehát okosak, és virrasszatok imádságokban! Mindenekelőtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bűnt eltakar! Legyetek vendégszeretők egymás iránt zúgolódás nélkül! Mindegyiktek, ahogy kapta a kegyelmet, úgy adja tovább másnak is, mint jó intézői az Isten sokféle kegyelmének. Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen; ha valaki szolgálatot tesz, mintha azzal az erővel tenné, amelyet Isten oszt ki, hogy mindenben Isten dicsősége valósuljon meg Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom mindörökkön örökké! Ámen. Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon a perzselő szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsősége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek.

Mk 11,11-26

(…) Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: „Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” A tanítványai hallották ezt. Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította őket: „Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” (…) Amikor beesteledett, kiment a városból. Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tőből kiszáradt. Péter visszaemlékezett, és azt mondta neki: „Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus ezt felelte nekik: „Higgyetek Istenben! Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek hegynek: „Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. (…)

Az egész újszövetségi kinyilatkoztatást félreértenénk, ha a világ végének közelségére vonatkozó kijelentéseket egy pogányul elképzelt világvége beharangozásának gondolnánk. Szó sincs róla, hogy Szent Péter apostol ijesztgetni akarna minket, sokkal inkább vigasztalni, bátorítani, mint mikor a fogolytáborban hírül adják, hogy már a kapuban állnak a felszabadító csapatok, s a börtönbe zárt lét hamarosan véget ér. A levél folytatásában szereplő felhívások tökéletesen feleslegesek és értelmetlenek lennének, ha Szent Péter egy mindent hamuvá égető világkatasztrófára készülve írta volna őket. Itt az új világra való felkészülésről van szó, amikor az egész teremtés át fog alakulni a feltámadt Krisztus testének mintájára, s vele együtt beemeltetik Isten dicsőségébe, személyes szentségébe. Ezért hát nem szorongva, kezünket tördelve, pánikhangulatban kell figyelnünk a végidők jeleit, hanem bizalommal várakozva, s jól felhasználva az időt, amit üdvösségünk munkálására kaptunk.

Erre vonatkoznak Péter apostol utasításai. Amikor okosságról beszél, olyan életvitelre buzdít, melyet áthat az Istenre és szabadító tetteire való szüntelen figyelem. Amikor szeretetről ír, nem langyos érzelmekre, a szívünk táján érzett bizsergésre gondol, hanem az örök életre szóló elkötelezettségre Isten mellett és Istenben egymás mellett, hiszen a kölcsönös szeretetben való kitartás a keresztény állhatatosság próbája. Amikor a különféle szolgálatokat említi, úgy beszél róluk, mint amelyekben Isten ereje nyilvánul meg. Mikor pedig perzselő szorongatásokról szól, arra utal, hogy bár a szenvedés hívőnek, hitetlennek egyaránt felfoghatatlan valóság, a hívő számára mégis értelmet nyer Krisztusban, aki maga is átment a szenvedések tüzes kohóján, s éppen ez volt megdicsőülésének kezdete.

Urunk Jézus, add nekünk kegyelmesen, hogy bármit teszünk vagy szenvedünk, azt Veled egyesülve tegyük és szenvedjük el, s így ne terméketlen, elszáradt fügefa legyünk, hanem az örök élet bőséges gyümölcseit teremjük.

A mi Urunk, Jézus Krisztus, az örök Főpap

Zsid 10,4-10

Testvéreim! Lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért nyilatkozik így Krisztus, amikor a világba lép: „Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és az égőáldozat.” Ezért így szóltam: Íme elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Először tehát azt mondta: „Áldozatot, ajándékot, engesztelő és égőáldozatot nem akartál, nem volt az kedves előtted”, jóllehet ezeket a törvény írta elő. Azután így folytatta: „Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat.” Tehát az előzőeket eltörli, hogy helyükbe állítsa az utóbbit. Vagyis Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozásával egyszer s mindenkorra megszentel minket.

Mt 26,36-42

Jézus elment tanítványaival egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: „Üljetek le itt, amíg én elmegyek és imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, majd szomorúság és gyötrődés vett erőt rajta. Akkor azt mondta nekik: „Halálosan szomorú az én lelkem. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: „Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Aztán elment másodszor is, és így imádkozott: „Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez a kehely anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod.”

Az értünk emberré lett Üdvözítőt arra küldte és arra szentelte fel az Atyaisten a Szentlélek által, hogy az ő képe legyen a világban, és hitelesen kinyilatkoztassa őt. Jézus pedig hűségesen teljesítette ezt a küldetést, egészen odáig, hogy amikor szembesült a hivatalos zsidóság elutasításával, saját szenvedését és halálát ajánlotta fel ellenségeiért, a bűnök bocsánatára. „Szentmiséje”, áldozatbemutatása során meg kellett tapasztalnia a legmélyebb testi-lelki szenvedést, az Istentől és embertől való teljes elhagyatottságot, de ezeket nem tehetetlenül elszenvedte, hanem az Atya iránti hódolata szolgálatába állította. Halála így életének, földi működésének nem a kudarca, hanem szerves folytatása, beteljesítése lett, és paradox módon éppen a halála előtti pillanatban, amikor utolsó szavával bejelentette az Ite missa est-et, nyilvánult ki a legjobban, hogy benne lakik az istenség egész teljessége.

Mi is arra kaptunk meghívást, hogy részt vegyünk az isteni Főpap örök áldozatában, meghalva önző vágyainknak, és újra meg újra igent mondva az Atya üdvösségtervére, s ezen belül a minket személyesen az életszentségre hívó szavára. Persze, bűntől sebzett emberi természetünk ettől ösztönösen visszariad. De régi és mai szentek egész sora tanúsítja, hogy aki komolyan keresi és követi Isten akaratát, igaz tapasztalatot szerez arról, hogy Krisztus áldozatában részt venni, még ha olykor fájdalommal jár is, hasonlíthatatlan és soha el nem múló boldogság forrása.

Urunk, Jézus Krisztus, örök Főpap, hálát adunk Neked az Egyház mélyén lévő isteni miliőért, a kinyilatkoztatás és a szentségek világáért, amely által minket is meg akarsz szentelni az igazságban, hogy részt vehessünk örök áldozatodban. Tégy minket alkalmassá Szentlelkeddel nemcsak arra, hogy hirdessük szent evangéliumodat, hanem arra is, hogy Neked átadott életünkkel kedves áldozatot mutassunk be Istennek, az Atyának, a világ üdvösségéért.

Évközi 8. hét

1Pét 1,18-25

Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek. Tisztítsátok meg tehát lelketeket az igazságnak engedelmeskedve, a nem színlelt testvéri szeretetben. Figyelmesebben, szívből szeressétek egymást, újjászületve nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten élő és örökké megmaradó igéje által, mert minden test olyan, mint a fű, s minden dicsősége, mint a fű virága: elszárad a fű, és lehull a virága, az Úr igéje azonban örökre megmarad. Ez pedig az az ige, amelyet hirdettek nektek.

Mk 10,32-45

Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.” Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Az apostoli levelek egyik legszebb mondata az, amellyel a mai Szentlecke kezdődik. A mi ártatlan testvérünknek, meggyilkolt Ábelünknek, Krisztusnak vére végigfolyt a kereszten, és megszentelte a földet. A vér Istenhez kiált, mert ő teremtette az életet, és senkinek sincs joga azt kioltani. Isten megtestesült Fiának vére azonban nem bosszúért kiált, hanem bocsánatért, mert ő halálát bűneinkért való áldozatként ajánlotta fel a mennyei Atyának.

Hogy az Atya nem bosszút áll rajtunk, hanem irgalmaz nekünk Jézus miatt, az a feltámadás dicsőségében vált nyilvánvalóvá. Jézus minden húsvéti megjelenése feloldozás: megbocsátó irgalom, a félelem feloldása és békességadás. Ez olyan egyedülálló esemény, hogy csak akkor vagyunk képesek befogadni, ha mi is arra törekszünk, hogy így szeressük testvéreinket. Ezért botrányos az, ami a mai Evangéliumban történik: miközben Jézus eljövendő kereszthaláláról beszél, s arra készül, hogy vére által bűnbocsánatot szerezzen az emberiségnek, az apostolok hiúságtól, féltékenységtől feltüzelve azon veszekszenek, hogy ki üljön jobbján és balja felől eljövendő országában. Szomorú, hogy mi sem vagyunk különbek a tanítványoknál, pedig mi már megismertük Jézus Krisztus keresztjét és dicsőséges feltámadását. Nekünk is szól Jézus kérdése: „Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom?” Az apostolok – bár itt még csak felelőtlenül fogadkoznak – később életükkel és vértanú halálukkal bizonyították, hogy Jézusért a szenvedések kelyhét is készek kiüríteni.

Urunk Jézus, hála legyen Neked a megváltásért, és azért, hogy szent véreddel, mely által az üdvösséget megszerezted számunkra, ebben a földi életben is táplálsz és megerősítesz bennünket. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy mind jobban vágyódjunk inni a Te kelyhedből, és készek legyünk az imádság, a szolgáló szeretet tettei, önmegtagadásunk és szenvedéseink felajánlása által, a hétköznapok vértelen vértanúságában kiegészíteni azt, ami még hiányzik a Te szenvedésedből, szentséges Testednek, az Egyháznak javára.

Évközi 8. hét

1Pét 1,10-16

Ezt az üdvösséget vizsgálták és kutatták a próféták, akik a bennetek megvalósuló kegyelemről jövendöltek, kutatva, hogy melyik vagy milyen időre mutat bennük Krisztus Lelke, aki előre megjövendölte a Krisztusra váró szenvedéseket és a rájuk következő dicsőséget. Tudomásukra adták, hogy nem önmaguknak, hanem nektek szolgáltak mindazzal, amit most az evangélium hirdetői feltárnak nektek, miután az égből elküldetett a Szentlélek; ennek szemlélésére vágynak az angyalok is. Ezért tehát övezzétek fel elmétek derekát, legyetek józanok, és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: ,,Szentek legyetek, mert én szent vagyok!”

Mk 10,28-31

Ekkor megszólalt Péter: „Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged!” Jézus azt felelte: „Bizony, mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.”

A történelem az első bűn óta olyan, amilyennek most is tapasztaljuk: a gonoszság egyre szövevényesebb indái ma is igyekeznek elfojtani a természetfölötti életet. Mégis óriási kiváltságot jelent, hogy ebben a végső, az isteni megtestesüléssel kezdődő üdvtörténeti korszakban élhetünk, és a kinyilatkoztatás teljességét birtokoljuk, hiszen Isten tökéletesen, felülmúlhatatlanul és végérvényesen kimondta magát Jézus Krisztusban. Erről Szent Péter apostol is meggyőzően tanúskodik a mai Szentleckében. Ő még az előző üdvkorszak idején született, s amikor megkérdezte Jézustól, hogy mi lesz a jutalma, amiért követte őt, még csak épp sejteni kezdte azt, amit Húsvét és Pünkösd után már biztosan tudott és hirdetett: hogy Jézus Krisztus születésével, halálával és feltámadásával soha nem volt fordulat, minőségi változás következett be a pusztulásra ítélt emberi történelemben.

Nekünk talán azért adatott meg nekünk, hogy ebben a végső korszakban éljünk, mert a kinyilatkoztatás előtti időben, mikor Isten csupán a lelkiismeret homályában szólt a bűnbeesett emberhez, vagy az Ószövetség korában, melyben a választott nép csak a töredékes prófétai igehirdetés által hordozta Isten ígéreteit, elvesztünk volna. Isten most a leggyöngébbekkel vette fel a kapcsolatot, és egyértelmű világosságot adott. Így most mi elsők lettünk, de bizonyos szempontból utolsók is vagyunk, hiszen Isten a gyöngéket választja ki, hogy megszégyenítse az erőseket.

Urunk Jézus, amikor érdemtelenül megkaptuk a százannyit, vagyis a már e földi életben felragyogó örök életet, ezzel olyan kiváltságban részesültünk, amely egyben kötelez is bennünket, jobban, mint bárkit az Ószövetség igazai közül. Ne engedd, hogy beérjük annyival, hogy jó katolikusnak tartsanak az emberek, hanem Szentlelkeddel újra meg újra szítsd fel bensőnkben a vágyat az életszentség, az istengyermeki létmód iránt.