Évközi 13. vasárnap

2Kir 4,8-11.14-16a

Történt pedig egy napon, hogy Elizeus keresztülment Sunámon. Volt azonban ott egy előkelő asszony, s az feltartóztatta, hogy étkezzék nála. Így aztán valahányszor arra járt, betért hozzá, hogy étkezzék. Erre az asszony azt mondta férjének: ,,Úgy veszem észre, hogy Istennek szent embere az, aki gyakorta erre jár mifelénk. Csináltassunk tehát neki egy kis tetőszobát, tegyünk bele neki ágyat, asztalt, széket és mécsest, hogy ha hozzánk jön, ott ellehessen.’’ Történt erre egy napon, hogy eljött és betért a tetőszobába, s ott megpihent. Erre ő azt mondta: ,,Mit akar tehát, hogy cselekedjem neki?’’ Azt mondta erre Giezi: ,,Ne is kérdezd, hiszen fia nincs, s a férje vén.’’ Erre megparancsolta, hogy hívja oda, s amikor odahívta, s az megállt az ajtóban, azt mondta neki: ,,Esztendő fordultán, ebben az időben s ugyanebben az órában fiad lesz méhedben.’’ Ám ő azt felelte: ,,Ne, kérlek uram, Isten embere, ne hazudj szolgálódnak.’’

Róm 6,3-4.8-11

Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.

Mt 10,37-42

Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.’’

A magát szelídnek és alázatos szívűnek kijelentő Jézus kemény szavakkal szól hozzánk, amikor – látszólag az apánk és anyánk iránti tisztelet isteni parancsa és a gyermekeink iránt a Teremtőtől belénk oltott ragaszkodás ellenében – azt állítja, hogy aki jobban szereti apját vagy anyját, fiát vagy lányát, mint őt, az nem méltó hozzá. Pontosan kell látnunk, hogy ez a ’jobban’ nem az érzelmi kötődés fokozatait állítja szembe, hanem a szeretet két minőségét: a test és vér diktálta, ösztönös szeretetet és az ember természetfeletti hivatását, Istenre való képességét. Jézus nem a gyermeki ragaszkodásról és a gondoskodó szülői szeretetről, hanem a túlságosan földies kötődésről jelenti ki, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését. Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is, mely gúzsba köti emberségünket.

Egészen más az, amikor mi magunk valljuk meg méltatlanságunkat, ahogy tette a kafarnaumi százados vagy Péter apostol, és más, amikor az Úr mondja nekünk: „Nem vagy méltó hozzám.” Méltatlanságunk tudata alkalmassá tesz az Úr szent cselekvésének befogadására, ellenben a földies ragaszkodások, az önmegvalósítási törekvések éppenséggel alkalmatlanná. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torzóvá, csonka személyiséggé. Ha azonban korlátainkkal, életünk töredékességével és a szenvedés szükségszerűségével szembesülve készségessé válunk arra, hogy mindezt Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viseljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem felemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

Urunk Jézus, bevalljuk, hogy gyakran mi is húzódozunk attól, hogy Téged válasszunk, és keresztünket felvéve kövessünk Téged. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy önmegvalósítás helyett az Atya akaratát valósítsuk meg életünkben, azaz a szeretet cselekedetei és a szeretetből vállalt szenvedés által napról napra igyekezzünk a Te képedre és méreteidre alakulni.

Szent László király

Bölcs 10,10-14

Egyenes úton vezérelte a bátyja haragja elől menekülő igazat, megmutatta neki Isten országát, és megadta neki a szent dolgok ismeretét. Vesződsége közepette jóléthez segítette, és fáradságát bőséggel jutalmazta. Vele volt kizsákmányolóinak ármányával szemben, és gazdagsághoz juttatta, megőrizte ellenségektől, megóvta üldözőktől, és kemény viadalban neki juttatta a győzelmet, hogy belássa: a bölcsesség hatalmasabb mindennél. Ez nem hagyta cserben az eladott igazat, hanem megóvta a bűntől, leszállt vele a verembe, és nem hagyta el a bilincsekben sem, amíg meg nem hozta neki a kormánypálcát s a hatalmat elnyomói fölött. Meghazudtolta az ellene vádaskodókat, és örök hírnevet szerzett neki.

Mt 22,34-40

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat. Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.

A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével. A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Ezt a tisztánlátást csodáljuk meg szent királyunkban, Szent Lászlóban, aki erőskezű uralkodó és nagy hadvezér létére is úgy tekintett önmagára, mint gyarló bűnösre, és fényes győzelmeit nem saját érdemének, hanem a szent férfiak imádságának tulajdonította. A szeretet tekintetével nézett embertársaira, ezért lehetett a gyengék és kicsinyek oltalmazójaként Isten irgalmának közvetítője. S ezért tudott az ellene áskálódó unokatestvérének, Salamonnak újra meg újra megbocsátani, még azután is, hogy az nyíltan az ellenséggel cimborált.

Urunk Jézus, taníts minket, hogy a Te szemeddel tudjuk nézni ezt a világot. Szent László királyunk közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy a durva és erőszakos viselkedés mögött észrevegyük testvérünk belső szenvedését, szorongását, s tégy alkalmassá minket, hogy a Te szereteteddel szeretve őt megnyissuk előtte Isten irgalmának kapuját.

Évközi 12. hét

2Kir 25,1-12

Ezért aztán az történt, hogy uralkodásának kilencedik esztendejében, a tizedik hónapban, a hó tizedik napján felvonult Nebukadnezár, Babilon királya és egész serege, Jeruzsálem ellen, és körülvette a várost és ostromműveket épített köréje. Így tartották elzárva és körülvéve a várost Cidkija király tizenegyedik esztendejéig, a hó kilencedik napjáig, úgyhogy a városban elhatalmasodott az éhség, s nem volt kenyere a föld népének. Ekkor rést ütöttek a városon, mire éjszaka az összes harcos futásnak eredt, azon a kapun át, amely a két kőfal között, a király kertje mellett van (a kaldeusok körös-körül megszállva tartották a várost). Így futott el Cidkija is, azon az úton, amely a puszta mezőségére vezet. Ám a kaldeusok serege üldözőbe vette a királyt és Jerikó síkján utol is érte. Ekkor az összes harcos, aki vele volt, elszéledt s magára hagyták. Megfogták tehát a királyt és elvitték Babilon királya elé, Reblátába. Miután az ítéletet tartott felette, Cidkija fiait szeme láttára megölette, aztán szemét kivájatta, őt magát láncra verette, s elvitette Babilonba. Az ötödik hónapban, a hó hetedik napján, azaz Babilon királyának tizenkilencedik esztendejében eljött Nebuzaradán, a testőrök kapitánya, Babilon királyának szolgája Jeruzsálembe és felgyújtotta az Úr házát és a király házát és Jeruzsálem házait és minden házat elégetett tűzzel. Jeruzsálem falait körös-körül lerombolta a kaldeusok egész serege, amely a testőrök kapitányával volt, a nép maradékát pedig, amely megmaradt a városban, valamint a szökevényeket, akik átszöktek Babilon királyához, meg a többi népet elhurcolta Nebuzaradán, a testőrök kapitánya, csak a föld szegényeiből hagyott ott néhány szőlőművest és földművest.

Mt 8,1-4

Amikor pedig lejött a hegyről, nagy tömeg követte őt. És íme, odajött egy leprás, leborult előtte és azt mondta: ,,Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!’’ Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és így szólt: ,,Akarom, tisztulj meg!’’ Erre az mindjárt megtisztult a leprától. Ekkor Jézus azt mondta neki: ,,Vigyázz, senkinek se szólj erről, hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak és ajánld föl az adományt, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul nekik.’’

Lángokban áll, s nemsokára porig ég a templom és a királyi palota, a vallás és az államhatalom szimbóluma. Bizony, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ha a vallás és az államhatalom elveszíti kapcsolatát a forrásával, és eredeti funkcióját megtagadva öncélúvá és gépiessé válik, az alapokig le kell rombolódnia. Mert úgy alkotta meg Isten – saját képére és hasonlatosságára – az ember világát, hogy tartósan ne maradhasson fenn semmi, ami a teremtés eredeti rendeltetése ellen való. Ami tehát hazugságra épül, az szükségszerűen összeomlik, mégpedig magától. A külső hatás legfeljebb siettetheti vagy nyilvánvalóvá teheti, ami belülről indulva így is, úgy is bekövetkezik.

Hogy a templomban és a palotában értékek is benn égnek? Hogy ártatlan életek is áldozatul esnek a pusztításnak? Mindez szomorú tény, de nem Istent terheli érte a felelősség. Mégis miért engedi meg, hogyha ő a szeretet és a jóság? Vagy túlontúl naiv, vagy mélységesen cinikus ez a kérdésfelvetés. Nem akkor kellett volna az értékekre és az ártatlan életekre jobban odafigyelni, amikor megindult a hazug világ építése? Istennek valamiért „megéri”, hogy ekkora játékteret engedjen szabadságunknak. De ez nem azt jelenti, hogy következmények nélkül játszhatunk és visszaélhetünk ezzel a szabadsággal.

Urunk, Jézus Krisztus, ne engedd, hogy a mai Olvasmányt olvasva megragadjunk a pusztulás félelmetes képeinél, hanem segíts, hogy a rémületen, rettegésen és létbizonytalanságon túl elérjen hozzánk Isten igéjének személyes és pozitív üzenete. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy legyen bátorságunk a hazugságra épülő világot határozottan elutasítani, s józan fejjel, erős hittel nézzünk elébe a kisebb-nagyobb összeomlásoknak és elkerülhetetlen szellemi-lelki kataklizmáknak, erősen bízva abban, hogy a Téged szeretőknek minden a javukra, vagyis üdvösségükre válik.

Évközi 12. hét

2Kir 24,8-17

Tizennyolc esztendős volt Joachin, amikor uralkodni kezdett és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját, aki a jeruzsálemi Elnátán lánya volt, Nehustának hívták. Azt cselekedte, ami gonosz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy apja cselekedett. Ebben az időben felvonultak Nebukadnezár, Babilon királyának szolgái Jeruzsálem ellen s körülvették ostromművekkel a várost. Majd eljött Nebukadnezár, Babilon királya is szolgáival a város ellen, hogy megostromolják azt. Kiment erre Joachin, Júda királya, Babilon királyához anyjával, szolgáival, főembereivel és udvari tisztjeivel együtt, de Babilon királya elfogatta uralkodásának nyolcadik esztendejében. Aztán elhurcolta onnan az Úr házának valamennyi kincsét, meg a királyi ház kincseit s összevagdalta mindazokat az aranytárgyakat, amelyeket Salamon, Izrael királya, az Úr templomában csináltatott – ahogy az Úr megmondta –, és fogságba hurcolta egész Jeruzsálemet, az összes főembert, a sereg összes vitézét, tízezer embert, az összes mesterembert és lakatost, úgyhogy nem maradt ott senki sem, csak a föld szegény népe. (...)

Mt 7,21-29

Nem mindenki, aki azt mondja nekem: ,,Uram, Uram!”, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: ,,Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk démonokat, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?” Akkor majd kijelentem nekik: ,,Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik törvénytelenséget cselekedtetek!” (...)

Imádságunk „hatékonyságának” nem az a fokmérője, hogy Isten teljesíti-e vagy sem, amit kérünk tőle, hanem az, hogy mennyire tudunk ráhangolódni az ő akaratára. Hiszen Isten minden imádságot, mely hiteles és szívből jövő, meghallgat, de csak annyiban teljesíti, amennyiben az örök üdvösségünket szolgálja. S ha úgy látszik, hogy nem hallgatott meg, elhagyott, és engedte, hogy kudarcot valljunk, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy velünk van, és arra vár, hogy mi is újra vele legyünk, s keressük az ő arcát. A szentek életében ugyanazokról a megpróbáltatásokról olvashatunk, mint az istentelenek esetében, de ők nem omlottak össze a nehézségek idején, sőt ők lettek a reménység egyetlen hordozói.

Minden romlás és összeomlás hátterében teológiai romlás húzódik meg. Izrael romlását, politikai összeomlását Istenhez való hűségének megfogyatkozása, a szent kultusz kiüresedése idézte elő. De ez még nem a vég. Babilon királya elhurcolja ugyan a választott nép színejavát, ez a csapás azonban nem más, mint felszólítás arra, hogy a nép visszatérjen Istenéhez, és csak őbelé kapaszkodjon. Életünk kisebb-nagyobb összeomlásai nem jelentenek teljes csődöt, ha Isten szeretetében és törvényében élünk, sőt éppen a kudarcok által találhatunk vissza hozzá. Sokkal veszélyesebb volna, ha Isten megengedné, hogy teljesen elszakadjunk tőle és törvényeitől, s közben minden gond és nehézség nélkül éljünk. Mert minden látszat ellenére az a rab és számkivetett, aki elszakadt az Istentől.

Urunk Jézus, óvj meg bennünket az önbecsapástól, hogy miközben ezt mondjuk Neked: „Uram, Uram!”, bálványok szolgálatába szegődjünk, és hűtlenek legyünk Hozzád. Add meg kegyelmesen, hogy imádságunk mindenkor szívből jövő és őszinte Hozzád fordulás legyen, melyet a Melletted való egzisztenciális döntés, a teljes Istenre hagyatkozás és a törvényeidhez való ragaszkodás hitelesít, és amit sosem hagyunk abba, akár jól megy a sorunk, akár megpróbáltatásban van részünk.

Keresztelő Szent János születése

Iz 49,1-6

Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” (...) Most pedig így szól az Úr (...): „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26

(...) Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: „Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” (...)

Lk 1,57-66.80

Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. (...) Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. (...) A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk-e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor mi ezt a hívást felfogjuk, mert ő létezésünk első pillanatától kezdve magának teremtett bennünket, és egy bizonyos küldetést is kijelölt számunkra. Mindez ugyanakkor nem rombolja le szabadságunkat, hiszen Isten végtelen szeretete az emberi szabadság igazi területe. Láthatjuk, hogy csak a szentek szabadok, akik válaszoltak az isteni szeretetre és vállalták a rájuk bízott küldetést.

Nagyon fontos megértenünk, hogy itt két mozzanatról van szó: a személyes szeretetről, hogy „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől fogva emlegette nevem”, illetve egy feladatról, megbízatásról: „Kevés az, hogy szolgám légy, a nemzetek világosságává teszlek...” Csak akkor tudjuk meg, hogy mi a hivatásunk és mi a küldetésünk, ha előbb személyes szeretetére válaszolunk egész lényünkkel. Annak, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes Megváltója, Istene, barátja, mindene, hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása: családalapítás vagy papság, szerzetesség. Ha ő a maga langyos életével nem egész szívvel az Istené, egyik hivatást sem fogadta el, és egyik küldetésre sem alkalmas. Mert két akarat csak a legnagyobb szeretetben tud egyesülni. Ha Isten életünk igazi és egyetlen főszereplője lesz, szeretete egészen biztosan kijelöli utunkat, és világosan meg fogjuk tudni, mi is a küldetésünk.

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a hívást, mellyel anyánk méhétől fogva szólítasz bennünket. Szítsd fel bennünk kegyelmedet, hogy egész lényünkkel válaszoljunk hívásodra, senkit és semmit elébe nem helyezve a Te személyes szeretetednek. Ha pedig hivatásunkban krízist tapasztalunk, adj nekünk erőt, hogy azt szeretetünk próbatételeként értelmezzük, s tudjunk ismét Téged választani, nem elhagyva helyünket, hanem megújítva Irántad való szeretetünket.

Évközi 12. hét

2Kir 19,9b-11.14-21.31-35a.36

Amikor az meghallotta, hogy Tirhaka, Etiópia királya felől azt beszélik: ,,Íme, hadba vonult ellened’’ -- s elindult ellene, követeket küldött Hiszkijához ezzel az üzenettel: ,,Ezt mondjátok Hiszkijának, Júda királyának: Meg ne csaljon téged Istened, akiben bizakodsz s ne mondd: Nem kerül Jeruzsálem az asszírok királyának kezébe! Hiszen magad hallottad, mit cselekedtek az asszírok királyai minden országgal, miként pusztították el azokat. Hát éppen te tudsz majd megmenekülni? Amikor aztán Hiszkija átvette a levelet a követek kezéből és elolvasta, felment az Úr házába és az Úr elé tárta és így imádkozott az ő színe előtt: ,,Uram, Izrael Istene, aki a kerubok felett ülsz, te vagy egyedül a föld minden királyának Istene, te alkottad az eget és a földet. Hajtsd ide füledet s halld: nyisd meg, Uram, szemedet és lásd, halld meg Szanherib minden szavát, aki ideküldött, hogy gyalázza előttünk az élő Istent. Igaz, Uram, Asszíria királyai elpusztították azon nemzeteket s mindazok földjét s tűzbe vetették azok isteneit, hiszen azok nem voltak istenek, hanem emberi kéz fából s kőből való alkotásai s így megsemmisíthették őket. Nos tehát, te, Urunk, Istenünk, ments meg minket kezükből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te, az Úr, vagy egyedül Isten!’’ Elküldött erre Izajás, Ámosz fia, Hiszkijához és üzente: ,,Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Meghallgattam, amit tőlem Szanherib, az asszírok királya felől kértél. Ez az, amit az Úr felőle szólt: ,,Megvet téged s csúfot űz belőled Sion szűzi lánya, hátad mögött fejét rázza, Jeruzsálem lánya. mert a megmaradtak fognak kivonulni Jeruzsálemből és a megszabadultak Sionnak hegyéről. A Seregek Urának buzgalma fogja véghezvinni ezt. Éppen azért ezt mondja az Úr Asszíria királya felől: nem jön be e városba, nyilat sem lő belé, pajzzsal sem támadja meg, sánccal sem veszi körül: az úton, amelyen jött, visszatér, s e városba be nem jön, -- úgymond az Úr --, mert megoltalmazom s megmentem e várost önmagamért és szolgámért, Dávidért.'' Csakugyan, még azon az éjjelen az történt, hogy eljött az Úr angyala s megölt az asszírok táborában száznyolcvanötezer embert. Amikor aztán reggel felkelt s látta a megannyi holttestet, felkerekedett, elment és visszatért Szanherib, az asszírok királya és Ninivében maradt.

Mt 7,6.12-14

Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket. Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták. A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!

Hiszkija (más néven: Ezekiás) király nagy imádkozó. Bizonyára napról napra sokszor leborulhatott az Úr előtt, mert alighogy megszólítja, máris felragyog előtte Isten dicsősége, és elragadtatással szemléli fölségét. Annyira Isten látványa ragadja meg, hogy menthetetlen helyzetét tudja egészen önzetlenül, távolságtartással szemlélni, s teljes bizalommal az Úrra hagyatkozni.

Sokat elárul mindjárt a megszólítás, mely egyszerű közvetlenségében ünnepli az Úr mérhetetlenül gyöngéd, kiválasztó szeretetét: „Uram, Izrael Istene!” Az imádság, a szerető szemlélődés legmélyebb forrása a személyes kapcsolat, összetartozás, szövetség. Az imádság következő lépése Isten transzcendenciájának szemlélése és megvallása: „Aki a kerubok fölött ülsz.” A szerető, irgalmas és velünk szövetséget kötő Isten egészen más, mint mi vagyunk és mint a világ. Létezése felfoghatatlan titok, és minden létezés ősforrása. Ezután az imádkozó megvallja Isten mindenhatóságát, hogy az Úr uralkodik téren és időn, hiszen ő parancsolta elő a mindenséget a nemlétezésből: „Te vagy egyedül a föld minden királyának Istene, te alkottad az eget és a földet.” Ebben az összefüggésben szemléli a történelem eseményeit, a földi hatalmasságok ideigvaló uralmát, tudva, hogy a világ sorsa nem elsősorban azok kezében van, akik a gazdasági-politikai döntéseket hozzák, hanem Isten kezében, aki pedig azokra bízza, akik teljesen megnyílnak fölséges akarata előtt. És csak itt, mindezek után következik a kérés, nem mint magánügy, még csak nem is mint egy közösség, egy nép ügye, hanem mint magának az Istennek az ügye, hiszen amiért Hiszkija könyörög, az a lehető legszorosabb kapcsolatban van Isten dicsőségével.

Urunk Jézus, Hiszkija király imádsága megszégyenít bennünket, akik első helyen szinte mindig magunkat, a saját érdekünket, gondunkat említjük imádságainkban, és Istenre legtöbbször csak mint problémáink megoldásának eszközére, kívánságunk végrehajtójára tekintünk. Taníts meg minket, kérünk, Szentlelkeddel úgy imádkozni, hogy Hiszkijához hasonlóan csodálattal tekintsünk az Atyára és Általad értünk végbevitt műveire, s minden körülmények között az ő dicsőségét keressük.

Évközi 12. hét

2Kir 17,5-8.13-15a.18

(...) Az történt ugyanis, hogy Izrael fiai vétkeztek az Úr ellen, az ő Istenük ellen, aki kihozta őket Egyiptom földjéről s a fáraónak, Egyiptom királyának kezéből s más isteneket tiszteltek s azon nemzetek szertartásai szerint jártak, amelyeket az Úr elpusztított Izrael fiai és Izrael királyai színe elől, mivel hasonlóképpen cselekedtek, Figyelmeztette erre az Úr Izraelt és Júdát minden prófétája és látnoka által: ,,Térjetek vissza nagyon gonosz útjaitokról s tartsátok meg parancsaimat és szertartásaimat teljesen azon törvény szerint, amelyet atyáitoknak parancsoltam s amint nektek szolgáim, a próféták által meghagytam.” Ám ők nem hallgattak rá, hanem megkeményítették nyakukat atyáik nyakassága szerint, akik szintén nem akartak engedelmeskedni az Úrnak, Istenüknek. Elvetették törvényeit és szövetségét, amelyet atyáikkal kötött s figyelmeztetéseit, amelyekkel figyelmeztette őket s a hiábavalóságokat követték s hiábavalóságokat cselekedtek és utánozták a nemzeteket, amelyek körülöttük voltak s amelyek felől azt parancsolta nekik az Úr, hogy ne tegyenek úgy, mint ahogy azok cselekedtek. Ezért igen megharagudott az Úr Izraelre s eltávolította őket színe elől, úgyhogy nem maradt meg csak Júda törzse. 

Mt 7,1-5

Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, csak aztán fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.

Isten egy jó darabig mintha tétlenül szemlélte volna népe törvényszegéseit és hűtlenségét. Védte jó hírét, gyöngéd szeretettel palástolta szégyenét. Mintha abban bízott volna, hogy ekkora tapintat és kímélet láttán észbe kap, és visszatér hozzá. Sajnos azonban meglehetősen ritka, hogy az ember szabadságának titkában ért Isten finom jeleiből, és még jókor észreveszi magát. Többnyire durvábbak, érzéketlenebbek vagyunk annál, hogy vissza ne élnénk ezzel a kímélő szeretettel, s ne válnánk elbizakodottá, hogy lám, az Úr velünk marad, bármit teszünk is.

Ekkor aztán kénytelen megengedni, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, ahol a maga gyalázatos valóságában kell felismernünk szégyenletes hűtlenségünket, amelyre a próféták hiába figyelmeztettek. Vagyis az, amit a szentíró Isten haragjának következményeként ír le, valójában különös törődésének és gondviselő szeretetének jele. Mivel szentségtelenül éltünk, most szentségtelen helyre vezet, hogy ne hazudhassunk tovább önmagunknak; mivel bűnök rabságában éltünk, külső, látható megkötözöttségek rabságába kerülünk, hogy saját szemünkkel lássuk azt, amit lelki szemünkkel nem akartunk meglátni. Izrael lelki nagyságát mutatja, hogy merte történelmét saját bűneinek, törvényszegéseinek szempontjából is nézni. Az új Izraelnek, Krisztus Egyházának is így kell tennie: elismerve, hogy tagjaiban a bűn roncsolását szenvedi, fel kell kelnie bűneiből, s tekintetét az új Jeruzsálemre függesztenie, amelyben már Isten irgalma ragyog be mindent.

Urunk, Jézus Krisztus, óvj meg, kérünk, attól, hogy mások szemében szálkát keressünk, de segíts, hogy észrevegyük a nekünk szóló jelzéseket, meghalljuk és megszívleljük a figyelmeztetést. Add kegyelmedet, hogy hűtlenségünkből, elkövetett bűneinkből okuljunk, s még időben megállva a lejtőn, az irgalom forrásához folyamodva bűnbánatot tartsunk, és kegyelmed vonzásának engedelmeskedve visszatérjünk a helyes útra.