Évközi 30. hét

Fil 1,18b-26 

De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár hátsó gondolattal, akár őszinte szándékkal. Én örülök neki. Sőt, ezután is örülni fogok, mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik imádságotok és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezőleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsőül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által. Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha tovább kell élnem a testben, akkor ez számomra gyümölcsöző munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. Mivel meg vagyok erről győződve, tudom, hogy maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a ti előrehaladásotok érdekében, és hitből fakadó örömötökre, hogy még inkább dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor újból elmegyek hozzátok. 

Lk 14,1.7-11 

Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: „Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: »Add át a helyedet!« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: »Barátom! Menj följebb!« Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.”

A mai Szentlecke összecseng a Te Deum utolsó sorával: „In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum” – „Tebenned bíztam, Uram, meg nem szégyenülök örökké.” Gondoljunk csak a Filippi levél keletkezésének körülményeire! Szent Pálnak ez a talán legszemélyesebb hangvételű levele az Apostol fogsága idején született, s a fogság valóban az a helyzet, amely próbára teszi az ember bizalmát, s ha csak magában bízna, bizony könnyen elbukna, szégyent vallana. Aki viszont az Úrba veti minden bizalmát, még ha megpróbáltatásokban van is része, nem vall szégyent. 

A „confundar” ige eredeti jelentése: ’összezavarodik’. Márpedig az összezavarodás és az ebből fakadó megszégyenülés nem csupán a megaláztatás idején, hanem az ellenkezője, a megtiszteltetés alkalmával is fenyegeti az embert. A lakodalomban elfoglalt helyekről szólva a mai Evangéliumban Jézus éppen egy ilyen helyzetről beszél, a megtiszteltetés utáni vágy okozta megszégyenülésről, amikor az embert megzavarja saját hiúsága, mert nem az Úrban bízik, hanem önmagában: „…és akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod.” Természetesen ha valakit tisztsége vagy rangja okán az első hely illet meg, nem kell azt szerénykedve visszautasítania. Foglalja csak el a tiszteletből neki fenntartott helyet, de közben egy percre se feledje, hogy az nem neki magának jár, hanem annak, akit képvisel. 

Urunk, Jézus Krisztus, erősítsd, kérünk, Beléd vetett bizalmunkat, hogy hűségesek maradjunk Hozzád akkor is, ha megpróbáltatásban van részünk, és akkor is, ha megtiszteltetés ér bennünket. Add kegyelmedet, hogy ne másoktól várjuk, hogy felmagasztaljanak minket, hanem egyedül Tőled, tudva, hogy aki Benned bízik, az nem szégyenül meg mindörökre. Segíts, hogy ne féljünk az utolsó helyeket elfoglalni itt a földön, mert Szentséges Szívedben a lehető legelőkelőbb hely adatott nekünk most és mindörökké.

Évközi 30. hét

Fil 1,1-11 

Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, Krisztus Jézus összes szentjének Filippiben az elöljárókkal és a diákonusokkal együtt. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Valahányszor megemlékezem rólatok, hálát adok Istenemnek, és mindig, minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az első naptól kezdve mindmáig. Bízom is abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó művet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. Illő is, hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, akik a bilincseimben, valamint az evangélium védelmezésében és megerősítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek. Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Azért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, telve az igazságnak Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsőségére és dicséretére. 

Lk 14,1-6 

Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. Ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” Azok csak hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította, és elbocsátotta. Aztán így szólt hozzájuk: „Ha közületek valakinek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?” Erre nem tudtak mit felelni. 

Mit tehet az a szülő, nagyszülő, nevelő, atyai jó barát, akitől messze kerültek gyermekei, unokái, tanítványai? Hogyan tarthatja fenn a közösséget velük, hogyan szolgálhatja a messzi távolból is lelki előmenetelüket? Erre tanít meg Szent Pál a mai Szentleckében. 

Az első a hálaadás. Istennek szüntelen köszönettel tartozunk értük, amiért egykor ránk bízta őket, s hogy annyi szeretetet kaphattunk általuk. „Szívembe zártalak titeket.” Nagyon sokan nem tudnak elszakadni szeretteiktől, úgy ragaszkodnak hozzájuk, mintha birtokolni akarnák őket. Nem szabad megkötözni, saját vágyaink börtönébe zárni a ránk bízottakat, szívünkbe zárni őket viszont lehet, sőt kell is, úgy, ahogy Jézus szentséges Szíve magába zár minket: mint a legnagyobb kincset. A tér és idő elválaszthat tőlük, de a szívbéli szeretet fenntartja velük a lelki egységet. Vágyakozni szabad utánuk, de csak Jézus Krisztus szeretetében. Ez az a tiszta vágyakozás, amelyet messziről is megéreznek, és előbb-utóbb szükségét érzik, hogy visszatérjenek hozzánk, mert Jézus Krisztus szeretetét hordozzuk és közvetítjük számukra. És végül: tekintsük felnőttnek őket. Már nem dönthetünk helyettük, nem adhatunk nekik mindig jó tanácsot, s főként nem játszhatjuk meg az egyedüli és tévedhetetlen tanácsadót. Szabad figyelmeztetnünk őket, de semmi esetre se „borítékoljuk” előre, hogy mi fog történni, ha így vagy úgy cselekszenek. Lehet, hogy nem mindenben követik a tanításunkat vagy a példánkat, esetleg rosszul is döntenek ebben vagy abban a dologban, de bízzunk bennük, hogy Isten kegyelmének segítségével előbb-utóbb belátják tévedésüket, és visszatalálnak a helyes útra. 

Urunk, Istenünk, hálát adunk Neked gyermekeinkért, tanítványainkért, akiket ránk bíztál, s akiket – bár fizikailag távol vannak tőlünk – a szívünkbe zártunk mindörökre. Köszönjük, hogy adhattunk nekik valamit, hogy a Te gondviselő jóságod eszköze lehettünk az életükben. Add nekik, kérünk, kegyelmedet, hogy ha bennünket el is hagytak, Téged el ne hagyjanak soha, és hűségesek maradjanak mindvégig. Világosítsd meg értelmüket, őrizd meg érzékenynek lelkiismeretüket, hogy felismerjék, mi a helyes, mi szolgálja üdvösségüket, s helyes döntéseket hozva bővelkedjenek az igaz élet gyümölcseiben.

Évközi 30. hét

Ef 6,10-20 

Végezetül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében. Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét. Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért, és értem is, hogy Isten adjon nekem szavakat, amikor megnyitom ajkamat, hogy bátran hirdessem az evangélium titkát, aminek hírnöke vagyok a bilincsekben is; hadd beszéljek bátran, amint kötelességem. 

Lk 13,31-35 

Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: „Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni.” Ő azt mondta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. Íme, elhagyatott lesz a házatok. Mondom nektek, nem láttok engem, amíg el nem jön az idő, s mikor majd ezt mondjátok: „Áldott, aki az Úr nevében jön.”

Sokan úgy hiszik, hogy a gyengeségek, rossz szokások és hajlamok ellen kell harcolniuk. Micsoda tévedés! A természetünk sebzettsége elleni harc szinte biztosan kudarcra van ítélve, s csak azt érjük el vele, hogy görcsössé és frusztrálttá válunk, s a hosszú éveken át folytatott hiábavaló küzdelem után arra a következtetésre jutunk, hogy mivel gyarlóságainkat megszüntetni nem tudjuk, vétkeinknek és bűnösségünknek sem tudunk véget vetni. Ez pedig amiatt van, amit a mai Szentleckében fogalmaz meg Szent Pál, amikor egyetlen mondattal lerántja a leplet bukásaink legvégső forrásáról. Nem, bűntől sebzett természetünk, rossz­ra való hajlamunk nem végső ok, hanem már okozat; a rossz forrása a gonosz szellem, a sátán, aki a bűn szerzője és a hazugság atyja. 

Ahelyett tehát, hogy gyöngeségeinket próbálnánk meg véglegesen felszámolni, mondjunk tudatosan és határozottan ellene a gonosz szellemnek, aki arra törekszik, hogy bennünket és az egész világot a sötétség uralma alá hajtsa, s közben – nem görcsösen, hanem józanul – igyekezzünk kerülni minden alkalmat és lehetőséget, amely bűnre vinne. Gyöngeségeinket el kell fogadnunk, s meg kell tanulnunk velük együtt élni. Bennük az Apostol tanítása szerint Isten ereje mutatkozhat meg, mert a velük való naponkénti szembesülés mind újabb figyelmeztetés arra, hogy Jézus Krisztus nélkül egy napig sem élhetünk. 

Urunk Jézus, óvj meg minket az Ellenség cselvetéseitől, de leginkább attól a csábítástól, hogy saját erőnkkel akarjunk szembeszállni a bűnnel, vagy épp ellenkezőleg: ne tegyünk semmit sem, mondván, mi úgysem vagyunk képesek megküzdeni a gonosszal. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy újra meg újra felajánljuk és egészen átadjuk magunkat Neked, s mindenkor, és minden helyzetben imádással, hódolattal, szent megrendüléssel helyezzük életünket a Te jelenlétedbe és oltalmadba. Segíts, hogy így gyöngeségeink átlényegüljenek, s ami eddig a sátán horga volt, az a Te kezedben üdvösségünket szolgáló eszközzé váljék.

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok

Ef 2,19-22 

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 

Lk 6,12-16 

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. 

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek. 

Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától. 

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Évközi 30. hét

Ef 5,21-33 

Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek. Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek.” Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom! Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét. 

Lk 13,18-21 

Akkor így szólt: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek.” Aztán így folytatta: „Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.” 

A házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol a leginkább szükség van arra, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Az Apostolnak azt a felszólítását, mely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” –, a derék férjek jól ismerik és ugyancsak szeretik idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte…” Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük magukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte saját akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson. 

Krisztus megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre törekvésben. S mert a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, s még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, megengedi, hogy a másik is egyszer-egyszer alárendeltje lehessen, vagyis szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, mely égig érő fává nő, ez az a kovász, amely valóban átjárja az emberiség tésztáját, ez az Isten országának kezdete. 

Urunk Jézus, segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjunk azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat s végső soron a bűn ősi struktúráit akarjuk igazolni. Add meg nekünk, hogy komolyan véve felszólításodat törekedjünk legkisebbek és utolsók lenni, s ha mások visszaélnek ezzel, gondoljunk Rád, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért véredet ontottad.

Évközi 30. hét

Ef 4,32 – 5,8 

Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek. Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, vagy bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában. Senki se vezessen félre benneteket üres fecsegéssel, hiszen ilyenek miatt sújtja Isten haragja a hitetlenség fiait. Ne legyetek tehát bűneik részesei. Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei. 

Lk 13,10-17 

Szombatonként az egyik zsinagógában tanított. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: „Asszony! Megszabadultál betegségedtől.” Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent. Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: „Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!” Az Úr ezt felelte neki: „Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?” Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett. 

Van egy mondás, mely szerint ha egy emberi kapcsolat, mondjuk, barátság megsebződik, a két ember között egy láthatatlan húr megszakad. Újra össze lehet kötni, de a csomó ott marad, és a húr már soha többé nem ad olyan tiszta hangot, mint azelőtt. Találó ez a hasonlat, s jól kifejezi az emberek közti megbocsátás és újrakezdés korlátait. Az ilyen emberi megbocsátást, annak összes álságos és hazug, hősi és szép formáival együtt azonban fényévnyi távolság választja el attól az abszolút eredeti megbocsátástól, ahogyan Isten bocsátott meg nekünk Krisztusban. 

Dacára minden jó szándéknak és elfogulatlanságra törekvésnek soha nem tudunk teljesen visszahelyezkedni abba az eredeti helyzetbe, amelyben a sértés, sérülés történt. Persze ez nem is csoda, hiszen saját kontextusunkat sem ismerjük teljesen még a jelen pillanatban sem, hogyan is ismerhetnénk múltunk egy-egy eseményének egész összefüggésrendszerét, különösen is annak a testvérünknek a vonatkozásában, aki abban az eseményben velünk együtt részt vett? Ezért kijelenthetjük, hogy veszélyes, mi több, reménytelen Isten nélkül menni vissza a múltba, mert csak egyedül ő ismeri cselekedeteink mindenkori kontextusát, s egyedül ő képes úgy megbocsátani, hogy a sértőt és a sértettet egyaránt az isteni irgalmasság világába emeli, és mindenestül új jövőt nyit előttük. 

Mennyei Atyánk, hála Neked, hogy Te nem csomót kötöttél az általunk elszakított szálra, hanem Krisztus kereszthalálának érdemeiért, a Szentlélek által újjáteremtve új, az előzőnél sokkal jobb minőségű, tartósabb és szebb hangzású húrt adtál a helyébe. Add meg, kérünk, jóságosan, hogy mi magunk is új teremtménnyé lévén a Te irgalmad valóságában éljünk, s így képesek legyünk testvéreinknek is felajánlani, hogy kapcsolatunk ebbe az újjáteremtett világba emelkedjék. Segíts kegyelmeddel, hogy irgalmadat mind jobban befogadva tovább tudjunk szeretni, akár viszonzatlanul is, mindaddig, míg el nem érkezik országod, ahol nem lesz más, csak tökéletes, teljes, kölcsönös szeretet.

Évközi 30. vasárnap

Kiv 22,20-26 

A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok. Ha sanyargatjátok őket, hozzám kiáltanak. Én meghallgatom kiáltásukat, felizzik haragom, és megöllek titeket karddal, úgyhogy feleségeitek özvegyekké lesznek és a fiaitok árvákká. Ha pénzt adsz kölcsön az én népemből való szegénynek, aki közötted lakik, ne szorongasd, mint az uzsorás, és ne vess ki rá kamatot. Ha zálogba vetted embertársad köpenyét, naplemente előtt add vissza neki. Hiszen az az egyetlen takarója, testének öltözete, és nincs egyebe, amiben alhatna. Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok. 

1Tessz 1,5c-10 

Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Ti pedig a mi követőink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. Így példaképpé lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. (...) 

Mt 22,34-40 

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” 

Bizonyos mértékig mindannyian megsebződtünk a szülői házban. A gyermek szeretetéhségét a legjobb, legodaadóbb szülők szeretete sem tudja maradéktalanul kielégíteni. Ezeket a sebeinket tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk, sem eltakarni, sem elvakarni őket nem volna helyes. Az Úr igéje viszont olyan „kompenzációs módot” mutat nekünk a mai Olvasmányban, amely valódi gyógyírt jelenthet lelkünk sebeire. Ahelyett, hogy bosszút állnánk környezetünkön a minket ért egykori sérelmekért, és ahelyett, hogy érzelmileg kizsákmányolnánk a körülöttünk élőket, hogy így próbáljuk meg pótolni a pótolhatatlant, engedjük, hogy az elviselt szenvedések felnyissák lelki szemünket mások szenvedéseire, és megértésre, együttérzésre, irgalomra indítsanak irántuk. Így valamikori nyomorúságunk értékes erénnyé válhat: minél fájdalmasabb és keserűbb volt a szenvedés, amelyből kijutott nekünk, annál mélyebben tudta felszántani lelkünk szántóföldjét, hogy az isteni irgalom számára jól termő talaj legyen. Az önmagunk és a felebarát szeretete így válik szétválaszthatatlanul eggyé. Saját nyomorúságaink ismerete türelemre, irgalomra indít mások iránt, testvéreink terheinek hordozása pedig saját magunk elfogadásához segíthet hozzá.

Ez azonban még nem elég. A második parancsolatot – „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” – csak az elsővel, az Isten imádására és szolgálatára vonatkozó paranccsal egységben vagyunk képesek megvalósítani. Azóta, hogy Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együttérző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és azóta, hogy erre a szeretetre – kiárasztva szívünkbe a Szentlelket – bennünket is képessé tett, valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” 

Urunk Jézus, csak Te vagy képes betölteni szeretetéhségünket Szentlelkeddel, s csak Általad tudjuk valóban szeretni testvéreinket ugyanazon Szentlélekkel. Köszönjük Neked ezt az ingyenes és felbecsülhetetlen értékű ajándékot, s kérünk, segíts, hogy egyre jobban befogadva Téged életünkbe valóra váltsuk az isten- és emberszeretet parancsát.