Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok

Ef 2,19-22 

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 

Lk 6,12-16 

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. 

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek. 

Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától. 

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Évközi 30. hét

Ef 5,21-33 

Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek. Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek.” Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom! Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét. 

Lk 13,18-21 

Akkor így szólt: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek.” Aztán így folytatta: „Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.” 

A házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol a leginkább szükség van arra, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Az Apostolnak azt a felszólítását, mely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” –, a derék férjek jól ismerik és ugyancsak szeretik idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte…” Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük magukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte saját akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson. 

Krisztus megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre törekvésben. S mert a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, s még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, megengedi, hogy a másik is egyszer-egyszer alárendeltje lehessen, vagyis szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, mely égig érő fává nő, ez az a kovász, amely valóban átjárja az emberiség tésztáját, ez az Isten országának kezdete. 

Urunk Jézus, segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjunk azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat s végső soron a bűn ősi struktúráit akarjuk igazolni. Add meg nekünk, hogy komolyan véve felszólításodat törekedjünk legkisebbek és utolsók lenni, s ha mások visszaélnek ezzel, gondoljunk Rád, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért véredet ontottad.

Évközi 30. hét

Ef 4,32 – 5,8 

Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek. Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, vagy bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában. Senki se vezessen félre benneteket üres fecsegéssel, hiszen ilyenek miatt sújtja Isten haragja a hitetlenség fiait. Ne legyetek tehát bűneik részesei. Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei. 

Lk 13,10-17 

Szombatonként az egyik zsinagógában tanított. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: „Asszony! Megszabadultál betegségedtől.” Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent. Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: „Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!” Az Úr ezt felelte neki: „Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?” Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett. 

Van egy mondás, mely szerint ha egy emberi kapcsolat, mondjuk, barátság megsebződik, a két ember között egy láthatatlan húr megszakad. Újra össze lehet kötni, de a csomó ott marad, és a húr már soha többé nem ad olyan tiszta hangot, mint azelőtt. Találó ez a hasonlat, s jól kifejezi az emberek közti megbocsátás és újrakezdés korlátait. Az ilyen emberi megbocsátást, annak összes álságos és hazug, hősi és szép formáival együtt azonban fényévnyi távolság választja el attól az abszolút eredeti megbocsátástól, ahogyan Isten bocsátott meg nekünk Krisztusban. 

Dacára minden jó szándéknak és elfogulatlanságra törekvésnek soha nem tudunk teljesen visszahelyezkedni abba az eredeti helyzetbe, amelyben a sértés, sérülés történt. Persze ez nem is csoda, hiszen saját kontextusunkat sem ismerjük teljesen még a jelen pillanatban sem, hogyan is ismerhetnénk múltunk egy-egy eseményének egész összefüggésrendszerét, különösen is annak a testvérünknek a vonatkozásában, aki abban az eseményben velünk együtt részt vett? Ezért kijelenthetjük, hogy veszélyes, mi több, reménytelen Isten nélkül menni vissza a múltba, mert csak egyedül ő ismeri cselekedeteink mindenkori kontextusát, s egyedül ő képes úgy megbocsátani, hogy a sértőt és a sértettet egyaránt az isteni irgalmasság világába emeli, és mindenestül új jövőt nyit előttük. 

Mennyei Atyánk, hála Neked, hogy Te nem csomót kötöttél az általunk elszakított szálra, hanem Krisztus kereszthalálának érdemeiért, a Szentlélek által újjáteremtve új, az előzőnél sokkal jobb minőségű, tartósabb és szebb hangzású húrt adtál a helyébe. Add meg, kérünk, jóságosan, hogy mi magunk is új teremtménnyé lévén a Te irgalmad valóságában éljünk, s így képesek legyünk testvéreinknek is felajánlani, hogy kapcsolatunk ebbe az újjáteremtett világba emelkedjék. Segíts kegyelmeddel, hogy irgalmadat mind jobban befogadva tovább tudjunk szeretni, akár viszonzatlanul is, mindaddig, míg el nem érkezik országod, ahol nem lesz más, csak tökéletes, teljes, kölcsönös szeretet.

Évközi 30. vasárnap

Kiv 22,20-26 

A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok. Ha sanyargatjátok őket, hozzám kiáltanak. Én meghallgatom kiáltásukat, felizzik haragom, és megöllek titeket karddal, úgyhogy feleségeitek özvegyekké lesznek és a fiaitok árvákká. Ha pénzt adsz kölcsön az én népemből való szegénynek, aki közötted lakik, ne szorongasd, mint az uzsorás, és ne vess ki rá kamatot. Ha zálogba vetted embertársad köpenyét, naplemente előtt add vissza neki. Hiszen az az egyetlen takarója, testének öltözete, és nincs egyebe, amiben alhatna. Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok. 

1Tessz 1,5c-10 

Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Ti pedig a mi követőink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. Így példaképpé lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. (...) 

Mt 22,34-40 

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” 

Bizonyos mértékig mindannyian megsebződtünk a szülői házban. A gyermek szeretetéhségét a legjobb, legodaadóbb szülők szeretete sem tudja maradéktalanul kielégíteni. Ezeket a sebeinket tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk, sem eltakarni, sem elvakarni őket nem volna helyes. Az Úr igéje viszont olyan „kompenzációs módot” mutat nekünk a mai Olvasmányban, amely valódi gyógyírt jelenthet lelkünk sebeire. Ahelyett, hogy bosszút állnánk környezetünkön a minket ért egykori sérelmekért, és ahelyett, hogy érzelmileg kizsákmányolnánk a körülöttünk élőket, hogy így próbáljuk meg pótolni a pótolhatatlant, engedjük, hogy az elviselt szenvedések felnyissák lelki szemünket mások szenvedéseire, és megértésre, együttérzésre, irgalomra indítsanak irántuk. Így valamikori nyomorúságunk értékes erénnyé válhat: minél fájdalmasabb és keserűbb volt a szenvedés, amelyből kijutott nekünk, annál mélyebben tudta felszántani lelkünk szántóföldjét, hogy az isteni irgalom számára jól termő talaj legyen. Az önmagunk és a felebarát szeretete így válik szétválaszthatatlanul eggyé. Saját nyomorúságaink ismerete türelemre, irgalomra indít mások iránt, testvéreink terheinek hordozása pedig saját magunk elfogadásához segíthet hozzá.

Ez azonban még nem elég. A második parancsolatot – „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” – csak az elsővel, az Isten imádására és szolgálatára vonatkozó paranccsal egységben vagyunk képesek megvalósítani. Azóta, hogy Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együttérző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és azóta, hogy erre a szeretetre – kiárasztva szívünkbe a Szentlelket – bennünket is képessé tett, valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” 

Urunk Jézus, csak Te vagy képes betölteni szeretetéhségünket Szentlelkeddel, s csak Általad tudjuk valóban szeretni testvéreinket ugyanazon Szentlélekkel. Köszönjük Neked ezt az ingyenes és felbecsülhetetlen értékű ajándékot, s kérünk, segíts, hogy egyre jobban befogadva Téged életünkbe valóra váltsuk az isten- és emberszeretet parancsát. 

Évközi 29. hét

Ef 4,7-16 

A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ezért mondja az Írás: ,,Felment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek.” Az pedig, hogy ,,felment”, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben. 

Lk 13,1-9 

Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: ,,Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” (...) 

Annak a bizonyos lelki egységnek, amelyről tegnapi elmélkedésünkben volt szó, s amelyen kívül minden más egység törékeny és mulandó, a mai Szentlecke újabb dimenzióját bontja ki. Emberi próbálkozásaink kudarcán túl új út nyílik az igazi egység megvalósulása felé: a hit és Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megismerése, mégpedig közös megismerése. Lehetséges, hogy vannak barátaink, ismerőseink, akikkel gyakrabban találkozunk és beszélgetünk, talán az ízlésünk is jobban megegyezik, mint hittestvéreinkkel, mégis, Isten országa sokkal szorosabb kötelék, sokkal mélyebb egység, mint a földi barátkozások. 

Az egység, amelyre Isten hív minket, felülmúl minden érdekazonosságot, érzelmi harmóniát, ám csak Jézus Krisztus megismerésében lehetséges. Ezért az Egyházban lévő egység a legmélyebb, a legvalóságosabb, ugyanakkor a legveszélyeztetettebb is, mert ha nem tudatosítjuk és nem vállaljuk, betemetődik, és talán örökre elszakadhatunk egymástól. Mindez arra is rávilágít, hogy meglett emberré, a krisztusi mérce szerinti érettségre felnőttségre jutni nem lehet közösség nélkül. Ám ehhez a közösséghez is többre van szükség, mint amit a kölcsönös rokonszenv, a közös érdeklődés, sőt, még annál is, mint amit a vallási tanításban való egyezés nyújthat. Az igazi egységre csak a Jézus Krisztusba vetett személyes hit és az ebből kinövő egzisztenciális párbeszéd által juthatunk, amely már az örök élet kezdete. 

Urunk Jézus, kérjük kegyelmedet, hogy felnőjünk Hozzád, s eljussunk a Te életkorod teljességére, arra a közösségre és egységre, melyben Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel, melyért az utolsó vacsorán imádkoztál, s melyre a Szentlelket szívünkbe árasztva akarsz elvezetni.

Évközi 29. hét

Ef 4,1-6 

Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. 

Lk 12,54-59 

Ezután a tömeghez is szólt: „Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: „Jön az eső”, és úgy is lesz; amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: „Forróság lesz”, és meglesz. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság? Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vessen. Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért meg nem fizeted.” 

Sajnos keresztények között is előfordul, hogy nem férnek meg egymással, s a békesség kedvéért – legalábbis időlegesen – térben el kell távolodniuk. Sokatmondó Ábrahám és Lót esete, akik nagy gazdagságuk miatt többé már nem fértek el ugyanazon a területen, ezért egyikük jobbra, másikuk balra ment új földet keresni. Úgy látszik, csak a lélekben szegények tudnak egymás mellett élni, és elviselni egymást szeretettel. De el kell is távolodni egymástól, ez nem jelenti azt, hogy a lelki egységet fel szabad felbontani. Ellenkezőleg: azt minden körülmények között igyekezni kell fenntartani, hiszen a ’lelki’ szó nem jámbor, ám üres frázis annak leplezésére, hogy gyakorlatilag már semmi közünk egymáshoz, hanem a Szentlélekben való egységet jelenti, mely a Szentháromság egy Istenben összekapcsol minket. Fizikailag eltávolodhatunk, lélekben azonban nem kerülhetünk olyannyira távol egymástól, hogy megszűnne köztünk a szeretet, a kölcsönös jóakarat. 

Fokozottan érvényes ez a házasságra, amely éppen azért is kiváló módon a szentség útja, mert ott az elválást isteni rendelés tiltja, ezért a felek szinte kényszerítve vannak arra, hogy minden körülmények között igyekezzenek „elférni” egymás mellett, a Jézus Krisztus keresztjével való teljes azonosulás által valóban lelki szegénnyé válva. Hasonlóképpen a monasztikus szerzetességben, ahol egy életen át közös monostorban élve nem kerülheti ki egyik testvér a másikat, nem kérheti áthelyezését csak azért, mert nehezére esik elviselni a közösség valamelyik tagját. Neki éppen ezek a rendtársak adattak, nem mások, s a nehezen elviselhető testvérek elfogadása által juthat csak üdvösségre. 

Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy minden nehézség dacára kitartsunk a szeretet közösségében, elfogadva, hogy olykor mi magunk is kereszt vagyunk a másik számára. Segíts, hogy békében éljünk mindenkivel, akivel csak lehet, és közösségünk kegyelemközlő eszköz, otthon lehessen azok számára is, akiknek valamilyen okból sem szerető család, sem befogadó közösség nem jutott osztályrészül.

Évközi 29. hét

Ef 3,14-21 

Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön: Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad, s beteljetek Isten egész teljességével. Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! Ámen. 

Lk 12,49-53 

Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával.”

Amióta Ádám vétkével megsebződött Isten és ember kapcsolata, az emberi kapcsolatok is megromlottak. Ahol emberek vannak, előbb-utóbb mindenütt megjelenik az ellentét és a megoszlás, s ahogy a mai Evangéliumban olvassuk, a Jézussal kapcsolatos állásfoglalás is szembenállást okoz. Számos olyan közösség létezik – néhány formálisan még az Egyházhoz is tartozik –, amely nem az Atyától való, mert a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége tartja össze, ezek pedig nem az Atyától származnak. 

Az olyan, templomban kötött házasság, melynek a test kívánsága az alapja, nem keresztény házasság, hanem csak ösztönök irányította látszatközösség, mely tönkremegy a legkisebb konfliktus miatt. Az a gazdasági társulás, amely a szemek kívánságára épül, nem lehet az Atyától való közösség, csak érdekcsoport, amely ahogy a különböző érdekek szembekerülnek egymással, felbomlik. S az a csoportosulás, melyet az élet kevélysége fog össze (ez a legveszélyesebb), nemcsak hogy nem az Atyától való, de – előbb rejtetten, később pedig egészen nyíltan – istenellenes szövetkezés, melyben azonban eleve benne van a széthúzás feszítőereje, amely előbb-utóbb szétrobbantja az egészet. Csak az a közösség maradhat meg tartósan, csak annak a közösségnek van – tagjai gyarlósága ellenére is – hosszú távon jövője, amely az Atyától való, krisztusi alapra épül, s a Szentlélek egyesítő erejében áll fenn. Minden más – még az Egyházon belül is – pusztulásra van ítélve.

Urunk Jézus, mint a Te titokzatos testednek, az Egyháznak tagjai Szent Pál apostollal együtt meghajtjuk térdünket mennyei Atyád előtt, akitől minden közösség származik a mennyben és a földön. Kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne a megoszlás és széthúzás szelleme, hanem az egység és a szeretet Lelke uralkodjék bennünk és közöttünk, s lobbantsa lángra szívünkben a tiszta isten- és emberszeretet tüzét.