Évközi 17. hét

Jer 26,1-9

Joakimnak, Jozija fiának, Júda királyának uralkodása kezdetén ez az ige hangzott el az Úrtól: ,,Így szól az Úr: Állj az Úr házának udvarába, és mondd el Júda minden városáról, ahonnan eljönnek leborulni az Úr házába, mindazokat az igéket, amelyekről megparancsoltam neked, hogy elmondd nekik; ne hagyj el egy szót sem! Hátha meghallgatják és megtérnek, mindenki a maga gonosz útjáról, és akkor megbánom azt a rosszat, melyet tenni szándékozom velük cselekedeteik gonoszsága miatt. Mondd tehát nekik: Így szól az Úr: Ha nem hallgattok rám, és nem jártok törvényem szerint, melyet elétek adtam, hallgatva szolgáimnak, a prófétáknak szavaira, akiket én küldök hozzátok – idejekorán küldtem, de nem hallgattatok rájuk –, akkor olyanná teszem ezt a házat, mint Síló; ezt a várost pedig átokká teszem a föld minden nemzete előtt.” Hallották a papok, a próféták és az egész nép, amint Jeremiás elmondta ezeket az igéket az Úr házában. Történt pedig, hogy amikor befejezte Jeremiás mindannak az elmondását, amit az Úr parancsára el kellett mondania az egész népnek, megragadták őt a papok, a próféták és az egész nép, s azt mondták: ,,Bizony meg kell halnod! Miért prófétáltál így az Úr nevében: ,,Mint Síló, olyan lesz ez a ház, ez a város pedig elpusztul, úgyhogy nem lesz lakója?” Ekkor odagyűlt az egész nép Jeremiáshoz az Úr házába.

Mt 13,54-58

Azután elment a saját falujába, és tanította őket a zsinagógájukban, úgy, hogy elcsodálkoztak rajta: „Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái? Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette hát mindezt?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában és a saját házában.” Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt.

Senki sem próféta a maga hazájában – ezt nemcsak Jeremiásnak, hanem az Úr Jézusnak magának is meg kellett tapasztalnia. Aki nem elég készséges, hogy mindenben kiszolgálja környezete ízlését, elvárásait, az hamarosan gyanús lesz, és idegesítő jelenséggé válik. Ellenlábasai mindjárt keresni kezdik, mibe köthetnének bele, s ha nem találnak mást, akkor a családjával hozakodnak elő: „Jól ismerjük az apját és az anyját, egész rokonságát, mi csak tudjuk, hogy mit lehet várni tőle.”

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a világ minden látszat ellenére öntudatlanul is az életszentséget várja tőlünk. Sokan vannak, akik bírálják, szidják, gúnyolják az Egyházat, amiért kitart kétezer éves öröksége mellett, ám titokban, a szívük mélyén tisztelik és becsülik az Egyház hűségét. A bűnbeesett emberiség rejtett, önmaga elől is eltagadott vágya mutatkozik meg ebben az igazi életszentség után. Ne feledjük: az Egyház Krisztus ígérete szerint az utolsó napig fennmarad. Persze ez az ígéret nem az épületekre és birtokokra, nem a címekre, rangokra és az evilági hatalomra vonatkozik, hanem egyedül arra, ami Jézus Krisztus személyével van összefüggésben: amiből a krisztusi szeretet árad és ami ebből a szeretetből születik, él és fejlődik.

Urunk Jézus, olykor a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy elkötelezettségünk, Rólad szóló tanúságtételünk irritálja környezetünket, s talán el is bizonytalanodunk, hogy nem szükségtelenül provokáljuk-e viselkedésünkkel a körülöttünk élőket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Te nevedben soha ne legyünk erőszakosak és ítélkezők, de óvj meg attól is, hogy embertársaink érzékenységére hivatkozva kiöljük magunkból a Szentlelket, aki azáltal tud gyógyítani és újjáteremteni, hogy előbb megsebez, néven nevezve a rosszat, leleplezve a megalkuvást, s gyökerénél tapintva rá a romlottságra.

Évközi 17. hét

Jer 18,1-6

Az ige, mely elhangzott Jeremiáshoz az Úrtól: ,,Kelj fel, és menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet.” Lementem tehát a fazekas házába, és íme, az éppen dolgozott a korongon. Ha rosszul sikerült a fazekas kezében az edény, melyet az agyagból készített, újból készített belőle egy másik edényt, ahogy a fazekas szemében helyesnek látszott, hogy elkészítse. Akkor így hangzott az Úr igéje hozzám: ,,Vajon nem tehetek-e úgy veletek, Izrael háza, mint ez a fazekas? – mondja az Úr. – Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza!

Mt 13,47-53

Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. Így lesz a világ végén is. Az angyalok kimennek majd, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Megértettétek mindezeket?” Azt felelték neki: „Igen.” Ő pedig azt mondta nekik: „Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a példabeszédeket, eltávozott onnan.

Amint az Úr Jézust is minden teremtett dolog, a mezők liliomai és az ég madarai, a mustármag és a kovász, a búza és a konkoly Istenre és az ő létben tartó, gondviselő szeretetére emlékezteti, úgy Jeremiás, az Isten embere is úgy szemlélődik, úgy néz körül, hogy minden apró történésben kész észrevenni az Úr üzenetét. Mint egy gyerek, néz, hallgat, figyel, majd hirtelen feláll, és köszönés nélkül sietve elmegy, mintha villámcsapás érte volna.

Az Úr tőlünk is azt várja, hogy rendszeresen szakítsunk időt, és mint Jeremiás, abban a mélységben nézzük saját és mások munkáját, melyet a hét hat napján át teszünk, hogy észrevegyük kapcsolatát a létezés gyökerével, a teremtés misztériumával. Ez vezet el a teremtő Isten önfeledt imádására és arra a felismerésre, hogy a neki kijáró engedelmesség boldogságunk igazi forrása. Elvárja az Úr, hogy ebből az Úr napján való „semmittevésben” feltáruló látásból vetődjön át a következő hat napra is valami világosság, hogy abban, amit teszünk, szemléljük a misztériumot: mert az ember Isten képmása, de nem a felszínen, hanem a mélyben: cselekvése Isten teremtő cselekvésére hasonlít, s ahogy az ember ura az anyagi világnak, melyet alakít, úgy az Örökkévaló ura az embernek, akit formálni akar. A mai Evangéliumban mondja az Úr Jézus: „Minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” Nekünk ilyen, a mennyek országában jártas házigazdáknak kell lennünk, akik az Ó- és az Újszövetségből egyaránt kincseket hoznak elő. Ez új, keresztségben kapott természetünk egyedülálló lehetősége.

Urunk Jézus, az a fajta szemlélődés, melyre Jeremiás próféta ad példát, csak ígéret és előkép, melynél mi mérhetetlenül többet kaptunk Benned: a teljes kinyilatkoztatást és a szívünkbe adott Szentlelket. Taníts meg, kérünk, a szemlélődés igazi mélységére, hogy a mindenható Isten múltbeli és jövendő tetteinek fényében lássuk saját életünk és a történelem eseményeit, s kegyelmed indítására engedjük, hogy teremtő keze engedelmes anyagként formálja szívünket.

Szent Márta, Mária és Lázár, az Úr vendéglátói

1Jn 4,7-16

Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy”Jézus az Isten Fia”, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.

Lk 10,38-42

Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.”

Nem Mária külső „életformáját” dicséri meg az Úr, hanem azt a belső döntést, irányulást, amely külsőleg is megmutatkozik. (Ha Mária csak rajongásból, netán figyelemnek álcázott lustaságból ült volna oda a lábához, biztosan nem mondta volna róla, hogy a jobbik részt választotta.) És nem is Márta szorgoskodását kifogásolja – hiszen nem azt mondja neki, hogy azonnal hagyja abba a munkáját, és üljön a lábához, mint Mária –, hanem a munkához való hozzáállását akarja úgy megtisztítani, hogy az szemlélődéssé alakuljon.

Tehát nem azért feddi meg Mártát az Úr Jézus, mert dolgozik, hanem mert nyugtalankodik, s ez nemcsak az imádságban, de a szeretetben is akadályozza. Lehet, hogy van okunk testvérünk javító szándékú megintésére, de ha vádoljuk őt az Úr előtt, abban mindig jókora önigazolás és a másik el nem fogadása van, ami szívünk megosztottságára utal. Lehetnek feladataink, és törődhetünk sok mindennel, de ha nyugtalanító gonddá válnak, és elhatolnak szívünk mélyéig, akkor szükségképpen eltakarják előlünk az egyetlen szükségeset, az Isten országát, vagyis az élő kapcsolatot az élő Istennel. Aki nagyon beleveti magát a munkába, lehet, hogy csak menekül: önmagától, az emberi kapcsolatoktól, Istentől. De aki imádság címén elhanyagolja a munkát, aki nem magára Istenre, hanem csak jó érzésre, élményekre, vigasztalásra vágyakozik, még inkább becsapja önmagát.

Urunk Jézus, Szent Márta közbenjárására kérünk, add meg nekünk, hogy életünkben meg tudjuk különböztetni a nem fontos dolgokat az igazán fontosaktól, a fontos dolgokat pedig az egyetlen szükségestől. Segíts kegyelmesen, hogy munkánkon és imádságunkon túl saját magunkat is átadva Neked a szemlélődés útjára lépnünk, melyen mindennapi munkánk, állapotbeli kötelességeink teljesítése által a megváltás, a világosság és a béke világába vezetsz bennünket.

Évközi 17. hét

Jer 14,17-22

Mondd nekik ezt az igét: Szemem könnyet hullat éjjel-nappal, és nem csillapodik, mert nagy töréssel tört össze népem szűz leánya, nagyon fájó sebbel. Ha kimegyek a mezőre, íme, karddal megöltek vannak ott, és ha bemegyek a városba, íme, éhségtől elgyengültek. Bizony, próféta is, pap is elvándoroltak olyan országba, melyet nem ismertek.’’ Vajon végleg elvetetted Júdát, vagy Siont megutálta lelked? Miért vertél meg minket úgy, hogy nincs számunkra gyógyulás? Békességre vártunk, de nincs semmi jó; és a gyógyulás idejére, de íme, rettenet! Elismerjük, Uram, gonoszságunkat, atyáink bűnét, hogy vétkeztünk ellened. Ne vesd el neved miatt, ne gyalázd meg dicsőséged trónját! Emlékezz, ne bontsd fel szövetségedet velünk! Vannak-e a nemzetek bálványai közt esőt adók? Vagy az egek adnak-e záporesőket? Nemde te vagy az Úr, a mi Istenünk, és terád várunk? Mert te alkottad mindezeket.

Mt 13,36-43

Akkor otthagyta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: ,,Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!’’ Ő azt felelte nekik: ,,Az, aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik törvénytelenséget cselekszenek, és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!

A legnagyobb szentek nem okvetlenül a hit nagy korszakaiban éltek, hanem éppenséggel vallási hullámvölgyben, mint Jeremiás, amikor a szent népben a vallásos buzgóság lehanyatlott, és abból sem tanultak, hogy az országot rettenetes szárazság és éhség sújtotta. Elhamarkodottan azt mondhatnánk, ilyenkor nem marad más hátra, mint az imádság. Jámbornak tűnő, de veszélyes tévedés, a lényeg fel nem ismerése ez. Az imádság nem olyan eszköz, amit akkor kell alkalmazni, amikor már semmi más nem használ, amelyhez akkor kell folyamodni, amikor más, konkrét és kézzel fogható segítség nincsen. Ha így lenne, igazuk volna azoknak, akik az imádságban – és így a vallásban – a valóság előli megfutamodást látnak. Ez a hamis vallásosságra talán részben igaz, de nem igaz a Bibliában feltáruló vallásosságra és imádkozásra. Az imádság az ember legmélyebb valósága, melyben tudatosítja, vállalja és elmélyíti kapcsolatát a teremtő Istennel. Az igazi vallásosság jellemzője, hogy az Istennel való kapcsolatot és annak tudatosítását tartja az emberi lét alapjának, s ehhez nyúl vissza minden helyzetben, a legkülönfélébb körülmények közepette.

Jeremiás imádkozott, mikor az Úr meghívta. Az imádság állapotában volt, amikor kortársai hazug életvitelét leleplezte, mikor meglátta és nevén nevezte a nép önpusztításának tragédiáját s mikor ezért elítélték, és az imádság állapotában van most is, hogy már semmit sem tehet a végveszélybe rohanó vallástalan és hazug tömegért. Valóban semmit? Dehogynem: folytatja azt, ami mindennek az alapja, vagyis tovább imádkozik, imádkozik értük és imádkozik helyettük.

Urunk Jézus, ki az utolsó percig imádkoztál azokért, akik életedre törtek, és imádságod mindnyájunk üdvösségének kieszközlője lett, add meg nekünk kegyelmesen, hogy tanításodat és példádat követve úgy tudjunk imádkozni, hogy az mindenekelőtt a mennyei Atya nevének megszentelésére és akaratának beteljesülésére irányuljon. Segíts, hogy akár jó, akár rossz dolgok történnek velünk, soha ne kételkedjünk abban, hogy ő mindig meghallgat bennünket, s ha kitartunk az imádságban, mindent az üdvösségünkre fordít.

Évközi 17. hét

Jer 13,1-11

Így szólt hozzám az Úr: ,,Menj, vásárolj magadnak egy lenövet, és tedd a derekadra, de vízbe ne rakd!” Megvásároltam az övet az Úr igéje szerint, és a derekamra tettem. Akkor másodszor is hangzott az Úr igéje hozzám: ,,Vedd az övet, melyet vásároltál, és a derekadon van! Kelj fel, menj az Eufráteszhez, és rejtsd el ott a sziklahasadékban!” Erre elmentem, és elrejtettem az Eufrátesznél, amint az Úr megparancsolta nekem. Történt pedig sok nap múltán, hogy az Úr ezt mondta nekem: ,,Kelj fel, menj az Eufráteszhez, és vedd el onnan az övet, melyről megparancsoltam neked, hogy rejtsd el ott!” Erre elmentem az Eufráteszhez, kiástam és elvettem az övet arról a helyről, ahova elrejtettem; de íme, az öv tönkrement, és semmire sem volt használható. Akkor hangzott az Úr igéje hozzám: ,,Így szól az Úr: Így fogom tönkretenni Júda büszkeségét és Jeruzsálem nagy büszkeségét. Ez a gonosz nép, amely vonakodik meghallgatni igéimet, szíve megátalkodottsága szerint jár, és más istenek után megy, hogy azoknak szolgáljon, és előttük boruljon le, olyan lesz, mint ez az öv, mely semmire sem használható. Mert ahogy az öv az ember derekához tapad, úgy tapasztottam magamhoz Izrael egész házát és Júda egész házát – mondja az Úr –, hogy az én népem legyenek, hírnevem, dicsőségem és ékességem; – de nem hallgattak rám.”

Mt 13,31-35

(...) Mindezeket Jézus példabeszédekben mondta el a tömegnek. Példabeszéd nélkül semmit sem mondott nekik, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: ,,Példabeszédekre nyitom ajkamat, kijelentem a világ alapítása óta elrejtett dolgokat.”

Nem az a próféta, aki különféle trükkökkel vagy belső hangra hivatkozva megmondja egyesek jövőjét, hanem az, aki a valóságot látja, a jelen világot a maga rétegzettségében és Istenhez való viszonyában. Ehhez szükséges, hogy ne féljen kilógni a sorból, s ha kell, merjen úgy viselkedni, mint egy gyermek. Most is így tesz: egy övvel játszik, elrejti, majd egy idő múlva előhozza, s lám, az öv elrothadt a nedvességtől.

Ez a lenből készült öv igen szemléletesen fejezi ki az ember – minden egyes lélek, illetve egy-egy közösség, Isten választott népe – viszonyát az Úrhoz. Hiszen az Isten által választott közösség azáltal válik Isten számára hasznossá és ékessé, hogy szorosan hozzásimul, erősen belékapaszkodik. Ha azonban lecsatolódik róla, a szépséges öv haszontalanná válik, s ráadásul el is fog rothadni. Ez a tönkrement, immár használhatatlan öv jelzi az Istentől elszakadt ember sorsát: belülről szétmállik az élete, értéktelenné és értelmetlenné válik. Maga az a tény, hogy nem simulunk az Úr derekához, elegendő ahhoz, hogy elveszítsük életünk értelmét, annak lehetőségét, hogy az Úr szent közelségében maradva kiteljesedjünk és megszentelődjünk.

Urunk Jézus, oly sokszor előfordul, hogy nem ismerjük fel a nyilvánvaló igazságot, és önkéntelenül is meghamisítjuk a valóságot. De Te nem adod fel: ha kell, gyerekesnek tűnő képekhez, hasonlatokhoz folyamodsz, hogy megszégyenítsd önigazoló okoskodásunkat, s példabeszédekkel szólsz hozzánk, hogy a ráción túli mélységben érinthessen meg minket az evangélium üzenete. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy merjünk kiszakadni a hasznos és felnőttes tevékenységekből, s időt szánni olyan „haszontalan” időtöltésekre, mint a Veled való együttlét, a szent liturgia csöndje, a napi igeolvasás és elmélkedés, s így megértsük üzenetedet, mely nem csupán értelmünkhöz szól, hanem egész lényünkhöz, teljes emberségünkhöz.

Évközi 17. vasárnap

1Kir 3,5.7-12

Éjszaka aztán megjelent az Úr Salamonnak álmában és azt mondta: ,,Kérj, amit akarsz, s megadom neked.” Nos tehát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat, apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet?” (...)

Róm 8,28-30

Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

Mt 13,44-52

Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely minden fajta halat összefogott. Amikor megtelt, felhúzták a partra, leültek, és a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványát pedig kidobták. (...)

A keresztény lelket a nyár kellős közepén gondos szeretettel vonzza az Úr a az igazi békesség és felüdülés forrása felé a mai olvasmányokon keresztül. Salamon király kérése arra int, hogy csak az értelmes, vagyis Istenre figyelő, bölcs szív képes a maguk helye és jelentősége szerint megítélni a dolgokat. A jólét, a gazdagság, az élet örömei vagy a minket körülvevő szépségek nemcsak Istenre irányíthatják figyelmünket, de el is fordíthatnak tőle, arra kísértve, hogy bennük keressük életünk értelmét. Szent Pál apostol arról ír, hogy „az Istent szeretőknek minden javukra válik”. Akinek szíve Istenre figyel, őbelé kapaszkodik, nem csupán eligazodik a kísértések útvesztőiben, de megtapasztalja azt a világmindenség és a történelem mögül sugárzó végtelen szeretetet is, mely egészen más színben tünteti fel e világ minőségeit, és amit esetleg rossz­nak, értéktelennek, hátrányunkra válónak tekintettünk, beragyogja fényével, és üdvösségünk szolgálatába állítja.

Mert valójában nincs is más feladatunk, mint Istenre figyelő szívvel az igazi értéket, az egyetlen szükségeset keresnünk, a kincset, amiért mindenünket érdemes eladnunk. Ez a kincs – ahogy Jézus tanítja a mai Evangéliumban – el van rejtve a földi élet szántóföldjében: mindennapjaink, körülményeink, kapcsolataink szövetében, de ha nem szűnünk meg Istenre figyelni, biztosan rábukkanunk. Ha szívünk Istenre figyel, attól sem félünk, hogy Isten szeretetének hálója bekerít bennünket. A kényszer erejével ránk nehezedő helyzetekben is felismerjük Isten jelenlétét, és rádöbbenünk, hogy ezek nélkül talán nem is találtuk volna meg őt. S amit eddig csapásnak, szükségszerű rossznak éreztünk, az most átváltozik testünk és lelkünk javára örömmé, békévé, felbecsülhetetlen értékű kinccsé.

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy a Rád figyelésben ne vegyünk ki szabadságot, hanem mind jobban az legyen a békességünk, a pihenésünk, a felüdülésünk, hogy Veled lehetünk. Add, hogy ne csak a rosszat akarjuk elhagyni, de a jót is el tudjuk engedni a legjobbért, az igazi kincsért, a valódi igazgyöngyért, melyet gondos szeretettel készítesz számunkra.

Szent Jakab apostol

2Kor 4,7-15

(...) Mert minket, akik élünk, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön. Bennünk tehát a halál munkálkodik, bennetek pedig az élet. Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amiről írva van: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és ezért beszélünk. Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.

Mt 20,20-28

Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: „Mit kívánsz?” Az így válaszolt: „Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.” Jézus ezt válaszolta: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” Azt felelték neki: „Tudunk!” Ő erre azt mondta nekik: „A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette.” Amikor a többi tíz meghallotta ezt, nagyon megharagudott a két testvérre. Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: „Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Nagyon nehezen értjük meg, hogy Jézus számára az igazi megdicsőülés nem más, mint a kereszthalál pillanata. Az emberi életből talán semmi sem hasonlít jobban a Szentháromság benső életében a fiúi állapotra, mint az a bizalom, mellyel Jézus a kereszten egészen rábízta magát az Atya szeretetére. Jézus Betlehemben a Szentlélek által született bele a mi emberi világunkba, halálában pedig az örök Lélek által áldozatul felajánlott emberi testével beleszületett az Atya dicsőségébe. Ez maga az igazi dicsőség, melynek a feltámadás és a benne megnyilatkozó megdicsőítés csak látható kinyilvánulása, következménye.

Jézus Zebedeus fiait és minket is ebbe a dicsőségbe akar elvezetni. Istengyermeki létünk lényege ez a dicsőség, mely fokozatosan bontakozik ki földi életünk során, és a Jézus halálához hasonló halálban valósul meg teljesen, amikor vele együtt véglegesen megszületünk az Atya és Fiú szeretetében, a Szentlélekben. Ehhez elengedhetetlen, hogy már most, a mai nap eseményei közepette is engedjük, hogy szülessünk az Atyától az ő Fia által, a Szentlélekben, vagyis úgy legyünk együtt az Atyával, mint az ő Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ez a mindennapokban azt jelenti, hogy akármit is teszünk, akármi ér bennünket, minden jó és rossz esemény, kellemes vagy kellemetlen történés mögött keressük a még nem tisztán látott atyai döntést, egészen a halálig, amely az Úr kelyhének kiürítése s egyben megdicsőülésünk kezdete.

Urunk Jézus, kérünk, engedd, hogy ne ragadjunk meg annál az eseménynél, amely éppen történik velünk, hanem kegyelmed segítségével azt keressük benne, azt akarjuk, amit az Atya akar, hiszen ő csak jót, a legnagyobb jót akarja nekünk. Tedd, hogy Szent Jakab apostolod példájára és közbenjárására élő valósággá legyen számunkra, amit a mai Szentleckében olvastunk: „Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.”