Nagyböjt 2. hete

Iz 1,10.16-20

Halljátok az Úr szavát, Szodoma fejedelmei! Fogjátok fel fületekkel Istenünk tanítását, Gomorra népe! Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet! Jöjjetek, és szálljunk perbe! – mondja az Úr. – Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha készek vagytok meghallgatni, majd a föld legjavából esztek. Ha azonban vonakodtok és ellenkeztek, kard emészt meg titeket. Bizony, az Úr szája szólt.

Mt 23,1-12

Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.”

Akár tetszik, akár nem, Isten legnagyobb műveit emberi közvetítőkre bízza: az életadást (testi és lelki értelemben), az evangélium hirdetését, a legszentebb áldozat bemutatását, a szentségeket. Isten mintegy kiszolgáltatja, kezünkbe adja magát nekünk, gyarló embereknek. Ugyanakkor azonban nem a közvetítők személyes életszentségétől teszi függővé ajándékait: tanítása akkor is érvényes, ha méltatlan száj hirdeti, szentségei akkor is hatnak, ha azokat méltatlan kezek szolgáltatják ki.

Az ember, ha helyesen fogadja és igyekszik felnőni Istentől kapott hivatásához, küldetéséhez, annak szentsége őt magát is megszenteli. Ha azonban visszaél hivatásával, és hivatalt csinál belőle, amelyhez úgy ragaszkodik, mintha járna neki, súlyosan vétkezik küldője ellen. Bűne annál nagyobb, minél szentebb a feladat, amelyet rábíztak. (Ezért a mindenkori írástudók és farizeusok felelőssége is nagyobb, mint például azoké a művészeké, akik a szépség tanítószékében ülnek, s akiktől van mit tanulnunk, de életvitelüket nem kell követnünk, mert tehetségükhöz nem biztos, hogy megfelelő iránymutatást is kaptak, emberi sérüléseikkel pedig nem találták meg az igazi Orvost.)

Urunk Jézus, Te vagy az egyetlen a világtörténelemben, akiben a szó és a tett egysége maradéktalanul megvalósult, az egyetlen Mester, akinek nem csupán tanítása, de életének minden lépése is követésre méltó. Te nem raktál elviselhetetlen terheket az emberek vállára, hanem Te hordoztad a mi terheinket; Te nem azért jöttél, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy Te szolgálj másoknak, és életedet add váltságul sokakért; Te nem foglaltad el az első helyeket, hanem megaláztad magad, és engedelmes lettél a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Taníts meg arra a lelkületre, mely egyedül méltó a Te követésedhez, és segíts, hogy amiben „írástudók” és „mesterek” vagyunk, azt életünkkel is hitelesítsük, amiben pedig tanítványok vagyunk, abban ne tanítóink hibáit, bűneit nézzük, hanem a szent tanítás szerint éljünk, melyet ők közvetítenek nekünk.

Nagyböjt 2. hete

Dán 9,4b-10

A következőképpen imádkoztam az Úrhoz, Istenemhez, és a következő vallomást tettem: „Hozzád könyörgök, Uram, te nagy és félelmetes Isten, aki megtartod szövetségedet és irgalmadat azok iránt, akik szeretnek téged és megtartják parancsaidat! Vétkeztünk, gonoszságot követtünk el, istentelenül cselekedtünk, eltávoztunk és elfordultunk parancsaidtól és végzéseidtől. Nem engedelmeskedtünk szolgáidnak, a prófétáknak, akik nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és az ország egész népéhez. Az igazság a tied, Uram, az arcpirulás pedig, miként a jelen mutatja, a miénk, Júda férfiaié, Jeruzsálem lakóié, egész Izraelé, legyenek bár közel vagy távol, mindazokban az országokban, ahová száműzted őket gonoszságaik miatt, amelyekkel ellened vétkeztek. Uram, az arcpirulás a miénk, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztek; de a tied, Urunk, Istenünk, az irgalom és a megbocsátás. Mi ugyanis eltávoztunk tőled, és nem hallgattunk az Úrnak, Istenünknek szavára, hogy törvénye szerint járjunk, amit nekünk szolgái, a próféták által adott.”

Lk 6,36-38

„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.”

Az irgalmasság olyan alaptulajdonsága Istennek, amely felfoghatatlan az emberi értelem számára. Irgalmasságának következménye, hogy létezik ez a teremtett világ és benne az ember, hiszen megesett a szíve azon, ami nem létezett, és létbe szólította a világmindenséget, mely azonnal összeomlana és visszazuhanna a semmibe, ha Isten irgalmasságának „légköre” megszűnne körülötte. De hogyan lehetnénk képesek utánozni Isten irgalmasságát mi, amikor nem vagyunk mindenhatók? Úgy, hogy közvetítői leszünk az ő irgalmasságának. Elsősorban azzal, hogy irgalmas szeretetének megannyi csodáját tudatosítjuk életünkben, s ha már befogadtuk az ő irgalmasságát, tovább is adjuk embertársainknak. Ez azt jelenti, hogy az Atya teremtő akaratával együtt mondunk igent a magunk és mások létezésére, megvallva a létezés csodáját és az emberi személy kimondhatatlan misztériumát.

Csak ebből az isteni irgalmassággal való találkozásból fakadhat valódi keresztény irgalom a mindennapi szavak és cselekedetek szintjén, egyébként csak jámbor vagy nagyon is önző jótékonykodás az, amit irgalomnak nevezünk. Nem lehet irgalmas az, aki nem ízlelte meg még Isten irgalmasságát saját maga iránt, hiszen ez egyik legmélyebb tapasztalatunk Istenről. Ha viszont van tapasztalatunk Isten irgalmasságáról, az abban fog megnyilvánulni, hogy mi is az ő irgalmasságával – és nem a magunkéval – közeledünk embertársainkhoz, miközben csendben és feltűnés nélkül gyakoroljuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit.

Urunk Jézus, kérünk, kegyelmed által formálj bennünket irgalmas szívű testvérekké! Segíts, hogy úgy kérjük a mennyei Atya megbocsátó irgalmát, hogy közben mi magunk is készek vagyunk megbocsátani, és viszont: azért tudjunk irgalmasságot gyakorolni és szívből megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, mert őszintén kértük és befogadtuk Atyád irgalmas szeretetét.

Nagyböjt 2. vasárnapja

Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18

(...) Isten akkor azt mondta Ábrahámnak: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!” (...)

Róm 8,31b-34

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Mk 9,2-10

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. (...) Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. (...) Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: „amikor halottaiból feltámad”.

Életünk színeváltozásos élményei arra valók, hogy felkészítsenek az igazi dicsőségre, hogy segítsenek emberi akaratunkat minden körülmények között egyesíteni azzal az isteni akarattal, mely kezdettől fogva elhatározta testünk-lelkünk, egész emberi valónk örök megdicsőítését. Komoly figyelmeztetés ez nekünk, akik legtöbbször a dicsőség fényére és kellékeire áhítozunk csupán, vagy ami még rosszabb, álszíneváltozásokat és áldicsőségeket hajszolunk. Az igazi megdicsőülésben ugyanis nem a Színeváltozás hegyén lesz részünk, hanem Mória hegyén és a Golgota hegyén, ha az Atyába vetett bizalmunk akkora magasságot és mélységet fog át, mint Ábrahámé, sőt Krisztusé.

Hiszen Isten valójában nem fia feláldozását kérte Ábrahámtól, hanem saját maga feláldozását, hogy úgy reméljen Istenben, aki az ígéretet adta, hogy közben lemond ezen ígéret emberi alapjáról: egyetlen fiáról, Izsákról, az ígéret teljesítésének biológiai garanciájáról. Jézust pedig arra indította a Szentlélek, hogy merjen belehalni az Atyába vetett bizalomba, az ő halálon túl is érvényes, feltámasztó szeretetébe. Krisztus megdicsőülésének pillanata éppen akkor jön el, amikor a fényesség helyett sötétség támad, Jézus nem hófehéren ragyogó ruhát visel, hanem lecsupaszított, vérző testtel függ a kereszten, s az égből nem hangzik semmiféle szózat, az Atya néma marad, csak a körülállók szitkozódása és gúnyos kacaja hallatszik…

Urunk Jézus, mi is sokszor úgy vagyunk, mint az apostolok: a dicsőség egyet jelent számunkra a ragyogással és a mindent betöltő, fönséges isteni szózattal. Amikor pedig szenvedésről és halálról beszélsz, azt meg sem halljuk, oda sem figyelünk rá, vagy éppen élénken tiltakozunk: „Ilyen, Uram, nem történhet meg Veled!” – és persze velünk sem. Taníts meg, kérünk, hogy ne földi, külsődleges dicsőségre vágyakozzunk, hanem Isten fiainak mennyei dicsőségére, az Atya örök elismerésére, mely a Veled való egységből fakad, s mely legtöbbször éppen akkor nyilvánul meg rajtunk, mikor a színeváltozás ragyogásából semmi sem látszik itt a földön.

Nagyböjt 1. hete

MTörv 26,16-19

Ma az Úr, a te Istened azt parancsolja neked, hogy tedd meg mindezeket a parancsokat és rendeleteket: tartsd meg tehát és teljesítsd őket teljes szívedből és teljes lelkedből. Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy, amint szólt neked, s megtartsd minden parancsát, s fennköltebbé tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, a maga dicséretére, hírnevére és dicsőségére, hogy szent népe légy az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta.

Mt 5,43-48

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

A kölcsönös szeretet önmagában hordja jutalmát, hiszen minden szeretet akkor teljesedhet be, ha viszonzásra talál. Lényege szerint az Isten országa sem más, mint kölcsönös szeretet. Ha azonban csak viszonozzuk a szeretetet, amellyel mások felénk fordulnak, mi különöset teszünk? Azt, ha tiszta a szeretet, meg kell tenni, de ezt megteszik bizonyos kapcsolataikban a pogányok is – megélve így az Ország eljövetelét. De mit teszünk mi akkor, ha nincs viszonzás? Ilyenkor derül ki, hogy valóban hiszünk-e az eljövendő kölcsönös szeretet országában.

Jézus Krisztus akkor is szeretett bennünket, amikor mi még meg sem születtünk, illetve amikor még bűnösök voltunk: nem viszonoztuk szeretetét, sőt durván visszautasítottuk. Ő mégsem adta fel, mint mi szoktuk annyiszor megsértődve az első kudarc után. A szeretet lényege az, hogy tovább szeret. Ez a belső természete. Jézus Krisztust azért küldte az Atya, hogy a kölcsönös szeretet mennyországát megnyissa minden ember előtt. Ez azt is jelentette, hogy szüntelenül neki kellett kezdeményeznie, és sorozatosan el kellett szenvednie szeretete félreértését, viszonzatlanságát és visszautasítását, egészen a kereszthalálig. A kereszt azonban szeretete győzelmének eszköze lett: értünk felajánlott halálában nyilatkoztatta ki, hogy ő továbbra is, mindennek ellenére is szeret, s végtelen értékű áldozatával örök jövőt nyitott minden ember előtt, hogy megtérjen és befogadja a szeretetet, a Szentlelket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy folytatni tudjuk küldetésedet: legyünk kezdeményezők a szeretetben, és ajánljuk fel másoknak a kölcsönös szeretet mennyországát. Kérünk, segíts, hogy el tudjuk viselni a szeretet visszautasítását, hogy képesek legyünk tovább szeretni akkor is, amikor meg nem értésbe, ellenállásba, gyűlöletbe ütközünk, erőt merítve a Te irántunk való kifogyhatatlan szeretetedből és az emberi kapcsolatainkban megtapasztalt kölcsönös szeretetből.

Nagyböjt 1. hete

Ez 18,21-28

Ha azonban a gonosz bűnbánatot tart minden elkövetett vétke fölött, megtartja minden parancsomat, és jog és igazság szerint jár: biztosan életben marad és nem hal meg; egyetlen elkövetett gonoszságáról sem emlékezem meg; igazságáért, amelyet cselekedett, élni fog. Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen? Ha pedig az igaz elfordul igazságától és gonoszságot cselekszik mindazon utálatosságok szerint, amiket az istentelen el szokott követni, vajon élni fog-e? Semmiféle igazsága nem lesz emlékezetben, amit cselekedett; hűtlensége miatt, amit elkövetett, és bűne miatt, mellyel vétkezett, ezek miatt meg fog halni. Ti pedig azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja!” Halljátok tehát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos-e, és nem inkább a ti útjaitok gonoszak? Mert ha az igaz elfordul igazságától, és gonoszságot követ el és abban hal meg, igazságtalanságában hal meg, amit elkövetett. És amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.

Mt 5,20-26

(...) Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Mellbevágó kijelentés: Isten maga küld el az oltártól, hogy bocsánatot kérjünk testvérünktől. Az Istentől való bocsánatkérés, de még a legtiszteletreméltóbb vallásos cselekedet, az áldozatbemutatás sem boríthat fátylat arra, ha valami rendezetlenség van emberi kapcsolatainkban, hiszen az ajándék önmagunk felajánlását jelenti. A tékozló fiú jól tudta ezt, amikor így beszélt atyjához: „Vétkeztem az ég ellen és teellened.” Aki tehát szívében negatív érzelmeket táplál testvére iránt, és aki nem kárpótolja testvérét az általa okozott sérelemért, annak ájtatossága merő képmutatás, mely csak arra alkalmas, hogy botránykő legyen. Bizony, sokan vannak, akiket az tart távol a templomtól, az oltártól, hogy látják: olyanok vonulnak áldozni nap mint nap, akik gyilkos haragot táplálnak szívükben rokonuk vagy szomszédjuk ellen, becsapják ügyfeleiket, megszólják ismerőseiket, illetve pletykákat és rágalmakat terjesztenek felebarátaikról.

Az őszinte bocsánatkérés első feltétele: az érzékeny lelkiismeret. Hányan vannak, akik még idáig sem jutnak el! Akik meg vannak győződve tökéletességükről, akik észre sem veszik, hogy a másik embert megbántották, megkárosították! Akik esetleg aprólékos gonddal meggyónják, hogy pénteken húst ettek (holott az a nagyböjti időt kivéve nem tilos), de eszükbe sem jut meggyónni, hogy szeretetlenek voltak.

Urunk, Te tudod, mi lakik az emberben. Ismered szívünk nehézkedéseit, és tudod, mennyire nehezünkre esik elismernünk, hogy valami nincs rendben, hogy valamit helyre kell hoznunk. Azt is tudod, hogy mekkora erőfeszítést jelent bocsánatot kérnünk, s még ilyenkor is milyen gyakran alázzuk meg újra a másik embert, még jobban beledöngölve őt fájdalmába, kiszolgáltatottságába. Adj nekünk kiengesztelődésre kész szívet, hogy ne féljünk önző énünk meghajlásától, megtörettetésétől, s a bocsánatkérésben megízlelve az önmagunk súlyától való megszabadulás hasonlíthatatlan örömét kedves áldozatot mutathassunk be az Atyának, a szentáldozásban pedig befogadhassunk Téged, a legnagyobb Ajándékot, kiengesztelődésünk zálogát.

Nagyböjt 1. hete

Eszt 14,1.3-5.12.14

Eszter királyné is az Úrnál keresett menedéket a rá nehezedő halálveszedelemben. Levetette díszes öltözékét, s a szorongás és gyász ruháját öltötte magára. Illatos kenetek helyett hamut és szemetet tett a fejére. Keményen megsanyargatta testét, s minden részét, amelyet azelőtt szíves-örömest ékesített, most befödte hajával. Az Úrhoz, Izrael Istenéhez könyörgött, ezekkel a szavakkal: „Uram, Királyunk, te Egyetlen! Siess segítségemre, mert magam vagyok és rajtad kívül nincs segítségem, s életemet kockáztatom. Tudom már a bölcsőtől, családom ölétől, hogy te, Uram, kiválasztottad Izraelt minden nép közül és atyáinkat is őseik közül, hogy örökrészed legyenek örök időkre, és amit ígértél, azt mind megadtad. De vétkeztünk ellened, azért ellenségeink kezébe adtál minket, mert az ő isteneiket imádtuk. Igazságos vagy, Uram! (…) Emlékezzél, Uram és nyilvánítsd ki magadat szorongatásunk idején! Adj bátorságot, te isteneknek királya és minden hatalomnak Ura. (…)Minket meg szabadíts meg karoddal, és siess segítségemre, mert magam vagyok, és rajtad kívül nincs senkim, Uram!”

Mt 7,7-12

Kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találni fogtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Vagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? Vagy ha halat kér, talán kígyót ad neki? Ha tehát ti, akik gonoszok vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt? Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.

Mikor Jézus biztat, hogy imádságban terjesszük kéréseinket a mennyei Atya elé, feltételezi, hogy azzal a lelkülettel imádkozunk, amelyet ő a Miatyánkban megmutatott nekünk. S azt is hozzáteszi, hogy Isten különösen szívesen teljesíti kérésünket, ha a Szentlelket kérjük. Ilyen egzisztenciális mélységű, mindenestül hiteles imádságra azonban többnyire csak az emberi élet határhelyzeteiben vagyunk képesek, amikor már senkire és semmire nem számíthatunk. A zsoltárok jó része is ilyen kétségbeejtő helyzetben fogant: üldözés, megaláztatás, reménytelenség közepette.

Az embernek már az is megalázó, amikor rá kell döbbennie, hogy nem bízhat a saját erejében, amikor szembesülnie kell azzal, hogy mások segítségére szorul. Hát még milyen csalódás az, ha látja, hogy embertársaira sem építhet! Szégyen, ha csak ilyenkor szakad fel belőlünk az őszinte imádság, amelyet, amíg minden rendben volt, elhanyagoltunk. De ekkor talán megtanulunk szívből imádkozni ahhoz, aki nem szeszélyes kívánságaink engedelmes kiszolgálója, hanem mélységes vágyaink, sőt evilági lehetőségeinket messze felülmúló reményünk és egész létezésünk egyetlen szilárd alapja és beteljesítője, aki végső soron nem valamit, hanem önmagát akarja adni nekünk Szentlelke által.

Úr Jézus, Te tanítod, hogy bármit kérhetünk az Atyától, amire szükségünk van: autót, lakást, szakmai előmenetelt, egészséget. Ugyanakkor azt is mondtad és életeddel is megmutattad, hogy imádságunk csak akkor lehet igazán hiteles, ha az egy szükségesre: Isten országára irányul. Kérünk, ne engedd, hogy az a sok jó, amiért imádkozunk, elfedje előlünk ezt az egyetlen szükségest, nehogy imádságunk elszakadva a forrásától és elveszítve eredeti célját bálványimádássá váljék. Segíts, hogy akár szorongattatásban van részünk, akár jól megy a sorunk, őszintén keressük a kapcsolatot Veled s Általad az Atyával, és mindenekfölött a Szentlelket kérjük tőle, hogy így részt vehessünk a Szentháromság boldog szeretetközösségében.

Szent Mátyás apostol

ApCsel 1,15-17.20-26

Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: „Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik”, és: „Elöjárói tisztségét kapja meg más”. Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.” Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: „Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.” Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.

Jn 15,9-17

Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk. Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, és egyik felé sem billen jobban az ítélet mérlegének nyelve, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó: a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egyszerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje vagy két férfi felesége, egyszerre nem lakhatom állandóan falun is és városban is...

Félő, hogy az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember valójában nem is keres, mert nem akar találni, lényegében tehát saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja. Aki tehát bizonytalan abban, hogy két azonos értékű dolog között hogyan is válasszon, először ne a sorsvetéssel próbálkozzék, hanem mindenek­előtt elmélyült imádságban fürkéssze Isten akaratát, és kötelezze el magát még jobban a Krisztus-követésben. Amikor pedig elérkezik az életében az a pillanat, amikor nincs miért tovább halogatni a döntést, a sorsvetéshez hasonló merészséggel, egyedül Istenben bízva vesse magát a teljes odaadás mélységeibe.

Úr Jézus, kérünk, segíts, hogy elfogadjuk az élet egyszeri adottságát, és azon belül teljes, Neked adott életre törekedjünk. Tedd szívünket egyszerűvé, hogy mindenkor bízzunk Benned, aki jól ismered korlátainkat, törékenységünket és gyöngeségünket, s merjünk ráhagyatkozni kegyelmedre, melyet soha nem vonsz meg azoktól, akikre feladatot bízol.