Évközi 14. vasárnap

Iz 66,10-14c

(...) Íme, én kiárasztom rá a békességet mint folyamot, és mint megáradt patakot a nemzetek gazdagságát, és szopni fogtok; ölben hordoznak és térden ringatnak titeket. Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket, és Jeruzsálemben találtok vigasztalást. Meglátjátok, és örül majd szívetek, és csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak; megismerteti magát az Úr keze az ő szolgáival, és haragja megnyilvánul ellenségein.

Gal 6,14-18

Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak. Mert sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény. És mindazokra, akik ezt a szabályt követik, békesség és irgalom, és Istennek Izraeljére! Ezután senki se okozzon nekem kellemetlenséget, mert Jézus jegyeit viselem testemen. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel, testvérek! Ámen.

Lk 10,1-12.17-20

(...) „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ,,Békesség e háznak!” (...) Amikor a hetvenkettő visszatért, örömmel mondták: „Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!” Ő azt felelte nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek. De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben.”

Miért kell kérni Istentől azt, amit ő maga akar teljesíteni, hiszen tudjuk, hogy Isten üdvözíteni akar minden embert? Mert azt akarja, hogy ebben az üdvözítő akaratban mi is részt vegyünk, mégpedig nemcsak felületesen, hanem az ő üdvözítő akaratával egyesülten, s így mi is oka lehessünk testvéreink üdvösségének. Így van ez a természetes emberi élet továbbadásával is: Isten akarja, hogy emberek szülessenek a földre, de ezt a legnagyobb ügyet is a férfira és a nőre bízta. A hivatások ügyét szintén megosztja velünk, hogy a természetfeletti, örök élet terjedésében is közreműködjünk vele.

Ez azt jelenti, hogy kényelmes magánéletünket fel kell számolnunk. Nem a csend és az imádság óráit, azoknak meg kell maradniuk, sőt még gyarapodniuk is, ahogy nő az áldott teher és a felelősség, hanem az egyéni kedvtelések, spontán ötletek irányította életvitelt. Mások felvállalása rendet, kiszámíthatóságot, áttetszőséget követel, és persze számos kisebb-nagyobb lemondást, áldozatot. Nehéz, mégis csodálatosan szép életforma ez, mert maradandó gyümölcsöt terem. A cél nem az, hogy papot, szerzetest vagy családapát, családanyát neveljünk, hanem az, hogy bármilyen hivatásban, bármilyen életállapotban és helyen dolgozik is, odaadó munkás legyen. Ehhez kell a szívünket kitágító kegyelem, hogy ne mindenáron a saját hivatásunk folytatóját lássuk benne, mert nem az egyéni kis aratásunk munkásává kell lennie, hanem az Úr nagy aratásának munkásává. Így bizonyosak lehetünk abban, hogy jó példánk s könnyes, szenvedéssel teli imádságunk kiesdi a gyermekek, a tanítványok számára a kegyelmet, hogy egyszer csak már nem örülnek semmi másnak, csak annak, hogy nevük fel van írva a mennyben.

Urunk Jézus, segíts, hogy Szentlelkeddel együttműködve úgy fáradozzunk a ránk bízottak nevelésében, hogy közben ne akarjunk másban dicsekedni, mint a Te keresztedben, mely által a világ meg van feszítve számunkra, és mi is a világnak. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra egyre jobban átadva magunkat Neked megtapasztaljuk a minden földi vigaszt túlhaladó isteni vigasztalást, mely eléri szívünk mélyét, és megújítja bennünk a mennyei életet.

Évközi 13. hét

Ter 27,1-5.15-29

(...) Izsák megtapogatta, és így szólt: „A hang ugyan Jákob hangja, de a kéz az Ézsau keze!” Nem ismerte meg, mert a szőrös kezei jobban hasonlítottak Ézsaura. Meg akarta tehát őt áldani, ezért megkérdezte tőle: „Te vagy az én fiam, Ézsau?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok.” Erre így szólt: „Akkor hozd ide nekem az ételt a vadászatodból, fiam, hogy megáldjon téged a lelkem!” Ő odavitte, s mikor azt elfogyasztotta, bort is nyújtott neki. Miután megitta, Izsák, az ő atyja azt mondta neki: „Gyere ide hozzám, és csókolj meg, fiam!” Ő odament, és megcsókolta. Erre aztán, mihelyt megérezte ruhái illatát, megáldotta őt ezekkel a szavakkal: „Íme, olyan az én fiam illata, mint a dús mező illata, amelyet az Úr megáldott. Adjon neked Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből, bőséget a gabonából és a borból. Népek szolgáljanak neked, nemzetségek boruljanak eléd: légy ura testvéreidnek, és anyád fiai hajoljanak meg előtted. Aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki megáld téged, teljen el áldással!”

Mt 9,14-17

Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot; mert kiszakad a folt a ruhából, és a szakadás még nagyobb lesz. Új bort sem töltenek régi tömlőkbe, mert különben a tömlők szétrepednek, s kiömlik a bor is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe töltik, így mind a kettő megmarad.”

A mai nap Olvasmányában – érezni a szöveg stílusán – maga a szentíró is meg van botránkozva Jákob és anyja, Rebekka csalásán. Csak jóval később enged fel, amikor csodálkozva megpillantja a valóban megrendítő tényt, hogy Isten szabadon osztja ajándékait, s bölcsessége az ember bűnén sem akad fenn, hanem mintegy felhasználja azt az ő terveihez. Persze ettől még Jákob és Rebekka tette nem ragyog fényben. Mindkettőjüknek súlyos árat kell fizetniük vétkükért: anya és kedvenc fia elbúcsúzhat egymástól, és naponta könnyeikkel áztathatják kenyerüket.

A Bibliában feltáruló isteni gondviselés szakít mindenféle vallási elképzeléssel, mely Isten és a történelem kapcsolatát magyarázni próbálja. Nincs végzet: az ember emberi módon szabad, és felelősséggel tartozik a tetteiért, Isten viszont isteni módon szabad, és mindent felhasznál az ember üdvösségére. Az ember gyakran saját elképzeléseihez ragaszkodik, s ahelyett, hogy Istenre bízná, maga veszi kezébe sorsát. Nem akar engedelmeskedni a szívébe írt, saját boldogsága érdekében adott isteni parancsnak, inkább bűnt követ el, és ezzel keserű jövőt készít magának. Isten üdvözítő terve azonban mindezt túlhaladja, s hihetetlen isteni találékonysággal felhasználja a gyengeséget, a botlást, a helytelen döntést is, hogy azt is a javára fordítsa. Ám ez az Isten által készített üdvösség csak azt az embert éri el, aki bűnbánatot tart, különben hatástalan marad. „Az új bor új tömlőbe való”: Isten kegyelme csak a megtérő, a bűnbánat fürdőjében újjászületett emberben tud hathatósan működni, és elvezetni őt az üdvösségre.

Urunk Jézus, adj nekünk őszinte bűnbánatot elkövetett bűneinkért, gyalázatos mulasztásainkért. Óvj meg attól a könnyelműségtől, hogy próbáljuk megmagyarázni, hogy ez vagy az rossz, amit elkövettünk, miért is volt jó, vagy még inkább szükséges lelki fejlődésünkhöz. Taníts meg minket annak belátására, hogy a bűnből csak átok és pusztulás származik, a jó viszont mindenestül a Te teremtő és irgalmas szívedből fakad, s engedd, hogy ezzel az irgalommal soha vissza ne éljünk, de megbecsüljük és egyre jobban szívünkbe fogadjuk.

Évközi 13. hét

Ter 23,1-4.19;24,1-8.62-67

Sára százhuszonhét esztendeig élt, aztán meghalt Kirját-Arbában – azaz Hebronban –, Kánaán földjén. Ábrahám odament, hogy meggyászolja és elsirassa. Amikor azután felkelt a halotti szertartástól, így szólt Hét fiaihoz: „Jövevény és idegen vagyok én nálatok, adjatok nekem sírnak birtokot köztetek, hogy eltemethessem halottamat!” Ezek után Ábrahám eltemette a feleségét, Sárát Makpéla mezejének barlangjában, Mamréval – azaz Hebronnal – szemben, Kánaán földjén. (...) Izsák eközben megérkezett Lahai-Rói kútjának vidékéről, és a Negeb földjén lakott. Mivel a nap alkonyatra hajlott már, kiment búsongani a mezőre. Amikor azonban felemelte szemét, látta, hogy tevék jönnek a távolban. Rebekka is felemelte szemét, és meglátta Izsákot. Erre leszállt a tevéről, és megkérdezte a szolgától: „Ki az az ember, aki jön elénk a mezőn?” A szolga azt felelte neki: „Ő az én uram!” Erre a lány hamar fogta a fátylát, és befödte magát. A szolga aztán elbeszélte Izsáknak mindazt, amit végzett, az pedig bevitte Rebekkát anyjának, Sárának sátrába. Feleségül vette, és annyira megszerette, hogy megvigasztalódott fájdalmától, amelyet anyja halála miatt érzett.

Mt 9,9-13

Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.« Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”

Az Ószövetség bizonyos részeihez érve felmerül bennünk a kérdés, hogy nem pusztán emberi történetet olvasunk-e, amely szinte szóról szóra olyan, mint a miénk. Hol itt a szentség, a természetfeletti vonatkozás? Mi az isteni kinyilatkoztatás abban, ahogy Izsák édesanyja halálán kesereg minden este, majd beviszi Rebekkát anyja sátrába, vele hál, megszereti és megvigasztalódik? Reális emberi történet ez, mélységes pszichológiai ismerettel: a fiú anyja vonásait is keresi és megtalálja feleségében. Megvigasztalódik, és megy az élet tovább. Izsáknak fiai születnek, s a történet folytatódik Jákobon és Józsefen keresztül Dávid királyig, s onnét tovább a másik Józsefig és Máriáig és a mi Urunk, Jézus Krisztusig.

Mi pedig mindezt olvasva lassan meglátjuk a nyilvánvaló igazságot, hogy üdvösségtörténetben élünk. Isten ígéretei itt a földön általában lassan teljesülnek, úgy bontakoznak ki, mint magjából a növény. Úgyhogy ha az ember elszakadna a hit forrásaitól, hajlamos volna a beteljesedést „természetesnek” venni, a maga művének és a „dolgok alakulása” magától értetődő következményének tekinteni. Az ember szabad, ő dönti el, hogyan él; eszik-iszik, uralkodik és elbukik, bűnt követ el és bűnbánatot tart, gyermekei születnek és halnak meg, reményei szétfoszlanak, s helyette szövődnek újak, de mindezek mögött, alig észrevehetően, jelen van az Isten, s mindezeken keresztül véghezviszi az ő művét, megvalósítja az ember üdvözítésének tervét.

Urunk Jézus, Te egyesek életébe úgy lépsz be, mint a mai Evangéliumban Máté pénzváltó asztalához: „Kövess engem!”; másoknak pedig kora gyermekkoruktól kezdve Isten ígéreteinek világosságaként ragyogod be minden napjukat. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy a napi ige által akár megrendít és szíven talál, akár az élet leghétköznapibb részleteinek feltárásán keresztül vezet az Írásokat sugalmazó Lélek, egyre inkább megtanuljuk Isten üdvösségtervében nézni a magunk, a családunk és az egész emberiség életét, s napról napra mind jobban átadjuk magunkat Neked.

Szent Tamás apostol

Ef 2,19-22

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Jn 20,24-29

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”

Az Úr Jézus mint szeretetének egyértelmű jeleit mutatja meg Tamásnak a testén lévő sebeket. A Jézustól adott bizonyíték végtelenül felülmúlja Tamás várakozását, mert a szent sebek szemlélése nemcsak annak evidenciájába emeli az apostolt, hogy Jézus él, hanem azt is minden kétséget kizáró módon kinyilatkoztatja, hogy Jézus szeret. Ezzel Tamás azt is megtanulja, hogy az élet, a személy élete egyenlő a szeretettel, amely túléli a halált, a rothadást, az enyészetet: a szeretet erősebb a halálnál.

Az ateista legmélyebb és legkínzóbb problémája nem Isten léte vagy nemléte, hanem az, hogy milyen az Isten? Ha rádöbbenne, hogy Isten a szeretet, akkor már tudná, hogy létezik. Aki csak arra jön rá, hogy Isten van, de nem tudja, hogy ő a szeretet, az még mindig valamilyen bálvány-istenben hisz. A kinyilatkoztatásra épülő, igaz keresztény hit mindig abban való hit, hogy Isten a szeretet: „Hittünk a szeretetben.” Isten nem csupán önmagától való, örökkévaló, mindentudó és mindenható lény, hanem ő a szeretet – és az ő szent Fia, Jézus ezt a szeretetet nyilatkoztatja ki. Legtöbb értelmi nehézségünk, vallási kételyünk mögött ott rejtőzik a még nagyobb és talán meg sem nevezett problémánk: nem merünk hinni Jézusnak, Isten Fiának irántunk való szeretetében. Amikor viszont kinyilatkoztatja szeretetét, s mi Tamással együtt felkiáltunk: „Én Uram és én Istenem!”, megoldódik minden nehézségünk, s elnyerjük az üdvösségre vezető hitet.

Urunk, Jézus Krisztus, szégyenkezve valljuk meg, hogy olykor minket is elfog a kétkedés, és egyértelmű jelet, minden kétséget kizáró bizonyítékot várunk Tőled. Szent Tamás apostol közbenjárására adj nekünk, kérünk, alázatot és készséget, hogy minden rejtett bűnünket magyarázkodás nélkül megvallva Előtted elismerjük, hogy menthetetlen bűnösök vagyunk, s szent sebhelyeidben felismerve a Te irántunk való végtelen és legyőzhetetlen szereteted

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

Szof 3,14-18a

Zengedezzél, Sion leánya, ujjongj Izrael; örvendezzél és vigadj teljes szívvel, Jeruzsálem leánya! Az Úr megsemmisítette ítéletedet, eltávolította ellenségeidet; Izrael királya, az Úr, közötted van, nem kell többé félned semmi bajtól. Azon a napon, majd ezt mondják Jeruzsálemnek: „Ne félj! Sion, ne lankadjon el kezed! Az Úr, a te Istened, közötted van, erős ő és megszabadít. örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne.” „Elfordítom felőled a balsorsot, hogy többé ne legyen gyalázatod miatta.”

Lk 1,39-56

Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.” Mária erre így szólt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat. Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról, amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre”. És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután hazatért.

Mária és Erzsébet találkozásában a korabeli zsidó rituálé szerinti megnyilatkozások mögött a látogatás teológiai valósága, az emberi találkozások isteni mélysége tárul elénk. A találkozás szemlélődéssel indul. Feltűnnek egymás előtt. Egy pillanat alatt átlátja a szerető tekintet a másik egész valóját. Felismeri, elismeri, de az arcot keresi, és az arcon is a szemet. A tekintetek nem csupán találkoznak, hanem szinte megmerítkeznek egymásban. A szem valóban a lélek tükre: a két tekintet egybekapcsolódása mögött a szeretet hatalmas eseménye játszódik le, a kölcsönös befogadás.

Itt már minden eldől. A szeretetkapcsolat mélységének, nagyságának arányában engedhetjük szemünkön keresztül bensőnkbe hatolni a másik tekintetét. Ha továbblépne: határt sértene meg, amelyre elutasítás a felelet. Mária és Erzsébet azonban szabadon, minden fenntartás nélkül beléphetett a másik benső világába, mert mindketten tisztán szerettek. És mivel itt két Istenbe merült ember találkozott, ezért igen nagy mélységet járt be tekintetük. Odáig hatolhatott, ahol a másikban Isten lakozik: Máriában a megtestesült Ige, Erzsébetben a hitet támasztó Szentlélek. Csak ezután szólalnak meg. Erzsébet szava méltatlansága tudatáról árulkodik: „De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?” Mária azonban továbblép. Elhagyva a találkozás rituáléjának azt a soron következő mozzanatát, hogy most ő mond valamit, amivel kifejezi méltatlanságát e köszöntésre – például azt, hogy ő a fiatalabb –, lelkéből azonnal égre csap Isten dicséretének és imádásának éneke. Ez nyitja meg az eget két egymást szerető ember találkozásának eseményében. Ketten énekelni egyes szám első személyben az Úr dicséretét: ez már a szentek közösségének megvalósulása.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy méltatlanok vagyunk arra, hogy tiszta szeretettel szeressenek bennünket, és mi magunk is oly gyarlón, önző módon szeretünk. Mégis kérünk Téged, ne engedj megállnunk méltatlanságunk átérzésénél, hanem a Boldogságos Szent Szűz példájára és közbenjárására add, hogy előbb tekintetünk, majd szívünk-lelkünk is felemelkedjék Hozzád, aki minden szeretet forrása vagy.

Évközi 13. hét

Ter 19,15-29

Amikor aztán megvirradt, így sürgették őt az angyalok: ,,Kelj fel, vedd feleségedet és két lányodat, hogy el ne vessz te is a város gonoszsága miatt!” És mivel késedelmeskedett, a férfiak megragadták a kezét, a felesége kezét, és a két leányáét, mert az Úr megkegyelmezett neki. Kivezették, a városon kívül elengedték, és így szóltak hozzá: ,,Mentsd az életedet! Ne tekints hátra, és meg ne állj az egész környéken, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz te is!” Ám Lót azt mondta nekik: ,,Kérlek, uram, hiszen kegyelmet talált előtted szolgád, s nagy volt irgalmasságod, amelyet velem cselekedtél, hogy megmentsd az életemet! Nem menekülhetek a hegyre, mert akkor utolérhet a veszedelem, és meghalok. Egy város közel van itt, oda elfuthatnék. Kicsi az, ott megmenekülhetek – ugye valóban kicsi az? - és életben maradhatok.” Erre azt válaszolta neki: ,,Íme, ebben is meghallgatom kérésedet, s nem dúlom fel azt a várost, amelyért szóltál. Siess, és menekülj oda, mert semmit sem tehetek, amíg be nem érsz oda.” – Ezért nevezték el azt a várost Coárnak. Éppen akkor jött fel a nap a földre, amikor Lót bement Coárba. Ekkor az Úr kénkövet és tüzet hullatott az Úrtól az égből Szodomára és Gomorrára, és elpusztította Isten ezeket a városokat, és az egész környéket, a városok minden lakóját, s a föld minden növényét. Lót felesége pedig, aki hátratekintett, sóoszloppá változott. Amikor aztán Ábrahám felkelt reggel, és onnan, ahol azelőtt az Úrral állt, letekintett Szodomára és Gomorrára és a környék egész földjére, azt látta, hogy olyan füst száll fel a földből, mint az olvasztókemence füstje. Így tehát Isten, amikor elpusztította a környék városait, megemlékezett Ábrahámról, és kimentette Lótot azoknak a városoknak a pusztulásából, amelyekben lakott.

Mt 8,23-27

Amikor beszállt a bárkába, követték őt a tanítványai. És íme, olyan nagy vihar támadt a tengeren, hogy a bárkát elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Odajöttek és felkeltették: ,,Uram, ments meg, elveszünk!” Ő azt mondta nekik: ,,Miért vagytok gyávák, ti kishitűek?” Majd fölkelt, rászólt a szelekre és a tengerre, s nagy csendesség lett. Az emberek pedig elcsodálkoztak és így szóltak: ,,Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?”

Meglehet, hogy most, amikor ezeket a sorokat olvassuk, életünk legcsendesebb és legbékésebb napját éljük, talán már szinte zavaróan nem történik semmi bennünk s körülöttünk. Mégsem hiábavaló, hogy a sugalmazó Szentlélek a végveszélybe jutott emberek példáját állítja szemünk elé, mert tudatosítja bennünk, hogy pillanatnyi lelkiállapotunktól függetlenül is folyik a küzdelem értünk, s üdvözülésünk leginkább a végveszélyből való kimeneküléshez hasonlít, amelyet Isten visz végbe, nem mi magunk. Nekünk csak kiáltanunk kell, majd pedig engedelmeskedni az Úr szavának.

Az egész földi élet az üdvösség ideje. Ez azt jelenti, hogy a nyugalom napjaiban is tudatosítanunk kell, hogy szédítő mélységek fölött járunk, hogy ellenünk támad a pokol a maga pusztító kénköves lángjaival és ködös, kavargó örvényeivel. A csend mögött látnunk kell a vihart, a nyugalom mögött sejtenünk a nyugtalanságot, a biztonság burkában éreznünk a teljes bizonytalanságot, hiszen igazi békességünk és csöndességünk, menekvésünk és biztonságunk nem testi-lelki egészségünkben, nem a társadalomban elfoglalt pozíciónkban, nem anyagi helyzetünkben, de még csak nem is emberi kapcsolatainkban van, hanem egyedül a teremtő és megváltó Istenben (emberi kapcsolatainkban annyiban, amennyiben Isten szeretetéből forrásoznak, s hozzá kötnek egyre jobban). Ezért a békesség és csöndesség napjaiban sem veszti érvényét a Kyrie eleison, s amikor minden a legjobban megy az életünkben, akkor sincs hitelesebb imádságunk, mint az, hogy „Uram, ments meg engem, mert elveszem!”, és „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, szegény bűnösön!”. Nem önijesztgetés ez, hanem csupán reális látás és egy még nagyobb békesség forrása, mely azután a viharok idején elveszíthetetlen erő lesz számunkra. Akkor a vihar nem árthat nekünk, hanem javunkra válik, s nagyobbat lendít rajtunk előre az üdvösség útján, mint megannyi békés nap édessége.

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy ha viharba kerülünk, az arra való, hogy megtisztítson bennünket, hogy általa jobban megismerjük önmagunk gyöngeségét és a Te isteni hatalmad fönséges erejét. Engedd, kérünk, hogy Veled legyünk, Belőled éljünk a szélcsendes napokon, és testestül-lelkestül Rád hagyatkozzunk a vihar idején, egészen a Te kezedbe adva, hogy mit és hogyan használsz fel üdvösségünkre.

Évközi 13. hét

Ter 18,16-33

(...) Ábrahám (...) az Úr elé járult, és azt mondta: „Hát elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Ha ötven igaz van abban a városban, azokat is elpusztítod, s nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne annyi? (...) Azt mondta erre neki az Úr: „Ha találok Szodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.” Erre Ábrahám azt válaszolta: „Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, noha por és hamu vagyok. Hátha öt híja lesz az ötven igaznak? Negyvenötért már eltörlöd az egész várost?” Erre ő azt mondta: „Nem törlöm el, ha találok ott negyvenötöt.” Erre ismét szólt hozzá: „És ha csak negyven lesz, mit teszel?” Ő azt mondta: „Nem sújtom a negyvenért.” „Kérlek – folytatta –, ne haragudj, Uram, hogy szólok: És ha csak harmincat találsz?” Azt felelte: „Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.” „Ha már egyszer elkezdtem – mondta –, hadd szóljak Uramhoz: Hátha csak húsz lesz?” Azt mondta: „Nem pusztítom el a húszért”.” Könyörgök – folytatta –, ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz?” Erre azt mondta: „Nem törlöm el a tízért.” Amikor az Úr befejezte a beszélgetést Ábrahámmal, az Úr elment, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.

Mt 8,18-22

A körülötte levő tömeg láttán Jézus megparancsolta, hogy menjenek át a túlsó partra. Akkor odajött hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követni foglak téged, ahová csak mész.” Jézus azt felelte neki: „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” A tanítványai közül egy másik azt kérte tőle: „Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus azt felelte neki: „Kövess engem, hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.”

Valójában csak az tud az emberiséggel igazi sorsközösséget vállalni, aki mindenekelőtt Istennel van közösségben, s vele folytat párbeszédet. Csak ő látja helyesen, elfogultság nélkül, hogy mi szolgálja testvérei igazi javát, s csak ő ismeri fel, mi jelenthet gyógyírt sebeikre. Éppen ezért nem feltétlenül az tesz legtöbbet egy városért, közösségért, akinek fáradozását a Pro Urbe vagy a Pro Civitate kitüntetéssel jutalmazzák, hanem akit Isten jutalmaz meg kitüntető barátságával, s meghallgatja közbenjárását. S a világtörténelmet sem a politikusok és hadvezérek, királyok és elnökök írják, az igazi történelem az igazaknak, Isten barátainak szívében íródik. Ők azok, akiknek imája és életszentsége újra és újra megmenti a világot a megsemmisítő katasztrófától, melyet az emberi bűn eláradása előidéz.

Bekövetkezhet, hogy a bűn már olyan súlyos, hogy a közösséget teljesen megfertőzte, az egész város menthetetlen. Ekkor Isten úgy gondoskodik az ő igazairól, hogy kimenti őket a pusztulásból, és bennük nyilvánítja ki áldását. A lelkileg holtaknak pedig már szinte mindegy, mi következik rájuk. Lehet, hogy égbekiáltó gonoszságuk fejükre visszahullva elpusztítja őket, de előfordulhat, hogy városuk még fennáll ideig-óráig, míg aztán, mint szúette fa, belülről porlad szét és roskad rájuk. Így temeti maga alá a halál civilizációja mindazokat, akik építették.

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy meghalljuk szavadat, mellyel követésedre szólítasz. Segíts, hogy felismerjük, hogy meddig van helye a bűnösökkel való sorsközösség-vállalásnak, s mikor kell mindent hátrahagyva menekülnünk abból a városból, abból a közegből, amely lelki halállal fenyeget, tudva, hogy az Atya irgalmas szeretetet az utolsó pillanatban is megkönyörül azon, akin lehet.