Évközi 30. hét

Róm 8,18-25

Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel.

Lk 13,18-21

Akkor így szólt: ,,Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek”. Aztán így folytatta: ,,Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.”

A mustármag hasonlata az Isten országának külső növekedését fejezi ki, a kovász képe pedig azt, ahogy az evangélium belülről járja át és alakítja a világot. Fontos, hogy a kettőt ne válasszuk el egymástól, hanem egységben szemléljük. Lehet, hogy azért nem sikerült előszörre Európa evangelizációja, mert túlságosan a külső növekedésre helyeződött a hangsúly? A kereszténységgel átvettünk igazságokat, értékrendet, struktúrákat, de a krisztusi élet kegyelmi valósága nem járta át elég mélyen a lelkünket. Ezért üresedhettek ki a struktúrák, bomolhatott fel az értékrend, kérdőjeleződhettek meg az igazságok. Nem kell emiatt kétségbe esnünk, de nem is elégedhetünk meg azzal, hogy a vallásossággal kapcsolatos legfrissebb népszámlálási adatokat megpróbáljuk a javunkra magyarázni. Inkább arra koncentráljunk, hogy nekünk most nem a számbeli növekedésre, hanem a minőségi keresztény életre kell törekednünk.

Aki ma Krisztus parancsának engedelmeskedve hirdetni akarja az evangéliumot, annak első és legfontosabb feladata, hogy maga teljék meg ennek az egyetlen jó hírnek örömével és világosságával. Isten országa akkor terebélyesedik naggyá, ha kovászként előbb minket magunkat jár át: értelmünket, akaratunkat, érzelmi világunkat, ösztöneinket, emberi kapcsolatainkat. Így alakulhat ki körülöttünk egy kis közösség, amelyet szintén egészen áthat Krisztus élete. Ha már van ilyen közösség, amelyhez tartozunk, vigyázzunk, hogy ne váljék fő céllá, hogy minél többen legyünk. Inkább a belső növekedésre ügyeljünk! Mint gyönge palántát, óvjuk és gondozzuk azt a kegyelmi közösséget, amely Krisztusban áll fenn köztünk, s ne tegyük ki azt idő előtt a külvilág veszélyeinek.

Urunk Jézus, az Egyházban minden igazi megújulás csak a szívek mélyéről fakadhat, egyéni és közösségi szinten egyaránt. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy az Általad a szívünkbe adott mag jó földbe hulljon, naggyá növekedjék és bő termést hozzon, s miután bennünk magunkban elhatalmasodott a Te életed, rajtunk keresztül áthassa szűkebb és tágabb környezetünket, a minket körülvevő világot is.

Évközi 30. hét

Róm 8,12-17

Ennélfogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: ,,Abba, Atyánk!’’ Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Lk 13,10-17

Szombatonként az egyik zsinagógában tanított. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: ,,Asszony! Megszabadultál betegségedtől.’’ Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent. Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: ,,Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!’’ Az Úr ezt felelte neki: ,,Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?’’ Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett.

Akinek szégyenpírtól ég az arca, az még nincs elveszve egészen. Ez az utolsó lehetőség, a végső helyzet, ahol az akarat még ténylegesen szabad és döntésképes. Hiszen Isten elindult a mezítelensége miatt a fák mögé rejtőző bűnös ember után, hogy megkeresse, s már csak az emberen múlik, hogy megfogja-e a feléje kinyújtott kezet vagy büszkén elutasítja, hogy mezítelenül odaálljon Teremtője elé. Hogy engedi‑e, hogy az Isten öltöztesse fel, vagy ő maga akarja fügefalevelekkel eltakarni mezítelenségét. Amennyiben a megszégyenülésre zsigerből válaszolunk, ha most sem akarunk a jó mellett, a rossz ellenében dönteni, hanem inkább utat engedünk a tehetetlen dühnek, a gyilkos indulatnak, folytatjuk az Isten elleni lázadást, s az örök kárhozat örvényébe kerülve tehetetlenül sodródunk az alvilág mélységei felé.

De létezik a megszégyenülésre egy másik fajta válaszreakció is: őszintén elszégyellni magunkat. Aki szégyelli magát, nem mentegetőzik. A fájdalmas felismerés megdöbbenésével szembesül a ténnyel, hogy bűnt követett el, a jóság és szeretet jelenlétében őszinte sajnálkozással és fájdalommal lepleződik le önmaga előtt, vállalja a kiszolgáltatottságot, és lelkének sebére a másiktól vár gyógyírt. Minden igazi szeretetben van ilyen esemény, tehát van kegyelmi helyzet is, melyben a bűnös ember arca az elvesztett paradicsomi ártatlanság maradék világosságában egyszer csak ragyogni kezd.

Urunk Jézus, nap mint nap találkozva szereteted csodáival újra és újra megszégyenülünk kishitűségünk, bizalmatlanságunk, szeretetlenségünk és hálátlanságunk miatt. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy a szégyenpír tisztítótüzében égve ne próbáljuk reflexszerűen érvek, mentségek és kifogások összefűzésével takargatni szégyenünket, megtagadva a beismerést és elutasítva a bocsánatot, hanem legyen bátorságunk a Te lábad elé vetni magunkat, s alázatosan beállni a Zakeusok, Mária Magdolnák, jobb latrok sorába.

Évközi 30. vasárnap

Kiv 22,20-26 

A jövevényhez ne légy kegyetlen és ne sanyargasd, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén. Az özvegyet vagy árvát ne nyomorgassátok. Ha sanyargatjátok őket, hozzám kiáltanak. Én meghallgatom kiáltásukat, felizzik haragom, és megöllek titeket karddal, úgyhogy feleségeitek özvegyekké lesznek és a fiaitok árvákká. Ha pénzt adsz kölcsön az én népemből való szegénynek, aki közötted lakik, ne szorongasd, mint az uzsorás, és ne vess ki rá kamatot. Ha zálogba vetted embertársad köpenyét, naplemente előtt add vissza neki. Hiszen az az egyetlen takarója, testének öltözete, és nincs egyebe, amiben alhatna. Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok. 

1Tessz 1,5c-10 

Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Ti pedig a mi követőink lettetek, és az Úréi, elfogadtátok az igét sok szorongatás közt, a Szentlélek örömével. Így példaképpé lettetek minden hívő számára Makedóniában és Akhájában. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. (...) 

Mt 22,34-40 

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: ,,Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” 

Bizonyos mértékig mindannyian megsebződtünk a szülői házban. A gyermek szeretetéhségét a legjobb, legodaadóbb szülők szeretete sem tudja maradéktalanul kielégíteni. Ezeket a sebeinket tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk, sem eltakarni, sem elvakarni őket nem volna helyes. Az Úr igéje viszont olyan „kompenzációs módot” mutat nekünk a mai Olvasmányban, amely valódi gyógyírt jelenthet lelkünk sebeire. Ahelyett, hogy bosszút állnánk környezetünkön a minket ért egykori sérelmekért, és ahelyett, hogy érzelmileg kizsákmányolnánk a körülöttünk élőket, hogy így próbáljuk meg pótolni a pótolhatatlant, engedjük, hogy az elviselt szenvedések felnyissák lelki szemünket mások szenvedéseire, és megértésre, együttérzésre, irgalomra indítsanak irántuk. Így valamikori nyomorúságunk értékes erénnyé válhat: minél fájdalmasabb és keserűbb volt a szenvedés, amelyből kijutott nekünk, annál mélyebben tudta felszántani lelkünk szántóföldjét, hogy az isteni irgalom számára jól termő talaj legyen. Az önmagunk és a felebarát szeretete így válik szétválaszthatatlanul eggyé. Saját nyomorúságaink ismerete türelemre, irgalomra indít mások iránt, testvéreink terheinek hordozása pedig saját magunk elfogadásához segíthet hozzá.

Ez azonban még nem elég. A második parancsolatot – „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” – csak az elsővel, az Isten imádására és szolgálatára vonatkozó paranccsal egységben vagyunk képesek megvalósítani. Azóta, hogy Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együttérző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és azóta, hogy erre a szeretetre – kiárasztva szívünkbe a Szentlelket – bennünket is képessé tett, valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” 

Urunk Jézus, csak Te vagy képes betölteni szeretetéhségünket Szentlelkeddel, s csak Általad tudjuk valóban szeretni testvéreinket ugyanazon Szentlélekkel. Köszönjük Neked ezt az ingyenes és felbecsülhetetlen értékű ajándékot, s kérünk, segíts, hogy egyre jobban befogadva Téged életünkbe valóra váltsuk az isten- és emberszeretet parancsát. 

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostol

Ef 2,19-22

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Lk 6,12-16

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek.

Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától.

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Évközi 29. hét

Róm 7,18-25a

Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bűn, amely bennem lakik. Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel; mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van. Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Isten kegyelme, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Így tehát én magam az értelmem által Isten törvényének szolgálok, a test által azonban a bűn törvényének.

Lk 12,54-59

Ezután a tömeghez is szólt: ,,Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: ,,Jön az eső”, és úgy is lesz; amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: ,,Forróság lesz”, és meglesz. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság? Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vessen. Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért meg nem fizeted.”

Őseink, akik szerves kapcsolatban éltek a természettel, és ki voltak szolgáltatva neki, jól megfigyelték és a népi emlékezet által rögzítették is a különböző természeti jelenségek összefüggéseit. A természet apró jeleiből nemcsak az elkövetkező néhány nap időjárására tudtak következtetni, de azt is viszonylag nagy biztonsággal meg tudták jósolni, hogy milyenek lesznek a távolabbi kilátások, kemény lesz-e a tél, sok eső vagy szárazság várható e.

Hasonlóképpen Isten jeleire is azok érzékenyek, akik mindennapi élő kapcsolatban vannak vele, s vállalják a neki való kiszolgáltatottságot. Hogy ki mennyire helyesen következtet Isten jeleiből, azt elsősorban életvitele igazolja. Vannak olyanok, akik mindenben jeleket keresnek, de Istennel való kapcsolatuk éretlensége miatt félreértelmezik azokat. Ilyenek azok, akik mindenütt ott vannak, ahol csodás jelenés vagy gyógyulás hírét hallják, elhitetik magukkal, hogy ők is látomásban és isteni kinyilatkoztatásban részesültek, s buzgón tolmácsolni kezdik környezetüknek az Úr üzenetét. Aki mindenütt csodás jeleket lát s követi azokat, de élete semmiféle előrehaladást nem mutat, az valamit nem jól csinál. Aki azonban minden feltűnéstől mentesen figyelemmel hallgatja az igét, s állandóan kapcsolatba hozza Isten szavát, az evangélium tanítását életével, körülményeivel, feladataival, az jó úton jár, hiszen mindent Isten akaratától tesz függővé.

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne a test törvénye szerint éljünk, hanem a Lélek új törvénye szerint, s amint a természet jeleiből helyesen következtető gazda földje bő termést hoz, úgy mi is isteni természetünk szerint élvén, nyitottan a Te jeleidre és indításaidra, az életszentség gazdag gyümölcseit teremjük.

Évközi 29. hét

Róm 6,19-23

Emberi módon fejezem ki magam testetek gyarlósága miatt. Ahogyan ugyanis egykor átadtátok tagjaitokat a tisztátalanság és a gonoszság szolgálatában a gonoszságra, úgy adjátok most az igazság szolgálatára a megszentelődés végett. Mert amíg a bűn szolgái voltatok, szabadok voltatok ugyan az igazsággal szemben, de milyen gyümölcsét kaptátok akkor ennek? Most szégyenkeztek miattuk, mert halál a végük. Most azonban, miután felszabadultatok a bűn alól, s Isten szolgái lettetek, megvan a gyümölcsötök a megszentelődésre, aminek a vége az örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelme azonban az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.

Lk 12,49-53

Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával.”

Elhamarkodott és téves volna, ha a mai Evangélium második feléből akarnánk megérteni az elsőt, és a szakadást és megoszlást hangsúlyoznánk, mintha ez lenne az evangélium radikális követésének hitelesítő jegye (ahogy azt bizonyos szektáknál látjuk). Jézus a prófétáktól idézett képpel arra figyelmeztet, hogy Isten országával kapcsolatban senki sem maradhat semleges és kívülálló, nem maradhat kényelmes megfigyelői szerepben, nem kerülheti el az egyértelmű állásfoglalást. Mindannyiunknak döntést kell hoznunk, ami bizony fájdalmas szakításokkal is járhat, ám ennek a döntésnek nem lehet más az alapja, mint a tiszta szeretet, amelyről Jézus mint tűzről beszél a mai Evangéliumban.

„Adjátok tagjaitokat az igazság szolgálatára a megszentelődés végett” – szólít fel a mai Szentleckében Szent Pál apostol, s ezt kiegészíthetjük Boldog John Henry Newman ifjúkori jelmondatával: „Életszentség inkább, mint béke!” Az nem lehet cél, hogy a békétlenséget keressük, főleg nem szeretteink körében. De ha megalkuvás nélkül, hamis békességre törekvés nélkül átadjuk magunkat az életszentségre, elkerülhetetlen, hogy megoszlás támadjon körülöttünk. A szentségre törekvés vágya önmagában elég, hogy idegesítsen és ellenünk hangoljon egyeseket. Ezt azonban ne tekintsük igazolásnak, hogy máris szentek vagyunk. Azért részesültünk Krisztus mindent lángra gyújtó szeretetében, hogy azokat is szeressük, akik ellenünk fordultak.

Urunk Jézus, segíts, hogy helyesen értelmezzük szavaidat, és soha ne a szakadást keressük, hanem azt a szeretetet válasszuk és szítsuk fel magunkban, melyet Te megadtál nekünk, amikor kiárasztottad ránk Szentlelkedet. Gyújtsd lángra bennünk szereteted tüzét, és vezess minket szívbéli békességre, amely azoknak jut osztályrészül, akik nem szűnnek meg küzdelmet folytatni saját magukban az önzés, a gyűlölet és mindenfajta megalkuvás ellen.

Évközi 29. hét

Róm 6,12-18

Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak, de ne is adjátok oda tagjaitokat a bűnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halálból életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek. (...) Hála legyen azonban Istennek, hogy bár szolgái voltatok a bűnnek, szívből engedelmesek lettetek annak a tanításnak, amelynek Isten átadott titeket, s így megszabadultatok a bűntől, és az igazság szolgái lettetek.

Lk 12,39-48

Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” Péter ekkor megkérdezte: ,,Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: ,,Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a házanépe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha ez a szolga azt mondja magában: ,,Késik az én uram”, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Kegyetlenül megbünteti és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, de nem hajtotta végre azt és nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.

Igaz, hogy a szentségre mindig csak a mai napon kell törekedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell túllátni a mai napon. Az óceán közepén haladó hajóról sem látszik még a hosszú napok, hetek múlva eléren­dő úti cél, a térképek és az iránytű segítségével mégis lehet tudni az irányt, melyet napról napra tartani kell, hogy célba érjünk. Aki csak a mai napot látja, és elfeledkezik arról a napról, amikor Ura visszatér, az elveszíti tájékozódási képességét, és a pillanat rabja lesz. Ez áll a modern hedonizmus hátterében, amely a másikon való uralkodással, az élvezetek habzsolásával és a kábítószerezéssel próbálja önmaga előtt leplezni célt tévesztettségét és távlatnélküliségét, amit hazugul szabadságnak nevez. Olyan ez a szabadság, mint a kapitány és kormányos nélküli hajóé, mely addig szeli „szabadon” a habokat, míg csak zátonyra nem fut és el nem süllyed az óceán fenekére.

De nem is az várakozik jól, akinek már elege van a földi életből, megsértődött embertársaira és megcsömörlött az élvezetektől, hanem aki emberi kapcsolatait és a világ javaihoz, gyönyöreihez való viszonyát is Krisztusra vonatkoztatja, és az ő eljövetelének napjához igazítja. Hiszen a Krisztusra való várakozás nem valami ettől a világtól elszakadt, életunt jövőbe révedés, hanem az élet valamennyi szeletét átható és alakító mindennapi program. Mert bár azt várjuk, akinek eljövetelekor ez a látható világ elmúlik és valami új valósul meg, várakozásunk mégis e látható világgal összefüggésben mutatkozik meg és bontakozik ki, és a földi eseményekben való részvételünk által mutat Krisztus eljövetelének végső, nagy napjára.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy a nehézségek ellenére állhatatosan kitartsunk abban, amit ránk bíztál, hogy szolgáidként megtegyük. Tedd, hogy engedelmességünk egyre szívbélibbé és örömtelibbé, várakozásunk pedig édes sóvárgássá váljék Utánad, aki arra vársz, hogy minden vágyunkat betöltsed.

Évközi 29. hét

Róm 5,12.15b.17-19.20b-21

Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. De nem úgy áll a dolog a kegyelem ajándékával, mint a bűnbeeséssel. Ha ugyanis sok ember meghalt egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme, és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiáradt sokakra. Mert ha a halál uralomra jutott egy által, egynek a bűnbeesése miatt, akkor sokkal inkább uralkodnak majd az életben az egy Jézus Krisztus által mindazok, akik megkapják a kegyelem és a megigazulás ajándékának a bőségét. Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt. Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik egynek az engedelmessége által. A törvény azért jött közbe, hogy a bűnözés fokozódjék; amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Lk 12,35-38

Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák.

Nagy baj, hogy sokan eleve lemondanak a szentségről, meg sem próbálkoznak vele. Azt hiszik, hogy a szentség emberfeletti erőfeszítést kíván, és hogy csak a kevesek kiváltsága, az átlagember számára azonban elérhetetlen. Pedig senki sincs, aki szentnek születik. A mai Szentleckében Szent Pál egyértelműen kifejti, hogy helyzetünk önmagában reménytelen, mert az eredeti bűn következtében mindannyiunk osztályrésze a halál, és mégis emberfeletti reménységre jogosító, mert Jézus Krisztus halála és feltámadása az örök életet szerezte meg nekünk. A képességek, hajlamok, külső-belső adottságok és fogyatékosságok nem javítják és nem rontják esélyeinket.

Akkor hát mi a szentség titka? Nem az emberfeletti erőfeszítés, hanem a szüntelen Krisztusra figyelés. Csak a mai napot, a jelen pillanatot kell néznünk, nem az egész pályát. Mindig csak ma kell hűségesnek maradnunk, és csak a mai kísértést kell legyőznünk, úgy, hogy észrevesszük, ha nincs elmosogatva, gondolunk arra, hogy a feleségünk milyen színű virágot szeret, jó képet vágunk akkor, amikor az unokák váratlan érkezése felborítja megszokott napirendünket, vagy éppen lenyelünk egy sértő szót, rosszmájú megjegyzést, amivel jólesne megcsipkedni a másikat. Nézzünk csak meg egymás mellett megöregedett, ragyogó arcú házastársakat! Hogyhogy nem untak egymásra annyi év alatt? Nézzünk csak meg idős szerzeteseket, akik végigélték a feloszlatás és az újrakezdés minden kínját! Hogyhogy nem keseredtek meg? Idézzük fel Szent János Pál pápa öregségtől, betegségtől megtört alakját, s ugyanakkor mindvégig friss, reményt sugárzó szellemét, lelki derűjét! Az ő példájuk mind azt igazolja, hogy nincs könnyebb, ugyanakkor érdekesebb út, mint a szentség útja, nincs izgalmasabb, változatosabb és tartalmasabb kaland, mint a mindhalálig tartó hűség, melynek jutalma, hogy az Úr asztalánál foglalhatunk helyet, s ő maga szolgál ki minket.

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy semmit elébe ne helyezzünk a Veled való élő kapcsolatnak, s így állandóan a szentség erőterében maradva hűségesnek és megbízhatónak bizonyuljunk, amikor számadásra érkezel.

Évközi 29. hét

Róm 4,20-25

Ábrahám Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ezt számították be neki megigazulásul. De nemcsak róla írták meg azt, hogy beszámították neki, hanem rólunk is, akiknek beszámítják, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta halottaiból Jézust, a mi Urunkat, aki bűneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámadt.

Lk 12,13-21

Valaki megszólította a tömegből: ,,Mester! Mondd testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Ő azt felelte neki: ,,Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?” Aztán így szólt hozzájuk: ,,Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” Példabeszédet is mondott nekik: ,,Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: »Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.« Majd azt mondta: »Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!« Isten azonban így szólt hozzá: »Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?« Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.”

Jézus Krisztus nem azért jött, hogy elrendezze ügyes-bajos dolgainkat, hanem hogy igazzá tegyen minket. Ezért a szellemi becsületesség megköveteli tőlünk, hogy az Egyházon belül és a kívülállók számára is teljesen egyértelművé tegyük, hogy abban az Istenben hiszünk, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból. Minden egyéb meghatározás, amelyből ez a húsvéti hit kimarad, önmagunk és a világ becsapása. Nem azt a kort kell visszasírni, amikor mindenki járt templomba, amikor a kereszténység államvallás, az Egyház pedig befolyásos politikai tényező volt, hanem keresztény hitünk eredetéhez, forrásához, legbensőbb magjához kell visszatérnünk. Ez az új evangelizáció, melynek első lépése a belső evangelizáció, saját keresztény identitásunkra újbóli megtalálása.

Ehhez azonban nem elég a katekizmus ismerete, hanem élő kapcsolatban is kell lennünk Krisztus misztériumával, melyet csak az ő Húsvétjának méltó megünneplése tarthat ébren, és őrizhet meg tisztán. A szentmise szövegei és szent szertartásai nem pusztán emberi kreációk, hanem a Szentlélektől sugallt, évszázadok során kikristályosodott formák, melyek szervesen hozzátartoznak a misztériumhoz, annak külső megjelenítői és közlői. Ezért a szentmisét, a szent liturgiát meg kell őriznünk forrásnak és csúcspontnak, nem pedig arra használni, hogy „közérthetővé” és „élvezetessé” téve megpróbáljunk vele minél több embert becsalogatni a templomba, mert ezzel nemhogy nem segítjük az új evangelizációt, hanem elzárjuk Isten népe elől a Krisztus-hit legbővizűbb forrását, langyos, cukros limonádét kínálva helyette.

Urunk Jézus, a mostani vészterhes időkben nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy mennyire ellentmondásos az egyre kiüresedettebb és erőtlenebb kultúrkereszténység értékeire hivatkozni, miközben szívünk távol jár Tőled. Alázattal kérünk, újítsd meg Szentlelked működését bensőnkben, hogy szent félelemmel és kétszeres buzgósággal ünnepeljük misztériumaidat, és ne ennek a világnak kétes értékű fizikai és szellemi javaiban való gyarapodásra törekedjünk, hanem a Benned való gazdagodásra.

Évközi 29. vasárnap

 Iz 45,1.4-6 

Így szól az Úr felkentjéről, Círuszról: ,,Megfogtam jobbját, hogy nemzeteket hódoltassak meg előtte, és királyok derekán oldom meg az övet, hogy ajtókat nyissak meg előtte, és kapuk ne maradjanak zárva. Szolgámért, Jákobért, és Izraelért, választottamért szólítottalak neveden, nevet adok neked, noha nem ismertél. Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten! Felövezlek téged, noha nem ismertél, hogy megtudják napkelettől napnyugatig: senki sincs rajtam kívül, én vagyok az Úr, és nincs más! 

1Tessz 1,1-5b 

Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség! Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Mi ugyanis az evangéliumot nemcsak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. 

Mt 22,15-21 

(...) Jézus azonban felismerte gonoszságukat és így szólt: ,,Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok meg nekem az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: ,,Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: ,,A császáré.” Erre azt mondta nekik: ,,Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” 

A mai Olvasmány tanúsága szerint Isten nem csupán a benne hívőket, a szenteket választhatja ki és használhatja fel terveinek véghezvitelében, hanem olyanokat is, mint Círusz perzsa király, aki hazaengedte a fogságból a választott népet. Isten kezében van a hatalmasok szíve, s bár meghagyja szabad akaratukat, titokzatos módon mégis üdvösségtervének szolgálatába állítja döntéseiket és cselekedeteiket. 

Mekkora különbség azonban, ha Istennek nem öntudatlan eszközei vagyunk csupán, hanem tevékeny munkatársai! Elgondolkodtunk-e már azon, hogy milyen örömteli, boldogító tény az, hogy tudjuk, kinek, és hogy milyen ügyet szolgálunk? Hogy Isten kiválasztott, meghívott, és küldetést bízott ránk, vagyis a mi közreműködésünkre is igényt tart örök üdvösségterve megvalósításában? Hogy gondolataink, szavaink, tetteink és szenvedéseink mind ugyanabba a meghatározott irányba mutatnak, s így van értelmük, céljuk? Ez persze nem jelenti azt, hogy az isteni üdvösségterv minden apró részletét, rejtett összefüggését ismerjük. Sokszor saját fáradozásunk kézzelfogható eredményét sem látjuk. De ne is az legyen a legfőbb gondunk, hogy hol és mit tegyünk, és hogy a munkánknak mi lesz a gyümölcse, hanem hogy mindig Isten rendelkezésére álljunk, egészen átadva neki önmagunkat. Nem kell bánkódnunk amiatt sem, ha feladatunk, amelyet éppen most végeznünk kell, oly kevéssé tűnik „lelkinek”. A leghétköznapibb, leginkább lenézett munka is lelkivé válik, ha jó lélekkel, az Istennek való odaadás örömével végezzük. 

Urunk Jézus, az adófizetéssel kapcsolatos kérdésre adott válaszod lényege nem az adópénzre vonatkozik, hanem ránk, akik személyes létünkben az Atya képmását hordozzuk, ezért életünkkel neki tartozunk. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy ne legyünk elguruló, elvesztegetett dénár, hanem egészen átadjuk magunkat Neked és Általad az Atyának, aki örök szeretettel kiválasztott, és üdvösségre rendelt bennünket.

Évközi 28. hét

Róm 4,13.16-18

Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitből való megigazulás alapján. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja Isten előtt, amint meg van írva: ,,sok nemzet atyjává rendeltelek” [Ter 17,5]. Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: ,,Annyi lesz a te utódod”.

Lk 12,8-12

Mondom pedig nektek: Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt Isten is megtagadja angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer; de aki a Szentlelket káromolja, annak nincs bocsánat. Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok.

Az addig Isten közelében élő ember az ősbűn által elszakadt és távol került Teremtőjétől, értelme elhomályosodott, akarata rosszra hajlóvá vált. Isten azonban maga kezdett közeledni a bűnbeesett és reményvesztett emberhez, Ábrahámhoz és ivadékaihoz, míg az idők teljességében minden emberi képzeletet felülmúló közelségbe került hozzánk, amikor a második isteni személy, az egyszülött Fiú emberré lett értünk. De még ez sem a legnagyobb közelség itt a földön: Pünkösdkor saját szeretetét, isteni életét árasztotta szívünkbe Szentlelke által. Emberi természetünk olyan felemelése, olyan kitüntetett állapota ez, mely ismeretben és méltóságban messze felülmúlja azt, amiben Ádámnak és Évának része volt a Paradicsomkertben. Ez azonban azzal is együtt jár, hogy az ember felelőssége ismét megnőtt, hiszen minél közelebb van az ember Istenhez, istenkáromlása annál súlyosabb.

Aki a Szentléleknek áll ellen, az élettel szemben védekezik, és Isten mindenható szeretete sem képes megmenteni, ha ő nem akarja. A Szentlélek elleni bűn Isten végső közeledésére mondott határozott „nem”. Nem a gyarlóságból, gyöngeségből elkövetett bűnökről van itt szó, hanem az egyszer már felismert végtelen isteni szeretet elutasításáról. Hogy van-e olyan ember, aki idáig eljutott és ebben az utolsó pillanatig ki is tartott, azaz szabadon a kárhozatot választotta, nem tudhatjuk. De azt igen, hogy széles út vezet ebbe az irányba. Erre lép az, aki érveket kovácsol, ideológiát gyárt, hogy miért nem fogadja el magára nézve kötelezőnek Krisztus vagy az Anyaszentegyház tanítását, erkölcsi parancsait, szentségi rendjét – különösen is a szentgyónást illetően.

Urunk Jézus, add meg nekünk a kegyelmet, hogy Szentlelked sugallataira hallgatva életünket mind jobban a Te akaratod szerint alakítsuk, s így ne legyen miért aggódnunk, hogy mit mondjunk, ha hitünkről számot kell adnunk. Óvj meg a Szentlélek elleni bűntől, a vakmerő bizalomtól és a kétségbeeséstől, és adj erőt a Rólad szóló személyes és hiteles tanúságtételre az emberek között.

Évközi 28. hét

Róm 4,1-8

Mit mondjunk tehát Ábrahámról, test szerint való atyánkról? Mit nyert el ő? Ha ugyanis Ábrahám a tettei által igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Istennél. Mert mit mond az Írás? „Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki.” Márpedig aki tetteket visz végbe, annak a bért nem kegyelemből számítják be, hanem a tartozás kiegyenlítéseként. Annak ellenben, aki nem visz végbe tetteket, hanem hisz abban, aki megigazulttá teszi a bűnöst, annak a hitét számítják be megigazulásul Isten kegyelmének végzése szerint. Mint ahogy Dávid is hirdeti annak az embernek a boldogságát, akinek Isten beszámítja a megigazulást tettek nélkül: „Boldogok, akiknek megbocsátották gonoszságait és elfedték bűneit. Boldog a férfi, akinek az Úr nem számítja be bűneit.”

Lk 12,1-7

Amikor olyan nagy tömeg gyűlt össze körülötte, hogy csaknem legázolták egymást, először csak a tanítványaihoz kezdett beszélni: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, és nincs olyan titok, ami ki ne tudódna. Ezért amit sötétben mondtatok, fényes nappal halljátok majd vissza, és amit a belső szobában fülbe súgtatok, a háztetőkről fogják hirdetni. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek. Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti a verebeknél.

Jézus nem elrémiszteni akar, hanem bizalmat önteni belénk. Az első századok vértanúinak sokasága mutatja, hogy amit az Úr bizalmasan, mint barátainak mondott, s amire maga is példát mutatott, tanítványainál megértésre talált. Az első keresztény szentek mind vértanúk voltak. Olyan eszményképek, akiknek példája és áldozata újabb és újabb megtérőket adott az Egyháznak.

Vajon ma miért nem eszmény a vértanúság? Hátunk mögött a huszadik századdal, melynek folyamán minden korábbinál több ember szenvedett – közvetlenül vagy közvetve a hite miatt – vértanúhalált, miért marad ki a hitoktatásból, a keresztény nevelésből a vértanúság lehetőségére való felkészítés? Sikeres keresztények helyett nem szenteket kellene nevelnünk, persze az életszentségre törekvés élő példáját nyújtva nekik? El a farizeusok kovászával, a Krisztus nélküli „keresztény értékekkel” és a hasonló, üres frázisokkal! Legyünk szentek, akiknek élete és halála egyaránt Jézus Krisztusról tesz tanúságot e világ előtt!

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy öntudatlanul is a világ ízleléséhez és erkölcséhez igazodjunk, és elhalványuljon bennünk az örök üdvösség vágya. Add kegyelmesen, hogy a saját életünkhöz való beteges ragaszkodás helyett töltsön be minket az üdvösség utáni egészséges sóvárgás, s egész létezésünkkel Rád hagyatkozva a föld sója és a világ világossága lehessünk.

Évközi 28. hét

Róm 3,21-29

Most azonban Isten igazsága nyilvánvaló lett, függetlenül a törvénytől. A törvény és a próféták tanúságot tesznek róla. Isten igazságát ugyanis a Jézus Krisztusban való hit által nyerik el mindazok, és száll mindazokra, akik hisznek benne; különbségtétel ugyanis nincsen. Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van, akit Isten rendelt hit által való engesztelésül az ő vére által, hogy így kimutassa a maga igazságát, miután eltűrte az előző idő bűneit Isten béketűrésével, hogy kimutassa – mondom – a maga igazságát a mostani időben, s hogy ő maga igaz legyen, s igazzá tegye azt, aki Jézus Krisztus hitéből való. (...)

Lk 11,47-54

Jaj nektek, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, atyáitok pedig megölték őket. Ezáltal tanúsítjátok, hogy egyetértetek atyáitok tetteivel; mert azok megölték őket, ti pedig a sírjaikat építitek. Azért mondta Isten bölcsessége is: Prófétákat és apostolokat küldök hozzájuk, de közülük egyeseket megölnek és üldöznek, hogy számon lehessen kérni e nemzedéktől minden próféta vérét, amelyet kiontottak a világ kezdetétől, Ábel vérétől Zakariás véréig, aki az oltár és a templom között veszett el. Bizony, mondom nektek: számon fogják kérni mindezt ettől a nemzedéktől. Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudás kulcsát, magatok nem mentetek be, s a bemenőket is megakadályozzátok.” Amikor kiment onnan, az írástudók és a farizeusok nagyon felháborodtak, és sok mindenről kezdték őt faggatni, leskelődtek utána, hogy szavaiban megfogják.

Nem baj, ha valakinek kérdései vannak a hittel, a vallással vagy a Szentírás egyes kijelentéseivel kapcsolatban. Gyanús azonban az a kérdező, aki minduntalan a kényes kérdésekkel hozakodik elő, csak úgy sorolja azokat, sokszor minden összefüggés nélkül. Lehet, hogy ezzel csupán a vallási témákban való otthonosságát akarja bizonygatni, de legtöbbször a kérdések özönét mint pajzsot tartja maga elé, hogy Isten igéje meg ne érinthesse szívét. És innen már csak egy lépés, hogy védekezésből ellentámadásba menjen át, mintha magát Istent akarná következetlenségen rajtakapva sarokba szorítani. A kérdésekből provokáció vagy számonkérés, szemrehányás lesz, úgyhogy megfelelni rájuk teljességgel reménytelen. Ezért ahogy az őserdőt behálózó indák áthatolhatatlan szövevényével szemben csak a bozótvágó kés segít, úgy e kérdéseket is a gyökerüknél kell elvágni.

A pusztai atyák egyikéről feljegyezték, hogy amikor egy híres teológus kereste fel, és különböző vallási kérdéseket tett fel neki, ő egyetlen szót sem felelt. Amikor tanítványa kissé szemrehányóan kérdőre vonta, miért nem méltatta szóra a nagyhírű tudóst, a remete így válaszolt: „Nem értek én a teológiai kérdésekhez. Kérdezett volna csak a kísértésekről meg a bűnökről, arról tudtam volna neki mit mondani.” Vianneyi Szent János módszere is hasonló volt: amikor valaki vallási problémákkal kereste fel, hogy vitatkozzon vele, ő győzködés helyett felszólította, hogy őszintén gyónjon meg.

Urunk, Jézus Krisztus, adj, kérünk, alázatot és őszinte töredelmet, hogy bűnbánatot tartva megnyissuk szívünket a Te igéd előtt, s így kérdéseinkre, melyeket logikai-értelmi úton oly régóta hiába próbáltunk megválaszolni, a Te Szentlelked megvilágosító kegyelméből megkapjuk az isteni választ, mely megvilágosítja szívünk sötétségét, megtérésre és életünk jobbá tételére vezet.

Szent Lukács evangélista

2Tim 4,9-17a

Siess, jöjj hozzám mielőbb! Démász ugyanis elhagyott a világ szeretete miatt, és elment Tesszalonikibe, Krescensz Galáciába, Títusz pedig Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot is vedd magadhoz, és hívd el: jó hasznát tudom venni a szolgálatban. Tichikuszt elküldtem Efezusba. A köpenyemet, amelyet Troászban Karpusznál hagytam, arra jöttödben hozd magaddal, úgyszintén a könyveket is, de legfőképpen a pergameneket. A rézműves Alexander sok rosszat tett velem; az Úr majd megfizet neki tettei szerint. Te is óvakodj tőle, nagyon ellene szegült ugyanis szavainknak. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, – ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából.

Lk 10,1-9

Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ,,Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: ,,Elközelgett hozzátok az Isten országa.”

Sajátos öröm felfedezni Urunk egy-egy szavában, cselekedetében, hogy azzal mintha épp a mi utunkat, hivatásunkat jelölné ki. Így lehetett Szent Lukács Jézusnak a mai Evangéliumban hallott szavaival, melyek többszörösen is neki szóltak. Szent Pál társaként sokat utazott az evangélium érdekében; átélhette a kiszolgáltatottságot, az evangéliumi szegénységet, de azt is, hogy mit jelent a krisztusi békesség hordozójának és hírnökének lenni. Mint orvos különösen is magára vonatkozónak érezhette a felhívást: „Gyógyítsátok meg a betegeket!”

A mai Szentleckéből – mely tele van hétköznapi dolgokkal, esetlegességekkel s Szent Pál férfiasan visszafogott panaszkodásával amiatt, hogy a hozzá legközelebb állók, közvetlen munkatársai is cserben hagyták és fájdalmat okoztak neki – nyilvánvaló, hogy az ősegyház élete sem volt tiszta, felhőtlen idill. Isten országa sem akkor, sem most nem emberi gyarlóságoktól mentes, szép, felhők feletti világ, hanem bennünk és köztünk épülő valóság, melyet a mi erőfeszítéseink és gyengeségeink, elviselt és önként vállalt szenvedéseink is alakítanak. Az Úr pedig nemcsak titokzatos jelenlétével, belső vigasztalásával van segítségünkre, hanem azok által is, akiket mellénk rendelt, s akik hűséges ragaszkodásukkal tartják bennünk a lelket a nehéz időkben. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy kegyelmével mellettünk is ott áll az Úr, és evangéliumával Szent Lukács.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy miközben Szent Lukács és a többi evangélista írásait olvassuk, s az elmélkedés folyamán ítéleted alá helyezzük életünket, magunkon érezhetjük a Te szelíd és irgalmas tekintetedet; miközben megtanuljuk, hogy Nélküled senkik és semmik vagyunk, arról is tapasztalatot szerzünk, hogy megnyugtató és igaz békességet adó jóváhagyásoddal elismered gyatra, de hűséges fáradozásunkat. Szent Lukács közbenjárására add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy a Te küldötteidként mi is egész életünkkel az isteni irgalmasság hírnökei lehessünk.

Évközi 28. hét

Róm 1,16-25

Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, mert Isten ereje az mindenkinek az üdvösségére, aki hisz, elsősorban a zsidónak, aztán a görögnek. Mert Isten igazsága nyilvánul meg benne, amely a hitből hitre vezet, amint írva van: ,,Az igaz a hitből él.” Isten haragja megnyilvánul az égből azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága fölött, akik igazságtalansággal elfojtják az isteni igazságot. Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számukra, mivel ők, bár megismerték Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, és nem adtak hálát neki, hanem üressé váltak gondolataikban, és sötétség borult oktalan szívükre. Bölcseknek mondogatták magukat, és esztelenek lettek, fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó embereknek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával. Ezért Isten átadta őket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik felcserélték Isten igazságát a hazugsággal, és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtőt, aki áldott mindörökké. Ámen.

Lk 11,37-41

Miközben beszélt, egy farizeus megkérte, hogy ebédeljen nála. Ő bement hozzá, és asztalhoz ült. A farizeus pedig megütközött magában, amikor látta, hogy evés előtt nem mosott kezet. Ekkor az Úr azt mondta neki: ,,Ti farizeusok ugye megtisztítjátok a pohár és tányér külsejét? A bensőtök azonban tele van rablással és gonoszsággal. Esztelenek! Aki a külsőt alkotta, nem az alkotta azt is, ami benne van? Ami bennetek van, abból adjatok alamizsnát, és akkor minden tiszta lesz számotokra.”

A külső és belső tisztaság szembeállítása a mai Evangéliumban nem a természetes piszoktól, illetve a lelki szennytől való megtisztulás ellentéte, hiszen a farizeusok által oly aprólékosan betartott tisztasági előírások rituális jellegűek voltak. Nem egészségi okokból mosták meg kezüket és tartották tisztán az edények külsejét, hanem mert nem akartak tisztátalanná válni azáltal, hogy tiltott dolgot érintettek, vagy hogy egy tisztátlan ember keze nyoma edényeiken maradt. Jézus nyíltan nem ítéli el ezt a mózesi törvényből eredő szokást, de már azzal is felhívja a figyelmet elégtelen voltára, hogy ő maga elhanyagolja az étkezés előtti rituális kézmosást. Amikor pedig ezzel megütközést vált ki vendéglátójából, nyíltan meg is mondja, mi a kifogása ezzel a farizeusi gyakorlattal szemben: az, hogy érintetlenül hagyja a szívet.

Ahogy a farizeus és a vámos imájáról mondott példabeszédből is kiderül, a törvény aprólékos betartása nem ad megigazulást, ráadásul veszélye, hogy a tisztaság tudatához vezet, olyan fensőbbrendűségi érzéshez, amely a valódi megtisztulás legfőbb akadálya. Igazi megtisztulás csak belülről fakadhat, s nem a többi embertől való elkülönüléssel, hanem éppen a szívbéli feléjük fordulás, az irgalmasság cselekedetei által. Az alamizsnálkodás egymaga ugyan nem tesz szentté, de aki kitart az érdek nélküli szeretetben, aki viszonzás várása nélkül szétosztja javait, idejét, energiáját a rászorulók közt, az alkalmassá válik arra, hogy Isten kegyelme megragadja, és elvezesse őt a szív tisztaságára.

Urunk Jézus, óvj meg a hamis tisztaságtudattól, s attól, hogy nyíltan vagy titokban ítélkezzünk mások felett. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ítélkezés és okoskodás helyett észrevegyük, amikor valakivel észrevétlenül jót tehetünk, és az irgalmasság cselekedetei által ne csupán erkölcsösebbé, szociálisan érzékenyebbé váljunk, hanem belülről formálódjunk át a Te szíved szerinti emberekké.

Évközi 28. hét

Róm 1,1-7

Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára – amelyet Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról, aki testileg Dávid nemzetségéből született, de akit a szentség Lelke szerint, a halálból való föltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt; s aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez, hogy engedelmeskedjenek a hit által az ő nevének dicsőségére – ezek közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus meghívottjai –, Isten összes szeretteinek, akik Rómában vannak, a meghívott szenteknek. Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól!

Lk 11,29-32

Amikor a tömeg összesereglett, így kezdett beszélni: ,,Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás jel volt a niniveiek számára, az Emberfia is az lesz ennek a nemzedéknek. Dél királynője felkel majd az ítéleten e nemzedék embereivel, és elítéli őket, mert ő eljött a föld széléről, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, és íme, nagyobb van itt Salamonnál. A ninivei férfiak felállnak majd az ítéleten e nemzedékkel, és elítélik, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; és íme, nagyobb van itt Jónásnál.

A mai Szentleckében a Római levél kezdő sorait olvassuk. Első hallásra semmi különös nincs benne, csupán a szokásos bemutatkozás és köszöntés, ám a feladó és a címzett meghatározása a mi számunkra is igen lényeges üzenetet hordoz. A bemutatkozásban az Apostol Jézus Krisztus (rab)szolgájának nevezi magát. Az eredetileg a legalantasabb állapotot kifejező szó ebben a szókapcsolatban olyan fényt nyer, amely mellett a hatalmasok és kiváltságosok, de még a császár címe és rangja is elhalványul. A levél címzettjeit pedig Isten szeretteinek és meghívott szentjeinek nevezi, ami két dolog miatt is fontos. Az egyik, hogy nem az az elsődleges, hogy ők szeretik Istent, hanem hogy Isten szereti őket. Ez végtelenül több, hiszen krisztusi létmódunk abban áll, hogy megismertük, elfogadtuk, és nap nap után be is fogadjuk Isten szeretetét. A másik, hogy nem elég jó katolikusnak lennünk, hanem szentté kell válnunk. Ehhez képest mellékes, hogy hol, milyen életállapotban vagyunk, mi a munkánk és mások hogyan értékelnek minket. Fel kell szabadulnunk mindettől, és a szentségre meghívott ember életét kell élnünk.

Elmondhatjuk-e mi is magunkról, hogy Jézus Krisztus szolgái vagyunk? Állapotbeli kötelességeink végzése, beszédünk, gondolataink és vágyaink erről tanúskodnak-e? Vagy időnként fellázadunk Krisztus uralma ellen, s megtagadjuk Urunkat, méltatlanná válva bizalmára, és kiérdemelve a világ megvetését?

Urunk Jézus, aki nagyobb vagy Salamonnál és nagyobb Jónásnál, hálát adunk Neked, hogy Hozzád tartozhatunk s hogy a Te szolgáid lehetünk. Köszönjük, hogy nem jól fizető állást, magas pozíciót, de még csak nem is egy értékes és szép vallást kínálsz nekünk, hanem arra hívsz, hogy napról napra egyre jobban Veled egyesült életet éljünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egész egzisztenciánkkal igent mondjunk a szentségre szóló meghívottságunkra, s így alkalmassá váljunk arra is, hogy meghívott apostolokként küldetést bízzál ránk testvéreink között.

Évközi 28. vasárnap

Iz 25,6-10a 

Készít majd a Seregek Ura minden népnek ezen a hegyen zsíros lakomát, lakomát színborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult színborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, a leplet, amely minden népre ráborult, és a takarót, amely minden nemzetre ráterült. Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról, népe gyalázatát elveszi az egész földről. (…) 

Fil 4,12-14 

Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy társaim lettetek nyomorúságomban. 

Mt 22,1-14 

Ezután Jézus újra beszélni kezdett, és ismét példabeszédekben szólt hozzájuk: ,,Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják el a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak eljönni. Ekkor más szolgákat küldött ezekkel a szavakkal: ,,Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat levágtam, minden készen van. Jöjjetek a menyegzőre. De azok nem törődtek vele. Elmentek, egyik a földjére, a másik az üzlete után, a többiek pedig megragadták a szolgáit, gyalázatokkal illették és megölték. (…) Amikor a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, észrevett ott egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Azt mondta neki: ,,Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?” Az nem szólt semmit. Erre a király azt mondta a felszolgálóknak: ,,Kötözzétek meg kezét-lábát és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás! Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” 

Miért van az, hogy az ember, aki szíve mélyén vágyakozik az igazi és örök ünnepre, nem megy el arra a lakomára, amelyet a király rendez a fiának, vagyis az Atyaisten az ő megtestesült Fiának, Jézus Krisztusnak a Szentlélekben? Mi készteti arra a meghívottakat, hogy erőszakos módon nekiessenek a meghívást közvetítő szolgáknak, és hogyan lehetséges az, hogy menyegzős ruha nélkül állít be valaki a lakomára? 

A bűnbeesett Ádám fiainak tragikus egyensúlyvesztése és aránytévesztése ez, melynek folytán kétségbeesetten védekezünk életünk igazi, Isten által elképzelt beteljesedése ellen. Ennek egyik formája, hogy saját magunk próbálunk meg ünnepet rendezni nélküle, a másik pedig, hogy ugyan elfogadjuk tőle a menyegzőre szóló meghívást, de csak tessék-lássék teszünk eleget neki, anélkül, hogy komolyan készülnénk rá. Figyeljük meg, hogyan termeli ki magából az Isten nélküli civilizáció az ellenünnepet, az Isten készítette lakoma tragikus karikatúráját, a mindent profanizáló, csiklandozó gyönyörökre éhes és öntudatvesztésig hajtott, vad orgiát. A reményét vesztett emberiség kétségbeesett és kegyetlenül unalmas dáridója ez. A robotolás, az üzlet, a mindennapi hajtás a pénzért efelé tart és ezt készíti elő: az orvul növekvő, mindennek a hiábavalóságát feltáró egzisztenciális unatkozás szünnapjait, amikor az emberi mivoltunkból kivetkőzött „ünneplők” leisszák magukat és egymásnak esnek, hogy fékevesztett dorbézolásuk után émelygős másnaposságra és rémisztő ürességre ébredjenek. Mennyire más az igazi ünnep, melyet tiszta öröm és „a Lélek józan mámora” hat át, melynek másnapja üde tavaszi reggel friss levegővel, madárdallal és kék éggel, jó szellemi-lelki közérzettel és hatalmas tetterővel! 

Urunk Jézus, Te vagy minden ünneplésünk végső oka és célja, akiért, aki által és akiben az Atya megteremtette a világmindenséget s benne minket, a Te képedre és hasonlóságodra. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy akár eszünk, akár iszunk, azt mindig Irántad való hálaadással tegyük, s örömmel készüljünk az örök Ünnepre, a minden vágyunkat betöltő, menyegzős lakomádra.

Évközi 27. hét

Joel 4,12-21

Keljenek fel, jöjjenek fel a nemzetek Jozafát völgyébe, mert ott ülök ítéletet körös-körül minden nemzet felett. Eresszétek neki a sarlót, mert megérett a vetés; jöjjetek, jöjjetek taposni, mert tele van a sajtó, túláradnak a sajtók, mivel megsokasodott az ő gonoszságuk. Népek népek után jelennek meg a Döntés völgyében, mert közel van az Úr napja a Döntés völgyében! Nap és hold elsötétednek, és a csillagok visszatartják fényüket. És bömböl az Úr Sionról, és hallatja szavát Jeruzsálemből; és megrendül az ég és a föld, de népének menedék az Úr, és Izrael fiainak erősség. Akkor majd megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki szent hegyemen, a Sionon lakom; és Jeruzsálem szent lesz, és idegenek nem vonulnak át többé rajta. És azon a napon a hegyek édes musttól csepegnek, s a halmokon tej folyik. Júda minden patakjában víz ömlik, forrás fakad az Úr házából, és megöntözi a Tövisek völgyét. Egyiptom pusztasággá lesz, és Edom kietlen sivataggá, mert gonoszságot cselekedtek Júda fiai ellen, és ártatlan vért ontottak földjükön. De lakott lesz majd Júda mindörökké, és Jeruzsálem nemzedékről-nemzedékre. Megbosszulom vérüket, nem hagyom büntetés nélkül. És az Úr majd a Sionon lakik.

Lk 11,27-28

Történt pedig, hogy amikor ezeket mondta, a tömegből felkiáltott egy asszony: ,,Boldog a méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál!” Erre ő azt mondta: ,,De még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják azt!”

Jézus nem utasítja el a tömegből felkiáltó asszony dicséretét, de magasabb szintre emeli, és tágasabb horizontot ad neki: a testi összetartozás helyett a lelki kapcsolatot hangsúlyozza, s a felkiáltást felhívássá formálja át. Hiszen mindnyájan arra vagyunk hivatva, hogy az evangélium szavain keresztül szívünkbe fogadjuk és hordozzuk Krisztust. Új élet kezdete ez bennünk, mely egyre növekszik és mind nagyobb teret kíván, s úgy programoz át belülről, ahogy a fejlődő magzat az édesanya szervezetét. Továbbá az a hivatásunk, hogy – amint Szent Ferenc atyánk tanítja – „szent cselekvéssel, melynek példaként kell mások előtt világoskodnia, világra szüljük őt”. A világnak Krisztusra van szüksége, s nekünk kell vele újra megajándékoznunk a reményvesztett emberiséget. Nem zárhatjuk be magunkba, hanem a kellő időben engednünk kell napvilágra jönni, mint az újszülöttet – még ha ez bizony fájdalommal jár is. S amint az asszony sem csupán a szülés által válik igazi anyává, hanem azzal, hogy táplálja gyermekét és gondoskodik róla, nekünk sem szabad megelégednünk pusztán a Krisztusról tanúskodó szavakkal és jócselekedetekkel, hanem szívvel-lélekkel át is kell adnunk magunkat neki.

Íme, milyen csodálatos titok az anyaság! Legfeljebb a papi hivatás fogható hozzá (s a kettő közt több a rokonság, mint talán gondolnánk). És mint ahogy mindnyájan részesülünk Krisztus egyetemes papságában, az anyaságra is valamennyien meghívást kaptunk. Szent Pál átérezte, mivel jár ez, amikor így írt: „... fiacskáim, akiket fájdalommal szülök újra, míg Krisztus kialakul bennetek.”

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy a mai Evangéliumon keresztül felragyogtatod nekünk keresztény életünk anyai dimenzióját. Köszönjük Neked Szűz Máriát, a testi-lelki anyaság tökéletes mintáját, aki boldog, mert Téged, az Isten egyszülött Fiát méhében hordozhatott és tejével táplálhatott, és még boldogabb, mert a Rólad és Tőled hallott igéket szívében forgatta és életre váltotta. Az ő példájára és anyai közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy mi is mind jobban befogadjunk életünkbe Téged, engedve, hogy minden emberi elgondolást Isten tervei szerint átprogramozó jelenléted belülről átalakítson és hűséges tanítványoddá tegyen minket.

Évközi 27. hét

Joel 1,13-15; 2,1-2

(...) Bizony közel van az Úr napja, és mint pusztulás jön a Hatalmastól! Fújjátok meg a harsonát Sionban, fújjatok riadót szent hegyemen, rendüljön meg az ország minden lakója, mert jön az Úr napja; mert közel van! Jön a sötétség és a homály napja, a felhő és a vihar napja, mint a hegyekre boruló szürkület, jön egy nagyszámú és erős nép. Nem volt hozzá hasonló ősidőktől fogva, s utána sem lesz többé nemzedékek nemzedékén át!

Lk 11,15-26

De közülük néhányan így szóltak: ,,Az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket.” Mások pedig égi jelet kértek tőle, hogy kísértsék. Ő azonban látta gondolataikat, és ezt mondta nekik: ,,Minden ország, amely önmagával meghasonlott, elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fenn az ő országa? Azt mondjátok, hogy én Belzebub által űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Ők lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott, és elosztja zsákmányát. Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór. Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és nyugalmat keres; mivel azonban nem talál, így szól: ,,Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem”. Amikor megérkezik, kisöpörve találja azt és fölékesítve. Akkor elmegy, magához vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat, bemennek, és ott laknak. Annak az embernek az állapota pedig rosszabb lesz, mint volt.”

Joel próféta a Krisztus előtti 4. században ugyanazt látja, amit napjainkban is tapasztalhatunk: vallási ernyedtséget és hazugságtól, visszaélésektől fertőzött közéletet. A próféta azért láthatja meg a jövőt, mert a mélybe néz: az emberi élet feneketlen kútjába tekint bele, s a jelen napjai, romboló tendenciái mögött megpillantja az ítélet sötét felhőit, melyek majd csak a távoli jövőben lesznek mindenki számára nyilvánvalók. Mert mindaz, ami Isten akaratából valaha bekövetkezik, csírájában már most is jelen van, s ennek józan felismerésére mindnyájan képességet kaptunk, hiszen mindnyájan Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk.

A próféta ezért hatalmas, Istentől kapott erővel a végítélet ténye elé állítja a népet. Hiszen ha nem lenne végső megméretés és igazságszolgáltatás, akkor minden viszonylagossá válna, s a jelen elvesztené irányát. Ha nem lenne végső ítélet a jó és a rossz felett, elszabadulhatnának a legvadabb ösztönök és a legkáromlóbb istentelenség. De hogy az ember számára létezik a jó és a rossz kategóriája, méghozzá nemcsak az egyén saját érdekeinek szintjén, hanem egyetemes érvénnyel, azt bizonyítja, hogy a végítélet jelenvaló realitás. Ezért csak ezzel a látásmóddal és a hozzá illő magatartással lehetséges megújítani a vallási és társadalmi életet.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, hogy jelenlétedben, mely elítéli a bűnt, és békességgel jutalmazza a jót, rádöbbenjünk, hogy az abszolút jövő, a világ utolsó napja szívünk legmélyén már jelen van. Segíts kegyelmeddel, hogy nap mint nap őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartva álljunk színed elé, s mindennapjainkat a Te megfellebbezhetetlen jóságod erőterébe helyezzük.

Évközi 27. hét

Mal 3,13-20a

(...) Azt mondjátok: ,,Hiábavaló dolgot tesz az, aki Istennek szolgál! Mi hasznunk van abból, hogy megtartottuk törvényeit, és hogy szomorúan jártunk a Seregek Ura előtt? Ezért hát boldogoknak mondjuk a kevélyeket, mert ők gyarapodtak, bár gonoszságot cselekedtek; és nem lett bántódásuk, bár kísértették Istent.” Így beszéltek egymás között azok, akik az Urat félik. Az Úr pedig felfigyelt és meghallotta, és előtte emlékkönyvbe írták azokat, akik félik az Urat és nevére gondolnak. Ezek, – mondja a Seregek Ura, – az én tulajdonommá lesznek azon a napon, amelyen majd cselekvéshez látok, és én megsajnálom majd őket, mint ahogy az ember megsajnálja a fiát, aki neki szolgál. És akkor majd ismét látjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, az Istennek szolgáló és a neki nem szolgáló között. (...)

Lk 11,5-13

Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: ,,Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki”; a másik viszont belülről ezt feleli: ,,Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!” Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!

Ha kérünk valamit Istentől, azt egészen biztos, hogy meghallgatja, azonban egyáltalán nem biztos, hogy akkor és úgy teljesíti, ahogy mi szeretnénk. Amikor úgy tűnik, nem hallgatott meg, lehet, hogy csak próbára akar tenni, elég állhatatosak vagyunk e, lehet, hogy nagyobb szeretetre akar vezetni, vagy éppenséggel le akar leplezni önmagunk előtt, ráébresztve, hogy nem megfelelő lelkülettel imádkoztunk. Egyszer úgy nevel, hogy a legapróbb részletekig teljesíti kérésünket, hogy aztán kiábránduljunk belőle, és magasabbra emeljük tekintetünket, máskor viszont keserűséget ad, amikor édességre vágyunk, lelki szárazságra vezet, amikor vigasztalást keresnénk, s megpróbáltatást küld, amikor nyugalomért esedezünk. Olykor megkísérthet minket, hogy Isten nem hallgatott meg, miközben mások „gyarapodtak, bár gonoszságot cselekedtek; és nem lett bántódásuk, bár kísértették Istent”, de éppen ez a bizalom a feltétel nélküli önátadás próbája. Ő előbb halált ad, mert nem a halál helyett, hanem éppen a halál által tud több életet ajándékozni.

Érdemes ezért időről időre megvizsgálni, valóban Istennek tetsző és üdvös dolog e, amit kérünk. Biztos, hogy mi is abban a helyzetben vagyunk, mint a mai példabeszédben szereplő ember, akit nem saját gondatlansága vagy telhetetlensége vitt rá arra, hogy éjnek évadján alkalmatlankodjék barátjánál, hanem a valódi szükség; vagy mint az a szegény, minden támasz nélkül maradt özvegyasszony, aki igazságos ítéletért ostromolta a bírót? S vajon készek vagyunk-e őszintén kérni azt, amit Isten maga akar adni nekünk: az értelmünket felülmúló gondolataiba és szándékaiba való beavatást a Szentlélek által?

Urunk Jézus, taníts meg minket helyesen imádkozni, hogy ne követelőzve, hanem alázatos könyörgéssel terjesszük Eléd kérésünket. Tisztítsd meg, kérünk, az imádságunkban kifejeződő vágyainkat a titkos önzés szennyétől, és segíts kegyelmeddel, hogy ha kérésünk nem nyerne meghallgattatást, akkor is kitartsunk az imádságban, mindenekelőtt a Szentlelket kérve, aki szavakba nem foglalható sóhajtozásokkal jár közben értünk az Atyánál.

Évközi 27. hét

Jón 4,1-11

(...) Jónás aztán kiment a városból, és a várostól keletre letelepedett, és ott hajlékot készített magának, és leült alatta az árnyékban, hogy lássa, mi történik a várossal. Erre az Úr Isten repkényt növesztett, és az Jónás feje fölé kúszott, hogy beárnyékolja fejét és megvédelmezze, mert elbágyadt. Jónás nagyon megörvendett a repkénynek. Másnap hajnalhasadtával az Úr egy férget rendelt oda, és az megszúrta a repkényt, úgyhogy az elszáradt. Mikor aztán felkelt a nap, az Úr forró, égető szelet rendelt oda, a nap pedig rátűzött Jónás fejére. Olyan rosszul lett, hogy a halált kívánta magának, mondván: ,,Jobb nekem meghalnom, mint élnem!” Mondta ekkor az Úr Jónásnak: ,,Azt hiszed-e, hogy jogos a haragod a repkény miatt?” Mondta: ,,Jogos a haragom mindhalálig!” Mondta ekkor az Úr: ,,Te bánkódsz a repkény miatt, pedig nem dolgoztál érte, nem nevelted; egy éjszaka támadt s egy éjszaka elpusztult; és én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer ember van, aki nem tud különbséget tenni jobb és balkeze között, és számos állat?”

Lk 11,1-4

Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: ,,Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.” Erre azt válaszolta nekik: ,,Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.”

A Miatyánk, a mi Urunk Jézus imádsága éppen az ellenkezője annak, mint amit a sértődött és elkeseredett Jónás próféta kér Istentől: „Uram, kérlek, vedd el az életemet tőlem, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem.” A Miatyánkban nem az ember van a középpontban, hanem az Atya dicsősége. Jézus a Getszemáni kertben, szenvedésének éjszakáján is ezért imádkozik, amikor a Miatyánk hét kérését ebben az egyetlen mondatban foglalja össze: „De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” Jézus éppenséggel nem akar meghalni, de nem azt nézi, ami neki jobb, hanem azt keresi, hogy Isten mit kíván tőle. Nem a saját bukásán kesereg, hanem az Atya dicsőségét akarja kinyilatkoztatni még szenvedésén és halálán keresztül is.

Amikor tehát az Úr Jézus imádkozni tanít bennünket, akkor nem pusztán egy új imaszöveget ad át nekünk, hanem saját életébe avat be bennünket, példát adva arra, hogyan kell igaz emberként, Isten gyermekeként élnünk. Hiszen a Miatyánk az Úr Jézus életéből szövődik egybe, élettörténetének eseményei – különösen is passiója – a Miatyánk kéréseinek erőterében nyernek értelmet. Nem véletlenül írja Simone Weil, hogy aki életében akár csak egyetlenegyszer is teljes figyelemmel és odaadással imádkozza a Miatyánkot, annak érzékelhetően megváltozik az élete.

Urunk, Jézus Krisztus, Te azért jöttél el közénk, azért haltál meg, és azért támadtál fel, hogy kiáraszd nekünk a Szentlelket, s így valóságosan Isten fiaivá, a Te testvéreiddé lévén mi is mondhassuk a mindenható Istennek, amit Te: „Abba, Atyánk!” Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Miatyánkot nap mint nap elimádkozva egyre mélyebben átéljük istengyermekségünk titkát, s egyre nagyobb teret engedjünk életünkben Istennek, az Atyának, hogy bennünk és általunk is kinyilatkoztathassa nevének szentségét, és összegyűjtse népét az ő országába.