Évközi 12. hét

Ter 17,1.9-10.15-22

Amikor pedig Ábrahám kilencvenkilenc esztendős lett, megjelent neki az Úr, és azt mondta: „Én vagyok a Mindenható Isten: járj előttem, légy tökéletes, Isten ezután azt mondta Ábrahámnak: „Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre. Ez a szövetségem közöttem és közöttetek, és utódod között, amelyet meg kell tartanotok: metélkedjék körül közöttetek minden férfi, Majd azt mondta Isten Ábrahámnak: „Sárait, a feleségedet, ne Sárainak hívd, hanem Sárának, mert megáldom, s tőle adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle!” Arcra borult erre Ábrahám, és nevetett, mert azt gondolta magában: „Százesztendős embernek fog fia születni, s a kilencvenesztendős Sára fog szülni?” Istennek pedig azt mondta: „Csak Izmael maradjon életben előtted!” Így szólt erre Isten Ábrahámhoz: „Nem! Sára, a feleséged fiút fog szülni neked. Nevezd el őt Izsáknak, s én fenntartom szövetségemet vele és utódjával örökre. Izmaelre vonatkozólag is meghallgattalak: íme, megáldom és megszaporítom, és nagyon megsokasítom: tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De a szövetségemet Izsáknak tartom fenn, akit Sára szül majd neked, egy esztendő múlva ilyenkor.” Amikor aztán befejezte beszédét, amelyet vele folytatott, Isten felemelkedett Ábrahám elől.

Mt 8,1-4

Amikor pedig lejött a hegyről, nagy tömeg követte őt. És íme, odajött egy leprás, leborult előtte és azt mondta: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és így szólt: „Akarom, tisztulj meg!” Erre az mindjárt megtisztult a leprától. Ekkor Jézus azt mondta neki: „Vigyázz, senkinek se szólj erről, hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl az adományt, amelyet Mózes rendelt, bizonyságul nekik.”

A mai Evangéliumban szereplő leprás komoly leckét ad nekünk. Nem rimánkodva, emberi méltóságából kivetkőzve, szinte követelőzve fordul Jézushoz, de nem is azzal a könnyed hozzáállással, hogy nem veszíthetek semmit, teszek hát egy próbát. Az ő Jézus előtt leborulása Istennek szóló hódolat, szavai pedig az Istenre való hagyatkozás, az ő akaratában való megnyugvás kifejezése. Ennek az embernek van méltósága, miközben a legnagyobb alázattal szólítja meg Jézust. Egyetlen mondatával megvallja, hiszi, hogy Jézus tud segíteni rajta, s ugyanakkor rábízza, megtisztítja‑e, ezzel elismerve, hogy ő jobban tudja, mi szolgál üdvösségére.

Legnagyobb bajunk talán éppen az, hogy nem fogadjuk el Istent mindenhatónak. Egy kicsit olyanok vagyunk, mint Ábrahám, aki nevetett magában, mert nem tudta elképzelni, hogyan tudna százesztendős korában fiút adni neki az Úr a kilencvenéves Sárától. Míg azonban Ábrahám nem volt tiszteletlen, mert arcra borult Isten előtt, s nem Istenen, hanem saját magán nevetett, addig mi igen sokszor vétkezünk azzal, hogy nem borulunk le Isten előtt, mi akarjuk megszabni neki, hogy mit kell tennie, s ha nem hajlandó teljesíteni, kétségbe vonjuk hatalmát. Saját kívánságaink teljesítését akarjuk kikövetelni tőle, abból viszont nem kérünk, amit ő akar adni nekünk. Pedig az ő ajándéka nemcsak azt múlja felül, amit kérni merünk, hanem azt is, amit egyáltalán kérhetünk, legszebb álmainkat, legtitkosabb vágyainkat is – és egyedül ő az, aki igazán boldoggá tud tenni bennünket.

Urunk, Jézus Krisztus, hódolattal leborulunk Előtted, mint Ábrahám és mint a leprás a mai Evangéliumban. Megvalljuk, hogy Te mindent megtehetsz, amit csak akarsz, s ha egyszer azzal állnál elénk, hogy teljesíted három kívánságunkat, háromszorra sem kívánhatnánk nagyobbat, mint amit Te készítesz nekünk. Arra kérünk hát, hogy add meg, amit kezdettől fogva adni akarsz nekünk, ami leginkább szolgálja igazi javunkat, örök üdvösségünket, ha pedig már megadtad, csak elmulasztottuk befogadni vagy szép lassan megfeledkeztünk róla, kegyelmesen újítsd meg lelkünkben ajándékodat.

Szent Péter és Szent Pál apostolok

ApCsel 12,1-11

(...) Pétert tehát a börtönben őrizték, az egyház pedig szüntelenül könyörgött érte Istenhez. Amikor Heródes éppen arra készült, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt kettős lánccal megbilincselve, az őrök pedig az ajtó előtt őrizték a börtönt. De íme, megjelent mellette az Úr angyala, és fény ragyogott fel a cellában. Az angyal meglökte Péter oldalát, fölkeltette, és így szólt: „Kelj fel gyorsan!” Erre a láncok lehullottak a kezéről. Az angyal pedig azt mondta neki: „Övezd fel magad és vedd fel saruidat!” Ő megtette, az angyal pedig azt mondta neki: „Vedd magadra a ruhádat, és kövess engem!” (...) Miután átmentek az első és a második őrségen, a vaskapuhoz jutottak, amely a városba vezetett. Ez magától kinyílt előttük. Kimentek, végigmentek egy utcán, s ekkor az angyal hirtelen eltűnt mellőle. (...)

2Tim 4,6-8.17-18

Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából. Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön-örökké! Ámen!

Mt 16,13-19

(...) „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”

Emberileg nézve soha nem érte nagyobb csapás az Egyházat kétezer éves zarándokútja folyamán, mint amikor – a hagyomány szerint – ugyanazon a napon elveszítette két oszlopát: Pétert és Pált. Mégis, mi keresztények kezdettől fogva győzelemként ünnepeljük ezt az eseményt, mert hitünk szerint a két főapostol vértanú halála nem veszteség, hanem nyereség. Nyereség nekik, akik „a jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották, a hitet megtartották” és tovább is adták, s fáradozásuk jutalmaként a mennybéli hazába költözhettek. És nyereség az Egyháznak is, hiszen elköltözésükkel gyarapodott a mennyben a diadalmas Egyház, közbenjárásuk pedig a zarándok Egyház hathatós támasza. A két apostol élete tehát nem megszakadt, hanem eljutott a végső kiteljesedésre; a két kiválasztott és igaz tanú nem kudarcot vallott, hanem most ért fel a csúcsra; a két oszlop nem kidőlt, hanem most vált csak igazán megingathatatlanná, úgyhogy bátran támaszkodhat rájuk az Egyház épülete.

A szentek halálában mindig megdicsőül az Isten. Kimondhatjuk, hogy valójában csak a halál, a szeretetből vállalt halál nyomhatja rá életükre, munkásságukra a hitelesítő pecsétet, amikor hitvallásuk és szeretetük maximumát nyújtva belépnek Isten dicsőségébe. S ekkor nem csupán előttük tárul ki az ajtó a mennyben, hanem Isten előtt is, hogy életpéldájuk, tanúságtételük, tanításuk által ő maga léphessen be abba a közösségbe, ahol éltek, erőt, bátorítást és mennyei vigasztalást nyújtva a közösség minden tagjának.

Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked Szent Péterért és Pálért, akiket minden emberi gyarlóságuk ellenére kiválasztottál, és minden különbözőségük ellenére eggyé tettél az Irántad való szeretetedben és az Egyházadért való munkálkodásban. Áldj meg minket, akiknek hite az általuk vetett magból sarjadt, és közbenjárásukra segíts, hogy egész hátralévő életünkben úgy munkálkodjunk a Te országodért, hogy életünkben-halálunkban egyaránt nyitott ajtóvá válhassunk, melyen keresztül beléphetsz testvéreink életébe.

Évközi 12. hét

Ter 15,1-12.17-18

Ezen események után az Úr látomásban beszédet intézett Ábrámhoz, és azt mondta neki: „Ne félj, Ábrám, én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad!” Ábrám ekkor megkérdezte: „Uram, Isten, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el, s házam gondviselőjének fia, a damaszkuszi Eliézer örökli a házamat!” Aztán így folytatta Ábrám: „Nem adtál nekem gyermeket, és íme, a házamban született rabszolga lesz az örökösöm!” De az Úr azt válaszolta neki: „Nem az lesz az örökösöd, hanem aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd!” Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: „Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!” Aztán így folytatta: „Éppen ilyen lesz az utódod is.” (...) Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: „Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig.

Mt 7,15-20

Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. A gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem tud rossz gyümölcsöt teremni, sem a rossz fa jó gyümölcsöt teremni. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát a gyümölcseikről fogjátok felismerni őket.

A növekedés és a gyümölcstermés nem az ember műve, hanem az Istené. Az embernek az a dolga, hogy gondoskodjék arról, hogy a mag jó földbe hulljon, a későbbiekben pedig öntözze, kapálja, gondozza a kisarjadt növényt. Így lesz a gyümölcs az ő szorgos munkájának eredménye, egyszersmind azonban annál mérhetetlenül több is: ajándék, meg nem szolgált jutalom. Ilyen gyümölcs volt Ábrahámnak Izsák. Ábrám Ábrahámmá lévén végérvényesen jó fa lett, de a gyümölcs, melyet hitének jutalmaképp megkapott, több volt, mint amire legmerészebb álmaiban gondolhatott.

A fáról még nem lehet biztosan következtetni a gyümölcsre: lehet, hogy szépen kihajtott, virágot és levelet hozott, mégsem fog teremni. S az is lehet, hogy olyan gyümölcsöt terem, amely minden várakozásunkat felülmúlja. Amikor ilyen gyümölcsöt látunk, mindig biztosak lehetünk abban, hogy Isten működött. Ehhez azonban meg kell tapasztalnunk a lelki élet sötét éjszakáját, mely a legjobban szolgálja növekedésünket. Félelmetes ez az éjszaka, mert mindattól megfoszt bennünket, ami nappal biztonságot jelentett. Idegenné, magányossá és kiszolgáltatottá tesz az éjszaka, mert fel kell hagynunk evilági reményeinkkel, természetes optimizmusunkkal. Kísértésekkel teli ez az éjszaka, mert próbára teszi hitünket, mégis ez van leginkább a javunkra, mert ilyenkor Isten maga cselekszik. Az ember ezt nem is bírná elviselni, ezért Isten álmot bocsát rá, mint Ádámra, amikor oldalából megteremtette Évát.

Urunk, Jézus Krisztus, Téged Izrael hitének és várakozásának gyümölcséül adott az Atya, Te pedig a kereszt fáján a megváltás gyümölcsét termetted számunkra, és arra választottál ki bennünket, hogy mi is gyümölcsöt teremjünk, s gyümölcsünk maradandó legyen. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk átmenni a hit sötét éjszakáján, s akár alszunk, akár ébren vagyunk, Isten országa növekedjék bennünk, és a Hozzád való tartozás édes és örök gyümölcsét teremjük.

Szent László király

Bölcs 10,10-14

Egyenes úton vezérelte a bátyja haragja elől menekülő igazat, megmutatta neki Isten országát, és megadta neki a szent dolgok ismeretét. Vesződsége közepette jóléthez segítette, és fáradságát bőséggel jutalmazta. Vele volt kizsákmányolóinak ármányával szemben, és gazdagsághoz juttatta, megőrizte ellenségektől, megóvta üldözőktől, és kemény viadalban neki juttatta a győzelmet, hogy belássa: a bölcsesség hatalmasabb mindennél. Ez nem hagyta cserben az eladott igazat, hanem megóvta a bűntől, leszállt vele a verembe, és nem hagyta el a bilincsekben sem, amíg meg nem hozta neki a kormánypálcát s a hatalmat elnyomói fölött. Meghazudtolta az ellene vádaskodókat, és örök hírnevet szerzett neki.

Mt 22,34-40

Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: ,,»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat. Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.

A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével. A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Ezt a tisztánlátást csodáljuk meg szent királyunkban, Szent Lászlóban, aki erőskezű uralkodó és nagy hadvezér létére is úgy tekintett önmagára, mint gyarló bűnösre, és fényes győzelmeit nem saját érdemének, hanem a szent férfiak imádságának tulajdonította. A szeretet tekintetével nézett embertársaira, ezért lehetett a gyengék és kicsinyek oltalmazójaként Isten irgalmának közvetítője. S ezért tudott az ellene áskálódó unokatestvérének, Salamonnak újra meg újra megbocsátani, még azután is, hogy az nyíltan az ellenséggel cimborált.

Urunk Jézus, taníts minket, hogy a Te szemeddel tudjuk nézni ezt a világot. Szent László királyunk közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy a durva és erőszakos viselkedés mögött észrevegyük testvérünk belső szenvedését, szorongását, s tégy alkalmassá minket, hogy a Te szereteteddel szeretve őt megnyissuk előtte Isten irgalmának kapuját.

Évközi 12. hét

Ter 12,1-9 

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: ,,Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.’’ Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki, és vele ment Lót is. Hetvenötesztendős volt Ábrám, amikor elindult Háránból. Vette Sárait, a feleségét, és Lótot, testvérének a fiát, s minden vagyonukat, amijük volt, meg azokat a szolgákat, akiket Háránban szereztek, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. És eljutottak Kánaán földjére. Ábrám átvonult az országon, egészen a szíchemi helyig, a Móre Tölgyéig. -- Akkor még kánaániak laktak azon a földön. -- Ekkor az Úr megjelent Ábrámnak, és azt mondta neki: ,,Ezt a földet a te utódodnak adom!’’ Erre ő oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki. Onnan aztán a felé a hegység felé tartott, amely Bételtől keletre volt, és ott felütötte sátrát, úgyhogy Bétel nyugatra esett, keletre pedig Ái. Ott oltárt épített az Úrnak, és segítségül hívta az Úr nevét. Aztán továbbment Ábrám, és egyre a Negeb felé tartott. 

Mt 7,1-5 

Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod a testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, csak aztán fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből. 

Ki láthat tisztán? Csak az, akinek saját maga és fontosnak vélt ügyei, gondjai nem nőnek gerendává, hogy eltakarják szeme elől a lényeget. (Egészen közelről nézve a szálka is gerenda lesz, hiszen teljesen betölti látóterünket.) Ki láthat tisztán? Csak az, aki az Urat látja. Ha nem látjuk őt, hiába próbáljuk kivenni a másik szeméből a szálkát, de a magunkéból a gerendát is. Vaktában kapkodunk, és esetleg kiszúrjuk a másik szemét. Befelé kell nézni és látni, mint Ábrahám, akinek életútját az Úrral való találkozás emlékére emelt oltárok szegélyezik. 

Keressük hát az Úrral való találkozás alkalmait. Fürösszük meg tekintetünket, emlékezetünket, fantáziánkat az ő csodáinak szemlélésében. Nézzünk a keresztre, amely nem bitófára ácsolt gerenda többé, hanem édes gyümölcsöt termő fa, az élet fája, mely az átkot áldássá változtatja. Nézzük a feltámadott Urat, már nem testi, hanem belső, szellemi látással. Hiszen amint a mi Urunk mondja: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” És valljuk meg Szent Tamással: „Én Uram, én Istenem!” Majd mutassuk be neki a hála és dicséret áldozatát, szívünk oltárára téve felajánlott jó elhatározásainkat, és segítségül híva az Úr nevét. Azután induljunk útnak, megtisztult szemmel és megújult szívvel. 

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mindennapi elmélkedéseink során találkozva Veled megtisztuljon a látásunk, a tekintetünk. Te magad légy, aki kiveszed szemünkből a szálkát, és megadod az igazi világosságot, a helyes arányérzéket és a tisztánlátást. Segíts, hogy hitben megtisztult tekintettel térjünk vissza szeretteink körébe, munkánkhoz, hordozni való terheinkhez, élesebb szemmel vegyük észre a bűnre vezető alkalmakat, jobban fel tudjuk mérni a zűrzavaros helyzeteket, és megtaláljuk a belőlük kivezető utat. 

Évközi 12. vasárnap

Jer 20,10-13

Mert hallottam sokak rágalmát, rettenetet mindenfelől: ,,Jelentsétek! Jelentsük fel őt!’’ Akik barátságban voltak velem, mind bukásomat lesik: ,,Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük, és bosszút állhatunk rajta!’’ De az Úr velem van, mint hatalmas hős, ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek; nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel, örök gyalázatuk nem megy feledésbe. Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki látod a veséket és a szívet, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet! Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert megmentette a szegény lelkét a gonosztevők kezéből!

Róm 5,12-15

Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. Bűn ugyanis volt a világon a törvény előtt is, de a bűnt nem számítják be, ha nincs törvény. A halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, aki előképe az Eljövendőnek. De nem úgy áll a dolog a kegyelem ajándékával, mint a bűnbeeséssel. Ha ugyanis sok ember meghalt egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme, és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiáradt sokakra.

Mt 10,26-33

Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Jeremiás panaszkodása dicsőítésbe fordul, fenyegetettsége, szenvedései sivár pusztaságának közepén éltető vízforrás fakad. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy két életszinten, létsíkon folyik az életünk. A felszínen érzékeljük a támadásokat, veszélyt, kiszolgáltatottságot, a mélyben azonban kapcsolatba lépünk, érintkezünk az élő Istennel. Testi életünk meg van jelölve a halállal, de lelkünk a teremtő és feltámasztó Isten világában van, külső erők mit sem árthatnak neki.

Jézus a verebekről nem azt állítja, hogy egy sem esik közülük a földre, hanem azt, hogy „a ti Atyátok tudta nélkül”, vagyis hogy Istennek gondja van rájuk. Ha pedig törődik a verebekkel – melyek csak test –, hogy ne törődne velünk – akik sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi lélek is vagyunk – még sokkal jobban, hogy ne mentené ki lelkünket a halál hatalmából? Kudarcot vallhatunk, eleshetünk, akár meg is halhatunk, az a részünk azonban, amely Istennel érintkezik, nem halhat meg, mert kapcsolatban marad az élet ősforrásával. Ezért mondja Jézus a mai Evangéliumban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.”

Urunk, Jézus Krisztus, gyakran mi is gondoktól, szenvedésektől gyötörten, a test, a világ és a gonosz szellemek erőitől üldözve lépünk a templomba, és szabadulásért kiáltunk Hozzád, mint Jeremiás próféta. Ám a Kyrie után Gloria következik, majd pedig a Sanctus, és fönséged hatalmával találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol győzelmet arattál a bűn és a halál felett. Köszönjük Neked annak élő tapasztalatát, hogy „amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”, s kérjük kegyelmedet, hogy mindenkor kitartsunk Melletted, aki felragyogtattad nekünk a halhatatlan életet.

Keresztelő Szent János születése

Iz 49,1-6

Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” (...) Most pedig így szól az Úr (...): „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26

(...) Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: ,,Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” (...)

Lk 1,57-66.80

Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. (...) Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. (...) A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Isten mindannyiunkat személyesen szeret és mindannyiunkat anyánk méhétől hív. Kereszténységünk próbája, hogy miként viszonozzuk az ő szeretetét, és e szereteten belül válaszolunk-e hívására. A teremtő Isten hívása megelőzi azt a pillanatot, amikor mi ezt a hívást felfogjuk, mert ő létezésünk első pillanatától kezdve magának teremtett bennünket, és egy bizonyos küldetést is kijelölt számunkra. Mindez ugyanakkor nem rombolja le szabadságunkat, hiszen Isten végtelen szeretete az emberi szabadság igazi területe. Láthatjuk, hogy csak a szentek szabadok, akik válaszoltak az isteni szeretetre és vállalták a rájuk bízott küldetést.

Nagyon fontos megértenünk, hogy itt két mozzanatról van szó: a személyes szeretetről, hogy „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől fogva emlegette nevem”, illetve egy feladatról, megbízatásról: „Kevés az, hogy szolgám légy, a nemzetek világosságává teszlek...” Csak akkor tudjuk meg, hogy mi a hivatásunk és mi a küldetésünk, ha előbb személyes szeretetére válaszolunk egész lényünkkel. Annak, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes Megváltója, Istene, barátja, mindene, hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása: családalapítás vagy papság, szerzetesség. Ha ő a maga langyos életével nem egész szívvel az Istené, egyik hivatást sem fogadta el, és egyik küldetésre sem alkalmas. Mert két akarat csak a legnagyobb szeretetben tud egyesülni. Ha Isten életünk igazi és egyetlen főszereplője lesz, szeretete egészen biztosan kijelöli utunkat, és világosan meg fogjuk tudni, mi is a küldetésünk.

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a hívást, mellyel anyánk méhétől fogva szólítasz bennünket. Szítsd fel bennünk kegyelmedet, hogy egész lényünkkel válaszoljunk hívásodra, senkit és semmit elébe nem helyezve a Te személyes szeretetednek. Ha pedig hivatásunkban krízist tapasztalunk, adj nekünk erőt, hogy azt szeretetünk próbatételeként értelmezzük, s tudjunk ismét Téged választani, nem elhagyva helyünket, hanem megújítva Irántad való szeretetünket.

Évközi 11. hét

2Kor 11,18.21b-30

Mivel sokan dicsekszenek test szerint, most én is dicsekedni fogok. Szégyenkezve mondom, hisz mintha mi gyöngék lettünk volna ebben a tekintetben. De azzal, amivel valaki dicsekedni mer – ostobaságból mondom –, én is merek. Zsidók ők? Én is! Izraeliták ők? Én is! Ábrahám ivadékai ők? Én is! Krisztus szolgái ők? Mint oktalan mondom, én még inkább: számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély által. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. Háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja. Ki erőtlen, hogy én ne lennék erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? Ha dicsekedni kell, gyöngeségemmel dicsekszem.

Mt 6,19-23

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!

Az Úr Jézus a lélek szemének nevezi a lelkiismeretet, azt a csodálatos készüléket, mely mintegy Isten látásából részesít, az ő jelenlétébe vonja minden lépésünket, az ő ítéletét közvetíti, sokszor közvetlen környezetünk és a minket körülvevő társadalom zavaros értékrendjével szemben is. Ha azonban engedjük lelkiismeretünket elhomályosítani, egész életünk sötétbe borul, erkölcsileg megsemmisülünk. Minden elkövetett bűn egy lépés az elsötétedés felé, teljesen sötétbe azonban csak akkor kerülünk, ha lemondunk arról, hogy a bűnbánat által megtisztítsuk lelkiismeretünk szemét, ha ilyen vagy olyan kifogással nem megyünk többé gyónni, s ezzel végképp elzárjuk magunkat a világosságtól. Ha viszont rendszeresen és őszintén bűnbánatot tartunk, és szentgyónáshoz járulunk, ezáltal rendben tartjuk a lelkiismeretünket, és nem hagyjuk elhomályosulni az Isten fényét visszatükröző belső szemet.

Szent Pál attól fogva, hogy a damaszkuszi úton elveszítette látását, s ezzel rádöbbent lelki vakságára, többé már nem a természetes ész pislákoló világánál vagy a vallási fanatizmus egy pontra irányított reflektorfényében, hanem Krisztus tündöklő ragyogásában nézett mindent. Ezért látta helyesen önmagát és küldetését, ezért tudta megítélni mások cselekedeteit, s ezért tudta életét habozás nélkül és egészen Jézus Krisztus evangéliumának szolgálatára szentelni.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy lelkiismeretünk bűnbeesett és méltatlan voltunk ellenére is képes visszatükrözni Isten ragyogó világosságát és fényt vetni tetteire, életünk különböző helyzeteire. Ne engedd, kérünk, hogy lelkiismeretünk elhomályosuljon, és ne lássa meg többé a bűnt, de óvj meg az aggályosságtól is, amikor ott is bűnt vagy bűnalkalmat látunk, ahol mennyei Atyád ajándékait kellene észrevennünk. Adj nekünk egészséges lelkiismeretet, melyhez hozzátartozik gyöngeségeink ismerete, méltatlanságunk tudata, de a helyes önértékelés is.

Évközi 11. hét

2Kor 11,1-11

Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. (...) Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tőlük, hogy titeket szolgálhassalak. Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ezt a dicsőséget nem lehet megtagadni tőlem Akhája vidékein. Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója!

Mt 6,7-15

Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt. Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.

Szent Pál gondosan ügyelt arra, hogy a látszatát is elkerülje annak, hogy fizetségért hirdeti az evangéliumot. Ezért a korintusiaktól nem fogadott el anyagi javakat, másoktól viszont nem szégyellt kérni, hogy eltarthassa magát. A filippiek pedig külön megtiszteltetésnek vették és a bensőséges szeretetkapcsolat jeleként értékelték, hogy ott-tartózkodása idején elfogadta gondoskodásukat. Mert nemcsak az ajándékozással, hanem az elfogadással is örömet tudunk szerezni, ki tudjuk fejezni szeretetünket.

A mai Szentlecke felhívja a figyelmünket arra, hogy a szeretet nem csupán abból áll, hogy ingyenesen ad, számlálatlanul és feltétel nélkül, de tud elfogadni is. Aki úgy ad, hogy közben nem válik kiszolgáltatottá, az csak a feleslegéből adott, vagy üzletelt. Aki viszont szívből adakozik, előbb-utóbb rá fog szorulni mások adományaira, anyagi és lelki értelemben egyaránt. Ha nehezünkre esik ajándékot elfogadni, könnyen meglehet, hogy rejtett hatalmi, birtoklási ösztönünket éljük ki szeretet címén. A szeretetben növekedni nem lehet másképp, csak az adás és elfogadás kettősségében. A keresztények közti szeretet persze mérhetetlenül több, mint érdekek és igények kölcsönös érvényesülése. Általa a Szentháromság egy Isten világába lépünk be, ahol az Atya szüntelenül árasztja szeretetét, a Szentlelket a Fiúnak, ő pedig elfogadja és visszaadja az Atyának. Így a kerekesszékhez kötött nagypapa, aki egész életét végigdolgozta a családjáért, most gyermekei és unokái gondoskodását jó lélekkel elfogadva növekedhet a szeretetben. A gyerekek és unokák pedig, akik megszokták, hogy mindig kapnak valamit, most a magatehetetlen öreg hűséges ápolásával növekednek a szeretetben.

Urunk Jézus, a Miatyánkban arra tanítasz, hogy így imádkozzunk: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az irgalmas szeretet kölcsönhatásának törvénye ez. Hiszen ha nem bocsátunk meg másoknak, mi magunk sem nyerhetünk bocsánatot, mert nem fogjuk tudni befogadni Isten bocsánatát, és viszont: ha nem fogadjuk el Istentől a bocsánatot, mi magunk sem tudunk másoknak szívből megbocsátani. Tedd, kérünk, szívünket készségessé, hogy Tőled tanuljunk adni és elfogadni, s így akár adunk, akár kapunk, mindig szereteted művének megvalósulását és a mennyek országa eljövetelét szolgáljuk.

Évközi 11. hét

2Kor 9,6-11

Azt mondom: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre, amint írva van: „Bőven adott a szegényeknek; igazsága fennmarad örökkön-örökké.” (...)

Mt 6,1-6.16-18

Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.

Krisztus követőitől a hit iránt közömbösek is elvárják, hogy ne az mozgassa őket, ami a világ fiait: az önző érdek és a fizetség reménye. Ezért sokan vetik szemünkre nekünk, keresztényeknek, hogy jóságunk nem egészen önzetlen, mert jótetteinkért jutalmat várunk Istentől. Ez akkor lenne igaz, ha tetteinkkel kiérdemelni akarnánk Isten szeretetét. Akkor szeretetünk csupán az önszeretet jól-rosszul leplezett formája lenne, a másik ember pedig saját üdvösségünk eszköze. De az igazi, feltétel nélküli szeretet nem kiérdemelni akarja Isten szeretetét, hanem éppenséggel azért ingyenes és feltétel nélküli, mert van tapasztalata az érdemei nélkül rásugárzó szeretetről, és már csak erre vágyakozik. Isten olyannak teremtette az embert, hogy szeretetében vágyakozzék a szeretet ősforrása után, s a legnagyobb embertelenség volna elvárni, hogy ezt a legmélyebb vágyát megtagadva, minden ok és cél nélkül, „csak úgy” szeressen és tegyen jót. Ha azonban valóban Isten akaratát követjük, akkor cselekedeteinknek nem célja a mennyei jutalom, hanem minden elképzelésünket felülmúló gyümölcse.

Urunk pontosan arra tanít a mai Evangéliumban, hogy ne akarjunk pusztán emberi jutalmat, amely legfeljebb hiúságunkat legyezgeti. Hogy a böjt, imádság és alamizsna egész keresztény létünket átfogó gyakorlatát ne degradáljuk evilági üzletté, szellemi kereskedéssé. Hogy szívünket tágítsuk ki az isteni nagylelkűség méreteire, mert csak ez a nagyvonalúság méltó ahhoz, aki „minden kegyelmét bőven árasztja ránk”.

Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy tudjunk nagyvonalúak lenni, s ahelyett, hogy számon tartanánk, kinek, mit és mennyit adtunk, arra figyeljünk, hogy milyen ajándékokat kaptunk Tőled a mai napon. Add, hogy amikor imádkozunk, még hibáinkról és tökéletlenségünkről is megfeledkezve figyeljünk Rád, amikor pedig böjtölünk, ne azt méricskéljük, mi mindenről mondtunk le, hanem boldogan nyissuk meg szívünket Előtted, aki egyedül vagy képes betölteni ürességünket.

Évközi 11. hét

2Kor 8,1-9

Tudtotokra adjuk, testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bőséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükből megszületett jószívűségük túláradó gazdagsága. Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és kérvén-kérve igyekeztek meggyőzni minket, hogy részük lehessen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban. És reményünket felülmúlva önmagukat adták oda először az Úrnak, aztán pedig nekünk, Isten akarata szerint. Ezért arra kértük Títuszt, hogy amint már megkezdte, fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot. Ezért, mint ahogy mindenben kitűntök: hitben, szóban, ismeretben, minden buzgóságban és a tőlünk kapott szeretetben, úgy tűnjetek ki ebben a jótékonyságban is. Nem parancsképpen mondom ezt, hanem hogy mások buzgósága által a ti szeretetetek őszinteségét próbára tegyem. Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek.

Mt 5,43-48

Hallottátok, hogy azt mondták: ,,Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Óriási dolog a viszonzott szeretet, a legnagyobb a földön, s a mennyország, az eljövendő örök élet sem más, mint kölcsönös szeretet. Az utolsó vacsorán az Úr Jézus éppen ezt teszi meg eszkatologikus jelnek: Szent János evangéliumában olvassuk, hogy a világ számára nem az lesz a szinte kényszerítő erejű bizonyíték Krisztus istensége mellett, hogy az égen feltűnik az Emberfia jele, hanem hogy a keresztények szeretik egymást. S ez az egyetlen hiteles tapasztalatunk Isten belső, szentháromságos életéről és az üdvözültek túlvilági boldogságáról is. Éppen ez az, amiért Jézus azt mondja, hogy a kölcsönös szeretet nem érdemel jutalmat, hiszen ha szeretetem viszonzásra talál, az maga a legnagyobb jutalom.

De szeretnünk kell akkor is, ha nem kapunk viszonzást. Képesek vagyunk rá, hiszen Isten gyermekeiként megkaptuk a Szentlelket, és így részesedtünk a Szentháromság belső életéből. Szeretetünk őszinteségének nem az a fokmérője, hogy milyen és mekkora érzelmeket táplálunk embertársaink iránt. Nem elég kitűnnünk az egymás iránti szeretetben és buzgóságban. Vállalnunk kell azt a szegénységet, kifosztottságot, amivel a szeretet egyoldalú ajándékozása jár. Az ismeretlenek, közömbösek vagy éppenséggel az ellenséges érzületűek iránt tanúsított nagylelkűség, jóakarat lehet az igazi hitelesítő pecsét szeretetkapcsolatainkon. Azzal, hogy mindenkiről jót gondolunk, jót mondunk, és csak jót teszünk velük, kezdünk hasonlítani a mennyei Atyára, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.

Urunk Jézus, amikor valakit szeretnünk kellene, de nem megy, oly könnyen mondjuk: „nem tudom”, „nem bírom”, „képtelen vagyok rá”, pedig a szeretet ezen a szinten nem érzelmek, hanem csupán elhatározás kérdése. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy egyre jobban megtanuljunk mindenkire úgy tekinteni, mint az Atya egyetlenjére, páratlanul kedves, helyettesíthetetlenül értékes gyermekére.

Évközi 11. hét

2Kor 6,1-10

Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged.” Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja! Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem mindenben Isten szolgáiként viselkedünk: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongatásban, verésben, börtönben, zendülés közepette, fáradságban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, tudásban, béketűrésben, kedvességben, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjében, Isten erejében; jobbról és balról az igazság fegyverzetében, dicsőségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben; mint csábítók és mégis igazmondók; mint ismeretlenek és mégis ismertek; mint halálra váltak, és íme, mégis élünk; mint megvertek, de meg nem öltek; mint szomorkodók, és mégis mindig örvendezők; mint szűkölködők, és mégis sokakat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincsen, és mindenük megvan.

Mt 5,38-42

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Vannak Jézusnak olyan mondatai, melyeket csak akkor értünk meg, ha egyszer a Lélek indítására meg is cselekedjük. Az, hogy ránk köszöntött az üdvösség napja, azt jelenti, hogy már megértettük Jézus szavát, nincsenek többé értelmi nehézségeink, gyakorlati kifogásaink, mert beléptünk az ő megváltásának világába. Ez a helyzet a „Szemet szemért, fogat fogért” törvény jézusi értelmezésével, beteljesítésével is. Ennek az ősi, az írásbeliség előtti időkre visszanyúló szabálynak az a jelentősége, pozitív, a pusztán emberin túlmutató üzenete, hogy az elkövetett bűn súlyával arányos elégtételt várt el, elejét véve a kíméletlen önbíráskodásnak és a mértéktelen bosszúnak. Jézus ezt a szabályt sem egyszerűen megszüntette, érvénytelenítette, hanem saját istenemberi szintjére emelve beteljesítette. Amikor ugyanis arra szólít fel, hogy ha egyik arcunkat megütik, tartsuk oda a másikat is, nem passzív önfeladásra biztat, hanem arra a magatartásra, amire ő maga adott példát. Amikor őt a főpap szolgája arcul ütötte, nem hagyta szó nélkül, hanem megkérdezte tőle: „Miért ütsz engem?”, ugyanakkor nem szállt szembe a gonosszal, hanem engedte, hogy megöljék, s ezzel megváltást szerzett a világnak.

Mert ő nem egyszerűen alulmaradt ellenfeleivel szemben, és nem is csupán erkölcsi győzelmet aratott, mint a tragikus hősök, hanem azokat, akik elítélték és megölték, felemelte oda, ahol ő van, és egy új világ kapuit tárta ki előttük, felkínálva nekik Isten irgalmát. Az ő passiója tehát nem passzivitás volt, és nem is csupán reakció, hanem egyben kezdeményezés, meghívás is, a legnagyobb tett, melyet csak ember végbevitt a földön.

Urunk Jézus, taníts meg minket, hogy Hozzád hasonlóan megkeményítsük arcunkat, mint a kőszikla, de soha ne keményítsük meg a szívünket. Ha olykor megbántva, megalázva érezzük is magunkat, ne engedd, hogy bezárkózzunk sértettségünkbe. Ha szenvedünk is a minket ért méltánytalanság miatt, adj erőt, hogy ne forduljunk el végleg embertársunktól, hanem életünkben, halálunkban egyaránt merjük felkínálni neki az üdvösséget, Isten irgalmasságát.

Évközi 11. vasárnap

Kiv 19,2-6a

Elindultak ugyanis Rafidimból, és amikor a Sínai pusztába érkeztek, tábort vertek ezen a helyen. Izrael itt a heggyel szemben verte fel sátrait. Mózes pedig felment Istenhez. Ekkor az Úr szólította őt a hegyről, és azt mondta: ,,Ezt mondd Jákob házának s ezt hirdesd Izrael fiainak: Ti magatok láttátok, mit műveltem az egyiptomiakkal, és hogyan hordoztalak titeket sasszárnyakon, amíg idehoztalak titeket magamhoz. Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül -- hiszen az egész föld az enyém --, és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem. Ezek azok a szavak, amelyeket el kell mondanod Izrael fiainak.’’

Róm 5,6-11

Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést.

Mt 9,36 - 10,8

Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.’’ Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. A tizenkét apostol nevei pedig ezek: az első Simon, akit Péternek neveznek, és András, a testvére, Jakab, Zebedeus fia, és a testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és a vámos Máté, Jakab, Alfeus fia, Tádé, a kánaáni Simon, és az iskarióti Júdás, aki el is árulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: ,,A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: ,,Elközelgett a mennyek országa!'' Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!

Vajon nem azért érezzük rosszul magunkat a jelenben, s szorongunk a jövő miatt, mert elmulasztjuk felidézni Isten nagy tetteit, melyeket értünk a múltban végbevitt? Hogyan is vehetnénk észre a csodát a mai napon, ha a tegnapit és tegnapelőttit már el is felejtettük? Ezért olyan fontos a vasárnapi szentmise, amely különösen is az anamnézis, azaz a szentlelkes visszaemlékezés napja. Ahhoz hasonló, mint amikor egy szép emberi kapcsolatban visszaidézzük azokat a pillanatokat, az első találkozások, vallomások perceit, amikor megjelent bennünk és közöttünk a személyes, a másikra igent mondó szeretet. A vasárnapi szentmise Istennek ezeket az első szavait és tetteit idézi fel, irántunk való szerelmének jeleit, melyek az emlékezés által újból jelenvalóvá lesznek, működni kezdenek és kegyelmet árasztanak.

Ennek az emlékezésnek azután folytatódnia kell a délután és az este csöndjében, abban az Istennek szentelt időben, amikor csak vele vagyunk szobánk és szívünk rejtekében, s lelkünket arra buzdítjuk, hogy vegye észre mindazt a jót, amit az Úr tett velünk. Ha lelki szárazság gyötör és sötétség vesz körül, a gyógyír az lehet, hogy a Szentlélek segítségével még inkább elmerülünk az Úr nagy műveinek szemlélésében. Ha találunk megköszönnivalót a múltban, akkor már a jelen sem lehet olyan sivár, és a jövő sem annyira félelmetes, hiszen a múltbéli csodák szemlélése felnyitja szemünket, hogy észrevegyük: ő most is velünk van, s épp most, ezekben a napokban és órákban is az örök jövőt készíti nekünk.

Urunk, Jézus Krisztus, aki által mintegy sasszárnyon hordozott minket az Isten, s elhozott jelenlétének Sínai-hegyéhez, az Egyházba! Hálát adunk Neked, hogy Benned ránk tekintett és megszánt a Magasságbeli, felemelt, és szeretetével, a Szentlélekkel gondoskodik rólunk. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy az Úr fölséges művein elmélkedve a jelenben is felfedezzük az ő csodálatos tetteit, s megszabadulva a jövő felőli aggodalmaskodástól, napról napra egyre nagyobb bizalommal hagyatkozzunk a Te vezetésedre.

Évközi 10. hét

2Kor 5,14-21

Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.

Mt 5,33-37

Szintén hallottátok, hogy azt mondták a régieknek: ,,Ne esküdj hamisan, hanem add meg az Úrnak, amire esküdtél!” Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. A fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.

Nem egymásnak kellene élnünk, egyik Krisztus-hívő a másiknak? Nem, mert ez csak következmény, és nem forrás. Az ősbűn következményeként az lett számunkra természetes, hogy önmagunknak éljünk, akár durván és másokat letiporva, akár elegánsan álcázva önzésünket, nemegyszer vallásos mezbe bújtatva. Ebből a bűnös és egészségtelen önközpontúságba ágyazottságunkból radikálisan és eredményesen egyedül Krisztus képes kiszakítani, aki Isten szeretetével szeret minket. Az ő irántunk való szeretetének nem kell tisztulnia, sem növekednie.

Mert az a szeretet, amely nem egészen tiszta és nem elég mély, megijeszthet bennünket. A bőrünkön, a szívünkben, testestül-lelkestül érezzük, ha a ránk irányuló szeretet önzéstől, birtoklástól, állhatatlanságtól sebzett. Ez aztán azt is előidézheti, hogy gyorsan visszahúzódunk csigaházunkba, s megpróbálunk saját magunk szeretetet adni magunknak – ez azonban nem más, mint a biztos önmagunkba fulladás kezdete. Aki viszont engedi, hogy feltáruljon előtte Krisztus szeretete a maga méreteinek teljességében, az megragadottá válik, s megérzi az ebből a hasonlíthatatlan szeretetből fakadó sürgetést. Nem őrült munkaláz ez, türelmetlen igyekvés hanem szerelmes sürgetés – egy soha nem sejtett, de már jelenvaló új világból érkező hang édes szólítása, egy tekintet, egy tiszta arc csendes ragyogása.

Urunk Jézus, a Te irántunk való szereteted sem nem tisztul, sem nem növekszik vagy csökken, hanem szüntelen intenzitással árad felénk öröktől fogva és mindörökké. Mégis, e szeretet mélységes valósága csak fokozatosan tárul fel előttünk, mert ha egyszerre szembesülnénk vele, megijednénk tőle, és talán el sem bírnánk viselni. Kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy miközben egyre többet ismerünk meg végtelen szereted magasságából és mélységéből, egyre jobban Neked éljünk, s a kisebb, de esetleg fényesebb lánggal égő szereteteket mind a Te örökkön izzó szeretetedben tisztítsuk meg.

Jézus Szent Szívének ünnepe

MTörv 7,6-11

Te ugyanis az Úrnak, a te Istenednek szentelt nép vagy: téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van. Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr, s meg akarta tartani azt az esküt, mellyel megesküdött atyáitoknak; azért hozott és szabadított ki titeket erős kézzel a rabszolgaság házából, a fáraónak, Egyiptom királyának kezéből. Tudd tehát, hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, s megtartják parancsait (...).

1Jn 4,7-16

Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (...)

Mt 11,25-30

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”

Jézus a szívet emlegeti, az ember lényegét, amely benső, személyes egységének, teljességének és magányának forrása. A Biblia szerint a szív jelenti létünk legmélyét, ahol legszemélyesebb létünk sűrűsödik. Mégsem ismerjük a szívünket, vagyis saját magunkat, csak sejtéseink vannak róla. Felszínre bukkanó szavaink és gesztusaink nyomán új és új meglepetések érnek bennünket. Ha néha sikerül valóban belehallgatni szívünk mélységébe, akkor azt halljuk, hogy a mélység a magasságot hívja: szívünk az isteni lét után kiált. A szív mélye mélyebben van, mint a tudatalatti világ és a végtelenre nyíló, táguló üresség. Üresség? Ott kellene lennie Istennek, a mi Teremtőnknek. De ott van-e?

Az eredeti bűnben született és nap mint nap vétkező ember legkínzóbb bizonytalansága, hogy nem szakadt-e meg az összeköttetés Isten és a saját szíve között. Bizonyos, önmagán túlról érkező jelzéseket ugyan felfog – ez a lelkiismeret –, mégis a kinyilatkoztatás nélkül bizonytalanságban marad afelől, hogy mennyire élő s maradandó ez a kapcsolat. Az evangéliumból a legigazibb evangélium, örömhír nem más, mint Jézus szívének dobogása, vagyis hogy az ember szíve, a mi szívünk is képes az Istenre, mert Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek mintájára lettünk alkotva. Bár személyünk teremtett személy, de az Atyaisten örök, teremtő akaratából, a Fiú megváltásának érdeméből, a Szentlélek működése folytán szívünk mélyén Isten sajátos, szentháromságos életében részesedünk.

Szelíd és alázatos szívű Jézusunk, tégy minket is kegyelmed által szelíddé és alázatos szívűvé. Segíts, hogy felvéve a Te édes igádat tanuljunk Tőled. Boldog tanulás ez, hiszen olyan dolgot kell megtanulnunk, amire a hit és a keresztség már készségessé tette szívünket, és attól kell tanulnunk, akit a szívünk szeret. Ez teszi az igát édessé és a terhet könnyűvé, s ezért talál a szívünk nyugalmat Benned.

Évközi 10. hét

2Kor 3,15 – 4,1.3-6

(...) Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által. Mivel tehát ilyen szolgálatunk van, miután irgalmasságot nyertünk, nem csüggedünk el, Ha a mi evangéliumunk mégis el van takarva, azok előtt van eltakarva, akik elvesznek, akikben ennek a világnak az istene elvakította a hitetlen értelmet, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium fénye ne ragyogjon fel számukra. Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért. Mert Isten, aki azt mondta: „A sötétségből világosság ragyogjon fel”, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.

Mt 5,20-26

Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ,,Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre.” Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: ,,Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ,,Bolond”, méltó a gyehenna tüzére. Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Az evangélium megértése elsősorban nem intellektuális képességeken múlik, hanem a belső hozzáálláson. Isten végső kinyilatkoztatása ugyanis nem csupán ismeretek, tanítások, tanácsok gyűjteménye, hanem mindenekelőtt életének, legbensőbb titkának feltárása és közlése. Azt pedig már emberi kapcsolatainkban is napról napra tapasztaljuk, hogy kevés, ha csupán értelemmel akarjuk megérteni a másikat; ahhoz, hogy személyének titkához közelebb kerüljünk, a szeretet adta megismerőképességre van szükség. Az önközlés végső oka és célja nem is lehet más, mint a szeretet, melyben a felek kölcsönösen feltárják s megosztják egymással létezésük legmélyebb titkát, személyük egyedülálló világát.

Jézus Krisztust sem lehetséges megértenünk, ha csupán Isten törvényeinek, erkölcsi elvárásainak kihirdetőjét látjuk benne, nem pedig Isten Fiát, aki Isten életét akarja megosztani velünk. Igaz voltunk, amelynek felül kell múlnia az írástudókét és farizeusokét, nem elsősorban erőfeszítéseink eredménye – hiszen akkor éppen az írástudók és farizeusok bűnébe esnénk, akik magukat igaznak jelentették ki –, hanem abból fakad, hogy őt, aki hozzánk akar jönni, az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű Istenként a szívünkbe fogadjuk.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy döntéseink és tetteink abból a mélységből táplálkozzanak, amelyben a szentmisén találkozunk Veled igédben és eucharisztikus jelenlétedben. Segíts, hogy szentáldozásról szentáldozásra haladva lehulljon szemünk elől az evangéliumot takaró lepel, arcodon mind jobban felragyogjon számunkra Isten dicsőségének ismerete, s így testvéreink számára a mi arcunkon is egyre inkább fel tudjon fényleni a Te dicsőséged ragyogása.

Évközi 10. hét

2Kor 3,4-11

Isten iránt ilyen bizalmunk Krisztus által van. Nem mintha magunktól, mintegy saját erőnkből képesek lennénk bármit is kigondolni, ellenkezőleg: a mi képességünk Istentől van. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké: mert a betű öl, a Lélek pedig éltet. Ha már a halálnak a betűkkel, kövekre írt szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy Izrael fiai nem nézhettek Mózes arcára arcának mulandó dicsősége miatt, hogyne lenne még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? Mert ha már a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, sokkal dicsőségesebb az igazság szolgálata. Sőt, ami ott dicsőséges volt, ezen túláradó dicsőség miatt már nem is dicsőséges. Mert ha a mulandó dicsőséges, sokkal dicsőségesebb a maradandó.

Mt 5,17-19

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.

A törvény jó, mert lemér bennünket. A bukott Ádám ivadékainak szükségük is van rá, hogy Istentől fogódzópontokat, jelzőkarókat kapjanak, mert enélkül nem tudnák megkülönböztetni a jót a rossztól. A világ fiai azonban nem hajlandók tudomást venni a jó és a rossz objektív kategóriáiról. Öntörvényűségükben saját maguk akarják megszabni, mi jó és mi nem, az erkölcs helyébe a közvéleményt, a bűn helyébe a jogszerűtlenséget állítva. Minket is megkísért olykor, hogy felülbíráljuk az isteni törvényt, vagy legalábbis a mi esetünkben való érvényességét. Azt gondoljuk, a mi helyzetünk annyira sajátos és egyedi eset, hogy arra bizonyára nem vonatkozik a Tízparancs, vagy legalábbis nem úgy, mint másokra. A Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjaként a törvény felett állónak szeretnénk látni magunkat, s közben nem vesszük észre, hogy aki csak úgy túlteszi magát Isten parancsain, annak e parancsok a halált jelentik.

Az igazi szabadság nem szemben áll az isteni törvénnyel, hiszen mindkettő Istentől származik és üdvösségünket szolgálja. A szabadság mintegy a törvényből nő ki, hogy közvetlenül részesítsen Isten életében. A törvény ugyanis nem holt betű, hanem éltető, Lélekkel teli valóság, hiszen Urunk nem csupán tanítást adott, hanem a Szentlelket is megadta, hogy a Tízparancsot összefoglaló egyetlen parancsát teljesítve méltók lehessünk az istengyermeki élethez: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” A krisztusi törvény hordozója, az Egyház pedig szentségei, mindenekelőtt a keresztség és az eucharisztia által az utolsó napig őrzi és közvetíti az Isten és ember szerelmének minden emberi elképzelést felülmúló teljességét.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy a törvényt istenítve a holt betűhöz ragaszkodjunk, s kioltsuk magunkban a Lelket. Ne engedd azt sem, hogy alkudozásba kezdve a törvényt illetően a világ szellemének hódoljunk, s észrevétlenül elkezdjünk sodródni a lelki halál felé. Szítsd fel inkább lelkünkben Szentlelkedet, hogy őt egyre jobban befogadva megtapasztaljuk, hogy a törvény valójában nem is parancs, hanem élet, Isten belső életének kiáradása, s szívünk kitáguljon Te szereteted mérhetetlen tágasságára, ahol egy ióta vagy egy vesszőcske sem vész el, hanem az egész törvény elnyeri beteljesedését.

Évközi 10. hét

2Kor 1,18-22

Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: ,,igen” is meg ,,nem” is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt ,,igen” is meg ,,nem” is, hanem az ,,igen” valósult meg benne. Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind ,,igen” lett őbenne. Ezért az ,,ámen” is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére. Aki pedig megerősít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, és ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe.

Mt 5,13-16

Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Nem a magunk ízével kell megízesíteni, nem a magunk világosságával kell bevilágítani a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk. Hogyan? Úgy, hogy testestül-lelkestül „igen”-né leszünk Krisztus számára, ahogyan ő „Igen”-né lett az Atya számára, kétszeresen is: az Atya „Igen”-je a világra és benne ránk, emberekre, akiket őbenne és az ő képére teremtett, s az emberiség „igen”-je Isten akaratára, örök tervére. Amikor Jézus a föld sójának s a világ világosságának nevezett bennünket, ezzel azt a küldetést bízta ránk, hogy mi képviseljük a világban az Atya benne kimondott „igen”-jét.

És itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk a fontos. Akárcsak az Amennel, itt is Isten cselekvésére mondunk igent. Átengedjük neki az irányítást, és hagyjuk, hogy általunk ő cselekedjék. Ez azonban korántsem úgy működik, mint mikor egy bábut dróton rángatnak, vagy mint mikor a repülőgép vezetője a robotpilótára bízza a vezérlést. Épp ellenkezőleg: paradox módon szabadságunk teljesedik ki abban, hogy Isten akaratára igent mondunk. Személyes akaratunk nem foszlik szét, amikor az isteni akarattal együttműködik, hanem magasabb fokra emelkedik. Sőt az is nyilvánvaló lesz, hogy szabadságunk éppenséggel akkor volt korlátozott, míg látszólag teljesen szabadon a magunk akarata szerint cselekedtünk – valójában ugyanis önmagunk függetlenségének illúziója tartott fogva.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy mi is „igen”-né váljunk, igent mondva a nekünk szóló hívásra, igent mondva a nekünk adott küldetésre, akárcsak a Boldogságos Szűz. Ne engedd, hogy a külső körülmények vagy belső korlátaink megakadályozzák, hogy teljes akarattal igent mondjunk mennyei Atyád szent akaratára, s így létezésünk a lehető legmagasabb szabadsági fokra emelkedjék, amely mellett eltörpül minden emberi önmegvalósítás. Segíts, hogy egyre inkább „igen”-né váljunk, s így egyre inkább önmagunkká is, váljunk, valóban ízt és világosságot adva a világnak.

Évközi 10. hét

2Kor 1,1-7

Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér, Isten korintusi egyházának, valamint az összes szenteknek, akik egész Achájában vannak. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. Mert amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erőt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. Szilárd a reménységünk titeket illetően, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is.

Mt 5,1-12

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.”

Ne gondoljuk, hogy a földi siralomvölgy képének csak a középkor mára túlhaladott világnézetében volt helye, a modern kereszténységhez már nem illik. Éppen ma, a fogyasztást bálványozó, élvhajhász és a természetet gátlástalanul kizsákmányoló korunkban kell komolyan rádöbbennünk arra, hogy minden csak hiábavalóság, ami után oly sokan törik magukat. A gyakorlati materializmus és a szellemi kotyvalékok fertőjében tocsogva van csak okunk igazán elszomorodni, hogy hová is süllyedtünk. Jó elhatározásaink kudarca, bűneink elleni küzdelmünk hiábavalósága, kisebb és nagyobb hűtlenségeink ugyancsak bőven adnak okot a szomorúságra. Mintha Krisztus el sem jött volna, és meg sem váltott volna bennünket.

Bizony, meg kell tapasztalnunk a szomorúságot, meg kell ízlelnünk önmagunk s a világ hiábavalóságát, hogy az isteni vigasztalás elérjen minket. El kell jutnunk addig a pontig, amikor már emberileg végképp reménytelennek látszik minden, s akkor hirtelen átfordul az egész, s megízleljük azt a vigasztalást, amely minden szomorúságot legyőz bennünk. Egy bizonyosfajta, istenes szomorúság nélkül nem is képzelhető el hiteles keresztény élet, mert csak belőle fakadhat őszinte, isteni öröm.

Urunk, Jézus Krisztus, Te sohasem ígérted, hogy követőid arcáról nem hervad le a mosoly, hogy gondtalan lesz az életünk és nem lesz okunk szomorkodásra, hanem azt mondtad, hogy „boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek”. Ne engedd, hogy e világ hiábavalósága láttán eltakarjuk szemünket, ne hagyd, hogy önmagunk és a világ sötétsége elől menekülve keserűségünket különféle édességekkel, pótszerekkel érzéstelenítsük, hanem taníts meg sírni azzal a sírással, mely a vigasztalás forrását nyitja meg szívünkben. Add, hogy csak Tőled várjunk vigasztalást, s ezáltal mi magunk is megvigasztalhassunk másokat, nem elkenve az igazságot, csak hogy fájdalmat ne okozzunk, hanem a világ fájdalmas hiábavalóságát feltárva a krisztusi örömhír minden szomorúságot gyökerében orvosló vigasztalását nyújtva testvéreinknek.

Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

MTörv 8,2-3.14b-16a

Gondolj csak vissza arra az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsait vagy nem? Éhínséggel sanyargatott téged és eledelül mannát adott neked, amelyet nem ismertél sem te, sem atyáid, hogy megmutassa neked, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. fel ne fuvalkodjék szíved, s meg ne feledkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Hogy vezéred volt a nagy és rettenetes pusztán, amelyben tüzes leheletű kígyó, skorpió és kiaszott föld volt, és egy szemernyi víz sem. Aki forrást fakasztott neked a kemény sziklából, s atyáid által nem ismert mannával etetett téged a pusztában, s miután megsanyargatott és próbára tett, végül megkönyörült rajtad.

1Kor 10,16-17

Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk.

Jn 6,51-58

Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: ,,Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus azt felelte nekik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. (...)

Olyannyira öntudatlan és hálátlan életet élünk, hogy Istennek meg kell engednie, hogy mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán és víztelen sivatagon át vigyen az utunk, különben nem is vágyakoznánk utána. Azért hagyja, hogy éhezzünk, hogy rá gondoljunk, hogy vágyakozzunk utána. Isten nem azt akarja, hogy tékozló fiú legyünk, hogy távol kerüljünk menyegzős asztalától, hanem hogy elemi erővel éhezzünk szeretetére, hogy semmit se kívánjunk rajta kívül, hogy semmi másra ne éhezzünk, csak az ő kenyerére, az ő szent Fiának feltámadt életére. Az Eucharisztia vételére az a legalkalmasabb állapot, ha éhezünk Istenre, ha szomjazunk Jézus szeretetére, ha olyan intimitás után kívánkozunk, amelyet ember nem képes megadni, csak Isten Lelke.

Az Oltáriszentség a vágyak emberének való, a lelkileg intelligensnek, aki felismeri apró emberi vágyai mögött azt a mélyebb vágyakozást, amelyet egyedül Isten tud betölteni. A szentáldozás beavatás a végtelen örök életbe, ahol egész életünk a Szentháromság egy Istenből fog táplálkozni. A szentáldozás felszakítja e világ színfalait, és az örök élet vidékeire ragad el, ahol Jézus Krisztus lesz az életünk. Az egész kozmosz élni kezd, minden róla beszél, minden hozzá vezet. Úgy szemléljük a fákat, a csillagokat, a hegyoldalban kanyargó elhagyatott ösvényt, a csendes délutáni tájat, mint aki végre valóban szerelmes, és az is marad örökre. Ez a legmagasabb szintű létmód, amelyet elérhet az ember itt a földön.

A legméltóságosabb Oltáriszentségben jelenlévő Urunk, Jézus Krisztus, adj nekünk égő szomjúságot szereteted után! Segíts, hogy az áldozás perceiben figyelmes lélekkel, szívünk legszemélyesebb hangján és legbensőségesebb érzéseivel szóljunk Hozzád, s kegyelmi jelenlétedben megmaradva áldozástól áldozásig éljünk, amíg csak el nem jössz értünk, és magaddal nem viszel bennünket, hogy örökre Veled legyünk.