Jer 15,10.16-21
Jaj nekem, anyám, hogy megszültél engem, a perlekedés emberét és viszály emberét az egész ország számára! Nem adtam kölcsönt, és nekem sem kölcsönöztek, mégis mindenki átkoz engem. Ha rátaláltam igéidre, eledelemmé váltak; igéd nekem örömöm és szívem vidámsága lett; mert a te nevedet viselem, Uram, Seregek Istene! Nem ültem a tréfálkozók körében, és nem vigadoztam; kezed súlya miatt egymagamban ültem, mert bosszúsággal töltöttél el engem. Miért lett fájdalmam örökké tartó, és sebem halálos? Nem akar meggyógyulni. Bizony, olyan vagy számomra, mint a csalóka patak, melynek nem állandó a vize. Ezért így szól az Úr: ,,Ha visszatérsz, engedlek visszatérni, hogy színem előtt állhass; és ha előhozod az értékest az értéktelenből, mintegy az én szám leszel. Térjenek vissza ők hozzád, de te ne térj vissza hozzájuk! Ez előtt a nép előtt bevehetetlen ércfallá teszlek téged. Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak és megmentselek téged – mondja az Úr. – Megmentelek téged a gonoszok kezéből, és megváltalak az erőszakosok markából.”
Mt 13,44-46
Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt.
Nem azt mondja Jeremiás, hogy az Úr önmagában megváltozott. Ő továbbra is az élő vizek kiapadhatatlan forrása, csak számára lett most olyan, mint a kiszáradt patakmeder, amelyhez hosszú út után siet a szomjas vándor, hiszen emlékezik: tavaly itt oltotta szomját, ám nem talál egyebet, mint az üres árkot, s kínzó szomjúsága a keserű csalódástól csak még égetőbbé válik. Aki vállalja keresztény hivatását a maga teljességében, nemcsak azt a földi örömökhöz nem hasonlítható örömöt tapasztalja meg, amely emberi szívbe még fel nem hatolt, hanem az ellentmondás keserűségét is...
Ezt a magányt el kell viselnünk, ha olyan keserű is, mint Krisztus nagycsütörtöki éjszakája az Olajfák hegyén. Ha kitartunk, megtapasztaljuk, hogy az Úr szeretete nem nyári patak, hanem forrás. Erre utal, amit Jeremiásnak mond, de mindnyájunknak szól: „Ha visszatérsz, engedlek visszatérni.” Van olyan megtérés az Úrhoz, amely nem a bűnökkel és a hitetlenséggel való szakítás, hanem átlépés a megszokottból, a régiből valami hallatlan új világba. Megtalálni a kiszikkadt földben a forrást, előhozni az értékest az értéktelenből, kiásni az ilyen-olyan földből a kincset, sokszor nagy fáradsággal, verejtékes munkával – ez a keresztény ember nehéz, de gyönyörű hivatása a földön.
Urunk Jézus, az igazi hivatás velejárója, hogy egy nap arra a rémületes felismerésre jutunk, hogy magunkra hagytál minket... Add kegyelmedet, hogy ha úgy látjuk, az általunk eddig ismert patak vize elapadt, legyen bátorságunk elindulni a kiszáradt patakmeder mentén felfelé, amíg csak rá nem lelünk a forrásra, a Veled való élő kapcsolatra. Ne engedd, kérünk, többé, hogy akármilyen patak vizéből merítsünk, hanem csak olyanból, mely szennyezetlen és tiszta: a szentségekből, a Szentírásból és a szenthagyományból, melyekből a forrás vize soha ki nem apad.