Évközi 15. hét

Kiv 2,1-15a

(...) Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta, és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: „Ez a héberek gyermekei közül való!” (...) A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: „Mert a vízből vettem ki.” Azokban a napokban, amikor Mózes már felnőtt, kiment testvéreihez. Látta sanyargatásukat, és hogy egy egyiptomi ember üti az ő egyik héber testvérét. Ekkor szétnézett erre is, arra is, és amikor látta, hogy nincs ott senki sem, leütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap ismét kiment, és azt látta, hogy két héber ember civódik. Azt mondta erre annak, aki jogtalanul cselekedett: „Miért ütöd felebarátodat?” Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?” De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé.

Mt 11,20-24

Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”

Kafarnaum valóban az Úr városa. Sok jótettel és csodával ajándékozta meg ezt a várost, de mindez eltörpül ahhoz képest, amit az itteni zsinagógában hirdetett. Itt jelentette ki ugyanis, hogy ő az élet kenyere. Ám a város lakói nem figyeltek erre kinyilatkoztatásra, sem a csodák és jelek hitelesítő erejére, hanem csak azért mentek Jézus után, mert ettek az általa megszaporított kenyérből, s azt várták tőle, hogy csodáját intézményesítve oldja meg élelmezési gondjaikat. Szodoma az emberi szeretet megromlásának, a perverz szerelmeknek a városa, Kafarnaum viszont a legistenibb és legtisztább szerelem kinyilatkoztatásáé. Szodomának fogalma sem volt erről a szerelemről, de öntudatlanul, emberi szerelmének megromlásában is vágyódott utána. Kafarnaum viszont az Oltáriszentség, a szentmise és a eucharisztikus jelenlét, az Istennel való bensőséges kapcsolat városa lehetett volna, s ehelyett a kételkedés, az érzéketlen szívűség és a megátalkodottság városa lett.

Szodoma megítéltetésének mércéjét nem ismerjük, ítélkezni felette nincs jogunk, a mi megítéltetésünk mércéje azonban az Eucharisztia lesz, s jaj nekünk, ha miután megismertük, visszautasítjuk, ahelyett, hogy élnénk belőle, vagy ha halálos vétkekkel fertőzött szívvel vesszük magunkhoz, megcsúfolva az Úr szerelmes közeledését.

Urunk Jézus, a mi töredékes és gyarló emberi szeretetünknek itt a földön szüksége van kézzelfogható jelekre, hétköznapi kis csodákra, melyek segítenek emlékezetünkbe idézni az Általad végbevitt jeleket és csodákat, s így elevenné tenni Veled való kapcsolatunkat. Engedd kegyelmesen, hogy jeleiden soha meg ne botránkozzunk, hanem azokat egyre jobban megértve és szívünkbe fogadva teremjük a bűnbánat és a szeretet méltó gyümölcseit.

Évközi 15. hét

Kiv 1,8-14.22

Közben Egyiptomnak új királya támadt, aki nem ismerte Józsefet. Ez azt mondta népének: „Íme, Izrael fiainak népe túl számos és túl hatalmas számunkra. Gyertek, nyomjuk el okosan, hogy ne sokasodjék tovább. Nehogy ellenségeinkhez szegődjön, ha háború támad ellenünk, ne harcoljon ellenünk, és ki se vonuljon erről a földről!” Munkafelügyelőket rendelt tehát föléjük, hogy nehéz munkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat építettek a fáraónak: Pítomot és Rámszeszt. De minél inkább nyomorgatták őket, annál inkább sokasodtak és gyarapodtak. Ezért az egyiptomiak meggyűlölték Izrael fiait, és gyalázatosan megsanyargatták őket. Megkeserítették életüket az agyag- és téglavetés kemény munkájával, és mindenféle olyan szolgálattal, amellyel a mezei munkában nyomorgatták őket. Erre egész népének megparancsolta a fáraó: „Ha fiú születik, vessétek mindet a folyóba, ha lány, hagyjátok mindet életben!”

Mt 10,34 – 11,1

Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát (...)

Az az egyszerű figyelmetlenségnek látszó ferdítés, amellyel hajlamosak vagyunk olvasni és értelmezni Urunk szavait, örökre eltávolíthat tőle, mert szükségképpen igen fájó, elviselhetetlen csalódásokba fog sodorni. Ha valaki csak azt hangsúlyozza, hogy Krisztus követése állandó harc, sokszor a legédesebb kötelékek elszakítása és súlyos terhek cipelése, meghamisítja az evangéliumot, és Isten országa helyett előbb-utóbb a pszichiátrián fog kikötni. Ha viszont csak arra figyel, hogy Krisztus követése békességet ad, százannyit áldott emberi kapcsolatokban, és könnyű terhek vidám hordozását – akkor tagadja ennek az életnek a realitását, azt, hogy olyan világban élünk, melyet az Istentől való elszakadás gonosszá és ellenségessé tett.

Ma inkább az olyan hamis prófétából van több, aki olyat ajánl fel a világnak Krisztus nevében, amit Urunk soha nem ígért. Igaz, hogy azt mondta: „Az én békémet adom nektek”, de ezt a békességét elárultatásának éjszakáján, a világ békétlenségének rázúduló sötétségében ajándékozta nekünk; igaz, hogy azt is ígérte: aki őt követi, „százannyit kap”, atyát, anyát és testvért, de hozzátette azt is, hogy „üldözések közepette”; és valóban mondta azt is: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok”, de nem azzal folytatta, hogy „leveszem rólatok a terhet”, hanem hogy „nyugalmat találtok lelketeknek”.

Úr Jézus Krisztus, add nekünk, kérünk, a Te békességedet, mely túl van e világ háborúságain és ingatag békekötésein, túl a sztoikus nyugalmon, autogén tréningen és minden emberi próbálkozáson, ami csak a külső-belső egyensúlyra törekszik. Segíts kegyelmeddel, hogy ne sajnáljunk kegyetlen harcot vállalni a bűnnel, a bűnös világgal és régi bűnös énünkkel, hogy ha kell, kemény szakítások és mindennapi kis meghalások árán jussunk el erre a békességre, mely abból fakad, hogy Általad egészen a mennyei Atyára hagyatkozunk, végtelen szeretetére bízva földi életünket és örök sorsunkat.

Évközi 15. vasárnap

MTörv 30,10-14

(...) Ez a parancs, amelyet ma meghagyok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs messze tőled. (...) Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.

Kol 1,15-20

Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.

Lk 10,25-37

(...) Jézus akkor így kezdett beszélni: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták és eltávoztak. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elment mellette. Egy szamariainak is arra vitt az útja. Odament, és amikor meglátta, megkönyörült rajta. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és ezt mondta: »Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.« Mit gondolsz, e három közül melyik volt felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” Az így felelt: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

A törvénytudó racionális szempontból közelíti a kérdést. A ráció fontos képesség ugyan, a mindennapi életben nélkülözhetetlen, de elsiklik az emberi mélységek felett. Isten ezért nem a rációra bízta, hanem a szívünkbe, személyiségünk központjába írta törvényét, ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.”

Aki – mint a törvénytudó a mai Evangéliumban – mindenre egyetemes szabályt és különféle paragrafusokat keres, az nem képes találkozni saját magával, a másik emberrel és Istennel sem, annak kicsúszik az élet a keze közül. Ezért hoz fel Jézus példának egy kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben lévő embert, akinek félholtra verve és az út szélén hagyva már nem számítanak a szabályok, neki teljesen mindegy, hogy aki segítségére siet, zsidó vagy szamaritánus, katolikus vagy református, keresztény vagy buddhista, netalán ateista, mert ebben az esetben ő és csak ő az igazi felebarátja. A példabeszédbeli pap és a levita fontosabbnak tartja a törvény előírásait, s nem akar az Úr templomába menet tisztátalanná válni. Hiába honfitársai és hitsorsosai a szerencsétlennek, saját rituális tisztaságuk érdekében mind a ketten elmulasztják teljesíteni a felebaráti szeretet legelemibb követelményét. Vajon ezek után szolgálatuk mennyire lehet kedves az Úr szemében? Az igazi kereszténység sem csupán jól hangzó elmélet, szép és bölcs tanításokból felépülő vallási rendszer, hanem élő valóság, mely a konkrét élethelyzetekben gyakorlativá válik, s a mindennapi döntésekben és tettekben bontakozik ki a maga teljességében.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy az emberi szív mérhetetlen szenvedések lakhelye lehet, s mi gyakran észre sem vesszük, hogy a hozzánk legközelebb állóknak: házastársunknak, barátunknak, szerzetes testvérünknek égő szenvedései közepette éppen a mi részvétünkre, biztató szavunkra, segítő kezünkre volna szüksége. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a törvény betűjét soha ne helyezzük a törvényt adó Isten itt és most megnyilvánuló, az élet megmentésére irányuló akarata elé, s ha látjuk testvéreink nyomorúságát, készséges szívvel siessünk segítségükre.

Évközi 14. hét

Ter 49,29-32; 50,15-26a

(...) Ennek hallatára József sírni kezdett. Ezután a testvérei maguk is eléje járultak, és földig borulva azt mondták: „A szolgáid vagyunk!” Ő azonban ezt felelte: „Ne féljetek! Ellene szegülhetünk-e Isten akaratának? Ti gonoszat terveltetek ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy felmagasztaljon engem, amint most látjátok, és sok népet megmentsen. Ne féljetek, én gondoskodom rólatok és gyermekeitekről.” Megvigasztalta tehát őket, és barátságosan, szelíden beszélt hozzájuk. Ettől kezdve Egyiptomban lakott apja egész házanépével együtt. Száztíz esztendőt élt, és meglátta Efraim fiainak harmadik nemzedékét. Manassze fiának, Mákirnak a fiai is József térdén születtek. (...)

Mt 10,24-33

Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. De ha a ház urát Belzebulnak nevezték, mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Ábrahám, Izsák és Jákob közös tapasztalata volt, hogy miután az Úr áldásában részesültek, s kezdtek volna beleszokni, Isten egy hirtelen mozdulattal mintha elvette volna tőlük mindazt, amiben ígéretei megvalósulni látszottak. Hasonló helyzetet mindnyájan átéltünk már, ha részt vettünk valamely műben, amellyel Isten dicsőségét akartuk szolgálni. Megtapasztaltuk az Úr vonzását, és feleltünk is rá; jelet kaptunk, amely megmutatta, mit kell tennünk, s erre buzgón neki is láttunk megvalósítani az Úr akaratát. Majd egyszerre csak azzal kellett szembesülnünk, hogy Isten magunkra hagyott, kivette a kezünkből, amit előzőleg adott, sőt mintha ellenünk fordította volna azokat, akiket szolgáltunk. Ilyenkor tanácstalanság, sőt félelem vesz erőt rajtunk, s már-már kezdjük azt hinni, hogy az egykori ígéret tévedés, érzékcsalódás volt csupán.

Ám ha nem hagyjuk elhalványulni bensőnkben azt a csodálatos látomást, amelyben Isten kinyilatkoztatta számunkra ígéretét, ha ragaszkodásunk nem gyöngül akkor sem, ha az ígéret megvalósulásáról alkotott elképzelésünk romba dől, ha akkor is megvalljuk Jézust az emberek előtt, ha üldözés jár érte, akkor megízleljük, hogy ő velünk van, s az ő Atyja minden szál hajunkat számon tartja. Hiszen az örömhír lényege éppen az, hogy nem kerülünk távol az ígéret beteljesülésétől és magától az Istentől azáltal, hogy látszólag vereséget szenvedünk, éppen ellenkezőleg: pontosan a veszteségen és a halál elszenvedésén keresztül részesülünk áldásban és olyan lelki termékenységben, amely túltesz legmerészebb álmainkon is.

„Ne féljetek!” – ezt mondja József testvéreinek, s ugyanezt mondod Te is, Urunk Jézus, méghozzá háromszor egymás után a mai Evangéliumban. Hálát adunk Neked, hogy a nekünk szóló ígéret már nem egy földre vonatkozik, hanem az isteni életben való részesedésre, s kérjük kegyelmedet, hogy az Isten ügyéért való munkálkodás s az ennek során elszenvedett üldöztetések, megpróbáltatások közepette egyre jobban egyesüljünk Veled magaddal.

Szent Benedek apát

Péld 2,1-9

Fiam! ha megfogadod szavaimat és megőrzöd magadnál parancsaimat, megnyitod füledet a bölcsességnek, és szívedet az okosság megismerésére adod, sőt, ha hívod a bölcsességet, és szívedet az okosságra hajtod, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és kutatod, mint a rejtett kincset: akkor megérted az Úr félelmét, és megtalálod Isten tudását, mivel az Úr adja a bölcsességet, s az ő szájából származik a tudás és az értelem. Ő rejt el üdvöt az igazak részére, és pajzsa azoknak, akik jámborságban járnak. Megvédi az igazságosság ösvényeit, és őrködik a jámborok útja fölött. Akkor megérted az igazságot és a törvényt, az egyenességet és minden helyes utat.

Mt 19,27-29

Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mi lesz hát velünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem, az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét. És mindenki, aki elhagyta házát, testvéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni.

Jézus soha senkinek nem ígért földi jót követése fejében. Magát az örök életet ígérte követőinek jutalmul, részesedést az ő egyetemes uralmából, mely az Atya uralma a Szentlélekben. A szentíráskutatás kimutatta, hogy eredetileg az evangélium szövegében semmi más nem szerepelt: se százannyi, se ezen a világon kapott testvér, nővér, atya, otthon. (Ez persze nem jelenti, hogy ezek a „későbbi betoldások” az Úr Jézus szavának meghamisításai volnának, hanem a sugalmazó Szentlélek műve ez is, aki Jézus ígérete szerint elvezet bennünket a teljes igazságra.) Mert nemcsak az a kinyilatkoztatott igazság, amit az Úr Jézus földi életében szavaival kimondott – a szentírástudósok valószínűleg az utolsó napig fognak vitatkozni azon, hogy mi az, amit biztosan mondott Jézus, s mi az, amit az evangélisták adtak a szájába –, hanem az is, amelyet az ősegyház a Szentlélek ösztönzésére megértett, az evangéliumokba beemelt, s ugyancsak a Szentlélek hatására kánoninak nyilvánított. Így aki az evangéliumokra hivatkozva visszautasítja a látható Egyházat, következetlen és önmagával kerül ellentmondásba, hiszen az evangélium már az Egyházon belül született, a kettő Isten akaratából elválaszthatatlanul összetartozik, s erre is érvényes, hogy „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza”.

Ezt érezte meg és élte Szent Benedek apát, akinek életműve a nyugati szerzetesség és az európai kultúra egyik alappillére. Erre az együttlátásra, egységben gondolkodásra, a krisztusi igék Szentlélekben való aktualizálására lehetett alapozni az épületet, amelyet kikezdtek ugyan évszázadok viharai, megpróbáltak az Egyházon belüli és kívüli forrongások, mégis szilárdan áll, és világítótoronyként mutat ma is utat annak az Európának, amely mindjobban elveszíti lába alól a krisztusi hit szilárd talaját és a fogékonyságot a Szentlélek régi és új működése iránt.

Urunk, Jézus Krisztus, aki magad vagy követőid jutalma, add, kérünk, kegyelmedet, hogy minden körülmények között hűségesek legyünk Hozzád és Egyházadhoz, felismerve azt a küldetést, melyet ránk bízol itt és most, testvéreink javára. Szent Benedek közbenjárására segíts, hogy Európa és a világ népei felismerjék azt, ami az igazi javukra szolgál, és eljussanak a Krisztusban való új testvériségre.

Évközi 14. hét

Ter 44,18-21.23b-29;45,1-5

Júda ekkor közelebb járult és bizakodva így szólt: ,,Kérlek, uram, hadd szóljon szolgád egy szót a füledbe, és ne haragudj meg szolgádra, hiszen olyan vagy, mint a fáraó! Az én uram a múltkor azt kérdezte szolgáitól: „Van-e atyátok vagy testvéretek?” Mi azt feleltük uramnak: Van egy idős apánk és egy kisöcsénk, aki az ő öregségében született. Az édes testvére meghalt, így egyedül ő maradt meg anyjától, és az apja igen szereti. Ekkor te azt mondtad szolgáidnak: „Hozzátok el hozzám, hadd lássam őt! Ha el nem jön veletek legkisebb öcsétek, ne kerüljetek többé a színem elé!” Amikor tehát felmentünk szolgádhoz, az apánkhoz, elbeszéltünk neki mindent, amit uram mondott. Amikor aztán azt mondta apánk: „Menjetek el ismét, és vegyetek egy kis gabonát nekünk”, mi azt mondtuk neki: Nem mehetünk. Ha eljön velünk legkisebb öcsénk, vele együtt elmegyünk. Mert ha ő nem lesz velünk, nem merünk annak az embernek a színe elé kerülni. Erre ő azt felelte: „Tudjátok, hogy csak kettőt szült nekem ez a feleségem. Az egyik elment tőlem, és így szóltam: Fenevad falta fel! És mindeddig nem került elő. Ha ezt is elviszitek, és valami éri az úton, ősz fejemet bánatával juttatjátok az alvilágba.” József nem tudta tovább tartóztatni magát, noha sokan álltak körülötte. Felkiáltott: ,,Menjen ki mindenki!’’ Senki más nem volt vele, amikor felfedte kilétét testvérei előtt. Aztán hangos sírásra fakadt – úgyhogy meghallották az egyiptomiak, és a fáraó egész háza –, és így szólt testvéreihez: ,,Én vagyok József! Él-e még az atyám?’’ Testvérei nagy félelmükben a rémülettől felelni sem tudtak. Ő azonban szelíden szólt hozzájuk: ,,Gyertek ide hozzám!’’ Amikor aztán közelebb jöttek, azt mondta nekik: ,,Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba. Ne féljetek, és ne is szörnyülködjetek azon, hogy eladtatok engem ebbe az országba! Hiszen a ti megmentésetekre küldött engem Isten előttetek Egyiptomba.

Mt 10,7-15

Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok. Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg tanításotokat: menjetek ki abból a házból vagy városból, és rázzátok le a lábatok porát. Bizony, mondom nektek: kíméletesebb sorsa lesz Szodoma és Gomorra földjének az ítélet napján, mint annak a városnak.

Amikor szembesülünk elkövetett bűnünkkel és az arra válaszoló isteni irgalommal, két veszély fenyeget. Az első, hogy nem tudjuk elfogadni, hogy Isten megbocsátott, hogy helyrehozta, amit mi elrontottunk. Természetesen kell hogy bűneink, Isten iránti hűtlenségünk elszomorítsanak, és fájdalom járja át szívünket. Ennek azonban nem szabad krónikus lelkifurdalássá változnia, amely bezár a félelem börtönébe és kétségbeesésbe hajszol. A másik veszély az előző ellentéte: az isteni irgalom csodájának megtapasztalásából azt a következtést vonjuk le, hogy mindaz, amit tettünk, szükségszerű előzménye volt annak, amit Isten tett velünk, holott bűneinket nem megmagyarázni kell, hanem őszintén bevallani és szívből megbánni.

Ez a két végletes magatartás megegyezik abban, hogy emberi logikát akar Istenre kényszeríteni, korlátozva mindenhatóságát. Figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a saját logikája szerint cselekszik, úgy rendezve a dolgokat, hogy mindig az élet, a nagyobb, a bőségesebb élet felé haladhassunk. Ahol mi bezárunk egy ajtót, ott ő egy vagy akár több másikat nyit ki előttünk, s nem kerülhetünk olyan helyzetbe, ahonnan ne volna kiút. Ha máshogy nem, hát a vészkijáraton át, amikor végső szorongattatottságunkban egyenesen Isten karjaiba vetjük magunkat.

Urunk Jézus, földi életünk labirintusában minden út végül is ahhoz az egyetlen kapuhoz vezet, amelyet Te, a mi testvérünk, akit kiszolgáltattunk és rútul halálra adtunk, áldozatoddal előre menve kinyitottál nekünk. Hálát adunk Neked megváltó művedért, mellyel megszerezted nekünk a kiengesztelődést és békét, s alázattal kérünk, hogy földi útjainkon mindenkor a Te küldetésedben járjunk, felajánlva ennek a kiengesztelődésnek és békének ajándékait mindenkinek, akihez csak betérünk.

Évközi 14. hét

Ter 41,55-57; 42,5-7a.17-24a

(...) Amikor aztán testvérei leborultak előtte, megismerte őket, de mintha idegenek lettek volna, keményen szólt hozzájuk, és megkérdezte tőlük: „Honnan jöttetek?” Azok azt felelték: „Kánaán földjéről, hogy ennivalót vegyünk.” Azzal fogságba vetette őket, három napra. Harmadnapon azonban kihozatta őket a börtönből, és így szólt hozzájuk: „Tegyétek meg, amit mondok, s akkor életben maradtok! Hiszen félem én Istent! Ha békességes emberek vagytok, maradjon egyik testvéretek megkötözve a börtönben! Ti pedig menjetek, vigyétek el házatoknak a gabonát, amelyet vettetek! Aztán hozzátok el hozzám legkisebbik öcséteket, hogy meggyőződhessem szavaitokról, és meg ne haljatok!” Úgy tettek tehát, amint mondta. Egymás közt azonban így szóltak: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen! Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, azért jött ránk ez a nyomorúság!” (...)

Mt 10,1-7

Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. A tizenkét apostol nevei pedig ezek: az első Simon, akit Péternek neveznek, és András, a testvére, Jakab, Zebedeus fia, és a testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és a vámos Máté, Jakab, Alfeus fia, Tádé, a kánaáni Simon, és az iskarióti Júdás, aki el is árulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: ,,Elközelgett a mennyek országa!”

Jézus missziós parancsát nem úgy kell teljesítenünk, hogy szent propagandát folytatunk, hanem úgy, hogy mindenekelőtt őhozzá megyünk, amikor magához hív bennünket. Mindennap, újra és újra szólít a Szentírás szavai által, és csak akkor mondhatjuk, hogy készek vagyunk a küldetésre, ha előbb ennek a hívásnak engedelmeskedtünk. És mielőtt megkapnánk Jézustól a hatalmat a tisztátalan szellemek kiűzésére és a betegségek meggyógyítására, előbb nekünk kell megtisztulnunk tisztátalanságunktól és meggyógyulnunk betegségünkből.

Minden okunk megvan rá, hogy félelemmel boruljunk arcra előtte, mint József előtt testvérei, nem csupán nagy hatalma miatt, hanem mert bűnösök vagyunk. Mert a Jézussal való találkozás szembesít azzal, mennyi irigység, féltékenység, harag, gyilkos indulat lakik bennünk. Akárcsak József testvéreire, ránk is ránktelepszik a bűntudat, és mi sem ismerjük fel Jézusban a mi testvérünket. Ő azonban nem beszél keményen velünk, nem fél attól, hogy kiesik a szerepéből, ha elárulja gyöngédségét, nem fordul el és nem rejti el arcát előlünk, hanem ránk tekint, mint Péterre a főpap udvarán... Jézusban valóban testvérré válni és ezt a testvériséget jelként felmutatni – ez lehet az Egyház leghatékonyabb üzenete a harmadik évezredben. Erre éhezik legjobban a kereszténységében megfogyatkozott és megvénült Magyarország és Európa.

Urunk, Jézus, tedd készségessé szívünket, hogy nap mint nap megújítsuk és elmélyítsük magunkban a Hozzád való tartozás tudatát, s így alkalmassá váljunk a mennyek országáról szóló örömhír továbbadására. Add, hogy Általad közösségben legyünk mindazokkal, akiket velünk együtt küldesz, s lemondva mindenfajta emberi hatalomról a Te szereteted hatalmával induljunk útnak, s amerre csak járunk, beköszöntsön a mennyek országa, az Isten és ember felbonthatatlan szeretetközössége.