2020. február 23., vasárnap

Évközi 7. vasárnap

Lev 19,1-2.17-18

Így szól az Úr Mózeshez: „Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok! Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!

1Kor 3,16-23

Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten. Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az. Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Írva van ugyanis: „Megfogja a bölcseket ravaszságukban.” Továbbá: „Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók.” Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.

Mt 5,38-48

(...) Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.


Egyetlen ókori istenségről sem maradt fenn, hogy szeretné az embert. A szeretet gyöngeség és kiszolgáltatottság, a pogány istenek pedig erősek és sebezhetetlenek. Csak a mindenható, örökkévaló Isten engedheti meg magának, hogy szeresse az embert, és kiszolgáltassa magát neki. Az egy igaz Isten szentsége, lényege, tökéletessége a szeretet, ez az alapja minden tettének, megnyilvánulásának az isteni személyek között, és kifelé, a világ irányában is, a teremtéstől kezdve a végső beteljesedésig.

Ezért az a hely, ahol ez a szeretet a legnyilvánvalóbban megmutatkozhat, nem a kőből épült templom, nem az öntudatlan anyagvilág, hanem a szeretetre képes ember. A keresztény templom annyiban szent, amennyiben Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Testének fizikai vetülete. Nem az impozáns architektúra, a művészi faragások, a remekbe készült freskók, de még csak nem is a szenteltvíz és tömjénfüst teszi szentté, hanem Isten sajátos jelenléte az Eucharisztiában és a Krisztus-hívők közösségében, akik arra hivatottak, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Krisztus szereti őket. A templom lerontása nem más, mint a szeretet elutasítása. És ennek büntetése a halál, mert a misztikus ferences harmadrendi vértanú, Raymundus Lullus megfogalmazása szerint „szeretni élet, nem szeretni halál”. Aki kivonja magát az isteni szeretet éltető miliőjéből, lélekben halottá válik. Aki azonban napról napra megmarad benne, képessé válik arra, hogy továbbadja azoknak is, akik – talán maguk számára sem érzékelhetően, de – haldokolnak nélküle.

Urunk Jézus, az ellenségszeretet parancsa nem erkölcsi kötelességünk, hanem egzisztenciális következménye annak, hogy szeretve vagyunk öröktől fogva és mindörökké, mert aki megízlelte az isteni szeretet édességét, többé nem tud nem szeretni. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ebben ismerjük fel legfönségesebb hivatásunkat, s bármi történjék is, mi mindig tovább szeressünk, az irántunk ellenséges érzülettel viseltető embertársainkat is rákötve a szeretet isteni infúziójára.

2020. február 22., szombat

Szent Péter apostol székfoglalása

1Pét 5,1-4

Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni –: legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.

Mt 16,13-19

Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”


Szent Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.

Az Úr Jézusról való tanúskodás, a szeretetben való vezetés egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk. Ha visszavárnánk a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet, ezzel zárt rendszert alkotnánk, amely Isten nélkül is működne ideig-óráig, de közben a köztünk áramló szeretetbe belelopakodna az önzés és a világ szelleme. Nekünk azonban a forrásból, Isten szeretetéből kell merítenünk az élet vizét, s ezt a bennünk szétáradó, túlcsorduló életet kell szívünkön át továbbadnunk azok szívébe, akik ránk vannak bízva, hogy az ő szívükből megint csak áradjon tovább.

Urunk Jézus, Apostolod figyelmeztet minket: „Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból, Isten szerint.” Mi azonban oly állhatatlanok és gyöngék vagyunk, hogy legtöbbször a magunk változó hangulatait, érzelmeit követjük, s amit a kezdet kezdetén önként vállaltunk, az egy idő után kezd számunkra teherré és kényszerűséggé válni. Újítsd meg, kérünk, szívünkben az odaadás lelkületét, s engedd, hogy az elmélkedés perceiben, óráiban alászállva abba a mélységbe, ahol senki más nincs, csak Te és a mi lelkünk, a Veled való bensőséges, boldogító szeretetkapcsolatba beburkolva lássuk azokat, akiket ránk bíztál, és így visszatérve hozzájuk ismét önként, örömmel, szeretetből tudjuk hordozni őket és gondoskodni róluk.

2020. február 21., péntek

Évközi 6. hét

Jak 2,14-24.26

Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: „Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.” Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet. Hiszed, hogy egy az Isten – és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt – és mégis remegnek! Akarod azonban tudni, ó balga ember, hogy a hit tettek nélkül halott? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei által igazult meg, feláldozva fiát, Izsákot az oltáron? Láthatod, hogy a hite közreműködött a tetteinél, és a hite a tettek által lett tökéletessé. Így beteljesedett az Írás, amely azt mondja: „Ábrahám hitt Istennek, ezt igazságul tudták be neki”, és Isten barátjának nevezték. Látjátok, hogy tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által. Mert ahogyan halott a test lélek nélkül, úgy a hit is halott tettek nélkül.

Mk 8,34 – 9,1

Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (...)


Szent Jakab levelének ma olvasott részlete első olvasásra ellentmondani látszik Szent Pál apostol kijelentésének, mely szerint „Az ember a hit által válik igazzá, törvény szerinti tettek nélkül”. Nem csoda, hogy épp ezeknek a mondatoknak egyoldalú értelmezése okozta a katolikusok és protestánsok megigazulással kapcsolatos vitáját. Pedig a két állítás valójában nem ellentmond egymásnak, hanem egyik kiegészíti a másikat, ugyanazon éremnek a másik oldalát mutatva meg. Jakab ugyanazokat az ószövetségi példákat említi, mint Pál. Mindenekelőtt Ábrahámot, aki egész lényével, fia, Izsák iránti szeretetének odaadásával hajolt meg az ígéreteket adó Isten előtt. Ez nem a törvény szerinti tett volt, sokkal több annál: rituális, áldozati keretben bemutatott egzisztenciális hódolat. A hit cselekedete, amelyben értelmetlen volna a hit mozzanatát elválasztani a belőle fakadó tettől.

Nincs olyan cselekedet, mellyel mintegy gombnyomásra elérhető volna az üdvösség, de a pusztán fogalmi, elvont hitaktus is meddő cselekedetek nélkül. A hittel bemutatott áldozat tárgya végső soron nem egy dolog vagy élőlény, hanem mi magunk. Ahogy Ábrahámnak sem annyira Izsákot kellett feláldoznia, mint inkább önmagát, úgy nekünk is magunkat kell egészen átadnunk Istennek, semmit sem tagadva meg tőle.

Urunk Jézus, az tesz igazzá Atyád szemében, ha keresztünket felvéve merjük életünket elveszíteni Érted és az evangéliumért. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne féljünk odaadni életünket, hiszen ez az életelveszítés egyben az élet teljességének kezdete is. Segíts, hogy újra és újra elismerjük Isten feltétlen uralmát az életünkben, hogy hitünk tetté váljék, és megszerezze számunkra a megigazulást az Atya színe előtt.

2020. február 20., csütörtök

Évközi 6. hét

Jak 2,1-9

Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is piszkos ruhában, s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: „Foglalj itt helyet kényelmesen”, a szegénynek pedig azt mondjátok: „Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé”, vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a szegényeket választotta ki Isten ezen a világon, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti pedig tiszteletlenséggel illettétek a szegényt. (...) Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, jól teszitek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, s a törvény ítél el titeket, mert megszegtétek azt.

Mk 8,27-33

Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők azt felelték neki: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Péter felelt neki: „Te vagy a Krisztus.” Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”


Szent Máté apostol, aki tanúja volt a mai Evangéliumban olvasott fülöp-cezáreai jelenetnek, evangéliumában azt is leírja, hogy milyen szavakkal válaszolt Péter vallomására Jézus: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Mondom tehát neked: te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Szent Márk kihagyja Jézusnak ezt a fontos kijelentését, nem hallgatja el viszont a párbeszéd folytatását, melyben a szenvedés megjövendölése miatt szemrehányást tevő Péternek Jézus igen keményen válaszol: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”

Miért nem említi Márk a dicséretet, és miért idézi fel a Péterre nézve igencsak megalázó feddést? Minden bizonnyal azért, mert Péter apostol igehirdetésére támaszkodva írta evangéliumát, s valószínűleg maga a főapostol szerényen hallgatott Jézus neki címzett kitüntető szavairól, ugyanakkor viszont újra és újra megvallotta, hogy mennyire földiesen és méltatlanul gondolkodott Isten Fiáról. Ebből azután némi fogalmat nyerhetünk arról, hogy milyen szegénynek, gyöngének, elesettnek érezhette magát Péter az isteni irgalom rázúduló áradatában. Nem szerénykedés ez, hanem valós tapasztalaton alapuló, reális önértékelés. Ez a belső szegénység a megtestesült Istennel való találkozásban nyilvánvalóvá válik, mégsem mint nyomasztó teher nehezedik rá, ellenkezőleg, önmaga súlyától szabadítja fel. Az igazi Krisztussal történő találkozás hitelesítő pecsétje az, ha valaki senkinél sem tartja különbnek, hanem a nyomorultak és szerencsétlenek, a szegények és a megvetésre méltók közé sorolja magát.

Taníts meg, Urunk Jézus, az igazi alázatra, mely nem szerénykedés, hanem valós és reális önértékelés, gyarlóságunk megvallása, létbeli szegénységünk örömteli elfogadása s szívbéli hála a Te gazdag kegyelmi ajándékaidért.

2020. február 19., szerda

Évközi 6. hét

Jak 1,19-27

Szeretett testvéreim, ti is tudjátok! Legyen minden ember gyors a hallásra, és késedelmes a szólásra, s késedelmes a haragra! Mert haragjában nem azt teszi az ember, ami Isten előtt igazságos. Azért vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva. Mert ha valaki hallgatja az igét és nem cselekszi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a saját arcát a tükörben szemléli; ha megnézte magát és elment, rögtön elfelejti, hogy milyen volt. Aki azonban gondosan beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad abban, s annak nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tette által. Ha pedig valaki vallásosnak tartja magát, de nem fékezi a nyelvét, hanem megcsalja saját szívét, annak hiábavaló a vallásossága. Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.

Mk 8,22-26

Azután Betszaidába érkeztek. Egy vakot vezettek hozzá, és kérték őt, hogy érintse meg. Ő kézen fogta a vakot, kivezette a helységből, és a szemére köpve rátette a kezeit, aztán megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit. Az föltekintett és azt mondta: „Látom az embereket, mintha a fák járkálnának.” Azután ismét a szemére tette a kezét, mire az látni kezdett, meggyógyult, és tisztán látott mindent. S ő ezzel küldte őt haza: „A faluba ne menj be!”


Sok nagyszerű emberrel találkozunk, akinek sajnos nincs ereje, bátorsága egészen Krisztusba kapaszkodni, ezért érzéstelenítőkhöz folyamodik: ötpercenként rágyújt, rendszeresen a pohár után nyúl, játékszenvedély rabja, új meg új kapcsolatokba bonyolódik. És ezt a kikapcsolási mechanizmust egy idő után teste-lelke annyira megszokja, hogy fokozatosan eltompul, s már nem alkalmas arra, hogy jó földként befogadja a krisztusi tanítás magvait. Pedig éppenséggel az ilyen nagyra hivatott, intelligens embernek volna óránként, percenként szüksége Jézus Krisztusra, különben zseniális szelleme mindent elviselhetetlennek fog érezni.

Aki viszont figyelmesen tanulmányozza „az evangéliumi szabadság tökéletes törvényét, és állhatatosan meg is tartja, boldog lesz tettei által”. Igen, mert tettei a benne élő tanításból fogannak, szabadon önmagától, önzésétől. Ezek a tettek valóban boldogítanak, nem úgy, hogy tetszelgünk bennük, hanem hogy érezzük az isteni kegyelemmel való együttműködést. Így lassan megtisztul belső látásunk, ahhoz hasonlóan, ahogy a mai Evangéliumban szereplő vak testi látása. Eleinte talán még mi is homályosan, elmosódottan látunk, és a Krisztus világosságában feltáruló valóságokat összekeverjük saját bensőnk hibás kivetítéseivel, de azután hamarosan kezdünk élesen látni mindent, a Krisztustól, tündöklő Napunktól kapott hit fényének minden másnál igazabb megvilágításában.

Urunk Jézus, olykor mi is rajtakapjuk magunkat, hogy Isten-pótlékokat keresünk: sikerben, gyönyörben, anyagi javakban, és ha érezzük is ezek rabságba taszító hiábavalóságát, nem mindig látjuk a szabadulás lehetőségét. Kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy a szentírásolvasás és elmélkedés perceiben készségessé váljunk a Léleknek való engedelmességre, s az ő erejében életre is váltsuk szent igéidet, ami az igazi szabadság és boldogság kezdete.

2020. február 18., kedd

Évközi 6. hét

Jak 1,12-18

Boldog az a férfi, aki a kísértést kiállja, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért. Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy „Isten kísért”, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit. Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz. Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból nemzett minket az igazság igéjével, hogy mintegy zsengéje legyünk az ő teremtésének.

Mk 8,14-21

Közben elfelejtettek kenyeret vinni, és egy kenyérnél több nem volt náluk a hajóban. Ekkor így intette őket: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától.” Azok pedig tanakodtak egymás közt, arra gondolva, hogy: „Nincsen kenyerünk.” Jézus észrevette ezt, és azt mondta nekik: „Miért tanakodtok azon, hogy nincsen kenyeretek? Még mindig nem tudjátok és nem értitek a dolgot? Még mindig el van vakulva a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor az öt kenyeret ötezernek megtörtem, hány tele kosár hulladékot szedtetek fel?” Azt felelték neki: „Tizenkettőt.” „És amikor a hét kenyeret négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték neki: „Hetet.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?”


Mintha valami átok ülne rajtunk, hogy a megpróbáltatás lehetőségét sem használjuk ki, és a szemünk láttára történő csodából sem vonjuk le egyszer s mindenkorra a boldogító következtetést.

Minden szenvedés próbatétel. Anélkül, hogy energiáink javát arra fordítanánk, hogy megkeressük, ki a felelős érte, vagy hogy magunkat sajnáljuk, rögtön a mennyei Atyára kellene gondolnunk, akitől csak jó és tökéletes ajándék jön felénk. A rosszban, a fájdalomban, a lelki szenvedésben tudatosítanunk kell, hogy Atyánk nem azt akarja, hogy elessünk, elpusztuljunk, megaláztassunk, hanem hogy őt megdicsőítsük, s ezáltal előrehaladjunk az üdvösség útján. Abban a pillanatban lesz a szenvedésből megváltó kereszt, ahogy kimondjuk Jézus szavát: „Legyen meg a te akaratod.” Ezzel nem a rosszhoz adtuk a beleegyezésünket, hanem a rossz mélyén az Atya által nekünk készített, még láthatatlan jóra mondtunk igent. Egyedül a kereszt vállalása és magunkra vétele jelentheti a sátáni csapda elkerülését. Minden egyéb megoldási kísérlet kudarcra van ítélve. Ezért ne megváltoztatni akarjuk a Miatyánk két évezredes szövegét, hanem értsük jól: A „Ne vígy minket kísértésbe!” nem azt jelenti, hogy Isten esetleg rosszra kísérthetne minket – hiszen ő nem kísért és nem is kísérthető –, hanem azt fejezi ki, hogy tudatába vagyunk gyengeségünknek, mely miatt Isten kegyelme nélkül az isteni próbatétel ördögi kísértéssé válhat számunkra.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy annyiszor megmentettél minket a testi-lelki haláltól, annyiszor gondoskodtál számunkra táplálékról, hogy éhen ne vesszünk, annyiszor megmutattad csodáidat gyógyításunkra és megerősítésünkre! Kérjük kegyelmedet, hogy amikor kísértésben, próbatételben van részünk, egy pillanatra se kételkedjünk abban, hogy Te velünk vagy, és akármi is történik velünk, azt üdvösségünkre akarod fordítani. Segíts, hogy a próbatételek ne kikezdjék, hanem egyre jobban megerősítsék Beléd vetett bizalmunkat, Irántad való hálánkat és szeretetünket.

2020. február 17., hétfő

Évközi 6. hét

Jak 1,1-11

Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét nemzetségnek! Mindig örömnek tartsátok, testvéreim, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása béketűrést szerez. A béketűrés pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és feddhetetlenek legyetek. Ha pedig valaki közületek szűkölködik bölcsességben, kérje azt Istentől, aki mindenkinek bőven ad, szemrehányás nélkül meg fogja adni neki. De ne kételkedve, hanem hittel kérje, mert aki kételkedik, hasonló a tenger hullámához, amelyet a szél fölver, és ide-oda hajszol. Az ilyen ember ne gondolja, hogy kap valamit az Úrtól. Minden útján állhatatlan a kettős lelkű ember. A szegény sorsú testvér azzal dicsekedjék, hogy felemelték, a gazdag viszont azzal, hogy megalázták, mert el fog tűnni, mint a fű virága. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullott a virága, s tönkrement a színpompája; így fog a gazdag is elhervadni az ő útján.

Mk 8,11-13

Mikor kiszállt, a farizeusok elkezdtek vele vitatkozni, és kísértették őt, égi jelet kérve tőle. Ekkor lelke mélyéből felsóhajtott és azt mondta: „Miért kér jelet ez a nemzedék? Bizony, mondom nektek: nem kap jelet ez a nemzedék.” Azután otthagyta őket, ismét a hajóba szállt, és átkelt a túlsó partra.


Senki sem tudhatja magáról, hogy állhatatos marad-e. Lehet erre törekedni, el lehet határozni, de az állhatatosság csak egy teljes emberi élet története folyamán és próbatételek hosszú során át születik meg, bontakozik ki és válik szilárddá. Valójában ez az az erény, emberi minőség, amely a keresztény ember számára az üdvösség szinte látható ígérete. Nem is lehet nagyobbat, többet kívánni szentségi házasságra készülőknek, újonnan szentelt papoknak, örökfogadalmat tevő szerzeteseknek, de legfőképpen a frissen megtérteknek, mint a végső állhatatosság kegyelmét. Ez a kegyelem feltételezi az ember együttműködését is. Nem annyira állhatatosságra kell törekedni, mint inkább Jézusra figyelni.

Így nemcsak a külső-belső szorongattatások idején tudunk hűségesek maradni, de a ravaszabb próbatételek idején is. A rangra, hírnévre, gazdagságra, testi gyönyörökre irányuló különféle csábításoknak, a világ előbb szinte észrevétlen, majd egyre vadabb vonzásának mind nehezebb ellenállni. Nem is sikerülhet másként, csak úgy, ha egy másfajta vonzásban élünk, ha engedjük, hogy elbűvöljön, magához láncoljon az Úr Jézus. Ha szenvedélyes bizalommal kapaszkodunk az Úrba, ha őszinte bűnbevallással újra meg újra kérjük és elfogadjuk az Úr Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, és szüntelen újrakezdésben élünk.

Urunk, Jézus Krisztus, aki Isten és ember vagy egy személyben, aki nem csalatkozhatsz és meg nem csalsz, aki feltámadtál a holtak közül, és végtelen szeretetedben örök életet készítesz számunkra! Állj mellettünk kegyelmeddel, és segíts, hogy amikor vihar tombol körülöttünk, ne a hullámokat figyeljük, mert akkor mindjárt merülni kezdünk, mint Péter, hanem szüntelenül Rád függesszük tekintetünket, és akkor akadály nélkül mehetünk Hozzád, mert a háborgó tengert sima szőnyegként lábunk alá igazítod.