2017. július 21., péntek

Évközi 15. hét

Kiv 11,10 – 12,14

(...) Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. (...) Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!

Mt 12,1-8

Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: „Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.” Ő azt felelte nekik: Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha megértettétek volna, mi jelent ez: „Irgalmat akarok és nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el a vétleneket. Mert az Emberfia ura a szombatnak.”


Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.

Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság: Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, majd feltámadt halottaiból. E két nagy isteni cselekvés találkozik abban, amit Jézus Krisztus tett az utolsó vacsorán. Ő a szenvedése előtti estén úgy ünnepelte meg tanítványaival az Úr húsvéti szabadítását, hogy egyben véghezvitte a még nagyobb szabadítást: nem csupán Izraelét, hanem az egész emberiségét; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból; nem ideigvaló módon, hanem végérvényesen. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben szabadító műve közepette a választott nép egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét, Urunk Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell szemlélnünk. Ez pedig a szombat megtartását is új megvilágításba helyezi, hiszen az többé Isten nyugalmának nem csupán aprólékos szabályok szerinti utánzása, hanem valóságos részesedés Isten legsajátosabb létmódjából.

Urunk, Jézus Krisztus, a Te megváltó halálod, feltámadásod és a Lélek kiáradása óta szívünk mélyén örök szombat van, hiszen áldozatod érdeméért Isten belső élete járja át a mi életünket, lelki módon, de valóságosan elővételezve minden ember, az emberi történelem, sőt az egész kozmosz örök jövőjét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy napról napra az Atya által öröktől nekünk szánt jövőnkhöz méltóan éljünk, s akár imádkozunk, akár dolgozunk, vágyakozzunk bemenni a nyugalom helyére, szentháromságos életed örök örömébe.

2017. július 20., csütörtök

Évközi 15. hét

Kiv 3,13-20

Mózes azt felelte Istennek: „Íme, elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok! Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: „Mi az ő neve?” – mit mondjak nekik?” Isten erre azt mondta Mózesnek: „Én vagyok az, »Aki vagyok«.” Aztán azt mondta: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az, »Aki van«, küldött engem hozzátok!” Azután Isten azt mondta Mózesnek: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről-nemzedékre. Menj el, és gyűjtsd egybe Izrael véneit, és mondd nekik: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Íme, meglátogattalak benneteket, és láttam mindazt, ami veletek Egyiptomban történt. Elhatároztam, hogy kivezetlek titeket Egyiptom nyomorúságából a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel és mézzel folyó földre. Ők hallgatni is fognak szavadra. Aztán menj be Izrael véneivel Egyiptom királyához, és mondd neki: Találkoztunk az Úrral, a héberek Istenével. Most elmegyünk háromnapi járásra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek! Ám én tudom, hogy Egyiptom királya nem fogja megengedni, hogy elmenjetek, csak ha erős kéz kényszeríti. Ki fogom tehát nyújtani a kezem, és megverem Egyiptomot azokkal a csodáimmal, amelyet közöttük véghezvinni szándékozom, azok miatt aztán majd elbocsát titeket.

Mt 11,28-30

Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.


Úgy nem lehet az Úr Jézustól tanulni, hogy közben minden terhet elvetve magunktól azon igyekszünk, hogy életünk minél könnyebb, kellemesebb és kényelmesebb legyen. Akik nem fáradoznak és nem görnyednek, azokat Jézus nem is hívja magához, hogy megenyhítse terhüket. Teherhordozás és görnyedés nélkül nem válhatunk szelíddé és alázatossá sem, ugyanakkor magában a teherhordozás és görnyedés nem tesz szelíddé és alázatossá, mert ezek az erények a szív, tehát az ember belső szabad világának tulajdonságai.

Jézus szelídségének és alázatosságának az a forrása, hogy tudja, az Atya szereti őt azzal a szeretettel, amely előbb volt, mint ez a világ. Csak egy hallatlanul mély szerelemből meríthet az ember olyan erőt, hogy el tudja viselni még a koncentrációs táborok szörnyűségeit is anélkül, hogy eltompulna vagy állat módjára beletörődne abba, ami történik vele. Az ilyen ember kozmoszt átfogó hatalmas és édes jelenlétben él. Tudja, hogy hazavárja őt az, akinek szeretetében megnyugszik a lelke. Az ilyen ember a szeretetért viseli a terheket. Jézus az Atyáért, az Atya szeretetében viselte a kereszt rettenetes és önmagában elembertelenítő terhét. Innét forrásozik a szentek szívének világot legyőző ereje, mely szelídségben és alázatban nyilvánul meg, és a lélek nyugalmában. Amikor arra buzdítanak minket, hogy meneküljünk az élet viharaiban Jézus szívsebének titkába, arra biztatnak, hogy Jézusba beletestesülve hagyatkozzunk egészen az Atya meg nem szűnő, a világot majd egykor újjáteremtő szeretetére.

Urunk Jézus, ki a hit és a keresztség által legbensőbb istenfiúi életedben részesítesz bennünket, engedd kérünk, hogy úgy hordozzuk az élet terheit, hogy azokban mind jobban felismerjük a Te hasonlíthatatlanul édes igádat és könnyű terhedet. Add kegyelmedet, hogy soha ne feledkezzünk meg isteni kiválasztottságunkról, s a Te szelídségeddel és alázatosságoddal tegyünk tanúságot a Szentháromság világot teremtő, halottakat dicsőségre feltámasztó isteni szeretetéről, melyben szívünk nyugalmat és felüdülést talál.

2017. július 19., szerda

Évközi 15. hét

Kiv 3,1-6.9-12

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Mert Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” Mózes erre azt felelte Istennek: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?” Ő azt mondta neki: „Én veled leszek! Ez legyen a jel számodra, hogy én küldtelek: miután kivezetted népemet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek!”

Mt 11,25-27

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.


Az isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett, Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének őstengerét az isteni örökkévalóságban.

Ha Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk, hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét. Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.

2017. július 18., kedd

Évközi 15. hét

Kiv 2,1-15a

(...) Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta, és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: „Ez a héberek gyermekei közül való!” (...) A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: „Mert a vízből vettem ki.” Azokban a napokban, amikor Mózes már felnőtt, kiment testvéreihez. Látta sanyargatásukat, és hogy egy egyiptomi ember üti az ő egyik héber testvérét. Ekkor szétnézett erre is, arra is, és amikor látta, hogy nincs ott senki sem, leütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap ismét kiment, és azt látta, hogy két héber ember civódik. Azt mondta erre annak, aki jogtalanul cselekedett: „Miért ütöd felebarátodat?” Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?” De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé.

Mt 11,20-24

Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”


Kafarnaum valóban az Úr városa. Sok jótettel és csodával ajándékozta meg ezt a várost, de mindez eltörpül ahhoz képest, amit az itteni zsinagógában hirdetett. Itt jelentette ki ugyanis, hogy ő az élet kenyere. Ám a város lakói nem figyeltek erre kinyilatkoztatásra, sem a csodák és jelek hitelesítő erejére, hanem csak azért mentek Jézus után, mert ettek az általa megszaporított kenyérből, s azt várták tőle, hogy csodáját intézményesítve oldja meg élelmezési gondjaikat. Szodoma az emberi szeretet megromlásának, a perverz szerelmeknek a városa, Kafarnaum viszont a legistenibb és legtisztább szerelem kinyilatkoztatásáé. Szodomának fogalma sem volt erről a szerelemről, de öntudatlanul, emberi szerelmének megromlásában is vágyódott utána. Kafarnaum viszont az Oltáriszentség, a szentmise és a eucharisztikus jelenlét, az Istennel való bensőséges kapcsolat városa lehetett volna, s ehelyett a kételkedés, az érzéketlen szívűség és a megátalkodottság városa lett.

Szodoma megítéltetésének mércéjét nem ismerjük, ítélkezni felette nincs jogunk, a mi megítéltetésünk mércéje azonban az Eucharisztia lesz, s jaj nekünk, ha miután megismertük, visszautasítjuk, ahelyett, hogy élnénk belőle, vagy ha halálos vétkekkel fertőzött szívvel vesszük magunkhoz, megcsúfolva az Úr szerelmes közeledését.

Urunk Jézus, a mi töredékes és gyarló emberi szeretetünknek itt a földön szüksége van kézzelfogható jelekre, hétköznapi kis csodákra, melyek segítenek emlékezetünkbe idézni az Általad végbevitt jeleket és csodákat, s így elevenné tenni Veled való kapcsolatunkat. Engedd kegyelmesen, hogy jeleiden soha meg ne botránkozzunk, hanem azokat egyre jobban megértve és szívünkbe fogadva teremjük a bűnbánat és a szeretet méltó gyümölcseit.

2017. július 17., hétfő

Évközi 15. hét

Kiv 1,8-14.22

Közben Egyiptomnak új királya támadt, aki nem ismerte Józsefet. Ez azt mondta népének: „Íme, Izrael fiainak népe túl számos és túl hatalmas számunkra. Gyertek, nyomjuk el okosan, hogy ne sokasodjék tovább. Nehogy ellenségeinkhez szegődjön, ha háború támad ellenünk, ne harcoljon ellenünk, és ki se vonuljon erről a földről!” Munkafelügyelőket rendelt tehát föléjük, hogy nehéz munkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat építettek a fáraónak: Pítomot és Rámszeszt. De minél inkább nyomorgatták őket, annál inkább sokasodtak és gyarapodtak. Ezért az egyiptomiak meggyűlölték Izrael fiait, és gyalázatosan megsanyargatták őket. Megkeserítették életüket az agyag- és téglavetés kemény munkájával, és mindenféle olyan szolgálattal, amellyel a mezei munkában nyomorgatták őket. Erre egész népének megparancsolta a fáraó: „Ha fiú születik, vessétek mindet a folyóba, ha lány, hagyjátok mindet életben!”

Mt 10,34 – 11,1

Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát (...)


Az az egyszerű figyelmetlenségnek látszó ferdítés, amellyel hajlamosak vagyunk olvasni és értelmezni Urunk szavait, örökre eltávolíthat tőle, mert szükségképpen igen fájó, elviselhetetlen csalódásokba fog sodorni. Ha valaki csak azt hangsúlyozza, hogy Krisztus követése állandó harc, sokszor a legédesebb kötelékek elszakítása és súlyos terhek cipelése, meghamisítja az evangéliumot, és Isten országa helyett előbb-utóbb a pszichiátrián fog kikötni. Ha viszont csak arra figyel, hogy Krisztus követése békességet ad, százannyit áldott emberi kapcsolatokban, és könnyű terhek vidám hordozását – akkor tagadja ennek az életnek a realitását, azt, hogy olyan világban élünk, melyet az Istentől való elszakadás gonosszá és ellenségessé tett.

Ma inkább az olyan hamis prófétából van több, aki olyat ajánl fel a világnak Krisztus nevében, amit Urunk soha nem ígért. Igaz, hogy azt mondta: „Az én békémet adom nektek”, de ezt a békességét elárultatásának éjszakáján, a világ békétlenségének rázúduló sötétségében ajándékozta nekünk; igaz, hogy azt is ígérte: aki őt követi, „százannyit kap”, atyát, anyát és testvért, de hozzátette azt is, hogy „üldözések közepette”; és valóban mondta azt is: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok”, de nem azzal folytatta, hogy „leveszem rólatok a terhet”, hanem hogy „nyugalmat találtok lelketeknek”.

Úr Jézus Krisztus, add nekünk, kérünk, a Te békességedet, mely túl van e világ háborúságain és ingatag békekötésein, túl a sztoikus nyugalmon, autogén tréningen és minden emberi próbálkozáson, ami csak a külső-belső egyensúlyra törekszik. Segíts kegyelmeddel, hogy ne sajnáljunk kegyetlen harcot vállalni a bűnnel, a bűnös világgal és régi bűnös énünkkel, hogy ha kell, kemény szakítások és mindennapi kis meghalások árán jussunk el erre a békességre, mely abból fakad, hogy Általad egészen a mennyei Atyára hagyatkozunk, végtelen szeretetére bízva földi életünket és örök sorsunkat.

2017. július 16., vasárnap

Évközi 15. vasárnap

Iz 55,10-11

Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem.

Róm 8,18-23

Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.

Mt 13,1-23

,,Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!” (...)


A mai vasárnap olvasmányai mind a földbe hullott és kicsírázó mag képével beszélnek valami természetfeletti valóságról, mely Isten kegyelméből bontakozik ki bennük. Az első örömhír – amelynek meg kell előznie az azon való elmélkedést, hogy vajon mi mennyire is vagyunk jó föld – az, hogy Isten igéje minden körülmények között beteljesíti küldetését. Igaz, ez most még nem látszik, de Isten tervei megvalósulnak, megtestesült Igéje, Jézus Krisztus által, s az egész természet sóvárogva vágyakozik, amíg Isten akarata beteljesül.

A természetről szólva nem pusztán hasonlatról van szó. Nemcsak a próféta kapcsolja össze a természetben megfigyelhető folyamatot az isteni akarat megvalósulásával, hanem ez a kettő ontológiailag mélységesen összetartozik. Az évről évre kizöldülő rét, a sarjadó vetés nem önmagában hordja értelmét. Az élettelen és élő teremtmények: hegyek és folyók, virágok és fák, madarak és négylábúak mind-mind beteljesületlenek, szépségük hiábavaló, s mindaddig alá vannak vetve „a mulandóság szolgai állapotának”, amíg a mi dicsőséges istenfiúi szabadságunk meg nem valósul. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint pusztán biológiai kapcsolat, de még annál is, mint amit a panteizmus hirdet: mi ugyanis nem a természet öntudatra ébredt, majd a végtelen körforgásba visszahulló részecskéi vagyunk, hanem az egész teremtésért felelős személyek, akiken a természet sorsa múlik. A Föld megmentése ezért sem sikerülhet pusztán külső, környezetvédelmi eszközökkel, hanem csak belső változás, az isteni élet befogadása és kibontakoztatása által.

Urunk, Jézus Krisztus, add meg nekünk, kérünk, hogy magvetésed kicsírázzon és szárba szökkenjen lelkünkben, hogy keresztény életünk szüntelen fogantatás, növekedés és gyümölcstermés legyen. Segíts kegyelmesen, hogy amint a teremtésben minden a maga természete szerint él és működik, úgy mi is a magunk természetfeletti természete szerint éljünk, felszabadulva a világi gondok, félelmek és a birtoklás csalóka világából Isten fiainak dicsőséges szabadságára, s ezáltal a teremtés is eljusson az Atyád által rendelt beteljesedésre.

2017. július 15., szombat

Évközi 14. hét

Ter 49,29-32; 50,15-26a

(...) Ennek hallatára József sírni kezdett. Ezután a testvérei maguk is eléje járultak, és földig borulva azt mondták: „A szolgáid vagyunk!” Ő azonban ezt felelte: „Ne féljetek! Ellene szegülhetünk-e Isten akaratának? Ti gonoszat terveltetek ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy felmagasztaljon engem, amint most látjátok, és sok népet megmentsen. Ne féljetek, én gondoskodom rólatok és gyermekeitekről.” Megvigasztalta tehát őket, és barátságosan, szelíden beszélt hozzájuk. Ettől kezdve Egyiptomban lakott apja egész házanépével együtt. Száztíz esztendőt élt, és meglátta Efraim fiainak harmadik nemzedékét. Manassze fiának, Mákirnak a fiai is József térdén születtek. (...)

Mt 10,24-33

Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. De ha a ház urát Belzebulnak nevezték, mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.


Ábrahám, Izsák és Jákob közös tapasztalata volt, hogy miután az Úr áldásában részesültek, s kezdtek volna beleszokni, Isten egy hirtelen mozdulattal mintha elvette volna tőlük mindazt, amiben ígéretei megvalósulni látszottak. Hasonló helyzetet mindnyájan átéltünk már, ha részt vettünk valamely műben, amellyel Isten dicsőségét akartuk szolgálni. Megtapasztaltuk az Úr vonzását, és feleltünk is rá; jelet kaptunk, amely megmutatta, mit kell tennünk, s erre buzgón neki is láttunk megvalósítani az Úr akaratát. Majd egyszerre csak azzal kellett szembesülnünk, hogy Isten magunkra hagyott, kivette a kezünkből, amit előzőleg adott, sőt mintha ellenünk fordította volna azokat, akiket szolgáltunk. Ilyenkor tanácstalanság, sőt félelem vesz erőt rajtunk, s már-már kezdjük azt hinni, hogy az egykori ígéret tévedés, érzékcsalódás volt csupán.

Ám ha nem hagyjuk elhalványulni bensőnkben azt a csodálatos látomást, amelyben Isten kinyilatkoztatta számunkra ígéretét, ha ragaszkodásunk nem gyöngül akkor sem, ha az ígéret megvalósulásáról alkotott elképzelésünk romba dől, ha akkor is megvalljuk Jézust az emberek előtt, ha üldözés jár érte, akkor megízleljük, hogy ő velünk van, s az ő Atyja minden szál hajunkat számon tartja. Hiszen az örömhír lényege éppen az, hogy nem kerülünk távol az ígéret beteljesülésétől és magától az Istentől azáltal, hogy látszólag vereséget szenvedünk, éppen ellenkezőleg: pontosan a veszteségen és a halál elszenvedésén keresztül részesülünk áldásban és olyan lelki termékenységben, amely túltesz legmerészebb álmainkon is.

„Ne féljetek!” – ezt mondja József testvéreinek, s ugyanezt mondod Te is, Urunk Jézus, méghozzá háromszor egymás után a mai Evangéliumban. Hálát adunk Neked, hogy a nekünk szóló ígéret már nem egy földre vonatkozik, hanem az isteni életben való részesedésre, s kérjük kegyelmedet, hogy az Isten ügyéért való munkálkodás s az ennek során elszenvedett üldöztetések, megpróbáltatások közepette egyre jobban egyesüljünk Veled magaddal.