Évközi 3. hét

2Sám 5,1-7.10

Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: „Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: „Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.”„ Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává. Harminc esztendős volt Dávid, amikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodott. Hebronban, Júda felett, hét esztendeig és hat hónapig uralkodott, Jeruzsálemben pedig, egész Izrael és Júda felett, harminchárom esztendeig uralkodott. Felvonult ugyanis a király s mindazok az emberek, akik vele voltak, Jeruzsálembe, a jebuziták, azon föld lakói ellen. Erre azok azt üzenték Dávidnak: „Ide ugyan be nem jutsz, hacsak el nem távolítod a vakokat és sántákat, akik azt mondják: „Ide ugyan be nem jut Dávid.”„ Dávid mindazonáltal bevette Sion várát, azaz a Dávid-várost, és mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt.

Mk 3,22-30

Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.” Mert azt mondták: „Tisztátalan lélek van benne.”

Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente fel, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának felkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk. Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit.

Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, olyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség. Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig.

Segíts, kérünk, Urunk Jézus, a jó harcban, melyet azért viselünk, hogy uralmadat mind jobban érvényre juttassuk életünkben, és birtokba vegyük a kezdettől fogva nekünk készített Országot. Ne engedd, hogy a harc folyamán ellankadjunk, hogy a kulisszák mögött titkos tárgyalásokat folytassunk az Ellenséggel, és ahelyett, hogy végső rohamra indulnánk ellene, a megalázó békekötés feltételeiről egyezkedjünk vele. Adjon erőt nekünk, hogy a döntő ütközetet Te már megvívtad értünk, és győzelmet arattál a gonosz felett, s hogy nekünk adtad a Szentlelket, akinek erejében mi is parancsolni tudunk a gonosz lelkeknek, akárcsak Te a mai Evangéliumban.

Évközi 3. vasárnap

Neh 8,2-4a.5b.8-10

Azokban a napokban, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, az egész nép egy emberként összegyűlt a Víz-kapu előtti téren. Akkor Ezdrás pap a gyülekezet elé tárta a Törvényt, a férfiak, a nők és mindazok elé, akik meg tudták érteni. Az egész nép füle figyelt a törvény könyvére. (…) Akkor Ezdrás áldotta az Urat, a nagy Istent, s az egész nép felemelt kézzel ráfelelte: Ámen, ámen. Majd mélyen meghajoltak, és a földre borulva imádták az Urat. (…)

1 Kor 12, 12-30

(…) Mi ugyanis, akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk, mindnyájan egy testté lettünk a keresztségben az egy Lélek által. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. (…) Ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyító erőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt. Vajon mind apostolok? Mind próféták? Mind tanítók? Valamennyien rendelkeznek csodatevő hatalommal és gyógyító erővel? Mindnyájan beszélnek nyelveken? Mindnyájan értelmezik a beszédeket? Ti törekedjetek értékesebb adományokra!

Lk 1,1-4; 4,14-21

(…) Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”

A babiloni fogságból hazatért maradék lélekben megérett arra, hogy akként hallgassa Isten igéjét, s annak fogadja el, ami: az Örökkévalótól érkezett üzenetnek, az egyetlen üdvözítő kinyilatkoztatásnak. Ma is születnek új Ezdrások, és már ácsolják az emelvényt, ahonnan friss erővel, hatalmas eredetiséggel fogják felolvasni, újból meghirdetni Krisztus evangéliumát, mint az egyedül megmentő, üdvözítő tanítást. Föl kell emelni az evangéliumos könyvet, kiragadni a modern pogányság minden vallást egybemosni igyekvő, nyárspolgári kényelmességéhez ideológiát gyártó közegéből, a megalkuvó, magzatgyilkos és haldoklókat kegyesen másvilágra segítő képmutatás mocskos kontextusából, magasra tartani, és fennszóval hirdetni az örömhírt, hogy van szabadulás, van megváltás, van bűnbocsánat.

A mai vasárnapon kezdjük el Szent Lukács evangéliumának olvasását. Általa tárja Isten szent népe elé Krisztus az újszövetségi törvényt. Már csak rajtunk múlik, hogyan hallgatjuk: úgy-e, mint a názáreti zsinagógában ülők, akik helyeseltek és csodálkoztak, később azonban megbotránkoztak azon, amit mondott, vagy úgy, mint a fogságból hazatért, a szenvedések tüzes kohójában megtisztult választott nép tagjai, akik „meghajoltak és arcukkal a földre borulva imádták Istent”. Készek vagyunk-e elszakadni előítéleteinktől, tudjuk-e függetleníteni magunkat a közízléstől és a világtrendektől, hajlandók vagyunk-e akár véres szakítás árán is kitépni magunkat abból az alattomos hálóból, mely a modern civilizáció jelszavaiból és reklámjaiból szövődik körénk, azt sugallva, hol csábítón, negédesen, hol éles-fenyegetőn, hogy nincs más út, nem tehetünk mást, be kell állnunk a sorba, és nekünk is imádnunk, szolgálnunk kell az épp divatba jött isteneket...? Az evilági boldogulás receptjei helyett akarjuk-e meghallani és szívünkbe fogadni az igazi örömhírt.

Urunk, Jézus Krisztus, légy áldott azért, hogy az Ószövetség ígéretei Benned mind beteljesültek, mégpedig minden elképzelésünket felülmúlóan, hiszen testestül-lelkestül személyes, örök jövőt adsz nekünk. Hálát adunk azért is, hogy nem vagyunk egyedül, hogy sok-sok testvérünkkel együtt közösséget, egy testet alkotunk, melyet egy és ugyanazon Lélek itatott át. Add meg nekünk, kérünk, az istenfélelem ajándékát, hogy leborulva hódoljunk csodálatos műved láttán, s mindnyájan a magunk adománya és hivatása szerint dicsőítsük meg az Atyát, Általad a Szentlélekben.

Évközi 2. hét

2Sám 1,1-4.11-12.19.23-27

Miután Saul meghalt, Dávid pedig az amalekiták megverése után visszatért, és már két napot Szikelegben töltött, történt, hogy a harmadik napon megszaggatott ruhában és porral behintett fővel megjelent egy ember, aki Saul táborából jött. Amikor Dávidhoz ért, meghajtotta magát, és arcra borult. Dávid megkérdezte tőle: ,,Honnan jössz?’’ Az ember azt felelte: ,,Izrael táborából menekültem.’’ Dávid tovább kérdezte: ,,Mi történt hát? Mondd el nekem!’’ Az ember azt válaszolta: ,,Megfutamodott a nép a harcban, és sokan elestek és meghaltak a népből, sőt maga Saul és Jonatán, a fia is meghalt!’’ Erre Dávid, és mindazok az emberek, akik vele voltak, megragadták és megszaggatták ruháikat. Napestig jajveszékeltek, sírtak és böjtöltek Saul és a fia, Jonatán, valamint az Úr népe és Izrael háza miatt, hogy a kard által elestek. Izrael, megölték a dicsőket hegyeiden! Miként estek el a hősök! Saul és Jonatán, akik életükben úgy szerették, becsülték egymást, holtukban sem váltak el egymástól. Sasoknál gyorsabbak, oroszlánoknál vitézebbek voltak! Izrael lányai, sirassátok Sault, aki bíborral titeket gyönyörűn ruházott és ruhátokra arany ékszereket rakott. Mint estek el a hősök a harcban! Jonatánt megölték halmaidon! Fájlallak, testvérem, Jonatán, oly kedves voltál nekem, szeretetem nagyobb volt irántad, mint szerelmem feleségeim iránt. Mint az anya szereti egyetlen fiát, úgy szerettelek én téged. Mint estek el a hősök, és vesztek el a harci fegyverek!’’

Mk 3,20-21

Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: ,,Megháborodott.’’

Hogy megértsük Urunk, Jézusnak az utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett szavát: „Barátaimnak mondalak titeket...”, mindenekelőtt a Bibliában előforduló barátságot kell szemlélnünk, amilyen Dávidé és Jonatáné. Dávidnak Jonatán természetesen nem arra való volt, hogy pótolja az asszonyi szerelmeket, ő csupán barátságuk testen és véren felülemelkedő, örök életszövetségbe torkolló mivoltát hangsúlyozza, amelyhez foghatót sehol és senkinél nem talált. Azzal, ahogy Jonatán megmentette Dávid életét a haláltól, s ahogy Dávid megsiratta Jonatánt, kölcsönösen kifejezték, hogy értéktelen számukra a világ, ha a másik nincs jelen benne. Jézus pedig életét adta értünk, barátaiért, mert nem akar olyan örökkévalóságot, amelyben mi nem vagyunk ott.

Minden emberi kapcsolatnak, ha meg akar maradni az örökkévalóságra, valamiképpen ennek a barátságnak a szintjére kell felemelkednie. Jézus barátságát viszonozni pedig azt jelenti, hogy egy lélekké válunk vele, hiszen a barátok két testben egy lélekként élnek, és Jézus a saját Lelkét adta nekünk... Az evangéliumi erkölcs ettől fogva egyértelmű és világos. Mint ahogy az is, hogy megvallani Jézust bármiféle környezetben – például elegáns, nyakkendős körökben, ahol fel sem tételeznék rólunk, hogy hozzá tartozunk – a barátság bátorságot kívánó, ugyanakkor édességes kötelessége, még ha egyesek őrültnek tartják őt és miatta minket is.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy felemeltél magadhoz, és barátaiddá fogadtál minket, saját isteni, örök életedet osztva meg velünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne szégyelljünk Téged a világ előtt, ne féljünk kínos helyzetbe kerülni Miattad, hanem nyíltan és határozottan megvalljuk, hogy Nélküled élni nem tudunk és nem is akarunk.

Évközi 2. hét

1Sám 24,3-21

(…) Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult és azt mondta Saulnak: „Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr felkentje ő. Nézz csak ide, apám, lásd, köntösöd csücske itt van a kezemben! Mivel tehát, amikor levágtam köntösöd csücskét, nem akartam kinyújtani kezemet ellened, ismerd el és lásd be, hogy nincs kezemben gonoszság és hamisság és nem vétettem ellened: s te mégis az életemre leselkedsz, hogy elvedd.” (…)Amikor Dávid befejezte e Saulhoz intézett szavakat, azt mondta Saul: „Nemde, a te hangod ez, fiam Dávid?” Azzal Saul hangos sírásra fakadt és azt mondta Dávidnak: „Te igazabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én pedig rosszal fizettem neked. Te ma bebizonyítottad, hogy jót cselekedtél velem: az Úr a kezedbe adott, s te nem öltél meg engem! Pedig, ki bocsátja el ellenségét, ha ráakad, békében útjára? Fizessen is meg neked az Úr hasonló jóval azért, amit ma velem tettél. Most pedig, mivel tudom, hogy biztosan uralkodni fogsz, s a te kezedben lesz Izrael királysága.

Mk 3,13-19

Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt.

Milyen kár, hogy amit Saul mond, az nem őszinte bűnbánatból fakad, hanem csupán pillanatnyi meghatódásból, az őrületté fajuló féltékenységi rohamok éppen beálló szünetében. Pedig ez a felismerés sorsfordító lehetne számára, önmaga fölé emelhetné, és a valódi dicsőséget szerezhetné meg neki. Most volna az a pillanat, amikor lemondva minden földi hatalomról átadhatná Dávidnak a királyságot, s hátralévő életében csak arra lehetne gondja, ami eddig is gyógyította megtépázott idegzetét, amikor Dávid lanttal kísért zsoltárénekét hallgatta: Isten dicséretére. Ez az önkéntes lemondás nagyobb tett volna sok hadi sikernél, s mindenképp szebb és boldogabb jövőt készítene elő számára, mint ami egyébként vár rá.

Hányan és hányan mesélhetnénk olyan kegyelmi pillanatokról, amikor mások meg nem érdemelt jósága, nagylelkűsége térítette vissza holtvágányra tévedt, a kárhozat kényszerpályájára siklott életünket! Lehet, hogy keresztény meggyőződésből cselekedett így velünk, s ezzel a mi szívünkben is felébresztette a vágyakozást Krisztus után. De lehet, hogy egyáltalán nem is hallott még Krisztusról, mégis, mivel tettével hozzá vált hasonlóvá, az isteni irgalmasság világába emelkedett. Jóval fizetni a rosszért: ez a megváltás lényege. És erre nem képes magától az ember, csak Jézus Krisztus kegyelme által. Ha viszont ezt a kegyelmet befogadja, újabb kegyelmek forrását fakasztja azok számára, akikkel jót cselekszik.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked azokért a kegyelmi tapasztalatokért, amikor egy embertársunkon keresztül megtapasztaltuk a Te végtelen irgalmad hatalmát, mely új világot nyitott előttünk. Óvj meg, kérünk, az elfogult ítélkezéstől, az oktalan féltékenykedéstől és attól, hogy Tőled kapott kiválasztottságunkkal visszaélve úgy tegyünk, mint Saul király vagy tanítványaid közül a karióti Júdás, aki később elárult Téged. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne indulatainkat kövessük, hanem legyen erőnk és bátorságunk jóval viszonozni a rosszat, lemondani a jogos(nak vélt) elégtételről és szeretettel imádkozni azokért, akiktől rosszat kaptunk.

Évközi 2. hét

1Sám 18,6-9; 19,1-7

Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és azt mondta: „Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak: mi hiányzik még neki, mint a királyság?” Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra. Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot. Ám Jonatán, Saul fia nagyon szerette Dávidot. (…) Jonatán erre jót szólt apjának, Saulnak Dávidról és azt mondta neki: „Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?” Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: „Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni.” Erre Jonatán előhívatta Dávidot és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt.

Mk 3,7-12

Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia.” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.

A féltékenység nem egyszerű emberi gyarlóság, hanem kifejezetten bűn, hálátlanság a minden javakat bőkezűen osztogató Isten ellen, és legtöbbször újabb bűnök forrása. Különösen súlyos az idősebb nemzedéknek a fiatalabb generáció iránti féltékenykedése, amikor a már befutott szorong, hogy ifjabb pályatársa elhalványítja dicsőségét, kiszorítja elért pozíciójából. Az igazán nagyok azonban, akár uralkodók, politikusok vagy egyházi méltóságok, akár művészek, nem féltékenyek utódjukra. Az igazi nagyságot nem kell félteni az új, üstökösként felbukkanó tehetségektől. Ők tisztában vannak vele, hogy a stafétabotot előbb-utóbb át kell adniuk, sőt alkalmasint még örülnek is, hogy méltó kezekben tudhatják örökségüket.

Ez nem jelenti azt, hogy a nagyokat kezdetben nem fogja el egy pillanatra a kellemetlen szédülésszerű érzés, amikor annak a fiatalnak első sikereiről, népszerűségéről, sokat ígérő tehetségéről értesülnek. Ez még nem bűn, csak kísértés, próbatétel. Minden a további tudatos reakción múlik. Hiszen mindenkinek a számára előírt pályát kell végigfutnia, a rá váró jó harcot kell megharcolnia, hogy végül a neki készített győzelmi koszorút elnyerje. S mindezt nem a maga dicsőségére és más rovására, hanem „az Úr nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára”. Azt se feledjük, hogy az az ember, aki által nagy dolgokat visz végbe az Úr, keresztjéből is nagyobb mértékben részesül. Ahelyett hát, hogy féltenénk tőle dicsőségünket, inkább legyünk szolgálatára, segítsünk neki kibontakoztatni a jót, amit az Úr megkezdett benne.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, Atyádnak és a Szentléleknek, a végtelen gazdaságú és kimeríthetetlen fantáziájú Istennek, akitől mindnyájan tehetséget és küldetést kaptunk, hogy egymás szolgálatát kiegészítve megdicsőítsünk testünkben, azaz földi életünkben. Add nekünk kegyelmesen, hogy mások sikerei ne féltékenységet ébresszenek bennünk, hanem örömre gyújtsák szívünket, s így ne csak a féltékenység démonát űzzük messzire, hanem egy lépéssel közelebb kerüljünk ahhoz az igazi, el nem múló dicsőséghez, melyet azoknak készítesz, akik szeretnek Téged.

Évközi 2. hét

1Sám 17,32-33.37.40-51

(…) Dávid vette botját, amelyet mindig a kezében hordott, kiválasztott magának öt jó sima követ a patakból, s betette azokat pásztortáskájába, amely nála volt, s kezébe vette parittyáját, s kiment a filiszteus elé. (…) Dávid ekkor így szólt a filiszteushoz: „Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevével megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél a mai napon. Az Úr pedig a kezembe fog adni téged, megöllek, leveszem rólad a fejedet, és még ma az ég madarainak és a mező vadjainak adom a filiszteusok táborának hulláit, hadd tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene! Tudja meg ez az egész gyülekezet, hogy nem kell kard és dárda az Úrnak a győzelemhez, mert ő a harc ura, s ő a kezünkbe is fog adni titeket!” Amikor aztán a filiszteus nekikészült, s elindult, s Dávid felé közelített, Dávid sietve a filiszteus elé futott, hogy megküzdjön vele, és benyújtotta kezét táskájába, kivett belőle egy követ, azt parittyájával megforgatta, s elhajította, s homlokon sújtotta vele a filiszteust, úgyhogy a kő belefúródott homlokába, s az arcával a földre bukott. Így győzte le Dávid a filiszteust parittyával és kővel, s miután leverte, meg is ölte a filiszteust. Mivel ugyanis kard nem volt Dávid kezében, odaszaladt, megállt a filiszteus felett, megfogta kardját, kirántotta hüvelyéből, s megölte őt és levágta fejét. Amikor a filiszteusok látták, hogy hősük meghalt, megfutamodtak.

Mk 3,1-6

Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: „Állj középre.” Aztán megkérdezte tőlük: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni?” Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.

Való igaz, a gonosz erősebb, mint mi vagyunk, s ugyanazokkal a fegyverekkel, melyekkel ő harcol, lehetetlen legyőznünk őt. Azonban pontosan gyermekségünk – nem testi vagy pszichológiai értelemben, hanem istengyermekségként értve – tehet esélyessé a győzelemre, amennyiben olyan fegyvereket ad kezünkbe, melyeket ellenségünk lenéz és megvet, vagy egyáltalán nem is ismer.

Az istengyermekség azt jelenti, hogy bár látszólag kisebbek és gyöngébbek vagyunk, a megszentelő kegyelem által az isteni természet részesévé lettünk, s így nem csupán morálisan, de ontológiailag is fölötte állunk a bukott angyalnak, aki elutasította az isteni életet. Első számú fegyverünk ennek hálás tudata legyen. A második Isten magasztalása és nevének dicsérete, válaszként a gonosz átkozódására és gyalázkodására. Minél nagyobb a kísértés, annál nagyobb szükség van arra, hogy Isten oltalmába helyezzük magunkat, imádva és áldva őt. A harmadik fegyver annak belátása és tudatosítása, hogy ez a harc az Úr ügye. Nincs felszabadítóbb, biztatóbb és megerősítőbb annál, mint hogy felismerem: a rossz ellen, az üdvösségért vívott küzdelmem nem az én egyéni, elszigetelt erőfeszítésem csupán, hanem része az Egyházban, a földön, sőt az egész világmindenségben folyó gigantikus csatának, melyet az Úr saját ügyének tekint, és veszni semmiképpen sem hagy. Negyedik fegyverünk éppen az ő keresztje, mellyel üdvösségünket a maga ügyévé téve legyőzte a sátánt, és megszerezte nekünk az életet. Végül az ötödik fegyver az Istenbe vetett határtalan bizalom: „Az Úr kezembe fog adni téged.”

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Tőled kapott mennyei fegyverzet birtokában bátran szembeszálljunk az Ellenséggel, és nevedet segítségül híva nap mint nap megvívjuk a jó harcot. Segíts, hogy megtaláljuk a módját, hogyan győzzük le a rosszat a jóval önmagunkban és környezetünkben, nem az emberi szempontokra és előírásokra, mint inkább Terád figyelve, aki szombaton sem mulasztottál el jót tenni, gyógyulást adni, életet menteni.

Árpád-házi Szent Margit szűz

2Kor 10,17 – 11,2

Aki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék; mert nem az érdemel hitelt, aki önmagát ajánlja, hanem akit az Úr ajánl. Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.

Mt 25,1-13

Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okos szüzek korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: „Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!” Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbe hozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: „Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.” Az okosak ezt válaszolták: „Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.” Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: „Uram, uram! Nyiss ki nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.” Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

Kétféle okosság van: a világ fiaié és az Isten fiaié. A világ fiai sokszor okosabbak a világosság fiainál, mert előrelátók, számot vetnek minden eshetőséggel, következetesen küzdenek, és minden eszközt, minden lehetőséget megragadnak céljuk eléréséhez. Tragédiájuk viszont, hogy a cél, amire mindent feltesznek, teljességgel elhibázott. Pillanatnyi, tiszavirág életű boldogságért fáradoznak, önmaguk megdicsőítéséért, amelyet soha el nem érhetnek, s még amit megszereztek is, azt sem vihetik magukkal.

A világosság fiai ellenben akkor követnek el végzetes hibát, amikor elmulasztanak mindent megtenni a helyesen felismert és kitűzött cél érdekében. Mindent egy lapra tesznek fel, de ezt nem érvényesítik életükben elég következetesen, a világosság fiaiként nem maradnak meg a világosságban. Szent Margit okos szűz volt, aki nem felejtett el gondoskodni a tartalék olajról: az Úr Jézus szenvedéséről való elmélkedés átforrósította szívét, őszinte imádsága az eucharisztikus színekben rejtőző Krisztus és az ő keresztje előtt pedig az Úr iránti szerelemből végzett jócselekedetekre indította. S bár Isten gyermekeinek okossága a világ szemében balgaság, mégis ez a világtól elzárt és Istenben elmerült apáca politikai kérdésekben, illetve az ország ügyes-bajos dolgaiban is meglepő éleslátásról tett tanúságot. Mert míg a világ fiainak szeme elől sok-sok teendő eltakarja a lényeget, az a lélek, amely az egy szükségesre figyel, annak fényénél is látja a dolgokat, a maguk mélységes, Istenre mutató valóságában.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy balga szüzek módjára megfeledkezzünk arról, hogy tartalék olajra is szükségünk van ahhoz, hogy mécsesünk lángja kitartson, amíg megérkezel. Ne hagyd, hogy megelégedjünk azzal, hogy egyszer igent mondtunk Rád és a Tőled kapott csalhatatlan reménységre, hanem Szent Margit szűz közbenjárására segíts kegyelmeddel, hogy mécsesünk lángját szüntelenül tápláljuk az imádságnak és az irgalmasság cselekedeteinek olajával, s így bebocsátást nyerjünk menyegzős házadba.