2025. július 19., szombat

Évközi 15. hét

Kiv 12,37-42

Aztán Izrael fiai elindultak Rámszeszből Szukkót felé, mintegy hatszázezer gyalogos férfi a gyermekeken kívül. Nagyszámú héber is felment velük, valamint igen sok juh, marha, és mindenféle jószág. Megsütötték a beáztatott tésztát, amelyet még Egyiptomból hoztak, és hamuban sült kovásztalan lepényeket készítettek belőle. Nem tudták ugyanis megkovászosítani, mert az egyiptomiak hajszolták őket, hogy menjenek, és nem engedték, hogy késlekedjenek. Így még útravaló eleséget sem készíthettek. Izrael fiainak egyiptomi tartózkodása négyszázharminc esztendeig tartott. Ennek elteltével, ugyanazon a napon kivonult az Úr egész serege Egyiptom földjéről. Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette őket Egyiptom földjéről. Meg kell azt tartania Izrael minden fiának nemzedékről-nemzedékre.

Mt 12,14-21

A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt. Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, de figyelmeztette őket, hogy ne árulják el őt, hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott: „Íme, a szolgám, akit választottam, a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. Rá adom a Lelkemet, és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitázik és nem kiált, senki sem hallja a tereken a hangját. A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. Az ő nevében reménykednek a nemzetek.”


Életünk legnagyobb eseménye az az éjszaka, amikor egészen a szabadító Istenre bízzuk magunkat. Csak az ezzel az éjszakával megjelölt lélek ismeri Istent, az embert, a világot olyan ismerettel, amelyet könyvekből megszerezni nem lehet, csak ennek az éjszakának a leple alatt, a minden emberi támaszt nélkülöző bizalom árán találkozhatunk a felettünk virrasztó Istennel. Volt-e már a mi életünkben ilyen éjszaka, vagy valamiképpen még mindig Egyiptomban vagyunk, ahonnét nem tudunk a magunk erejéből megszabadulni? Vagy éppen most élünk át ilyen sötét éjszakát, amikor semmit sem látunk a világból, önmagunkból, most elhagyott életünkből és a jövendőből?

Ha hiszünk Jézus Krisztusban és az ő Atyjában és a Szentlélekben, akkor bármilyen sötétség szakad ránk, nem kell kétségbe esnünk. Tudatosítsuk magunkban, hogy Isten most ment ki bennünket a régi világból. Ezt a szabadulást nem nekünk kell végbevinnünk, hanem csak annyi a feladatunk, hogy teljesen hagyatkozzunk őrá. Az Úr virraszt értünk, az Úr cselekszik értünk... Ha pedig már áthaladtunk ilyen éjszakán, akkor arra ügyeljünk, hogy soha többé el ne felejtsük, hanem ünnepeljük meg mindaddig, amíg el nem jön értünk az Úr, hogy utolsó éjszakánkon magával vigyen.

Urunk, Jézus Krisztus, életünk sötét éjszakái mind arra valók, hogy a végső éjszakára, a végső szabadulásra felkészítsenek. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével begyakoroljuk a teljes Rád hagyatkozást: ne forduljunk hátra az elhagyott világ felé, és ne kutassuk a jövőt, hanem csak Veled törődjünk, csak Téged dicsőítsünk, csak Neked adjuk át magunkat. Engedd, hogy utunk során ne ragaszkodjunk semmi máshoz, csak ahhoz az útravalóhoz, melyet Te adsz nekünk: szentségi jelenlétedhez az Eucharisztiában.

2025. július 18., péntek

Évközi 15. hét

Kiv 11,10 – 12,14

(...) Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. (...) Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!

Mt 12,1-8

Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: „Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.” Ő azt felelte nekik: Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha megértettétek volna, mi jelent ez: ,,Irgalmat akarok és nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el a vétleneket. Mert az Emberfia ura a szombatnak.”


Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.

Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság: Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, majd feltámadt halottaiból. E két nagy isteni cselekvés találkozik abban, amit Jézus Krisztus tett az utolsó vacsorán. Ő a szenvedése előtti estén úgy ünnepelte meg tanítványaival az Úr húsvéti szabadítását, hogy egyben véghezvitte a még nagyobb szabadítást: nem csupán Izraelét, hanem az egész emberiségét; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból; nem ideigvaló módon, hanem végérvényesen. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben szabadító műve közepette a választott nép egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét, Urunk Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell szemlélnünk. Ez pedig a szombat megtartását is új megvilágításba helyezi, hiszen az többé Isten nyugalmának nem csupán aprólékos szabályok szerinti utánzása, hanem valóságos részesedés Isten legsajátosabb létmódjából.

Urunk, Jézus Krisztus, a Te megváltó halálod, feltámadásod és a Lélek kiáradása óta szívünk mélyén örök szombat van, hiszen áldozatod érdeméért Isten belső élete járja át a mi életünket, lelki módon, de valóságosan elővételezve minden ember, az emberi történelem, sőt az egész kozmosz örök jövőjét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy napról napra az Atya által öröktől nekünk szánt jövőnkhöz méltóan éljünk, s akár imádkozunk, akár dolgozunk, vágyakozzunk bemenni a nyugalom helyére, szentháromságos életed örök örömébe.

2025. július 17., csütörtök

Évközi 15. hét

Kiv 3,13-20

Mózes azt felelte Istennek: „Íme, elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok! Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: ,,Mi az ő neve?” – mit mondjak nekik?” Isten erre azt mondta Mózesnek: „Én vagyok az, »Aki vagyok«.” Aztán azt mondta: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az, »Aki van«, küldött engem hozzátok!” Azután Isten azt mondta Mózesnek: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről-nemzedékre. Menj el, és gyűjtsd egybe Izrael véneit, és mondd nekik: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Íme, meglátogattalak benneteket, és láttam mindazt, ami veletek Egyiptomban történt. Elhatároztam, hogy kivezetlek titeket Egyiptom nyomorúságából a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel és mézzel folyó földre. Ők hallgatni is fognak szavadra. Aztán menj be Izrael véneivel Egyiptom királyához, és mondd neki: Találkoztunk az Úrral, a héberek Istenével. Most elmegyünk háromnapi járásra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek! Ám én tudom, hogy Egyiptom királya nem fogja megengedni, hogy elmenjetek, csak ha erős kéz kényszeríti. Ki fogom tehát nyújtani a kezem, és megverem Egyiptomot azokkal a csodáimmal, amelyet közöttük véghezvinni szándékozom, azok miatt aztán majd elbocsát titeket.

Mt 11,28-30

Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.


Úgy nem lehet az Úr Jézustól tanulni, hogy közben minden terhet elvetve magunktól azon igyekszünk, hogy életünk minél könnyebb, kellemesebb és kényelmesebb legyen. Akik nem fáradoznak és nem görnyednek, azokat Jézus nem is hívja magához, hogy megenyhítse terhüket. Teherhordozás és görnyedés nélkül nem válhatunk szelíddé és alázatossá sem, ugyanakkor magában a teherhordozás és görnyedés nem tesz szelíddé és alázatossá, mert ezek az erények a szív, tehát az ember belső szabad világának tulajdonságai.

Jézus szelídségének és alázatosságának az a forrása, hogy tudja, az Atya szereti őt azzal a szeretettel, amely előbb volt, mint ez a világ. Csak egy hallatlanul mély szerelemből meríthet az ember olyan erőt, hogy el tudja viselni még a koncentrációs táborok szörnyűségeit is anélkül, hogy eltompulna vagy állat módjára beletörődne abba, ami történik vele. Az ilyen ember kozmoszt átfogó hatalmas és édes jelenlétben él. Tudja, hogy hazavárja őt az, akinek szeretetében megnyugszik a lelke. Az ilyen ember a szeretetért viseli a terheket. Jézus az Atyáért, az Atya szeretetében viselte a kereszt rettenetes és önmagában elembertelenítő terhét. Innét forrásozik a szentek szívének világot legyőző ereje, mely szelídségben és alázatban nyilvánul meg, és a lélek nyugalmában. Amikor arra buzdítanak minket, hogy meneküljünk az élet viharaiban Jézus szívsebének titkába, arra biztatnak, hogy Jézusba beletestesülve hagyatkozzunk egészen az Atya meg nem szűnő, a világot majd egykor újjáteremtő szeretetére.

Urunk Jézus, ki a hit és a keresztség által legbensőbb istenfiúi életedben részesítesz bennünket, engedd kérünk, hogy úgy hordozzuk az élet terheit, hogy azokban mind jobban felismerjük a Te hasonlíthatatlanul édes igádat és könnyű terhedet. Add kegyelmedet, hogy soha ne feledkezzünk meg isteni kiválasztottságunkról, s a Te szelídségeddel és alázatosságoddal tegyünk tanúságot a Szentháromság világot teremtő, halottakat dicsőségre feltámasztó isteni szeretetéről, melyben szívünk nyugalmat és felüdülést talál.

2025. július 16., szerda

Évközi 15. hét

Kiv 3,1-6.9-12

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Mert Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” Mózes erre azt felelte Istennek: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?” Ő azt mondta neki: „Én veled leszek! Ez legyen a jel számodra, hogy én küldtelek: miután kivezetted népemet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek!”

Mt 11,25-27

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.


Az isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett, Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének őstengerét az isteni örökkévalóságban.

Ha Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk, hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét. Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.

2025. július 15., kedd

Évközi 15. hét

Kiv 2,1-15a

(...) Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta, és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: „Ez a héberek gyermekei közül való!” (...) A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: „Mert a vízből vettem ki.” Azokban a napokban, amikor Mózes már felnőtt, kiment testvéreihez. Látta sanyargatásukat, és hogy egy egyiptomi ember üti az ő egyik héber testvérét. Ekkor szétnézett erre is, arra is, és amikor látta, hogy nincs ott senki sem, leütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap ismét kiment, és azt látta, hogy két héber ember civódik. Azt mondta erre annak, aki jogtalanul cselekedett: „Miért ütöd felebarátodat?” Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?” De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé.

Mt 11,20-24

Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”


Kafarnaum valóban az Úr városa. Sok jótettel és csodával ajándékozta meg ezt a várost, de mindez eltörpül ahhoz képest, amit az itteni zsinagógában hirdetett. Itt jelentette ki ugyanis, hogy ő az élet kenyere. Ám a város lakói nem figyeltek erre kinyilatkoztatásra, sem a csodák és jelek hitelesítő erejére, hanem csak azért mentek Jézus után, mert ettek az általa megszaporított kenyérből, s azt várták tőle, hogy csodáját intézményesítve oldja meg élelmezési gondjaikat. Szodoma az emberi szeretet megromlásának, a perverz szerelmeknek a városa, Kafarnaum viszont a legistenibb és legtisztább szerelem kinyilatkoztatásáé. Szodomának fogalma sem volt erről a szerelemről, de öntudatlanul, emberi szerelmének megromlásában is vágyódott utána. Kafarnaum viszont az Oltáriszentség, a szentmise és a eucharisztikus jelenlét, az Istennel való bensőséges kapcsolat városa lehetett volna, s ehelyett a kételkedés, az érzéketlen szívűség és a megátalkodottság városa lett.

Szodoma megítéltetésének mércéjét nem ismerjük, ítélkezni felette nincs jogunk, a mi megítéltetésünk mércéje azonban az Eucharisztia lesz, s jaj nekünk, ha miután megismertük, visszautasítjuk, ahelyett, hogy élnénk belőle, vagy ha halálos vétkekkel fertőzött szívvel vesszük magunkhoz, megcsúfolva az Úr szerelmes közeledését.

Urunk Jézus, a mi töredékes és gyarló emberi szeretetünknek itt a földön szüksége van kézzelfogható jelekre, hétköznapi kis csodákra, melyek segítenek emlékezetünkbe idézni az Általad végbevitt jeleket és csodákat, s így elevenné tenni Veled való kapcsolatunkat. Engedd kegyelmesen, hogy jeleiden soha meg ne botránkozzunk, hanem azokat egyre jobban megértve és szívünkbe fogadva teremjük a bűnbánat és a szeretet méltó gyümölcseit.

2025. július 14., hétfő

Évközi 15. hét

Kiv 1,8-14.22

Közben Egyiptomnak új királya támadt, aki nem ismerte Józsefet. Ez azt mondta népének: „Íme, Izrael fiainak népe túl számos és túl hatalmas számunkra. Gyertek, nyomjuk el okosan, hogy ne sokasodjék tovább. Nehogy ellenségeinkhez szegődjön, ha háború támad ellenünk, ne harcoljon ellenünk, és ki se vonuljon erről a földről!” Munkafelügyelőket rendelt tehát föléjük, hogy nehéz munkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat építettek a fáraónak: Pítomot és Rámszeszt. De minél inkább nyomorgatták őket, annál inkább sokasodtak és gyarapodtak. Ezért az egyiptomiak meggyűlölték Izrael fiait, és gyalázatosan megsanyargatták őket. Megkeserítették életüket az agyag- és téglavetés kemény munkájával, és mindenféle olyan szolgálattal, amellyel a mezei munkában nyomorgatták őket. Erre egész népének megparancsolta a fáraó: „Ha fiú születik, vessétek mindet a folyóba, ha lány, hagyjátok mindet életben!”

Mt 10,34 – 11,1

Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát (...)


Az az egyszerű figyelmetlenségnek látszó ferdítés, amellyel hajlamosak vagyunk olvasni és értelmezni Urunk szavait, örökre eltávolíthat tőle, mert szükségképpen igen fájó, elviselhetetlen csalódásokba fog sodorni. Ha valaki csak azt hangsúlyozza, hogy Krisztus követése állandó harc, sokszor a legédesebb kötelékek elszakítása és súlyos terhek cipelése, meghamisítja az evangéliumot, és Isten országa helyett előbb-utóbb a pszichiátrián fog kikötni. Ha viszont csak arra figyel, hogy Krisztus követése békességet ad, százannyit áldott emberi kapcsolatokban, és könnyű terhek vidám hordozását – akkor tagadja ennek az életnek a realitását, azt, hogy olyan világban élünk, melyet az Istentől való elszakadás gonosszá és ellenségessé tett.

Ma inkább az olyan hamis prófétából van több, aki olyat ajánl fel a világnak Krisztus nevében, amit Urunk soha nem ígért. Igaz, hogy azt mondta: „Az én békémet adom nektek”, de ezt a békességét elárultatásának éjszakáján, a világ békétlenségének rázúduló sötétségében ajándékozta nekünk; igaz, hogy azt is ígérte: aki őt követi, „százannyit kap”, atyát, anyát és testvért, de hozzátette azt is, hogy „üldözések közepette”; és valóban mondta azt is: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok”, de nem azzal folytatta, hogy „leveszem rólatok a terhet”, hanem hogy „nyugalmat találtok lelketeknek”.

Úr Jézus Krisztus, add nekünk, kérünk, a Te békességedet, mely túl van e világ háborúságain és ingatag békekötésein, túl a sztoikus nyugalmon, autogén tréningen és minden emberi próbálkozáson, ami csak a külső-belső egyensúlyra törekszik. Segíts kegyelmeddel, hogy ne sajnáljunk kegyetlen harcot vállalni a bűnnel, a bűnös világgal és régi bűnös énünkkel, hogy ha kell, kemény szakítások és mindennapi kis meghalások árán jussunk el erre a békességre, mely abból fakad, hogy Általad egészen a mennyei Atyára hagyatkozunk, végtelen szeretetére bízva földi életünket és örök sorsunkat.

2025. július 13., vasárnap

Évközi 15. vasárnap

MTörv 30,10-14

(...) Ez a parancs, amelyet ma meghagyok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs messze tőled. (...) Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.

Kol 1,15-20

Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.

Lk 10,25-37

(...) Jézus akkor így kezdett beszélni: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták és eltávoztak. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elment mellette. Egy szamariainak is arra vitt az útja. Odament, és amikor meglátta, megkönyörült rajta. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és ezt mondta: »Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.« Mit gondolsz, e három közül melyik volt felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” Az így felelt: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”


A törvénytudó racionális szempontból közelíti a kérdést. A ráció fontos képesség ugyan, a mindennapi életben nélkülözhetetlen, de elsiklik az emberi mélységek felett. Isten ezért nem a rációra bízta, hanem a szívünkbe, személyiségünk központjába írta törvényét, ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.”

Aki – mint a törvénytudó a mai Evangéliumban – mindenre egyetemes szabályt és különféle paragrafusokat keres, az nem képes találkozni saját magával, a másik emberrel és Istennel sem, annak kicsúszik az élet a keze közül. Ezért hoz fel Jézus példának egy kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben lévő embert, akinek félholtra verve és az út szélén hagyva már nem számítanak a szabályok, neki teljesen mindegy, hogy aki segítségére siet, zsidó vagy szamaritánus, katolikus vagy református, keresztény vagy buddhista, netalán ateista, mert ebben az esetben ő és csak ő az igazi felebarátja. A példabeszédbeli pap és a levita fontosabbnak tartja a törvény előírásait, s nem akar az Úr templomába menet tisztátalanná válni. Hiába honfitársai és hitsorsosai a szerencsétlennek, saját rituális tisztaságuk érdekében mind a ketten elmulasztják teljesíteni a felebaráti szeretet legelemibb követelményét. Vajon ezek után szolgálatuk mennyire lehet kedves az Úr szemében? Az igazi kereszténység sem csupán jól hangzó elmélet, szép és bölcs tanításokból felépülő vallási rendszer, hanem élő valóság, mely a konkrét élethelyzetekben gyakorlativá válik, s a mindennapi döntésekben és tettekben bontakozik ki a maga teljességében.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy az emberi szív mérhetetlen szenvedések lakhelye lehet, s mi gyakran észre sem vesszük, hogy a hozzánk legközelebb állóknak: házastársunknak, barátunknak, szerzetes testvérünknek égő szenvedései közepette éppen a mi részvétünkre, biztató szavunkra, segítő kezünkre volna szüksége. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a törvény betűjét soha ne helyezzük a törvényt adó Isten itt és most megnyilvánuló, az élet megmentésére irányuló akarata elé, s ha látjuk testvéreink nyomorúságát, készséges szívvel siessünk segítségükre.