2018. április 24., kedd

Húsvét 4. hete

ApCsel 11,19-26

Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.

Jn 10,22-30

Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”


Hogy mit is jelent az Úrnak, a jó Pásztornak szavára hallgatni, arra a mai Szentleckében találjuk meg a választ: Barnabás arra buzdította az antiochiai híveket, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Pásztor és nyáj kapcsolatában mindenekelőtt erre a bensőséges ragaszkodásra kell odafigyelnünk, s magunkat is erre nevelnünk. Először is azt vizsgáljuk meg, hogy halljuk, hallgatjuk-e a jó Pásztor szavát. Erre való az Ige mindennapi olvasása, szívünkben forgatása, átelmélkedése. Mert ha az Úr szava átszövi, átjárja napjainkat, egész életünket, akkor nem csupán egyes tanításait fogjuk megérteni, hanem legalapvetőbb üzenetét: hogy juhai közül vagyunk, mert hiszünk benne. Örömteli felfedezés lesz, hogy hitünket ajándékba kaptuk, s minden gyarlóságunk, gyengeségünk ellenére az örök élet az osztályrészünk.

Ezt az ajándékot azonban óvni és ápolni kell. Hitünket nem úgy óvhatjuk meg, hogy elrejtjük, szívünk mélyére temetjük, hanem ellenkezőleg: úgy, ha megvalljuk. Az élő hit a tanúságtételek során tettekké válva erősödik és fejlődik, ahogy arról a mai Szentlecke is tanúskodik. Az Egyház az üldöztetésben sem pásztor nélküli nyáj, amely pánikszerűen menekül – hiszen éppen most hallja legtisztábban a jó Pásztor hangját, s azt követi. Az Úrhoz való szívbéli ragaszkodásunk végső soron abban nyilvánul meg, hogy nincs olyan esemény, döntés, élethelyzet, amelyben ne hallanánk meg az ő szavát és ne azt követnénk.

Jézusunk, jó Pásztorunk, add meg nekünk, hogy mindenkor meghalljuk a Te hangodat, mely szól a nyáj fölé rendelt pásztorok, az Egyház elöljárói szavában; szól a lelkiismeretünkben, úgy, hogy a szentírásolvasás és elmélkedés által érzékennyé tesszük szívünk fülét a Lélek finom, de határozott indításaira; és szól embertársaink szavában, mikor örömükkel-gondjukkal hozzánk fordulnak, így adva értésünkre, hogy a világnak is Rád van szüksége, hogy egy akol legyen és egy pásztor.

2018. április 23., hétfő

Húsvét 4. hete

ApCsel 11,1-18

(…) Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: „János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni.” Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek!”

Jn 10,1-10

Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.


A Szentlélekben való újjászületésnek, az örök életbe való belépésnek leghitelesebb bizonyítéka, amikor az ember önként odaadja az életét. Ezt egyedül az ember tudja megtenni a földön, mert csak ő kapott képességet, hogy ne csupán valamit adjon embertársának, hanem önmagát adja, szeretetből. A szeretetből fakadó és a szeretetben történő önátadás az egész világmindenség egyedülállóan nemes, tiszta eseménye, minden mást felülmúló tett, melyben a leginkább megnyilvánul a szentháromságos egy Isten való hasonlóságunk. A bűnbeesés azonban éppen itt ütötte a legnagyobb sebet, s a szeretetkapcsolatokba beférkőzött a számítás, a kisajátítani akarás, a másik ember eszköznek tekintése. Szeretetünk görcsös és sokszor féloldalas próbálkozásaiban önközpontúságában megragadt, sebzett lényünk vergődése nyilvánul meg. Félünk ettől az önátadástól, mert ebben az is benne van, hogy meg kell halnunk magunknak.

Az önajándékozás minden más ajándékozásnál nagyobb örömmel jár, ugyanakkor vérrel verítékezéssel is. Mert ezen a világon minden ajándékozó gesztust félre lehet érteni, rosszra lehet magyarázni, el lehet utasítani és vissza lehet vele élni, amikor pedig önmagunkat ajándékozzuk, mindennél nagyobb kiszolgáltatottságot vállalunk. Mégis megéri: ha emberileg sikertelennek tűnik is, Istennek való önátadásunk nem vallhat kudarcot. Amikor Jézus arról beszélt, hogy van hatalma odaadni az életét, már eljövendő halálára utalt. Mégis hangsúlyozta, hogy nem elveszik tőle az életét, hanem ő maga adja oda. Odaadja, nem pedig eldobja magától: visszaadja az Atyának.

Urunk Jézus, Te azért jöttél, hogy életünk legyen, éspedig bőségben. Küldd el nekünk Szentlelkedet, a Szeretet Lelkét, hogy benne egész valónkat összefoglalva tudjuk átadni életünket Általad az Atyának, mindenek­előtt azokon keresztül, akik ránk vannak bízva, s így annak a bőségesebb életnek a kibontakozását szolgáljuk, melyet Te adtál nekünk.

2018. április 22., vasárnap

Húsvét 4. vasárnapja

ApCsel 4,8-12

Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: ,,Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.”

1Jn 3,1-2

Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.

Jn 10,11-18

Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat –, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. (...) Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.


E szavakat olvasva a mi felületes, emberi figyelmünk többszörös ellentmondásba ütközik. Először is, mert Jézustól igenis elvették az életét: letartóztatták, megkötözték, keresztre feszítették. Másodszor pedig azért, mert hogyan mondhatja, hogy szabadon adja oda az életét, ugyanakkor pedig azt, hogy az Atya parancsára cselekszik? Az ellentmondás persze csak látszólagos. Hiszen az élet odaadása elsősorban és alapvetően nem abban áll, hogy halálra adja magát az ember, hanem hogy valóban szeret. Jézust azért küldte az Atya a világba, hogy emberként is Isten belső törvénye szerint éljen, és így megmutassa nekünk, embereknek, mit jelent Isten képmására teremtett lénynek lenni.

Ez a belső törvény a legnagyobb szabadság forrása, hiszen nem egyéb, mint a Szentlélek áramlása az Atya és a Fiú között. Jézus szabadon adta át életét értünk az Atyának, s halálát bűneink bocsánatáért esdeklő imádsággá tette, hogy legyen jövőnk, ha megbánjuk bűneinket. Így hát élete szabad odaadásának gyümölcseként készen vár ránk a bocsánat, és húsvéti ajándékként megkaptuk tőle azt a képességet, hogy nekünk is legyen hatalmunk szeretetből odaadni az életünket. Önmagunknak ezt az odaadását nem lehet másképp megvalósítani, csak egy Isten és ember kötötte szövetségben: házasságban vagy szüzességben, halálig felvállalt testvéri szeretetben, örökfogadalmas odaadásban, ahol tetteinket többé nem saját törvényeink irányítják, hanem az önmagunk fölé emelő Szeretet.

Urunk Jézus, kérünk, segíts, hogy valóban odaadjuk Neked és Érted az életünket: nem csupán valamit, egy-egy jó elhatározást, fogadalmat, jó szót vagy tettet, hanem önmagunkat, teljes szívből, egészen. Add, hogy ne mérlegeljük, hogy megéri-e, nem túl kockázatos-e, hanem merjük belevetni magunkat a szeretet egész lényünket kívánó kalandjába, s abban kegyelmeddel egy életen át ki is tartsunk.

2018. április 21., szombat

Húsvét 3. hete

ApCsel 9,31-42

Az Egyház ekkor egész Júdeában, Galileában és Szamariában békében élt és gyarapodott, az Úr félelmében járt, s telve volt a Szentlélek vigasztalásával. Történt egyszer, hogy Péter, amikor mindenkit fölkeresett, eljutott azokhoz a szentekhez is, akik Liddában laktak. Talált ott egy Éneász nevű embert, aki nyolc év óta ágyban feküdt, mert béna volt. Péter így szólt hozzá: „Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít téged! Kelj föl, vesd be ágyadat!” Erre ő azonnal fölkelt. Lidda és Száron lakói mind látták őt, és megtértek az Úrhoz. Joppéban a tanítványok közt volt egy asszony, a neve Tabíta volt, ami azt jelenti: Dorkász. Teljesen a jócselekedeteknek és az alamizsnálkodásnak szentelte életét. Történt pedig azokban a napokban, hogy megbetegedett és meghalt. Miután megmosták, lefektették a felső teremben. Mivel Lidda közel van Joppéhoz, s a tanítványok meghallották, hogy Péter ott van, elküldtek hozzá két férfit, és kérték: „Ne késlekedj hozzánk jönni!” Péter erre útra kelt, és elment velük. Amikor megérkeztek, felvezették őt a felső terembe. Az özvegyek mind körülvették őt sírva, és a köntösöket és ruhákat mutogatták, amelyeket Dorkász készített nekik, amíg velük volt. Péter azonban mindnyájukat kiparancsolta, azután térdre borulva imádkozott, majd a holttesthez fordulva így szólt: „Tabíta, kelj föl!” Erre az kinyitotta a szemét, meglátta Pétert, és felült. Ő pedig odanyújtotta neki a kezét és felsegítette. (…)

Jn 6,60-69

Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (…) Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: „Talán ti is el akartok menni?” Simon Péter azt felelte: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.”


Amint megpróbáltatás volt az üldözés, úgy hűségünk próbája a béke ideje is. A külső béke sokszor többet árt, mint az üldöztetés; csak az a fajta béke üdvös, amelynek belülről van meg az alapja, s ez az alap nem más, mint az Úr félelme. Ez a Szentlélek ajándéka bennünk, és életünk minden eseményét, döntéseinket és tetteinket az utolsó ítélet, az örökkévalóság erőterébe helyezi. Amit esetleg a külső üldöztetés válthat ki bennünk, azt az Úr félelmének Lelke mindennapi kegyelmenként megadja: hogy lássuk, mennyire mulandó ez a világ és annak dicsősége. S ez a félelem, amely nem egyéb, mint az Úrra való szüntelen figyelés, megszabadít minden földi félelemtől.

Ez tette erőssé a vértanúkat az üldöztetés idején, s ez mozgatta a szenteket az Egyház békés korszakaiban. Ez az egyetlen egészséges félelem, nem is félelem, hanem inkább a teremtmény bensőséges kapcsolata Urával, Istenével. Békeidőben külön kell imádkoznunk a Szentléleknek ezért az ajándékáért, mert csak ez menthet meg attól, hogy az anyagi jólét, a tisztes gyarapodás el ne fordítsa szívünket Istentől, hogy a Szentlélek vigasztalását fel ne cseréljük a világ javainak kétes vigaszával. Éppen az mutatja meg, hogy az Úr félelmében élünk-e, vagy pedig abban a rettegő félelemben, amely az elbukott Ádám ivadékainak öröksége, hogy a Szentlélek vigasztalása átjárja-e szívünket.

Urunk Jézus, amikor gondolataink messze kalandoznak Tőled, amikor kezdenek más dolgok fontosabbá válni az életünkben, és egyes elvárásaidat kezdjük túl keménynek, az Egyház által képviselt evangéliumi tanítás bizonyos részeit pedig korszerűtlennek tartani, odafordulsz hozzánk is, és felteszed a kérdést: „Talán ti is el akartok menni?” Add, hogy valahányszor ilyen előfordul velünk, találjanak szíven ezek a szavak, és szítsd fel, kérünk, lelkünkben az első szeretet tüzét, azt a ragaszkodást, mellyel Péter az összes tanítvány nevében kimondta a bűnös ember legszebb, legőszintébb vallomását: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.”

2018. április 20., péntek

Húsvét 3. hete

ApCsel 9,1-20

(…) Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: „Ananiás!” Ő pedig így felelt: „Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: „Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.” Ananiás azonban azt felelte: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.” De az Úr azt mondta neki: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: „Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.” Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. (…)

Jn 6,52-59

(…)Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. (…)


Jézus Krisztus eledele az, hogy Isten akaratát teljesítse, nekünk, hús-vér embereknek viszont önmagát adja eledelül egy fizikai realitással bíró, mégis szellemi-lelki táplálékban. Nem kenyérrel és borral akar táplálni bennünket – hiszen az csak földi életünket táplálná –, de nem is csupán szimbolikusan. Krisztus teste és vére az Eucharisztiában nem pusztán a sejtetés, az emlékezetbe idézés szintjén van jelen, hanem valóságosan, abban az ontológiai mélységben, ahol Isten élete a mi életünk forrása. Minden szentáldozás ebben az isteni életben erősít meg, és Krisztushoz válunk egyre hasonlóbbá.

Az Eucharisztiában együtt van múlt, jelen és jövő: a Fiú keresztáldozata, amelyet felidézünk, s így jelenvalóvá válik minden szentmisén; a kegyelem áradása, amely ebből a végtelen értékű, kimeríthetetlenül gazdag áldozatból fakad, s táplálja bennünk az új, istengyermeki életet, örök jövőnket készítve elő. Amikor ezekben a napokban párhuzamosan olvassuk az apostoli Egyház történetének első lapjait Jézus eucharisztikus beszédével, figyeljünk fel arra az összefüggésre, mely Krisztus szentségi teste és Titokzatos Teste, az Egyház között van: minket, Titokzatos Testének tagjait szent testével táplál, hogy egyre jobban bennünk legyen, és mi őbenne, s nem csupán egyenként, hanem mint közösség is mind inkább hozzá hasonuljunk. Az Egyházhoz való tartozásunkat és küldetésünket is úgy tekintsük, mint ebből a mélységes misztériumból fakadó, szent valóságot.

Úr Jézus Krisztus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy áldozásról áldozásra egyre jobban kibontakozzék bennük a Te isteni életed, s mint ugyanazon szőlőtőn kihajtott szőlővesszők, új, soha nem látott módon hozzuk a felszínre a köztünk a mélyben meglévő egységet, hogy amilyen a Fő, mind inkább olyanná legyen a Test is, az Atya dicsőségére és az egész világ javára.

2018. április 19., csütörtök

Húsvét 3. hete

ApCsel 8,26-40

(…) S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: „Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: „Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?” Az így felelt: „Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje. Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt: „Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet. A sorsával ki törődik? Hisz életét elvették e földön.” Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?” Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: „Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. (…)

Jn 6,44-51

Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. (…)


Az Atya vonzásának engedelmeskedő kereső ember és a Szentlélek indításának engedelmeskedő, Jézus Krisztus küldetésében járó keresztény egyaránt úton van, s egyszer csak találkozik. Azért vagyunk küldöttek, hogy odalépjünk azokhoz, akik már felismertek szívük mélyén egy bizonyos vonzást, de még nem tudják, pontosan hová is tartanak, hol annak a titokzatos mágneses erőnek a forrása, amelynek hatása alá kerültek. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kell, hogy észrevegyük, kik azok a környezetünkben, akikhez oda kell szegődnünk, nem saját kezdeményezésünkből, hanem a Szentléleknek engedelmeskedve. Nem provokációra, gyanútlan járókelők leszólítására, erőszakos térítésre küld a Szentlélek, hanem arra, hogy odaszegődjünk azok mellé, akik keresnek ugyan, de nincsen, aki a mind teljesebb látásra és értésre juttassa őket, s elvezesse Krisztushoz.

A másik lecke, amit ma megtanulhatunk, hogy beszélgetésünk abból induljon ki, ami foglalkoztatja azt, akihez odaszegődtünk. Amikor azonban mi kezdünk beszélni, egy percig sem szabad elfelednünk, hogy kit kell hirdetnünk. A harmadik évezredben mi nem sikeres életet, önmegvalósítást, de még csak nem is szellemi-lelki energiáknak köszönhető magasabb fokú tudatállapotot hirdetünk, hanem egy személyt: Jézus Krisztust, az Atya küldöttét, akinek mi folytatjuk küldetését itt a földön. Ne hárítsuk magunktól ezt a feladatot, mondván, mi nem vagyunk illetékesek, mert nem vagyunk papok, vagy mert nincs teológiai végzettségünk. Elsősorban nem teológiai diplomára, hanem élő hitre van szüksége ma a körülöttünk élőknek, s ha az Egyház missziós lendülete alábbhagyott, annak nem annyira teológiai képzettségünk hiánya, hanem hitünk gyöngesége az oka.

Urunk Jézus, küldd el nekünk Szentlelkedet, hogy legyen bátorságunk nekünk is kivenni a részünket az egész világra irányuló misszióból. Add kegyelmedet, hogy szüntelenül megmaradjunk a Te vonzásodban, és ezáltal vonzzunk másokat is Hozzád. Segíts, hogy kereső testvéreink Téged magadat ismerjenek fel bennünk, aki a mi szavaink, tetteink, életünk példája által akarod feltárni a világnak az Atya üzenetét.

2018. április 18., szerda

Húsvét 3. hete

ApCsel 8,1b-8

Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon megsiratták. Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket. Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét. Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban.

Jn 6,35-40

Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.


Miért engedi Isten, hogy annyi jó szándék, nemes cselekedet kárba vesszen, sőt visszájára forduljon; miért engedi, hogy művét tönkretegyék, szolgáit megalázzák; miért nézi tétlenül, hogy a gonoszság, a rosszindulat, az erőszak diadalmaskodjék? Hiszen eddig azt hittük, hogy ha Isten a mi oldalunkon áll, senki sem árthat nekünk, és ügyét győzelemre visszük. Mindannyiszor, amikor ilyen és hasonló gondolataink támadnak, és úgy véljük, hogy mi jobban meg tudnánk védeni Isten ügyét, ha a helyében lennénk, eláruljuk, hogy még mennyire emberi módon képzeljük el Isten hatalmát. Nem gondolunk arra, hogy Jézus Krisztus a gyűlölet eláradásának órájában adta szeretetének legnagyobb jelét, s a rázúduló rosszindulatot ismét csak visszájára fordította, hogy „ahol eláradt a bűn, ott túláradjon a kegyelem”. Azzal, amit az utolsó vacsorán, a kereszt árnyékában tett, megnyitotta a bűnbocsánat forrását, melyből megszületett az Egyház és a szentségek.

Ez Isten hatalmának titka, és ez az ő ügye győzelmének módja. Ez nyilvánul meg a jeruzsálemi hívek magatartásában, akik az üldöztetés hatására nem szélednek szét félve és csalódottan, mint Nagypénteken az apostolok, hanem felismerik az új feladatot és lehetőséget, s az eddig belterjes Egyház most missziós Egyházzá alakul.

Úr Jézus, kérünk, ne hagyd, hogy a meg nem értés, rosszindulat, amely időnként ér bennünket, elkeserítsen, vagy kedvünket ne szegje, de azt se engedd, hogy az igazság mártírjaként bezárkózzunk sértődöttségünkbe. Tápláld bennünk szentségeid által az isteni életet, hogy minden körülmények között a Tőled kapott új természetünk szerint éljünk, és akár üldöztetést szenvedve is részt vegyünk Isten üdvösségtervének megvalósításában.