Évközi 9. hét

Tób 2,9-14

Ezen az éjjelen megfürödtem a temetés után, kimentem az udvaromba és elaludtam a fal mellett, s arcomat nem takartam be a meleg miatt. Nem tudtam, hogy verebek vannak fölöttem a falon, s ezek meleg trágyája hullott a szemembe, s fehér foltok keletkeztek rajta. Orvoshoz kellett fordulnom, hogy gyógyíttassam magam. De minél több kenőcsöt használtam el, annál inkább romlott a látásom a foltok miatt, végül teljesen megvakultam. Négy évig nem láttam és testvéreim sajnálkoztak rajtam. Ahikár két éven át gondoskodott rólam mielőtt Elimaiszba ment. Ekkor Anna, a feleségem bérért munkát vállalt, gyapjút font. A megrendelőnek adta, s az pénzt adott érte. Disztrosz hónap hetedikén elkészült egy darabbal, és átadta a megrendelőknek, akik kifizették neki az egész bért, és ráadásul egy kecskegidát adtak neki. Amikor közelembe ért a kecske, mekegni kezdett. Hívtam feleségemet és megkérdeztem: „Honnan van ez a kecskegida? Csak nem lopott jószág? Add vissza gazdáinak, nekünk nem szabad lopott jószágot megenni.” Ő ezt válaszolta nekem: „Ajándékba kaptam a béremen felül.” Én azonban nem hittem neki, és azt mondtam, hogy adja vissza gazdáinak, s egészen kivörösödtem miatta. Ő így felelt nekem: „Hol vannak alamizsnáid? Hol vannak jócselekedeteid? Íme, látszik rajtad mindez.”

Mk 12,13-17

Később odaküldtek hozzá a farizeusok és Heródes-pártiak közül néhányat, hogy megfogják őt beszédében. Akik odajöttek, azt mondták neki: „Mester! Tudjuk, hogy igaz vagy, és nem nézed az emberek személyét, hanem az Isten útját igazságban tanítod. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk vagy ne fizessünk?” Ő azonban tisztában volt képmutatásukkal, ezért azt mondta nekik: „Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy dénárt, hadd lássam!” Azok hoztak egyet. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre Jézus azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” És csodálkoztak rajta.

Jézus válaszának – mely szállóigévé válva sajnos leginkább különféle megalkuvások igazolására lett használatos – sekélyes értelmezése lenne, ha csak annyit olvasnánk ki belőle, hogy ne keverjük össze a politikát a vallással, vagy hogy ha földi és égi hatalomnak egyaránt megadjuk, ami jár neki, békében és jó lelkiismerettel élhetünk. Jézus a politikai provokációra is úgy felel, hogy Istenre irányítja a figyelmet, és kijelentése – arcul csapva a római vallást – mindenekelőtt azt juttatja kifejezésre, hogy a császár nem isten.

Nem kötelességeink két egyenlő részre történő osztásáról van tehát itt szó, hiszen ha az adópénz a császárt illeti, mert az ő képe van rajta, akkor mi magunk Isten tulajdona vagyunk, mert az ő képét viseljük. A császárnak, a földi hatalomnak tehát joga van mindahhoz, ami őt illeti, de semmihez sincs joga, ami nem őt illeti: önmagunkkal csakis Istennek tartozunk, senki és semmi másnak. Vagyis minden evilági teendőnket át kell hatnia Istenhez tartozásunk tudatának, s bármit is teszünk, csak a neki való teljes önátadáson belül szabad tennünk. Aki elsősorban arra törekszik, hogy Istennek megadja, ami az övé, az evilági kötelességét is pontosan tudni fogja, és sem a jólét, sem a szükség, sem a megtiszteltetés, sem a megaláztatás, sem az egészség, sem a szenvedés nem fogja eltéríteni a helyes útról. Milyen egyszerű ez, s mi mégis hogy elbonyolítjuk! Az ókeresztény kor s a későbbi korok vértanúinak és hitvallóinak például egy pillanatig sem okozott fejtörést, hogy mi az, ami a császárt illeti, s mi, ami csak az Istent. Életükkel és halálukkal egyként megadták a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.

Urunk, Jézus Krisztus, segíts kegyelmeddel, hogy mindenekfölött arra törekedjünk, hogy amivel Istennek tartozunk, azt maradéktalanul megadjuk neki, semmit vissza nem tartva, semmit vissza nem véve, vissza nem lopva. Add meg nekünk a bölcsesség és az erősség Lelkét, hogy amikor úgy érezzük, összeütközésbe kerül bennünk az, amivel a császárnak és amivel az Istennek tartozunk, ne legyünk megalkuvók, hanem szent vértanúid és hitvallóid példája nyomán felismerjük, hogy mit kell tennünk, s abban mindvégig hűségesen ki is tartsunk.

Évközi 9. hét

Tób 1,3; 2,1a-8

Én, Tóbit az igaz úton jártam és jótetteket vittem végbe életem minden napján, sok alamizsnát adtam testvéreimnek és azoknak az embereknek, akik velem kerültek fogságba Asszíria országába, Ninivébe. Asszarhaddon idejében visszatértem házamba, és visszakaptam feleségemet, Annát és fiamat, Tóbiást. Ünnepünkkor, pünkösdkor, amely a Hetek szent ünnepe, jó ebéd volt, leültem enni. (...) Tóbiás elment, hogy a testvéreink között keressen egy szegényt, de visszatért és így szólt: „Apám!” Ezt mondtam neki: „Mi van, fiam?” Ő ezt válaszolta: „Valakit meggyilkoltak a mieink közül, odavetették a piactérre, s ott fekszik még; megfojtották.” Fölkeltem, otthagytam az ebédet még mielőtt hozzányúltam volna, elhoztam az embert a térről egy házba, és vártam a napnyugtát, hogy eltemethessem. (...) Napnyugta után elmentem, megástam a sírt, és eltemettem. Szomszédaim kicsúfoltak és ezt mondták: „Ez az ember már megint nem fél. Ilyen dolog miatt már halálra keresték és megmenekült, s íme, már újra halottakat temet.”

Mk 12,1-12

(...) „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: »A fiamat tiszteletben fogják tartani.« A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: »Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!« Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: »A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben«?” (...)

A halott eltemetésének kötelessége isteni parancs volt nemcsak az Ószövetségben, de más vallásokban, kultúrákban is, elég, ha csak Antigonéra gondolunk, aki az isteni törvény elsőbbségére hivatkozva szembeszegült a király rendeletével, eltemette halott testvérét, s tettéért életével fizetett. De magát az Úr Jézust is foglalkoztatta, hogy halála után milyen sors vár testére. A mai Evangéliumban szereplő példabeszédében számot vet azzal a lehetőséggel, hogy Izraelből kitaszítva kell meghalnia, s holttestét talán temetetlenül is hagyják. Erre utalnak Máriáról mondott szavai is Betániában, amikor az asszony illatos olajjal kente meg a lábát: „a temetésemre teszi.”

Könnyű jónak lenni, ha elfogadnak és szeretnek. Könnyű látványos tetteket véghezvinni, ha dicséret, kitüntetés jár érte. Könnyű a roskadásig megrakott asztalról néhány falatot a nélkülözőnek vetni. Tóbit példája azonban – akit egyszer már halálra kerestek amiatt, hogy meggyilkolt honfitársainak megadta a végtisztességet, szomszédai ki is csúfolják oktalan vakmerőségéért – arra tanít, hogy mindhalálig kell tenni a jót, akár életünk kockáztatásával is. Lehet, hogy következetességünk, hűségünk azokra is hatni fog, akik azelőtt kinevettek vagy gyanúsan méregettek, s felülvizsgálva korábbi álláspontjukat ők is társainkká szegődnek. Az is előfordulhat azonban, hogy jóságunk csak felingerli a gonoszság hatalmát, s megaláztatást, üldöztetést, halált kell szenvednünk tőle. Mindegy, nekünk tovább kell tennünk a jót,.

Urunk Jézus, adj szívünkbe bátorságot, hogy amikor az isteni törvényről van szó, merjünk kilépni a haszonelvűség és pragmatizmus világából, s tovább tegyük a jót akkor is, ha a praktikus ész egész sor indokot tud felhozni, hogy ez most miért nem időszerű. Segíts, hogy ne ijedjünk meg a környezetünkben élők véleményétől, sőt a kilátásba helyezett büntetéstől sem, hanem állhatatosságban őrizzük meg lelkünket, egészen Rád bízva magunkat, akiről az Írás mondja: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett.”

Szentháromság vasárnapja

Kiv 34,4b-6.8-9

Vágott tehát két ugyanolyan kőtáblát, mint az előbbiek voltak, aztán felkelt az éjszakából, és fölment a Sínai hegyére, amint az Úr parancsolta neki. A két kőtáblát felvitte magával. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: ,,Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: ,,Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”

2Kor 13,11-13

Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Jn 3,16-18

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.

Az Úr Jézus legnagyobb ingyenes ajándéka, vagyis kegyelme a Szentlélek. Hiszen Szent János első levelében két dolgot állít: szeretet az Isten, és a szeretet Istentől való. Pünkösd üzenete az, hogy a Szentlélek bennünk van, ő támasztja bennünk a hit csodáját, ő kelt örök reménységet szívünkben, és sodor bele a Szentháromság legsajátosabb életébe: a tiszta és végtelen szeretetbe. Ő, aki az Atya és a Fiú lehelete, közös élete, szeretete, ő járja át legbensőbb világunkat és kapcsol bele az Atya és a Fiú életébe.

A Szentlélek azonban nemcsak a Szentháromság legbensőbb közösségébe von bennünket, hanem egymás között is ezt a mélységes isteni örök közösséget építi. Jézus a szőlőtő, melynek gyökerei az Atyába nyúlnak, mi pedig a szőlővesszők; ugyanaz az éltető nedv kering bennünk, ugyanaz a Szentlélek. Ez az Egyház, ez a Krisztusban élő család, szerzetesközösség, barátság legmélye. Szinte vakmerőségig menő kaland, ugyanakkor keresztény kötelességünk is leszállni kapcsolataink isteni mélységeibe. Mindennap időt kell szentelnünk rá, hogy e misztériumot szemléljük. Végtelen a közösség a hívő és egymást vállaló testvérek között, s ehhez képest minden bántó, fájó ellentét, mely közöttük van, szinte eltörpül, mert nem végtelen és nem örök.

Hála Neked, fölséges Úristen, Atya és Fiú és Szentlélek, szentháromságos életed kinyilatkoztatásáért, s azért az kegyelemért, hogy a realista, sőt naturalista nyár felé haladva a szent liturgia által mind szellemibb, istenibb mélységekbe vezetsz bennünket. Nyilvánítsd ki és erősítsd meg, kérünk, a Szentlélek közösségét Egyházadban, mely közösség az Atyával és az ő szent Fiával, de ugyanúgy, ugyanolyan erősen, ugyancsak örök életre szólóan közösség közöttünk is.

Évközi 8. hét

Sir 51,17-27

Ezért magasztallak, dicsőítelek, és áldom az Úr nevét! Amikor még ifjú voltam, mielőtt utakra indultam, kértem a bölcsességet, nyilvánosan, imámban. A templom előtt könyörögtem érte, hogy szüntelen feléje törekszem, és az kivirágzott, mint a korán érő szőlő. Szívem örömét lelte benne, egyenes úton járt a lábam, és ifjúkoromtól fogva a nyomában jártam. Kissé hozzáhajtottam fülemet, és befogadtam, nagy bölcsességre tettem szert, és nagy előmenetelt tettem benne. Dicsőítem őt, aki bölcsességet adott nekem! Eltökéltem, hogy gyakorlom is, buzgólkodtam a jóban, és nem vallok szégyent. Küszködött érte a lelkem, és amikor gyakoroltam, megerősödtem. A magasba emeltem kezemet, és sirattam annak nem tudását. Feléje irányítottam lelkemet, és megleltem, amikor megismertem.

Mk 11,27-33

Ezután ismét Jeruzsálembe mentek. Amint a templomban járt, odajárultak hozzá a főpapok, az írástudók és a vének, és azt mondták neki: ,,Milyen hatalommal teszed mindezt? Ki adta neked a hatalmat, hogy mindezt megtedd?” Jézus így felelt nekik: ,,Én is kérdezek valamit tőletek. Feleljetek meg nekem, s akkor én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége a mennyből volt vagy az emberektől? Feleljetek nekem!” Azok így tanakodtak egymás közt: ,,Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja felelni: akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, az emberektől, félnünk kell a néptől.” Mert mindnyájan azt tartották Jánosról, hogy valóban próféta volt. Azt felelték tehát Jézusnak: ,,Nem tudjuk.” Jézus erre azt mondta nekik: ,,Én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal teszem mindezt.”

A katolikus hit igazságaival kapcsolatban szabad kérdéseket feltenni, hiszen a dialógus a kereszténység lényegéhez tartozik. Ám ugyanazt a kérdést fel lehet tenni őszinte érdeklődésből vagy szenzációéhes kíváncsiságból, a Krisztus-követésben való elkötelezettségünk megerősítésére vagy éppenséggel langyos, megalkuvó életvitelünk igazolására. A hitünkkel kapcsolatos kérdéseket leginkább nem a tartalmuk különbözteti meg egymástól, hanem a mindenkori kérdező hozzáállása. Márpedig, akik kérdéseikkel csak provokálni akarnak, akikből teljességgel hiányzik a készség Isten egész életet, egész odaadást kívánó kijelentéseinek elfogadása iránt, azoknak semmit sem mond az isteni kinyilatkoztatás.

Magunkban is tetten érhetjük, hogy megszokott életvitelünk igazolásának vágya a farizeusokéhoz hasonló kérdéseket fogalmaztat meg velünk. Olyanokat, melyekre mi magunk is tudjuk a választ, csak nem akarjuk elfogadni, titkon azt remélve, hogy talán valakitől lelkiismeretünket megnyugtató, késedelmeskedésünket jóváhagyó feleletet kapunk, mely elnémítja a bensőnkben jelentkező és döntést sürgető hangot. És olyanokat, amelyekre kész válaszunk van, s csak azért tesszük fel őket, hogy másokat teszteljünk, és szellemi fölényünket mutogassuk. Ha kérdések, kétségek merülnek fel bennünk, vizsgáljuk meg, nem a felelősségtől, önálló döntéstől akarunk-e szabadulni, amikor kívülről várunk választ. Más az, ha értelmi nehézségeink vannak, s felvilágosításra van szükségünk, s más, hogyha egzisztenciális választ kell adnunk. Ha bizonytalanok vagyunk, ha szorongunk, hogy rosszul értelmezzük vagy félreértjük Isten akaratát, imádkozzunk világosságért. Ha bizonyos kérdésekben Isten törvényei és tanítása érthetetlennek tűnik számunkra, kezdjünk csak el szerinte élni, figyelmesen hallgatva lelkiismeretünk útmutatására. Csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy hitbeli kételyeink, erkölcsi bizonytalanságaink szép sorban szertefoszlanak, eltűnnek.

Urunk Jézus, Te mindig válaszolsz azoknak, akik segítséget, tanácsot, eligazítást kérnek Tőled, a hátsó szándékkal feltett, önigazolást kereső kérdésekre azonban nem adsz feleletet. Add kegyelmedet, hogy leleplezzük magunkban az ilyen farizeusi kérdéseket, és hogy mindenekelőtt a szívünk mélyén jelentkező isteni hangra, Szentlelked indításaira figyeljünk. Adj nekünk bátorságot, hogy merjük megtenni, amire ez a hang ösztönöz bennünket, továbbá állhatatosságot, hogy a felismert jóban kitartsunk, és ne fáradjunk bele küzdeni azért, hogy a még nagyobb jót is elérjük.

Évközi 8. hét

Sir 44,1.9-13

Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. És voltak, akiknek nem maradt emlékük: kimúltak, mintha nem is lettek volna, születtek, mintha nem is születtek volna, éppígy gyermekeik is utánuk. De azoknak a jámbor férfiaknak, akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre. Törzsük és hírnevük el nem enyészik.

Mk 11,11-26

(…) Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: ,,Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” A tanítványai hallották ezt. Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította őket: ,,Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” (…) Amikor beesteledett, kiment a városból. Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tőből kiszáradt. Péter visszaemlékezett, és azt mondta neki: ,,Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus ezt felelte nekik: ,,Higgyetek Istenben! Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek hegynek: ,,Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. (…)

Az a szent harag, amellyel Jézus kiűzi a templomból az árusokat, még csak érthető, de mit kezdjünk azzal a szavával, amellyel egy teljesen ártatlan teremtményt kárhoztat pusztulásra? Ő, aki a megtört nádszálat nem töri össze, s a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, most miért bünteti így ezt a szerencsétlen fügefát? Biztosan nem hirtelen felindulásból cselekedett, hiszen benne nem laktak megzabolázatlan indulatok, mint bennünk, nem tett semmit meggondolatlanul vagy magáról megfeledkezve, és isteni hatalmát sem használta ártásra, pusztításra. Sokkal inkább jelképes, prófétai cselekedetről van szó, amely csodáihoz hasonlóan Isten országáról hordoz üzenetet. Hiszen Jézus – akinek eledele Atyja akaratának teljesítése volt – nem annyira az édes gyümölcsre éhezett, mint inkább Izrael fiainak hitére. Ezért ezt a fát, amelyen nem találta a majdan bőséges gyümölcsöt ígérő korai termést, ezzel a tettével kiemeli társai közül, s természetes „hivatását” felülmúló feladatot bíz rá, isteni üzenetének jelévé, közvetítőjévé teszi.

A természetet Isten a teremtéskor az ember szolgálatára rendelte, az ember bűnével azonban a természet is hiábavalóságnak lett alávetve. Szolgai állapotából csak Isten fiainak dicsőséges kinyilvánulása válthatja ki, amit pedig csak Jézus Krisztus szerezhet meg. Ezért válik Jézus szava által ez a fügefa figyelmeztető, felhívó jellé: Izraelnek már fel kellett volna ismernie, hogy Jézussal elérkezett az Isten országa, beköszöntött az üdvösség ideje, s meg kellett volna teremnie a bűnbánat és megtérés első gyümölcseit.

Urunk, Jézus Krisztus, taníts meg minket arra, hogy nem elég természetes adottságainkra, képességeinkre és hajlamainkra hagyatkoznunk, hanem mindenestül meg kell nyitnunk életünket teremtő és újjáteremtő Lelked előtt. Hiszen akinek élete fáján Te gyümölcsöt keresel, annak a lehetetlen is lehetségessé, sőt kötelezővé válik. Ne engedd, hogy útjába álljunk isteni hatalmadnak, mely olykor fel akarja gyorsítani lelki érlelődésünk természetes folyamatát, hanem kegyelmeddel együttműködve teremjük a hit, a remény és a szeretet természetfölötti gyümölcseit.

A mi Urunk, Jézus Krisztus, az örök Főpap

Zsid 10,12-18

Testvéreim! Krisztus csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, és örökre helyet foglalt az Isten jobbján. Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt. Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. Ezt bizonyítja a Szentlélek is, amikor így szól (Jeremiás próféta által): Ez az a szövetség, amelyet ama napok után kötök velük, mondja az Úr. Törvényemet szívükbe írom és elméjükbe vésem, bűneikre és engedetlenségükre nem gondolok többé. Ahol pedig ezek a bűnök már bocsánatot nyertek, ott nincs többé szükség a bűnért való áldozatra. Testvérek, Krisztus véréért megvan tehát a reményünk, hogy beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk. Főpapunk is van, akit Isten az ő népe fölé rendelt. Járuljunk hát hozzá őszinte szívvel, hitből fakadó bizalommal, hiszen szívünk megtisztult a rossz lelkiismerettől, és testünket is tiszta víz mosta le. Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette.

Lk 22,14-20

Amint elérkezett a húsvéti vacsora órája, Jézus asztalhoz ült apostolaival együtt. Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, és osszátok szét magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlőtő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Azután kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.”

Az értünk emberré lett Üdvözítőt arra küldte és arra szentelte fel az Atyaisten a Szentlélek által, hogy az ő képe legyen a világban, és hitelesen kinyilatkoztassa őt. Jézus pedig hűségesen teljesítette ezt a küldetést, egészen odáig, hogy a rá váró kínszenvedést és kereszthalált is ellenségeiért s a bűnök bocsánatára ajánlotta fel. „Szentmiséje”, áldozatbemutatása során meg kellett tapasztalnia a legmélyebb testi-lelki szenvedést, az Istentől és embertől való teljes elhagyatottságot, de ezeket nem tehetetlenül elszenvedte, hanem az Atya iránti hódolata szolgálatába állította. Paradox módon éppen a halála előtti pillanatban, amikor utolsó szavával: „Beteljesedett!” bejelentette az Ite missa est-et, nyilvánult ki a legjobban, hogy benne lakik az istenség egész teljessége.

Ebben a szeretet cselekedeteiben megmutatkozó áldozati szférában van minden emberi élet értelme. Ezen belül a krisztusi papság különösen is konszekrált, áldozati életforma. A pap nemcsak akkor pap, amikor misézik, prédikál vagy gyóntat, hanem egész lényével hasonulnia kell az áldozatot bemutató Főpaphoz és tökéletes Áldozathoz, testében-lelkében megjelenítve, hogy kizárólagosan Istenhez tartozik. Persze, bűntől sebzett emberi természetünk ettől ösztönösen visszariad. De régi és mai szentek egész sora tanúsítja, hogy aki komolyan keresi és követi Isten akaratát, igaz tapasztalatot szerez arról, hogy Krisztus áldozatában részt venni még ha olykor fájdalommal jár is, mérhetetlen boldogság forrása.

Urunk, Jézus Krisztus, örök Főpap, hálát adunk Neked az Egyház mélyén lévő isteni miliőért, a kinyilatkoztatás és a szentségek világáért, amely által minket is meg akarsz szentelni az igazságban, hogy részt vehessünk örök áldozatodban. Tégy minket alkalmassá Szentlelkeddel nemcsak arra, hogy hirdessük szent evangéliumodat, hanem arra is, hogy Neked átadott életünkkel kedves áldozatot mutassunk be Istennek, az Atyának, a világ üdvösségéért.

Évközi 8. hét

Sir 36,1.4-5a.10-17

Könyörülj rajtunk, mindenség Istene, tekints ránk, és mutasd meg nekünk irgalmad világosságát! Amint fölöttünk szentnek bizonyultál az ő szemük láttára, úgy mutasd magad dicsőnek irányukban szemünk előtt, hadd ismerjék meg, amint mi már tudjuk, hogy nincs Isten kívüled, Uram! Siettesd az időt és emlékezz meg a végről, hogy megemlegessék csodás tetteidet! Pusztuljon el a tűz haragjától, aki menedéket keres, hadd vesszenek, akik gonoszul bánnak népeddel! Rontsd meg az ellenséges fejedelmek fejét, akik mondják: ,,Kívülünk nincsen más!” Gyűjtsd egybe Jákob minden törzsét! Hadd ismerjék meg, hogy nincs más Isten kívüled, és emlegessék csodás tetteidet! Tekintsd őket örökségednek, úgy, mint egykor. Könyörülj népeden, amely nevedet viseli, Izraelen, akit elsőszülöttednek hívtál. Könyörülj szent városodon, Jeruzsálemen, nyugalmad helyén! Töltsd meg Siont kimondhatatlan igéiddel, és népedet dicsőségeddel. Tégy tanúságot azok mellett, akik teremtményeid között az elsők, és teljesítsd a jövendöléseket, amelyeket a régi próféták mondtak nevedben.

Mk 10,32-45

Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: ,,Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.” Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: ,,Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: ,,Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: ,,Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: ,,Nem tudjátok, mit kértek.” (…)

A mai Olvasmányban elhangzó imádság meglepő rokonságot mutat a Miatyánkkal, mert azt kéri Istentől, hogy nyilvánítsa ki dicsőségét. Ez is bizonyítja, hogy már az ószövetségi Szentírásban is a Szentlélek dolgozik, s előkészíti az embert, hogy horizontja az Istenember lelkének méreteire táguljon. Ezzel szemben Zebedeus fiainak kérése merőben földies: nem Isten országának eljöveteléért imádkoznak, hanem az első helyekre pályáznak ebben az országban. Nem Isten akaratának teljesedését kérik, hanem hogy Jézus teljesítse az ő kérésüket, mellyel biztosítékot szeretnének a jövőre. Ők még nem tudják, hogy mivel ez a világ és a mi igazi javunk is csak Isten teremtő akaratán (azaz szeretetén) belül létezik, mielőtt bármit is kérünk, akaratunkat az ő akaratához kell igazítanunk, ahogy Jézus is tette.

Jézus, miután a Getszemáni kertben alávetette akaratát Atyja akaratának, bátran merte kérni: „Atyám, bocsáss meg nekik!” Sőt a kereszten ő maga osztogatta a bocsánatot: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Azzal, hogy szüntelenül az Atya akaratát kereste – még a szenvedést és a halált is vállalva értünk –, nem csupán jó példával járt elöl, hanem éppen ezzel az Atya akaratába való belesimulásával tette lehetővé, hogy mi is megtehessük azt, amit ő. Engedelmességével ugyanis kiérdemelte nekünk a Szentlelket, aki pedig bennünket is képessé tesz arra, hogy felismerjük az Atya akaratát, és akaratunkat hozzá igazítsuk. Miután akaratunkat az engedelmességben alávetettük Isten akaratának, többé már nem fenyeget az a veszély, hogy olyan valamit kérünk, ami üdvösségünk szempontjából felesleges vagy egyenesen káros, ami nem szolgálja az ő dicsőségét és a mi igazi javunkat.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a Szentlélek indításainak engedelmeskedve szüntelenül az Atya akaratát keressük, ahogyan Te is tetted földi életed folyamán. Segíts, hogy akaratunkat újra meg újra az Atya akaratához igazítva egyre jobban megtanuljuk, hogy valójában mire is van szükségünk, s hogy azt kérjük Általad az Atyától a Szentlélekben, amit ő akar adni nekünk a mi üdvösségünkre és testvéreink javára.