Évközi 15. hét

Kiv 12,37-42

Aztán Izrael fiai elindultak Rámszeszből Szukkót felé, mintegy hatszázezer gyalogos férfi a gyermekeken kívül. Nagyszámú héber is felment velük, valamint igen sok juh, marha, és mindenféle jószág. Megsütötték a beáztatott tésztát, amelyet még Egyiptomból hoztak, és hamuban sült kovásztalan lepényeket készítettek belőle. Nem tudták ugyanis megkovászosítani, mert az egyiptomiak hajszolták őket, hogy menjenek, és nem engedték, hogy késlekedjenek. Így még útravaló eleséget sem készíthettek. Izrael fiainak egyiptomi tartózkodása négyszázharminc esztendeig tartott. Ennek elteltével, ugyanazon a napon kivonult az Úr egész serege Egyiptom földjéről. Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette őket Egyiptom földjéről. Meg kell azt tartania Izrael minden fiának nemzedékről-nemzedékre.

Mt 12,14-21

A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt. Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, de figyelmeztette őket, hogy ne árulják el őt, hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott: „Íme, a szolgám, akit választottam, a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. Rá adom a Lelkemet, és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitázik és nem kiált, senki sem hallja a tereken a hangját. A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az ítéletet. Az ő nevében reménykednek a nemzetek.”

Életünk legnagyobb eseménye az az éjszaka, amikor egészen a szabadító Istenre bízzuk magunkat. Csak az ezzel az éjszakával megjelölt lélek ismeri Istent, az embert, a világot olyan ismerettel, amelyet könyvekből megszerezni nem lehet, csak ennek az éjszakának a leple alatt, a minden emberi támaszt nélkülöző bizalom árán találkozhatunk a felettünk virrasztó Istennel. Volt-e már a mi életünkben ilyen éjszaka, vagy valamiképpen még mindig Egyiptomban vagyunk, ahonnét nem tudunk a magunk erejéből megszabadulni? Vagy éppen most élünk át ilyen sötét éjszakát, amikor semmit sem látunk a világból, önmagunkból, most elhagyott életünkből és a jövendőből?

Ha hiszünk Jézus Krisztusban és az ő Atyjában és a Szentlélekben, akkor bármilyen sötétség szakad ránk, nem kell kétségbe esnünk. Tudatosítsuk magunkban, hogy Isten most ment ki bennünket a régi világból. Ezt a szabadulást nem nekünk kell végbevinnünk, hanem csak annyi a feladatunk, hogy teljesen hagyatkozzunk őrá. Az Úr virraszt értünk, az Úr cselekszik értünk... Ha pedig már áthaladtunk ilyen éjszakán, akkor arra ügyeljünk, hogy soha többé el ne felejtsük, hanem ünnepeljük meg mindaddig, amíg el nem jön értünk az Úr, hogy utolsó éjszakánkon magával vigyen.

Urunk, Jézus Krisztus, életünk sötét éjszakái mind arra valók, hogy a végső éjszakára, a végső szabadulásra felkészítsenek. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével begyakoroljuk a teljes Rád hagyatkozást: ne forduljunk hátra az elhagyott világ felé, és ne kutassuk a jövőt, hanem csak Veled törődjünk, csak Téged dicsőítsünk, csak Neked adjuk át magunkat. Engedd, hogy utunk során ne ragaszkodjunk semmi máshoz, csak ahhoz az útravalóhoz, melyet Te adsz nekünk: szentségi jelenlétedhez az Eucharisztiában.

Évközi 15. hét

Kiv 11,10 – 12,14

(...) Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. (...) Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!

Mt 12,1-8

Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: „Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.” Ő azt felelte nekik: Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha megértettétek volna, mi jelent ez: ,,Irgalmat akarok és nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el a vétleneket. Mert az Emberfia ura a szombatnak.”

Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.

Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság: Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, majd feltámadt halottaiból. E két nagy isteni cselekvés találkozik abban, amit Jézus Krisztus tett az utolsó vacsorán. Ő a szenvedése előtti estén úgy ünnepelte meg tanítványaival az Úr húsvéti szabadítását, hogy egyben véghezvitte a még nagyobb szabadítást: nem csupán Izraelét, hanem az egész emberiségét; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból; nem ideigvaló módon, hanem végérvényesen. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben szabadító műve közepette a választott nép egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét, Urunk Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell szemlélnünk. Ez pedig a szombat megtartását is új megvilágításba helyezi, hiszen az többé Isten nyugalmának nem csupán aprólékos szabályok szerinti utánzása, hanem valóságos részesedés Isten legsajátosabb létmódjából.

Urunk, Jézus Krisztus, a Te megváltó halálod, feltámadásod és a Lélek kiáradása óta szívünk mélyén örök szombat van, hiszen áldozatod érdeméért Isten belső élete járja át a mi életünket, lelki módon, de valóságosan elővételezve minden ember, az emberi történelem, sőt az egész kozmosz örök jövőjét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy napról napra az Atya által öröktől nekünk szánt jövőnkhöz méltóan éljünk, s akár imádkozunk, akár dolgozunk, vágyakozzunk bemenni a nyugalom helyére, szentháromságos életed örök örömébe.

Évközi 15. hét

Kiv 3,13-20

Mózes azt felelte Istennek: „Íme, elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok! Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: ,,Mi az ő neve?” – mit mondjak nekik?” Isten erre azt mondta Mózesnek: „Én vagyok az, »Aki vagyok«.” Aztán azt mondta: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az, »Aki van«, küldött engem hozzátok!” Azután Isten azt mondta Mózesnek: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről-nemzedékre. Menj el, és gyűjtsd egybe Izrael véneit, és mondd nekik: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Íme, meglátogattalak benneteket, és láttam mindazt, ami veletek Egyiptomban történt. Elhatároztam, hogy kivezetlek titeket Egyiptom nyomorúságából a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel és mézzel folyó földre. Ők hallgatni is fognak szavadra. Aztán menj be Izrael véneivel Egyiptom királyához, és mondd neki: Találkoztunk az Úrral, a héberek Istenével. Most elmegyünk háromnapi járásra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek! Ám én tudom, hogy Egyiptom királya nem fogja megengedni, hogy elmenjetek, csak ha erős kéz kényszeríti. Ki fogom tehát nyújtani a kezem, és megverem Egyiptomot azokkal a csodáimmal, amelyet közöttük véghezvinni szándékozom, azok miatt aztán majd elbocsát titeket.

Mt 11,28-30

Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.

Úgy nem lehet az Úr Jézustól tanulni, hogy közben minden terhet elvetve magunktól azon igyekszünk, hogy életünk minél könnyebb, kellemesebb és kényelmesebb legyen. Akik nem fáradoznak és nem görnyednek, azokat Jézus nem is hívja magához, hogy megenyhítse terhüket. Teherhordozás és görnyedés nélkül nem válhatunk szelíddé és alázatossá sem, ugyanakkor magában a teherhordozás és görnyedés nem tesz szelíddé és alázatossá, mert ezek az erények a szív, tehát az ember belső szabad világának tulajdonságai.

Jézus szelídségének és alázatosságának az a forrása, hogy tudja, az Atya szereti őt azzal a szeretettel, amely előbb volt, mint ez a világ. Csak egy hallatlanul mély szerelemből meríthet az ember olyan erőt, hogy el tudja viselni még a koncentrációs táborok szörnyűségeit is anélkül, hogy eltompulna vagy állat módjára beletörődne abba, ami történik vele. Az ilyen ember kozmoszt átfogó hatalmas és édes jelenlétben él. Tudja, hogy hazavárja őt az, akinek szeretetében megnyugszik a lelke. Az ilyen ember a szeretetért viseli a terheket. Jézus az Atyáért, az Atya szeretetében viselte a kereszt rettenetes és önmagában elembertelenítő terhét. Innét forrásozik a szentek szívének világot legyőző ereje, mely szelídségben és alázatban nyilvánul meg, és a lélek nyugalmában. Amikor arra buzdítanak minket, hogy meneküljünk az élet viharaiban Jézus szívsebének titkába, arra biztatnak, hogy Jézusba beletestesülve hagyatkozzunk egészen az Atya meg nem szűnő, a világot majd egykor újjáteremtő szeretetére.

Urunk Jézus, ki a hit és a keresztség által legbensőbb istenfiúi életedben részesítesz bennünket, engedd kérünk, hogy úgy hordozzuk az élet terheit, hogy azokban mind jobban felismerjük a Te hasonlíthatatlanul édes igádat és könnyű terhedet. Add kegyelmedet, hogy soha ne feledkezzünk meg isteni kiválasztottságunkról, s a Te szelídségeddel és alázatosságoddal tegyünk tanúságot a Szentháromság világot teremtő, halottakat dicsőségre feltámasztó isteni szeretetéről, melyben szívünk nyugalmat és felüdülést talál.

Évközi 15. hét

Kiv 3,1-6.9-12

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Mert Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” Mózes erre azt felelte Istennek: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?” Ő azt mondta neki: „Én veled leszek! Ez legyen a jel számodra, hogy én küldtelek: miután kivezetted népemet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek!”

Mt 11,25-27

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.

Az isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett, Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének őstengerét az isteni örökkévalóságban.

Ha Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk, hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét. Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.

Évközi 15. hét

Kiv 2,1-15a

(...) Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta, és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: „Ez a héberek gyermekei közül való!” (...) A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: „Mert a vízből vettem ki.” Azokban a napokban, amikor Mózes már felnőtt, kiment testvéreihez. Látta sanyargatásukat, és hogy egy egyiptomi ember üti az ő egyik héber testvérét. Ekkor szétnézett erre is, arra is, és amikor látta, hogy nincs ott senki sem, leütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap ismét kiment, és azt látta, hogy két héber ember civódik. Azt mondta erre annak, aki jogtalanul cselekedett: „Miért ütöd felebarátodat?” Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?” De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé.

Mt 11,20-24

Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”

Kafarnaum valóban az Úr városa. Sok jótettel és csodával ajándékozta meg ezt a várost, de mindez eltörpül ahhoz képest, amit az itteni zsinagógában hirdetett. Itt jelentette ki ugyanis, hogy ő az élet kenyere. Ám a város lakói nem figyeltek erre kinyilatkoztatásra, sem a csodák és jelek hitelesítő erejére, hanem csak azért mentek Jézus után, mert ettek az általa megszaporított kenyérből, s azt várták tőle, hogy csodáját intézményesítve oldja meg élelmezési gondjaikat. Szodoma az emberi szeretet megromlásának, a perverz szerelmeknek a városa, Kafarnaum viszont a legistenibb és legtisztább szerelem kinyilatkoztatásáé. Szodomának fogalma sem volt erről a szerelemről, de öntudatlanul, emberi szerelmének megromlásában is vágyódott utána. Kafarnaum viszont az Oltáriszentség, a szentmise és a eucharisztikus jelenlét, az Istennel való bensőséges kapcsolat városa lehetett volna, s ehelyett a kételkedés, az érzéketlen szívűség és a megátalkodottság városa lett.

Szodoma megítéltetésének mércéjét nem ismerjük, ítélkezni felette nincs jogunk, a mi megítéltetésünk mércéje azonban az Eucharisztia lesz, s jaj nekünk, ha miután megismertük, visszautasítjuk, ahelyett, hogy élnénk belőle, vagy ha halálos vétkekkel fertőzött szívvel vesszük magunkhoz, megcsúfolva az Úr szerelmes közeledését.

Urunk Jézus, a mi töredékes és gyarló emberi szeretetünknek itt a földön szüksége van kézzelfogható jelekre, hétköznapi kis csodákra, melyek segítenek emlékezetünkbe idézni az Általad végbevitt jeleket és csodákat, s így elevenné tenni Veled való kapcsolatunkat. Engedd kegyelmesen, hogy jeleiden soha meg ne botránkozzunk, hanem azokat egyre jobban megértve és szívünkbe fogadva teremjük a bűnbánat és a szeretet méltó gyümölcseit.

Évközi 15. hét

Kiv 1,8-14.22

Közben Egyiptomnak új királya támadt, aki nem ismerte Józsefet. Ez azt mondta népének: „Íme, Izrael fiainak népe túl számos és túl hatalmas számunkra. Gyertek, nyomjuk el okosan, hogy ne sokasodjék tovább. Nehogy ellenségeinkhez szegődjön, ha háború támad ellenünk, ne harcoljon ellenünk, és ki se vonuljon erről a földről!” Munkafelügyelőket rendelt tehát föléjük, hogy nehéz munkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat építettek a fáraónak: Pítomot és Rámszeszt. De minél inkább nyomorgatták őket, annál inkább sokasodtak és gyarapodtak. Ezért az egyiptomiak meggyűlölték Izrael fiait, és gyalázatosan megsanyargatták őket. Megkeserítették életüket az agyag- és téglavetés kemény munkájával, és mindenféle olyan szolgálattal, amellyel a mezei munkában nyomorgatták őket. Erre egész népének megparancsolta a fáraó: „Ha fiú születik, vessétek mindet a folyóba, ha lány, hagyjátok mindet életben!”

Mt 10,34 – 11,1

Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát (...)

Az az egyszerű figyelmetlenségnek látszó ferdítés, amellyel hajlamosak vagyunk olvasni és értelmezni Urunk szavait, örökre eltávolíthat tőle, mert szükségképpen igen fájó, elviselhetetlen csalódásokba fog sodorni. Ha valaki csak azt hangsúlyozza, hogy Krisztus követése állandó harc, sokszor a legédesebb kötelékek elszakítása és súlyos terhek cipelése, meghamisítja az evangéliumot, és Isten országa helyett előbb-utóbb a pszichiátrián fog kikötni. Ha viszont csak arra figyel, hogy Krisztus követése békességet ad, százannyit áldott emberi kapcsolatokban, és könnyű terhek vidám hordozását – akkor tagadja ennek az életnek a realitását, azt, hogy olyan világban élünk, melyet az Istentől való elszakadás gonosszá és ellenségessé tett.

Ma inkább az olyan hamis prófétából van több, aki olyat ajánl fel a világnak Krisztus nevében, amit Urunk soha nem ígért. Igaz, hogy azt mondta: „Az én békémet adom nektek”, de ezt a békességét elárultatásának éjszakáján, a világ békétlenségének rázúduló sötétségében ajándékozta nekünk; igaz, hogy azt is ígérte: aki őt követi, „százannyit kap”, atyát, anyát és testvért, de hozzátette azt is, hogy „üldözések közepette”; és valóban mondta azt is: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok”, de nem azzal folytatta, hogy „leveszem rólatok a terhet”, hanem hogy „nyugalmat találtok lelketeknek”.

Úr Jézus Krisztus, add nekünk, kérünk, a Te békességedet, mely túl van e világ háborúságain és ingatag békekötésein, túl a sztoikus nyugalmon, autogén tréningen és minden emberi próbálkozáson, ami csak a külső-belső egyensúlyra törekszik. Segíts kegyelmeddel, hogy ne sajnáljunk kegyetlen harcot vállalni a bűnnel, a bűnös világgal és régi bűnös énünkkel, hogy ha kell, kemény szakítások és mindennapi kis meghalások árán jussunk el erre a békességre, mely abból fakad, hogy Általad egészen a mennyei Atyára hagyatkozunk, végtelen szeretetére bízva földi életünket és örök sorsunkat.

Évközi 15. vasárnap

MTörv 30,10-14

(...) Ez a parancs, amelyet ma meghagyok neked, nem elérhetetlen számodra, és nincs messze tőled. (...) Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.

Kol 1,15-20

Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.

Lk 10,25-37

(...) Jézus akkor így kezdett beszélni: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment, és rablók kezébe került. Azok kifosztották, véresre verték, majd félholtan otthagyták és eltávoztak. Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé; látta, de továbbment. Hasonlóképpen egy levita is, amikor ahhoz a helyhez ért és látta őt, elment mellette. Egy szamariainak is arra vitt az útja. Odament, és amikor meglátta, megkönyörült rajta. Odalépett hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte; azután föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és ezt mondta: »Viseld gondját neki, és ha többet költenél, amikor visszatérek, megadom neked.« Mit gondolsz, e három közül melyik volt felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” Az így felelt: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

A törvénytudó racionális szempontból közelíti a kérdést. A ráció fontos képesség ugyan, a mindennapi életben nélkülözhetetlen, de elsiklik az emberi mélységek felett. Isten ezért nem a rációra bízta, hanem a szívünkbe, személyiségünk központjába írta törvényét, ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény: a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.”

Aki – mint a törvénytudó a mai Evangéliumban – mindenre egyetemes szabályt és különféle paragrafusokat keres, az nem képes találkozni saját magával, a másik emberrel és Istennel sem, annak kicsúszik az élet a keze közül. Ezért hoz fel Jézus példának egy kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben lévő embert, akinek félholtra verve és az út szélén hagyva már nem számítanak a szabályok, neki teljesen mindegy, hogy aki segítségére siet, zsidó vagy szamaritánus, katolikus vagy református, keresztény vagy buddhista, netalán ateista, mert ebben az esetben ő és csak ő az igazi felebarátja. A példabeszédbeli pap és a levita fontosabbnak tartja a törvény előírásait, s nem akar az Úr templomába menet tisztátalanná válni. Hiába honfitársai és hitsorsosai a szerencsétlennek, saját rituális tisztaságuk érdekében mind a ketten elmulasztják teljesíteni a felebaráti szeretet legelemibb követelményét. Vajon ezek után szolgálatuk mennyire lehet kedves az Úr szemében? Az igazi kereszténység sem csupán jól hangzó elmélet, szép és bölcs tanításokból felépülő vallási rendszer, hanem élő valóság, mely a konkrét élethelyzetekben gyakorlativá válik, s a mindennapi döntésekben és tettekben bontakozik ki a maga teljességében.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy az emberi szív mérhetetlen szenvedések lakhelye lehet, s mi gyakran észre sem vesszük, hogy a hozzánk legközelebb állóknak: házastársunknak, barátunknak, szerzetes testvérünknek égő szenvedései közepette éppen a mi részvétünkre, biztató szavunkra, segítő kezünkre volna szüksége. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a törvény betűjét soha ne helyezzük a törvényt adó Isten itt és most megnyilvánuló, az élet megmentésére irányuló akarata elé, s ha látjuk testvéreink nyomorúságát, készséges szívvel siessünk segítségükre.

Évközi 14. hét

Ter 49,29-32; 50,15-26a

(...) Ennek hallatára József sírni kezdett. Ezután a testvérei maguk is eléje járultak, és földig borulva azt mondták: „A szolgáid vagyunk!” Ő azonban ezt felelte: „Ne féljetek! Ellene szegülhetünk-e Isten akaratának? Ti gonoszat terveltetek ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy felmagasztaljon engem, amint most látjátok, és sok népet megmentsen. Ne féljetek, én gondoskodom rólatok és gyermekeitekről.” Megvigasztalta tehát őket, és barátságosan, szelíden beszélt hozzájuk. Ettől kezdve Egyiptomban lakott apja egész házanépével együtt. Száztíz esztendőt élt, és meglátta Efraim fiainak harmadik nemzedékét. Manassze fiának, Mákirnak a fiai is József térdén születtek. (...)

Mt 10,24-33

Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. De ha a ház urát Belzebulnak nevezték, mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Ábrahám, Izsák és Jákob közös tapasztalata volt, hogy miután az Úr áldásában részesültek, s kezdtek volna beleszokni, Isten egy hirtelen mozdulattal mintha elvette volna tőlük mindazt, amiben ígéretei megvalósulni látszottak. Hasonló helyzetet mindnyájan átéltünk már, ha részt vettünk valamely műben, amellyel Isten dicsőségét akartuk szolgálni. Megtapasztaltuk az Úr vonzását, és feleltünk is rá; jelet kaptunk, amely megmutatta, mit kell tennünk, s erre buzgón neki is láttunk megvalósítani az Úr akaratát. Majd egyszerre csak azzal kellett szembesülnünk, hogy Isten magunkra hagyott, kivette a kezünkből, amit előzőleg adott, sőt mintha ellenünk fordította volna azokat, akiket szolgáltunk. Ilyenkor tanácstalanság, sőt félelem vesz erőt rajtunk, s már-már kezdjük azt hinni, hogy az egykori ígéret tévedés, érzékcsalódás volt csupán.

Ám ha nem hagyjuk elhalványulni bensőnkben azt a csodálatos látomást, amelyben Isten kinyilatkoztatta számunkra ígéretét, ha ragaszkodásunk nem gyöngül akkor sem, ha az ígéret megvalósulásáról alkotott elképzelésünk romba dől, ha akkor is megvalljuk Jézust az emberek előtt, ha üldözés jár érte, akkor megízleljük, hogy ő velünk van, s az ő Atyja minden szál hajunkat számon tartja. Hiszen az örömhír lényege éppen az, hogy nem kerülünk távol az ígéret beteljesülésétől és magától az Istentől azáltal, hogy látszólag vereséget szenvedünk, éppen ellenkezőleg: pontosan a veszteségen és a halál elszenvedésén keresztül részesülünk áldásban és olyan lelki termékenységben, amely túltesz legmerészebb álmainkon is.

„Ne féljetek!” – ezt mondja József testvéreinek, s ugyanezt mondod Te is, Urunk Jézus, méghozzá háromszor egymás után a mai Evangéliumban. Hálát adunk Neked, hogy a nekünk szóló ígéret már nem egy földre vonatkozik, hanem az isteni életben való részesedésre, s kérjük kegyelmedet, hogy az Isten ügyéért való munkálkodás s az ennek során elszenvedett üldöztetések, megpróbáltatások közepette egyre jobban egyesüljünk Veled magaddal.

Szent Benedek apát

Péld 2,1-9

Fiam! ha megfogadod szavaimat és megőrzöd magadnál parancsaimat, megnyitod füledet a bölcsességnek, és szívedet az okosság megismerésére adod, sőt, ha hívod a bölcsességet, és szívedet az okosságra hajtod, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és kutatod, mint a rejtett kincset: akkor megérted az Úr félelmét, és megtalálod Isten tudását, mivel az Úr adja a bölcsességet, s az ő szájából származik a tudás és az értelem. Ő rejt el üdvöt az igazak részére, és pajzsa azoknak, akik jámborságban járnak. Megvédi az igazságosság ösvényeit, és őrködik a jámborok útja fölött. Akkor megérted az igazságot és a törvényt, az egyenességet és minden helyes utat.

Mt 19,27-29

Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mi lesz hát velünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem, az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét. És mindenki, aki elhagyta házát, testvéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni.

Jézus soha senkinek nem ígért földi jót követése fejében. Magát az örök életet ígérte követőinek jutalmul, részesedést az ő egyetemes uralmából, mely az Atya uralma a Szentlélekben. A szentíráskutatás kimutatta, hogy eredetileg az evangélium szövegében semmi más nem szerepelt: se százannyi, se ezen a világon kapott testvér, nővér, atya, otthon. (Ez persze nem jelenti, hogy ezek a „későbbi betoldások” az Úr Jézus szavának meghamisításai volnának, hanem a sugalmazó Szentlélek műve ez is, aki Jézus ígérete szerint elvezet bennünket a teljes igazságra.) Mert nemcsak az a kinyilatkoztatott igazság, amit az Úr Jézus földi életében szavaival kimondott – a szentírástudósok valószínűleg az utolsó napig fognak vitatkozni azon, hogy mi az, amit biztosan mondott Jézus, s mi az, amit az evangélisták adtak a szájába –, hanem az is, amelyet az ősegyház a Szentlélek ösztönzésére megértett, az evangéliumokba beemelt, s ugyancsak a Szentlélek hatására kánoninak nyilvánított. Így aki az evangéliumokra hivatkozva visszautasítja a látható Egyházat, következetlen és önmagával kerül ellentmondásba, hiszen az evangélium már az Egyházon belül született, a kettő Isten akaratából elválaszthatatlanul összetartozik, s erre is érvényes, hogy „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza”.

Ezt érezte meg és élte Szent Benedek apát, akinek életműve a nyugati szerzetesség és az európai kultúra egyik alappillére. Erre az együttlátásra, egységben gondolkodásra, a krisztusi igék Szentlélekben való aktualizálására lehetett alapozni az épületet, amelyet kikezdtek ugyan évszázadok viharai, megpróbáltak az Egyházon belüli és kívüli forrongások, mégis szilárdan áll, és világítótoronyként mutat ma is utat annak az Európának, amely mindjobban elveszíti lába alól a krisztusi hit szilárd talaját és a fogékonyságot a Szentlélek régi és új működése iránt.

Urunk, Jézus Krisztus, aki magad vagy követőid jutalma, add, kérünk, kegyelmedet, hogy minden körülmények között hűségesek legyünk Hozzád és Egyházadhoz, felismerve azt a küldetést, melyet ránk bízol itt és most, testvéreink javára. Szent Benedek közbenjárására segíts, hogy Európa és a világ népei felismerjék azt, ami az igazi javukra szolgál, és eljussanak a Krisztusban való új testvériségre.

Évközi 14. hét

Ter 44,18-21.23b-29;45,1-5

Júda ekkor közelebb járult és bizakodva így szólt: ,,Kérlek, uram, hadd szóljon szolgád egy szót a füledbe, és ne haragudj meg szolgádra, hiszen olyan vagy, mint a fáraó! Az én uram a múltkor azt kérdezte szolgáitól: „Van-e atyátok vagy testvéretek?” Mi azt feleltük uramnak: Van egy idős apánk és egy kisöcsénk, aki az ő öregségében született. Az édes testvére meghalt, így egyedül ő maradt meg anyjától, és az apja igen szereti. Ekkor te azt mondtad szolgáidnak: „Hozzátok el hozzám, hadd lássam őt! Ha el nem jön veletek legkisebb öcsétek, ne kerüljetek többé a színem elé!” Amikor tehát felmentünk szolgádhoz, az apánkhoz, elbeszéltünk neki mindent, amit uram mondott. Amikor aztán azt mondta apánk: „Menjetek el ismét, és vegyetek egy kis gabonát nekünk”, mi azt mondtuk neki: Nem mehetünk. Ha eljön velünk legkisebb öcsénk, vele együtt elmegyünk. Mert ha ő nem lesz velünk, nem merünk annak az embernek a színe elé kerülni. Erre ő azt felelte: „Tudjátok, hogy csak kettőt szült nekem ez a feleségem. Az egyik elment tőlem, és így szóltam: Fenevad falta fel! És mindeddig nem került elő. Ha ezt is elviszitek, és valami éri az úton, ősz fejemet bánatával juttatjátok az alvilágba.” József nem tudta tovább tartóztatni magát, noha sokan álltak körülötte. Felkiáltott: ,,Menjen ki mindenki!’’ Senki más nem volt vele, amikor felfedte kilétét testvérei előtt. Aztán hangos sírásra fakadt – úgyhogy meghallották az egyiptomiak, és a fáraó egész háza –, és így szólt testvéreihez: ,,Én vagyok József! Él-e még az atyám?’’ Testvérei nagy félelmükben a rémülettől felelni sem tudtak. Ő azonban szelíden szólt hozzájuk: ,,Gyertek ide hozzám!’’ Amikor aztán közelebb jöttek, azt mondta nekik: ,,Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba. Ne féljetek, és ne is szörnyülködjetek azon, hogy eladtatok engem ebbe az országba! Hiszen a ti megmentésetekre küldött engem Isten előttetek Egyiptomba.

Mt 10,7-15

Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok. Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg tanításotokat: menjetek ki abból a házból vagy városból, és rázzátok le a lábatok porát. Bizony, mondom nektek: kíméletesebb sorsa lesz Szodoma és Gomorra földjének az ítélet napján, mint annak a városnak.

Amikor szembesülünk elkövetett bűnünkkel és az arra válaszoló isteni irgalommal, két veszély fenyeget. Az első, hogy nem tudjuk elfogadni, hogy Isten megbocsátott, hogy helyrehozta, amit mi elrontottunk. Természetesen kell hogy bűneink, Isten iránti hűtlenségünk elszomorítsanak, és fájdalom járja át szívünket. Ennek azonban nem szabad krónikus lelkifurdalássá változnia, amely bezár a félelem börtönébe és kétségbeesésbe hajszol. A másik veszély az előző ellentéte: az isteni irgalom csodájának megtapasztalásából azt a következtést vonjuk le, hogy mindaz, amit tettünk, szükségszerű előzménye volt annak, amit Isten tett velünk, holott bűneinket nem megmagyarázni kell, hanem őszintén bevallani és szívből megbánni.

Ez a két végletes magatartás megegyezik abban, hogy emberi logikát akar Istenre kényszeríteni, korlátozva mindenhatóságát. Figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a saját logikája szerint cselekszik, úgy rendezve a dolgokat, hogy mindig az élet, a nagyobb, a bőségesebb élet felé haladhassunk. Ahol mi bezárunk egy ajtót, ott ő egy vagy akár több másikat nyit ki előttünk, s nem kerülhetünk olyan helyzetbe, ahonnan ne volna kiút. Ha máshogy nem, hát a vészkijáraton át, amikor végső szorongattatottságunkban egyenesen Isten karjaiba vetjük magunkat.

Urunk Jézus, földi életünk labirintusában minden út végül is ahhoz az egyetlen kapuhoz vezet, amelyet Te, a mi testvérünk, akit kiszolgáltattunk és rútul halálra adtunk, áldozatoddal előre menve kinyitottál nekünk. Hálát adunk Neked megváltó művedért, mellyel megszerezted nekünk a kiengesztelődést és békét, s alázattal kérünk, hogy földi útjainkon mindenkor a Te küldetésedben járjunk, felajánlva ennek a kiengesztelődésnek és békének ajándékait mindenkinek, akihez csak betérünk.

Évközi 14. hét

Ter 41,55-57; 42,5-7a.17-24a

(...) Amikor aztán testvérei leborultak előtte, megismerte őket, de mintha idegenek lettek volna, keményen szólt hozzájuk, és megkérdezte tőlük: „Honnan jöttetek?” Azok azt felelték: „Kánaán földjéről, hogy ennivalót vegyünk.” Azzal fogságba vetette őket, három napra. Harmadnapon azonban kihozatta őket a börtönből, és így szólt hozzájuk: „Tegyétek meg, amit mondok, s akkor életben maradtok! Hiszen félem én Istent! Ha békességes emberek vagytok, maradjon egyik testvéretek megkötözve a börtönben! Ti pedig menjetek, vigyétek el házatoknak a gabonát, amelyet vettetek! Aztán hozzátok el hozzám legkisebbik öcséteket, hogy meggyőződhessem szavaitokról, és meg ne haljatok!” Úgy tettek tehát, amint mondta. Egymás közt azonban így szóltak: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen! Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, azért jött ránk ez a nyomorúság!” (...)

Mt 10,1-7

Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. A tizenkét apostol nevei pedig ezek: az első Simon, akit Péternek neveznek, és András, a testvére, Jakab, Zebedeus fia, és a testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és a vámos Máté, Jakab, Alfeus fia, Tádé, a kánaáni Simon, és az iskarióti Júdás, aki el is árulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: ,,Elközelgett a mennyek országa!”

Jézus missziós parancsát nem úgy kell teljesítenünk, hogy szent propagandát folytatunk, hanem úgy, hogy mindenekelőtt őhozzá megyünk, amikor magához hív bennünket. Mindennap, újra és újra szólít a Szentírás szavai által, és csak akkor mondhatjuk, hogy készek vagyunk a küldetésre, ha előbb ennek a hívásnak engedelmeskedtünk. És mielőtt megkapnánk Jézustól a hatalmat a tisztátalan szellemek kiűzésére és a betegségek meggyógyítására, előbb nekünk kell megtisztulnunk tisztátalanságunktól és meggyógyulnunk betegségünkből.

Minden okunk megvan rá, hogy félelemmel boruljunk arcra előtte, mint József előtt testvérei, nem csupán nagy hatalma miatt, hanem mert bűnösök vagyunk. Mert a Jézussal való találkozás szembesít azzal, mennyi irigység, féltékenység, harag, gyilkos indulat lakik bennünk. Akárcsak József testvéreire, ránk is ránktelepszik a bűntudat, és mi sem ismerjük fel Jézusban a mi testvérünket. Ő azonban nem beszél keményen velünk, nem fél attól, hogy kiesik a szerepéből, ha elárulja gyöngédségét, nem fordul el és nem rejti el arcát előlünk, hanem ránk tekint, mint Péterre a főpap udvarán... Jézusban valóban testvérré válni és ezt a testvériséget jelként felmutatni – ez lehet az Egyház leghatékonyabb üzenete a harmadik évezredben. Erre éhezik legjobban a kereszténységében megfogyatkozott és megvénült Magyarország és Európa.

Urunk, Jézus, tedd készségessé szívünket, hogy nap mint nap megújítsuk és elmélyítsük magunkban a Hozzád való tartozás tudatát, s így alkalmassá váljunk a mennyek országáról szóló örömhír továbbadására. Add, hogy Általad közösségben legyünk mindazokkal, akiket velünk együtt küldesz, s lemondva mindenfajta emberi hatalomról a Te szereteted hatalmával induljunk útnak, s amerre csak járunk, beköszöntsön a mennyek országa, az Isten és ember felbonthatatlan szeretetközössége.

Évközi 14. hét

Ter 32,23-33

Miután igen korán felkelt, fogta két feleségét, két szolgálóját, valamint tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, aztán egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: „Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!” Ő azt felelte: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” Erre a férfi megkérdezte: „Mi a neved?” Ő azt felelte: „Jákob.” A férfi ekkor így szólt: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!” Erre Jákob megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, mi a neved?” Az így felelt: „Miért kérdezed a nevemet?” És azzal megáldotta őt azon a helyen. Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: „Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!” (...)

Mt 9,32-38

Amikor ezek elmentek, íme, odahoztak hozzá egy néma megszállottat. Kiűzte belőle a démont, és a néma megszólalt. A tömeg elcsodálkozott: „Soha nem történt még ilyen Izraelben!” A farizeusok pedig azt mondták: „Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket.” Jézus bejárta az összes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget. Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.”

Csak az nyerheti el Isten áldását, akár papként, szerzetesként, akár világban élő elkötelezett keresztény hívőként csak az vállalhat küldetést az Egyházban, aki kész a küzdelemre, mely a sötétben folyik, s tart mindaddig, míg el nem jutunk arra a pontra, ahol már semmi mást nem kérünk Istentől, csak az ő áldását. Amikor már nem földi céljaink eléréséhez akarjuk megszerezni az ő segítségét, hanem minden erőnkkel belé kapaszkodva arra vágyunk, hogy saját isteni életét ossza meg velünk. Ekkor Isten győztesnek nyilvánít bennünket, s „megadja” magát annak, aki őrá vágyakozik.

Sokan vannak, akik nem vállalják ezt a küzdelmet, mert nem akarnak megsebződni. A farizeusok például nem harcolnak Istennel az áldásért, nem szolgáltatják ki szívüket Jézus érintésének, hanem inkább vastag páncéllal veszik körül, s ellenállnak a kegyelemnek. De nem is nyerhetik el az áldást, nem is lehetnek a nép atyái és pásztorai, sem munkások az Úr aratásában. Mert csak az lehet az isteni áldás hordozója, aki az Úr kézjegyét viseli, aki stigmatizált – talán kívül is, de szívében bizonyosan. Az Úr Jézus érintése ugyanis egyszerre gyógyít és megsebez. Helyreállítja a természet rendjét, visszahelyez a társadalomba, ugyanakkor újabb hiányt támaszt, amely itt a földön nem gyógyítható: mélységes sóvárgást az isteni élet után.

Urunk Jézus, segíts kegyelmeddel, hogy ne féljünk vállalni és viselni a sebet, az áldásért való küzdelemre emlékeztető jegyet, mely segít átélni testükben-lelkükben, hogy – a költő szavával – „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky). Add meg nekünk kegyelmesen, hogy életünkben az Istennel való birkózás édes öleléssé változzék, mi pedig alkalmassá váljunk arra, hogy a Te munkatársaid, áldásod hordozói és közvetítői legyünk.

Évközi 14. hét

Ter 28,10-22a

Jákob tehát elindult Beersebából, és Hárán felé tartott. Eljutott egy helyre, és ott, amikor a nap leszállt, le akart pihenni. Fogott tehát egy ott heverő követ, a feje alá tette, és elaludt azon a helyen. Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai fel és le járkálnak rajta. (...) Amikor Jákob felébredt az álomból, így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem is tudtam!” Aztán megrémülve azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!” (...) Fogadalmat is tett Jákob, ezekkel a szavakkal: „Ha velem lesz az Úr, és megőriz az úton, amelyen járok, ha ad nekem kenyeret, amit megeszem, és ruhát, amit felveszek, s ha szerencsésen visszatérek atyám házába: az Úr lesz az én Istenem. Ezt a követ pedig, amelyet emlékjelül ideállítottam, Isten házának fogják hívni, és neked áldozom a tizedét mindannak, amit adsz majd nekem!”

Mt 9,18-26

Amíg ezeket mondta nekik, íme, odajött egy elöljáró, leborult előtte és azt mondta: „A lányom most halt meg, de gyere, tedd rá a kezedet és élni fog.” Jézus fölkelt és követte őt a tanítványaival. És íme, egy tizenkét éve vérfolyásos asszony hátulról odament, s megérintette a ruhája szegélyét. Azt gondolta magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Jézus megfordult, meglátta őt és azt mondta neki: „Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” És abban az órában meggyógyult az asszony. Amikor Jézus bement az elöljáró házába és látta a fuvolásokat és a tolongó tömeget, így szólt: „Távozzatok! Nem halt meg a kislány, csak alszik.” De azok kinevették. Mikor kiküldték a tömeget, ő bement, megfogta a lány kezét, és a kislány fölkelt. Ennek a híre elterjedt azon az egész vidéken.

Jákob még megrémült, amikor felébredt, mert álmában az Úrral találkozott. Az Evangéliumban szereplő kislánynak viszont, aki halálos álmából felébredve szemtől szembe találta magát az Úrral, nem kellett remegnie, amikor Jézus kézen fogva felsegítette. Jákob megrendülve érezte át a hely szentségét, ahol az Úr álmában megjelent neki és szólt hozzá, a vérfolyásos asszony viszont nem a szent helyen, hanem Jézus személyében tapasztalta meg Isten hatalmát. Igen, mert az eget a földdel összekötő létra, melyet Jákob álmában látott, Jézus Krisztusban vált valósággá. Őbenne örökre összekapcsolódott a földi élet a mennyeivel, s beteljesedett az ígéret, melyet az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott.

Mi még nagyobb kiváltságokban részesültünk. Jézus ugyanis nem azért jött, hogy tizenkét évi betegség után néhány tucat évre egészséget adjon, nem is azért, hogy a halottak visszatérjenek a földi életbe, majd újra meghaljanak, hanem ezekkel az előképekkel is arra az örök életre utalt, mely már itt a földön megkezdődött bennünk. Hiszen minden szentmisében megszenteli a helyet eucharisztikus jelenlétével, és amikor megérintjük istensége ruhájának szegélyét a szentostyában, a mennyei gyógyszert vesszük magunkhoz, mely oltalmaz a bűnök okozta betegség ellen, s a halhatatlanság orvosságát nyerjük, mely az örök életet adja nekünk.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked mindennapi csodáidért, s kiváltképpen eucharisztikus jelenlétedért. Így mi már nem azt mondjuk, amit Jákob: „Ha velem lesz az Úr, ha megőriz az úton, ha ad nekem kenyeret, s ha szerencsésen visszatérek atyám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem”, hanem így dicsőitünk Téged: Mivel mindennap velünk vagy, s Te magad vagy nekünk az Út, mivel az örök élet kenyerével táplálsz és az üdvösség ruhájába öltöztetsz bennünket, s mivel Te vagy, aki hazavezetsz az atyai házba, egyedül Te vagy a mi Istenünk.

Évközi 14. vasárnap

Iz 66,10-14c

(...) Íme, én kiárasztom rá a békességet mint folyamot, és mint megáradt patakot a nemzetek gazdagságát, és szopni fogtok; ölben hordoznak és térden ringatnak titeket. Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket, és Jeruzsálemben találtok vigasztalást. Meglátjátok, és örül majd szívetek, és csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak; megismerteti magát az Úr keze az ő szolgáival, és haragja megnyilvánul ellenségein.

Gal 6,14-18

Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak. Mert sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény. És mindazokra, akik ezt a szabályt követik, békesség és irgalom, és Istennek Izraeljére! Ezután senki se okozzon nekem kellemetlenséget, mert Jézus jegyeit viselem testemen. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel, testvérek! Ámen.

Lk 10,1-12.17-20

(...) „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ,,Békesség e háznak!” (...) Amikor a hetvenkettő visszatért, örömmel mondták: „Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!” Ő azt felelte nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek. De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyben.”

Miért kell kérni Istentől azt, amit ő maga akar teljesíteni, hiszen tudjuk, hogy Isten üdvözíteni akar minden embert? Mert azt akarja, hogy ebben az üdvözítő akaratban mi is részt vegyünk, mégpedig nemcsak felületesen, hanem az ő üdvözítő akaratával egyesülten, s így mi is oka lehessünk testvéreink üdvösségének. Így van ez a természetes emberi élet továbbadásával is: Isten akarja, hogy emberek szülessenek a földre, de ezt a legnagyobb ügyet is a férfira és a nőre bízta. A hivatások ügyét szintén megosztja velünk, hogy a természetfeletti, örök élet terjedésében is közreműködjünk vele.

Ez azt jelenti, hogy kényelmes magánéletünket fel kell számolnunk. Nem a csend és az imádság óráit, azoknak meg kell maradniuk, sőt még gyarapodniuk is, ahogy nő az áldott teher és a felelősség, hanem az egyéni kedvtelések, spontán ötletek irányította életvitelt. Mások felvállalása rendet, kiszámíthatóságot, áttetszőséget követel, és persze számos kisebb-nagyobb lemondást, áldozatot. Nehéz, mégis csodálatosan szép életforma ez, mert maradandó gyümölcsöt terem. A cél nem az, hogy papot, szerzetest vagy családapát, családanyát neveljünk, hanem az, hogy bármilyen hivatásban, bármilyen életállapotban és helyen dolgozik is, odaadó munkás legyen. Ehhez kell a szívünket kitágító kegyelem, hogy ne mindenáron a saját hivatásunk folytatóját lássuk benne, mert nem az egyéni kis aratásunk munkásává kell lennie, hanem az Úr nagy aratásának munkásává. Így bizonyosak lehetünk abban, hogy jó példánk s könnyes, szenvedéssel teli imádságunk kiesdi a gyermekek, a tanítványok számára a kegyelmet, hogy egyszer csak már nem örülnek semmi másnak, csak annak, hogy nevük fel van írva a mennyben.

Urunk Jézus, segíts, hogy Szentlelkeddel együttműködve úgy fáradozzunk a ránk bízottak nevelésében, hogy közben ne akarjunk másban dicsekedni, mint a Te keresztedben, mely által a világ meg van feszítve számunkra, és mi is a világnak. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy napról napra egyre jobban átadva magunkat Neked megtapasztaljuk a minden földi vigaszt túlhaladó isteni vigasztalást, mely eléri szívünk mélyét, és megújítja bennünk a mennyei életet.

Évközi 13. hét

Ter 27,1-5.15-29

(...) Izsák megtapogatta, és így szólt: „A hang ugyan Jákob hangja, de a kéz az Ézsau keze!” Nem ismerte meg, mert a szőrös kezei jobban hasonlítottak Ézsaura. Meg akarta tehát őt áldani, ezért megkérdezte tőle: „Te vagy az én fiam, Ézsau?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok.” Erre így szólt: „Akkor hozd ide nekem az ételt a vadászatodból, fiam, hogy megáldjon téged a lelkem!” Ő odavitte, s mikor azt elfogyasztotta, bort is nyújtott neki. Miután megitta, Izsák, az ő atyja azt mondta neki: „Gyere ide hozzám, és csókolj meg, fiam!” Ő odament, és megcsókolta. Erre aztán, mihelyt megérezte ruhái illatát, megáldotta őt ezekkel a szavakkal: „Íme, olyan az én fiam illata, mint a dús mező illata, amelyet az Úr megáldott. Adjon neked Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből, bőséget a gabonából és a borból. Népek szolgáljanak neked, nemzetségek boruljanak eléd: légy ura testvéreidnek, és anyád fiai hajoljanak meg előtted. Aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki megáld téged, teljen el áldással!”

Mt 9,14-17

Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot; mert kiszakad a folt a ruhából, és a szakadás még nagyobb lesz. Új bort sem töltenek régi tömlőkbe, mert különben a tömlők szétrepednek, s kiömlik a bor is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe töltik, így mind a kettő megmarad.”

A mai nap Olvasmányában – érezni a szöveg stílusán – maga a szentíró is meg van botránkozva Jákob és anyja, Rebekka csalásán. Csak jóval később enged fel, amikor csodálkozva megpillantja a valóban megrendítő tényt, hogy Isten szabadon osztja ajándékait, s bölcsessége az ember bűnén sem akad fenn, hanem mintegy felhasználja azt az ő terveihez. Persze ettől még Jákob és Rebekka tette nem ragyog fényben. Mindkettőjüknek súlyos árat kell fizetniük vétkükért: anya és kedvenc fia elbúcsúzhat egymástól, és naponta könnyeikkel áztathatják kenyerüket.

A Bibliában feltáruló isteni gondviselés szakít mindenféle vallási elképzeléssel, mely Isten és a történelem kapcsolatát magyarázni próbálja. Nincs végzet: az ember emberi módon szabad, és felelősséggel tartozik a tetteiért, Isten viszont isteni módon szabad, és mindent felhasznál az ember üdvösségére. Az ember gyakran saját elképzeléseihez ragaszkodik, s ahelyett, hogy Istenre bízná, maga veszi kezébe sorsát. Nem akar engedelmeskedni a szívébe írt, saját boldogsága érdekében adott isteni parancsnak, inkább bűnt követ el, és ezzel keserű jövőt készít magának. Isten üdvözítő terve azonban mindezt túlhaladja, s hihetetlen isteni találékonysággal felhasználja a gyengeséget, a botlást, a helytelen döntést is, hogy azt is a javára fordítsa. Ám ez az Isten által készített üdvösség csak azt az embert éri el, aki bűnbánatot tart, különben hatástalan marad. „Az új bor új tömlőbe való”: Isten kegyelme csak a megtérő, a bűnbánat fürdőjében újjászületett emberben tud hathatósan működni, és elvezetni őt az üdvösségre.

Urunk Jézus, adj nekünk őszinte bűnbánatot elkövetett bűneinkért, gyalázatos mulasztásainkért. Óvj meg attól a könnyelműségtől, hogy próbáljuk megmagyarázni, hogy ez vagy az rossz, amit elkövettünk, miért is volt jó, vagy még inkább szükséges lelki fejlődésünkhöz. Taníts meg minket annak belátására, hogy a bűnből csak átok és pusztulás származik, a jó viszont mindenestül a Te teremtő és irgalmas szívedből fakad, s engedd, hogy ezzel az irgalommal soha vissza ne éljünk, de megbecsüljük és egyre jobban szívünkbe fogadjuk.

Évközi 13. hét

Ter 23,1-4.19;24,1-8.62-67

Sára százhuszonhét esztendeig élt, aztán meghalt Kirját-Arbában – azaz Hebronban –, Kánaán földjén. Ábrahám odament, hogy meggyászolja és elsirassa. Amikor azután felkelt a halotti szertartástól, így szólt Hét fiaihoz: „Jövevény és idegen vagyok én nálatok, adjatok nekem sírnak birtokot köztetek, hogy eltemethessem halottamat!” Ezek után Ábrahám eltemette a feleségét, Sárát Makpéla mezejének barlangjában, Mamréval – azaz Hebronnal – szemben, Kánaán földjén. (...) Izsák eközben megérkezett Lahai-Rói kútjának vidékéről, és a Negeb földjén lakott. Mivel a nap alkonyatra hajlott már, kiment búsongani a mezőre. Amikor azonban felemelte szemét, látta, hogy tevék jönnek a távolban. Rebekka is felemelte szemét, és meglátta Izsákot. Erre leszállt a tevéről, és megkérdezte a szolgától: „Ki az az ember, aki jön elénk a mezőn?” A szolga azt felelte neki: „Ő az én uram!” Erre a lány hamar fogta a fátylát, és befödte magát. A szolga aztán elbeszélte Izsáknak mindazt, amit végzett, az pedig bevitte Rebekkát anyjának, Sárának sátrába. Feleségül vette, és annyira megszerette, hogy megvigasztalódott fájdalmától, amelyet anyja halála miatt érzett.

Mt 9,9-13

Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.« Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”

Az Ószövetség bizonyos részeihez érve felmerül bennünk a kérdés, hogy nem pusztán emberi történetet olvasunk-e, amely szinte szóról szóra olyan, mint a miénk. Hol itt a szentség, a természetfeletti vonatkozás? Mi az isteni kinyilatkoztatás abban, ahogy Izsák édesanyja halálán kesereg minden este, majd beviszi Rebekkát anyja sátrába, vele hál, megszereti és megvigasztalódik? Reális emberi történet ez, mélységes pszichológiai ismerettel: a fiú anyja vonásait is keresi és megtalálja feleségében. Megvigasztalódik, és megy az élet tovább. Izsáknak fiai születnek, s a történet folytatódik Jákobon és Józsefen keresztül Dávid királyig, s onnét tovább a másik Józsefig és Máriáig és a mi Urunk, Jézus Krisztusig.

Mi pedig mindezt olvasva lassan meglátjuk a nyilvánvaló igazságot, hogy üdvösségtörténetben élünk. Isten ígéretei itt a földön általában lassan teljesülnek, úgy bontakoznak ki, mint magjából a növény. Úgyhogy ha az ember elszakadna a hit forrásaitól, hajlamos volna a beteljesedést „természetesnek” venni, a maga művének és a „dolgok alakulása” magától értetődő következményének tekinteni. Az ember szabad, ő dönti el, hogyan él; eszik-iszik, uralkodik és elbukik, bűnt követ el és bűnbánatot tart, gyermekei születnek és halnak meg, reményei szétfoszlanak, s helyette szövődnek újak, de mindezek mögött, alig észrevehetően, jelen van az Isten, s mindezeken keresztül véghezviszi az ő művét, megvalósítja az ember üdvözítésének tervét.

Urunk Jézus, Te egyesek életébe úgy lépsz be, mint a mai Evangéliumban Máté pénzváltó asztalához: „Kövess engem!”; másoknak pedig kora gyermekkoruktól kezdve Isten ígéreteinek világosságaként ragyogod be minden napjukat. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy a napi ige által akár megrendít és szíven talál, akár az élet leghétköznapibb részleteinek feltárásán keresztül vezet az Írásokat sugalmazó Lélek, egyre inkább megtanuljuk Isten üdvösségtervében nézni a magunk, a családunk és az egész emberiség életét, s napról napra mind jobban átadjuk magunkat Neked.

Szent Tamás apostol

Ef 2,19-22

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Jn 20,24-29

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”

Az Úr Jézus mint szeretetének egyértelmű jeleit mutatja meg Tamásnak a testén lévő sebeket. A Jézustól adott bizonyíték végtelenül felülmúlja Tamás várakozását, mert a szent sebek szemlélése nemcsak annak evidenciájába emeli az apostolt, hogy Jézus él, hanem azt is minden kétséget kizáró módon kinyilatkoztatja, hogy Jézus szeret. Ezzel Tamás azt is megtanulja, hogy az élet, a személy élete egyenlő a szeretettel, amely túléli a halált, a rothadást, az enyészetet: a szeretet erősebb a halálnál.

Az ateista legmélyebb és legkínzóbb problémája nem Isten léte vagy nemléte, hanem az, hogy milyen az Isten? Ha rádöbbenne, hogy Isten a szeretet, akkor már tudná, hogy létezik. Aki csak arra jön rá, hogy Isten van, de nem tudja, hogy ő a szeretet, az még mindig valamilyen bálvány-istenben hisz. A kinyilatkoztatásra épülő, igaz keresztény hit mindig abban való hit, hogy Isten a szeretet: „Hittünk a szeretetben.” Isten nem csupán önmagától való, örökkévaló, mindentudó és mindenható lény, hanem ő a szeretet – és az ő szent Fia, Jézus ezt a szeretetet nyilatkoztatja ki. Legtöbb értelmi nehézségünk, vallási kételyünk mögött ott rejtőzik a még nagyobb és talán meg sem nevezett problémánk: nem merünk hinni Jézusnak, Isten Fiának irántunk való szeretetében. Amikor viszont kinyilatkoztatja szeretetét, s mi Tamással együtt felkiáltunk: „Én Uram és én Istenem!”, megoldódik minden nehézségünk, s elnyerjük az üdvösségre vezető hitet.

Urunk, Jézus Krisztus, szégyenkezve valljuk meg, hogy olykor minket is elfog a kétkedés, és egyértelmű jelet, minden kétséget kizáró bizonyítékot várunk Tőled. Szent Tamás apostol közbenjárására adj nekünk, kérünk, alázatot és készséget, hogy minden rejtett bűnünket magyarázkodás nélkül megvallva Előtted elismerjük, hogy menthetetlen bűnösök vagyunk, s szent sebhelyeidben felismerve a Te irántunk való végtelen és legyőzhetetlen szereteted

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

Szof 3,14-18a

Zengedezzél, Sion leánya, ujjongj Izrael; örvendezzél és vigadj teljes szívvel, Jeruzsálem leánya! Az Úr megsemmisítette ítéletedet, eltávolította ellenségeidet; Izrael királya, az Úr, közötted van, nem kell többé félned semmi bajtól. Azon a napon, majd ezt mondják Jeruzsálemnek: „Ne félj! Sion, ne lankadjon el kezed! Az Úr, a te Istened, közötted van, erős ő és megszabadít. örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne.” „Elfordítom felőled a balsorsot, hogy többé ne legyen gyalázatod miatta.”

Lk 1,39-56

Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.” Mária erre így szólt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat. Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról, amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre”. És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután hazatért.

Mária és Erzsébet találkozásában a korabeli zsidó rituálé szerinti megnyilatkozások mögött a látogatás teológiai valósága, az emberi találkozások isteni mélysége tárul elénk. A találkozás szemlélődéssel indul. Feltűnnek egymás előtt. Egy pillanat alatt átlátja a szerető tekintet a másik egész valóját. Felismeri, elismeri, de az arcot keresi, és az arcon is a szemet. A tekintetek nem csupán találkoznak, hanem szinte megmerítkeznek egymásban. A szem valóban a lélek tükre: a két tekintet egybekapcsolódása mögött a szeretet hatalmas eseménye játszódik le, a kölcsönös befogadás.

Itt már minden eldől. A szeretetkapcsolat mélységének, nagyságának arányában engedhetjük szemünkön keresztül bensőnkbe hatolni a másik tekintetét. Ha továbblépne: határt sértene meg, amelyre elutasítás a felelet. Mária és Erzsébet azonban szabadon, minden fenntartás nélkül beléphetett a másik benső világába, mert mindketten tisztán szerettek. És mivel itt két Istenbe merült ember találkozott, ezért igen nagy mélységet járt be tekintetük. Odáig hatolhatott, ahol a másikban Isten lakozik: Máriában a megtestesült Ige, Erzsébetben a hitet támasztó Szentlélek. Csak ezután szólalnak meg. Erzsébet szava méltatlansága tudatáról árulkodik: „De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?” Mária azonban továbblép. Elhagyva a találkozás rituáléjának azt a soron következő mozzanatát, hogy most ő mond valamit, amivel kifejezi méltatlanságát e köszöntésre – például azt, hogy ő a fiatalabb –, lelkéből azonnal égre csap Isten dicséretének és imádásának éneke. Ez nyitja meg az eget két egymást szerető ember találkozásának eseményében. Ketten énekelni egyes szám első személyben az Úr dicséretét: ez már a szentek közösségének megvalósulása.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy méltatlanok vagyunk arra, hogy tiszta szeretettel szeressenek bennünket, és mi magunk is oly gyarlón, önző módon szeretünk. Mégis kérünk Téged, ne engedj megállnunk méltatlanságunk átérzésénél, hanem a Boldogságos Szent Szűz példájára és közbenjárására add, hogy előbb tekintetünk, majd szívünk-lelkünk is felemelkedjék Hozzád, aki minden szeretet forrása vagy.

Évközi 13. hét

Ter 19,15-29

Amikor aztán megvirradt, így sürgették őt az angyalok: ,,Kelj fel, vedd feleségedet és két lányodat, hogy el ne vessz te is a város gonoszsága miatt!” És mivel késedelmeskedett, a férfiak megragadták a kezét, a felesége kezét, és a két leányáét, mert az Úr megkegyelmezett neki. Kivezették, a városon kívül elengedték, és így szóltak hozzá: ,,Mentsd az életedet! Ne tekints hátra, és meg ne állj az egész környéken, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz te is!” Ám Lót azt mondta nekik: ,,Kérlek, uram, hiszen kegyelmet talált előtted szolgád, s nagy volt irgalmasságod, amelyet velem cselekedtél, hogy megmentsd az életemet! Nem menekülhetek a hegyre, mert akkor utolérhet a veszedelem, és meghalok. Egy város közel van itt, oda elfuthatnék. Kicsi az, ott megmenekülhetek – ugye valóban kicsi az? - és életben maradhatok.” Erre azt válaszolta neki: ,,Íme, ebben is meghallgatom kérésedet, s nem dúlom fel azt a várost, amelyért szóltál. Siess, és menekülj oda, mert semmit sem tehetek, amíg be nem érsz oda.” – Ezért nevezték el azt a várost Coárnak. Éppen akkor jött fel a nap a földre, amikor Lót bement Coárba. Ekkor az Úr kénkövet és tüzet hullatott az Úrtól az égből Szodomára és Gomorrára, és elpusztította Isten ezeket a városokat, és az egész környéket, a városok minden lakóját, s a föld minden növényét. Lót felesége pedig, aki hátratekintett, sóoszloppá változott. Amikor aztán Ábrahám felkelt reggel, és onnan, ahol azelőtt az Úrral állt, letekintett Szodomára és Gomorrára és a környék egész földjére, azt látta, hogy olyan füst száll fel a földből, mint az olvasztókemence füstje. Így tehát Isten, amikor elpusztította a környék városait, megemlékezett Ábrahámról, és kimentette Lótot azoknak a városoknak a pusztulásából, amelyekben lakott.

Mt 8,23-27

Amikor beszállt a bárkába, követték őt a tanítványai. És íme, olyan nagy vihar támadt a tengeren, hogy a bárkát elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Odajöttek és felkeltették: ,,Uram, ments meg, elveszünk!” Ő azt mondta nekik: ,,Miért vagytok gyávák, ti kishitűek?” Majd fölkelt, rászólt a szelekre és a tengerre, s nagy csendesség lett. Az emberek pedig elcsodálkoztak és így szóltak: ,,Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?”

Meglehet, hogy most, amikor ezeket a sorokat olvassuk, életünk legcsendesebb és legbékésebb napját éljük, talán már szinte zavaróan nem történik semmi bennünk s körülöttünk. Mégsem hiábavaló, hogy a sugalmazó Szentlélek a végveszélybe jutott emberek példáját állítja szemünk elé, mert tudatosítja bennünk, hogy pillanatnyi lelkiállapotunktól függetlenül is folyik a küzdelem értünk, s üdvözülésünk leginkább a végveszélyből való kimeneküléshez hasonlít, amelyet Isten visz végbe, nem mi magunk. Nekünk csak kiáltanunk kell, majd pedig engedelmeskedni az Úr szavának.

Az egész földi élet az üdvösség ideje. Ez azt jelenti, hogy a nyugalom napjaiban is tudatosítanunk kell, hogy szédítő mélységek fölött járunk, hogy ellenünk támad a pokol a maga pusztító kénköves lángjaival és ködös, kavargó örvényeivel. A csend mögött látnunk kell a vihart, a nyugalom mögött sejtenünk a nyugtalanságot, a biztonság burkában éreznünk a teljes bizonytalanságot, hiszen igazi békességünk és csöndességünk, menekvésünk és biztonságunk nem testi-lelki egészségünkben, nem a társadalomban elfoglalt pozíciónkban, nem anyagi helyzetünkben, de még csak nem is emberi kapcsolatainkban van, hanem egyedül a teremtő és megváltó Istenben (emberi kapcsolatainkban annyiban, amennyiben Isten szeretetéből forrásoznak, s hozzá kötnek egyre jobban). Ezért a békesség és csöndesség napjaiban sem veszti érvényét a Kyrie eleison, s amikor minden a legjobban megy az életünkben, akkor sincs hitelesebb imádságunk, mint az, hogy „Uram, ments meg engem, mert elveszem!”, és „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, szegény bűnösön!”. Nem önijesztgetés ez, hanem csupán reális látás és egy még nagyobb békesség forrása, mely azután a viharok idején elveszíthetetlen erő lesz számunkra. Akkor a vihar nem árthat nekünk, hanem javunkra válik, s nagyobbat lendít rajtunk előre az üdvösség útján, mint megannyi békés nap édessége.

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy ha viharba kerülünk, az arra való, hogy megtisztítson bennünket, hogy általa jobban megismerjük önmagunk gyöngeségét és a Te isteni hatalmad fönséges erejét. Engedd, kérünk, hogy Veled legyünk, Belőled éljünk a szélcsendes napokon, és testestül-lelkestül Rád hagyatkozzunk a vihar idején, egészen a Te kezedbe adva, hogy mit és hogyan használsz fel üdvösségünkre.