Szent András apostol

Róm 10,9-18

Ha tehát a száddal vallod, hogy „Jézus az Úr!”, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: „Mindaz, aki hisz benne, meg nem szégyenül”. Nincsen ugyanis különbség zsidó és görög között, mert mindnyájuknak ugyanaz az egy Ura van, aki bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt. Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse? S hogyan hirdessék, ha nem küldték őket? Amint meg van írva: „Milyen gyönyörűségesek azok lábai, akik a jó hírt hirdetik!”. De nem mindnyájan fogadták engedelmességgel az evangéliumot. Azért mondja Izajás: „Uram, ki hitt annak, amit hallott tőlünk?” Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által. De kérdem én: Talán nem hallották? Sőt, ellenkezőleg: „Hangjuk elhatott az egész földre, s beszédük a földkerekség határaira”.

Mt 4,18-22

Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. Azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!” Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt. Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt.

Vajon miért „lúgozta ki” a sugalmazó Szentlélek Szent András és a többi apostol meghívásának történetéből a pszichológiai elemeket, miért nem szól semmit arról a feszültségről, mely a meghívott szabad akarata és kiválasztottsága között van, miért hallgat a követésre induló bizonytalanságáról, ingadozásairól, érlelődéséről? Azért, hogy megtanuljuk, mi a lényeges, és mi a lényegtelen. Hogy a pszichológiai folyamatok mögött játszódó igazi történésre figyeljünk, ahogy az ember igent mond Isten hívó szavára, aki Jézus Krisztusban ilyen közel jött hozzá. Azért, hogy megtudjuk, Istent nem lehet csupán az értelemmel megérteni. Az érti meg, aki előbb megteszi azt, amit kér tőle, ha kell, fájdalmas szakítások árán is.

Pontosan ezek az azonnali, számítgatás nélküli követések az egyháztörténelem igazán nagy pillanatai. Valahányszor valaki magyarázkodás nélkül elkezdi megtenni, amit Isten kíván tőle, eleven, bővizű forrás fakad a szíve mélyén, amely sokakat éltet. Ezért nagyon fontos megkülönböztetni azt, hogy tisztában vagyunk vele, hogy tőlünk minden rossz kitelhet, Isten kegyelme nélkül el is hagyhatnánk a hivatásunkat, s ugyanakkor nap mint nap Isten kegyelmébe kapaszkodva tesszük az ő akaratát, attól, hogy arra hivatkozva, hogy méltatlanok és bűnösök vagyunk, elmulasztunk válaszolni Isten szólítására, és elhanyagoljuk a kegyelmi életet.

Urunk, Jézus Krisztus, Te minden pillanatban elhaladsz mellettünk, és arra hívsz, hogy otthagyva régi életünket kövessünk Téged. Szent András apostol közbenjárására, kérünk, segíts kegyelmesen, hogy a minden- napi szentírásolvasás, elmélkedés és imádság által mind figyelmesebbé tegyük szívünket, s nap mint nap észrevegyük azokat az indításokat, melyek által a boldog örök élet útjára akarod igazítani lépteinket.

Évközi 34. hét

Dán 5,1-6.13-14.16-17.23-28

Baltazár király nagy lakomát készített ezer főemberének, és az ezrek előtt itta a bort. Mikor aztán már-már ittas lett, megparancsolta, hogy hozzák elő azokat az arany- és ezüstedényeket, amelyeket atyja, Nebukadnezár hozott el a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak belőlük a király és főemberei, feleségei és mellékfeleségei. (...) Itták a bort, és dicsérgették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből való isteneiket. Ugyanabban az órában ujjak jelentek meg a lámpással átellenben, s emberéhez hasonló kéz írt a királyi palota falának felületére, a király pedig figyelte az író kéz ujjait. Ekkor a király arca elváltozott, és gondolatai megrémítették őt; csípőjének izma elernyedt, és a térdei egymáshoz verődtek. (...) Felelt erre Dániel, és így szólt a királynak: „A dolog értelme pedig ez: Mene: megszámlálta Isten országodat, és véget vetett neki. Tekel: megmért téged a mérlegen, és könnyűnek talált. Parszin: elosztotta országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta.”

Lk 21,12-19

Mindezek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: ne gondolkodjatok előre, mi módon védekezzetek. Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

Három mozzanat van együtt a babiloni király lakomájában, melyek feltételezik és erősítik egymást, hogy azután mindent elpusztítsanak: a megszentségtelenítés, az orgia és a bálványimádás. Ez az a hármas kísértés, mely a bűnbeesés óta az utolsó napig végigkíséri az emberiség életét; ennek engedve bukott el Ádám és Éva, ennek állt ellen Krisztus, és ezzel kell megküzdenünk nekünk is. Amit Isten jónak és szentnek alkotott, azt mi saját önző céljainkra használjuk fel, elmerülünk a föld gyönyöreiben, és bálványozzuk a teremtett javakat. Engedetlenség, Isten teremtő szándékával és üdvözítő tervével való szembefordulás ez, nyílt lázadás, amely a biztos véget készíti elő.

Hogyan győzhetjük le ezt a háromfejű szörnyet? Ha mindenben az ellenkezőjét tesszük, mint Baltazár király, ha testestül-lelkestül, egész egzisztenciákkal részt veszünk az Isten által nekünk készített ünnepen, a szentmisén, mely forrás és csúcspont, a világot megszentelő áldozat, közösségi hálaadás és lakoma. Jézus itt állította helyre az asztalközösséget Isten és ember között, melyet Ádám bűnével megtört, mintegy felállva az asztaltól, és elhagyva az atyai házat. Persze nem csupán az eredeti állapotot hozta vissza, hanem többet is adott: a kenyérben és borban önmagát ajándékozta nekünk, megelőlegezve a vele egyesült élet édességét.

Urunk Jézus, fordítsd szívünket a mulandó javaktól az örökkévalók felé, hogy szentnek tartsuk és megőrizzük, amit az Atya szentnek teremtett, s megkülönböztetett tisztelettel viseltetünk szentségeid iránt, melyek az új és örök életet táplálják bennünk. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az öntudatvesztésbe torkolló orgia helyett az igazság, szépség és jóság forrását keressük, és sorra ledöntve szívünk bálványait hódolattal boruljunk le szent tested és véred előtt, hiszen abban a kis darab kenyérben és korty borban, melyet a pap átváltoztatott, már Isten a minden mindenben.

Évközi 34. hét

Dán 2,31-45

(...) Ez az álom. A magyarázatát is megmondjuk neked, ó, király! Te vagy a királyok királya; s az ég Istene országot, erőt, hatalmat és dicsőséget adott neked. Mindent, ahol emberek fiai és mezei vadak és égi madarak laknak, a te kezedbe adott, és mindent a te hatalmad alá vetett; te vagy tehát az arany fő. Utánad más birodalom támad, kisebb, mint a tied, ezüstből való; azután egy másik, harmadik birodalom, amely rézből való lesz, és ez az egész földön fog uralkodni. A negyedik birodalom olyan lesz, mint a vas; miként a vas mindent összetör és összezúz, úgy fogja ez összetörni és összezúzni amazokat mind. Mivel pedig azt láttad, hogy lába és lábujjai részint fazekas-agyagból, részint pedig vasból vannak: az a birodalom meg fog oszlani, de azért vas lesz az alapja, úgy, amint láttad, hogy vas volt keverve az agyag sarába. Mivel lábujjai részint vasból, részint meg agyagból voltak: az a birodalom részben szilárd és részben törékeny lesz. Mivel pedig azt láttad, hogy vas és agyagos sár volt összekeverve: részei az emberi mag által össze fognak ugyan vegyülni, de össze nem forrnak, mint ahogy a vas nem vegyülhet össze az agyaggal. Ezeknek a birodalmaknak az idejében az ég Istene egy más birodalmat támaszt, amely soha meg nem szűnik; annak uralma más népre soha át nem száll: ez összetöri és tönkreteszi mindazokat a birodalmakat, maga azonban fennmarad örökké, úgy, amint láttad. (...)

Lk 21,5-11

Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: ,,Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.” (...)

A prófétai jövendölések egyrészt a próféta saját korára és kortársaira vonatkoznak, a másrészt minden korban érvényes, egyetemes mondanivalót is hordoznak. Hiszen nem csupán Nebukadnezár, hanem minden világhatalomra törő uralkodó és diktátor az új aranykor igézetében kezdi meg hódítását. A felszínen csupa nemes szándék és csillogó ígéret – ez az aranyból készült fej. Igen energikusan lát hozzá terveinek megvalósításához is, s jóllehet amit elér, az eszménytől már kicsit elmarad, de még mindig lenyűgöző – ezt jelzi a színezüstből való mell és kar. A látványos sikerekhez képest az életminőség, az ön- és a fajfenntartás egy újabb szinttel alacsonyabban van – ez a bronzból készült has és ágyék. A lábszár, amin az egész nyugszik, vas. Hiába az aranyfényben tündöklő ideológia, a birodalmat mégiscsak a fegyverek tartják össze. De legalul, az alapoknál a vas agyaggal keveredik, bár vas és agyag sohasem forrhat össze. Ez jelzi az ingatagságot, a katonai szövetségek, politikai összefogások csupán ideig-óráig tartó érvényét. Az önmagától legördülő kő éppen itt, a legsebezhetőbb pontján találja el az építményt, s így az egész összedől, és ízzé-porrá zúzódik.

Ugyanakkor Izrael népének is meg kellett tanulnia, hogy ne valamibe, emberi alkotásba, intézménybe vesse bizalmát, hanem egyedül az Úrba kapaszkodjon. Igaz ez az Egyházra is: benne is pusztulásra ítéltetett, ami csupán emberi ambícióból jött létre, ami azonban a krisztusi szeretet alapján nyugszik, az örökké megmarad.

Urunk, Jézus Krisztus, Te megsirattad a jeruzsálemi templomot, mert prófétaként láttad, hogy le fogják rombolni, egyszersmind kinyilatkoztattad, hogy az Atya nem a kézzel épített szentélyben, hanem a szívekben akar lakni. Tölts el bennünket kegyelmeddel, hogy bármilyen összeomlást tapasztalunk magunk körül, felragyogjon köztünk Isten országa, mely elpusztíthatatlan, mert nem emberi szervezkedésre és összefogásra épül, hanem összetartó ereje a közösség Veled s Általad az Atyával a Szentlélekben.

Évközi 34. hét

Dán 1,1-6.8-20

(...) Azt mondta erre Dániel a felügyelőnek, akit az udvari tisztek főnöke Dániel, Ananja, Misaél és Azarja fölé rendelt: ,,Tégy, kérlek, tíz napig próbát velünk, szolgáiddal, és adjanak nekünk enni növényi ételt, inni pedig vizet. Aztán nézd meg majd a mi arcunkat és azoknak az ifjaknak az arcát, akik a király ételét eszik, és tégy szolgáiddal tapasztalatod szerint.” Az hallgatott is erre a beszédre, és próbára tette őket tíz napig. Tíz nap múlva az ő külsejük szebbnek és teltebbnek látszott, mint mindazoké az ifjaké, akik a király ételét ették. Ettől fogva a felügyelő beszüntette a nekik szánt eledelt és boritalt, és növényi ételt adott nekik. Ezeknek az ifjaknak Isten tudományt és jártasságot adott minden könyvben és bölcsességben, Dánielnek pedig minden látomás és álom megértését is. Mikor pedig elmúlt az az idő, amely után a király parancsa szerint be kellett őket vinni, az udvari tisztek főnöke bevezette őket Nebukadnezár színe elé. Amikor a király beszédbe elegyedett velük, úgy találta, hogy az összes között nincs senki olyan, mint Dániel, Ananja, Misaél és Azarja. Ők aztán a király szolgálatába álltak. Minden olyan dologban, amely bölcsességet és értelmességet kívánt, és amelyet tőlük kérdezett, a király tízszerte különbeknek találta őket, mint egész országa valamennyi jósát és varázslóját.

Lk 21,1-4

Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom perselyébe. Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. Akkor így szólt: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.”

Milyen jó, hogy a mi Urunk nemcsak azt veszi észre, amikor gazdag módjára abból adakozunk, amiben bővelkedünk, hanem amikor igazán szegénynek tudjuk magunkat, olyan szegénynek, hogy még az is visszariadna tőlünk, aki szeret minket! De jó, hogy nemcsak pöffeszkedő és mások által megtapsolt adományainkat látja, melyek bőségből fakadnak, s melyeket mintegy magunk előtt kürtöltetve, környezetünkre nagyon is tekintettel adunk, hanem szégyenkezve adott két fillérünket is, ami valóban az utolsó kiforgatott zsebünkből és üres szívünkből!

Ő mindig ott áll, ahol éppen vagyunk: a perselynél is ott van, nemcsak az oltárnál; és a templomon kívül is, a hétköznapi élet küzdelmeiben, amikor megélhetésünket, becsületünket, sőt egész emberi életünket kudarc fenyegeti. „Nagy tetteink” romlottsága nem téveszti meg őt, de észreveszi és megbecsüli a szégyenletes gyöngeségben végbevitt, saját magunk által is semminek tartott cselekedeteinket, amikor ott és akkor nem vagyunk képesek többet tenni. Azt, ami más szemében semmit sem érne: maradék erőnket, rémületes gyöngeségünk tapasztalatát, magányos vergődésünket amiatt, hogy várnak tőlünk valamit, miközben tudjuk, hogy nincs semmink; figyelmetlen és rendetlen imáink szegénységét, bizalmunk gyönge hajtását, szeretetünk oly gyatra megnyilvánulásait, ő egyedül tudja értékelni.

Urunk, Jézus, ahogy az evangéliumbeli szegény özvegyasszonyt nem töltötte el fennkölt érzés, és fogalma sem volt arról, hogy milyen nagyot tesz, amikor két fillérjét bedobja a perselybe, úgy óvj meg minket is attól, hogy valaha is elkápráztasson saját nagylelkűségünk. Inkább add nekünk a szorongásokból született végtelen bizodalmat Irántad, hogy esendő és korlátok közé szorított létezésünket merjük a Te szeretetedre bízni, s megszabadulásunk, a szeretetben való kiteljesedésünk legyen itt a földön a Te megdicsőítésed.

Krisztus, a mindenség királya

Ez 34,11-12.15-17 

(...) Ti pedig, én juhaim, így szól az Úr Isten: Íme, én ítéletet teszek juh és juh, kos és bak között. 

1Kor 15,20-26.28 

(...) Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti. (...) 

Mt 25,31-46 

Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat a jobbjára állítja, a kecskéket pedig a baljára. Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.” Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk téged betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?” A király így válaszol majd nekik: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. (...) Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.” 

A mai nap az utolsó nap ragyogásában áll. Járhatunk dohos alagsorban, ahol meglátogatunk egy beteget, utazhatunk a tömött villamoson, végezhetjük mindennapi munkánkat, élhetünk magányosan vagy családunk körében – a mindenség Királya, Jézus Krisztus elénk áll minden egyes emberben. Azt a jót, amit annak az embernek tettünk, akivel ma találkoztunk, vagy amit nem tettünk, pedig megtehettük volna, azt Jézusnak tettük vagy nem tettük meg. A keresztény misztikának ez a teljessége: nem ködös látomások és elérhetetlen magaslatok, hanem a Tábor-hegyről lejövet a mindennapok konkrétságában megnyilatkozó magatartás. 

Ha van magyar misztika, márpedig van, akkor az a szent életű elődeink által elénk élt, kevés szavú, cselekvő misztika, amely a legmélyebb szemlélődésből fakad és a legmagasabb szemlélődésbe emel. Ugyanakkor azt sem szabad felednünk, hogy a szó is tett: a jó és igaz szó jó tett, szinte mágikus ereje van. Életet tudunk adni egyetlen szóval... De ki ne tapasztalta volna közülünk, hogy néha valami összeszorítja szánkat, és nem mondjuk ki azt az életet adó szót: a pokol fogcsikorgatását készítjük ezzel elő, mint akkor is, amikor szánkat gyilkos szavakra nyitjuk, engedve a sátánnak, aki a hazugság atyja és gyilkos kezdettől fogva… A kritikával is vigyázni kell, hiszen mi nem a kritika, hanem az áldás fiai vagyunk, s arra kaptunk meghívást, hogy áldás legyen az örökségünk. 

Urunk, Jézus Krisztus, a világmindenség Királya, megrendítő bele­gondolnunk, hogy szereteted örökkévaló országa s az örök kárhozat borzalmas valósága egyaránt itt és most, jelenbeli gondolatainkból, szavainkból, tetteinkből és mulasztásainkból szövődik. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy nap mint nap egyre jobban tudatosítsuk magunkban felelősségünket, és – merve túllépni előítéleteinken, megszokásainkon – felfedezzük, hogy az éppen előttünk álló emberben ugyanúgy Te vagy jelen titokzatosan, mint a kenyér és a bor színe alatt az Oltáriszentségben.

Évközi 33. hét

1Mak 6,1-13

(...) Ekkortájt jött valaki és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Líziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el; lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi oltáron épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor meghallotta a király ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart. Ott is maradt sok napig, mert kiújult nagy szorongása, és már úgy érezte, hogy meg kell halnia. Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: ,,Eltávozott az álom a szememtől, le vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok. Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban.” (...)

Lk 20,27-40

(...) Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének” mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: ,,Mester! Helyesen feleltél.” És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.

Tehetetlen düh, hisztériás roham, önsajnálat – ezek a hatalom emberének megnyilvánulásai, amikor azt kell tapasztalnia, hogy nem minden úgy történik, ahogy ő akarja. És ez ránk is vonatkozik, még ha nem vagyunk is királyok, sem Isten kifejezett ellenségei. Hiszen bennünk is ott lapulnak a vad ösztönök és az uralomvágy nyers erői, s ha mégoly kicsiny is a hatalmunk, a hajlandóság, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük, belőlünk is időről időre a felszínre tör. De ha nem tudunk uralkodni másokon, ha nincs rá mód, hogy engedelmességre kényszerítsük őket, még mindig tudunk tenni valamit, hogy környezetünk figyelme felénk forduljon: elkezdjük sajnáltatni magunkat. Milyen jólesik panaszkodni és nyomorultnak festeni helyzetünket, csak hogy egy kis részvétet, törődést, vigasztalást kapjunk! Milyen jó látni, hogy ilyenkor mindenki csak velünk foglalkozik, kívánságainkat lesi, és igyekszik a kedvünkben járni! A hatalomvágy kiélésének e rejtett formája, mely akár elviselhetetlen zsarnoksággá is fajulhat, bizony tőlünk sem teljesen idegen.

Tekintsünk csak magunkba a mai napon: nem viselkedünk-e sokszor öntudatlanul is úgy, mint a pogány Antióchosz király? Nem alakítunk-e ki magunk körül egy bizonyos udvartartást, ahol titkos uralkodási hajlamunkat kiélhetjük? Vajon nem dühöngünk-e, másokat – akár Istent is – felelőssé téve és hibáztatva, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elképzeltük? És töredelmes bűnbánat helyett nem csak siránkozunk-e szerencsétlenségünk miatt?

Urunk, Jézus Krisztus, ajándékozd nekünk a lélekben való szegénység boldogságát, hogy ne csak ezt a földet lássuk, és ne azon fáradozzunk önkéntelenül is, hogy a saját világunk törvényeit rá akarjuk kényszeríteni a többiekre és Istenre. Add kegyelmesen, hogy egész valónkat átjárja a Beléd kapaszkodó reménység, hogy már itt a földön felragyogjon előttünk az a tiszta, örömteli és szolgáló létforma, mely az angyalok osztályrésze a mennyben.

Évközi 33. hét

1Mak 4,36-37.52-59

Júdás és testvérei pedig így szóltak: ,,Íme, ellenségeink megsemmisültek. Menjünk tehát fel, tisztítsuk meg és szenteljük fel újra a szentélyt!” Össze is gyűlt a sereg teljes számban, és felmentek a Sion hegyre. A száznegyvennyolcadik esztendőben, a kilencedik hónapnak, azaz kiszlev havának huszonötödik napján pedig már kora reggel nekiláttak és bemutatták a törvény szerint való áldozatot az újonnan emelt égőáldozatok oltárán. Ugyanabban az időben és azon a napon, amelyen a pogányok tisztátalanná tették azt, újra felszentelték ének, lant, koboz és cintányér mellett. Az egész nép pedig mély hódolattal arcra borult és az égben magasztalta Azt, aki sikerre vitte ügyüket. Nyolc napon át ülték az oltárszentelés ünnepét, és örömujjongva mutattak be egészen elégő, hálaadó és dicsőítő áldozatokat. A templom homlokzatát aranykoszorúkkal és pajzsokkal díszítették. Megszentelték a kapukat és a kamrákat is, s ajtókkal látták el őket. Igen nagy volt az öröm a népnél, mert megszűnt a pogányok okozta gyalázat. Júdás pedig, a testvérei és Izrael egész gyülekezete úgy határozott, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét.

Lk 19,45-48

Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik ott adtak-vettek. Ezt mondta nekik: ,,Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek”. Mindennap tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek, de nem tudták módját ejteni, mert az egész nép rajta csüggött és hallgatta őt.

Látszólag véletlen, hogy a Makkabeusok első könyvének és Lukács evangéliumának olvasása a mai napon ennyire egybecsengve találkozik, valójában azonban a liturgiában működő Szentlélek műve, aki ezáltal is valami nagyon lényegesre akarja felhívni a figyelmünket. Az Atya házának, vagyis a templomnak, illetve a lélek szentélyének tisztaságára nemcsak a háború idején leselkedik veszély, hanem békeidőben is, és a külső ellenségnél is nagyobb romlást okozhat a belső ernyedés, az apránkénti megalkuvás. Ahogy a templomot rablóbarlanggá tették a kereskedők, úgy a szív temploma is rablóbarlanggá válik a kapzsiság, az elszabadult indulatok, a rossz gondolatok és szándékok által. Nemcsak bűneinkkel teszünk rosszat másoknak és magunknak is, hanem győzelmeinkkel is ártunk, ha elmulasztjuk a legfontosabbat, hogy minden győzelem után, melyet Jézus vérének erejében a sátán hatalma felett arattunk, legyőzve magunkban valamely bűnt, tisztátalanságot, megtisztítsuk szívünk szentélyét, s áldozattal, Isten imádásával és ujjongással újból felszenteljük.

Csak a hála és az Isten imádása tudja elmélyíteni és tartóssá tenni bennünk a gonosz feletti győzelmet, és szeretteti meg velünk új, megszabadult állapotunkat, a tisztaságot, a jó lelkiismeretet, az áttetszőséget. Élvezzük a kegyelem csodálatos művét, de a győzelmet adó Istenre figyelve. Majd a Lélek benső szavára hallgatva fogalmazzunk meg egy felajánló imádságot, mellyel egész elkövetkező életünket az isteni gondviselés kezébe helyezzük. Miután mindezt megtettük, minden évben megünnepelhetjük ezt a napot, hálát adva az egykor megtapasztalt kegyelmekért.

Urunk Jézus, add meg nekünk, hogy szüntelen féltékenységgel őrködjünk szívünk templomának tisztaságán. Segíts kegyelmeddel, hogy őszinte lelkiismeret-vizsgálattal és bűnbánattal nap mint nap megtisztítsuk mindentől, ami méltatlan Hozzád, és helyreállítsuk belső szentélyünkben az Atya szüntelenül folyó, tiszta, egzisztenciális imádását.

Évközi 33. hét

1Mak 2,15-29

(...) Matatiás erre így felelt, és hangos szóval mondta: ,,Ha minden nép engedelmeskedik is Antióchosz királynak, és mindenki felhagy atyái törvényének szolgálatával és az ő parancsaihoz alkalmazkodik, én, a fiaim, meg a testvéreim a mi atyáink törvényéhez ragaszkodunk. Mentsen meg minket attól az Isten! Nincs javunkra, hogy elszakadunk Isten törvényétől és szertartásaitól. Mi nem hallgatunk Antióchosz király szavára, nem mutatunk be áldozatot, nem szegjük meg törvényünk parancsait, hogy más úton járjunk.” Alighogy abbahagyta ezt a beszédet, mindenki szeme láttára előlépett egy zsidó, hogy a király parancsa értelmében áldozzék a bálványoltáron Modin városában. Amint ezt Matatiás meglátta, úgy elkeseredett, hogy megremegtek a veséi. Jogos és igazságos haragra gerjedve odarohant és leszúrta őt az oltáron. Megölte ugyanakkor azt az embert is, akit azért küldött Antióchosz király, hogy az embereket az áldozatra kényszerítse; az oltárt pedig lerombolta. Úgy buzgólkodott ő is a törvényért, mint ahogy Fineesz Zamrival, Sálomi fiával szemben cselekedett. Majd hangos szóval így kiáltott Matatiás a városban: ,,Mindaz, aki buzgólkodik a törvényért és kitart a szövetség mellett, jöjjön utánam!” Aztán a hegyekbe menekült ő, meg a fiai, és mindenüket otthagyták a városban. Akkor sokan, akik jogot és igazságot kerestek, a pusztába vonultak.

Lk 19,41-44

Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: ,,Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”

Az Isten szívéből fakadó embertestvéri szeretet – mint ahogy a Krisztusba vetett hit is –egyetemes érvényű, s ilyen értelemben felette áll a nemzeti identitásnak. Ám az olyan globális világ, mely megpróbálja megszüntetni, feloldani a nemzetek sajátos hagyományát és értékeit, illetve semmibe veszi az országok népek, érdekeit, egyértelműen szemben áll Isten örök tervével. Márpedig ma olyan technikai eszközök birtokában van az emberiség, hogy akár egy minden eddiginél szörnyűségesebb szuperhatalmat is kiépíthet, mely a nemzeti identitást elnyomva a népeket saját gazdasági érdekének szolgálatába állítja – ezzel a tendenciával szemben szabad, sőt Matatiás pap bátorságával kell is küzdeni.

Hogy a nemzetek függetlensége, identitásuk és sajátos arculatuk megőrzése valóban Isten kifejezett akarata, azt nemcsak onnan tudhatjuk, hogy a zsidó nép szabadságküzdelmeit mint Isten szándéka szerint való igaz ügyet, jó harcot állítja elénk a Szentírás, hanem abból is következtethetünk rá, hogy a Jelenések könyve szerint az utolsó napon a nemzetek és népek kincseikkel, vagyis saját értékeikkel hódolnak Isten előtt. A legfontosabb érv azonban az, hogy Isten Fia megtestesülésekor nem valami nemzeti identitás nélküli világpolgár lett, hanem egy meghatározott nép fiának született, s a zsidó néphez tartozott. A mai Evangélium ennek egy különösen megrendítő mozzanatát tárja elénk: Jézus megsiratta a jeruzsálemi templomot, nemcsak mint a zsidóság vallási szentélyét, hanem úgy is, mint nemzeti identitásának szimbólumát.

Urunk Jézus, azzal, hogy vállaltad a zsidó néphez való tartozást, megszentelted a mi magyarságunkat is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy magyar keresztényként, keresztény magyarként életünkkel mind jobban Beléd gyökerezzünk, s így szűkebb és tágabb környezetünk, családunk, közösségünk, Egyházunk és nemzetünk javára legyünk.

Évközi 33. hét

2 Mak 7,1.20-31

Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket. De különösképpen csodálatra méltó, és a jók emlékezetére érdemes az anya, aki Istenbe vetett bizodalmában hősies lelkülettel viselte el azt, hogy egy napon hét fiát látta elveszni. Bölcsességgel telve, mindegyiküket a saját nyelvén lelkesen buzdította, az asszonyi lelkülettel a férfias bátorságot egyesítve így szólt hozzájuk: „Nem tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait, hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetébe, és mindennek megadja létét. S ő irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és életeteket, ha ti most föláldozzátok magatokat törvényeiért.” (...)

Lk 19,11-28

(...) ,,A magad szájából ítéllek meg téged, gonosz szolga! Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: elveszem, amit le nem tettem, és learatom, amit nem vetettem. Miért nem tetted hát pénzemet a pénzváltóasztalra, hogy amikor visszatérek, kamatostul kapjam azt vissza?” Majd így szólt az ott állókhoz: ,,Vegyétek el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz mínája van.” Azok így szóltak: ,,Uram, annak már tíz mínája van.” Mondom nektek: ,,Mindannak, akinek van, még adnak, attól meg, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy uralkodjam felettük, hozzátok ide, és öljétek meg előttem.”

Bizonyos értelemben igaz, hogy Isten felveszi, amit le nem tett, és learatja, amit nem vetett az ember életében. A természetben ugyanis csak az növekszik, bontakozik ki és hoz gyümölcsöt, amit Isten kezdettől fogva belétáplált; a teremtés megannyi csodája egy jól működő program eredménye, és Isten nem a maga gyönyörűségére alkotta, hanem az ember használatára. Ő azonban nem a természetre kíváncsi, hanem sokkal inkább az érdekli, hogy az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, szabad akaratából mit hoz ki mindabból, amit kapott, hogyan használja fel a teremtett világ javait, hogy valami újat, többet adjon vissza ahhoz képest, mint amije induláskor volt. Ez az ember szabadságának és méltóságának titka.

Nem is annyira tehetségünk kamatoztatásáról van szó, hiszen azt Isten adta, úgyhogy termését joga van learatni, hanem mindenekelőtt a szabadságban fogant önátadásról, arról a választásról, amellyel mindenki maga dönt saját üdvösségről. E nélkül az önátadás nélkül tehetségünk kamatoztatása elvetélt önmegvalósítási kísérlet csupán, amelynek eredményeképpen azt is elveszítjük, amink eredetileg volt. Az önátadás viszont a szerényebb képességű emberből is szentet nevel, akár a hősiesség olyan magas fokára emelve, mint amilyenre a mai Olvasmányban szereplő hét testvér és édesanyjuk került. Az ő vértanúságuk – ha pusztán emberi szempontból nézzük – őrültség, ideológiai fanatizmusból fakadó öngyilkosság. De vajon nem még nagyobb őrültség, amit a király tesz, hogy korbáccsal és szíjjal akarja őket arra kényszeríteni, hogy sertéshúst egyenek? Lehet egyáltalán pusztán emberi szempontból nézni mindezt?

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy a hét testvér és édesanyjuk példájára merjünk áldozatot hozni Érted, tanúskodván arról a kicsiny kis többletről, amit nem lehet ebből a világból, a puszta emberi logikából megmagyarázni, s melynek jutalma sem e világhoz méretezett, hanem a Te mérhetetlen szeretetedhez és isteni bőkezűségedhez méltó.

Évközi 33. hét

2Mak 6,18-31

Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejű férfinak erőszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ő azonban a dicső halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztőhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hűséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának. Ekkor a körülállók hamis szánakozástól indíttatva, mivel régi barátság fűzte őket ehhez a férfihoz, félrevonták őt, és titokban arra kérték, hogy olyan húst hozasson, amelyből neki is szabad ennie, és tegyen úgy, mintha a király rendelete értelmében az áldozati húsból enne, így aztán megszabadul a haláltól. A férfi iránt való régi barátságból tanúsítottak ilyen emberies bánásmódot vele szemben. Ő azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megőszült, valamint azokra az erényes cselekedeteire, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent s az Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. „Mert nem illik – mondta – a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok életére tért át, és így tévútra vezetné őket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénségemre. Az emberek büntetésétől a jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak.” E szavak után azonnal a vesztőhelyre hurcolták. (…) Így halt meg, és halálának emlékét mint a hősiesség és bátorság példaképét hagyta hátra nemcsak az ifjaknak, hanem az egész nemzetnek is.

Lk 19,1-10

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: „Bűnös embernél száll meg!” Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus azt mondta neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”

Eleázár megmenthette volna életét, anélkül, hogy megszegte volna Isten törvényét, ha látszólag engedelmeskedve a királyi rendeletnek disznóhús helyett más húst eszik. Morus Szent Tamásnak azt ajánlották barátai, tegye le a király parancsa szerinti esküt, és a hangosan mondott szöveghez magában tegye hozzá: „amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát.” A japán keresztényüldözés idején a misszionáriusoktól nem követelték, hogy szívből tagadják meg Krisztust, csak annyit, hogy a földre helyezett Krisztus-képre formálisan tapossanak rá, csak éppen hozzáérintve talpukat... Ha a hit csupán „magánügy” volna, talán elfogadhatók lennének ezek a megoldások. Ám testvéreink hitéért is felelősséggel tartozunk, és azzal is bűnt követünk el, ha megtévesztjük, félrevezetjük vagy megbotránkoztatjuk őket. Különösen igaz ez azokra, akiket az Úr pásztorul, vezetőül rendelt nyája fölé, vagy magas polcra helyezett. Az ő hűségük, kitartásuk óriási erőt jelent a gyöngéknek, árulásuk, hitehagyásuk viszont – még ha nem is őszinte, és ezért így vagy úgy menthető – súlyos csalódást és a cserbenhagyottság érzését. A keresztényüldözők ezért jó érzékkel mindig is a püspököket és papokat vették célba elsősorban, őket próbálták megtörni, megalkuvásra kényszeríteni, tudva, hogy ha ez sikerült, a hívekkel már könnyen elboldogulnak (igaz, ez a várakozásuk nem mindig teljesült).

Ha azonban valaki a példaadás kedvéért képes a kegyetlen halált választani, akkor ott többről is szó van, mint puszta jó példáról. A vértanúságnak mélyebb indítéka van: a mindenekfölötti szerelmes ragaszkodás az Úrhoz, amely régtől fogva kicsírázott és növekedett az ember szívében, de épp a vértanúhalál küszöbén bontakozik ki, és gyöngeségében természetfölötti erővel tölti el. Ezen a szinten már nem a példaadás felelőssége foglalkoztatja. Mérlegre téve, mit nyerhet és mit veszíthet, összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzódást érez arra, hogy az Úr mellett kitartson, ha kell, élete árán is, mint hogy a bőrét mentse és rossz lelkiismerettel éljen még néhány évet, évtizedet a földön. Tudtán kívül ekkor válik igazi példaképpé, s amikor már nincs lehetősége rá, hogy tanítson és oktasson, életáldozatával akkor nyújtja a leghitelesebb tanítást és neveli a legtöbb szentet az Egyháznak.

Urunk Jézus, bennünket is nevünkön szólítottál, akárcsak Zakeust, kijelentve, hogy nálunk akarsz megszállni. Önts szívünkbe bátorságot, hogy merjük nyíltan vállalni, hogy befogadtunk Téged az életünkbe. Ajándékozd nekünk a mindhalálig való hűség és állhatatosság kegyelmét, hogy akárhogy fordul is a sorunk, megvalljunk Téged az emberek előtt, és sem ígérgetés, sem fenyegetés hatására soha el ne pártoljunk Tőled.

Évközi 33. hét

1Mak 1,10-15.41-43.54-57.62-64

Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész, Antióchosz király fia, aki mint túsz Rómában élt, és a görögök uralmának százharminchetedik esztendejében királlyá lett. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt, ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták önmagukat, hogy gonoszat cselekedjenek. Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép, és hagyja el mindenki a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot. (...) Mindazonáltal Izrael népéből sokan eltökélték magukban, hogy tisztátalant nem esznek, és inkább meghalnak, mintsem megfertőződjenek tisztátalan eledelekkel, mert nem akarták megszegni Isten szent törvényét. Ezért legyilkolták őket. Isten haragja ugyanis súlyosan nehezedett a népre.

Lk 18,35-43

(...) Amikor odaért, megkérdezte tőle: ,,Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” Az így szólt: ,,Uram! Hogy lássak!” Jézus azt mondta neki: ,,Láss! A hited megmentett téged.” Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.

Az Istentől való elpártolásnak, a lelki és erkölcsi züllésnek egyetemes érvényű forgatókönyve a mi korunkban is aktuális.

Az első fázis az elkülönülés feladása. A modern kereszténységnek is sajátos kísértése a világ felé nyitás, amely a közös jóért való együttműködés és a világ megszentelése ürügyén épp a világ szellemének nyit utat az Egyházban, és teljes belső szekularizációhoz vezet. Hiszen ha teljesen beolvadunk a minket körülvevő társadalomba, sem a föld sója, sem a világ világossága nem lehetünk. A második lépés a pogány szokások megkívánása és átvétele. Ahogy nem a testgyakorlás a rossz, hanem a test bálványozása, úgy a mai világ divatjai sem mindenestül bűnösek, de megmérgezi őket a hátterükben lévő élvezetközpontú életfelfogás, amelytől nem lehet egykönnyen függetleníteni magunkat. Szellemi-lelki érettség, fejlett kritikai érzék és éleslátás kell hozzá, hogy felismerjük, mi az az érték, amelyik egyáltalán átvehető, s azt úgy ültessük át értékrendünkbe, hogy szervesen illeszkedjék hitünk és vallásos gyakorlatunk kontextusába. A harmadik fokozat a kritikátlan alkalmazkodás logikus következménye: szégyellni kezdjük saját értékeinket, hitünk tanításait, liturgiánkat, az Istenhez való tartozás külső jeleit. Kezdetben csak úgymond lelkipásztori célból, a párbeszéd hatékonysága érdekében mellőzzük a világtól megkülönböztető szavakat, gesztusokat, öltözéket, de ez a lemondás előbb-utóbb menthetetlenül a hit meggyengüléséhez és eltorzulásához vezet. És innen már csupán egy lépés a negyedik, az utolsó állomás, a vallások összemosása, a szinkretizmus, a bálványimádás és a nyílt Isten elleni lázadás.

Urunk Jézus, a mi időkben is tapasztaljuk, hogy a világ szelleme behatol a szent struktúrákba, hogy lebontson mindent, ami a Te országod jele itt a földön. Adj nekünk, kérünk, tisztánlátást, hogy felismerjük az ártatatlan kis dolgok mögötti sátáni lázadást, és támassz bennünk szent ellenállást a gonosz alattomos és nyílt mesterkedéseivel szemben.

Évközi 33. vasárnap

Péld 31,10-13.19-20.30-31 

Derék asszonyt ki talál? Becse a korallokét messze meghaladja! Férjének szíve bátran ráhagyatkozik, és nem lesz nyereség híján. Jóval fizet neki és nem rosszal, élete minden napján. Előszedi a gyapjút és a kendert, és ügyes kézzel végzi a munkát, Kezébe veszi a rokkát, és ujjai megfogják az orsót. Megnyitja tenyerét a szegénynek, és kinyújtja kezét a szűkölködő felé. A kedvesség csal, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel! Adjatok neki keze gyümölcséből, és tettei dicsérjék őt a kapuknál! 

1Tessz 5,1-6 

(...) De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! 

Mt 25,14-30 

Úgy lesz akkor, mint amikor egy ember arra készült, hogy külföldre menjen. Hívta a szolgáit és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek a képessége szerint; és elment külföldre. Ekkor rögtön elindult az, aki öt talentumot kapott, dolgozott velük, és szerzett másik ötöt. Éppígy az is, aki kettőt kapott, szerzett másik kettőt. Az viszont, aki egyet kapott, elment, a földbe ásva elrejtette ura pénzét. Sok idő múltán megjött ezeknek a szolgáknak az ura és számadást tartott velük. Előállt ekkor az, aki öt talentumot kapott, hozott másik öt talentumot, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik öt talentumot nyertem rajta.” Az ura azt mondta neki: „Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.” (...) A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre! Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!” 

Sajnos, manapság a keresztények körében is a csalfa báj és a múlékony szépség lett a legnagyobb érték... Az örök szépségre és az el nem múló kedvességre – a lelki tisztaságra, ártatlanságra – egyre inkább vakok vagyunk. Jellemző, hogy valójában mit szeretünk abban, akit szeretünk. Ha külső tulajdonságait csupán, akkor azt szeretjük benne, ami elmúlik. Ha Istenhez fűződő kapcsolatát, hűségét, kitartását, akkor azt szeretjük benne, ami örökkévaló. Ahhoz, hogy valaki olyan emberi életet éljen, mint a mai Olvasmányban említett családanya, hit, remény és szeretet szükséges, mert csak ezek őrizhetik meg szorgosnak és fáradhatatlannak. 

Már az is nagy figyelmeztetés, hogy mi maradt fenn eddig az emberi történelemből, a letűnt nemzedékek alkotásaiból. Lényegében az örökkévalóság emlékei: a legősibb civilizációkból fennmaradt emberi csontvázak mellett lévő, nyilvánvalóan a túlvilágra utaló tárgyak és jelek, az egyiptomi piramisok, melyek ugyancsak az örök élet és a túlvilág emlékművei, illetve ősi keresztény templomok. Mi marad meg a mi életünkből? Mit hagyunk hátra azok szívében, akikkel közvetlenül érintkezünk? Bűneink fájdalmas nyomait? Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó emlékjeleit? 

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy a belső, maradandó értékeket keressük és becsüljük. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy egész életünk folyamán második, dicsőséges eljöveteledet siettessük azzal, hogy azt szeretjük, abban remélünk, ami örökkévaló, s mintegy a szeretettől űzve, talentumainkat jól felhasználva, serényen fáradozunk országod eljöveteléért.

Évközi 32. hét

Bölcs 18,14-16

Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén mint egy zord harcos. Vissza nem vonható parancsodat hordozta éles pallos gyanánt, ott állt és betöltött mindent halállal, az eget érte, miközben a földön állt. Az egész teremtés ugyanis teljesen újjáalakult természetében, hogy parancsaid szolgálatára álljon, és gyermekeidet sértetlenül megóvja. Mert felhő árnyéka borította táborukat, s ott, ahol azelőtt víz állt, szárazföld bukkant elő: jól járható út a Vörös-tengerben, zöldellő mező a nagy mélység közepén. Átvonult rajta az egész nép kezed oltalma alatt, és bámulatos csodáidat szemlélte; legelésztek, mint a lovak, szökdeltek, mint a bárányok, és dicsértek téged, Uram, aki megmentetted őket.

Lk 18,1-8

Arról is mondott nekik egy példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: ,,Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Volt abban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá és kérte: ,,Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!” Az egy ideig nem volt rá hajlandó. Azután mégis így szólt magában: ,,Bár Istentől nem félek, és embertől nem tartok, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül is idejöjjön és arcul üssön.” Azután így szólt az Úr: ,,Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró? Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

A szent liturgia Karácsony éjszakáján, az örök Ige megtestesülésére vonatkozóan olvastatja velünk ezt a költői szépségű, titokzatos Olvasmányt, mely az eredeti szövegösszefüggés szerint egyértelműen Izrael Egyiptomból való szabadulásáról beszél. Isten nagy tettei mind mély csöndben, az éjszaka közepén mennek végbe, hiszen mindegyik teremtő aktus, a nem létezőnek a létezésbe való hívása. Ebben a mélységben történik Krisztus fogantatása és dicsőséges feltámadása, s ebben fog végbemenni a mi feltámadásunk és az utolsó ítélet is.

A ,mély csönd, és az ,éjszaka, emberségünkre vonatkozó kifejezések. Egyik is, másik is több, mint a misztikusok által használt költői kép: mind a csönd, mind az éjszaka mélységes valóság, melyben részünk van mindaddig, míg az utolsó napon fel nem virrad az új világ hajnala. Ez a csönd azonban nem süket csönd, és az éjszaka nem vaksötét. A csöndben visszhangzik Isten kimondott Igéje, és szívünkig elérve válaszra vár; az emberi történelem sűrű sötétségébe pedig újból és újból belehasít az isteni cselekvés villámfénye. Ez segít megőrizni a hitet, azt a bizalommal teli és tettekben megnyilatkozó hitet, melyet Urunk keresni fog a földön, amikor az utolsó napon visszatér.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a kinyilatkoztatás teljességét, melyet megadtál, amikor feltártad előttünk belső, szentháromságos életed csodálatos titkát. Adj nekünk olyan hitet, amely magában foglalja az értelem hódolatát is a minket mérhetetlenül felülmúló isteni misztérium előtt, s amely mintegy ostromolja és megnyitja az eget, siettetve a Te dicsőséges eljöveteledet és sürgetve az ítéletet. Jöjj el, ó, Urunk, teljesítsd be az ember és a világegyetem történelmét, teremts új eget és új földet, s töltsd be önmagaddal mélységes vágyakozásunkat.

Évközi 32. hét

Bölcs 13,1-9

Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, akik nem tudták a látható javakból megismerni azt, aki van, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót, hanem a tüzet, vagy a szelet, vagy az iramló levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a víz árját, vagy a napot s a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, mennyivel kiválóbb ezek ura, hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából, szépségéből nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét. (...)

Lk 17,26-37

Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak s férjhez mentek addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába. Azután jött a vízözön, és mindenkit elpusztított. És ugyanúgy, ahogy Lót napjaiban történt: Ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek. Azon a napon pedig, amikor Lót kiment Szodomából, tűz és kénkő esett az égből és elpusztított mindenkit. Így lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik. Aki azon a napon a háztetőn lesz és a holmija a házban, ne jöjjön le érte, hogy elvigye; és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza. Emlékezzetek Lót feleségére. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt. Mondom nektek: Azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony őröl együtt: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Erre megkérdezték tőle: ,,Hol lesz ez, Uram?” Ő azt felelte nekik: ,,Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is.”

Noé napjai, Lót napjai és az Emberfia napjai olyanok, mint a mi korunk és a mi napjaink: vannak jelek, figyelmeztetések, de a világ fiai nem vesznek tudomást róluk, és folytatják megszokott életüket. Mi, itt az északi félteke mérsékelt égövében, ahol a természet éppen akkor veti le díszeit s válik tetszhalottá, amikor az egyházi év vége felé figyelmünk a végső dolgok felé fordul, kapunk egyfajta illusztrációt arról, hogy elmúlik ez a világ és minden dicsősége, de nem elég elégikus-bús hangulatba kerülni ettől, hanem figyelmes szívvel, éber várakozással kell készülni az Úr eljövetelére. Mert maga a természet is hiábavalóságnak van alávetve, s mi nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor az Emberfia eljön, hogy ítéletet tartson a világ felett. Ha csupán a föld jeleire hagyatkozunk, nem az lesz-e a sorsunk, hogy itt hagynak a földön, amelynek örömeibe testestül-lelkestül belesüppedtünk?

Amit az Úrért, az őiránta való szeretetből építettünk, azt az özönvíz vagy a kénköves tűzeső sem pusztíthatja el, ami viszont nem tartozik a szeretet örökké megmaradó értékei közé, azt itt kell hagynunk, különben vele együtt mi is elpusztulunk. Ne hátra, hanem előre tekintsünk, ahol az Úr vár és az ország, amelynek romlatlan szépsége azok osztályrésze, akiknek szíve nem az evésben és ivásban, nem az adásban és vevésben, s nem az ültetésben és építésben volt, hanem akik kitartottak az Úrhoz való ragaszkodásban.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, légy mindig jelen szellemi horizontunkon, amint az ég felhőiben ítéletre érkezel. Segíts, hogy bármit teszünk, és bármit mond is a környezetünk, ne szűnjünk meg Rád figyelni, és parancsaid szerint cselekedni. Tedd, hogy legyenek olyan percek, órák az életünkben, amikor már itt a földön magaddal ragadsz bennünket, elővételezve azt a gyönyörűséges napot, melytől fogva örökké együtt leszünk Veled a Te országodban.

Évközi 32. hét

Bölcs 7,22 – 8,1

Benne ugyanis lélek van: értelmes és szent, egyetlen, sokféle és finom, ékesen szóló, gyors és szeplőtelen, biztos, kellemes, jót kedvelő és éles, akadályt nem ismerő, jótékony, emberbarát, kegyes, állhatatos, szilárd, minden erővel teljes, mindent látó, minden szellemen átható, az értelmeseken, tisztákon, legfinomabbakon. Mert minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség, tisztaságánál fogva mindenen áthatol, mert Isten erejének lehelete, s a mindenható Isten dicsőségének tiszta csordulása. Nincs benne semmi szenny, mert az örök világosság kisugárzása, Isten fölségének szeplőtelen tükre és jóságának képmása. Bár egymagában van, mindent megtehet, bár egyedül marad, mindent megújít, nemzedékről-nemzedékre betér a szentek lelkébe, s őket Isten barátaivá és prófétákká avatja. Mert Isten csak azt szereti, aki a bölcsesség bizalmasa, mivel az ékesebb a napnál és minden csillagképnél, a fényhez hasonlítva különb annál is, mert azt felváltja az éjjel, a bölcsességen azonban nem vesz erőt a gonoszság! Elér tehát erejével egyik határtól a másikig, s a mindenséget üdvösen igazgatja.

Lk 17,20-25

Amikor a farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa, ezt válaszolta nekik: ,,Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: ,,Íme itt van,” vagy ,,Amott”. Mert az Isten országa köztetek van.” A tanítványoknak pedig ezt mondta: ,,Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, és nem fogjátok látni. Ha azt mondják majd nektek: ,,Íme, itt van”, ,,íme, ott van”; ne menjetek el és ne fussatok oda. Mert mint ahogy a cikázó villám az ég egyik végétől a másikig látszik, olyan lesz az Emberfia is az ő napján. De előbb még sokat kell szenvednie, és el kell, hogy vesse ez a nemzedék.

Isten országának kinyilvánulása és az Emberfia napja egy és ugyanaz, mert ahol Jézus Krisztus jelen van, ott az Isten országa. Ahhoz hasonló ez, mint mikor a szamariai asszony a Messiást említi Jézusnak, ő pedig így válaszol: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Isten országa nem helyhez kötődik, hanem Jézus Krisztus személyéhez, aki által az Atyával való tökéletes kapcsolat fennáll a Szentlélekben. És nem látványos történelmi eseményhez vagy természeti tüneményhez, hanem szenvedéséhez és kereszthalálához, amellyel kieszközölte számunkra, hogy ez az elevenítő kapcsolat ne csak közöttünk, hanem bennünk is legyen.

Ha Jézus Krisztus földi testében, fizikai valójában most közöttünk lenne, az nem volna elég. Kortársai előtt ott állt, mégis sokan elutasították és megvetették. Most azonban már bennünk él: a hit és a szentségek által a Szentlélekben. Isten országába belépni azt jelenti, hogy életegységben vagyunk Isten egyszülött Fiával, s rajta keresztül az Atyával. Ez a titok fog feltárulni mindenki előtt az utolsó napon. Azonban nem csupán külön-külön élünk egy életet Krisztussal, hanem közösségileg is, hiszen az Egyház az ő Titokzatos Teste. Így nyer mélyebb értelmet a mai Evangéliumban elhangzó kijelentés: „Isten országa köztetek van.” Nem mi építjük az Isten országát egymás között, hanem a Szentlélek valósítja és bontakoztatja ki bennünk és közöttünk Krisztus életét.

Urunk Jézus, add meg nekünk, kérünk, Isten országa köztünk való jelenlétének boldogító tapasztalatát. Segíts kegyelmeddel, hogy a Tőled kapott új minőségű életet befogadva személyes önátadásunkkal és az egymás iránti feltétel nélküli szeretettel tanúskodjunk Rólad az emberek előtt, és így készítsük elő a Te dicsőséges eljöveteledet.

Évközi 32. hét

Bölcs 6,1-11

Hallgassatok tehát, királyok és értsetek! Okuljatok, akik kormányozzátok a föld határait! Figyeljetek ti, akik sokaság fölött uralkodtok, és népek nagy számával hivalkodtok! Mert az Úrtól nyertétek a hatalmat, s a Fölségestől az uralmat, aki számon kéri tetteiteket, és kifürkészi terveiteket; mert, noha országa szolgái vagytok, nem ítéltetek igazul, nem tartottátok meg az igazság törvényét, és nem jártatok Isten akarata szerint. Iszonyúan és hamar megjelenik nektek, mert szigorú ítélet vár a hatalmon levőkre! A kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény fenyítés vár a hatalmasokra, mert Isten nem tart senki személyétől, és nem fél senki rangjától, hisz a kicsinyt is, a nagyot is ő alkotta, s egyaránt viseli gondját mindegyiknek. Az erősekre azonban szigorúbb vizsgálat vár! Hozzátok szól tehát szavam, ti királyok, hogy bölcsességet tanuljatok, és el ne essetek! Mert, akik az igazságot igazságban megtartják, igazzá lesznek, s akik megtanulják, védelmezőre találnak. Kívánjátok tehát szavaimat, vágyódjatok utánuk, és okulásban lesz részetek!

Lk 17,11-19

Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: ,,Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: ,,Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!”. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: ,,Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Aztán így szólt hozzá: ,,Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.”

A hála leghétköznapibb, s ugyanakkor legegyetemesebb kifejezése a ,köszönöm,. Amikor ezt a szót kimondjuk valakinek, azon túl, hogy egy bizonyos dologért mondunk köszönetet, azt valljuk meg, hogy őt magát ajándéknak tekintjük, és elfogadjuk. Ahol pedig ez a szó két ember vagy egy család, közösség tagjai között kezd kiveszni a használatból, az annak a jele, hogy a felek, tagok már nem érzik megajándékozottnak magukat, hanem amit a másiktól kapnak, azt úgy tekintik, mint ami jár nekik. Ha ez a helyzet állandósul, az a kapcsolat(ok) elsivárosodásához, kiüresedéséhez, halálához vezet.

A tíz leprás közül kilenc csak külsőleg tisztult meg, az ajándékot, amit kaptak, csak félig fogadták el. A tizedik azonban teljesen meggyógyult; élete tisztult meg, mert rátalált a tiszta forrásra. Azonban nemcsak a gyógyulásra vágyónak szükséges a hálaadás. Jézus is várja, hogy aki Isten erejét megtapasztalja életében, dicsérje érte az Urat. Ahol nem ilyen lelkülettel találkozott, ott nem is tett sok csodát: a hit (a megelőlegezett bizalom) és az elfogadás (az utólagos hála) hiánya szinte megbénította. Mert a csoda sohasem csupán külső esemény, hanem belső is: fel kell fedezni, el kell fogadni, meg kell köszönni. A csoda csak személyek között értelmezhető, különben legfeljebb megmagyarázhatatlan természeti jelenség, amelynek nincs semmiféle üzenete számunkra. Ezért nem tudtak mit kezdeni a farizeusok és írástudók Jézus csodáival: a bennük rejlő üzenetre voltak süketek, annak álltak ellen teljes erővel.

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy ne szűnjünk meg hálaadásban élni és köszönetet mondani, mindenekelőtt Neked, minden jó forrásának, azután testvéreinknek, akiken keresztül a Te jóságod nyilatkozik meg irántunk. Add, hogy még ha olykor nehezünkre esik is, merjük kimondani a köszönet életadó, megerősítő szavát, különösen is azoknak, akik a legközelebb vannak hozzánk, így mondva igent rájuk és a Te üdvözítő művedre.

Évközi 32. hét

Bölcs 2,23 – 3,9

Isten ugyanis halhatatlannak teremtette az embert, és saját hasonlóságára és képére alkotta, a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak. Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek.

Lk 17,7-10

Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: ,,Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?” Nem azt mondja-e neki inkább: ,,Készíts vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is”? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ,,Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!”

A sátán csábítása mögött mindig Istennel szembeni irigysége áll, s mesterkedése arra irányul, hogy irigységet ébresszen az emberben is. Így jött a világba a halál és minden rossz: a széthúzás, gyűlölködés, szakadás és testvérgyilkosság. Mert az irigység azt sugallja, hogy megszerezzem magamnak, ami a másiknak van, s ha ez lehetetlen, akkor neki se legyen, sőt ha lehet, ő se legyen többé... A kellemetlen érzés, amely egy pillanatra befelhőzi jó közérzetünket, amikor mások sikereiről hallunk, a levertség, amely ránk telepszik, amikor a másokkal való összehasonlításban alulmaradunk, arról árulkodik, hogy a mi szívünkbe is befészkelte magát az irigység szúja, és megpróbál szép lassan felőrölni. Ez még nem bűn, csak kísértés, melyet le lehet győzni.

Először is: ne szemléljük helyzetünket tragikusan. A humor és önirónia sokat segít abban, hogy ne merüljünk túlzottan az önsajnálatba. Másodszor: adjunk hálát Istennek, amiért elhalmozott ajándékaival és feladatot bízott ránk. Erősödjünk meg a helyes önértékelésben, anélkül, hogy magunknak tulajdonítanánk, amit Istennek köszönhetünk. Ez az alapozás. Ezután következzék a hálaadás azért a jóért, amit Isten testvérünk életében vagy őáltala vitt végbe. Fejezzük ki elismerésünket testvérüknek is fáradozásáért (kerülve az üres hízelgést), és szívből kívánjunk neki további eredményes előrehaladást a jóban. És végül ajánljuk fel neki segítségünket imádság, biztatás, jó tanács, esetleg a terhek egy részének átvállalása formájában.

Urunk Jézus, tudatosítsd bennünk, hogy mi csak haszontalan szolgák vagyunk, akiken keresztül azonban a Te kegyelmed működik, a kinek-kinek sajátos módon juttatott kegyelmi adomány szerint. Segíts kérünk, hogy legyőzzük magunkban az irigységből és féltékenységből származó rossz gondolatokat és szándékokat, s hálát adva mindazért a jóért, melyet általunk vagy testvéreink által vittél véghez, készséges szívvel segítsük elő a jó kibontakozását a magunk, testvéreink és mindnyájunk üdvösségére.

Évközi 32. hét

Bölcs 1,1-7

Szeressétek az igazságot, ti föld bírái! Gondoljatok az Úrra jó lélekkel, keressétek őt szívetek egyszerűségében, mert azok találnak rá, akik nem kísértik, s azoknak nyilvánítja ki magát, akik bíznak benne! Az aljas gondolatok ugyanis eltávolítanak Istentől, s a próbára tett hatalom megfeddi a balgákat. Mert nem tér a bölcsesség gonosz szándékú lélekbe, és nem lakik bűnnek adózó testben. Hisz a fegyelem szent lelke menekül a hamisságtól, távol tartja magát az esztelen gondolatoktól, és visszariad, ha igaztalanság közelít. A bölcsesség emberbarát lélek ugyan, de nem hagyja büntetlenül a káromló ajkának vétkét, mert Isten az ember veséit kutatja, a szívét jól megvizsgálja, és nyelvét meghallgatja. Az Úr lelke ugyanis betölti a földkerekséget, s aki egybefogja a mindenséget, az tud is minden szóról!

Lk 17,1-6

Azután így szólt tanítványaihoz: ,,Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak, de jaj annak, aki okozza azokat. Jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék, mint hogy megbotránkoztasson egyet is e kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra! Ha vét ellened testvéred, figyelmeztesd; és ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, és napjában hétszer tér vissza hozzád, és azt mondja: »Bánom!« – bocsáss meg neki.” Az apostolok ekkor azt mondták az Úrnak: ,,Növeld bennünk a hitet!” Az Úr ezt felelte: ,,Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: ,,Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!”, engedelmeskedni fog nektek.

Arra talán hajlandók vagyunk, hogy hetedszer is azt mondjuk bűnét megbánó testvérünknek, hogy „Megbocsátok”, mert szégyellenénk nyíltan ellentmondani Krisztus szavának, közben azonban észrevétlenül építjük fenntartásaink áthatolhatatlan falait, és csendben elhatározásokat teszünk: „Kerülni fogom a továbbiakban a vele való találkozást”, „Nem sokáig leszünk együtt, addig csak kibírom valahogy”, és így tovább. Amikor kikezdhetetlennek vélt logikával védjük döntésünket, amellyel minél távolabb akarunk maradni egy számunkra kellemetlen testvérünktől, akkor ez a sziklaszilárd és a világ szemében meggyőző logika éppenséggel azt bizonyítja, hogy még nem értettük meg az irgalom lényegét, és nem úgy bocsátottunk meg, ahogy azt Krisztus kéri tőlünk a mai Evangéliumban.

Az irgalmasság gyakorlása ugyanis nem kegy a részünkről, és persze nem is balekség a jóindulatunkkal visszaélő embertársunkkal szemben, hanem olyan kegyelmi esemény, mely által elsősorban mi magunk szabadulunk fel Krisztus nagyobb, igazabb szeretetére. A mai Olvasmány beszél a veséről, a szívről és a nyelvről, s ez a három a megbocsátás vonatkozásában is fontos. Az irgalomnak, a megbocsátásnak nem elég a nyelv, vagyis a szavak szintjén maradnia, hanem lelkünk mélyét, majd tudattalan világunkat is elérve át kell itatnia egész életünket. Ez azt is jelenti, hogy az igazi megbocsátás nem megy egyik pillanatról a másikra: néha emberfeletti erőfeszítéseket kíván, és évekig is eltarthat, míg teljesen megszületik bennünk.

Urunk Jézus, elismerjük, hogy gyakran emeltünk falat többször megbotló, majd bocsánatot kérő testvéreink ellen védekezésül, s ezzel megakadályoztuk, hogy a Te irgalmas szereteted rajtunk keresztül elérje őket. Vezess el, kérünk, az igazi megbocsátásra, melyben bocsánatot kérő testvérünkkel együtt lépünk be az irgalom kapuján, s együtt születünk újjá az isteni megbocsátás szabadító erejéből.

Évközi 32. vasárnap

Bölcs 6,12-16

Ragyogó a bölcsesség és hervadhatatlan, és könnyen meglátják azok, akik szeretik; akik keresik, meg is találják. Eléje megy azoknak, akik vágyódnak utána, s előre megmutatja nekik magát. Aki kora hajnalban keresi, nem kell, hogy fáradjon, mert a portáján ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, csakhamar gond nélkül lesz, mert ő maga jár körül, s felkeresi azokat, akik hozzá méltók, vidáman jelenik meg nekik az utakon, és minden gondolatban találkozik velük.

1Tessz 4,13-18

Testvérek, nem akarunk titeket, tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Mt 25,1-13

Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: ‘Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!’ Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbe hozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: ‘Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.’ Az okosak ezt válaszolták: ‘Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.’ Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak,bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: ‘Uram, uram! Nyiss ki nekünk!’ De ő így válaszolt: ‘Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.’ Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

Nem túl sokan vannak, akik szeretnek kora reggel felkelni és kiugrani az ágyból, pedig ősi tapasztalat, hogy „ki korán kel, aranyat lel.” S ez igaz testi és lelki értelemben egyaránt. Nagyon is érdemes meghozni a korán kelés áldozatát, és a nap első félóráját, óráját Istennek szentelni. Ha mindjárt ébredés után felkelünk, és kitárjuk az ajtót-ablakot Isten kegyelme előtt, egész napunk tartalmasabb, összeszedettebb, értékesebb lesz. Az Úrnál való reggeli időzés segít rendet vinni az életünkbe, figyelmünket az igazán lényeges felé fordítani. Nem pusztán abban az értelemben, hogy meg tudjuk különböztetni, elvégzendő feladataink közül melyik a legfontosabb, hanem úgy is, hogy gondolatainkat Isten gondolataira hangolva bepillantást nyerünk az ő nagy terveibe, az üdvösség rendjébe is, mint Szent Pál, aki a tesszaloniki híveknek az elhunytak sorsáról, a feltámadás „rendjéről” ír a mai Szentleckében. 

Aki napját már jó korán az Úrral kezdi, az tudja szívét az egész nap folyamán az Úrra figyelés állapotában megőrizni. Már kora reggel megkezdi a virrasztást azzal, hogy lámpását megtisztítja, megtölti olajjal, s késő éjjelig kitartó tartalék olaját is előkészíti, hogy készen álljon a Vőlegény fogadására, amikor ő visszatér. S mennyire más embertársainkkal: családtagjainkkal, munkatársainkkal, növendékeinkkel, betegeinkkel vagy ügyfeleinkkel úgy találkozni, hogy Isten csöndjéből megyünk hozzájuk! Ha e csöndben, a lelkünk Jegyesével való meghitt együttlét ideje alatt elmerülünk szent arcának szemlélésében, ez az arc előttünk lesz egész nap, s testvéreink szemében fel fogjuk ismerni az ő tekintetét. 

Urunk Jézus, segíts nekünk kegyelmesen, hogy a reggeli imádság csendjében megtisztítsuk hitünk lámpását, melyet a figyelmes szeretet olaja táplál. Add, hogy Veled induljunk munkába, egész nap a Te jelenlétedben járjunk, s a nap végén úgy térjünk nyugovóra, hogy lelkünk tovább virrasszon, várva jöveteledet.

Évközi 31. hét

Róm 16,3-9.16.22-27

Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban. Ők életüket kockáztatták az én életemért; nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza is. Köszöntsétek a házukban levő közösséget is. Köszöntsétek az én kedves Epenétuszomat, aki Ázsiának zsengéje Krisztusban. Köszöntsétek Máriát, aki sokat fáradozott értetek. Köszöntsétek Andronikoszt és Júniászt, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. Köszöntsétek Ampliátuszt, aki nekem igen kedves az Úrban. Köszöntsétek Urbánuszt, munkatársunkat Krisztus Jézusban, és az én kedves Sztakhiszomat. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Krisztus minden egyháza köszönt titeket. Köszöntlek titeket az Úrban én, Terciusz is, aki írtam a levelet. Köszönt titeket Gájusz, aki házigazdám nekem és az egész egyháznak. Köszönt titeket Erasztusz, a város vagyonkezelője és Kvartusz testvér. Annak pedig, akinek van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket evangéliumomban és a Jézus Krisztusról szóló tanításban, s annak a titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás borult, de amely most az örök Isten parancsára a próféták iratai által a hitnek való engedelmesség végett nyilvánvalóvá lett, s így minden nemzet előtt ismeretes, az egyedül bölcs Istennek, Jézus Krisztus által, tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.

Lk 16,9-15

„Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben hazug, az a nagyban is hazug. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, akkor ki adja oda nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Hallották mindezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták őt. Ekkor azt mondta nekik: „Ti ugyan igaznak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket, mert ami az emberek előtt magasztos, az az Isten előtt utálatos.”

Nem emberfeletti hűséget kíván tőlünk az Úr, hanem csak annyit, hogy a ránk bízott kicsiben hűek maradjunk. Csupán mai munkámban, állapotbeli kötelességeim teljesítésében, emberi kapcsolataimban kell becsületesen helytállnom. A hamis mammon elsősorban a pénzt jelenti, amellyel az alamizsnálkodás útján szerezhetünk barátokat, nem abban az értelemben, hogy megnyerjük, lekötelezzük őket magunknak, hanem hogy megvalósítva a felebaráti szeretet parancsát Isten szeretetén alapuló közösségre lépünk velük. És ezt a feltűnésmentes adakozást kiterjeszthetjük nem anyagi természetű javainkra is: tehetségünkre, időnkre, figyelmünkre. Mi ebben a nehéz?

Mégis, egyszerre igaz, hogy Krisztus követése könnyű és édes, és az, hogy erőnket meghaladó módon nehéz, mert bennünk is ott munkál a kettős törvény, amelyről Szent Pál ír: „A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban.” Ez a belső meghasonlottság azonban nem legyőzhetetlen. Csupán addig tart, amíg meg nem születik az az érett és határozott döntés a szívünkben, hogy nem szolgálunk többé két úrnak. Mert mindkét úr tökéletes odaadást kíván, egész fizikai és szellemi valónk odafordulását, teljes erőbedobást. Csak míg ezt az egyik, aki valóban Úr, nyíltan megköveteli és bőségesen megjutalmazza, addig a másik – aki igazából nem úr, csak trónbitorló – erről nem beszél, hanem hazug ígéretekkel és csalóka látszatokkal csábít magához, s amikor egészen leköteleződtünk neki, rútul cserbenhagy.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Evangéliumban adott egyszerű, gyakorlati útmutatásaidat, melyeket elég követnünk ahhoz, hogy elnyerjük az örök életet. Kérünk, segíts, hogy nap mint nap fenntartások és magyarázkodások nélkül tudjuk megtenni a jót, akkor is, ha egyszer-egyszer nehezünkre esik, s így lassanként megszűnjék szívünk megosztottsága. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy mindennapjaink az életszentség útjává váljanak, és Veled együtt átmenve a halálon megízlelhessük a feltámadás dicsőséges szabadságát.