2022. január 24., hétfő

Évközi 3. hét

2Sám 5,1-7.10

Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: „Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: „Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.”„ Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává. Harminc esztendős volt Dávid, amikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodott. Hebronban, Júda felett, hét esztendeig és hat hónapig uralkodott, Jeruzsálemben pedig, egész Izrael és Júda felett, harminchárom esztendeig uralkodott. Felvonult ugyanis a király s mindazok az emberek, akik vele voltak, Jeruzsálembe, a jebuziták, azon föld lakói ellen. Erre azok azt üzenték Dávidnak: „Ide ugyan be nem jutsz, hacsak el nem távolítod a vakokat és sántákat, akik azt mondják: „Ide ugyan be nem jut Dávid.”„ Dávid mindazonáltal bevette Sion várát, azaz a Dávid-várost, és mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt.

Mk 3,22-30

Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.” Mert azt mondták: „Tisztátalan lélek van benne.”


Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente fel, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának felkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk. Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit.

Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, olyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség. Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig.

Segíts, kérünk, Urunk Jézus, a jó harcban, melyet azért viselünk, hogy uralmadat mind jobban érvényre juttassuk életünkben, és birtokba vegyük a kezdettől fogva nekünk készített Országot. Ne engedd, hogy a harc folyamán ellankadjunk, hogy a kulisszák mögött titkos tárgyalásokat folytassunk az Ellenséggel, és ahelyett, hogy végső rohamra indulnánk ellene, a megalázó békekötés feltételeiről egyezkedjünk vele. Adjon erőt nekünk, hogy a döntő ütközetet Te már megvívtad értünk, és győzelmet arattál a gonosz felett, s hogy nekünk adtad a Szentlelket, akinek erejében mi is parancsolni tudunk a gonosz lelkeknek, akárcsak Te a mai Evangéliumban.

2022. január 23., vasárnap

Évközi 3. vasárnap

Neh 8,2-4a.5b.8-10

Azokban a napokban, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, az egész nép egy emberként összegyűlt a Víz-kapu előtti téren. Akkor Ezdrás pap a gyülekezet elé tárta a Törvényt, a férfiak, a nők és mindazok elé, akik meg tudták érteni. Az egész nép füle figyelt a törvény könyvére. (…) Akkor Ezdrás áldotta az Urat, a nagy Istent, s az egész nép felemelt kézzel ráfelelte: Ámen, ámen. Majd mélyen meghajoltak, és a földre borulva imádták az Urat. (…)

1 Kor 12, 12-30

(…) Mi ugyanis, akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk, mindnyájan egy testté lettünk a keresztségben az egy Lélek által. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. (…) Ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyító erőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt. Vajon mind apostolok? Mind próféták? Mind tanítók? Valamennyien rendelkeznek csodatevő hatalommal és gyógyító erővel? Mindnyájan beszélnek nyelveken? Mindnyájan értelmezik a beszédeket? Ti törekedjetek értékesebb adományokra!

Lk 1,1-4; 4,14-21

(…) Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”


A babiloni fogságból hazatért maradék lélekben megérett arra, hogy akként hallgassa Isten igéjét, s annak fogadja el, ami: az Örökkévalótól érkezett üzenetnek, az egyetlen üdvözítő kinyilatkoztatásnak. Ma is születnek új Ezdrások, és már ácsolják az emelvényt, ahonnan friss erővel, hatalmas eredetiséggel fogják felolvasni, újból meghirdetni Krisztus evangéliumát, mint az egyedül megmentő, üdvözítő tanítást. Föl kell emelni az evangéliumos könyvet, kiragadni a modern pogányság minden vallást egybemosni igyekvő, nyárspolgári kényelmességéhez ideológiát gyártó közegéből, a megalkuvó, magzatgyilkos és haldoklókat kegyesen másvilágra segítő képmutatás mocskos kontextusából, magasra tartani, és fennszóval hirdetni az örömhírt, hogy van szabadulás, van megváltás, van bűnbocsánat.

A mai vasárnapon kezdjük el Szent Lukács evangéliumának olvasását. Általa tárja Isten szent népe elé Krisztus az újszövetségi törvényt. Már csak rajtunk múlik, hogyan hallgatjuk: úgy-e, mint a názáreti zsinagógában ülők, akik helyeseltek és csodálkoztak, később azonban megbotránkoztak azon, amit mondott, vagy úgy, mint a fogságból hazatért, a szenvedések tüzes kohójában megtisztult választott nép tagjai, akik „meghajoltak és arcukkal a földre borulva imádták Istent”. Készek vagyunk-e elszakadni előítéleteinktől, tudjuk-e függetleníteni magunkat a közízléstől és a világtrendektől, hajlandók vagyunk-e akár véres szakítás árán is kitépni magunkat abból az alattomos hálóból, mely a modern civilizáció jelszavaiból és reklámjaiból szövődik körénk, azt sugallva, hol csábítón, negédesen, hol éles-fenyegetőn, hogy nincs más út, nem tehetünk mást, be kell állnunk a sorba, és nekünk is imádnunk, szolgálnunk kell az épp divatba jött isteneket...? Az evilági boldogulás receptjei helyett akarjuk-e meghallani és szívünkbe fogadni az igazi örömhírt.

Urunk, Jézus Krisztus, légy áldott azért, hogy az Ószövetség ígéretei Benned mind beteljesültek, mégpedig minden elképzelésünket felülmúlóan, hiszen testestül-lelkestül személyes, örök jövőt adsz nekünk. Hálát adunk azért is, hogy nem vagyunk egyedül, hogy sok-sok testvérünkkel együtt közösséget, egy testet alkotunk, melyet egy és ugyanazon Lélek itatott át. Add meg nekünk, kérünk, az istenfélelem ajándékát, hogy leborulva hódoljunk csodálatos műved láttán, s mindnyájan a magunk adománya és hivatása szerint dicsőítsük meg az Atyát, Általad a Szentlélekben.

2022. január 22., szombat

Évközi 2. hét

2Sám 1,1-4.11-12.19.23-27

Miután Saul meghalt, Dávid pedig az amalekiták megverése után visszatért, és már két napot Szikelegben töltött, történt, hogy a harmadik napon megszaggatott ruhában és porral behintett fővel megjelent egy ember, aki Saul táborából jött. Amikor Dávidhoz ért, meghajtotta magát, és arcra borult. Dávid megkérdezte tőle: ,,Honnan jössz?’’ Az ember azt felelte: ,,Izrael táborából menekültem.’’ Dávid tovább kérdezte: ,,Mi történt hát? Mondd el nekem!’’ Az ember azt válaszolta: ,,Megfutamodott a nép a harcban, és sokan elestek és meghaltak a népből, sőt maga Saul és Jonatán, a fia is meghalt!’’ Erre Dávid, és mindazok az emberek, akik vele voltak, megragadták és megszaggatták ruháikat. Napestig jajveszékeltek, sírtak és böjtöltek Saul és a fia, Jonatán, valamint az Úr népe és Izrael háza miatt, hogy a kard által elestek. Izrael, megölték a dicsőket hegyeiden! Miként estek el a hősök! Saul és Jonatán, akik életükben úgy szerették, becsülték egymást, holtukban sem váltak el egymástól. Sasoknál gyorsabbak, oroszlánoknál vitézebbek voltak! Izrael lányai, sirassátok Sault, aki bíborral titeket gyönyörűn ruházott és ruhátokra arany ékszereket rakott. Mint estek el a hősök a harcban! Jonatánt megölték halmaidon! Fájlallak, testvérem, Jonatán, oly kedves voltál nekem, szeretetem nagyobb volt irántad, mint szerelmem feleségeim iránt. Mint az anya szereti egyetlen fiát, úgy szerettelek én téged. Mint estek el a hősök, és vesztek el a harci fegyverek!’’

Mk 3,20-21

Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: ,,Megháborodott.’’


Hogy megértsük Urunk, Jézusnak az utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett szavát: „Barátaimnak mondalak titeket...”, mindenekelőtt a Bibliában előforduló barátságot kell szemlélnünk, amilyen Dávidé és Jonatáné. Dávidnak Jonatán természetesen nem arra való volt, hogy pótolja az asszonyi szerelmeket, ő csupán barátságuk testen és véren felülemelkedő, örök életszövetségbe torkolló mivoltát hangsúlyozza, amelyhez foghatót sehol és senkinél nem talált. Azzal, ahogy Jonatán megmentette Dávid életét a haláltól, s ahogy Dávid megsiratta Jonatánt, kölcsönösen kifejezték, hogy értéktelen számukra a világ, ha a másik nincs jelen benne. Jézus pedig életét adta értünk, barátaiért, mert nem akar olyan örökkévalóságot, amelyben mi nem vagyunk ott.

Minden emberi kapcsolatnak, ha meg akar maradni az örökkévalóságra, valamiképpen ennek a barátságnak a szintjére kell felemelkednie. Jézus barátságát viszonozni pedig azt jelenti, hogy egy lélekké válunk vele, hiszen a barátok két testben egy lélekként élnek, és Jézus a saját Lelkét adta nekünk... Az evangéliumi erkölcs ettől fogva egyértelmű és világos. Mint ahogy az is, hogy megvallani Jézust bármiféle környezetben – például elegáns, nyakkendős körökben, ahol fel sem tételeznék rólunk, hogy hozzá tartozunk – a barátság bátorságot kívánó, ugyanakkor édességes kötelessége, még ha egyesek őrültnek tartják őt és miatta minket is.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy felemeltél magadhoz, és barátaiddá fogadtál minket, saját isteni, örök életedet osztva meg velünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne szégyelljünk Téged a világ előtt, ne féljünk kínos helyzetbe kerülni Miattad, hanem nyíltan és határozottan megvalljuk, hogy Nélküled élni nem tudunk és nem is akarunk.

2022. január 21., péntek

Évközi 2. hét

1Sám 24,3-21

(…) Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult és azt mondta Saulnak: „Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr felkentje ő. Nézz csak ide, apám, lásd, köntösöd csücske itt van a kezemben! Mivel tehát, amikor levágtam köntösöd csücskét, nem akartam kinyújtani kezemet ellened, ismerd el és lásd be, hogy nincs kezemben gonoszság és hamisság és nem vétettem ellened: s te mégis az életemre leselkedsz, hogy elvedd.” (…)Amikor Dávid befejezte e Saulhoz intézett szavakat, azt mondta Saul: „Nemde, a te hangod ez, fiam Dávid?” Azzal Saul hangos sírásra fakadt és azt mondta Dávidnak: „Te igazabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én pedig rosszal fizettem neked. Te ma bebizonyítottad, hogy jót cselekedtél velem: az Úr a kezedbe adott, s te nem öltél meg engem! Pedig, ki bocsátja el ellenségét, ha ráakad, békében útjára? Fizessen is meg neked az Úr hasonló jóval azért, amit ma velem tettél. Most pedig, mivel tudom, hogy biztosan uralkodni fogsz, s a te kezedben lesz Izrael királysága.

Mk 3,13-19

Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt.


Milyen kár, hogy amit Saul mond, az nem őszinte bűnbánatból fakad, hanem csupán pillanatnyi meghatódásból, az őrületté fajuló féltékenységi rohamok éppen beálló szünetében. Pedig ez a felismerés sorsfordító lehetne számára, önmaga fölé emelhetné, és a valódi dicsőséget szerezhetné meg neki. Most volna az a pillanat, amikor lemondva minden földi hatalomról átadhatná Dávidnak a királyságot, s hátralévő életében csak arra lehetne gondja, ami eddig is gyógyította megtépázott idegzetét, amikor Dávid lanttal kísért zsoltárénekét hallgatta: Isten dicséretére. Ez az önkéntes lemondás nagyobb tett volna sok hadi sikernél, s mindenképp szebb és boldogabb jövőt készítene elő számára, mint ami egyébként vár rá.

Hányan és hányan mesélhetnénk olyan kegyelmi pillanatokról, amikor mások meg nem érdemelt jósága, nagylelkűsége térítette vissza holtvágányra tévedt, a kárhozat kényszerpályájára siklott életünket! Lehet, hogy keresztény meggyőződésből cselekedett így velünk, s ezzel a mi szívünkben is felébresztette a vágyakozást Krisztus után. De lehet, hogy egyáltalán nem is hallott még Krisztusról, mégis, mivel tettével hozzá vált hasonlóvá, az isteni irgalmasság világába emelkedett. Jóval fizetni a rosszért: ez a megváltás lényege. És erre nem képes magától az ember, csak Jézus Krisztus kegyelme által. Ha viszont ezt a kegyelmet befogadja, újabb kegyelmek forrását fakasztja azok számára, akikkel jót cselekszik.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked azokért a kegyelmi tapasztalatokért, amikor egy embertársunkon keresztül megtapasztaltuk a Te végtelen irgalmad hatalmát, mely új világot nyitott előttünk. Óvj meg, kérünk, az elfogult ítélkezéstől, az oktalan féltékenykedéstől és attól, hogy Tőled kapott kiválasztottságunkkal visszaélve úgy tegyünk, mint Saul király vagy tanítványaid közül a karióti Júdás, aki később elárult Téged. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne indulatainkat kövessük, hanem legyen erőnk és bátorságunk jóval viszonozni a rosszat, lemondani a jogos(nak vélt) elégtételről és szeretettel imádkozni azokért, akiktől rosszat kaptunk.

2022. január 20., csütörtök

Évközi 2. hét

1Sám 18,6-9; 19,1-7

Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és azt mondta: „Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak: mi hiányzik még neki, mint a királyság?” Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra. Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot. Ám Jonatán, Saul fia nagyon szerette Dávidot. (…) Jonatán erre jót szólt apjának, Saulnak Dávidról és azt mondta neki: „Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?” Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: „Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni.” Erre Jonatán előhívatta Dávidot és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt.

Mk 3,7-12

Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia.” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.


A féltékenység nem egyszerű emberi gyarlóság, hanem kifejezetten bűn, hálátlanság a minden javakat bőkezűen osztogató Isten ellen, és legtöbbször újabb bűnök forrása. Különösen súlyos az idősebb nemzedéknek a fiatalabb generáció iránti féltékenykedése, amikor a már befutott szorong, hogy ifjabb pályatársa elhalványítja dicsőségét, kiszorítja elért pozíciójából. Az igazán nagyok azonban, akár uralkodók, politikusok vagy egyházi méltóságok, akár művészek, nem féltékenyek utódjukra. Az igazi nagyságot nem kell félteni az új, üstökösként felbukkanó tehetségektől. Ők tisztában vannak vele, hogy a stafétabotot előbb-utóbb át kell adniuk, sőt alkalmasint még örülnek is, hogy méltó kezekben tudhatják örökségüket.

Ez nem jelenti azt, hogy a nagyokat kezdetben nem fogja el egy pillanatra a kellemetlen szédülésszerű érzés, amikor annak a fiatalnak első sikereiről, népszerűségéről, sokat ígérő tehetségéről értesülnek. Ez még nem bűn, csak kísértés, próbatétel. Minden a további tudatos reakción múlik. Hiszen mindenkinek a számára előírt pályát kell végigfutnia, a rá váró jó harcot kell megharcolnia, hogy végül a neki készített győzelmi koszorút elnyerje. S mindezt nem a maga dicsőségére és más rovására, hanem „az Úr nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára”. Azt se feledjük, hogy az az ember, aki által nagy dolgokat visz végbe az Úr, keresztjéből is nagyobb mértékben részesül. Ahelyett hát, hogy féltenénk tőle dicsőségünket, inkább legyünk szolgálatára, segítsünk neki kibontakoztatni a jót, amit az Úr megkezdett benne.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, Atyádnak és a Szentléleknek, a végtelen gazdaságú és kimeríthetetlen fantáziájú Istennek, akitől mindnyájan tehetséget és küldetést kaptunk, hogy egymás szolgálatát kiegészítve megdicsőítsünk testünkben, azaz földi életünkben. Add nekünk kegyelmesen, hogy mások sikerei ne féltékenységet ébresszenek bennünk, hanem örömre gyújtsák szívünket, s így ne csak a féltékenység démonát űzzük messzire, hanem egy lépéssel közelebb kerüljünk ahhoz az igazi, el nem múló dicsőséghez, melyet azoknak készítesz, akik szeretnek Téged.

2022. január 19., szerda

Évközi 2. hét

1Sám 17,32-33.37.40-51

(…) Dávid vette botját, amelyet mindig a kezében hordott, kiválasztott magának öt jó sima követ a patakból, s betette azokat pásztortáskájába, amely nála volt, s kezébe vette parittyáját, s kiment a filiszteus elé. (…) Dávid ekkor így szólt a filiszteushoz: „Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevével megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél a mai napon. Az Úr pedig a kezembe fog adni téged, megöllek, leveszem rólad a fejedet, és még ma az ég madarainak és a mező vadjainak adom a filiszteusok táborának hulláit, hadd tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene! Tudja meg ez az egész gyülekezet, hogy nem kell kard és dárda az Úrnak a győzelemhez, mert ő a harc ura, s ő a kezünkbe is fog adni titeket!” Amikor aztán a filiszteus nekikészült, s elindult, s Dávid felé közelített, Dávid sietve a filiszteus elé futott, hogy megküzdjön vele, és benyújtotta kezét táskájába, kivett belőle egy követ, azt parittyájával megforgatta, s elhajította, s homlokon sújtotta vele a filiszteust, úgyhogy a kő belefúródott homlokába, s az arcával a földre bukott. Így győzte le Dávid a filiszteust parittyával és kővel, s miután leverte, meg is ölte a filiszteust. Mivel ugyanis kard nem volt Dávid kezében, odaszaladt, megállt a filiszteus felett, megfogta kardját, kirántotta hüvelyéből, s megölte őt és levágta fejét. Amikor a filiszteusok látták, hogy hősük meghalt, megfutamodtak.

Mk 3,1-6

Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: „Állj középre.” Aztán megkérdezte tőlük: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni?” Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.


Való igaz, a gonosz erősebb, mint mi vagyunk, s ugyanazokkal a fegyverekkel, melyekkel ő harcol, lehetetlen legyőznünk őt. Azonban pontosan gyermekségünk – nem testi vagy pszichológiai értelemben, hanem istengyermekségként értve – tehet esélyessé a győzelemre, amennyiben olyan fegyvereket ad kezünkbe, melyeket ellenségünk lenéz és megvet, vagy egyáltalán nem is ismer.

Az istengyermekség azt jelenti, hogy bár látszólag kisebbek és gyöngébbek vagyunk, a megszentelő kegyelem által az isteni természet részesévé lettünk, s így nem csupán morálisan, de ontológiailag is fölötte állunk a bukott angyalnak, aki elutasította az isteni életet. Első számú fegyverünk ennek hálás tudata legyen. A második Isten magasztalása és nevének dicsérete, válaszként a gonosz átkozódására és gyalázkodására. Minél nagyobb a kísértés, annál nagyobb szükség van arra, hogy Isten oltalmába helyezzük magunkat, imádva és áldva őt. A harmadik fegyver annak belátása és tudatosítása, hogy ez a harc az Úr ügye. Nincs felszabadítóbb, biztatóbb és megerősítőbb annál, mint hogy felismerem: a rossz ellen, az üdvösségért vívott küzdelmem nem az én egyéni, elszigetelt erőfeszítésem csupán, hanem része az Egyházban, a földön, sőt az egész világmindenségben folyó gigantikus csatának, melyet az Úr saját ügyének tekint, és veszni semmiképpen sem hagy. Negyedik fegyverünk éppen az ő keresztje, mellyel üdvösségünket a maga ügyévé téve legyőzte a sátánt, és megszerezte nekünk az életet. Végül az ötödik fegyver az Istenbe vetett határtalan bizalom: „Az Úr kezembe fog adni téged.”

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Tőled kapott mennyei fegyverzet birtokában bátran szembeszálljunk az Ellenséggel, és nevedet segítségül híva nap mint nap megvívjuk a jó harcot. Segíts, hogy megtaláljuk a módját, hogyan győzzük le a rosszat a jóval önmagunkban és környezetünkben, nem az emberi szempontokra és előírásokra, mint inkább Terád figyelve, aki szombaton sem mulasztottál el jót tenni, gyógyulást adni, életet menteni.

2022. január 18., kedd

Árpád-házi Szent Margit szűz

2Kor 10,17 – 11,2

Aki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék; mert nem az érdemel hitelt, aki önmagát ajánlja, hanem akit az Úr ajánl. Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.

Mt 25,1-13

Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okos szüzek korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: „Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!” Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbe hozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: „Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.” Az okosak ezt válaszolták: „Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.” Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: „Uram, uram! Nyiss ki nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.” Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.


Kétféle okosság van: a világ fiaié és az Isten fiaié. A világ fiai sokszor okosabbak a világosság fiainál, mert előrelátók, számot vetnek minden eshetőséggel, következetesen küzdenek, és minden eszközt, minden lehetőséget megragadnak céljuk eléréséhez. Tragédiájuk viszont, hogy a cél, amire mindent feltesznek, teljességgel elhibázott. Pillanatnyi, tiszavirág életű boldogságért fáradoznak, önmaguk megdicsőítéséért, amelyet soha el nem érhetnek, s még amit megszereztek is, azt sem vihetik magukkal.

A világosság fiai ellenben akkor követnek el végzetes hibát, amikor elmulasztanak mindent megtenni a helyesen felismert és kitűzött cél érdekében. Mindent egy lapra tesznek fel, de ezt nem érvényesítik életükben elég következetesen, a világosság fiaiként nem maradnak meg a világosságban. Szent Margit okos szűz volt, aki nem felejtett el gondoskodni a tartalék olajról: az Úr Jézus szenvedéséről való elmélkedés átforrósította szívét, őszinte imádsága az eucharisztikus színekben rejtőző Krisztus és az ő keresztje előtt pedig az Úr iránti szerelemből végzett jócselekedetekre indította. S bár Isten gyermekeinek okossága a világ szemében balgaság, mégis ez a világtól elzárt és Istenben elmerült apáca politikai kérdésekben, illetve az ország ügyes-bajos dolgaiban is meglepő éleslátásról tett tanúságot. Mert míg a világ fiainak szeme elől sok-sok teendő eltakarja a lényeget, az a lélek, amely az egy szükségesre figyel, annak fényénél is látja a dolgokat, a maguk mélységes, Istenre mutató valóságában.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy balga szüzek módjára megfeledkezzünk arról, hogy tartalék olajra is szükségünk van ahhoz, hogy mécsesünk lángja kitartson, amíg megérkezel. Ne hagyd, hogy megelégedjünk azzal, hogy egyszer igent mondtunk Rád és a Tőled kapott csalhatatlan reménységre, hanem Szent Margit szűz közbenjárására segíts kegyelmeddel, hogy mécsesünk lángját szüntelenül tápláljuk az imádságnak és az irgalmasság cselekedeteinek olajával, s így bebocsátást nyerjünk menyegzős házadba.

2022. január 17., hétfő

Évközi 2. hét

1Sám 15,16-23

Azt mondta erre Sámuel Saulnak: „Engedd, hadd közöljem veled, mit mondott nekem az Úr ez éjszaka.” Ő így szólt: „Beszélj!” Azt mondta erre Sámuel: „Nemde, noha kicsiny is voltál a magad szemében, Izrael törzseinek fejévé lettél, és az Úr Izrael királyává kent fel téged. Aztán elküldött az Úr téged erre az útra és azt mondta: „Eredj, s pusztítsd el a vétkes amalekitákat, s hadakozz ellenük, amíg meg nem semmisülnek.” Miért nem hallgattál tehát az Úr szavára? Miért estél neki a zsákmánynak, s miért cselekedted azt, ami gonosz az Úr előtt?” Azt mondta erre Saul Sámuelnek: „Hiszen én hallgattam az Úr szavára, s elmentem arra az útra, amelyre az Úr küldött, s elhoztam Agágot, az amalekiták királyát, s megöltem az amalekitákat. A nép pedig azért vett el a zsákmányból aprójószágot és marhát, hogy a megölt jószág zsengéjeként áldozatul mutassa be az Úrnak, Istenének Gilgálban.” Azt mondta erre Sámuel: „Vajon egészen elégő áldozatokat s véresáldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véresáldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása, mert a varázslás bűnével ér fel az ellenszegülés, és a bálványimádás vétkével az engedelmesség megtagadása. Mivel tehát megvetetted az Úr szavát, azért az Úr is megvetett téged, hogy ne légy tovább király.”

Mk 2,18-22

János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Odajöttek néhányan, és megkérdezték tőle: „Miért böjtölnek János és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt: akkor majd böjtölnek, azon a napon. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, különben a bor szétszakítja a tömlőket, és kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőkbe való.


Minket nem az amalekiták elleni hadjáratra küld az Isten, hanem a bűnök elleni harcra, azzal a meghagyással, hogy írmagját is irtsuk ki a gonosz vágyaknak szívünkben. Ugyan a rosszra való hajlamot nem tudjuk magunkban végérvényesen legyőzni, de egyes bűnökkel, bűnalkalmakkal igenis le tudunk és le is kell számolnunk, egyszer s mindenkorra. Ha eleve lemondunk arról, hogy így tegyünk, hogyan remélhetnénk győzelmet? Egyáltalán komolyan vehető‑e a bűnbánatunk, megtérési szándékunk?

Van, aki minden erejét megfeszítve küzd, mégis elbukik újra meg újra, s van, aki könnyedén úrrá tudna lenni a kísértésen, mégsem teszi, hanem alkudozni kezd lelkiismeretével. Nem mond le egy tulajdonát képező dologról vagy valamely élvezetről, szórakozásról, amely önmagában nem bűnös vagy rossz, számára azonban az üdvösség kockáztatásátjelenti, ha ragaszkodik hozzá. Ideológiát is gyárt, hogy ezeket az Istentől kapott javakat Isten dicsőségének szolgálatára fordítja, miközben titkon saját bírvágyát, kényelmét, hiúságát elégíti ki általuk. Amíg mindennek helytelenségéről nincs kellően felvilágosítva, még van valami mentsége. Amikor azonban gyóntatója szavára vagy lelkiismerete belső hangjára meggyőződött arról, hogy amit tesz, megalkuvás a bűnnel, többé nem lehet kifogása. Ha továbbra is megmarad bűnös ragaszkodásában, tehet bármennyi jót, böjtölhet kenyéren és vízen, s bemutathat akármilyen áldozatot, az nem lesz kedves Isten színe előtt, mert megalkuvó. Tudva-tudatlanul régi, bűnös énjét toldozgatja-foldozgatja, s próbálja átmenteni az evangélium új világába. Csakhogy ez a kettő nem fér össze, és amint az új szövet kiszakítja az elnyűtt ruhát, s az új bor szétveti a régi tömlőt, úgy az ő élete sem sokáig maradhat ebben a feszültségben: előbb-utóbb meghasonlik, meghasad.

Az Úr nem azt várja tőlünk, hogy ezt vagy azt pillanatnyi kedvünk, szeszélyünk szerint feláldozzunk neki, hanem hogy magunkat adjuk oda egészen az engedelmesség által, így mutatva be neki szívünk legnagyobb, előbb talán igen-igen fájdalmas, később mégis örömtelivé váló, életet fakasztó áldozatát.

2022. január 16., vasárnap

Évközi 2. vasárnap

Iz 62,1-5

Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugodhatom, míg elő nem jön igazsága, mint a fény, és szabadítása, mint fáklya, fel nem gyullad. Látni fogják a nemzetek igazságodat, és a királyok mindnyájan dicsőségedet; új néven hívnak majd téged, melyet az Úr szája határoz meg. Ékes korona leszel az Úr kezében, és királyi fejdísz Istened tenyerén. Nem mondanak többé téged elhagyottnak, és országodat nem mondják többé pusztaságnak; hanem így neveznek téged: „Kedvem telik benne”, és országodat: „Férjes asszony”; mert kedvét találja benned az Úr, és országod férjhez megy. Mert ahogy feleségül veszi az ifjú a szűzet, úgy vesz feleségül a te fölépítőd; és ahogy örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy örül majd neked Istened.

1Kor 12,4-11

A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik a bölcsesség szavait kapja a Lélek által, a másik a tudományét ugyanattól a Lélektől. Más valaki a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, ismét más a gyógyítások adományát az egy Lélek által, vagy csodatévő hatalmat, prófétálást, a szellemek megítélését, a nyelveken való beszédet vagy a nyelveken való beszéd értelmezését. Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek műveli, mindenkinek úgy adva részt, ahogy akarja.

Jn 2,1-11

Harmadnapon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja, és Jézus is hivatalos volt a menyegzőre tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk!” Jézus azt felelte neki: „Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!” Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: „Tegyétek meg, amit mond!” A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős. Jézus azt mondta nekik: „Töltsétek meg az edényeket vízzel!” Színig töltötték őket. Ekkor így szólt hozzájuk: „Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!” Azok vittek neki. Amint a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan való – de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták –, odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: „Minden ember a jó bort adja először, és miután megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!” Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne.


A bűnbeesett ember önistenítésben él, és a világot a feje tetejére állítva a mi emberi egzisztenciánkat tünteti fel mindenek forrásaként, és minden Istenre vonatkozó kijelentést csupán önkivetítésként fog fel. Újra és újra végig kellene gondolnunk a Zsidókhoz írt levél állítását, mely szerint a látható világ a láthatatlanból lett, azaz a világot és benne az embert Isten teremtette, nem pedig fordítva. Mi hasonlítunk Istenre, nem Isten hasonlít ránk, ahogy a gyermek hasonlít a szüleire, és nem a szülők a gyermekükre.

A szerelem, az emberi szeretet, amelynek képét Izajás próféta felidézi, hasonlít a Szentháromság belső életére, de nem külső formájában, mert Isten nem test, hanem a személyek egymáshoz való elementáris ragaszkodásában. Vagyis a Biblia és az Egyház szentjeinek lángoló istenszeretete nem a földi szerelem légiesített utánzata, hanem éppenséggel rátalálás minden földi szeretet eredetijére, a szerelem ősforrására (amelynek a legszebb emberi szeretetkapcsolat is csupán képe, lenyomata). Mindenfajta emberi szeretet csak akkor gyógyul, ha visszatalál eredetijéhez, az élő, személyes, szentháromságos Istenhez. Ebben az összefüggésben kell szemlélnünk Jézus első csodáját a galileai Kánában, elgondolkodva azon, hogy éppen egy menyegzőn kezdi meghirdetni Isten országát. A feje tetejére fordított világ Krisztusban rendeződik, talpra áll, bennünk és az emberiség életében is.

Köszönjük, Urunk, a mai Evangéliumban adott kinyilatkoztatást, mely feltárja előttünk Isten országának titkát. Mert bár a mennyben nem nősülnek és nem mennek férjhez, A Te szerelmes szeretetedet kiárasztod az ember szívébe itt a földön, hogy a házastársi önátadásban felragyogtassa a Te végtelen szerelmedet az emberiség iránt. Add kegyelmedet, hogy hűségesek legyünk az Irántad és az egymás iránt való szeretetben, míg csak a beteljesedéskor színről színre meg nem láthatunk Téged, hogy a Te arcodat és egymás arcát szemlélve a te szerelmes szeretetedet ünnepeljük örökkön örökké.

2022. január 15., szombat

Évközi 1. hét

1Sám 9,1-4.17-19; 10,1a

Volt egy Benjaminból való erős és vitéz ember, akit Kísnek hívtak; ő Abielnek volt a fia, aki Szerórnak volt a fia, aki Bekorátnak volt a fia, aki Áfiának, egy benjaminita embernek volt a fia. Kísnek volt egy Saul nevű jeles s derék fia, akinél derekabb ember nem akadt Izrael fiai között: válltól kimagaslott az egész nép közül. Ekkor éppen elvesztek Kísnek, Saul apjának szamarai. Azt mondta azért Kís Saulnak, a fiának: ,,Vedd magad mellé az egyik legényt, indulj el, menj, és keresd meg a szamarakat!’’ Erre ők bejárták Efraim hegységét és Sálisa földjét, de nem találták meg; majd bejárták Sálim földjét is, de ott sem kerültek elő, sőt Jemini földjét is, mégsem bukkantak rájuk. Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: ,,Íme, ez az az ember, akiről beszéltem neked; ez uralkodjon népemen.’’ Ugyanekkor Saul odalépett a kapuban Sámuelhez és azt mondta: ,,Mondd meg, kérlek, nekem, hol van a látó háza?’’ Sámuel azt felelte Saulnak: ,,Én vagyok a látó. Menj fel előttem a magaslatra, s egyetek ma velem. Reggel aztán elbocsátalak titeket, s tudtodra adok mindent, ami szívedben van. Aztán vette Sámuel az olajos korsót, s ráöntötte Saul fejére, majd megcsókolta őt és azt mondta: ,,Íme, az Úr felkent téged fejedelemmé népe, Izrael felett. Te fogsz uralkodni fölötte, s te fogod megszabadítani őket ellenségeik kezéből, akik körülöttük vannak. Ez lesz a jele annak, hogy fölkent téged fejedelemmé öröksége felett. 

Mk 2,13-17

Ezután megint kiment a tenger mellé. Az egész tömeg hozzá sereglett, és tanította őket. Amint továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és megszólította: ,,Kövess engem!’’ Az fölkelt, és követte őt. Mikor később asztalhoz ült ennek a házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; sokan voltak ugyanis, akik követték őt. Az írástudók és a farizeusok, azt látva, hogy a vámosokkal és bűnösökkel eszik, megkérdezték tanítványait: ,,Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?’’ Jézus meghallotta és azt mondta nekik: ,,Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.’’


Az ember is keres, Isten is keres. Az ember a szamarait keresi lázasan, meg az elgurult pénzét, elvesztett holmiját. És kapóra jön neki a próféta, a látó, aki természetfölötti képessége birtokában majd segít előkeríteni a nyomaveszett jószágot. Isten pedig az embert keresi, azt, akire feladatot, küldetést bízhat. Nem siet, nem kapkod, kivárja az alkalmas pillanatot, amikor megszólíthatja kiválasztottját. És kapóra jön neki az ember keresése, legyen az bármilyen evilági is. Ő tudja, éppen most érett meg a helyzet, hogy közölje vele akaratát. Így történt ez Saullal, és így Lévivel, a vámossal, aki semmi mást nem tett, mint pénzt keresett, akkor is, amikor Jézus elhaladt mellette, s szinte meg sem állva odaszólt neki: „Kövess engem!” De vajon felállt és követte volna-e őt egy szóra, ha előzőleg már nem keresett volna, ha a kegyelem nem készítette volna elő ezt a véletlennek látszó, futó találkozást?

Ami megtörtént Saullal és Lévivel, az történik meg velünk is, s ha megtörtént, akkor az is be fog következni, amit Sámuel első könyvében továbblapozva olvasunk: „Mihelyt Saul megfordult, hogy Sámuelt elhagyja, Isten kicserélte a szívét”, és amit az Evangéliumban látunk, hogy az az ember, aki házában vendégül látta Jézust, az már egy másik Lévi volt. Akinek Isten kicseréli a szívét, többé nem fog szamarakat keresni, sem elgurult garast, elvesztett értéket. Egyetlen értékhez rendel hozzá mindent: Isten országához, melynek közvetítőjévé, képviselőjévé lett az Úr akaratából az emberek között.

Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk ma Neked, hogy nem azért jöttél, hogy az igazakat hívjad, hanem a bűnösöket, köztük minket is. Köszönjük, hogy minket is kiválasztottál, minket is fölkentél erővel és Szentlélekkel a keresztségben, s arra rendeltél, hogy királyi méltóságod és papságod részesei legyünk. Tartsd távol tőlünk a szerénységbe bújtatott kishitűség és lelki restség szellemét, s ne engedd, hogy húzódozzunk megtenni azt, amit általunk akarsz végbevinni az emberek között, hanem kegyelmeddel tégy minket kezdeményezővé és bátorrá követésedben.

2022. január 14., péntek

Évközi 1. hét

1Sám 8,4-7.10-22a

Összegyűlt tehát Izrael minden vénje és elmentek Sámuelhez Ramátába és azt mondták neki: „Íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt fölénk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van.” Nem tetszett Sámuel szemének a beszéd, hogy azt mondták: „Adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk.” Imádkozott tehát Sámuel az Úrhoz. Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Elmondta erre Sámuel az Úr minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle. (…) Ám a nép nem akart hallgatni Sámuel szavára, hanem azt mondta: „Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ő járjon élünkön, s ő vívja harcainkat értünk.” Amikor Sámuel meghallotta a népnek ezen szavait, elmondta őket az Úr hallatára. Erre az Úr azt mondta Sámuelnek: „Hallgass szavukra, s rendelj királyt föléjük.” (…)

Mk 2,1-12

Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek. (…) Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor a bénához fordult: – Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.”


Olykor mennyire nehéz Isten emberének lenni! Sámuelt nem egyszerűen félreállítják, átlépnek rajta, hanem azt várják tőle, hogy Istentől kapott tekintélyével hagyja jóvá terveiket, úgyhogy éppen neki kell végrehajtania azt, aminek veszélyét egyedül ő látja előre. Ha politikus lenne, talán lemondhatna, ha választott tisztségviselő, visszaadhatná a mandátumát, de mint Isten emberének nincs más választása, mint imádságban az Úrhoz fordulni, s ha kell, vállalni a szenvedő szolga sorsát. Ránk is ez vár, hiszen Isten mindnyájunkat részesít a prófétai küldetésből. A hallgatóság lelkes tömegei egy idő után elmaradnak, szavunkra nem figyelnek, de Isten nevében adott jóváhagyásunkra igényt tartanak. Tévedésük, vétkük súlyát nekünk kell csöndben hordoznunk, anélkül, hogy bármiféle elégtételt remélhetnénk itt a földön. Hiszen bűnük vetése majd csak nemzedékek múlva érik be és termi meg keserű gyümölcsét, s akkor már késő lesz, hogy belássák tévedésüket és igazat adjanak nekünk.

De akkor miért nem áll mellénk az Úr, miért nem támogatja meg érveinket, miért nem ruház fel olyan hatalommal, amellyel jobb belátásra térítve a tévelygő szívűeket megelőzhetnénk a tragédiát? Azért, mert az ő hatalmának nem ez a természete. Ő nem akarja, hogy erőnek erejével meggátoljuk testvéreinket szabad akaratuk követésében, még akkor sem, ha szabad akaratukat rosszra használják. És hagyja, hogy megengedő akaratát gyengeségnek, felfoghatatlan türelmét tehetetlenségnek gondolják. Mi legfeljebb egyik vagy másik bűnük elkövetését tudnánk megakadályozni, közben talán még nagyobb bűn veszélyének téve ki magunkat és őket is. Őneki viszont hatalma van arra, amire senki másnak: a bűnök megbocsátására, ahogy a mai Evangéliumban olvassuk.

Urunk Jézus, tedd szívünket alázatossá és engedelmessé, hogy hűségesen és becsületesen betöltsük prófétai hivatásunkat, nem az emberek követelésének, hanem a Te szeretetednek engedelmeskedve. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a mai evangéliumbeli emberekhez hasonlóan megtaláljuk a módját, hogy a ránk bízottakat segítsük szentséges színed elé jutni, hogy Veled találkozva megkaphassák, amire a legnagyobb szükségük van: a bűnük alóli feloldozást.

2022. január 13., csütörtök

Évközi 1. hét

1Sám 4,1-11

Történt aztán azokban a napokban, hogy a filiszteusok harcra gyűltek egybe. Erre Izrael hadbavonult a filiszteusok ellen és a Segítség-kövénél ütött tábort, amíg a filiszteusok Áfekben gyűltek össze és álltak csatarendbe Izrael ellen. Amikor aztán megkezdődött a harc, Izrael meghátrált a filiszteusok előtt, s azok megöltek e harcban, szanaszét a mezőn, mintegy négyezer embert. Amikor aztán a nép visszatért a táborba, azt mondták Izrael vénei: „Miért vert meg minket ma az Úr a filiszteusok előtt? Hozzuk el magunkhoz Silóból az Úr szövetségének ládáját, jöjjön közénk, hogy megszabadítson ellenségeink kezéből.” Elküldött tehát a nép Silóba és elhozták onnan a kerubok felett trónoló Seregek Urának szövetségládáját; Héli két fia, Ofni és Fineesz volt az Úr szövetségének ládájával. Amikor aztán megérkezett az Úr szövetségének ládája a táborba, akkora örömrivalgásba tört ki egész Izrael, hogy a föld rengett belé. (…) Harcba is szálltak a filiszteusok, s úgy megverték Izraelt, hogy mindenki a sátrába menekült. A vereség igen nagy volt: harmincezer gyalogos esett el Izraelből. Az Isten ládáját is elfogták, s Héli két fia, Ofni és Fineesz is meghalt.

Mk 1, 40-45

Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.” Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: „Akarom, tisztulj meg!” Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult. Nagyon ráparancsolt, és mindjárt elbocsátotta őt: „Vigyázz, senkinek se szólj erről; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl tisztulásodért, amit Mózes rendelt, bizonyságul nekik.” De az, mihelyt elindult, híresztelni kezdte a dolgot, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba, hanem kint a puszta helyeken tartózkodott; és hozzá gyülekeztek mindenfelől.


Tudva-tudatlanul talán mi is úgy gondolkodunk, mint Izrael népe a mai Olvasmányban: mivel mi Isten népéhez tartozunk (járunk templomba, imádkozunk, egyházi adót fizetünk stb.), Istennek kötelessége megsegíteni minket, különben nem is annyira mi, hanem ő marad szégyenben. Feltételezzük, hogy presztízskérdést csinál abból, hogy vereséget ne szenvedjünk. És amikor az automatikusnak vélt isteni segítség, a deus ex machina elmarad, sőt a frigyszekrény is az ellenség kezére kerül, meghökkenünk. Józan fejjel végiggondolva két lehetőség közül választhatunk: vagy az Istennel van baj, s akkor le kell vele számolni, meg kell tagadni, el kell felejteni, vagy mivelünk, akkor viszont meg kell térni, vagyis kihajigálni szívünkből a bálványokat, és őszinte bűnbánatot tartva visszafordulni az Úrhoz.

Ha az utóbbi mellett döntünk, észrevesszük, hogy Isten segít, méghozzá éppen azzal, hogy nem segít. Nem segít megmaradni a hazug istenkapcsolatban, a bálványok igézetében, s így hozzásegít ahhoz, hogy visszataláljunk az igaz útra. Mert számára az egyetlen „presztízskérdés”, hogy szabadon, önmagáért válasszuk őt. Hogy személyes kapcsolatban legyünk vele, s ne talizmánként használjuk. Mert annál, hogy az „erő velünk van”, mérhetetlenül több az, hogy az Úr van velünk, és mi ővele.

Hálát adunk Neked, Urunk Jézus, azokért a helyzetekért az életünkben, amikor megengedted, hogy megszégyenüljünk, elbukjunk, vereséget szenvedjünk, mert Te velünk voltál, közöttünk laktál, mi ellenben nem voltunk Veled, hanem elhagytunk Téged, eltávolodtunk Tőled, és a magunk útját jártuk. Add nekünk kegyelmedet, hogy szívbéli bűnbánatot tartva elforduljunk bálványainktól, s követelőzés és számonkérés helyett bizalommal boruljunk le Előtted, a mai Evangéliumban szereplő leprással mondva: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.”
                                             

2022. január 12., szerda

Évközi 1. hét

1Sám 3,1-10

Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli előtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elő gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek szeme elhomályosodott már és látni sem tudott, a szokott helyén pihent, Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: „Itt vagyok!” Azután odafutott Hélihez és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál!” Héli azt felelte: „Nem hívtalak, menj vissza és aludj!” Elment tehát és aludt. Ám az Úr ismét szólította Sámuelt. Sámuel megint felkelt, Hélihez ment, s azt mondta: „Itt vagyok, hívtál!” Az ezt felelte: „Nem hívtalak, fiam, menj vissza és aludj!” Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem nyilatkozott meg neki az Úr szózata. Ám az Úr ismét, harmadszor is szólította Sámuelt. Ő megint felkelt, Hélihez ment, és azt mondta neki: „Itt vagyok, hívtál!” Megértette erre Héli, hogy az Úr szólítja a gyermeket, ezért azt mondta Sámuelnek: „Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”„ Elment tehát Sámuel, s aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy előbb is szólította: „Sámuel, Sámuel!” Sámuel erre azt felelte: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Sámuel aztán felnövekedett, s az Úr vele volt, és ezekből a szavakból egy sem esett a földre. Meg is tudta egész Izrael, Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr meghitt prófétája.

Mk 1,29-39

(…) Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: „Mindenki téged keres.” Azt felelte: „Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.


Prófétai helyzet: eltávolodva mindentől és mindenkitől, az éjszaka csöndjében kettesben lenni a mindenható Istennel. Kóstoltuk-e már azt az édességet, mely az Úr fizikai, szinte tapintható közelségének folytonos, de csöndes tapasztalatából fakad? A mennyország békéjének előíze ez, régi búcsúkon, zarándoklatokon virrasztás közben elbóbiskoló öregek, az oltár lépcsőjénél nagyanyjuk kendőjén szunnyadó gyerekek életre szól élménye, az Oltáriszentséggel egy fedél alatt lakó papok, szerzetesek sokszor maguk által sem eléggé értékelt kiváltsága.

Aki ajkán Jézus nevével tér nyugovóra s ébredéskor első szavával Istent szólítja, az álmában is virraszt, alvás közben is fogékony Isten érintésére, halk hangjára, felfogja és megérti üzenetét. Életét, napjait többé nem a munka és a pihenés, az ébrenlét és az alvás váltakozása tagolja, hanem éjjel-nappali párbeszéde Istennel, az ő Urával: hol ő szólítja meg hangosan dicsőítve, könyörögve vagy csöndben fohászkodva az Istent, hol pedig az Úr beszél hozzá, a kinyilatkoztatás igéi, a külső-belső történések által és más rejtjeles, csak az ő számára érthető kódokon. Megszólalásai ebből nőnek ki, szavának ez ad súlyt, hallgatása ettől lesz beszédes. Így válhat korunk prófétájává, akihez mint iránytűhöz bátran igazodhatunk.

Urunk Jézus, vonzz bennünket magadhoz, szentségi jelenléted erőterébe!, Ízleltesd meg velünk az éjjeli vagy kora hajnali virrasztás édességét, a Veled kettesben töltött percek, órák meghitt szépségét. Csitítsd el állandóan új benyomásokra vadászó érzékeinket, nyugtasd el gondolatainkat, járd át bensőnket békességeddel, mely kívül-belül végigsimogat, mint a nap melege, és átjárja a teret és az időt, amelyben élünk. S tedd hallóvá szívünk fülét, hogy meghalljuk azt a halk hangot, azt a finom, mégis erőteljes hívást, mellyel az éjszaka csöndjében bennünket szólítasz.

2022. január 11., kedd

Évközi 1. hét

1Sám 1,9-20

Miután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: „Seregeknek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét.” Történt pedig, hogy amíg ő imádkozott az Úr előtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tőle: „Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitől elkábultál!” Anna azt felelte: „Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítő italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál lányai közül valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig.” Héli erre azt mondta neki: „Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél.” Anna így válaszolt: „Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!” Azzal elment az asszony a maga útjára. Evett, és az arca többé bánatosra nem változott. Reggel aztán felkeltek, imádkoztak az Úr előtt, aztán visszatértek, és elmentek házukba, Ramátába. Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt.

Mk 1,21-28

Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus megparancsolta neki: „Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: „Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.


Hány édesanya és édesapa ajánlja fel ma gyermekét az Úrnak? Vagy úgy gondoljuk, ez a meg sem született, sőt még meg sem fogant gyermek személyiségi jogainak, szabad akaratának lábbal tiprása lenne? Nem vesszük észre, hogy itt nem olyasmiről van szó, mint amikor valaki elhatározza, hogy mindenáron orvost, mérnököt vagy bankárt fog faragni gyermekéből? Tudatosítottuk már magunkban, hogy minket sem kérdezték meg a szüleink, hogy óhajtunk-e a világra születni?

Talán azok jobban megértik és átérzik ezt, akiknek hosszas próbálkozás, várakozás, hiábavaló orvostól orvosig rohangálás után, mikor már beletörődtek a változtathatatlanba, egyszer csak megfogant és megszületett az, akiről azt hitték, örökre le kell mondaniuk. Ők eljutottak arra a felismerésre, hogy nem a maguk erejéből és nem maguknak „csináltak” gyereket, hanem: adatott. És amikor egy édesanya még meg sem született vagy az Úrtól kikönyörgött, tőle ajándékba kapott gyermekét felajánlja Istennek, nem tesz egyebet, mint hogy elismeri, kié is ő valójában, és mindenestül az Úristen gondviselő akaratára bízza, mert tudja, hogy ezzel teszi neki a legjobbat.

Úr Jézus Krisztus, aki még mielőtt fogantattunk volna, megszólítottál és hívtál bennünket és gyermekeinket is! Ne engedd, hogy apai és anyai hivatásunk kimerüljön a biológiai élet továbbadásában és táplálásában, hanem segíts, hogy ezen keresztül is azt az életet adjuk és tápláljuk gyermekeinkben, amely túlmutat a pusztán materiális létezésen, és minden létezés ősforrásához vezet. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy keresztségi fogadásunkat komolyan véve merjük felajánlani őket Általad az Atyának, az Élet Urának a Szentlélekben, hogy akit ajándékba kaptunk, ne feltétlenül úgy legyen ajándék nekünk és másoknak, ahogy mi elképzeltük, hanem úgy, ahogy – személyiségi jogait és szabad akaratát messzemenően tiszteletben tartva – Isten, az ő Atyja elképzelte öröktől fogva.

2022. január 10., hétfő

Évközi 1. hét

1Sám 1,1-8

Volt egy Ramátaim-Szófímból, Efraim hegységéről való ember, akit Elkánának hívtak. Jerohámnak volt a fia, aki Eliúnak volt a fia, aki Tóhunak volt a fia, aki az efraimi Szúfnak volt a fia. Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. Fenennának voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei. Ez az ember minden évben felment városából Silóba, hogy imádkozzon, és áldozatot mutasson be a Seregek Urának. Ott Héli két fia, Ofni és Fineesz volt az Úr papja. Egyszer aztán, amikor feljött a nap, Elkána leölte áldozatát, és adott belőle egy-egy részt Fenennának, a feleségének, és Fenenna valamennyi fiának és lányának. Annának azonban szomorúan adta oda az egy részt, mert Annát szerette, de az ő méhét az Úr bezárta. Ezért a vetélytársnője bosszantotta is sokat, és bántotta, sőt azt is a szemére vetette, hogy az Úr bezárta a méhét. Ezt tette vele, és így ingerelte őt esztendőről esztendőre, valahányszor eljött az idő, és felmentek az Úr templomába. Így ő csak sírt, és nem nyúlt az ételhez. Elkána, a férje megkérdezte tőle: „Anna, miért sírsz, miért nem eszel, és miért kesereg szíved? Nem érek-e én neked tíz fiúnál többet?”

Mk 1,14-20

Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.


Nincs szomorúbb és reménytelenebb, mint mikor azzal szembesítik az embert, ami miatt amúgy is szégyenkezik és szenved. Amikor élete gyümölcstelensége fölötti kesergését marcangoló bűntudattá fokozzák, belésulykolva, hogy kiválasztottsága, tehetsége, szorgalma mind-mind terméketlen és hiábavaló. Hogy élete elhibázott és meddő, és minden bizonnyal Isten bünteti őt. Nem csak a gyermektelenségre ítéltetett asszony érezheti ezt, hanem a verset írni képtelen költő vagy a magvetése kicsírázását hiába váró igehirdető is, illetve mindaz, aki tudja, csodálatos hivatást kapott Istentől, de érthetetlen módon éppen ebben tökéletes kudarcot vallott.

Két dolog mentheti meg az embert ebben a helyzetben a teljes reményvesztettségtől és végső soron az öngyilkosságtól (lelki értelemben öngyilkosság a pótcselekvésekbe, mámorba, felejtésbe merülés is). Az egyik a szenvedélyes bizalom, amellyel minden látható eredménytelenség ellenére Istenbe kapaszkodik a lélek, belátva, hogy nincs más reménye az életben maradásra, mint maga a reménykedés. A másik: annak tapasztalata, hogy van, aki szereti és elfogadja. Hogy van, aki nem várja tőle, hogy mindenáron gyermeket szüljön, nagy művet alkosson, sikert arasson, hanem őt magát szereti, úgy, ahogy van, ingyenesen és feltétel nélkül.

Urunk, Jézus Krisztus, az Évközi idő kezdetén hálát adunk Neked azért az örömhírért, melyet a mai Evangéliumban olvastunk: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa.” Köszönjük, hogy ezzel az üzenettel kiragadsz a görcsös erőlködés és az önsajnálat szűk világából, és annak az áldott állapotnak, termékeny készülődésnek a légkörébe emelsz, amelyben elkezdted nyilvános működésedet. Segíts kegyelmeddel, hogy hívásodnak engedelmeskedve előbb mi magunk szülessünk újjá, a szűk kapun át abba a világba lépve, melyet a test és a vér nem örökölhet. Nyisd meg szemünket, hogy azt a fönséges művet, amelyben pótolhatatlan szerepet, egyedülállóan fontos feladatot szánsz nekünk, felismerjük, s így a természet rendjét csodálatosan felülmúlva, Isten országának kegyelmi rendjében bőséges élet fakadjon körülöttünk.