Nagyböjt 2. vasárnapja

Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18

(...) Isten akkor azt mondta Ábrahámnak: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!” (...)

Róm 8,31b-34

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Mk 9,2-10

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. (...) Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. (...) Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: „amikor halottaiból feltámad”.

Életünk színeváltozásos élményei arra valók, hogy felkészítsenek az igazi dicsőségre, hogy segítsenek emberi akaratunkat minden körülmények között egyesíteni azzal az isteni akarattal, mely kezdettől fogva elhatározta testünk-lelkünk, egész emberi valónk örök megdicsőítését. Komoly figyelmeztetés ez nekünk, akik legtöbbször a dicsőség fényére és kellékeire áhítozunk csupán, vagy ami még rosszabb, álszíneváltozásokat és áldicsőségeket hajszolunk. Az igazi megdicsőülésben ugyanis nem a Színeváltozás hegyén lesz részünk, hanem Mória hegyén és a Golgota hegyén, ha az Atyába vetett bizalmunk akkora magasságot és mélységet fog át, mint Ábrahámé, sőt Krisztusé.

Hiszen Isten valójában nem fia feláldozását kérte Ábrahámtól, hanem saját maga feláldozását, hogy úgy reméljen Istenben, aki az ígéretet adta, hogy közben lemond ezen ígéret emberi alapjáról: egyetlen fiáról, Izsákról, az ígéret teljesítésének biológiai garanciájáról. Jézust pedig arra indította a Szentlélek, hogy merjen belehalni az Atyába vetett bizalomba, az ő halálon túl is érvényes, feltámasztó szeretetébe. Krisztus megdicsőülésének pillanata éppen akkor jön el, amikor a fényesség helyett sötétség támad, Jézus nem hófehéren ragyogó ruhát visel, hanem lecsupaszított, vérző testtel függ a kereszten, s az égből nem hangzik semmiféle szózat, az Atya néma marad, csak a körülállók szitkozódása és gúnyos kacaja hallatszik…

Urunk Jézus, mi is sokszor úgy vagyunk, mint az apostolok: a dicsőség egyet jelent számunkra a ragyogással és a mindent betöltő, fönséges isteni szózattal. Amikor pedig szenvedésről és halálról beszélsz, azt meg sem halljuk, oda sem figyelünk rá, vagy éppen élénken tiltakozunk: „Ilyen, Uram, nem történhet meg Veled!” – és persze velünk sem. Taníts meg, kérünk, hogy ne földi, külsődleges dicsőségre vágyakozzunk, hanem Isten fiainak mennyei dicsőségére, az Atya örök elismerésére, mely a Veled való egységből fakad, s mely legtöbbször éppen akkor nyilvánul meg rajtunk, mikor a színeváltozás ragyogásából semmi sem látszik itt a földön.

Nagyböjt 1. hete

MTörv 26,16-19

Ma az Úr, a te Istened azt parancsolja neked, hogy tedd meg mindezeket a parancsokat és rendeleteket: tartsd meg tehát és teljesítsd őket teljes szívedből és teljes lelkedből. Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy, amint szólt neked, s megtartsd minden parancsát, s fennköltebbé tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, a maga dicséretére, hírnevére és dicsőségére, hogy szent népe légy az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta.

Mt 5,43-48

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

A kölcsönös szeretet önmagában hordja jutalmát, hiszen minden szeretet akkor teljesedhet be, ha viszonzásra talál. Lényege szerint az Isten országa sem más, mint kölcsönös szeretet. Ha azonban csak viszonozzuk a szeretetet, amellyel mások felénk fordulnak, mi különöset teszünk? Azt, ha tiszta a szeretet, meg kell tenni, de ezt megteszik bizonyos kapcsolataikban a pogányok is – megélve így az Ország eljövetelét. De mit teszünk mi akkor, ha nincs viszonzás? Ilyenkor derül ki, hogy valóban hiszünk-e az eljövendő kölcsönös szeretet országában.

Jézus Krisztus akkor is szeretett bennünket, amikor mi még meg sem születtünk, illetve amikor még bűnösök voltunk: nem viszonoztuk szeretetét, sőt durván visszautasítottuk. Ő mégsem adta fel, mint mi szoktuk annyiszor megsértődve az első kudarc után. A szeretet lényege az, hogy tovább szeret. Ez a belső természete. Jézus Krisztust azért küldte az Atya, hogy a kölcsönös szeretet mennyországát megnyissa minden ember előtt. Ez azt is jelentette, hogy szüntelenül neki kellett kezdeményeznie, és sorozatosan el kellett szenvednie szeretete félreértését, viszonzatlanságát és visszautasítását, egészen a kereszthalálig. A kereszt azonban szeretete győzelmének eszköze lett: értünk felajánlott halálában nyilatkoztatta ki, hogy ő továbbra is, mindennek ellenére is szeret, s végtelen értékű áldozatával örök jövőt nyitott minden ember előtt, hogy megtérjen és befogadja a szeretetet, a Szentlelket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy folytatni tudjuk küldetésedet: legyünk kezdeményezők a szeretetben, és ajánljuk fel másoknak a kölcsönös szeretet mennyországát. Kérünk, segíts, hogy el tudjuk viselni a szeretet visszautasítását, hogy képesek legyünk tovább szeretni akkor is, amikor meg nem értésbe, ellenállásba, gyűlöletbe ütközünk, erőt merítve a Te irántunk való kifogyhatatlan szeretetedből és az emberi kapcsolatainkban megtapasztalt kölcsönös szeretetből.

Nagyböjt 1. hete

Ez 18,21-28

Ha azonban a gonosz bűnbánatot tart minden elkövetett vétke fölött, megtartja minden parancsomat, és jog és igazság szerint jár: biztosan életben marad és nem hal meg; egyetlen elkövetett gonoszságáról sem emlékezem meg; igazságáért, amelyet cselekedett, élni fog. Vajon a gonosznak halálát akarom-e – mondja az Úr Isten –, és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen? Ha pedig az igaz elfordul igazságától és gonoszságot cselekszik mindazon utálatosságok szerint, amiket az istentelen el szokott követni, vajon élni fog-e? Semmiféle igazsága nem lesz emlékezetben, amit cselekedett; hűtlensége miatt, amit elkövetett, és bűne miatt, mellyel vétkezett, ezek miatt meg fog halni. Ti pedig azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja!” Halljátok tehát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos-e, és nem inkább a ti útjaitok gonoszak? Mert ha az igaz elfordul igazságától, és gonoszságot követ el és abban hal meg, igazságtalanságában hal meg, amit elkövetett. És amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.

Mt 5,20-26

(...) Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Mellbevágó kijelentés: Isten maga küld el az oltártól, hogy bocsánatot kérjünk testvérünktől. Az Istentől való bocsánatkérés, de még a legtiszteletreméltóbb vallásos cselekedet, az áldozatbemutatás sem boríthat fátylat arra, ha valami rendezetlenség van emberi kapcsolatainkban, hiszen az ajándék önmagunk felajánlását jelenti. A tékozló fiú jól tudta ezt, amikor így beszélt atyjához: „Vétkeztem az ég ellen és teellened.” Aki tehát szívében negatív érzelmeket táplál testvére iránt, és aki nem kárpótolja testvérét az általa okozott sérelemért, annak ájtatossága merő képmutatás, mely csak arra alkalmas, hogy botránykő legyen. Bizony, sokan vannak, akiket az tart távol a templomtól, az oltártól, hogy látják: olyanok vonulnak áldozni nap mint nap, akik gyilkos haragot táplálnak szívükben rokonuk vagy szomszédjuk ellen, becsapják ügyfeleiket, megszólják ismerőseiket, illetve pletykákat és rágalmakat terjesztenek felebarátaikról.

Az őszinte bocsánatkérés első feltétele: az érzékeny lelkiismeret. Hányan vannak, akik még idáig sem jutnak el! Akik meg vannak győződve tökéletességükről, akik észre sem veszik, hogy a másik embert megbántották, megkárosították! Akik esetleg aprólékos gonddal meggyónják, hogy pénteken húst ettek (holott az a nagyböjti időt kivéve nem tilos), de eszükbe sem jut meggyónni, hogy szeretetlenek voltak.

Urunk, Te tudod, mi lakik az emberben. Ismered szívünk nehézkedéseit, és tudod, mennyire nehezünkre esik elismernünk, hogy valami nincs rendben, hogy valamit helyre kell hoznunk. Azt is tudod, hogy mekkora erőfeszítést jelent bocsánatot kérnünk, s még ilyenkor is milyen gyakran alázzuk meg újra a másik embert, még jobban beledöngölve őt fájdalmába, kiszolgáltatottságába. Adj nekünk kiengesztelődésre kész szívet, hogy ne féljünk önző énünk meghajlásától, megtörettetésétől, s a bocsánatkérésben megízlelve az önmagunk súlyától való megszabadulás hasonlíthatatlan örömét kedves áldozatot mutathassunk be az Atyának, a szentáldozásban pedig befogadhassunk Téged, a legnagyobb Ajándékot, kiengesztelődésünk zálogát.

Nagyböjt 1. hete

Eszt 14,1.3-5.12.14

Eszter királyné is az Úrnál keresett menedéket a rá nehezedő halálveszedelemben. Levetette díszes öltözékét, s a szorongás és gyász ruháját öltötte magára. Illatos kenetek helyett hamut és szemetet tett a fejére. Keményen megsanyargatta testét, s minden részét, amelyet azelőtt szíves-örömest ékesített, most befödte hajával. Az Úrhoz, Izrael Istenéhez könyörgött, ezekkel a szavakkal: „Uram, Királyunk, te Egyetlen! Siess segítségemre, mert magam vagyok és rajtad kívül nincs segítségem, s életemet kockáztatom. Tudom már a bölcsőtől, családom ölétől, hogy te, Uram, kiválasztottad Izraelt minden nép közül és atyáinkat is őseik közül, hogy örökrészed legyenek örök időkre, és amit ígértél, azt mind megadtad. De vétkeztünk ellened, azért ellenségeink kezébe adtál minket, mert az ő isteneiket imádtuk. Igazságos vagy, Uram! (…) Emlékezzél, Uram és nyilvánítsd ki magadat szorongatásunk idején! Adj bátorságot, te isteneknek királya és minden hatalomnak Ura. (…)Minket meg szabadíts meg karoddal, és siess segítségemre, mert magam vagyok, és rajtad kívül nincs senkim, Uram!”

Mt 7,7-12

Kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találni fogtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Vagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? Vagy ha halat kér, talán kígyót ad neki? Ha tehát ti, akik gonoszok vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt? Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.

Mikor Jézus biztat, hogy imádságban terjesszük kéréseinket a mennyei Atya elé, feltételezi, hogy azzal a lelkülettel imádkozunk, amelyet ő a Miatyánkban megmutatott nekünk. S azt is hozzáteszi, hogy Isten különösen szívesen teljesíti kérésünket, ha a Szentlelket kérjük. Ilyen egzisztenciális mélységű, mindenestül hiteles imádságra azonban többnyire csak az emberi élet határhelyzeteiben vagyunk képesek, amikor már senkire és semmire nem számíthatunk. A zsoltárok jó része is ilyen kétségbeejtő helyzetben fogant: üldözés, megaláztatás, reménytelenség közepette.

Az embernek már az is megalázó, amikor rá kell döbbennie, hogy nem bízhat a saját erejében, amikor szembesülnie kell azzal, hogy mások segítségére szorul. Hát még milyen csalódás az, ha látja, hogy embertársaira sem építhet! Szégyen, ha csak ilyenkor szakad fel belőlünk az őszinte imádság, amelyet, amíg minden rendben volt, elhanyagoltunk. De ekkor talán megtanulunk szívből imádkozni ahhoz, aki nem szeszélyes kívánságaink engedelmes kiszolgálója, hanem mélységes vágyaink, sőt evilági lehetőségeinket messze felülmúló reményünk és egész létezésünk egyetlen szilárd alapja és beteljesítője, aki végső soron nem valamit, hanem önmagát akarja adni nekünk Szentlelke által.

Úr Jézus, Te tanítod, hogy bármit kérhetünk az Atyától, amire szükségünk van: autót, lakást, szakmai előmenetelt, egészséget. Ugyanakkor azt is mondtad és életeddel is megmutattad, hogy imádságunk csak akkor lehet igazán hiteles, ha az egy szükségesre: Isten országára irányul. Kérünk, ne engedd, hogy az a sok jó, amiért imádkozunk, elfedje előlünk ezt az egyetlen szükségest, nehogy imádságunk elszakadva a forrásától és elveszítve eredeti célját bálványimádássá váljék. Segíts, hogy akár szorongattatásban van részünk, akár jól megy a sorunk, őszintén keressük a kapcsolatot Veled s Általad az Atyával, és mindenekfölött a Szentlelket kérjük tőle, hogy így részt vehessünk a Szentháromság boldog szeretetközösségében.

Szent Mátyás apostol

ApCsel 1,15-17.20-26

Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: „Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik”, és: „Elöjárói tisztségét kapja meg más”. Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.” Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: „Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.” Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.

Jn 15,9-17

Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk. Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, és egyik felé sem billen jobban az ítélet mérlegének nyelve, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó: a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egyszerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje vagy két férfi felesége, egyszerre nem lakhatom állandóan falun is és városban is...

Félő, hogy az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember valójában nem is keres, mert nem akar találni, lényegében tehát saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja. Aki tehát bizonytalan abban, hogy két azonos értékű dolog között hogyan is válasszon, először ne a sorsvetéssel próbálkozzék, hanem mindenek­előtt elmélyült imádságban fürkéssze Isten akaratát, és kötelezze el magát még jobban a Krisztus-követésben. Amikor pedig elérkezik az életében az a pillanat, amikor nincs miért tovább halogatni a döntést, a sorsvetéshez hasonló merészséggel, egyedül Istenben bízva vesse magát a teljes odaadás mélységeibe.

Úr Jézus, kérünk, segíts, hogy elfogadjuk az élet egyszeri adottságát, és azon belül teljes, Neked adott életre törekedjünk. Tedd szívünket egyszerűvé, hogy mindenkor bízzunk Benned, aki jól ismered korlátainkat, törékenységünket és gyöngeségünket, s merjünk ráhagyatkozni kegyelmedre, melyet soha nem vonsz meg azoktól, akikre feladatot bízol.

Nagyböjt 1. hete

Iz 55,10-11

Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem.

Mt 6,7-15

Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt. Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.

Amíg itt e földön élünk, szükségünk van szavakra, hogy Istent megszólítsuk. Felnőtt keresztény élet nem is képzelhető el bensőnkből fakadó, saját szavainkkal megfogalmazott imádság nélkül. Jézus maga adott erre példát, amikor magányos helyeken éjszakákat virrasztott át Atyja imádásában. Ne feledjük azonban, hogy amikor tanítványai arra kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni, nem egy módszert mutatott nekik, hanem egy kötött szövegű imádságot adott át, mint minden imádság mintáját. Saját szavainkkal mondott imádságaink csak akkor lehetnek valóban imádságok, ha közük van a Miatyánkhoz, ha belőle nőnek ki és belé torkollanak.

Éppen ezért nem szabad lebecsülni a többi kötött szövegű imát sem, melyek több száz vagy ezer évvel ezelőtt születtek. Amikor az Egyház ajkunkra adja ezeket, úgy tesz, mint az édesanya, aki beszélni tanítja gyermekét. Ne szégyelljünk tanulni belőlük: személyes imádságunkat éltető forrás, kimeríthetetlen kincsestár lesznek, s mind-mind ahhoz segítenek, hogy ne Istent akarjuk saját méreteinkhez igazítani, hanem mi tágítsuk szívünket-lelkünket az ő világának méreteire, amíg csak a szavak át nem adják helyüket a csendes szemlélődésnek, az Isten előtt való egyszerű jelenlétnek, melyben megtapasztalhatjuk a boldog színelátás előízét.

Úr Jézus, köszönjük Neked a legszentebb imádságot, a Miatyánkot, melynek megtanításával mindenekelőtt felhatalmaztál arra, hogy Atyánknak szólítsuk a mindenható Istent, továbbá megmutattad, hogy az igazi imádság az életünkből szövődik, és Isten méreteire tágul. Taníts minket is, kései tanítványaidat úgy imádkozni, ahogy Te imádkoztál: hogy ahelyett, hogy új meg új kérésekkel ostromolnánk mennyei Atyánkat – aki sokkal jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk –, apró-cseprő gondjainkat, kéréseinket és vágyainkat emeljük bele ebbe az egyetlen kérésbe: „Legyen meg a te akaratod.”

Szent Péter apostol székfoglalása

1Pét 5,1-4

Az elöljárókat, akik köztetek vannak, kérem – mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni –: legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.

Mt 16,13-19

Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”

Szent Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.

Az Úr Jézusról való tanúskodás, a szeretetben való vezetés egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk. Ha visszavárnánk a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet, ezzel zárt rendszert alkotnánk, amely Isten nélkül is működne ideig-óráig, de közben a köztünk áramló szeretetbe belelopakodna az önzés és a világ szelleme. Nekünk azonban a forrásból, Isten szeretetéből kell merítenünk az élet vizét, s ezt a bennünk szétáradó, túlcsorduló életet kell szívünkön át továbbadnunk azok szívébe, akik ránk vannak bízva, hogy az ő szívükből megint csak áradjon tovább.

Urunk Jézus, Apostolod figyelmeztet minket: „Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból, Isten szerint.” Mi azonban oly állhatatlanok és gyöngék vagyunk, hogy legtöbbször a magunk változó hangulatait, érzelmeit követjük, s amit a kezdet kezdetén önként vállaltunk, az egy idő után kezd számunkra teherré és kényszerűséggé válni. Újítsd meg, kérünk, szívünkben az odaadás lelkületét, s engedd, hogy az elmélkedés perceiben, óráiban alászállva abba a mélységbe, ahol senki más nincs, csak Te és a mi lelkünk, a Veled való bensőséges, boldogító szeretetkapcsolatba beburkolva lássuk azokat, akiket ránk bíztál, és így visszatérve hozzájuk ismét önként, örömmel, szeretetből tudjuk hordozni őket és gondoskodni róluk.

Nagyböjt 1. vasárnapja

Ter 9,8-15

Majd ezt mondta Isten Noénak s vele fiainak: „Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet.” Azután Isten azt mondta: „Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet megkötök velem és veletek, és minden élőlénnyel, amely veletek van, örök időkre: szivárványomat a felhőkbe helyezem, s az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között. (...)

1Pét 3,18-22

Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen. Test szerint megölték ugyan, de életre támadt a Lélek szerint. Benne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is a megváltást hirdesse, akik a börtönben voltak, akik egykor hitetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, mig a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. Ennek felel meg most a keresztség, amely titeket most megment, nem a test szennyének lemosása által, hanem mint a jó lelkiismeret kérése Istentől Jézus Krisztus feltámadása alapján, aki az Isten jobbján van, miután felment a mennybe, és uralma alá vetette az angyalokat és hatalmasságokat és erőket.

Mk 1,12-15

Ezután a Lélek azonnal elragadta őt a pusztába. A pusztában volt negyven napig; a sátán kísértette. A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki. Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.”

 

A Szent Negyvennap középpontjában nem a keresztút áll, hanem a keresztkút. A Húsvét éjszakáján megkeresztelendőkkel együtt készülünk, hogy megújítsuk keresztségi fogadásunkat: radikálisan ellene mondjunk a bűn szerzőjének, a sátánnak – amint Urunk tette a pusztában –, és letegyük a hitvallást, mely megtérésre és életünk Krisztusban való megújítására hív.

Nagyböjt alkalmas, szent idejét egészen gyakorlati módon kellene felhasználnunk, mindenekelőtt úgy, hogy bőségesen merítünk liturgiájának gazdagságából. A húsvéti készület rendszeres és gyümölcsöző formája lehet például, hogy naponta részt veszünk a szentmisén, vagy ahol erre nincs lehetőség, az ősegyház gyakorlatát felelevenítve közösen elénekeljük a vesperást, majd beszélgetünk, közösen elmélkedünk hitünk alapjairól. Arra is érdemes lenne időt szakítani, hogy a nagyheti szertartások énekeit próbáljuk. Nagyböjt vége felé pedig fel­eleveníthetjük a vezeklők visszafogadásának ősi szertartását, melyben a hét bűnbánati zsoltár közös elimádkozása, valamint a könyörgések és esedezések után ki-ki elvégezheti szentgyónását, majd a feloldozást követően mindnyájan közös áldásban részesülünk. S ha mindehhez csatlakoznak a böjt és alamizsnálkodás közösségi formái, melyeket az egyházközségi gyűlésen közösen határoznak el a közösség tagjai, ez biztosan előmozdítja a családonként, illetve egyénileg vállalt nagyböjti lemondások és jócselekedetek gyakorlását is.

Úr Jézus, segíts, hogy a mai napon meghalljuk és szívünkbe fogadjuk szavadat, mely nekünk szól: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!” Adj nekünk szívbéli töredelmet bűneink őszinte megbánására, és készséget, hogy a böjt, imádság, alamizsna üdvös gyakorlatai által mind élőbb kapcsolatba kerüljünk Veled, aki halálod és feltámadásod által megszerezted nekünk a bűnbocsánatot és a tiszta, a végső kinyilatkoztatáshoz igazodó lelkiismeret ajándékát.

Nagyböjti idő

Iz 58,9b-14

Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: „Íme, itt vagyok!” Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény. Az Úr vezet majd téged szüntelen, kopár vidéken is jóllakatja lelkedet, és csontjaidat megerősíti; olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, melynek nem apad el vize. Felépítik majd a tőled származók az ősi romokat, a régi nemzedékek alapjait megerősíted; a rések befalazójának neveznek majd téged, aki helyreállítod az utakat, hogy lakjanak ott. Ha visszatartod lábadat szombaton, hogy ne járj kedvteléseid után szent napomon, a szombatot gyönyörűségnek nevezed, s az Úr szent napját dicsőségesnek, és megdicsőíted azzal, hogy nem jársz a magad útjain, nem keresed kedvtelésedet, és nem folytatsz szóbeszédet: akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, felviszlek a föld magaslataira, és táplállak téged atyádnak, Jákobnak örökrészével. Bizony, az Úr szája szólt.

Lk 5,27-32

Ezek után kiment, és látott egy Lévi nevű vámost a vámnál ülni. Megszólította őt: „Kövess engem!” Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt. Lévi ezután nagy lakomát készített neki a házában. Nagy sereg vámos és még sokan mások is ültek velük az asztalnál. A farizeusok és az írástudók felháborodva megkérdezték a tanítványait: „Miért esztek és isztok a vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus ezt válaszolta nekik: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra.”

Sokszor tapasztaljuk azt és panaszkodunk, hogy Isten nem hallgatja meg kérésünket, imádságunkat, kétségbeesett kiáltásunkat. Pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy ő szent Fia által megszólított: „Kövess engem!”, mi pedig hallatlanra vettük, és a helyünkön maradtunk. Hiába várjuk hát, hogy Isten „lépjen”, előbb nekünk kell megtennünk a soron következő lépést: Krisztus nyomába szegődnünk. Ott, ahol a követésre való felszólítás visszhangtalan marad, ott elakad a fejlődésünk is: egy helyben toporgunk mindaddig, míg rá nem szánjuk magunkat, hogy kifogások keresése és alkudozás helyett elinduljunk oda, ahová Krisztus hív bennünket.

Ne gondoljuk, hogy csupán életünk egyetlen nagy eseményéről van szó. Jézus minden pillanatban elhalad mellettünk, és hív, hogy hagyjuk ott régi életünket és kövessük őt. Aki ezeket a kisebb hívásokat semmibe veszi, hogyan hallaná és hogyan valósíthatná meg a „nagy hívást”, hogyan remélhetné, hogy egykori nagy döntésében Jézus mellett hűségesen ki fog tartani? Ugyanakkor Jézus szemében senki sem reménytelen eset. Ahol mi botrányt és züllést látunk, ott ő reménykedik, hogy szava: „Kövess engem!” nem talál süket fülekre. És ha valaki elindul a követés útján, azt nem hagyja cserben, hanem mindaddig mutatja előtte az utat, míg az út végére jutva célba nem ér.

Urunk, segíts bennünket, hogy hívásodat meghallva készségesen kövessünk Téged, míg ez a követés egyre bensőbbé alakul és bensőségesebbé válik. Add, hogy ne a külső keretekkel törődjünk, hanem ugyanazon körülmények között vagy épp a folyamatos változásban nap mint nap megújítsuk odaadásunkat Irántad. Add, hogy a szeretet kinyilatkoztatására adott igenjeink ritmusában egyre mélyebbé váljék Hozzád való tartozásunk, s jelenléted mind jobban átjárja mindennapjainkat, amíg csak be nem tölti egész életünket.

Nagyböjti idő

Iz 58,1-9a

Kiálts teli torokkal, ne kíméld, hanem emeld fel hangodat, mint a harsona! Hirdesd népemnek az ő bűnét, és Jákob házának az ő vétkét! (…) Íme, böjtöléstek napján is találtok kedvtelést, és minden robotmunkásotokat hajszoljátok. Íme, perlekedés és civakodás között böjtöltök, ököllel lesújtva gonoszul. Ne úgy böjtöljetek, mint ma, hogy meghallgatást nyerjen a magasságban hangotok! Vajon ilyen a böjt, amely tetszik nekem, az a nap, amelyen az ember sanyargatja lelkét? Hogy lehajtja fejét, mint a káka, és zsákruhát meg hamut terít maga alá? Vajon ezt nevezed böjtnek, és az Úr előtt kedves napnak? Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: „Íme, itt vagyok!” Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet.

Mt 9,14-15

Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”

A keresztény életből nem maradhat ki a böjt. Különösen akkor van meg az ideje, amikor annak emlékezetére készülünk, hogy a násznép köréből kiragadták a Vőlegényt: a Nagyböjt szent negyven napjában. De böjtölésünk nem önmagában értékes, hanem csak annyiban, amennyiben köze van Jézus Krisztushoz és az ő böjtjéhez. Csakis miatta, az ő kedvéért, rá figyelve kell böjtölnünk, és ugyanezért kell a böjtölést megszakítanunk. Tehát hogy böjtölésünk igazán keresztény, azaz krisztusi böjt-e, azon mérhetjük le, hogy hasonlít-e Jézus Krisztus böjtöléséhez, aki negyvennapos pusztai tartózkodása során megszentelte a böjtölést.

Okában: ha Isten irántunk való szeretetének megtapasztalása késztet rá, hogy csak vele legyünk és rá figyeljünk, testben-lélekben ráhangolódva az ő akaratára. Céljában: ha testi, szellemi és lelki életünket valóban meg akarjuk nyitni a Szentlélek előtt, hogy ő töltsön el és működjék bennünk. Módjában: ha mindenekelőtt szívünket-lelkünket méregtelenítjük, és a rejtekben, szívünk pusztaságában akarunk együtt lenni Istennel. S végül gyümölcsében: ha az Úrral való bensőséges együttlét áldásai kiáradnak a körülöttünk élőkre is, ha ők is megérzik, hogy nem mi, hanem maga Isten vonzza őket általunk.

Segíts, Urunk, hogy böjtölésünk ne merüljön ki bizonyos külsőségek megtartásában, és ne is pusztán a fogyókúra egy újabban divatos formája legyen, hanem Irántad való hűséges szeretetünk fejeződjék ki benne. Add kegyelmedet, hogy ne magunkra, hanem Rád figyeljünk, és kivonulva lelkünk pusztaságába engedjük, hogy szívünkre beszéljen átöleljen bennünket Isten szeretete. Segíts, hogy Téged szemlélve meglássuk az Atyát, helyesen lássuk önmagunkat és testvéreinket, s észrevegyük azt is, hogyan távolíthatjuk el az igát, melyet akarva-akaratlanul mások nyakába vetettünk.

Nagyböjti idő

MTörv 30,15-20

Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon. Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is! Szeresd az Urat, a te Istenedet, engedelmeskedj szavának, ragaszkodj hozzá – hisz tőle függ életed és napjaid hosszúsága –, hogy sokáig lakhass azon a földön, amely felől megesküdött az Úr a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.”

 

Lk 9,22-25

„Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.” Azután mindenkihez szólt:  „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall?

Élet és halál fogalmai Jézus szájából nem biológiai állapotunkra vonatkoznak, hanem sokkal mélyebb valóságot jelölnek létezésünk mélyén. S amit ő ért az élet és halál szón, arra oda kell figyelnünk, mert Isten gondolatai valóságok, míg a mieink csak a valóságról alkotott fogalmak, halvány árnyképek, hasonlatok. A jó egészségnek örvendő, de erkölcsileg kettősségben élő emberen sokkal inkább a halál uralkodik, mint a szenvedését elfogadó rákos betegen. Az élet és halál nem külső tényezők függvénye, hanem benső döntés kérdése. Az életet választani kell, úgy, hogy ragaszkodom Istenhez és az ő törvényeihez. Ez a mindennapok során kereszthordozásként jelenik meg, mert az élet szüntelen áldozatot követel. Azt az életet, melyet a világ bálványoz, el kell veszíteni ahhoz, hogy a másikat, az igazit megnyerhessük. Az illúziót fel kell adnunk, még mielőtt szertefoszlana, hogy a valóságosba kapaszkodhassunk.

Önző énünk lázadozik az efféle apró meghalások ellen. Szeretné fenntartani a látszatot, az önmegvalósítás, önkifejezés ábrándját, s ezért nap mint nap meg kell küzdeni vele. Isten azonban segít. Valahányszor engedi, hogy a magunkba vetett hitünk meginogjon, a személyiségünket körüllengő, saját magunk alkotta mítosz szappanbuborékként szétpukkadjon, s megmutatkozzék a mögötte lévő üresség, új és új lehetőséget kapunk, hogy feladjuk az álvalóság őrült hajszolását, s a valódi életet és igazi önmagunkat válasszuk. Mert csak az önmegtagadás vezethet el önmagam megtalálásához. A külső rétegeket le kell hántani és el kell vetni, hogy eljussunk szívünk közepébe, személyünk központjába, ahol Isten lakik bennünk.

Ne engedd, Urunk, hogy beérjük a külső tatarozással, mely csak arra jó, hogy ideig-óráig eltakarja a belső szennyet és rothadást. Segíts, hogy az idei Nagyböjtben legyen bátorságunk alászállni szívünk mélységeibe, ahol valóságosan találkozhatunk Veled. Add, hogy ebből a találkozásból gyümölcsöző kereszthordozás fakadjon számunkra, s kezdetét vegye bennünk az  új teremtés, vagyis belső átformálódásunk a Te képedre és hasonlatosságodra.

Hamvazószerda

Joel 2,12-18

„Térjetek hozzám teljes szívetekből, böjttel, sírással és jajgatással. Szaggassátok meg szíveteket, nem pedig ruhátokat, és térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos ő és irgalmas, türelmes és nagyirgalmú, és szánakozik a bajok felett.”                    

2Kor 5,20 – 6,2

(…) Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! (…) Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged.” Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja!

Mt 6,1-6.16-18

(…) „Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg. Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.”

A mai nappal ismét ránk köszöntött az alkalmas, szent idő, amely arra hivatott, hogy testünket-lelkünket az élő Isten szolgálatába fogja, az ő akaratának megismerésére és teljesítésére hangolja. A keresztény lét koncentrátuma ez a negyven nap: a megújulásra való felhívástól a Krisztussal együtt vállalt szenvedésen át a feltámadásig magába sűríti a Krisztus-követés valamennyi fázisát.

Az első lépés, hogy a világból érkező, olykor egészen vakító reflektorfények helyett Isten tekintetét keressük, aki a rejtekben is lát. Kicsiny, nem látványos, de konkrét és magunkon mindennap számon kérhető vállalásokat tegyünk, figyelembe véve, hogy testi-lelki adottságaink, körülményeink folytán mások a lehetőségeink, és persze teherbíró képességünk sem egyforma. A keresztény böjt nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulásunk fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, és ez visszahat lelkünkre: érzékenyebbé tesz az Istentől érkező apró jelekre, indításokra. Az imádság, böjt és irgalmasság egymásból fakadjon, ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen, hanem újfajta, bensőséges találkozás Istennel és testvéreinkkel.

Urunk Jézus, ha komolyan vesszük az intő szót, hogy porból lettünk, s a porba térünk vissza, bizony egy kicsit megrendülünk. Nem könnyű szembesülnünk azzal, hogy  terveinkről, álmainkról, mindarról, amiért nap mint nap fáradozunk, kimondatik, hogy velünk együtt az enyészeté lesz. Add, hogy az előttünk álló negyven napban megtanuljunk leszámolni illúzióinkkal és légvárainkkal, s elfogadjuk, hogy nem is kell másnak lennünk, mint pornak: Isten kezében, az ő Leheletével ez a por megtelik élettel, és abba a dicsőségbe emeltetik, mely a Te osztályrészed az Atya jobbján.