1Kor 8,1b-7.11-13
Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki úgy véli, hogy valamilyen ismeretre tett szert, még nem ismerte fel, hogyan kell megismernie. De ha valaki szereti Istent, azt már megismerte Isten. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk. De nem mindenkinek van ismerete; egyesek mindmáig bálványokhoz szokva, a húst, mint bálványáldozatot eszik, és lelkiismeretük, mivel gyönge, beszennyeződik. Így a te ismereted miatt elvész gyönge testvéred, akiért Krisztus meghalt! Amikor azonban testvéreitek ellen így vétkeztek, és megsértitek az ő gyönge lelkiismeretüket, Krisztus ellen vétkeztek.
Lk 6,27-38
Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. (...) Szeressétek tehát ellenségeiteket!
Szent Pál állásfoglalása világos: „Ha étel botránkoztatja meg testvéremet, inkább nem eszem húst sohasem, hogy testvéremet meg ne botránkoztassam.” Vallási tudásról van itt szó, egészen konkrétan arról, hogy a bálványoknak áldozott, majd áruba bocsátott hús elfogyasztása a pogányságból megtért keresztényeknek lelkiismereti problémát okozott, hiszen ők csak nemrég szakítottak a bálványkultusszal. Micsoda tapintat, micsoda lelki finomság, érzékenység – vagyis: milyen nagy szeretet! Az ellenségszeretet parancsát, melyről a mi Urunk beszél a mai Evangéliumban, soha nem fogjuk tudni megvalósítani, ha nem próbáljuk úgy szeretni kevesebb ismerettel rendelkező testvéreinket, hogy a kedvükért örömmel lemondunk olyan dolgokról, amelyek számunkra nem bűnök, de őket megbotránkoztatná vagy rosszra vezetné, mert a kinyilatkoztatásból kapott tudás még nem vált egészen belsővé bennük.
Az ellenségszeretetben önmagunkon kell győzedelmeskednünk: azon az ösztönös és jogosnak tűnő, kielégülést kereső hajlamon, hogy bosszút állunk a minket ért sérelemért. Ám az önmegtagadásnak szeretteink iránti szeretetünkben is jelen kell lennie: igenis néha erőszakot kell tennünk magunkon, feladva az időbeosztásunkhoz, étrendünkhöz, ízlésünkhöz való ragaszkodást, különben előbb-utóbb szeretteink ellenére élünk és elviselhetetlenek leszünk számukra. Csak ez a kereszthordozással megjelölt szeretet lehet igazi és hiteles, csak ez részesít Istennek minden ember és minden létező iránti szeretetéből.
Urunk Jézus, mi oly gyakran azonosítjuk a szeretetet a szeretet édességével, amikor viszont önmagunkat felülmúlva, megtagadva kellene szeretnünk, megtorpanunk és lelepleződünk, mert arról, amit eddig szeretetnek hittünk, kiderül, hogy nem több, mint öntetszelgés. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy úgy tudjuk szeretni a hozzánk legközelebb állókat, hogy készek legyünk tapintatból, az ő lelki javukat szem előtt tartva erőt venni magunkon, s így eljussunk az igazi, az evangéliumi szeretetre, mely megmarad az örök életre.