Nagyböjt 5. hete

Dán 3,14-20.91-92.95

(…) Megszólalt ekkor Nebukadnezár, és azt mondta: „Áldott legyen az ő istenük, azaz Sidráké, Misáké és Abdenágóé, aki elküldte angyalát, és megszabadította szolgáit, akik benne bíztak, és nem hallgattak a király szavára, és kockára tették testüket, hogy ne kelljen Istenükön kívül más istent szolgálniuk és imádniuk.!”

Jn 8,31-42

Azoknak a zsidóknak, akik hittek neki, Jézus azt mondta: „Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Azok azt felelték neki: „Ábrahám utódai vagyunk, és soha senkinek nem szolgáltunk. Hogyan mondod hát te, hogy szabadok lesztek?” Jézus így szólt: „Bizony, bizony mondom nektek: Mindaz, aki bűnt cselekszik, szolga. De a szolga nem marad örökre a házban, csak a fiú marad ott mindörökké. Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, de meg akartok engem ölni, mert a tanításom nem hatol belétek. Én azt mondom, amit az Atyánál láttam, és ti is azt teszitek, amit atyátoktól hallottatok.” Azt felelték neki: „A mi atyánk Ábrahám!” Jézus azt mondta nekik: „Ha Ábrahám fiai lennétek, Ábrahám tetteit cselekednétek. De most meg akartok ölni engem, azt az embert, aki nektek azt az igazságot mondtam, amelyet az Istentől hallottam; ezt Ábrahám nem tette. Ti a ti atyátok tetteit cselekszitek.” Erre azt mondták neki: „Mi nem paráznaságból születtünk. Egy Atyánk van, az Isten.” Jézus így szólt hozzájuk: „Ha Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől származtam és jöttem. Hiszen nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem.”

Az igazság, mely szabaddá tesz, abszolút valóság, nincs alávetve senki ítéletének. Az igazság, mely szabaddá tesz, teremtő erővel bír: megszabadít a bűntől és új életet ad. Az igazság, mely szabaddá tesz, nem lehet csupán egy elvont eszme, hiszen azt bárki kénye-kedve szerint kiforgathatja, s nevében a legalávalóbb gaztetteket is elkövetheti. Az igazság, mely szabaddá tesz, egy személy: Jézus Krisztus, az Isten Fia. Hiszen ő maga mondja a mai Evangéliumban azt, hogy az „igazság szabaddá tesz titeket”, és azt is, hogy „ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek”; másutt pedig nyíltan ki is jelenti: „Én vagyok az igazság.”

Egyetlen tanító és vallásalapító sem tett egyenlőségjelet az általa hirdetett tanítás és önmaga közé, egyedül Jézus Krisztus. Ezért megmaradni Jézusban, megmaradni az ő tanításában és megmaradni szeretetében valójában egy és ugyanaz. Aki erre vállalkozik, megtapasztalja életében azt a szabadítást, amelyről Jézus beszélt: Isten ingyenes, soha vissza nem vont szeretetét, mely egyedül képes úrrá lenni a bűn mechanizmusán, mely sértetlenül megőriz a kísértések lángjai között, mint Dánielt és társait a tüzes kemencében, miközben énekelték az Úr dicséretét.

Urunk, Jézus Krisztus, ne engedd, hogy csupán szánkkal mondjuk, hogy Isten a mi Atyánk, hanem valóban úgy éljünk, mint Isten gyermekei. Ne engedd, hogy csupán névleg legyünk keresztények, a Te tanítványaid, hanem valóban hallgassunk Rád, az Atya Egyszülöttjére, tanításod hatoljon a szívünk mélyéig, és igazságod járja át elménket és szívünket. Add kegyelmedet, hogy Nálad megtaláljuk az igazság és szeretet forrását, hogy Benned maradjunk, és Te mibennünk, s vezess el Isten fiainak dicsőséges szabadságára, mely nem más, mint istengyermeki méltóságunk boldog kiteljesedése.

Nagyböjt 5. hete

Szám 21,4-9

Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.” Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük. Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!” Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.

Jn 8,21-30

Majd ismét szólt hozzájuk: „Elmegyek, és keresni fogtok, de meghaltok bűnötökben. Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre azt mondták: „Csak nem öli meg magát, s azért mondja: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”?” Ő azt felelte nekik: „Ti innen alulról vagytok, én meg felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én azonban nem vagyok ebből a világból. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben. Mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben.” Erre azt kérdezték: „Ki vagy te?” Jézus azt felelte: „(…) Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem. És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves előtte.” Mikor ezeket mondta, sokan hittek benne.

Ami a választott néppel történt a pusztai vándorlás idején, az a mi életünkben is megjelenik. Nem elég egyszer megszabadulni, megtérni: az csak a kezdete egy hosszú útnak, amely az üdvösségre vezet. Ez az út pedig fáradságos és kísértésekkel teli. A legsúlyosabb kísértés az, hogy visszakívánkozunk előző állapotunkba. Már nem emlékszünk a rabság gyötrelmeire, csak arra, hogy ott volt mit ennünk és innunk, az Istentől jövő táplálék viszont unalmasnak, ízetlennek tetszik. Amikor idáig jutunk, zúgolódunk és elhagyjuk magunkat, akkor támadnak a mérges kígyók: vad ösztöneink, pusztító szenvedélyeink, melyek ráébresztenek hálátlanságunkra, s arra, hogy a magunk erejéből semmire sem mennénk.

Ekkor kell feltekinteni az Emberfiára, aki a magasba emeltetett. Nem a rutinszerű feszületre pillantás ment meg, hanem a Megfeszítettel való újfajta, bensőséges találkozás. Szent Ferencet a San Damianó-i feszület Krisztusa szólította meg, feltárva előtte küldetését, Avilai Szent Terézt a szenvedő Krisztus szemlélése közben érintette meg a kegyelem és emelte ki a középszerű apácaéletből. Ezt a találkozást kínálja fel nekünk is az Egyház Nagyböjtben, amikor Krisztus szenvedésére emlékeztet, ezért is takarja lepel Feketevasárnaptól Nagypéntekig a feszületeket, hogy a keresztleleplezéskor új szemmel tudjunk Jézusra tekinteni, aki a Fán függve szerezte meg nekünk a gyógyulást.

Megfeszített Jézusunk, szüntelenül szemlélni akarunk téged, mint Urunkat, Istenünket. Nem úgy akarunk keresztedhez viszonyulni, mint egy talizmánhoz, hanem szeretnénk élő és személyes kapcsolatban maradni Veled, aki szenvedtél és meghaltál értünk. Egészen el akarjuk kötelezni magunkat Melletted, és nap mint nap keresztünket felvéve követni Téged, nem világmegvetésből, nem önsanyargatásból vagy kényszerűségből, hanem hogy az őskígyó marásaiból felgyógyulva hozzád hasonuljunk, s mind jobban a te képmásodra formálódjunk.

Nagyböjt 5. hete

Dán 13,1-9.15-17.19-30.33-62

Az Úr meghallgatta (Zsuzsanna) szavát. Amikor ugyanis kivégzésre vitték, az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. (…) Odahívta (a vének közül) az egyiket és azt mondta neki: „(…) Mondd meg, milyen fa alatt láttad őket egymással beszélgetni?” Ő azt felelte: „Mézgafa alatt.” (…) És odahozatta a másikat, és megkérdezte tőle: „(…)Mondd meg nekem, milyen fa alatt kaptad rajta őket, amikor egymással beszélgettek?” Az ezt válaszolta: „Tölgyfa alatt.” Ekkor az egész gyülekezet nagy hangon felkiáltott. Áldották Istent, aki megmenti a benne bízókat. Aztán rárontottak a két vénre – mert Dániel a saját szájukból rájuk bizonyította, hogy hamis tanúságot mondtak –, és úgy cselekedtek velük, ahogy ők cselekedtek gonoszságukban felebarátjuk ellen, Mózes törvénye szerint járva el: megölték őket, s az ártatlan vér megszabadult azon a napon.

Jn 8,12-20

Egy alkalommal Jézus így beszélt a templomban egybegyűlt zsidókhoz: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” A farizeusok erre azt mondták: Te önmagadról tanúskodsz. Tanúbizonyságod nem érvényes.” Jézus így válaszolt: „Igaz, hogy én önmagamról tanúskodom, mégis érvényes a tanúságtételem, mert tudom, honnét jöttem és hová megyek. Ti ellenben nem tudjátok, honnét jöttem és hová megyek. Ti a test szerint ítéltek. Én nem mondok senkiről ítéletet, de ha kijelentek valamit, igaz az én állításom, mert nem vagyok egyedül, hanem én és az Atya, aki küldött engem. Márpedig a ti törvényetek azt írja, hogy két személy együttes bizonyságtétele hitelt érdemel. Bizonyságot teszek tehát magamról én, és bizonyságot tesz rólam, aki engem küldött: az Atya.” Erre megkérdezték tőle: „Hol a te Atyád?” Jézus azt felelte: „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek.” Ezeket mondta Jézus a templomkincstár mellett, amikor tanított a templomban. De senki sem fogta el, mert még nem jött el az ő órája.

Az ártatlan Zsuzsanna igazságtalan elítélésének és Dániel általi megszabadulásának történetében és a mai Evangéliumban közös motívum a tanúskodás fontossága. A körülállók kezdetben azért hittek a véneknek, mert ők ketten a nép bíráiként egybehangzóan tanúskodtak Zsuzsanna ellen. Dániel pedig pontosan azzal leplezi le a tanúságukban megfogalmazott vád hamisságát, hogy külön-külön hallgatja ki őket, s ekkor kiderül, hogy tanúvallomásaik ellentmondanak egymásnak.

A farizeusok ugyancsak legalább két személy egybehangzó tanúságának szükségességére utalnak, amikor azt állítják, hogy Jézus tanúságtétele érvénytelen, mert önmagáról tanúskodik. Jézus viszont kijelenti, hogy a saját magára, eredetére és küldetésére vonatkozó tanúságtétele igenis érvényes és igaz, mert van egy másik személy, aki ezt a tanúságot megerősíti: a mennyei Atya. Ezzel a kijelentéssel Jézus tanúskodása egy új, magasabb dimenzióba lép, mint amit ellenfelei számon kérnek rajta. Nem jobb híján említi az Atyát, mert nem tud más tekintélyre hivatkozni önmaga igazolásához. Nem test szerint tanúskodik, mint a farizeusok és az Olvasmányban szereplő vének, hanem a Lélek szerint, ezért ítélkezés és önigazolás helyett kinyilatkoztatja az Atya és a Fiú egységét, végső soron a Szentháromság titkát. Azt a felfoghatatlan, ugyanakkor földi létünket és örök sorsunkat alapjaiban meghatározó misztériumot, amelyről senki emberfia nem tudhatott tanúskodni Jézuson kívül, csak miután eljött az ő órája, vagyis mikor a megváltás művét beteljesítve elküldte az Atyától a Szentlelket, s így minket magunkat is bevont a Szentháromság isteni szeretetközösségébe.

Úr Jézus Krisztus, köszönjük Neked tanúságtételedet, melyben kinyilatkoztatva a Szentháromság misztériumát a világ világosságaként megvilágítottad emberi létezésünk ősforrását és végső célját. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a most következő napokban, amikor elmerülünk megváltó szenvedésed szentséges titkaiban, egyre mélyebben azonosuljunk Veled, és a Szentháromság örök, romolhatatlan isteni életébe mindjobban belegyökerezve tanúskodjunk Rólad a világ előtt.

Nagyböjt 5. vasárnapja

Iz 43,16-21

Így szól az Úr, aki utat készített a tengerben, és a hatalmas vizekben ösvényt; aki kihozott kocsit és lovat, hadsereget és hőst, akik együtt fekszenek, nem kelnek fel többé, kialudtak, mint a mécsbél, és elhamvadtak: „Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat. Dicsőít majd engem a mező vadja, a sakálok és a struccmadarak, mert vizet adtam a sivatagban, folyókat a pusztában, hogy megitassam népemet, az én választottamat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd.”

Fil 3,8-14

Sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely az Istentől van a hit révén. Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra. Nem mintha már kezemben tartanám, vagy már tökéletes lennék, de törekszem rá, hogy magamhoz ragadjam, mert Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen: felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van. Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.

Jn 8,1-11

(…) Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?” Az így felelt: „Senki, Uram!” Jézus ekkor azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!”

Akiről a keresztség lemosta a bűnt, már ne tekingessen vissza bűnös életére, de idézze fel magában Isten nagy tetteit. Ne révedjen a messzi, bizonytalan jövőbe, de vegye észre a jelenben kibontakozó örök jövőt. Hiszen sarjadóban van bennünk a biológiai halál által kikezdhetetlen élet, egy új élet Istennel és Istenben. Szent Pál pontosan ennek az Olvasmányban említett új életnek a sarjadására figyel, amikor azt írja, hogy „elfelejtem, ami mögöttem van és nekilendülök annak, ami előttem van”. S az Úr által megmentett házasságtörő asszonyt is csak az óvhatja meg az újbóli bűnbeeséstől, ha erre az új, isteni életre figyel saját magában.

Sem a múlt szép emléke, sem a jövőről való fantáziálás nem fog megmenteni minket, amikor próbatétel ér, és testünkön-lelkünkön átcsapnak a kísértések lángjai. A nagy elhatározások, a hősies elszántság sem fognak megmenteni, csak az, ha elmélkedésünkben mindennap arra figyelünk, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által itt és most jelen van és növekszik bennünk Isten szentháromságos élete. Hiszen keresztségünk óta szüntelen ontja szívünk kútjának mélyén az élő vizet az örök élet forrása a nekünk adott Szentlélek által.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy ha környezetünk és lelkiismeretünk vádol is, Te nem ítélsz el bennünket. Tapintatosan elfordulsz, hogy ne legyen oly égető a szégyenünk, de amikor már mindenki elment, és csak kettesben vagyunk Veled, ránk tekintesz, és megszólítasz: „Menj, és többé már ne vétkezzél!” Te nem csupán elnézed a bűnt, hanem valóban elveszed és megsemmisíted azt; nem csupán új esélyt, de új életet adsz; és nem csupán feloldozol, hanem húsvéti győzelmed által képessé is teszel a bűn fölötti győzelemre. Kérünk, újítsd meg bennünk a kegyelmi életet, hogy az örök életre szökellő vízforrás, a Szentlélek általunk is kiáradhasson környezetünkre, és a pusztában vizet, a sivatagban folyókat fakasztva táplálja bennünk és körülöttünk az új, romolhatatlan, isteni életet.

Nagyböjt 4. hete

Jer 11,18-20

Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: „Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé!” Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!

Jn 7,40-53

Akik a népből ezeket a szavakat hallották, azt mondták: „Ez valóban a próféta!” Mások így szóltak: „Ez a Krisztus!” Némelyek pedig megjegyezték: „Csak nem Galileából jön a Krisztus? Nem ezt mondta az Írás: »Dávid utódaiból és Betlehem helységből jön a Krisztus, ahonnan Dávid származott?«” És a sokaságban szakadás támadt miatta. Közülük egyesek el akarták őt fogni, de senki sem emelt rá kezet. A szolgák elmentek a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok azt mondták nekik: „Miért nem hoztátok el?” A szolgák azt felelték: „Soha ember így nem beszélt!” Erre a farizeusok megkérdezték őket: „Talán bizony titeket is félrevezetett? Vajon a főemberek vagy a farizeusok közül hitt-e valaki benne? De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott.” Erre Nikodémus, aki korábban nála járt, azt mondta nekik: „Vajon a mi törvényünk elítéli-e az embert, mielőtt kihallgatták volna őt, és meg nem tudták, mit cselekedett?” Azok azt felelték neki: „Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!” Azután mindannyian hazamentek.

Nikodémus a főtanács tagjaként már pusztán személyében is cáfolja a főpapok és a farizeusok azon kijelentését, mely szerint csak az „átkozott népség”, a tanulatlan és befolyásolható tömeg hisz Jézusban, a tanács tagjai közül senki sem. Arra hivatkoznak, hogy aki ismeri a törvényt, az nem „dől be” Jézus tanításának; és különben is, Galileából nem származik próféta. Nikodémus viszont éppen azért kereste fel éjnek idején Jézust, mert figyelmesen tanulmányozta az Írásokat, nem olyan felületesen, mint ők. Amikor viszont Jézus védelmében a törvényre hivatkozik, a farizeusok idegesen leintik. Ez is árulkodó; ha már a törvényre való hivatkozás is kihozza őket a sodrukból, bizonyára van valami, ami az Írásoknál és a törvénynél is fontosabb számukra: hogy Jézus vesztét okozzák.

Aki befogja fülét, hogy ne hallja Jézus szavát, az előbb-utóbb az emberi szóra sem fog hallgatni. Saját maga megfellebbezhetetlen ítéletének rabjaként, egyre bonyolultabb ideológiákat gyártva sodródik a lelki halál felé. Egyfajta megszállottság lesz rajta úrrá, és az irányítja egészen a végkifejletig. Mégis övé a felelősség, mert a gonosz indulat csíráját szívébe fogadta, és hagyta, hogy felnőjön s indáival behálózza gondolatait, érzelmeit, akaratát. Ezzel szemben Jézus nem sodródik, hanem mindvégig ő irányítja az eseményeket: ellenségei hiába lesik a kedvező alkalmat, semmit sem tehetnek addig, míg ő meg nem találja a módját, hogyan állíthatja szenvedését és halálát is az Atya megdicsőítésének és az emberek megmentésének szolgálatába.

Úr Jézus Krisztus, újra és újra megdöbbenve állunk a gonoszság titka előtt, melybe Te is beleütköztél. A Nagyhét közeledtével évről évre részeseivé válunk annak a drámának, mely elkerülhetetlenné tette kínszenvedésedet és halálodat. Azonban nem a sötétség hatalmára és gyilkos gépezetére akarunk figyelni, hanem mindenekfölött Rád, az Atya Egyszülöttjére. Kérünk, ne hagyd, hogy kiszolgáltassuk magunkat a bűn pusztító mechanizmusának, hanem segíts, hogy minden jó és rossz történésben az Atya akaratát keressük, és így Veled egyesülve vegyünk részt passiódban.

Nagyböjt 4. hete

Bölcs 2,1a.12-22

(…) „Leselkedjünk tehát az igazra, mert az utunkban áll, és ellenkezik tetteinkkel, törvényszegést vet a szemünkre, s megszól, hogy vétettünk a tisztesség ellen. Azzal kérkedik, hogy nála van az Isten ismerete, és Isten gyermekének mondja magát. (…) Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert – amint mondja – oltalomban részesül!” Így gondolják ők, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkait, nem remélik a jóság bérét, és nem tekintik a szeplőtelen lelkek jutalmát.

Jn 7,1-2.10.25-30

Ezek után Jézus átment Galileába. Nem akart ugyanis Júdeába menni, mert a zsidók halálra keresték. Közel volt a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. Amikor azonban testvérei felmentek az ünnepre, ő is felment, de nem nyilvánosan, hanem mintegy titokban. A jeruzsálemiek közül egyesek azt mondták: „Nem ő az, akit halálra keresnek? Íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem mondanak neki. Talán a főemberek valóban fölismerték, hogy ő a Krisztus? Róla azonban tudjuk, hogy honnan való, a Krisztust pedig, amikor eljön, senki sem tudja, honnan van.” Akkor Jézus, aki a templomban tanított, így kiáltott fel: „Ismertek engem is, és azt is tudjátok, hogy honnan való vagyok. Márpedig én nem magamtól jöttem, hanem az küldött engem, aki Igaz, akit ti nem ismertek. Én ismerem őt, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Ekkor szerették volna elfogni, de senki sem emelte rá kezét, mert még nem jött el az ő órája.

Az emberi megismerés az érzékelésen és az értelem tevékenységén alapul. Amikor azonban a megismerés egy személyre irányul, kevésnek bizonyul az ész és az érzékelés, valami többre is szükség van ahhoz, hogy a személyt mint személyt, és ne csak mint tárgyat ismerjük meg. A kortársak, például a názáretiek úgy vélték, ismerik Jézust: eredetét, családját, életének folyását. Ez az ismeret azonban nem vitte őket közelebb hozzá, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályozta, hogy higgyenek benne. A különféle tudományok, az orvostudomány, a pszichológia, az antropológia vagy a szociológia mind-mind az emberrel foglalkozik, de egyik sem az önálló, a megismételhetetlen és végtelen értékű személyt látja benne.

Csak a szeretet, a megelőlegezett bizalom képes arra, hogy a személyek között a teljes megismerésre elvezessen. Ez néha nem is tűnik olyan nehéznek, ha csak úgy általában gondolkodunk az emberről, aki tőlünk több ezer kilométer távolságra van, és a mindennapokban semmi dolgunk vele. Azonban mindjárt más a helyzet, ha közvetlen környezetünkben nézünk körül. Éppen azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, vagyunk a leginkább szeretetlenek, mintha az ismeret és a szeretet fordított arányban állna egymással. Ez minősíti az idegenek iránt tanúsított szeretetünk hitelességét is, és megmutatja, hogy még nem Isten szeretetének végtelen tágasságában, hanem valós vagy vélt ismereteink szűkös ketrecében látjuk testvéreinket.

Urunk Jézus, egyedül Te mondhatod ki teljes bizonyossággal itt a földön, hogy ismered az Atyát, hiszen maga a megszemélyesült szeretet, a Szentlélek köt össze Vele. De éppen azért jöttél a földre, hogy ebben az éltető, örökre szóló szeretetben, vagyis a teljes és tökéletes ismeretben részesíts bennünket is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy képesek legyünk túllépni embertársainkra vonatkozó, gyakran előítéletté merevülő ismereteinken, és megelőlegezzük nekik azt a feltétel nélküli, elfogadó szeretetet, mellyel Te szereted őket, mint Atyád pótolhatatlan, végtelenül értékes és egyedülállóan kedves választottait.

Nagyböjt 4. hete

Kiv 32,7-14

(…) Aztán így szólt az Úr Mózeshez: „Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!” Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: „Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? (…) Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: »Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!«” Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.

Jn 5,31-47

„Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz. (…) A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem. Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. (…) Emberektől nem fogadok el dicsőséget. Rólatok viszont tudom, hogy nincs bennetek Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem. Majd ha más jön a maga nevében, azt elfogadjátok. Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van, aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek?”

Nem az a baj, hogy ott munkál bennünk a dicsőség vágya – hiszen az őszinte dicséret, elismerés, megbecsülés nem csupán kellemes, hanem gyakran kifejezetten szükséges is ahhoz, hogy a bennünk lévő jó, értékes adományok a felszínre kerülhessenek és kibontakozhassanak –, hanem az, hogy ezt rossz helyen keressük, illetve beérjük az igazi dicsőség látszatával, utánzatával. Abban a pillanatban ugyanis, amikor mások dicséreteiből glóriát fonunk saját fejünk köré, megakadályozzuk, hogy a jó tovább fejlődjön bennünk. Egy adott pillanatot akarunk rögzíteni, s a hírnév, tekintély fényében sütkérezve úgy érezzük, többek vagyunk, mint azelőtt. Ez a fajta dicsőség azonban illúzió, amely szétpattan, akár a buborék, amint a halál megkerülhetetlen tényébe ütközik. Ha nekünk magunknak meg kell semmisülnünk, akkor az bizony sovány vigasz, hogy a nevünk utódaink vagy műveink, tetteink által fennmarad. Ráadásul ez a szellemi utóélet is igencsak bizonytalan, teljességgel ki van szolgáltatva az utókor kénye-kedvének: a félreértésnek, a meghamisításnak és végső soron a feledésnek.

Az ember, aki szíve mélyén dicsőségre vágyik, ennél többet kíván. Azt, hogy ő maga dicsőüljön meg, létezése emelkedjék magasabb szintre és teljesedjék ki soha nem ismert módon. Ezért igazi dicsőség nem is lehet olyasvalami, amit a mellünkre tűznek vagy a nyakunkba akasztanak. A valódi dicsőség belülről fakad, ahol Isten lakik bennünk, és beragyogja fényével egész lényünket. Thomas Merton írja, hogy ha látnánk, Isten dicsősége mennyire nem hasonlatos ahhoz, amit mi dicsőségnek nevezünk, belehalnánk az iránta érzett szeretetbe.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy részesítesz minket abból a dicsőségből, mely a Te osztályrészed az Atya jobbján. Add kegyelmedet, hogy amikor dicsőségre, a létben való megerősítésre vágyunk, ne elégedjünk meg az emberek dicséretével, hanem mindenekfölött azt az örök dicsőséget keressük, mely a dicsőség Urától és mindenek Alkotójától származik, s elsősorban nem tetteink, erőfeszítéseink jutalma, hanem Hozzád tartozásunk örök érvényű, végleges felragyogása.

Nagyböjt 4. hete

Iz 49,8-15

Így szól az Úr: „A kegyelem idején meghallgatlak téged, és a szabadulás napján megsegítelek; megőrizlek, s a nép szövetségévé teszlek, hogy helyreállítsd az országot, és kioszd az elpusztított örökséget. (…)” Ujjongjatok, egek, és örvendj, te föld, ujjongásban törjetek ki, hegyek! Mert megvigasztalja népét az Úr, és szegényein megkönyörül. Azt mondta Sion: „Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam.” Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!

Jn 5,17-30

Jézus azt felelte nekik: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.” Ezért a zsidók még inkább életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta, és egyenlővé tette magát az Istennel. Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: a Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, úgy a Fiú is életre kelti, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát nem tiszteli, aki őt küldte. Bizony, bizony mondom nektek: aki az én igémet hallgatja, és hisz annak, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem ítéletre jut, hanem átment a halálból az életre.

Jézus tetteiben és azok igazolásában soha nem ellenfelei igazodott elvárásaihoz, hanem mindenkor következetesen az Atyától kapott küldetésének megfelelően beszélt és cselekedett. Minden egyes szava és tette az Atyához fűződő kapcsolatából fakadt, és arról tanúskodott. Tanítványai sokszor nem értették, hogy mit is akar mondani, sokszor nem fogták fel egy-egy csoda igazi tartalmát és jelentőségét, de azt egyértelműen megérezték, és meg is vallották, hogy ő a Messiás, az Isten Szentje, akinek tettei az Istentől valók, s akinek örök életet adó igéi vannak.

Éppen ezért az írástudóknak és farizeusoknak sem szolgálhat mentségére, hogy számukra teológiailag elfogadhatatlan volt, hogy Jézus Atyjának nevezte a fölséges Istent. Hiszen mielőtt ezt a zsidó szempontból valóban botrányos kijelentést tette, sorra olyan jeleket művelt, melyek mind arról tanúskodtak, hogy Isten hatalmával és tekintélyével bír. Ők tanult emberek lévén nagyon is megértették, amit mondani akart, de visszautasították, tetteit pedig tudatosan félremagyarázták. Amikor például Jézus az Atya irgalmas szeretetét nyilatkoztatta ki a béna ember meggyógyításával, ők a szombati nyugalom megtartásának kicsinyes részleteinél ragadtak le.

Urunk Jézus, mi, keresztények nem botránkozunk meg azon, hogy Atyádnak nevezed a fölséges Istent, sokkal inkább az a veszély fenyeget, hogy az Atyával való egylényegűséged csupán elvont hitigazság marad a számunkra, és nem érinti mindennapjainkat. Ne engedd, hogy az Atyáról szóló kinyilatkoztatásod, a Szentháromság misztériumába való beavatásod hiábavaló legyen számunkra, hanem kérünk, újítsd meg bennünk a Szentlélek ajándékát, aki nemcsak elvezet a teljes igazságra, hanem be is von minket abba az örök szeretetkapcsolatba, mely őbenne magában áll fenn közötted és Atyád között.

Nagyböjt 4. hete

Ez 47,1-9.12

Ezután visszavitt engem a ház kapujához, és íme, víz fakadt a ház küszöbe alatt a keleti oldalon; a ház homlokzata ugyanis kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le, az oltártól dél felé. Aztán kivitt az északi kapun, és körülvezetett a külső kapun kívül levő úton a kelet felé néző útra; és íme, víz tört elő a jobb oldalon. Ekkor a férfi, akinek kezében mérőzsinór volt, (…) ezt mondta nekem: „Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.”

Jn 5,1-3a.5-16

(…) Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba. Mire pedig én odaérek, más megy be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. Azon a napon pedig szombat volt. Ezért a zsidók azt mondták a meggyógyított embernek: „Szombat van, nem szabad az ágyadat vinned.” Azt felelte nekik: „Aki meggyógyított engem, ő mondta nekem: »Vedd ágyadat, és járj.«„ (…)

Jézus csodás gyógyításai általában úgy kezdődnek, hogy a gyógyulni akaró eléje járul, esetleg a rokonai, barátai viszik őt Jézushoz, vagy pedig közbenjárnak érte, hogy gyógyítsa meg őt. Itt viszont egészen egyedülálló és meghökkentő módon maga Jézus lép oda ehhez a harmincnyolc éve beteg emberhez, aki rezignáltan fekszik a helyén, a többi nyomorult között, és felkínálja neki a gyógyulás lehetőségét. A Beteszda fürdő öt oszlopcsarnoka bizonyára tele volt hasonló betegekkel, Jézus mégis ehhez az egyhez intézi kérdését: „Akarsz-e meggyógyulni?”

De – mivel az a nap éppen szombat volt – amikor Jézus a beteghez fordul, egyben ellenfeleit is megszólítja. Másutt arról is olvasunk, hogy nyíltan felteszi a kérdést: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” Ezzel a csodával is üzeni, hogy ő ura a szombatnak, és hogy amit tesz, az nem humanitárius jótékonykodás, máskor is elvégezhető jámbor cselekedet, hanem életadás, új teremtés, mely nem tűr halasztást, és amelynek semmiféle törvény nem szabhat gátat. Hiszen a Jézus szívéből fakadó, örök életre szökellő vízforrás nem csupán az elmúlt harmincnyolc év szenvedésétől szabadítja meg ezt az embert, hanem új horizontot nyit előtte, az örök boldogság távlatát. Világosan kifejezik ezt szavai is, melyeket később a templomban mond neki, amikor ismét találkoznak: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék” – vagyis: „Vigyázz, nehogy lerontsd magadban az örök életet, melyet a belém vetett hit által kaptál.”

Úr Jézus Krisztus, hálát adunk Neked, hogy amikor nincs emberünk, amikor senki sincs, aki segíthetne rajtunk, akkor Te odalépsz hozzánk, mert Te magad akarsz az emberünk lenni. Köszönjük Neked, hogy testünket-lelkünket, egész életünket alámeríted megváltásod kegyelmeinek gyógyulást adó fürdőjében, visszaadva épségét és fiatalságát. Kérünk, segíts, hogy miután megszabadultunk bénultságunkból, irgalmas szeretetedre válaszolva új lendülettel siessünk Hozzád, és a közelgő Húsvétra teremjük a megtérés méltó gyümölcseit.

Nagyböjt 4. hete

Iz 65,17-21

Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek. De örvendjetek és ujjongjatok mindörökké annak, amit teremtek; mert íme, én Jeruzsálemet ujjongássá teremtem, népét pedig örömmé. Ujjongok majd Jeruzsálemben, és örvendezem népemben; nem hallatszik többé benne sírás hangja és kiáltás hangja. Nem lesz ott többé néhány napig élő csecsemő, sem öreg, aki nem tölti be napjait; mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem éri meg századik évét, átkozottnak számít. Házakat építenek, és bennük laknak, szőlőt ültetnek, és eszik gyümölcsét.

Jn 4,43-54

(…) Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Kafarnaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az már a halálán volt. Erre Jézus azt mondta neki: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!” A királyi tisztviselő erre azt felelte: „Uram, gyere el, amíg meg nem hal a gyermekem!” Jézus azt mondta neki: „Menj, a fiad él!” Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. Megtudakolta tőlük, hogy melyik órában lett jobban. Azt felelték neki: „Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz.” Megértette ebből az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben Jézus azt mondta neki: „A fiad él.” Hitt ő és egész házanépe. Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.

Igaz, hogy Jézus sok beteget meggyógyított, mint a mai Evangéliumban is, de ezeket a jeleket és csodákat azért adta, hogy egy nagyobb horderejű valóságról tanúskodjanak: Isten országáról, mely őbenne elérkezett közénk. Hiszen bármennyi beteget meggyógyított is, még többen voltak, akik nem jutottak a színe elé, s akiknek gyógyulásáért nem járt közben senki, így nem szabadultak meg betegségükből. De ha minden beteget meggyógyított volna is – Isten Fiaként akár ezt is megtehette volna –, és ezáltal tíz-húsz évvel meghosszabbította volna földi életüket, ugyan mit használt volna nekik? Isten Fia nem érhette be azzal, hogy toldozva-foldozva javítgassa, ami a bűn miatt elromlott a világban. Ő új eget és új földet hirdetett, amelynek csíráit már magunkban hordozzuk, s a természet sóhajtozva várja, hogy kibontakozzék bennünk Isten fiainak megígért dicsőséges élete. Minden egyes csodája ebbe az irányba mutat, ezt a több, bőségesebb, új minőségű életet szolgálja bennünk.

És valóban: Mi a kenyér megszaporítása, a víz borrá változtatása vagy a betegek meggyógyítása ahhoz a csodához képest, hogy Isten a semmiből hozta létre a világot, vagyis hogy egyáltalán van víz és bor meg kenyér, emberi test és emberi élet? Mi a kenyér megszaporítása és a víz borrá változtatása ahhoz a csodához képest, amely a szentmisén a konszekráció pillanatában nap mint nap végbemegy, amikor a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át? S mi a királyi tisztviselő fiának távolból történő meggyógyítása ahhoz a csodához képest, amikor a feltámadt Jézus megbízásából a pap egyetlen szavára minden bűnünk eltöröltetik a szentgyónásban?

Úr Jézus Krisztus, segíts, hogy jobban figyeljünk rejtett, de annál jelentőségteljesebb csodáidra, melyeket szentségeid által viszel végbe köztünk, s így helyesen értsük az Evangéliumban leírt csodáid üzenetét is. Add, hogy ezek szemlélése és amazok megtapasztalása kitágítsa horizontunkat, mozdítson ki e földi élet gyakorlati materializmusából, s hitünket megerősítve azt az életet táplálja, növelje, gyógyítsa bennünk, mely örökké megmarad.

Nagyböjt 4. vasárnapja

Józs 5,9a.10-12

Ekkor azt mondta az Úr Józsuénak: „Ma vettem le rólatok Egyiptom gyalázatát.” (…) Miközben Izrael fiai Gilgálban tartózkodtak, a hónap tizennegyedik napján, estefelé, Jerikó mezőségén elkészítették a pászkát és másnap az ország terméséből ettek kovásztalan kenyeret és ugyanazon a napon árpadarát. Miután pedig ettek a föld terméséből, megszűnt a manna és Izrael fiai nem éltek többé ezzel az eledellel, hanem Kánaán földjének az évi terméséből ettek.

2Kor 5,17-21

Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világgal, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét. (…) Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! (…)

Lk 15,1-3.11-32

(…) „Ekkor magába szállt, és azt mondta: »Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!« Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: »Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hizlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.«” (…)

Izrael csak a külső fogság gyalázatából szabadult meg, mi azonban Urunk, Jézus Krisztus vére által a bűn gyalázatától. Megszabadulásunk állomásait a mai Evangéliumban Üdvözítőnk ajkáról hallott példabeszéd tárja elénk. Ahhoz, hogy Isten levegye rólunk a gyalázatot, mindenekelőtt az szükséges, hogy a gyalázatot gyalázatnak tartsuk. Isten első, nélkülözhetetlen kegyelme, hogy megengedi, hogy az atyai ház és a disznóól közötti különbség tudatosuljon bennünk, és rádöbbenjünk, hogy a sertések eledelét is képesek vagyunk megkívánni. Ha ezt a gyalázatot felismerjük, esélyünk van rá, hogy Isten egyszer leveszi rólunk. Ezért oly fontos, hogy a Szent Negyvennap folyamán a tékozló fiúval együtt magunkba szálljunk.

De kevés meglátni gyalázatunkat, el is kell indulnunk az Atya háza felé, melynek kapuja az Egyház és a templom kapuja, s csak az lépheti át, aki útközben keserűen átérezte méltatlanságát. Majd pedig be kell vallanunk bűnünket, gyalázatos hűtlenségünket, és el kell ismernünk, hogy méltatlanná váltunk az Atya szeretetére. (Ezért elengedhetetlen, hogy a Szent Negyvennapban őszinte szentgyónást végezzünk.)

Urunk, mi csak felismerhetjük, szégyellhetjük, bevallhatjuk gyalázatunkat, de levetni magunkról nem tudjuk. Isten, a végtelenül irgalmas, szeretetét ránk tékozló Atya azonban Általad váratlan módon elénk sietett, nyakunkba borult és átölelt. Köszönjük azt a jólesően megszégyenítő szeretetet, mellyel nem csupán levetted rólunk a gyalázatot, hanem új, ünneplő ruhába öltöztettél bennünket. Megváltó halálod és feltámadásod által nem csupán helyreállítod a korábbi rendet, nem restaurálod a régi világot, hanem az új teremtés, új kiválasztás által egy magasabb létformába emelsz fel mindnyájunkat, akik hiszünk Benned.

Nagyböjt 3. hete

Oz 6,1-6

Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket, megvert, de gondjába is vesz minket. Két nap múlva ismét életre kelt minket; harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt. Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat! Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre.” Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda? Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat. Ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével. Ítéletem elérkezik, mint a világosság. Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.

Lk 18,9-14

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.« A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”

Mi is az igazi baj a farizeus vallásosságával és imájával? Nem az, hogy nem őszinte, hiszen semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy azokat a törvény szerinti igaz cselekedeteket, melyeket felsorolt, buzgó farizeusként valóban rendszeresen meg is tette. Még csak nem is az a gond, hogy hálát ad igaz voltáért, mert – ahogy a zsoltárokban is látjuk – bizonyos helyzetekben igenis fontos tudatosítanunk, hogy az út, amelyen járunk, az Isten szándéka szerint való, helyes út. A lényegi probléma az optikában van: a farizeus nem Isten szemével, hanem más emberekhez viszonyítva szemléli önmagát, vagyis nem Isten, hanem emberek előtt áll, tehát valójában nem imádkozik.

Márpedig a vallásos élet legmélyebb, legalapvetőbb szintjén nem lehet más, mint kizárólagos kapcsolat „én és az én Teremtőm” (Newman) között. (Jézus még Péterre is rászól, amikor az János sorsa felől érdeklődik: „Mit törődöl vele? Te csak kövess engem.”) Az imádságban nincs helye a másokkal való összehasonlításnak, ami egyébként akármilyen eredménnyel zárul is, hamis képet ad önmagunkról: ha különbnek érezzük magunkat másoknál, a gőg, felfuvalkodottság, elbizakodottság veszélye fenyeget; ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. A mások fölötti ítélkezést ugyanúgy nem szabad hagynunk beférkőzni az imádságunkba, mint önmagunk méricskélését, elítélését vagy felmentését. Ezek éppenséggel legfőbb akadályai a megigazulásnak, mert olyan dologba avatkozunk, amelyet Isten magának tart fenn. (Más az, amikor a szentek megvallják, hogy ők a legbűnösebb emberek az egész földkerekségen. Ők igazat mondanak, éppen azért, mert nem másokhoz viszonyítják magukat, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértékéhez, amelyben részesültek, s amelyhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek.)

Urunk Jézus, taníts meg minket a vámos imájának lelkületére! Add, hogy példáját követve úgy álljunk Eléd, ahogy vagyunk, de már ne maradjunk hátul, hanem méltatlanságunkat átérezve keressük közelségedet, s a vámos alázatával és a keleti kereszténység szent zarándokainak buzgóságával mondjuk: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Nagyböjt 3. hete

Oz 14,2-10

(…) „Meggyógyítom hűtlenségüket, és szívemből szeretni fogom őket, mert haragom elfordult tőlük. Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, és gyökeret hajt, mint a Libanon. Kiterjednek ágai, és pompája olyan lesz, mint az olajfáé, és illata, mint a Libanoné. Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak, gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szőlő; hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora. Efraim, mi köze neki a bálványokhoz? Én hallgatom meg és gyámolítom őt; olyan leszek én, mint a zöldellő ciprus, és tőlem való lesz a gyümölcs, melyet rajtad találnak.” Aki bölcs, értse meg ezeket, aki értelmes, lássa be ezt mind! Bizony, egyenesek az Úr útjai, s az igazak biztosan járnak azokon, de a gonoszok elesnek rajtuk.

Mk 12,28b-34

Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: »Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat – többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

A mai Evangélium írástudója olyan ember, aki alázattal engedelmeskedett a dolgok belső logikájának, s így valóban a titok mélyére hatolt. Jézushoz intézett kérdése több, mint a megszokott vizsgáztató kérdések. Mintha megsejtett volna valamit, s ehhez várna megerősítést Jézustól. Jézus pedig megdicséri őszinte lelkesedését, de ez a dicséret egyben figyelmeztetés is, hiszen a „nem vagy messze” nem egyenlő azzal, hogy már meg is érkeztél az Isten országába. Nyilvánvalóan szükséges az intellektuális becsületesség, amely nélkül az ember az igazság kapujáig sem juthatna, hanem megrekedne a szűkös ideológiák vagy a saját maga által felállított eszmerendszer korlátai között, de az értelmi belátás, az összefüggések felismerése és elfogadása még mind kevés ahhoz, hogy be is léphessen az Isten Országának kapuján. Ehhez még nagyobb alázatra van szükség: arra, hogy már ne kívülállóként dicsérje meg Jézust, mintha egy szinten lenne vele, hanem felismerje benne az Isten Fiát, és egész életét átadja neki, akiben feltárul az Isten országa..

A tegnapi Evangélium úgy mutatta be Isten országát, mint amit Jézus hozott el nekünk, és közénk elérkezett, ma pedig úgy szemléljük, mint amely felé úton vagyunk. Ugyanannak a valóságnak kétféle megközelítési módja ez, s kifejezi azt a paradoxonszerű viszonyulást, amely még jellemzi földi életünket: Jézus már bennünk él, mi pedig őbenne, de ez az élet itt a földön még nem érte el a teljességet.

Úr Jézus, elismerjük, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek bejutni Isten országába, hiszen nem vagyunk képesek megtartani a parancsokat sem. Te vagy az, aki megmutattad, mit is jelent valójában teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és minden erőnkből szeretni a fölséges Istent, s ugyanezzel a szeretettel szeretni felebarátainkat és önmagunkat is. És Te vagy, aki nemcsak példát mutattál a tökéletes isten- és emberszeretetre, hanem képességet is adtál rá, amikor elküldted szívünkbe a Szentlelket. Add, hogy Ővele szeressünk viszont Téged és az Atyát, s Benned maradva minden testvérünket.

Nagyböjt 3. hete

Jer 7,23-28

Ezt a parancsot adtam nekik: Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek! Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsolok nektek, hogy jó dolgotok legyen! De nem hallgatták meg, és nem hajtották ide fülüket, hanem gonosz szívük megátalkodottságában annak tanácsai szerint jártak; hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. (…) Megkeményítették nyakukat, és még gonoszabbul cselekedtek, mint atyáik. Ha elmondod nekik mindezeket az igéket, nem fognak rád hallgatni; ha szólítod őket, nem fognak válaszolni neked. Azért mondd nekik: Ez az a nemzet, mely nem hallgatott az Úrnak, az ő Istenének szavára, és nem fogadta meg az intelmet. Elveszett a hűség, eltűnt a szájukból.

Lk 11,14-23

Egyszer kiűzött egy ördögöt, amely néma volt. Amikor az ördög kiment, a néma megszólalt, a nép pedig elcsodálkozott. De közülük néhányan így szóltak: „Az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket.” Mások pedig égi jelet kértek tőle, hogy kísértsék. Ő azonban látta gondolataikat, és ezt mondta nekik: „Minden ország, amely önmagával meghasonlott, elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fenn az ő országa? Azt mondjátok, hogy én Belzebub által űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Ők lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott, és elosztja zsákmányát. Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór.”

A nép nagy része úgy viselkedett, mint a gyermek: hagyta magát elragadtatni a csodától, melyet Jézus végbevitt. A Belzebub-vád kitalálói viszont mintha a gyermekkor naiv lelkesedését túlhaladva, a felnőtt ember kritikus hozzáállásával közelítettek volna a dologhoz, és úgy próbálták volna azt megmagyarázni. Ezzel a hozzáállással azonban az a baj, hogy nélkülözte az objektivitást és az ésszerűséget, hiszen nem is magán az ördögűzés kétségbevonhatatlan tényén alapult, hanem egy előítéleten, melyhez aztán egy további rosszindulatú koncepciót gyártottak. Ismerős ez napjaink híradásaiból, melyekben nem ritka az elfogultság és tendenciózusság, ahol bizonyos tényeket csak ideológiailag megszűrve, kozmetikázva, ilyen-olyan csomagolásban tálalnak, s észrevétlenül manipulálják az emberek egész vonatkoztatási rendszerét.

Természetesen nem kell naivul minden „csodának” felülnünk. Fontos, hogy a csodát meg tudjuk különböztetni a szemfényvesztéstől, s ne új meg új jeleket hajhásszunk, hanem engedjük, hogy hozzánk és közénk is elérkezzék az Isten országa, amely a Jézusban vetett hit által érkezik el hozzánk. Hiszen Jézus nem csodatevő erejét akarta fitogtatni, nem lenyűgözni, elvarázsolni, elkábítani akarta hallgatóságát, hanem kinyilvánítani Isten országát, mely elérkezett és a démoni erőknél is hatalmasabb.

Úr Jézus Krisztus, adj nekünk figyelmes, gyermeki csodálkozásra képes szívet, mely érzékeny arra, ahogy minket is megérintesz Isten ujjával, a Szentlélekkel. Segíts kegyelmeddel, hogy engedjünk a Lélek szelíd, de ellenállhatatlan erejének, mely bennünk is meg tudja törni a sátán uralmát, és adj az ártatlan gyermeki csodálkozás után felnőtt józanságot, hogy hatalmadat megtapasztalva le tudjuk vonni a következtetést, mely arra ösztönöz, hogy nap mint nap egyre jobban elkötelezzük magunkat Melletted.

Nagyböjt 3. hete

MTörv 4,1.5-9

Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad. Tudjátok, hogy parancsolatokra és rendeletekre tanítottalak titeket, amint az Úr, az én Istenem parancsolta nekem, hogy szerintük cselekedjetek azon a földön, amelyet elfoglalni készültök. Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: „Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.” Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok? Gondosan vigyázz tehát magadra és lelkedre: el ne feledd azokat a dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott, ne távozzanak szívedtől egész életedben, ismertesd meg őket fiaiddal s unokáiddal.

Mt 5,17-19

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.”

Az Ószövetség népét mindennél jobban az különböztette meg a környező pogány népektől, hogy Istenünkkel, az egyetlen Úrral olyan bensőséges viszonyban voltak, mint egyetlen más nép sem a maga isteneivel. S ebben a hasonlíthatatlanul mély és meghitt kapcsolatban Isten volt a mindenkori kezdeményező, a Vőlegény, aki újra és újra megszólította menyasszonyát, szent népét, hol becéző, vigasztaló, hol meg feddő, korholó szavakkal. Ennek a szerelmes Isten–ember kapcsolatnak a gyümölcse és egyben dokumentuma nemcsak a Szentírás legköltőibb könyve, az Énekek éneke, hanem az Izrael mindennapjait átszövő törvények és parancsok gyűjteménye is. A törvény megtartása pedig Izrael részéről nem más, mint válasz Isten szerelmes közeledésére. (A farizeusok ott hibáztak, hogy miközben aprólékos gonddal betartották a törvény előírásait, megfeledkeztek Isten személyes szeretetéről, melyből a törvény fakadt.)

Jézus Krisztus annyiban teljesítette be, tette tökéletessé a törvényt, amennyiben megtestesülésével még mélyebben gyökereztette bele ebbe a mélységes istenközelségbe, új dimenziót nyitva meg, immár nem csupán a választott nép, hanem minden ember előtt. Ettől fogva semmi sem lehet külsődleges a törvényből, hanem az egészet átjárja az Isten és ember közti szerelem, mely az Istenemberben a maga teljességében nyilvánul meg. A törvény igája ettől édes és terhe ettől könnyű, mert egy személyben nyeri el végső értelmét, jobban mondva a Szentháromság személyeinek isteni életében, amely életre mi is hivatottak vagyunk. Ezért írhatja Szent Pál, hogy „a törvény teljessége a szeretet”.

Urunk Jézus, add, hogy közelségednek ez a felfoghatatlan misztériuma megragadja szívünket, értelmünket, akaratunkat, egész lényünket. Segíts, hogy ne csupán külsőleg, észérvek alapján vagy tekintélytiszteletből, esetleg puszta megszokásból, hanem belső lendülettel, szerelmes odaadással teljesítsük a szeretet élő és éltető törvényét., a te szent és igaz parancsodat.

Urunk születésének hírüladása (Gyümölcsoltó Boldogasszony)

Iz 7,10-14

Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.” Erre a próféta így szólt: „Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.”

Zsid 10,4-10

(…) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.” (…)

Lk 1,26-38

(…) Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” Mária erre megkérdezte az angyaltól: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Az angyal ezt felelte neki: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.” Mária erre így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” És eltávozott tőle az angyal.

Az isteni világ hirtelen berobbanása még a legártatlanabb teremtményben, Szűz Máriában is félelmet keltett. A félelem: érzelem. Érzelmeink pedig – a negatívak is – ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint értelmünk, akaratunk vagy maga a testünk. Abból lehet felismerni, hogy Isten angyalával vagy a gonosz kísértővel van-e dolgunk, hogy az Istennel való találkozás visszaadja lelkünk nyugalmát, mert a szeretet feloldja a félelmet.

Mária – mint igazi okos szűz – az angyali jelenés közben is használja az értelmét, gondolkodni kezd, és nem fél kérdést feltenni: „Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?” Semmiféle jelenés, égi üzenet előtt nem szabad úgy kapitulálni, hogy elveszítjük a józan eszünket. Manapság elég egyes hívőknek azt mondani, hogy itt és itt megjelent a Szűzanya, ezt és ezt üzeni, s máris félretéve gondolkodó értelmüket „hittel engedelmeskednek”. Csakhogy ez nem hit, hanem emberhez méltatlan naiv hiszékenység. Igenis szabad gondolkodóba esni, szabad kérdéseket feltenni, szabad párbeszédbe bocsátkozni a jelenésről hírt hozóval, hiszen magával az angyallal és Istennel is szabad beszélni. Mária akármilyen jelenésnek, akármilyen üzenetnek nem adja át az életét, csak annak, amelyik a mindenható Istentől származik.

Urunk Jézus, Édesanyád csak akkor mondott igent, miután meggyőződött róla, hogy Isten küldöttje járt nála. Ezután viszont nem tétovázott beleegyezését adni, hanem készségesen átadta értelmét és akaratát, testét és lelkét Isten terveinek szolgálatára. Kérünk, add kegyelmedet, hogy ma, amikor a Hiszekegyet mondva térdet hajtunk a megtestesülést megvalló szavakra, testünknek ez a mozdulata fejezze ki elménk értelmes meghódolását, akaratunk beleegyezését, érzelmeink megnyugvását a mennyei Atya ránk vonatkozó terveiben.

Nagyböjt 3. hete

2Kir 5,1-15a

(…) Odament tehát Námán, lovaival és szekereivel együtt, és megállt Elizeus házának ajtaja előtt. Ekkor Elizeus követet küldött ki hozzá ezzel az üzenettel: „Menj s fürödj meg hétszer a Jordánban, s akkor tested visszanyeri egészségét s megtisztulsz.” Megharagudott erre Námán, elment, és ezt mondta: „Azt hittem, hogy ki fog jönni hozzám, megáll, segítségül hívja az Úrnak, Istenének nevét, megérinti kezével a poklosság helyét s meggyógyít. Hát nem jobbak-e az Abána és a Fárfár, Damaszkusz folyói, Izrael valamennyi vizénél arra, hogy bennük megfürödjem és megtisztuljak?”Amikor azonban megfordult s bosszankodva elment, eléje járultak szolgái s így szóltak hozzá: „Apám, ha nagy dolgot mondott volna is neked a próféta, bizonyára meg kellett volna tenned. Mennyivel inkább, hogy most csak azt mondta neked: »Fürödj meg és megtisztulsz.«„ Lement s megfürdött hétszer a Jordánban az Isten emberének szava szerint, s ismét olyan lett a teste, mint egy kis gyermek teste, és megtisztult. Erre visszatért az Isten emberéhez egész kíséretével együtt s bement s megállt előtte s azt mondta: „Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csakis Izraelben. Kérlek tehát, fogadj el áldomást szolgádtól.”

Lk 4,24-30

Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz. És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” (…)

A szíriai Námán ugyanúgy előítélettel viseltetett Elizeussal és az általa ajánlott gyógymóddal szemben, mint a názáretiek Jézussal szemben, akit csak az ács fiaként ismertek. (Közvetve ez is bizonyítja, hogy Jézus nem volt csodagyerek, és rejtett názáreti évei alatt nem tett semmi rendkívülit – élte a korabeli fiatal zsidó férfiak mindennapi életét, csak bűnt nem követett el soha). Az alapvető különbség Námán és a názáretiek között, hogy az előbbi – igaz, csak szolgái rábeszélésének engedve – képes volt túllépni előítéletein, és volt benne annyi alázat, hogy elfogadja: az üdvösség Izrael által adatik. A názáretiek viszont megátalkodtak kishitűségükben, amikor azokat a csodákat kérték számon Jézuson, melyeket Kafarnaumban művelt, és kitaszították őt maguk közül.

Ez a szűkkeblűség arra int, hogy az Egyházhoz való tartozásunk, ha csupán külsődleges, nem sokat ér. Igazi gyógyulást, minőségileg is jobb életet nem a vallásos cselekedetek, hanem az élő Istenbe vetett hit révén nyerhetünk. De vajon van-e bennünk elég bátorság, nagyvonalúság, hogy megengedjük Istennek, hogy ne a mi elvárásaink, hanem saját tetszése szerint vigye végbe csodatetteit életünkben? És van-e elég alázat, hogy a világ által kínált látványos, önmegváltó módszerekkel szemben, melyek emberi kiteljesedésünket, tökéletes önmegvalósításunkat ígérik, az Egyház hitéből és szentségeiből reméljük az üdvösséget?

Urunk Jézus, köszönjük Neked a szentségeket, a végidők Izraelének, az Egyháznak gyógyító folyóit, melyek oldalad sebéből fakadtak a világ üdvösségére, s melyek által a testi tisztulásnál mérhetetlenül nagyobb csodát viszel végbe rajtunk. Hiszen Te a szentségek ereje által nem csupán bőrünket teszed olyanná, mint egy gyermeké, hanem Isten gyermekeinek ártatlanságát adod vissza nekünk, és testünket-lelkünket, egész valónkat részesíted az újjáteremtés művében. Taníts minket szívbéli alázatra, hogy minél közelebb vagyunk az üdvösség forrásához, annál jobban átérezzük méltatlanságunkat, ugyanakkor azt is, hogy Nélküled nem tudunk és nem is akarunk élni.

Nagyböjt 3. vasárnapja

Kiv 3,1-8a.13-15

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. (…)

1Kor 10,1-6.10-12

(…) Ez pedig számunkra előképként történt, hogy mi ne kívánjuk meg a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Zúgolódni se zúgolódjatok, mint egyesek zúgolódtak azok közül, és elvesztek a pusztító által. Mindezek előképként történtek velük, és azért írták le, hogy okuljunk belőlük mi, akikhez az idők vége elközelgett. Aki tehát azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.

Lk 13,1-9

Aztán ezt a példabeszédet mondta: „Egy embernek egy fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Ezért így szólt az intézőjéhez: »Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet?” De az így felelt neki: »Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.«„

Isten olyannak alkotott minket, hogy csak abban leljük meg nyugalmunkat, ami örökkévaló: ami ég, de nem ég el, mint a mai Olvasmányban szereplő csipkebokor. Márpedig egy napon az egész teremtett világ tűzben fog elégni, csak a szeretet és művei maradnak meg, mert a szeretet magának Istennek jelenléte a világban. A gyermek, ha szeretetet kap, abban Isten szeretetét tapasztalja meg, és úgy kapaszkodik belé, hogy pillanatnyi kétsége sincs felőle, hogy ez a szeretet örökké megmarad. A felnőtt ember azonban csalódni kényszerül a szeretetben, s kicsúszik lába alól a talaj; minden lelki betegségünk, őrültségünk, talán még a bűnökben való megátalkodottságunk is abból a kétségbeesett felismerésből származnak, hogy amiről azt hittük, örökkévaló, arról kiderült, hogy elmúlik, megszűnik. A sátán, aki már képtelen a szeretetre, mindent meg is tesz, hogy a szeretetben vallott kudarcainkra és keserű csalódásainkra hivatkozva meggyőzzön arról, hogy egyáltalán nem érdemes vállalni a szeretet kockázatát.

A szeretet mégis az utolsó és leronthatatlan szakrális hely az emberek között, ezért csak innen fakadhat az emberiség jövője is. Amikor tehát a szeretet égő csipkebokrához érünk, ne hagyjuk becsapni magunkat a látszatoktól és érzésektől, de tegyük félre még a racionális gondolkodást is. (Ha Mózes csupán az eszére hallgatott volna, talán nem is ment volna a csipkebokor közelébe.) Ahol a misztérium megérint minket, ahol Isten jelenléte nyilvánvalóvá válik, ott nemcsak kifogásnak nincs helye, hanem a tudományos magyarázatoknak és a logikai következtetéseknek sem, egyedül csak a levetett saruval való hódolatnak.

Urunk Jézus, taníts meg minket a valódi szeretetre! Nem arra csupán, amikor két ember belefeledkezik egymás tekintetébe, nem is csak arra, amikor mindketten egy irányba, a közös célra, feladatra néznek, hanem arra, amikor Istent, a szeretet forrását szemlélik és imádják. Segíts, hogy ne keseredjünk bele a meddő szeretet kudarcaiba, hanem Belőled mint élő gyökérből táplálkozva az igazi szeretet maradandó gyümölcseit teremjük.

Nagyböjt 2. hete

Mik 7,14-15.18-20

(…) Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. (…)

Lk 15,1-3.11-32

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: »Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: »Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!« Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hizlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.«”

A mennyei Atya irgalmassága nem egyszer működő, máskor szünetelő tulajdonság, hanem Isten szeretetének a világ felé való állandó megnyilatkozása. A tékozló fiú iránti irgalom nem csupán ott kezdődik, amikor az atya messziről meglátja a lerongyolódva, megszégyenülten közeledő fiút és megesik rajta a szíve, hanem már előbb: ahogy nap nap után kémleli az utat, nem jön-e már, sőt már akkor is, amikor nehéz szívvel bár, de útnak engedi az örökség neki járó részével. Az irgalom tehát nem annak szól, aki már elindult a megtérés útján, hanem mindig megelőlegezve árad ki, hogy elősegítse a megtérést. Így lesz a tékozló fiú szégyenteljes hazaérkezéséből örömteli találkozás, ünnep.

A tékozló fiú messze idegenben számot vetett addigi életével, megállapította, hogy ennél atyja házában a legutolsó béresnek is jobb dolga van, elindult hát haza. Ez még nem őszinte bűnbánat, pusztán józan számítás. A szívbéli megbánás csupán az irgalmas atyával való találkozáskor születik meg, amikor nem úgy fogadják, ahogy megérdemelné, hanem úgy, ahogy legmerészebb álmaiban sem gondolta volna. Ez az a pillanat, amikor az ember szembesül méltatlanságával a megszégyenítő irgalom fényében, de ez a megszégyenülés nem mint súly nehezedik rá, hanem a megbánás könnyeit fakasztja, s felemeli őt abba a világba, amelyben szüntelen jelen van az isteni irgalom. Csak ez az irgalom teheti újra élővé a lelkileg holtakat, új, más minőségű élettel ajándékozva meg őket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne kelljen a disznók eledelét is megkívánó tékozló fiú szintjére süllyednünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az atyai ház javait! Nyisd meg szemünket és szívünket, hogy egyre mélyebben feltáruljon előttünk az a csodálatos gazdagság, mely az Istennel élők osztályrésze itt a földön, és segíts, hogy ne a tékozló, és ne is az otthon maradt, de megkeseredett fiút kövessük, hanem Téged, az Atya hűséges és készséges szívű Fiát, a mi idősebb Testvérünket, akiben Atyádnak mindörökre kedve telik.

Nagyböjt 2. hete

Ter 37,3-4.12-13a.17b-28

Izrael ráadásul minden fiánál jobban szerette Józsefet, mert öregségében nemzette, ezért készíttetett neki egy tarka köntöst. Amikor testvérei látták, hogy apjuk őt minden fiánál jobban szereti, meggyűlölték, és egy jó szót sem tudtak szólni hozzá. Amikor testvérei egyszer apjuk nyájait legeltetve Szíchemben tartózkodtak, Izrael azt mondta Józsefnek: „Testvéreid Szíchemben legeltetik a juhokat. Gyere, hadd küldjelek el hozzájuk!” Elküldte tehát Hebron völgyéből, s ő el is jutott Szíchembe. (…) József elment tehát a testvérei után, és Dótainban meg is találta őket. Amikor messziről meglátták, mielőtt még odaért volna hozzájuk, arra gondoltak, hogy megölik. Így szóltak ugyanis egymáshoz: „Itt jön az álomlátó! Gyertek, öljük meg, dobjuk egy régi vízverembe, és mondjuk azt, hogy fenevad tépte szét. Akkor majd meglátjuk, mit használnak neki az álmai!” (…)

Mt 21,33-43.45-46

„Hallgassatok meg egy másik példabeszédet. Volt egy gazda: szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elközelgett a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy szedjék be a termését. A bérlők azonban megragadták a szolgáit; az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is. Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: »A fiamat majd tiszteletben tartják.« De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: »Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és szerezzük meg az örökségét.« Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték.”

Józsefet testvérei azért nem szívelték, mert atyja legkedvesebb fia volt, és mert álmai alapján önmagáról mint kiválasztottról beszélt. Jézust ugyancsak azért gyűlölték ellenfelei, mert ingerelte őket az az egyedülálló kapcsolat, mely őt mennyei Atyjához fűzte. Ezért igyekeztek erre vonatkozó szavait káromkodásnak beállítani, jóllehet ő tetteivel igazolta az Atyával való bensőséges egységét. Irigységüket még tovább fokozta Jézus istenfiúi öntudata, valamint azok a szavak és csodajelek, melyekkel küldetését kinyilvánította. Úgyhogy amikor a mai Evangéliumban olvasott példabeszéddel Jézus leleplezte őket, betelt a pohár: ettől fogva már egyértelműen el akarták pusztítani. (Máté evangéliumában kifejezetten benne is van, hogy Pilátus tudta, hogy a farizeusok és írástudók irigységből adták a kezére Jézust.)

Az irigység az emberi kapcsolatok megrontója Káin és Ábel óta, az alvilág és a kárhozat hálója, hiszen a Bölcsesség könyvének tanítása szerint a sátán irigysége folytán jött a világba a halál. Hiszen az őskígyó éppen azzal csapta be Ádámot és Évát, hogy elhitette velük, hogy a teremtő Isten – akiben semmilyen hiány nincs, aki szeretetből hívta létbe ezt a világot, s szeretetből akarja megosztani isteni életét velünk – irigy az ő boldogságukra. Vagyis ahol az irigység megjelenik – sajnos sokszor még az Egyházban, egy egyházközségen belül, papok és szerzetesek között is –, ott biztosak lehetünk benne, hogy a sátán végzi alattomos aknamunkáját.

Urunk, segíts, hogy ellenálljunk a látásunkat elhomályosító, ítélőképességeinket összezavaró, szándékainkat megmérgező irigységnek, mely újra és újra be akar férkőzni gondolatainkba, családi és baráti kapcsolatainkba! Erősíts meg minket kegyelmeddel, hogy ellene tudjunk mondani a sátánnak, feltekintve a kísértés idején a Te szent keresztedre, amely alatt ott kavarognak a sátáni irigység örvényei, fölötte viszont nyitva áll a mennyei Atya végtelen szeretetének ege.

Nagyböjt 2. hete

Jer 17,5-10

(…) „Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.”

Lk 16,19-31

Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba, patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették. Amikor a pokolban kínok között föltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Ekkor felkiáltott neki:”Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!” Ábrahám ezt felelte neki: „Fiam! Emlékezz csak vissza, hogy életedben elnyerted javaidat, Lázár pedig ugyanígy a rosszat; ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék is van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki.” Erre az így szólt: „Akkor hát arra kérlek, atyám, küldd el őt apám házába, mert öt testvérem van. Tegyen előttük tanúságot, nehogy ők is ide jussanak, a gyötrelmek helyére.” Ábrahám ezt válaszolta: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” Az erre így könyörgött: „Nem úgy, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, bűnbánatot tartanak.” Erre ő azt felelte: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni!”

Mária és Márta testvérének, az evangéliumban szereplő valóságos Lázárnak az esete – sokatmondó a névazonosság! – igazolja Ábrahám példabeszédbeli állítását. Hiszen a János-evangéliumban azt olvassuk, hogy miután Jézus feltámasztotta Lázárt, a főpapok elhatározták, hogy őt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Íme, a bizonyság arra, hogy aki nem akar látni, az a legnyilvánvalóbb jelek elől is eltakarja a szemét! A gazdag ember sem csupán azért jutott a kárhozatra, mert jó dolga volt életében, hanem mert észre sem vette a kapuja előtt fekvő koldust. Azaz minden bizonnyal látta – különben honnan ismerte volna? –, csak éppen nem vett róla tudomást.

A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még földi életükben. Kezdetben csupán pár lépés, és a dúsgazdag a mennyországba jutott volna: Lázárhoz kellett volna odamennie, hogy segítsen rajta. Az évek múlásával azonban, ahogy egyre jobban begubózott önzésébe, a szakadék mind mélyebb és szélesebb lett, míg végül haláluk után állandósult, immár áthidalhatatlanul. Lukács evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, mely veszélyezteti az örök üdvösséget, amennyiben a gazdag nem osztja meg javait a rászorulókkal, mert a feleslegnek ő csak kezelője az ínséget szenvedők javára, nem pedig kénye-kedve szerinti ura.

Urunk Jézus, adj nekünk figyelmes fület és készséges szívet, hogy meghalljuk a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédedben a nekünk szóló üzenetet. Ismerjük fel, hogy milyen javakban dúskálunk – legyenek azok anyagi vagy éppenséggel szellemi kincsek –, és legyünk készek megosztani azokat másokkal, akiknek kevesebb vagy éppenséggel semmi sem jutott belőlük. Segíts, hogy a magunk környezetében igyekezzünk áthidalni a szakadékot gazdag és a szegény között a figyelmes szeretet segítőkészségével és nagylelkűségével.

Szent József

2Sám 7,4-5a.12-14a.16

Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: „Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. Állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.”

Róm 4,13.16-18.22

Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitből való megigazulás alapján. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja Isten előtt, amint meg van írva: „sok nemzet atyjává rendeltelek.” Ő hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezőknek, hogy létezzenek. Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki: „Annyi lesz a te utódod.” És ezt számították be neki megigazulásul.

Mt 1,16.18-21.24a

(…) Íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.

Életünk nagy, kitüntetett pillanatai, amikor elfog bennünket a nagylelkűség az Úr iránt, és építeni akarunk neki: templomot, közösséget, családot... Olyan szép ez a terv, hogy a mellettünk élő prófétákat is magunkkal ragadjuk, mint Dávid Nátánt. Éjszaka azonban, amikor az ember kötelékei kissé eloldódnak saját terveitől, elképzeléseitől, az Úr közli a prófétával, hogy igazából nem Dávid épít neki, hanem ő épít Dávidnak örök hajlékot.

József is szép és szent dologra készült: Máriának akart otthont teremteni, Máriának, aki kegyelemmel teljes, aki egészen az Istené. Egy szép kis názáreti otthonról álmodott, amelyben ő úgy lesz férj, ahogy ősei, a szent pátriárkák, Mária meg úgy lesz feleség, mint a szent ősanyák, és úgy lesz gyermekük, mint Ábrahámnak és Sárának. Isten azonban éjszaka szólt Józsefhez, és arra bátorította, hogy saját álma helyett az ő isteni terveit fogadja el, mert sajátos módon akarja neki adni Máriát és Mária fiát, Jézust. József házasságra készült és szüzesség lett az útja? Mélyebb valóságról van szó: minden Istenbe merült férfi és nő házasságának legmélyén a szüzesség örökkévalósága rejtőzik. Ez a szerzetesek számára is lecke, és azoknak is, akik a világban élnek Istennek szentelt életet. „Eredetileg” ugyanis, emberi gondolataik és terveik szerint ők is házasságra készültek, hiszen ez van belekódolva testükbe és pszichéjükbe. Isten azonban úgy lépett be az életükbe, hogy egy másik szerelemnek és házasságnak lesznek szűzi tanúi és résztvevői: annak az örök szerelemnek, mellyel Krisztus szereti Egyházát.

Urunk, készítsd fel szívünket, hogy amikor felajánljuk Neked a legnagyobbat, amit csak adhatunk: egész életünket, Te még nagyobb ajándékot adsz nekünk: saját magadat. Segíts, hogy át tudjuk értékelni a magunk kis terveit, legyen bátorságunk átadni magunkat a Te titkos terveidnek, s fenntartások nélkül kövessük a Te szent akaratodat, akárcsak Szent József, akire nem kisebbet, mint Jézust és az ő szent Anyját bíztad.

Nagyböjt 2. hete

Iz 1,10.16-20

Halljátok az Úr szavát, Szodoma fejedelmei! Fogjátok fel fületekkel Istenünk tanítását, Gomorra népe! Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet! Jöjjetek, és szálljunk perbe! – mondja az Úr. – Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha készek vagytok meghallgatni, majd a föld legjavából esztek. Ha azonban vonakodtok és ellenkeztek, kard emészt meg titeket. Bizony, az Úr szája szólt.

Mt 23,1-12

Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.”

Akár tetszik, akár nem, Isten legnagyobb műveit emberi közvetítőkre bízza: az életadást (testi és lelki értelemben), az evangélium hirdetését, a legszentebb áldozat bemutatását, a szentségeket. Isten mintegy kiszolgáltatja, kezünkbe adja magát nekünk, gyarló embereknek. Ugyanakkor azonban nem a közvetítők személyes életszentségétől teszi függővé ajándékait: tanítása akkor is érvényes, ha méltatlan száj hirdeti, szentségei akkor is hatnak, ha azokat méltatlan kezek szolgáltatják ki.

Az ember, ha helyesen fogadja és igyekszik felnőni Istentől kapott hivatásához, küldetéséhez, annak szentsége őt magát is megszenteli. Ha azonban visszaél hivatásával, és hivatalt csinál belőle, amelyhez úgy ragaszkodik, mintha járna neki, súlyosan vétkezik küldője ellen. Bűne annál nagyobb, minél szentebb a feladat, amelyet rábíztak. (Ezért a mindenkori írástudók és farizeusok felelőssége is nagyobb, mint például azoké a művészeké, akik a szépség tanítószékében ülnek, s akiktől van mit tanulnunk, de életvitelüket nem kell követnünk, mert tehetségükhöz nem biztos, hogy megfelelő iránymutatást is kaptak, emberi sérüléseikkel pedig nem találták meg az igazi Orvost.)

Urunk Jézus, Te vagy az egyetlen a világtörténelemben, akiben a szó és a tett egysége maradéktalanul megvalósult, az egyetlen Mester, akinek nem csupán tanítása, de életének minden lépése is követésre méltó. Te nem raktál elviselhetetlen terheket az emberek vállára, hanem Te hordoztad a mi terheinket; Te nem azért jöttél, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy Te szolgálj másoknak, és életedet add váltságul sokakért; Te nem foglaltad el az első helyeket, hanem megaláztad magad, és engedelmes lettél a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Taníts meg arra a lelkületre, mely egyedül méltó a Te követésedhez, és segíts, hogy amiben „írástudók” és „mesterek” vagyunk, azt életünkkel is hitelesítsük, amiben pedig tanítványok vagyunk, abban ne tanítóink hibáit, bűneit nézzük, hanem a szent tanítás szerint éljünk, melyet ők közvetítenek nekünk.