Évközi 33. hét

1Mak 6,1-13

(...) Ekkortájt jött valaki és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Líziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el; lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi oltáron épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor meghallotta a király ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart. Ott is maradt sok napig, mert kiújult nagy szorongása, és már úgy érezte, hogy meg kell halnia. Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: ,,Eltávozott az álom a szememtől, le vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok. Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban.” (...)

Lk 20,27-40

(...) Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének” mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: ,,Mester! Helyesen feleltél.” És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.

Tehetetlen düh, hisztériás roham, önsajnálat – ezek a hatalom emberének megnyilvánulásai, amikor azt kell tapasztalnia, hogy nem minden úgy történik, ahogy ő akarja. És ez ránk is vonatkozik, még ha nem vagyunk is királyok, sem Isten kifejezett ellenségei. Hiszen bennünk is ott lapulnak a vad ösztönök és az uralomvágy nyers erői, s ha mégoly kicsiny is a hatalmunk, a hajlandóság, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük, belőlünk is időről időre a felszínre tör. De ha nem tudunk uralkodni másokon, ha nincs rá mód, hogy engedelmességre kényszerítsük őket, még mindig tudunk tenni valamit, hogy környezetünk figyelme felénk forduljon: elkezdjük sajnáltatni magunkat. Milyen jólesik panaszkodni és nyomorultnak festeni helyzetünket, csak hogy egy kis részvétet, törődést, vigasztalást kapjunk! Milyen jó látni, hogy ilyenkor mindenki csak velünk foglalkozik, kívánságainkat lesi, és igyekszik a kedvünkben járni! A hatalomvágy kiélésének e rejtett formája, mely akár elviselhetetlen zsarnoksággá is fajulhat, bizony tőlünk sem teljesen idegen.

Tekintsünk csak magunkba a mai napon: nem viselkedünk-e sokszor öntudatlanul is úgy, mint a pogány Antióchosz király? Nem alakítunk-e ki magunk körül egy bizonyos udvartartást, ahol titkos uralkodási hajlamunkat kiélhetjük? Vajon nem dühöngünk-e, másokat – akár Istent is – felelőssé téve és hibáztatva, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elképzeltük? És töredelmes bűnbánat helyett nem csak siránkozunk-e szerencsétlenségünk miatt?

Urunk, Jézus Krisztus, ajándékozd nekünk a lélekben való szegénység boldogságát, hogy ne csak ezt a földet lássuk, és ne azon fáradozzunk önkéntelenül is, hogy a saját világunk törvényeit rá akarjuk kényszeríteni a többiekre és Istenre. Add kegyelmesen, hogy egész valónkat átjárja a Beléd kapaszkodó reménység, hogy már itt a földön felragyogjon előttünk az a tiszta, örömteli és szolgáló létforma, mely az angyalok osztályrésze a mennyben.

Évközi 33. hét

1Mak 4,36-37.52-59

Júdás és testvérei pedig így szóltak: ,,Íme, ellenségeink megsemmisültek. Menjünk tehát fel, tisztítsuk meg és szenteljük fel újra a szentélyt!” Össze is gyűlt a sereg teljes számban, és felmentek a Sion hegyre. A száznegyvennyolcadik esztendőben, a kilencedik hónapnak, azaz kiszlev havának huszonötödik napján pedig már kora reggel nekiláttak és bemutatták a törvény szerint való áldozatot az újonnan emelt égőáldozatok oltárán. Ugyanabban az időben és azon a napon, amelyen a pogányok tisztátalanná tették azt, újra felszentelték ének, lant, koboz és cintányér mellett. Az egész nép pedig mély hódolattal arcra borult és az égben magasztalta Azt, aki sikerre vitte ügyüket. Nyolc napon át ülték az oltárszentelés ünnepét, és örömujjongva mutattak be egészen elégő, hálaadó és dicsőítő áldozatokat. A templom homlokzatát aranykoszorúkkal és pajzsokkal díszítették. Megszentelték a kapukat és a kamrákat is, s ajtókkal látták el őket. Igen nagy volt az öröm a népnél, mert megszűnt a pogányok okozta gyalázat. Júdás pedig, a testvérei és Izrael egész gyülekezete úgy határozott, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét.

Lk 19,45-48

Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik ott adtak-vettek. Ezt mondta nekik: ,,Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek”. Mindennap tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek, de nem tudták módját ejteni, mert az egész nép rajta csüggött és hallgatta őt.

Látszólag véletlen, hogy a Makkabeusok első könyvének és Lukács evangéliumának olvasása a mai napon ennyire egybecsengve találkozik, valójában azonban a liturgiában működő Szentlélek műve, aki ezáltal is valami nagyon lényegesre akarja felhívni a figyelmünket. Az Atya házának, vagyis a templomnak, illetve a lélek szentélyének tisztaságára nemcsak a háború idején leselkedik veszély, hanem békeidőben is, és a külső ellenségnél is nagyobb romlást okozhat a belső ernyedés, az apránkénti megalkuvás. Ahogy a templomot rablóbarlanggá tették a kereskedők, úgy a szív temploma is rablóbarlanggá válik a kapzsiság, az elszabadult indulatok, a rossz gondolatok és szándékok által. Nemcsak bűneinkkel teszünk rosszat másoknak és magunknak is, hanem győzelmeinkkel is ártunk, ha elmulasztjuk a legfontosabbat, hogy minden győzelem után, melyet Jézus vérének erejében a sátán hatalma felett arattunk, legyőzve magunkban valamely bűnt, tisztátalanságot, megtisztítsuk szívünk szentélyét, s áldozattal, Isten imádásával és ujjongással újból felszenteljük.

Csak a hála és az Isten imádása tudja elmélyíteni és tartóssá tenni bennünk a gonosz feletti győzelmet, és szeretteti meg velünk új, megszabadult állapotunkat, a tisztaságot, a jó lelkiismeretet, az áttetszőséget. Élvezzük a kegyelem csodálatos művét, de a győzelmet adó Istenre figyelve. Majd a Lélek benső szavára hallgatva fogalmazzunk meg egy felajánló imádságot, mellyel egész elkövetkező életünket az isteni gondviselés kezébe helyezzük. Miután mindezt megtettük, minden évben megünnepelhetjük ezt a napot, hálát adva az egykor megtapasztalt kegyelmekért.

Urunk Jézus, add meg nekünk, hogy szüntelen féltékenységgel őrködjünk szívünk templomának tisztaságán. Segíts kegyelmeddel, hogy őszinte lelkiismeret-vizsgálattal és bűnbánattal nap mint nap megtisztítsuk mindentől, ami méltatlan Hozzád, és helyreállítsuk belső szentélyünkben az Atya szüntelenül folyó, tiszta, egzisztenciális imádását.

Évközi 33. hét

1Mak 2,15-29

(...) Matatiás erre így felelt, és hangos szóval mondta: ,,Ha minden nép engedelmeskedik is Antióchosz királynak, és mindenki felhagy atyái törvényének szolgálatával és az ő parancsaihoz alkalmazkodik, én, a fiaim, meg a testvéreim a mi atyáink törvényéhez ragaszkodunk. Mentsen meg minket attól az Isten! Nincs javunkra, hogy elszakadunk Isten törvényétől és szertartásaitól. Mi nem hallgatunk Antióchosz király szavára, nem mutatunk be áldozatot, nem szegjük meg törvényünk parancsait, hogy más úton járjunk.” Alighogy abbahagyta ezt a beszédet, mindenki szeme láttára előlépett egy zsidó, hogy a király parancsa értelmében áldozzék a bálványoltáron Modin városában. Amint ezt Matatiás meglátta, úgy elkeseredett, hogy megremegtek a veséi. Jogos és igazságos haragra gerjedve odarohant és leszúrta őt az oltáron. Megölte ugyanakkor azt az embert is, akit azért küldött Antióchosz király, hogy az embereket az áldozatra kényszerítse; az oltárt pedig lerombolta. Úgy buzgólkodott ő is a törvényért, mint ahogy Fineesz Zamrival, Sálomi fiával szemben cselekedett. Majd hangos szóval így kiáltott Matatiás a városban: ,,Mindaz, aki buzgólkodik a törvényért és kitart a szövetség mellett, jöjjön utánam!” Aztán a hegyekbe menekült ő, meg a fiai, és mindenüket otthagyták a városban. Akkor sokan, akik jogot és igazságot kerestek, a pusztába vonultak.

Lk 19,41-44

Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: ,,Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”

Az Isten szívéből fakadó embertestvéri szeretet – mint ahogy a Krisztusba vetett hit is –egyetemes érvényű, s ilyen értelemben felette áll a nemzeti identitásnak. Ám az olyan globális világ, mely megpróbálja megszüntetni, feloldani a nemzetek sajátos hagyományát és értékeit, illetve semmibe veszi az országok népek, érdekeit, egyértelműen szemben áll Isten örök tervével. Márpedig ma olyan technikai eszközök birtokában van az emberiség, hogy akár egy minden eddiginél szörnyűségesebb szuperhatalmat is kiépíthet, mely a nemzeti identitást elnyomva a népeket saját gazdasági érdekének szolgálatába állítja – ezzel a tendenciával szemben szabad, sőt Matatiás pap bátorságával kell is küzdeni.

Hogy a nemzetek függetlensége, identitásuk és sajátos arculatuk megőrzése valóban Isten kifejezett akarata, azt nemcsak onnan tudhatjuk, hogy a zsidó nép szabadságküzdelmeit mint Isten szándéka szerint való igaz ügyet, jó harcot állítja elénk a Szentírás, hanem abból is következtethetünk rá, hogy a Jelenések könyve szerint az utolsó napon a nemzetek és népek kincseikkel, vagyis saját értékeikkel hódolnak Isten előtt. A legfontosabb érv azonban az, hogy Isten Fia megtestesülésekor nem valami nemzeti identitás nélküli világpolgár lett, hanem egy meghatározott nép fiának született, s a zsidó néphez tartozott. A mai Evangélium ennek egy különösen megrendítő mozzanatát tárja elénk: Jézus megsiratta a jeruzsálemi templomot, nemcsak mint a zsidóság vallási szentélyét, hanem úgy is, mint nemzeti identitásának szimbólumát.

Urunk Jézus, azzal, hogy vállaltad a zsidó néphez való tartozást, megszentelted a mi magyarságunkat is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy magyar keresztényként, keresztény magyarként életünkkel mind jobban Beléd gyökerezzünk, s így szűkebb és tágabb környezetünk, családunk, közösségünk, Egyházunk és nemzetünk javára legyünk.

Árpád-házi Szent Erzsébet

1Jn 3,14-18 

Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal! 

Lk 6,27-38 

Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. És ha azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő kegyes a hálátlanokhoz és gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! (...)

Szent Erzsébet földi mércével mérve rövid ideig élt itt a földön, de élete a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem enyésző művét. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani. Élete bizonyság arra, hogy nem az szolgálja osztatlan szívvel az Urat, aki lemond minden földi szeretetről, hanem aki élete minden mozzanatát a szeretet egyetlen hatalmas kalandjának szerves részévé teszi. Az, hogy boldog szerelemben élt férjével, hogy bővelkedett földi javakban, s mégsem csupán gesztusszerűen jótékonykodott, hanem odaadó szeretettel törődött a legszerencsétlenebbekkel, élete vége felé teljes sorsközösséget vállalva velük, földi szempontból nézve érthetetlen, sőt botrányos. Persze, mert mindezt nem pótcselekvésből és nem is lelkiismereti kényszer hatására tette, hanem egyszerűen és természetesen fakadó szeretetmegnyilvánulásként, amely ugyanúgy Krisztus iránti, kora gyermekségétől megmutatkozó bensőséges ragaszkodásából fakadt, mint Lajos iránti hitvesi, baráti és testvéri szeretete. 

Hogy mennyire valódi ez a szeretet, az a próbatételből derül ki: Erzsébet őszinte fájdalommal és keserves sírással gyászolta meg férjét, és – tovább szeretett. Nem süppedt bele gyászába, nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, hanem a kölcsönös szeretet ajándékainak elfogadása után most egészen az ingyenes szeretet gyakorlásának szentelte életét. Lajos tehát életében és halálában egyaránt önmaga fölé emelte és Krisztushoz kötötte, mint ahogy minden körülmények között következetesen a Szeretetet választva ő is Krisztushoz vitte közelebb Lajost egész földi életében, sőt még azon is túl. 

Urunk Jézus, a mi szívünket a sokféle szeretet megosztja, mert mindegyik más és más, olykor egymásnak is ellentmondó gonddal és aggodalommal jár. Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetünk a szeretet tiszta forrásából fakadjon és afelé mutasson, s az isteni irgalom erőterébe vonja mindazokat, akikkel csak találkozunk.

Évközi 33. hét

2Mak 6,18-31

Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejű férfinak erőszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ő azonban a dicső halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztőhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hűséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának. Ekkor a körülállók hamis szánakozástól indíttatva, mivel régi barátság fűzte őket ehhez a férfihoz, félrevonták őt, és titokban arra kérték, hogy olyan húst hozasson, amelyből neki is szabad ennie, és tegyen úgy, mintha a király rendelete értelmében az áldozati húsból enne, így aztán megszabadul a haláltól. A férfi iránt való régi barátságból tanúsítottak ilyen emberies bánásmódot vele szemben. Ő azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megőszült, valamint azokra az erényes cselekedeteire, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent s az Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. „Mert nem illik – mondta – a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok életére tért át, és így tévútra vezetné őket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénségemre. Az emberek büntetésétől a jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak.” E szavak után azonnal a vesztőhelyre hurcolták. (…) Így halt meg, és halálának emlékét mint a hősiesség és bátorság példaképét hagyta hátra nemcsak az ifjaknak, hanem az egész nemzetnek is.

Lk 19,1-10

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: „Bűnös embernél száll meg!” Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus azt mondta neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”

Eleázár megmenthette volna életét, anélkül, hogy megszegte volna Isten törvényét, ha látszólag engedelmeskedve a királyi rendeletnek disznóhús helyett más húst eszik. Morus Szent Tamásnak azt ajánlották barátai, tegye le a király parancsa szerinti esküt, és a hangosan mondott szöveghez magában tegye hozzá: „amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát.” A japán keresztényüldözés idején a misszionáriusoktól nem követelték, hogy szívből tagadják meg Krisztust, csak annyit, hogy a földre helyezett Krisztus-képre formálisan tapossanak rá, csak éppen hozzáérintve talpukat... Ha a hit csupán „magánügy” volna, talán elfogadhatók lennének ezek a megoldások. Ám testvéreink hitéért is felelősséggel tartozunk, és azzal is bűnt követünk el, ha megtévesztjük, félrevezetjük vagy megbotránkoztatjuk őket. Különösen igaz ez azokra, akiket az Úr pásztorul, vezetőül rendelt nyája fölé, vagy magas polcra helyezett. Az ő hűségük, kitartásuk óriási erőt jelent a gyöngéknek, árulásuk, hitehagyásuk viszont – még ha nem is őszinte, és ezért így vagy úgy menthető – súlyos csalódást és a cserbenhagyottság érzését. A keresztényüldözők ezért jó érzékkel mindig is a püspököket és papokat vették célba elsősorban, őket próbálták megtörni, megalkuvásra kényszeríteni, tudva, hogy ha ez sikerült, a hívekkel már könnyen elboldogulnak (igaz, ez a várakozásuk nem mindig teljesült).

Ha azonban valaki a példaadás kedvéért képes a kegyetlen halált választani, akkor ott többről is szó van, mint puszta jó példáról. A vértanúságnak mélyebb indítéka van: a mindenekfölötti szerelmes ragaszkodás az Úrhoz, amely régtől fogva kicsírázott és növekedett az ember szívében, de épp a vértanúhalál küszöbén bontakozik ki, és gyöngeségében természetfölötti erővel tölti el. Ezen a szinten már nem a példaadás felelőssége foglalkoztatja. Mérlegre téve, mit nyerhet és mit veszíthet, összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzódást érez arra, hogy az Úr mellett kitartson, ha kell, élete árán is, mint hogy a bőrét mentse és rossz lelkiismerettel éljen még néhány évet, évtizedet a földön. Tudtán kívül ekkor válik igazi példaképpé, s amikor már nincs lehetősége rá, hogy tanítson és oktasson, életáldozatával akkor nyújtja a leghitelesebb tanítást és neveli a legtöbb szentet az Egyháznak.

Urunk Jézus, bennünket is nevünkön szólítottál, akárcsak Zakeust, kijelentve, hogy nálunk akarsz megszállni. Önts szívünkbe bátorságot, hogy merjük nyíltan vállalni, hogy befogadtunk Téged az életünkbe. Ajándékozd nekünk a mindhalálig való hűség és állhatatosság kegyelmét, hogy akárhogy fordul is a sorunk, megvalljunk Téged az emberek előtt, és sem ígérgetés, sem fenyegetés hatására soha el ne pártoljunk Tőled.

Évközi 33. hét

1Mak 1,10-15.41-43.54-57.62-64

Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész, Antióchosz király fia, aki mint túsz Rómában élt, és a görögök uralmának százharminchetedik esztendejében királlyá lett. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt, ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták önmagukat, hogy gonoszat cselekedjenek. Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép, és hagyja el mindenki a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot. (...) Mindazonáltal Izrael népéből sokan eltökélték magukban, hogy tisztátalant nem esznek, és inkább meghalnak, mintsem megfertőződjenek tisztátalan eledelekkel, mert nem akarták megszegni Isten szent törvényét. Ezért legyilkolták őket. Isten haragja ugyanis súlyosan nehezedett a népre.

Lk 18,35-43

(...) Amikor odaért, megkérdezte tőle: ,,Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” Az így szólt: ,,Uram! Hogy lássak!” Jézus azt mondta neki: ,,Láss! A hited megmentett téged.” Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.

Az Istentől való elpártolásnak, a lelki és erkölcsi züllésnek egyetemes érvényű forgatókönyve a mi korunkban is aktuális.

Az első fázis az elkülönülés feladása. A modern kereszténységnek is sajátos kísértése a világ felé nyitás, amely a közös jóért való együttműködés és a világ megszentelése ürügyén épp a világ szellemének nyit utat az Egyházban, és teljes belső szekularizációhoz vezet. Hiszen ha teljesen beolvadunk a minket körülvevő társadalomba, sem a föld sója, sem a világ világossága nem lehetünk. A második lépés a pogány szokások megkívánása és átvétele. Ahogy nem a testgyakorlás a rossz, hanem a test bálványozása, úgy a mai világ divatjai sem mindenestül bűnösek, de megmérgezi őket a hátterükben lévő élvezetközpontú életfelfogás, amelytől nem lehet egykönnyen függetleníteni magunkat. Szellemi-lelki érettség, fejlett kritikai érzék és éleslátás kell hozzá, hogy felismerjük, mi az az érték, amelyik egyáltalán átvehető, s azt úgy ültessük át értékrendünkbe, hogy szervesen illeszkedjék hitünk és vallásos gyakorlatunk kontextusába. A harmadik fokozat a kritikátlan alkalmazkodás logikus következménye: szégyellni kezdjük saját értékeinket, hitünk tanításait, liturgiánkat, az Istenhez való tartozás külső jeleit. Kezdetben csak úgymond lelkipásztori célból, a párbeszéd hatékonysága érdekében mellőzzük a világtól megkülönböztető szavakat, gesztusokat, öltözéket, de ez a lemondás előbb-utóbb menthetetlenül a hit meggyengüléséhez és eltorzulásához vezet. És innen már csupán egy lépés a negyedik, az utolsó állomás, a vallások összemosása, a szinkretizmus, a bálványimádás és a nyílt Isten elleni lázadás.

Urunk Jézus, a mi időkben is tapasztaljuk, hogy a világ szelleme behatol a szent struktúrákba, hogy lebontson mindent, ami a Te országod jele itt a földön. Adj nekünk, kérünk, tisztánlátást, hogy felismerjük az ártatatlan kis dolgok mögötti sátáni lázadást, és támassz bennünk szent ellenállást a gonosz alattomos és nyílt mesterkedéseivel szemben.

Évközi 33. vasárnap

Mal 3,19-20a

Bizony, íme, eljön majd az a nap, lángolva, mint a kemence, és minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a tarló, és az eljövendő nap lángra lobbantja őket, – mondja a Seregek Ura, – és nem hagy rajtuk sem gyökeret, sem hajtást. Nektek azonban, akik nevemet félitek, felkel az igazság napja, ami gyógyulást hoz szárnyain; kimentek és ugrándoztok, mint a csorda fiatal borjai.

2 Tessz 3,7-12

Jól tudjátok, miként kell minket követni, éspedig abban, hogy nem viselkedtünk köztetek rendetlenül, nem ettük ingyen senki kenyerét, hanem megdolgoztunk érte, fáradsággal, éjjel-nappal munkálkodva, hogy ne legyünk terhére egyikteknek sem. Nem mintha nem lett volna jogunk hozzá, hanem hogy magunkat követendő példakép gyanánt állítsuk elétek. Amikor ugyanis még nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Hallottuk azonban, hogy egyesek izgágán élnek köztetek, nem dolgoznak semmit, és hiábavalóságokkal töltik idejüket. Az ilyeneknek meghagyjuk, és könyörgünk nekik az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy csöndben munkálkodva, a saját kenyerüket egyék.

Lk 21,5-19

(...) Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ,,Én vagyok”, és: ,,Elérkezett az idő”; de ti ne menjetek utánuk. Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük; de ez még nem a vég. (...) Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

Az egyházi év utolsó napjai következnek, s két hét múlva ránk köszönt az Advent. Ezek a napok azzal a látomással ragyogják be lelkünket, hogy Jézus el fog jönni a világ végén, nagy hatalommal és dicsőségben. Aki ezt nem veszi komolyan, nem leheti krisztusi, azaz keresztény ember, hiszen abban az időben, amikor a tesszaloniki levél született – alig húsz évvel Urunk mennybemenetele után, jóval az evangéliumok keletkezése előtt –, úgy határozták meg a Krisztusban hívőket, hogy ők azok, akik várják Urunk, Jézus második, dicsőséges eljövetelét.

De az sem igazán keresztény, aki – mint Szent Pál korában is egyesek – az Úr jövetelére várakozás címén átadja magát a semmittevésnek, mondván, hogy ha bármelyik nap lehet a jelen világ utolsó napja és az eljövendő kezdete, minek fát ültetni, házat építeni, bármiféle munkába fogni. Krisztustól és a kereszténységtől idegen az a fajta spiritualizmus, mely megveti a munkát, a fizikai és szellemi erőfeszítést. Az első nyugati szerzetesek, Szent Benedek fiai az „Ora et labora!” jelmondattal az imádsággal azonos szintre helyezték a munkát, mindkettőben Isten országa előmozdításának hathatós eszközét látva; Szent Ferenc kegyelemnek nevezte azt, ha valaki egyáltalán képes dolgozni, mert ez azt jelenti, hogy egészséges, és regulájában megparancsolta testvéreinek, hogy „áhítattal dolgozzanak”, úgy, ahogy az ember a misén vesz részt. A hétköznapi munka is imádság és ünnep lehet, ha azzal a lelkülettel végezzük, mint a názáreti Ács, s ha hozzáértéssel, figyelemmel és pontosan igyekszünk tenni, mert csak ilyen hozzáállás méltó ahhoz a creaturához, melyet Isten szeretetből és nagy bölcsességgel alkotott.

Urunk, Jézus Krisztus, aki eljövendő vagy e világra, alázattal kérünk, segíts kegyelmesen úgy készülnünk dicsőséges eljöveteledre, hogy színelátásod boldogító reménye áthassa mindennapjainkat, életünk minden területét, és miközben az új eget és az új földet várjuk, az imádságban való kitartással és a munkában való helytállással mutassuk meg szeretetünket Irántad.

Évközi 32. hét

Bölcs 18,14-16

Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén mint egy zord harcos. Vissza nem vonható parancsodat hordozta éles pallos gyanánt, ott állt és betöltött mindent halállal, az eget érte, miközben a földön állt. Az egész teremtés ugyanis teljesen újjáalakult természetében, hogy parancsaid szolgálatára álljon, és gyermekeidet sértetlenül megóvja. Mert felhő árnyéka borította táborukat, s ott, ahol azelőtt víz állt, szárazföld bukkant elő: jól járható út a Vörös-tengerben, zöldellő mező a nagy mélység közepén. Átvonult rajta az egész nép kezed oltalma alatt, és bámulatos csodáidat szemlélte; legelésztek, mint a lovak, szökdeltek, mint a bárányok, és dicsértek téged, Uram, aki megmentetted őket.

Lk 18,1-8

Arról is mondott nekik egy példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: ,,Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Volt abban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá és kérte: ,,Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!” Az egy ideig nem volt rá hajlandó. Azután mégis így szólt magában: ,,Bár Istentől nem félek, és embertől nem tartok, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül is idejöjjön és arcul üssön.” Azután így szólt az Úr: ,,Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró? Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

A szent liturgia Karácsony éjszakáján, az örök Ige megtestesülésére vonatkozóan olvastatja velünk ezt a költői szépségű, titokzatos Olvasmányt, mely az eredeti szövegösszefüggés szerint egyértelműen Izrael Egyiptomból való szabadulásáról beszél. Isten nagy tettei mind mély csöndben, az éjszaka közepén mennek végbe, hiszen mindegyik teremtő aktus, a nem létezőnek a létezésbe való hívása. Ebben a mélységben történik Krisztus fogantatása és dicsőséges feltámadása, s ebben fog végbemenni a mi feltámadásunk és az utolsó ítélet is.

A ,mély csönd, és az ,éjszaka, emberségünkre vonatkozó kifejezések. Egyik is, másik is több, mint a misztikusok által használt költői kép: mind a csönd, mind az éjszaka mélységes valóság, melyben részünk van mindaddig, míg az utolsó napon fel nem virrad az új világ hajnala. Ez a csönd azonban nem süket csönd, és az éjszaka nem vaksötét. A csöndben visszhangzik Isten kimondott Igéje, és szívünkig elérve válaszra vár; az emberi történelem sűrű sötétségébe pedig újból és újból belehasít az isteni cselekvés villámfénye. Ez segít megőrizni a hitet, azt a bizalommal teli és tettekben megnyilatkozó hitet, melyet Urunk keresni fog a földön, amikor az utolsó napon visszatér.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a kinyilatkoztatás teljességét, melyet megadtál, amikor feltártad előttünk belső, szentháromságos életed csodálatos titkát. Adj nekünk olyan hitet, amely magában foglalja az értelem hódolatát is a minket mérhetetlenül felülmúló isteni misztérium előtt, s amely mintegy ostromolja és megnyitja az eget, siettetve a Te dicsőséges eljöveteledet és sürgetve az ítéletet. Jöjj el, ó, Urunk, teljesítsd be az ember és a világegyetem történelmét, teremts új eget és új földet, s töltsd be önmagaddal mélységes vágyakozásunkat.

Évközi 32. hét

Bölcs 13,1-9

Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, akik nem tudták a látható javakból megismerni azt, aki van, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót, hanem a tüzet, vagy a szelet, vagy az iramló levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a víz árját, vagy a napot s a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, mennyivel kiválóbb ezek ura, hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából, szépségéből nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét. (...)

Lk 17,26-37

Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak s férjhez mentek addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába. Azután jött a vízözön, és mindenkit elpusztított. És ugyanúgy, ahogy Lót napjaiban történt: Ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek. Azon a napon pedig, amikor Lót kiment Szodomából, tűz és kénkő esett az égből és elpusztított mindenkit. Így lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik. Aki azon a napon a háztetőn lesz és a holmija a házban, ne jöjjön le érte, hogy elvigye; és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza. Emlékezzetek Lót feleségére. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt. Mondom nektek: Azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony őröl együtt: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Erre megkérdezték tőle: ,,Hol lesz ez, Uram?” Ő azt felelte nekik: ,,Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is.”

Noé napjai, Lót napjai és az Emberfia napjai olyanok, mint a mi korunk és a mi napjaink: vannak jelek, figyelmeztetések, de a világ fiai nem vesznek tudomást róluk, és folytatják megszokott életüket. Mi, itt az északi félteke mérsékelt égövében, ahol a természet éppen akkor veti le díszeit s válik tetszhalottá, amikor az egyházi év vége felé figyelmünk a végső dolgok felé fordul, kapunk egyfajta illusztrációt arról, hogy elmúlik ez a világ és minden dicsősége, de nem elég elégikus-bús hangulatba kerülni ettől, hanem figyelmes szívvel, éber várakozással kell készülni az Úr eljövetelére. Mert maga a természet is hiábavalóságnak van alávetve, s mi nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor az Emberfia eljön, hogy ítéletet tartson a világ felett. Ha csupán a föld jeleire hagyatkozunk, nem az lesz-e a sorsunk, hogy itt hagynak a földön, amelynek örömeibe testestül-lelkestül belesüppedtünk?

Amit az Úrért, az őiránta való szeretetből építettünk, azt az özönvíz vagy a kénköves tűzeső sem pusztíthatja el, ami viszont nem tartozik a szeretet örökké megmaradó értékei közé, azt itt kell hagynunk, különben vele együtt mi is elpusztulunk. Ne hátra, hanem előre tekintsünk, ahol az Úr vár és az ország, amelynek romlatlan szépsége azok osztályrésze, akiknek szíve nem az evésben és ivásban, nem az adásban és vevésben, s nem az ültetésben és építésben volt, hanem akik kitartottak az Úrhoz való ragaszkodásban.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, légy mindig jelen szellemi horizontunkon, amint az ég felhőiben ítéletre érkezel. Segíts, hogy bármit teszünk, és bármit mond is a környezetünk, ne szűnjünk meg Rád figyelni, és parancsaid szerint cselekedni. Tedd, hogy legyenek olyan percek, órák az életünkben, amikor már itt a földön magaddal ragadsz bennünket, elővételezve azt a gyönyörűséges napot, melytől fogva örökké együtt leszünk Veled a Te országodban.

Évközi 32. hét

Bölcs 7,22 – 8,1

Benne ugyanis lélek van: értelmes és szent, egyetlen, sokféle és finom, ékesen szóló, gyors és szeplőtelen, biztos, kellemes, jót kedvelő és éles, akadályt nem ismerő, jótékony, emberbarát, kegyes, állhatatos, szilárd, minden erővel teljes, mindent látó, minden szellemen átható, az értelmeseken, tisztákon, legfinomabbakon. Mert minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség, tisztaságánál fogva mindenen áthatol, mert Isten erejének lehelete, s a mindenható Isten dicsőségének tiszta csordulása. Nincs benne semmi szenny, mert az örök világosság kisugárzása, Isten fölségének szeplőtelen tükre és jóságának képmása. Bár egymagában van, mindent megtehet, bár egyedül marad, mindent megújít, nemzedékről-nemzedékre betér a szentek lelkébe, s őket Isten barátaivá és prófétákká avatja. Mert Isten csak azt szereti, aki a bölcsesség bizalmasa, mivel az ékesebb a napnál és minden csillagképnél, a fényhez hasonlítva különb annál is, mert azt felváltja az éjjel, a bölcsességen azonban nem vesz erőt a gonoszság! Elér tehát erejével egyik határtól a másikig, s a mindenséget üdvösen igazgatja.

Lk 17,20-25

Amikor a farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa, ezt válaszolta nekik: ,,Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: ,,Íme itt van,” vagy ,,Amott”. Mert az Isten országa köztetek van.” A tanítványoknak pedig ezt mondta: ,,Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, és nem fogjátok látni. Ha azt mondják majd nektek: ,,Íme, itt van”, ,,íme, ott van”; ne menjetek el és ne fussatok oda. Mert mint ahogy a cikázó villám az ég egyik végétől a másikig látszik, olyan lesz az Emberfia is az ő napján. De előbb még sokat kell szenvednie, és el kell, hogy vesse ez a nemzedék.

Isten országának kinyilvánulása és az Emberfia napja egy és ugyanaz, mert ahol Jézus Krisztus jelen van, ott az Isten országa. Ahhoz hasonló ez, mint mikor a szamariai asszony a Messiást említi Jézusnak, ő pedig így válaszol: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Isten országa nem helyhez kötődik, hanem Jézus Krisztus személyéhez, aki által az Atyával való tökéletes kapcsolat fennáll a Szentlélekben. És nem látványos történelmi eseményhez vagy természeti tüneményhez, hanem szenvedéséhez és kereszthalálához, amellyel kieszközölte számunkra, hogy ez az elevenítő kapcsolat ne csak közöttünk, hanem bennünk is legyen.

Ha Jézus Krisztus földi testében, fizikai valójában most közöttünk lenne, az nem volna elég. Kortársai előtt ott állt, mégis sokan elutasították és megvetették. Most azonban már bennünk él: a hit és a szentségek által a Szentlélekben. Isten országába belépni azt jelenti, hogy életegységben vagyunk Isten egyszülött Fiával, s rajta keresztül az Atyával. Ez a titok fog feltárulni mindenki előtt az utolsó napon. Azonban nem csupán külön-külön élünk egy életet Krisztussal, hanem közösségileg is, hiszen az Egyház az ő Titokzatos Teste. Így nyer mélyebb értelmet a mai Evangéliumban elhangzó kijelentés: „Isten országa köztetek van.” Nem mi építjük az Isten országát egymás között, hanem a Szentlélek valósítja és bontakoztatja ki bennünk és közöttünk Krisztus életét.

Urunk Jézus, add meg nekünk, kérünk, Isten országa köztünk való jelenlétének boldogító tapasztalatát. Segíts kegyelmeddel, hogy a Tőled kapott új minőségű életet befogadva személyes önátadásunkkal és az egymás iránti feltétel nélküli szeretettel tanúskodjunk Rólad az emberek előtt, és így készítsük elő a Te dicsőséges eljöveteledet.

Évközi 32. hét

Bölcs 6,1-11

Hallgassatok tehát, királyok és értsetek! Okuljatok, akik kormányozzátok a föld határait! Figyeljetek ti, akik sokaság fölött uralkodtok, és népek nagy számával hivalkodtok! Mert az Úrtól nyertétek a hatalmat, s a Fölségestől az uralmat, aki számon kéri tetteiteket, és kifürkészi terveiteket; mert, noha országa szolgái vagytok, nem ítéltetek igazul, nem tartottátok meg az igazság törvényét, és nem jártatok Isten akarata szerint. Iszonyúan és hamar megjelenik nektek, mert szigorú ítélet vár a hatalmon levőkre! A kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény fenyítés vár a hatalmasokra, mert Isten nem tart senki személyétől, és nem fél senki rangjától, hisz a kicsinyt is, a nagyot is ő alkotta, s egyaránt viseli gondját mindegyiknek. Az erősekre azonban szigorúbb vizsgálat vár! Hozzátok szól tehát szavam, ti királyok, hogy bölcsességet tanuljatok, és el ne essetek! Mert, akik az igazságot igazságban megtartják, igazzá lesznek, s akik megtanulják, védelmezőre találnak. Kívánjátok tehát szavaimat, vágyódjatok utánuk, és okulásban lesz részetek!

Lk 17,11-19

Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: ,,Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: ,,Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!”. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: ,,Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Aztán így szólt hozzá: ,,Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.”

A hála leghétköznapibb, s ugyanakkor legegyetemesebb kifejezése a ,köszönöm,. Amikor ezt a szót kimondjuk valakinek, azon túl, hogy egy bizonyos dologért mondunk köszönetet, azt valljuk meg, hogy őt magát ajándéknak tekintjük, és elfogadjuk. Ahol pedig ez a szó két ember vagy egy család, közösség tagjai között kezd kiveszni a használatból, az annak a jele, hogy a felek, tagok már nem érzik megajándékozottnak magukat, hanem amit a másiktól kapnak, azt úgy tekintik, mint ami jár nekik. Ha ez a helyzet állandósul, az a kapcsolat(ok) elsivárosodásához, kiüresedéséhez, halálához vezet.

A tíz leprás közül kilenc csak külsőleg tisztult meg, az ajándékot, amit kaptak, csak félig fogadták el. A tizedik azonban teljesen meggyógyult; élete tisztult meg, mert rátalált a tiszta forrásra. Azonban nemcsak a gyógyulásra vágyónak szükséges a hálaadás. Jézus is várja, hogy aki Isten erejét megtapasztalja életében, dicsérje érte az Urat. Ahol nem ilyen lelkülettel találkozott, ott nem is tett sok csodát: a hit (a megelőlegezett bizalom) és az elfogadás (az utólagos hála) hiánya szinte megbénította. Mert a csoda sohasem csupán külső esemény, hanem belső is: fel kell fedezni, el kell fogadni, meg kell köszönni. A csoda csak személyek között értelmezhető, különben legfeljebb megmagyarázhatatlan természeti jelenség, amelynek nincs semmiféle üzenete számunkra. Ezért nem tudtak mit kezdeni a farizeusok és írástudók Jézus csodáival: a bennük rejlő üzenetre voltak süketek, annak álltak ellen teljes erővel.

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy ne szűnjünk meg hálaadásban élni és köszönetet mondani, mindenekelőtt Neked, minden jó forrásának, azután testvéreinknek, akiken keresztül a Te jóságod nyilatkozik meg irántunk. Add, hogy még ha olykor nehezünkre esik is, merjük kimondani a köszönet életadó, megerősítő szavát, különösen is azoknak, akik a legközelebb vannak hozzánk, így mondva igent rájuk és a Te üdvözítő művedre.

Évközi 32. hét

Bölcs 2,23 – 3,9

Isten ugyanis halhatatlannak teremtette az embert, és saját hasonlóságára és képére alkotta, a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak. Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek.

Lk 17,7-10

Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: ,,Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?” Nem azt mondja-e neki inkább: ,,Készíts vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is”? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ,,Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!”

A sátán csábítása mögött mindig Istennel szembeni irigysége áll, s mesterkedése arra irányul, hogy irigységet ébresszen az emberben is. Így jött a világba a halál és minden rossz: a széthúzás, gyűlölködés, szakadás és testvérgyilkosság. Mert az irigység azt sugallja, hogy megszerezzem magamnak, ami a másiknak van, s ha ez lehetetlen, akkor neki se legyen, sőt ha lehet, ő se legyen többé... A kellemetlen érzés, amely egy pillanatra befelhőzi jó közérzetünket, amikor mások sikereiről hallunk, a levertség, amely ránk telepszik, amikor a másokkal való összehasonlításban alulmaradunk, arról árulkodik, hogy a mi szívünkbe is befészkelte magát az irigység szúja, és megpróbál szép lassan felőrölni. Ez még nem bűn, csak kísértés, melyet le lehet győzni.

Először is: ne szemléljük helyzetünket tragikusan. A humor és önirónia sokat segít abban, hogy ne merüljünk túlzottan az önsajnálatba. Másodszor: adjunk hálát Istennek, amiért elhalmozott ajándékaival és feladatot bízott ránk. Erősödjünk meg a helyes önértékelésben, anélkül, hogy magunknak tulajdonítanánk, amit Istennek köszönhetünk. Ez az alapozás. Ezután következzék a hálaadás azért a jóért, amit Isten testvérünk életében vagy őáltala vitt végbe. Fejezzük ki elismerésünket testvérüknek is fáradozásáért (kerülve az üres hízelgést), és szívből kívánjunk neki további eredményes előrehaladást a jóban. És végül ajánljuk fel neki segítségünket imádság, biztatás, jó tanács, esetleg a terhek egy részének átvállalása formájában.

Urunk Jézus, tudatosítsd bennünk, hogy mi csak haszontalan szolgák vagyunk, akiken keresztül azonban a Te kegyelmed működik, a kinek-kinek sajátos módon juttatott kegyelmi adomány szerint. Segíts kérünk, hogy legyőzzük magunkban az irigységből és féltékenységből származó rossz gondolatokat és szándékokat, s hálát adva mindazért a jóért, melyet általunk vagy testvéreink által vittél véghez, készséges szívvel segítsük elő a jó kibontakozását a magunk, testvéreink és mindnyájunk üdvösségére.

Évközi 32. hét

Bölcs 1,1-7

Szeressétek az igazságot, ti föld bírái! Gondoljatok az Úrra jó lélekkel, keressétek őt szívetek egyszerűségében, mert azok találnak rá, akik nem kísértik, s azoknak nyilvánítja ki magát, akik bíznak benne! Az aljas gondolatok ugyanis eltávolítanak Istentől, s a próbára tett hatalom megfeddi a balgákat. Mert nem tér a bölcsesség gonosz szándékú lélekbe, és nem lakik bűnnek adózó testben. Hisz a fegyelem szent lelke menekül a hamisságtól, távol tartja magát az esztelen gondolatoktól, és visszariad, ha igaztalanság közelít. A bölcsesség emberbarát lélek ugyan, de nem hagyja büntetlenül a káromló ajkának vétkét, mert Isten az ember veséit kutatja, a szívét jól megvizsgálja, és nyelvét meghallgatja. Az Úr lelke ugyanis betölti a földkerekséget, s aki egybefogja a mindenséget, az tud is minden szóról!

Lk 17,1-6

Azután így szólt tanítványaihoz: ,,Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak, de jaj annak, aki okozza azokat. Jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék, mint hogy megbotránkoztasson egyet is e kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra! Ha vét ellened testvéred, figyelmeztesd; és ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, és napjában hétszer tér vissza hozzád, és azt mondja: »Bánom!« – bocsáss meg neki.” Az apostolok ekkor azt mondták az Úrnak: ,,Növeld bennünk a hitet!” Az Úr ezt felelte: ,,Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: ,,Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!”, engedelmeskedni fog nektek.

Arra talán hajlandók vagyunk, hogy hetedszer is azt mondjuk bűnét megbánó testvérünknek, hogy „Megbocsátok”, mert szégyellenénk nyíltan ellentmondani Krisztus szavának, közben azonban észrevétlenül építjük fenntartásaink áthatolhatatlan falait, és csendben elhatározásokat teszünk: „Kerülni fogom a továbbiakban a vele való találkozást”, „Nem sokáig leszünk együtt, addig csak kibírom valahogy”, és így tovább. Amikor kikezdhetetlennek vélt logikával védjük döntésünket, amellyel minél távolabb akarunk maradni egy számunkra kellemetlen testvérünktől, akkor ez a sziklaszilárd és a világ szemében meggyőző logika éppenséggel azt bizonyítja, hogy még nem értettük meg az irgalom lényegét, és nem úgy bocsátottunk meg, ahogy azt Krisztus kéri tőlünk a mai Evangéliumban.

Az irgalmasság gyakorlása ugyanis nem kegy a részünkről, és persze nem is balekség a jóindulatunkkal visszaélő embertársunkkal szemben, hanem olyan kegyelmi esemény, mely által elsősorban mi magunk szabadulunk fel Krisztus nagyobb, igazabb szeretetére. A mai Olvasmány beszél a veséről, a szívről és a nyelvről, s ez a három a megbocsátás vonatkozásában is fontos. Az irgalomnak, a megbocsátásnak nem elég a nyelv, vagyis a szavak szintjén maradnia, hanem lelkünk mélyét, majd tudattalan világunkat is elérve át kell itatnia egész életünket. Ez azt is jelenti, hogy az igazi megbocsátás nem megy egyik pillanatról a másikra: néha emberfeletti erőfeszítéseket kíván, és évekig is eltarthat, míg teljesen megszületik bennünk.

Urunk Jézus, elismerjük, hogy gyakran emeltünk falat többször megbotló, majd bocsánatot kérő testvéreink ellen védekezésül, s ezzel megakadályoztuk, hogy a Te irgalmas szereteted rajtunk keresztül elérje őket. Vezess el, kérünk, az igazi megbocsátásra, melyben bocsánatot kérő testvérünkkel együtt lépünk be az irgalom kapuján, s együtt születünk újjá az isteni megbocsátás szabadító erejéből.

A lateráni bazilika felszentelése

Ez 47,1-2.8-9.12

Ezután visszavitt engem a ház kapujához, és íme, víz fakadt a ház küszöbe alatt a keleti oldalon; a ház homlokzata ugyanis kelet felé nézett. A víz a templom jobb oldalán folyt le, az oltártól dél felé. Aztán kivitt az északi kapun, és körülvezetett a külső kapun kívül levő úton a kelet felé néző útra; és íme, víz tört elő a jobb oldalon. Azt mondta nekem: ,,Ez a víz a keleti homokdombok felé indul, majd lefolyik a sivatag síkságára és a tengerbe ömlik; amikor beleömlik, annak a vize egészséges lesz. Amerre ez a folyó ér, minden élő és mozgó lény élni fog. Ahová eljut a víz, igen sok lesz a hal; ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény. A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s a gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, a lombjuk pedig orvosságul.

1Kor 3,9-11b.16-17

Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Isten nekem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem; más pedig arra épít. De mindenki ügyeljen, hogyan épít rá. Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat. Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten. Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az.

Jn 2,13-22

(...) Akkor kötelekből ostort font, és mindnyájukat kizavarta a templomból a juhokkal és az ökrökkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, az asztalaikat fölforgatta. A galambárusoknak pedig azt mondta: ,,Vigyétek el innen ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Akkor tanítványai visszaemlékeztek arra, hogy írva van: ,,Emészt engem a buzgóság házadért”. A zsidók azonban megszólították, és azt kérdezték tőle: ,,Milyen jelet mutatsz nekünk, hogy ezeket cselekszed?” Jézus azt felelte nekik: ,,Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!” A zsidók erre így szóltak: ,,Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépítenéd?” De ő a saját testének templomáról mondta ezt. (...)

Amikor egy templom felszentelésének évfordulóját üljük, ünneplésünk nem a holt köveknek szól, hanem az eleven Isten-ember kapcsolatnak, amelyet a szent helyen szinte tapintani lehet. Ünneplésünk kegyelmi ajándék is egyben, mely egyre jobban elmélyíti bennünk az Egyház anyai misztériumát. A templom kiemelt helyén álló keresztkútból mint anyaölből születik meg a keresztény nép, s valahányszor egy csecsemőnek vagy egy felnőtt hittanulónak kiszolgáltatják itt a keresztség szentségét, közösségünk összetartozása is erősödik, hiszen mindannyian ugyanannak „az isteni kútnak makulátlan tiszta méhéből támadt mennyei nemzedék és új teremtmény” vagyunk.

Az Egyház mint jó édesanya táplálja is gyermekeit, méghozzá az Ígéret földjének mennyei javaival, melyeket a szent liturgiában bőséggel nyújt nekünk. Nagyon fontos, hogy idejekorán erre a táplálékra szoktassuk a gyermekeket, kifejlesztve bennük az egészséges ízlést, nem pedig a kezdet kezdetén giccsekkel és utánzatokkal elrontva érzéküket a mennyei valóságok iránt. Az első szavakra és mozdulatokra is megtanít liturgiája által az Anyaszentegyház, azt az egyetemes anyanyelvet sajátíttatva el velünk, amely egyszerre alázatos és fönséges, egyszerű és művészi, visszafogott és az egekig szárnyaló. Aki a Szentírás és a szent liturgia nyelvén tanul imádkozni, annak nem csupán szókincse lesz gazdag és kifejező, hanem imádságának horizontja is egyre jobban kitágul annak méreteire, aki sugallta azokat. S valahányszor elmegyünk a templomba és részt veszünk a liturgián, újból és újból eléri létezésünk gyökereit az a hömpölygő folyam, melyről Ezekiel próféta látomása szól, hogy bőségesen megteremjük az örök élet gyümölcseit.

Urunk, Jézus Krisztus, amikor ma a Város és a Földkerekség minden templomának anyját és fejét ünnepeljük, szívből hálát adunk Neked azért az örökre megmaradó életért, melyet Jegyesed, az Egyház által adtál nekünk a szent keresztségben, és alázattal kérünk, hogy igéd hallgatása és szentségeid vétele ezt az életet szüntelenül táplálja és gyarapítsa bennünk.

Évközi 31. hét

Róm 16,3-9.16.22-27

Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban. Ők életüket kockáztatták az én életemért; nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza is. Köszöntsétek a házukban levő közösséget is. Köszöntsétek az én kedves Epenétuszomat, aki Ázsiának zsengéje Krisztusban. Köszöntsétek Máriát, aki sokat fáradozott értetek. Köszöntsétek Andronikoszt és Júniászt, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. Köszöntsétek Ampliátuszt, aki nekem igen kedves az Úrban. Köszöntsétek Urbánuszt, munkatársunkat Krisztus Jézusban, és az én kedves Sztakhiszomat. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Krisztus minden egyháza köszönt titeket. Köszöntlek titeket az Úrban én, Terciusz is, aki írtam a levelet. Köszönt titeket Gájusz, aki házigazdám nekem és az egész egyháznak. Köszönt titeket Erasztusz, a város vagyonkezelője és Kvartusz testvér. Annak pedig, akinek van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket evangéliumomban és a Jézus Krisztusról szóló tanításban, s annak a titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás borult, de amely most az örök Isten parancsára a próféták iratai által a hitnek való engedelmesség végett nyilvánvalóvá lett, s így minden nemzet előtt ismeretes, az egyedül bölcs Istennek, Jézus Krisztus által, tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.

Lk 16,9-15

„Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben hazug, az a nagyban is hazug. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, akkor ki adja oda nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Hallották mindezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták őt. Ekkor azt mondta nekik: „Ti ugyan igaznak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket, mert ami az emberek előtt magasztos, az az Isten előtt utálatos.”

Nem emberfeletti hűséget kíván tőlünk az Úr, hanem csak annyit, hogy a ránk bízott kicsiben hűek maradjunk. Csupán mai munkámban, állapotbeli kötelességeim teljesítésében, emberi kapcsolataimban kell becsületesen helytállnom. A hamis mammon elsősorban a pénzt jelenti, amellyel az alamizsnálkodás útján szerezhetünk barátokat, nem abban az értelemben, hogy megnyerjük, lekötelezzük őket magunknak, hanem hogy megvalósítva a felebaráti szeretet parancsát Isten szeretetén alapuló közösségre lépünk velük. És ezt a feltűnésmentes adakozást kiterjeszthetjük nem anyagi természetű javainkra is: tehetségünkre, időnkre, figyelmünkre. Mi ebben a nehéz?

Mégis, egyszerre igaz, hogy Krisztus követése könnyű és édes, és az, hogy erőnket meghaladó módon nehéz, mert bennünk is ott munkál a kettős törvény, amelyről Szent Pál ír: „A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban.” Ez a belső meghasonlottság azonban nem legyőzhetetlen. Csupán addig tart, amíg meg nem születik az az érett és határozott döntés a szívünkben, hogy nem szolgálunk többé két úrnak. Mert mindkét úr tökéletes odaadást kíván, egész fizikai és szellemi valónk odafordulását, teljes erőbedobást. Csak míg ezt az egyik, aki valóban Úr, nyíltan megköveteli és bőségesen megjutalmazza, addig a másik – aki igazából nem úr, csak trónbitorló – erről nem beszél, hanem hazug ígéretekkel és csalóka látszatokkal csábít magához, s amikor egészen leköteleződtünk neki, rútul cserbenhagy.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a mai Evangéliumban adott egyszerű, gyakorlati útmutatásaidat, melyeket elég követnünk ahhoz, hogy elnyerjük az örök életet. Kérünk, segíts, hogy nap mint nap fenntartások és magyarázkodások nélkül tudjuk megtenni a jót, akkor is, ha egyszer-egyszer nehezünkre esik, s így lassanként megszűnjék szívünk megosztottsága. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy mindennapjaink az életszentség útjává váljanak, és Veled együtt átmenve a halálon megízlelhessük a feltámadás dicsőséges szabadságát.

Évközi 31. hét

Róm 15,14-21

Testvérek, veletek kapcsolatban meg vagyok győződve arról, hogy ti is telve vagytok jósággal, bővében vagytok minden ismeretnek, és képesek vagytok figyelmeztetni egymást. Itt-ott merészebben írtam nektek, testvérek, hogy emlékeztesselek titeket bizonyos dolgokra. Annak a kegyelemnek erejében tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a nemzetek között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a nemzetek kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek. Van tehát mivel dicsekednem Krisztus Jézusban Isten előtt. Természetesen csak arról merek beszélni, amit Krisztus vitt általam végbe a nemzetek megtérítésére szóval és tettel: a jelek és csodák erejével, a Lélek erejével, amíg Jeruzsálemtől messze körbejárva Illíriáig teljesítettem Krisztus evangéliumának hirdetését. (...)

Lk 16,1-8

Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. Erre magához hívatta és azt mondta neki: ,,Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem lehetsz tovább az intézőm!” Az intéző ezt mondta magában: Mitévő leszek, ha uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek a házukba, ha elmozdít az intézőségből. Magához hívta tehát urának minden egyes adósát, és megkérdezte az elsőtől: ,,Mennyivel tartozol uramnak?” Az így felelt: ,,Száz korsó olajjal.” Erre azt mondta neki: ,,Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet!” Azután megkérdezte a másikat: ,,Hát te mennyivel tartozol?” Az így válaszolt: ,,Száz véka búzával.” Erre azt mondta neki: ,,Vedd elő adósleveledet, és írj nyolcvanat!” Az úr megdicsérte a hamis intézőt, hogy okosan cselekedett; mert a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.

Szent Pálnak ez a mondata megszégyenít bennünket, hiszen leleplez önmagunk előtt, akik oly gyakran éppen ellenkező alapállásból közelítünk embertársainkhoz, gyanakodva méregetjük őket, s minden különösebb ok nélkül rosszindulatot feltételezünk róluk. Nézzünk csak magunkba: mennyi jóindulat, jó szándék, jó elhatározás van bennünk! S mennyire fáj, ha csak bűneinket, botlásainkat, hibáinkat látják, és ezeket vetik a szemünkre, hiszen belül meg vagyunk győződve arról, hogy nem csak ezek vagyunk... Ha pedig önmagunkkal kapcsolatban ez a helyzet, akkor joggal gondolhatjuk hívő, törekvő testvéreinkről is, hogy ők is tele vannak nemes szándékkal.

A szeretet mindig megelőlegezett bizalom is, amelyben természetszerűleg benne foglaltatik bizonyos kockázat. Csak a bizalom légkörében van helye egymás figyelmeztetésének, máskülönben az csak szeretetlen kioktatás, rendreutasítás lesz. Csak ebben a légkörben tehette meg Szent Pál apostol, hogy helyenként merészebben írt, tapasztalatból tudva, hogy a lélekben alvó hívőt olykor fel kell rázni, esetenként akár éles, sarkított megfogalmazásokkal is, hogy ezáltal rábírjuk arra, hogy végre arról beszélhessünk vele, ami üdvössége szempontjából a legfontosabb.

Urunk Jézus, óvj meg minket attól, hogy bármiféle csalódás, a szeretetünkkel való korábbi visszaélés gyanakvóvá és szűkkeblűvé tegyen bennünket. Ne engedd, hogy szüntelen gyanakvásban és rosszhiszeműségben éljünk, hanem segíts kegyelmeddel, hogy kitárjuk szívünk kapuját irgalmas szereteted előtt, és azt befogadva mi is egyre inkább irgalmas szívű testvérekké váljunk, bölcs türelemmel, tapintattal segítve egymást az evangélium szerinti életre.

Évközi 31. hét

Róm 14,7-12

Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és támadt fel, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen. Miért ítéled meg hát testvéredet? És te miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé. Mert írva van: ,,Élek én, mondja az Úr, minden térd meghajlik előttem, és minden nyelv magasztalja Istent”. Így tehát mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek.

Lk 15,1-10

Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: ,,Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: ,,Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!” Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. Vagy ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e lámpát, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, hogy elmondja nekik: ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem!” Mondom nektek: hasonló öröm lesz Isten angyalai közt egy megtérő bűnös miatt.”

Az elveszett bárány vagy az elgurult drachma egyszerűbb eset, mint a bűnös ember, aki mikor rossz útra téved, és keresésére indulunk, nekünk esik, hogy „hagyj békén, oda megyek, ahova akarok, semmi közöd hozzá”. Hány szülő, nevelő és lelkipásztor szembesül vele nap mint nap, hogy gyermeke, tanítványa, nyájának elcsatangolt báránya nem akar tudomást venni arról, hogy elveszett vagy elveszőfélben van. Ezért is egészíti ki a hasonlatok sorát az Úr Jézus a tékozló fiú történetével. Ebből derül ki igazán, milyen lelkülettel viseltetik Isten az elcsatangolt báránynál és az elgurult drachmánál is rosszabb, hálátlan és önfejű emberrel, és tanít meg minket is a soha ki nem fogyó, irgalmas szeretetre.

A bűnössel nem bánhatunk úgy, mint egy tárggyal vagy jószággal, nem foghatjuk meg és vihetjük magunkkal, és nem kényszeríthetjük erőnek erejével a nyájba való visszatérésre. Nemcsak fizikai kényszerítést nem alkalmazhatunk, de nem vethetjük be a lelki terror, érzelmi zsarolás kifinomult módszereit sem, ugyanakkor azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy a felelősséget teljesen elhárítva magunktól sorsára hagyjuk, engedve, hogy saját feje után menve a vesztébe rohanjon. Ez az ingyenes szeretet igazi próbatétele: mérhetetlen gyöngeség és eszköztelenség, végletes kiszolgáltatottság, ahol nem marad más, mint várni, a bizalom – az aggódás miatt olykor már-már pokolinak ható – tisztítótüzében megtisztítva szeretetünket.

Urunk Jézus, taníts meg minket a tékozló atya lelkületére. Állj mellettünk kegyelmeddel, hogy a ránk bízott és a tékozló fiú útjára lépett testvérünket vagy gyermekünket lélekben el tudjuk kísérni, akármilyen mélyre süllyedt is, ugyanakkor a helyünkön maradva mindvégig kitartsunk a várakozásban, míg meg nem mutatkozik a szeretet gyöngeségben rejlő ereje, és fel nem támad benne a vágyakozás az atyai ház után, ahol nyitott ajtó és irgalmas szeretet várja.

Szent Imre herceg

Bölcs 4,7-17

Az igaz azonban, haljon meg bár idő előtt, nyugalomra talál. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, és nem az évek száma méri, inkább az ember bölcsessége az igazi ősz haj, s a szeplőtelen élet az igazi aggkor. Mivel kedvessé lett Isten előtt, szeretetet talált, és ő elvitte, mert bűnösök között töltötte életét, elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét. Mert a könnyelműség igézete homályba burkolja a jót, s a csapongó szenvedély megrontja az ártatlan szívet. Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből. A népek látták, de meg nem értették, és nem vették szívükre azt, hogy Isten kegyelme és irgalma vár szentjeire, és irgalmas látogatása választottjaira. Az igaz azonban, ha meghalt, megítéli az életben maradt gonoszokat, s a hamar tökéletessé lett ifjúkor a bűnös hosszú életét. Látják ugyanis a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle Isten, és miért helyezte őt az Úr biztonságba.

Lk 12,35-40

Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.”

Az Úrnak a szüntelen virrasztásra szóló felhívását általában abban az összefüggésben szoktuk idézni, hogy késik a ház ura. De mi történik akkor, ha siet? Ha hamarabb jön, mint józanul várható? Nehéz megérteni a késlekedést, de még nehezebb elfogadható magyarázatot találni arra, ha az Úr siet. Kiváltképp, ha olyanért jön el korán és hirtelen, akihez pedig nagy reményeket fűztünk. Talán Magyarország sorsa fordult azon, hogy nem Szent Imre lett István utódja: akkor talán nem került volna sor arra, hogy a magyarság egy része visszazuhanjon a pogányságba, és barbár módon az Egyház ellen támadjon, nem kellett volna meghalnia Gellértnek, nem lettek volna trónviszályok, nem harcolt volna a magyar magyar ellen... Hiába mondják, hogy nincs létjogosultságuk az ilyen „mi lett volna, ha...” jellegű, történelmietlen találgatásoknak, azért mindnyájunkban felmerülnek ilyen és hasonló gondolatok, amikor azt, akiről azt hittük, megvalósítja legszebb álmainkat, akihez a földön a legjobban ragaszkodtunk, Isten hirtelen elveszi tőlünk.

Mert lehet elmélkedni a szeretetről és a lemondásról, gyakorolni is lehet a mindennapi önmegtagadást, de felkészülni arra, hogy elveszítsük, akit a legjobban szeretünk a földön, valójában lehetetlen. És olyan fájdalom, amelyről csak annak van joga beszélni, aki maga is elveszítette gyermekét, házastársát – de ő sem biztos, hogy képes rá. A Szűzanyának van joga beszélni erről, mert ő is ölében tartotta ártatlanul megölt szent Fiát, akinek születését mint a messiási ígéretek beteljesedését hirdette meg az angyal, és az Atyaistennek van joga, akinek végig kellett néznie Egyszülöttjének szenvedését és halálát – akit annyira szeretett, hogy érte teremtette ezt a világot –, mert a bűntől elvadult embernek csak így tudott hiteles kinyilatkoztatást adni irgalmas szeretetéről. Arról a szeretetről, amely azonban erősebb, mint a halál...

Urunk, Jézus Krisztus, Szent Imre herceg példája tanítson bennünket arra, hogy földi életünkre mennyei örökségünk fényében tekintsünk, közbenjárása pedig segítsen, hogy akármelyik órában érkezel is, szívünk készen álljon fogadásodra.

Évközi 31. hét

Róm 12,5-16a

Sokan egy test vagyunk Krisztusban; egyenként pedig egymásnak tagjai. Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban, aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban. A szeretet legyen tettetés nélkül. Utáljátok a rosszat, s ragaszkodjatok a jóhoz. Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők, az igyekezetben nem lusták, lélekben buzgók: az Úrnak szolgáltok! Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban, résztvevők a szentek bajaiban; gyakoroljátok a vendégszeretetet! Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok, és ne átkozzátok! Örüljetek az örvendezőkkel, és sírjatok a sírókkal! Ugyanazzal az érzéssel legyetek egymás iránt: nem nagyravágyók, hanem együttérzők az alacsonyrendűekkel. Ne legyetek bölcsek a magatok szemében!

Lk 14,15-24

Az egyik vendég ennek hallatára így szólt hozzá: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” Ő pedig ezt válaszolta: „Egy ember nagy vendégséget rendezett és sokakat meghívott. A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy szóljon a meghívottaknak: »Jöjjetek, mert már minden el van készítve!« De azok közül sorra mindegyik kezdte magát kimenteni. Az első azt mondta neki: »Földet vettem, el kell mennem megnézni; kérlek, ments ki engem!« A másik meg azt mondta: »Öt pár ökröt vettem, megyek kipróbálni őket; kérlek, ments ki engem!« Egy másik azt mondta: »Most nősültem, azért nem mehetek!«Amikor a szolga visszatért, jelentette mindezt urának. Erre a házigazda megharagudott, és ezt mondta szolgájának: »Menj ki gyorsan a város tereire és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat!« A szolga jelentette: »Uram! Megtörtént, amit parancsoltál, de még mindig van hely.« Akkor az Úr ezt mondta a szolgájának: »Menj ki az utakra és a sövényekhez! Kényszeríts mindenkit bejönni, hogy megteljék a házam.« Mondom azonban nektek, hogy azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli meg a lakomámat.”

Nem jó jel, ha valaki csak a szellemi elit körében érzi jól magát, ha lenézi az egyszerű hívő nép búcsújárásait, ájtatosságait, a rózsafüzért és a keresztútjárást. Nem keresztényhez méltó, ha valaki leereszkedésnek érzi, s nem Urunk, Jézus Krisztus követésének, ha olykor szóbaáll egy egyszerűbb emberrel. Szent Ágostontól barátja, egy Deogratias nevű karthágói diakónus tanácsot kért, mutassa meg neki, mit és hogyan kell tanítani a keresztségre készülőknek, mert ő már unja, hogy mindig, minden évben a hit alapelemeit magyarázza. Szent Ágoston válaszul kis könyvecskét írt, amelyben finoman rámutat arra, hogy a hit alapelemeinek tanítása nem olyan, mint a szorzótábla mechanikus ismételgetése konkrét feladatok megoldása helyett. A hit alapjai kimeríthetetlen misztériumok, melyeken az emberi intelligencia sohasem juthat túl. Fontos és kötelező az értelmiségi ember számára, hogy szakmai előrehaladásával párhuzamosan hitbeli ismereteit is bővítse és mélyítse, de a legbriliánsabb teológiai eszmefuttatás sem helyettesítheti a hit nagy tényeinek komolyan vételét. Mert mondhatunk akármit például az Oltáriszentségről, az, hogy a feltámadt Jézus benne jelen van, az annyira új, megrendítő, életünket alakító tény, amit az emberi elme fel nem érhet.

A hippói püspök arra is felhívja a figyelmet, hogy Urunk, Jézus számára jóval nagyobb leereszkedés volt, hogy szentháromságos isteni életét emberi szavak szegényes formájába öntse, mint egy karthágói diakónusnak alkalmazkodni a tanítás során a hitben még járatlan, egyszerű emberekhez. A názáreti Jézus pedig nem csak a fővárosban tudott pasztorálni, és nem csak a legműveltebb körökhöz volt szava. Hozzájuk is szólt, de legtöbbször csak azért, hogy figyelmeztesse őket. Azonban a szegényekhez és a kitaszítottakhoz is fordult, mert az evangélium mindenkihez szól, s befogadásának előfeltétele nem a teológiai képzettség, hanem mindenekelőtt a nyitott szív.

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy szellemi-lelki életünkben ne váljunk igénytelenné, hanem törekedjünk a Veled való kapcsolatból fakadó belső gazdagságra. Segíts, hogs ezt a gazdagságot készségesen meogosszuk testvéreinkkel, s ne úgy forduljunk hozzájuk, mintha kegyet gyakorolnánk velük, hanem a Te hiteles tanúidként, tettetés nélkül, őszinte és együttérző szeretettel.