Évközi 30. hét

Ef 5,21-33 

Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek. Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek.” Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom! Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét. 

Lk 13,18-21 

Akkor így szólt: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek.” Aztán így folytatta: „Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.” 

A házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol a leginkább szükség van arra, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Az Apostolnak azt a felszólítását, mely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” –, a derék férjek jól ismerik és ugyancsak szeretik idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte…” Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük magukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte saját akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson. 

Krisztus megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre törekvésben. S mert a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, s még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, megengedi, hogy a másik is egyszer-egyszer alárendeltje lehessen, vagyis szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, mely égig érő fává nő, ez az a kovász, amely valóban átjárja az emberiség tésztáját, ez az Isten országának kezdete. 

Urunk Jézus, segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjunk azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat s végső soron a bűn ősi struktúráit akarjuk igazolni. Add meg nekünk, hogy komolyan véve felszólításodat törekedjünk legkisebbek és utolsók lenni, s ha mások visszaélnek ezzel, gondoljunk Rád, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért véredet ontottad.

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok

Ef 2,19-22 

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 

Lk 6,12-16 

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. 

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek. 

Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától. 

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Évközi 30. vasárnap

Jer 31,7-9

Mert így szól az Úr: Ujjongjatok Jákobnak örömmel, és vigadjatok a nemzetek vezére miatt! Zendítsetek dicsérő dalra, és mondjátok: „Szabadítsd meg, Uram, népedet, Izrael maradékát!” Íme, én elhozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld pereméről; lesz közöttük vak és sánta, várandós és szülő asszony egyaránt; nagy gyülekezetként térnek vissza ide. Sírva jönnek majd, és könyörgések közepette hozom őket; vízfolyásokhoz vezetem őket, egyenes úton, melyen nem botlanak meg; mert atyja lettem Izraelnek, és Efraim az elsőszülöttem.”

Zsid 5,1-6

Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.” És ahogy más helyen is mondja: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Mk 10,46-52

Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: „Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Jézus megállt és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj föl, hív téged!” Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: „Mit akarsz, mit cselekedjek neked?” A vak azt felelte neki: „Mester! Hogy lássak!” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, a hited meggyógyított téged.” Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.

Ennek az isteni kijelentésnek minden szavában megmutatkozik, mennyire szegényes a nyelv, mennyire gyönge az emberi képzelet. Hiszen Jézus isteni személyében nem teremtmény. Ő másképp, sokkal eredendőbb mélységben Fia az Atyaistennek, mint mi, a képmására alkotott teremtmények. Ő az örökkévalóságtól fogva a Fiú, bár ez a kifejezés sem pontos, hiszen az örökkévalóságban nem lehet sem kezdetről, sem időtartamról beszélni. Ez a ,ma, nem egy időbeli folyamat meghatározott részére vonatkozik, hanem az örök jelenre. A ,szültelek, sem múlt idejű, már befejezett cselekvést jelöl, hanem ebben az örök jelenidejűségben folyó isteni tettet, amely természetesen egészen más, mint a földi szülés és születés. Krisztus főpapsága éppen abban áll, hogy összeköti Isten világát a mi világunkkal (a latin pontifex szó hídverőt jelent), és a Szentlélek kiárasztása által saját kifejezhetetlen mélységű istenfiúságában részesít bennünket.

Sejtjük már, hogy sokkal többről van itt szó, mint általában egy vallási tanításról. Életről van szó, amely e földi élethez képest annyira más léptékű és kimeríthetetlen, hogy beleszédül az emberi képzelet. Jézus csodái is csak ebben az összefüggésben nyerik el végső, teljes értelmüket. Ami Bartimeussal történik a mai Evangéliumban, az a megromlott emberi természet következtében beállt fogyatékosság megszüntetése, amelynek csupán külső jele, kézzelfogható megnyilatkozása a visszanyert látás. A mélyben ennél sokkal több zajlik: az ember azon képességének helyreállítása, amellyel megpillantja a látható világ mögött Isten örökkévaló világát.

Világ Világossága, Úr Jézus Krisztus, Te mondtad: „Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” Köszönjük Neked a Szentháromság egy Istenbe vetett hit világosságát, mely által feltárult előttünk a létezés ősforrása és végső célja, mely által úgy látjuk a mindenséget és benne az embert, amint van, s mely által részünk lehet az örök, romolhatatlan isteni életben. Add nekünk, kérünk, kegyelmedet, hogy valahányszor nagyobb világosságra jutunk, mindannyiszor még jobban elkötelezzük magunkat a Te követésedben, aki magad vagy az Út, az Igazság és az Élet.

Évközi 29. hét

Ef 4,7-16 

A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ezért mondja az Írás: ,,Felment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek.” Az pedig, hogy ,,felment”, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben. 

Lk 13,1-9 

Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: ,,Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” (...) 

Annak a bizonyos lelki egységnek, amelyről tegnapi elmélkedésünkben volt szó, s amelyen kívül minden más egység törékeny és mulandó, a mai Szentlecke újabb dimenzióját bontja ki. Emberi próbálkozásaink kudarcán túl új út nyílik az igazi egység megvalósulása felé: a hit és Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megismerése, mégpedig közös megismerése. Lehetséges, hogy vannak barátaink, ismerőseink, akikkel gyakrabban találkozunk és beszélgetünk, talán az ízlésünk is jobban megegyezik, mint hittestvéreinkkel, mégis, Isten országa sokkal szorosabb kötelék, sokkal mélyebb egység, mint a földi barátkozások. 

Az egység, amelyre Isten hív minket, felülmúl minden érdekazonosságot, érzelmi harmóniát, ám csak Jézus Krisztus megismerésében lehetséges. Ezért az Egyházban lévő egység a legmélyebb, a legvalóságosabb, ugyanakkor a legveszélyeztetettebb is, mert ha nem tudatosítjuk és nem vállaljuk, betemetődik, és talán örökre elszakadhatunk egymástól. Mindez arra is rávilágít, hogy meglett emberré, a krisztusi mérce szerinti érettségre felnőttségre jutni nem lehet közösség nélkül. Ám ehhez a közösséghez is többre van szükség, mint amit a kölcsönös rokonszenv, a közös érdeklődés, sőt, még annál is, mint amit a vallási tanításban való egyezés nyújthat. Az igazi egységre csak a Jézus Krisztusba vetett személyes hit és az ebből kinövő egzisztenciális párbeszéd által juthatunk, amely már az örök élet kezdete. 

Urunk Jézus, kérjük kegyelmedet, hogy felnőjünk Hozzád, s eljussunk a Te életkorod teljességére, arra a közösségre és egységre, melyben Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel, melyért az utolsó vacsorán imádkoztál, s melyre a Szentlelket szívünkbe árasztva akarsz elvezetni.

Évközi 29. hét

Ef 4,1-6 

Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. 

Lk 12,54-59 

Ezután a tömeghez is szólt: „Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: „Jön az eső”, és úgy is lesz; amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: „Forróság lesz”, és meglesz. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság? Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vessen. Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért meg nem fizeted.” 

Sajnos keresztények között is előfordul, hogy nem férnek meg egymással, s a békesség kedvéért – legalábbis időlegesen – térben el kell távolodniuk. Sokatmondó Ábrahám és Lót esete, akik nagy gazdagságuk miatt többé már nem fértek el ugyanazon a területen, ezért egyikük jobbra, másikuk balra ment új földet keresni. Úgy látszik, csak a lélekben szegények tudnak egymás mellett élni, és elviselni egymást szeretettel. De el kell is távolodni egymástól, ez nem jelenti azt, hogy a lelki egységet fel szabad felbontani. Ellenkezőleg: azt minden körülmények között igyekezni kell fenntartani, hiszen a ’lelki’ szó nem jámbor, ám üres frázis annak leplezésére, hogy gyakorlatilag már semmi közünk egymáshoz, hanem a Szentlélekben való egységet jelenti, mely a Szentháromság egy Istenben összekapcsol minket. Fizikailag eltávolodhatunk, lélekben azonban nem kerülhetünk olyannyira távol egymástól, hogy megszűnne köztünk a szeretet, a kölcsönös jóakarat. 

Fokozottan érvényes ez a házasságra, amely éppen azért is kiváló módon a szentség útja, mert ott az elválást isteni rendelés tiltja, ezért a felek szinte kényszerítve vannak arra, hogy minden körülmények között igyekezzenek „elférni” egymás mellett, a Jézus Krisztus keresztjével való teljes azonosulás által valóban lelki szegénnyé válva. Hasonlóképpen a monasztikus szerzetességben, ahol egy életen át közös monostorban élve nem kerülheti ki egyik testvér a másikat, nem kérheti áthelyezését csak azért, mert nehezére esik elviselni a közösség valamelyik tagját. Neki éppen ezek a rendtársak adattak, nem mások, s a nehezen elviselhető testvérek elfogadása által juthat csak üdvösségre. 

Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy minden nehézség dacára kitartsunk a szeretet közösségében, elfogadva, hogy olykor mi magunk is kereszt vagyunk a másik számára. Segíts, hogy békében éljünk mindenkivel, akivel csak lehet, és közösségünk kegyelemközlő eszköz, otthon lehessen azok számára is, akiknek valamilyen okból sem szerető család, sem befogadó közösség nem jutott osztályrészül.

Évközi 29. hét

Ef 3,14-21 

Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön: Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad, s beteljetek Isten egész teljességével. Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! Ámen. 

Lk 12,49-53 

Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával.”

Amióta Ádám vétkével megsebződött Isten és ember kapcsolata, az emberi kapcsolatok is megromlottak. Ahol emberek vannak, előbb-utóbb mindenütt megjelenik az ellentét és a megoszlás, s ahogy a mai Evangéliumban olvassuk, a Jézussal kapcsolatos állásfoglalás is szembenállást okoz. Számos olyan közösség létezik – néhány formálisan még az Egyházhoz is tartozik –, amely nem az Atyától való, mert a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége tartja össze, ezek pedig nem az Atyától származnak. 

Az olyan, templomban kötött házasság, melynek a test kívánsága az alapja, nem keresztény házasság, hanem csak ösztönök irányította látszatközösség, mely tönkremegy a legkisebb konfliktus miatt. Az a gazdasági társulás, amely a szemek kívánságára épül, nem lehet az Atyától való közösség, csak érdekcsoport, amely ahogy a különböző érdekek szembekerülnek egymással, felbomlik. S az a csoportosulás, melyet az élet kevélysége fog össze (ez a legveszélyesebb), nemcsak hogy nem az Atyától való, de – előbb rejtetten, később pedig egészen nyíltan – istenellenes szövetkezés, melyben azonban eleve benne van a széthúzás feszítőereje, amely előbb-utóbb szétrobbantja az egészet. Csak az a közösség maradhat meg tartósan, csak annak a közösségnek van – tagjai gyarlósága ellenére is – hosszú távon jövője, amely az Atyától való, krisztusi alapra épül, s a Szentlélek egyesítő erejében áll fenn. Minden más – még az Egyházon belül is – pusztulásra van ítélve.

Urunk Jézus, mint a Te titokzatos testednek, az Egyháznak tagjai Szent Pál apostollal együtt meghajtjuk térdünket mennyei Atyád előtt, akitől minden közösség származik a mennyben és a földön. Kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne a megoszlás és széthúzás szelleme, hanem az egység és a szeretet Lelke uralkodjék bennünk és közöttünk, s lobbantsa lángra szívünkben a tiszta isten- és emberszeretet tüzét.

Évközi 29. hét

Ef 3,2-12 

Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem (...) Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által. Ennek lettem én szolgája Isten kegyelmének adományából, melyet nekem juttatott hathatós ereje szerint. Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül ez a kegyelem: hirdetni a pogányoknak Krisztus felfoghatatlan gazdagságát. (...) 

Lk 12,39-48 

Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” Péter ekkor megkérdezte: „Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a házanépe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha ez a szolga azt mondja magában: „Késik az én uram”, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Kegyetlenül megbünteti és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, de nem hajtotta végre azt és nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni. 

Ha kis kegyelmet kapunk Istentől (bár a kis kegyelem is nagy, csak nem értékeljük eléggé), lehet, hogy nagyra tartjuk magunkat (mert az ember hajlamos saját érdemének tulajdonítani azt is, hogy Isten kegyelmében részesült), ha azonban megkapjuk a legnagyobb kegyelmet, Krisztus felfoghatatlan gazdagságának ismeretét, illetve ha végre rádöbbenünk, hogy mit is kaptunk ezzel az ajándékkal, akkor egészen bizonyos, hogy a szentek, vagyis az Egyház tagjai közül a legkisebbnek és a legnyomorultabbnak fogjuk tartani magunkat (s persze a legboldogabbnak is). Ha hiszünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, akkor felfoghatatlan gazdagságában is részesülünk, de csak annyiban, amennyiben szívünk is Krisztus misztériumában dobog, amennyiben valóban ő a mindenünk. 

Valójában miért is félünk belebocsátkozni az ő végtelen gazdagságának tengerébe? Attól tartunk, hogy valóban kicsinyek és kiszolgáltatottak leszünk, Isten „vakító szegényei” (Vasadi Péter), akiknek Jézus Krisztuson kívül semmijük sincs? Megriaszt, hogy a világ kinevet és eltaszít magától? Vagy attól félünk, hogy lelepleződik gyalázatos bűneinknél is szégyenletesebb hálátlanságunk? Esetleg attól, amit a mai Evangélium utolsó mondatával üzen az Úr: „Attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni”? 

Urunk Jézus, kérünk, add kegyelmedet, hogy ne féljünk vállalni a Hozzád tartozás méltóságát, annak valamennyi következményével együtt. Segíts, hogy a legkülönbözőbb módokon és helyzetekben, szavainkkal és tetteinkkel, egész életünkkel hirdethessük kortársainknak szent evangéliumodat. Ne engedd, hogy hűtlen szolgák, előírt tervet teljesítő, számító ügynökök legyünk, hanem hűséges munkatársaid, akiket a Te szereteted sürget, mert ha a földön megpróbáltatások várnak is ránk, már itt részesei vagyunk a Te mérhetetlen gazdagságodnak.

Évközi 29. hét

Ef 2,12-22 

Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához. Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 

Lk 12,35-38 

Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. 

Három nagy valóság hiányzik a hitre nem jutott ember életéből: Krisztus, a reménység és a békesség; s ez a három egy, mert ahogy a mai Szentleckében Krisztus a mi békességünknek mondatik, más helyen azt találjuk, hogy Krisztus a mi reménységünk. Valójában tehát a békére és reményre szomjazó ember nem valamire vágyik, hanem magára Jézus Krisztusra. Van persze valamiféle reményük a Krisztust nem ismerőknek is, hiszen a pogányok is hittek egyfajta túlvilági életben, ahol a lélek árnyként él tovább, ez a sápadt reménység azonban össze sem hasonlítható azzal az új reménységgel, melyet Húsvét hajnala ragyogtatott fel a testében megdicsőült Jézus Krisztusban. A keresztény reménység nem azonos az Ószövetségben fokozatosan kibontakozó reménykedéssel sem, amely abban állt, hogy az igazak az idők végén majd feltámadnak: a kereszténység abban remél, ami már megtörtént és végbement Jézus testének megdicsőülésében. Ezért a mi reménységünk tárgya nem is a világvégi feltámadás, hanem maga az Úr Jézus Krisztus! 

Különösen is felragyog ez a misztérium elhagyatottságunk sötét éjszakájában, amikor lehullottak a csillagok, és a hold sem világít, amikor igazságtalannak érezzük a sorsunkat, és talán létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Ő nem hagy cserben minket, soha meg nem feledkezik rólunk, mert pótolhatatlan vagyunk számára a szeretet isteni titkának örvénylő mélységeiben. Az ember, aki személy, sohasem találhatja meg lelke békéjét tárgyakban vagy személytelen dolgokban, csak egy másik személyben, szívének végső nyugalmát pedig nem lelheti meg másutt, csak a végtelenül és örökké szerető személyek közösségében, a Szentháromság egy Istenben. 

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a mai Evangélium szolgáját követve felövezzük magunkat, meggyújtsuk szívünkben az eljöveteledbe vetett reménység gyertyáját, és így várjuk érkezésedet. Ne engedd, kérünk, hogy elborítson az elkeseredés és kétségbeesés parttalan érzése, hanem a legkilátástalanabb helyzetben is megtapasztaljuk azt a békességet, amely nem más, mint a Te titokzatos jelenléted, végső eljöveteled előtti kegyelmi látogatásod.

Évközi 29. hét

Ef 2,1-10 

Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben éltetek egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között éltünk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk. 

Lk 12,13-21 

(...) Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: »Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.« Majd azt mondta: »Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!« Isten azonban így szólt hozzá: »Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?« Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.” 

Mi a bűne – az éppenséggel a jelen világ értékrendjét megtestesítő – gazdag embernek a mai Evangéliumban? Látszólag semmi, Isten mégis esztelennek nevezi. Három szintje van ugyanis az Istentől való elfordulásnak, vagyis a lelki halálnak. Az első a világ szokásai szerint való, önközpontú élet. Első pillantásra úgy tűnhet, a keresztény erkölcs szempontjából nincs benne semmi kivetnivaló, ám felettébb veszélyes, mert szélesre tárja a kaput a kísértések előtt, s szinte önműködően termeli ki a második réteget, a bűnöknek az ember életét keresztül-kasul behálózó, áthatolhatatlan szövedékét. Van azonban a bűnön túl egy harmadik réteg, egy még mélyebb valóság: a gonosz lélek uralma. A világ ártatlannak tűnő divatjain és értékrendjén keresztül maga a sátán akar egyre jobban uralomra jutni az életünkben, hogy a végén nyíltan kimondja: „Ha leborulva imádsz engem...” 

Gondoljuk csak meg: a názáreti Szent Család életére nem volt jellemző az a könnyed, gondtalan életvitel, amely a fogyasztói társadalom sajátja, miközben nap mint nap ezrek és ezrek halnak éhen. A szentek életében nyoma sincs azoknak a szokásoknak, melyeket minden további nélkül elfogad a mai közízlés és szentesít a modern európai morál: egy kis flört, jókedvű italozás, kihívó öltözködés, állandó dübörgő zene, a világi törvények ügyes kijátszása és az isteni parancsok sajátos értelmezése... S ahogy a világ szokásai szerinti élet önzésbe és bűnbe fullad, úgy a krisztusi értékrendre, megszentelt hagyományra épülő, elkötelezett keresztény élet erényeket terem. 

Urunk Jézus, kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel a rossz elleni küzdelemben. Segíts, hogy szakítani tudjunk a világ szokásaival, és helyettük kialakítsuk a keresztény lét mindennapjainkat átszövő szokásait. Erősíts meg a bűnök elleni harcban, hogy hadat üzenjünk a rossz hajlamoknak, s helytálljunk a kísértések idején. Végül tégy bátorrá és elszánttá, hogy újra meg újra tudatosan, határozottan és egyértelműen ellentmondjunk a gonosz szellemnek.

Évközi 29. vasárnap

Iz 53,10-11

De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza.

Zsid 4,14-16

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Mk 10,35-45

Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

A mi fogalmaink szerint az, aki erős, nem tud együttérezni gyöngeségeinkkel; az, aki tökéletes, nem tudja elnézni, hogy mi tökéletlenek vagyunk; s az, aki bűntelen és tiszta, nem is tudja elképzelni, mik azok a kísértések, melyek nap mint nap leselkednek ránk. Úgy gondoljuk, csak az tud megérteni bennünket, aki maga is ugyanazzal a nehézséggel küszködik, mint mi, s csak az tud igazán együttérezni velünk és segíteni rajtunk, aki egyszer-kétszer maga is elbukott. A mai Szentlecke fényében ezt a közkeletű tévedést le kell lepleznünk és el kell vetnünk. Ha Jézus Krisztus emberebb ember lehetett volna és jobban átérezhette volna gyöngeségeinket a bűn megismerése által, egészen biztosan követett volna el bűnt. Csakhogy a bűn nem emberségünk, hanem csak megromlott emberi természetünk velejárója.

Más a helyzet a kísértéssel. Ha Krisztus mentesült volna a próbatételtől, nem lehetett volna igazi ember, s nem is tudna együttérezni velünk. A mai nap örömhíre ezzel szemben éppen az, hogy ő is kísértést szenvedett, akárcsak mi, de mivel nem engedett neki, van ereje, hogy minket is megszabadítson. Mert Jézus Krisztus nem az emberfeletti ember csodálatra méltó, egyszersmind félelmetes ideáljának megvalósítója, hanem ennél sokkal több: a valódi erő, a valódi tökéletesség, a valódi bűntelenség és tisztaság megtestesítője. Ezért ő úgy tud erős, tökéletes és tiszta lenni, hogy közben együttérez mások gyöngeségeivel.

Szabadító Jézus Krisztus, aki áthatoltál az egeken, s aki át tudsz hatolni a mi gyarlóságunk sötét fellegein is! Köszönjük Neked, hogy nem elnéző vagy irántunk, nem úgy tekintesz ránk, mintha minden rendben lenne velünk, hanem valóságosan elveszed minden bűnünket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy azt, ami ebből a mi részünk, hogy bizalommal Eléd járulunk, és engedjük, hogy gyöngeségeinken keresztül megmutatkozzék a Te szereteted halhatatlan ereje, készségesen megtegyük, s megtanuljunk Tőled megértéssel, együttérzéssel tekinteni minden testvérünkre.

Évközi 28. hét

Ef 1,15-23 

Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és az összes szent iránti szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt. 

Lk 12,8-12 

Mondom pedig nektek: Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt Isten is megtagadja angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer; de aki a Szentlelket káromolja, annak nincs bocsánat. Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok.”

A napi szentírásolvasás és elmélkedés néha vigasztalással tölt el, máskor felszólít, ismét máskor pedig olyan, mintha holt szöveg lenne csupán, mely nem mond semmit. Az olvasmányok a leplek, melyek Jézust rejtik, s ahogy közelebbről megvizsgáljuk, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a leplek alatt nincs senki, a sír üres. Ez az üresség, mely az Írásokból tátong, csak felnagyítja saját belső ürességünket, s előbb kényelmetlen, majd nyugtalanító érzést kelt bennünk, a végén pedig megrémít, már-már kétségbe ejt. Megízleljük azt az állapotot, amilyen sötét, puszta és kietlen volt a világ a teremtés hajnalán, mielőtt Isten Lelke lebegett volna a vizek felett. Maga a Szentírás is élettelen szöveg őnélküle, sőt még annál is rosszabb, mert a betű öl, s csak a Lélek az, aki éltet. 

Azonban jön Húsvét hajnalának angyala, és figyelmeztet: „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, feltámadt!” A Szentírásban jelenlévő Urat nem tarthatja fogva senki szűkös gondolat- és érzésvilágának sírja: ő nincsen a mindennapi rutintól elszürkített bibliaolvasásban, nincsen a pusztán elméleti szövegmagyarázatban, nincsen a saját megalkuvásaink igazolását kereső értelmezésben, mert a Bibliában is a Szentlélek által él. A Szentlélek támasztja fel minden alkalommal a mondatok és szavak sírboltjából, ha valóban vele akarunk találkozni. Pontosabban szólva: minket támaszt fel halottainkból, minket emel fel abba a magasságba, ahol ő van, s ahonnét a sugalmazott szentírási igék valók, hogy elvont tanításnál, tudományos magyarázatnál elmondhatatlanul többet adjon: kicsiny fénysugarat, mely megvilágosítja elménk homályait, apró szikrát, amely lángra lobbantja szívünket, mint az emmauszi tanítványokét. 

Urunk Jézus, gyújts világosságot szívünkben Szentlelkeddel, hogy a napi szentírásolvasásban és elmélkedésben valóban Veled találkozhassunk, s végre megértsük, ne csupán az eszünkkel, hanem egész lényünkkel, hogy milyen reménységre hívott meg minket az Atya, hogy milyen gazdag az a fölséges örökség, amelyet a szenteknek, vagyis nekünk készített, és hogy milyen mérhetetlenül nagy a hatalma felettünk – olyan nagy, hogy a halálból is feltámaszt minket, és Veled együtt dicsőséges jobbjára emel.

Szent Lukács evangélista

2Tim 4,9-17a

Siess, jöjj hozzám mielőbb! Démász ugyanis elhagyott a világ szeretete miatt, és elment Tesszalonikibe, Krescensz Galáciába, Títusz pedig Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot is vedd magadhoz, és hívd el: jó hasznát tudom venni a szolgálatban. Tichikuszt elküldtem Efezusba. A köpenyemet, amelyet Troászban Karpusznál hagytam, arra jöttödben hozd magaddal, úgyszintén a könyveket is, de legfőképpen a pergameneket. A rézműves Alexander sok rosszat tett velem; az Úr majd megfizet neki tettei szerint. Te is óvakodj tőle, nagyon ellene szegült ugyanis szavainknak. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, – ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából.

Lk 10,1-9

Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ,,Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: ,,Elközelgett hozzátok az Isten országa.”

Sajátos öröm felfedezni Urunk egy-egy szavában, cselekedetében, hogy azzal mintha épp a mi utunkat, hivatásunkat jelölné ki. Így lehetett Szent Lukács Jézusnak a mai Evangéliumban hallott szavaival, melyek többszörösen is neki szóltak. Szent Pál társaként sokat utazott az evangélium érdekében; átélhette a kiszolgáltatottságot, az evangéliumi szegénységet, de azt is, hogy mit jelent a krisztusi békesség hordozójának és hírnökének lenni. Mint orvos különösen is magára vonatkozónak érezhette a felhívást: „Gyógyítsátok meg a betegeket!”

A mai Szentleckéből – mely tele van hétköznapi dolgokkal, esetlegességekkel s Szent Pál férfiasan visszafogott panaszkodásával amiatt, hogy a hozzá legközelebb állók, közvetlen munkatársai is cserben hagyták és fájdalmat okoztak neki – nyilvánvaló, hogy az ősegyház élete sem volt tiszta, felhőtlen idill. Isten országa sem akkor, sem most nem emberi gyarlóságoktól mentes, szép, felhők feletti világ, hanem bennünk és köztünk épülő valóság, melyet a mi erőfeszítéseink és gyengeségeink, elviselt és önként vállalt szenvedéseink is alakítanak. Az Úr pedig nemcsak titokzatos jelenlétével, belső vigasztalásával van segítségünkre, hanem azok által is, akiket mellénk rendelt, s akik hűséges ragaszkodásukkal tartják bennünk a lelket a nehéz időkben. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy kegyelmével mellettünk is ott áll az Úr, és evangéliumával Szent Lukács.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy miközben Szent Lukács és a többi evangélista írásait olvassuk, s az elmélkedés folyamán ítéleted alá helyezzük életünket, magunkon érezhetjük a Te szelíd és irgalmas tekintetedet; miközben megtanuljuk, hogy Nélküled senkik és semmik vagyunk, arról is tapasztalatot szerzünk, hogy megnyugtató és igaz békességet adó jóváhagyásoddal elismered gyatra, de hűséges fáradozásunkat. Szent Lukács közbenjárására add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy a Te küldötteidként mi is egész életünkkel az isteni irgalmasság hírnökei lehessünk.

Évközi 28. hét

Ef 1,3-10 

Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. Mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint, és magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Benne van számunkra a megváltás az ő vére által, a bűnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelően, amelyet igen bőségesen juttatott nekünk minden bölcsességgel és ismerettel. Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van. 

Lk 11,47-54 

Jaj nektek, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, atyáitok pedig megölték őket. Ezáltal tanúsítjátok, hogy egyetértetek atyáitok tetteivel; mert azok megölték őket, ti pedig a sírjaikat építitek. Azért mondta Isten bölcsessége is: Prófétákat és apostolokat küldök hozzájuk, de közülük egyeseket megölnek és üldöznek, hogy számon lehessen kérni e nemzedéktől minden próféta vérét, amelyet kiontottak a világ kezdetétől, Ábel vérétől Zakariás véréig, aki az oltár és a templom között veszett el. Bizony, mondom nektek: számon fogják kérni mindezt ettől a nemzedéktől. Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudás kulcsát, magatok nem mentetek be, s a bemenőket is megakadályozzátok.” Amikor kiment onnan, az írástudók és a farizeusok nagyon felháborodtak, és sok mindenről kezdték őt faggatni, leskelődtek utána, hogy szavaiban megfogják. 

Az Istenhez hűséges embereket mindig is üldözni fogják, és az Egyház mindig a vértanúk Egyháza marad – tekintsünk csak szét a világban, hány helyen üldözik ma is a keresztényeket? Maga az Úr tanít minket okosságra, óvatosságra, de – ha elérkezne a pillanat – a vértanú odaadásra is. Amikor észreveszi, hogy gyilkos tekintetek figyelik, hogy szűkül a kör körülötte, Ábelre és a prófétákra gondol, és sorsukban előre látja saját majdani halálát. Egyre elkerülhetetlenebbé váló megöletését minden Istenért megölt szent vértanú vértanúsága beteljesítésének tudja, és ugyanakkor minden gyilkos bűne összefoglalásának tekinti. A gyilkosság minden bűn közül az, amely az összes többi bűnben benne levő legrémisztőbb mozzanatot állítja elénk: a visszafordíthatatlanságot és a tett hiábavalóságát. 

Szent Pál szavai azonban a mai Szentleckében még tágabb perspektívába állítja Jézus szavait, kinyilatkoztatva a Krisztusban kapott végső reménység valóságát. Annak a hatalmas, öröktől fogva elrejtett és most Krisztusban feltárult isteni üdvözítő tervnek a kinyilatkoztatása, amely átfogja a teremtést és a történelmet, az egész emberiséget és minden egyes embert külön-külön, nem egy a hangzatos vallási ideológiák közül, hanem az egyetlen valódi és lényeges üzenet számunkra, akiket Krisztus megváltott az örök halál és átok hatalmából. 

Urunk, Jézus Krisztus, Szent Pál apostollal együtt áldjuk az Atyát Érted, aki által, akiért és akiben teremtette a világmindenséget, és kiválasztott minket az üdvösségre. Hála legyen ezért a kinyilatkoztatásért, mely nem információ csupán, hanem csodálatos erő: hatni akar mindennapjainkra, és mozgásba hozza egész életünket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ezt a látomást szívünkben hordozva legyen erőnk ellene mondani a sátánnak és minden csábításának, melyekkel végső soron a reményt akarja kioltani lelkünkben, legyen bátorságunk fellépni az életellenes erőkkel szemben, s minden körülmények között hűségesek maradjunk Hozzád. 

Évközi 28. hét

Gal 5,18-25 

Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt. A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint! 

Lk 11,42-46 

De jaj nektek, farizeusok! Mert tizedet adtok a mentából, a rutából és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni. Jaj nektek, farizeusok! Mert szeretitek a főhelyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a piacon. Jaj nektek, mert olyanok vagytok, mint a jeltelen sírok, amelyek fölött emberek járnak, anélkül, hogy tudnának róla.” Erre a törvénytudók közül az egyik ezt mondta neki: „Mester! Ha ezt mondod, minket is gyalázol.” Ő ezt felelte neki: „Jaj nektek is, törvénytudók! Mert elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, magatok pedig egy ujjatokkal sem érintitek a terheket.” 

Test és lélek Szent Pál szóhasználatában nem egyfajta platóni vagy buddhista ellentétpár, hanem az öntörvényű és az Isten Lelke szerinti élet szembeállítására szolgáló kifejezés. Vagyis testi ember nemcsak az, aki testies (kicsapongó, parázna, fajtalankodó), hanem mindaz, aki – akár testi, akár lelki (pszichikai és szellemi) életében – Isten törvényei helyébe saját megromlott emberi természetének késztetéseit állítja, s így Isten nélküli, önközpontú, az örökkévalóságra érdemtelen életet él. Lelki ember pedig az, aki épp ellenkezőleg: Isten felé gravitál – testi és lelki életében egyaránt. 

Ennek fényében újra kell értelmeznünk a „lelki élet” kifejezést is, mely igen sokak számára csak bizonyos kifejezetten vallási cselekedeteket jelent, mint amilyen az elmélkedés, imádság, szentírásolvasás. Holott Szent Pál szótárában a lelki élet nem az élet egy bizonyos részét jelenti, hanem azt a teljes emberi életet, amely a Szentlélekkel van kapcsolatban, mely az ő hatása alatt folyik. Ebben az értelemben tehát a lelki élet felölel minden emberi tevékenységet, a testi cselekvéseket is. A szentségi házasságban történő szerelmes testi egyesülés például a lelki élet része, míg a kevélység mindenestül a testi ember sajátja. 

Urunk Jézus, köszönjük Neked a Lélek szerinti életet, mely az egyetlen igazán teljes értékű élet. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy mindig a Lélek szerint járjunk, megfeszítve testünket, vagyis ellene mondva a bűnös természet önzésének, s így eljussunk egyetlen és minden más törvény felett álló törvényed: az el nem múló, legyőzhetetlen, őseredeti és mindig új szeretet teljességére.

Évközi 28. hét

Gal 5,1-6 

Erre a szabadságra tett szabaddá minket Krisztus. Legyetek tehát állhatatosak, és ne vegyétek magatokra ismét a szolgaság igáját. Íme én, Pál, mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. Újra tanúságot teszek minden ember előtt, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani. Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvényben keresitek a megigazulást, kiestetek a kegyelemből. Mert mi a Lélek által, hitből várjuk a megigazulás reményét. Hiszen Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik. 

Lk 11,37-41 

Miközben beszélt, egy farizeus megkérte, hogy ebédeljen nála. Ő bement hozzá, és asztalhoz ült. A farizeus pedig megütközött magában, amikor látta, hogy evés előtt nem mosott kezet. Ekkor az Úr azt mondta neki: „Ti farizeusok ugye megtisztítjátok a pohár és tányér külsejét? A bensőtök azonban tele van rablással és gonoszsággal. Esztelenek! Aki a külsőt alkotta, nem az alkotta azt is, ami benne van? Ami bennetek van, abból adjatok alamizsnát, és akkor minden tiszta lesz számotokra.” 

A hitet kegyelemként kaptuk, szüleink és tanítóink által nevelődött bennünk, élővé és tevékennyé azonban csak a szeretet által válhat. Nem elég tanulni a hit tételeit, nem elég naponta olvasni a Szentírást, és elmélkedni rajta, mert mindez semmit sem ér, ha hiányoznak életünkből a szeretet tiszta, ingyenes cselekedetei, melyeken keresztül hitünk kibontakozhatna és megerősödhetne. Lehet, hogy itt van az alapvető hiba, lelkünk nagy betegsége? Lehet, hogy itt kell keresnünk hitbeli kételyeink, elbizonytalanodásaink okát? 

A Jézusba vetett hit minden más, még vallásos hittől is alapvetően különbözik, mert Jézus az Isten Fia, aki érettünk emberré lett. Ilyen soha nem volt és nem is lesz a vallások történetében. Ezért a keresztény hit csak akkor valódi és hiteles, ha szerzőjének és beteljesítőjének, Jézus Krisztusnak nyomdokaiba lépve, teljes önátadással gyakoroljuk az ingyenes és feltétel nélküli szeretetet. Szent Pál írja, hogy még a hegyeket mozgató hit is hiábavaló, ha hiányzik belőle a tiszta, természetfeletti szeretet, mely túlhaladja ezt a világot, s melynek képességét megkaptuk a szívünkbe árasztott Szentlélek által. 

Urunk Jézus, ne engedd, kérünk, hogy hitünk holt hit legyen. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy akár vigasztalásban van részünk, akár kétely vagy lelki szárazság gyötör, kitartsunk a szeretet apró, mégis kézzelfogható, mindennapos cselekedeteiben. Segíts, hogy el tudjuk viselni, ha szeretetlenséget kapunk viszonzásul, és Veled egyesülve továbbra is, még jobban szeressük azokat, akik hálátlanok velünk szemben. Növeld hitünket, erősítsd reményünket, tökéletesítsd szeretetünket, melynek mind Te magad vagy kezdete és beteljesítője.

Évközi 28. hét

Gal 4,22-24.26-27.31 – 5,1 

Mert írva van: Ábrahámnak két fia volt, egy a szolgálótól, és egy a szabad asszonytól. De az, aki a szolgálótól volt, test szerint született, aki pedig a szabad asszonytól, ígéret folytán. Ezeket példázatképpen mondták; mert ezek az asszonyok a két szövetséget jelentik: az egyik a Sínai hegyről valót, amely szolgaságra szül, ez Hágár. A magasságbeli Jeruzsálem pedig szabad: ez a mi anyánk. Mert írva van: ,,Örülj, te magtalan, aki nem szülsz; ujjongj és kiálts, aki nem vajúdsz, mert több a fia az elhagyottnak, mint annak, akinek férje van.” Tehát, testvérek, nem a szolgálónak vagyunk fiai, hanem a szabad asszonynak. Erre a szabadságra tett szabaddá minket Krisztus. Legyetek tehát állhatatosak, és ne vegyétek magatokra ismét a szolgaság igáját. 

Lk 11,29-32 

Amikor a tömeg összesereglett, így kezdett beszélni: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás jel volt a niniveiek számára, az Emberfia is az lesz ennek a nemzedéknek. Dél királynője felkel majd az ítéleten e nemzedék embereivel, és elítéli őket, mert ő eljött a föld széléről, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, és íme, nagyobb van itt Salamonnál. A ninivei férfiak felállnak majd az ítéleten e nemzedékkel, és elítélik, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak; és íme, nagyobb van itt Jónásnál.

Egyetlen igazi rabság létezik: a bűnök általi megkötözöttség, s egyetlen Szabadító: Krisztus, aki a szabadságot a bűnök bocsánatáért kiontott vére által szerezte meg nekünk a kereszten. Itt az ideje, hogy végigtekintsünk életünkön, és sorra vegyük azokat a kegyelmeket, melyekben kinyilvánította nekünk szabadító hatalmát. 

Mindjárt az első és legfontosabb a szent keresztség, mely által ebben a véres, gyűlölködő és hazug világban elért bennünket a jézusi szabadítás, s egy új világ, egy új élet kezdődött meg bennünk. Azután a gyónásaink: amikor a bűn által megsebzett régi természetünk újból és újból diadalmaskodni akart felettünk, az Úr mindannyiszor mint irgalmas szamaritánusunk hajolt le hozzánk, és segítségünkre sietett nyomorúságunkban. Nem ment el részvétlenül mellettünk, amikor a gonosz kezébe estünk, s félholtra verve ott maradtunk az út szélén, a segítség minden reménye nélkül. Sőt, nem is véletlenül járt arra, hanem éppen miattunk: mint jó pásztor otthagyta a kilencvenkilencet, hogy minket, elcsatangolt és pórul járt századik bárányát megkeresse és a vállára vegye. Azonban a bűn nyilvánvaló rabságánál körmönfontabb eszköze is van az Ellenségnek, hogy megkötözzön és fogságra vessen minket. Mert rabságunkat nemcsak a rosszhoz, hanem a jóhoz való ragaszkodásunk is okozhatja, amennyiben az ideigvaló jó úgy tűnik fel előttünk, mintha a végső és örök Jóság lenne. Hála legyen az Úrnak, hogy annyiszor megkönyörült rajtunk, s megszabadított az olyasféle jótól, mely próbált megbabonázni, és visszatartani a legjobbtól, Isten kizárólagos szeretetétől. 

Urunk Jézus, köszönjük mindazt, amit értünk, a mi javunkra, a mi szabadulásunkra tettél. Köszönjük, hogy kiszabadítottál a halál sötét völgyéből, és örökké viruló kertedbe vittél, ahol szent testeddel és véreddel táplálsz, s az örök élet vizével üdítesz fel minket. Alázattal kérünk, tégy minket valóban lélekben szegénnyé, hogy csak Hozzád ragaszkodjunk, s ne hagyjuk magunkat újra a szolgaság igájába hajtani. Vegyél el tőlünk mindent és mindenkit, ha akadályoznak szeretetedben, és add meg mindazt, legyen az akármilyen szenvedés és keserűség, ami segít eljutnunk szereteted végtelen szabadságára.

Évközi 28. vasárnap

Bölcs 7,7-11

Ezért könyörögtem, és okosság adatott nekem, imádkoztam, és eljött hozzám a bölcsesség lelke. Többre becsültem azt országnál és trónnál, s a gazdagságot hozzá mérve semminek tartottam, nem tettem vele egy sorba drágakövet, mert minden arany hozzá képest csak kevés homok, s az ezüst mellette csupán sárnak számít. Egészségnél, szépségnél jobban szerettem, s eltökéltem, hogy világosságul használom, mert a fénye soha el nem alszik. De vele együtt a többi jó is hozzám jött, és mérhetetlen gazdagság volt a kezében.

Zsid 4,12-13

Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.

Mk 10,17-30

Amikor kiment az útra, odafutott hozzá valaki, térdreesett előtte és megkérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus erre azt mondta neki: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, ne csalj, tiszteld apádat és anyádat!” Az illető azt felelte neki: „Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta.” Akkor Jézus rátekintett, megkedvelte őt, és azt mondta neki: „Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!” Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig körültekintett és azt mondta tanítványainak: „Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek nagy vagyonuk van!” A tanítványok csodálkoztak szavain. Jézus pedig újra megszólalt, és ezt mondta nekik: „Fiaim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.” Azok erre még jobban csodálkoztak, és egymást kérdezgették: „Akkor hát ki üdvözülhet?” Jézus azonban rájuk tekintett és így szólt: „Az embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges.” Ekkor megszólalt Péter: „Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged!” Jézus azt felelte: „Bizony, mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit, vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, ebben a világban: házakat, testvéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és földeket, bár üldözések között; az eljövendő világban pedig az örök életet.

A világ ma attól szenved, hogy nincs szilárd értékrendje. Pedig ennek kialakítása volna a nevelés lényege. Hogy megkülönböztetünk abszolút és megkérdőjelezhetetlen, illetve relatív, az előbbiektől függő értékeket. Ha ugyanis nincs abszolút érték, nincsenek neki alárendelt értékek sem, minden viszonylagos. (A totális relativizmus egyébként, mely a viszonylagosságot tekinti abszolútnak, nyilvánvaló önellentmondáson alapul.) Szilárd értékrend híján az emberi szabadság halálra van ítélve: eszmények és vezérelvek nélkül kiszolgáltatottja és kiszolgálója lesz a pillanatnyi érdekeknek, az ösztönök vad kívánságainak. Hogyan sajátíthatna el valaki egy tudományt, ha az általa megfogalmazott törvényszerűségekről kijelentenénk, hogy az ellenkezőjük is ugyanolyan érvényes? Mivé fajul még a játék is, ha nincsenek benne szabályok, ha mindent szabad?

Csak szilárd értékrend birtokában bontakozhat ki egészséges személyiség, jellem, olyan ember, aki tisztában van azzal, hogy szépség, erő, hatalom, vagyon mind csak viszonylagos értékek a bölcsességhez képest, amely az abszolút, az örökkévaló értékben kapaszkodik meg. Akinek nincs értékrendje, az nem él emberi szinten, csak vegetál, vagy állat módjára követi – a bűn következtében megromlott – ösztönei késztetéseit. Hiszen az ember szabadságának nem az csúcsa, ha állandóan kénye-kedve szerint cselekszik, hanem ha meglátva az értékeket, az igazságot, a valóságot, szabadon aláveti magát neki.

Urunk, Jézus Krisztus, Te nemcsak időtálló értékrendet adtál nekünk, hanem kinyilatkoztattad, hogy az abszolút érték nem személytelen, elvont valami, hanem élő személy, pontosabban személyek közössége, akik szeretni képesek, sőt legfőbb tulajdonságuk, létmódjuk a szeretet. Köszönjük Neked ezt a kinyilatkoztatást, mely személyes értékrendünknek is az alapja: ehhez viszonyítva minden egyéb érték a helyére kerül, vagyis Miattad lesz fontos, vagy pedig, ha nincs köze Hozzád, kidobni való szemétnek bizonyul. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy teljes értékvilágunkat ehhez az abszolút értékhez igazítsuk, s elengedve minden földies ragaszkodást nap mint nap bizalommal és elszántsággal lépjünk a nyomodba.

Évközi 27. hét

Gal 3,22-29 

De az Írás mindent a bűn alá foglalt, hogy az ígéretet Jézus Krisztus hite által nyerjék el a hívők. Amíg a hit el nem érkezett, a törvény őrizete alatt voltunk, egybefogva a hit számára, amely majd kinyilatkoztatást nyer. Ennélfogva a törvény nevelőnk volt Krisztusra, hogy a hit által igazuljunk meg. Amikor azonban elérkezett a hit, már nem vagyunk a nevelő alatt. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Krisztus Jézusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig ti Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai, s az ígéret szerint való örökösök. 

Lk 11,27-28 

Történt pedig, hogy amikor ezeket mondta, a tömegből felkiáltott egy asszony: „Boldog a méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál!” Erre ő azt mondta: „De még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják azt!” 

A legnagyszerűbb tanítókra, nevelőkre nemcsak addig nézünk fel, amíg a kezük alatt vagyunk, hanem sok-sok évvel a szakmai vizsga, az érettségi vagy a záróvizsga után is, és megtisztelve érezzük magunkat, ha egyszer csak felajánlják nekünk barátságukat. Ebben az újfajta helyzetben egykori mesterünk már nem akar nevelni bennünket, és mégis, még sokkal nagyobb hatással van ránk, mint azelőtt. Régi keménységét nem rójuk fel neki, sőt most értjük meg, mire volt jó, hogy komoly elvárásokat támasztott velünk szemben, és szigorúan számon kérte, amire tanított és nevelt. Most vagyunk csak igazán hálásak akkor talán túlzottnak hitt igényességéért és következetességéért. 

Így vagyunk mi, keresztények is az Ószövetséggel. Elmélkedéseinkben nemhogy nem idejétmúltak és idegenek az Ószövetségben elhangzott isteni kijelentések és ígéretek, hanem nagyon is érvényesek és igen kedvesek. Ha nem ismernénk az ószövetségi írásokat, nem ismerhetnénk azok beteljesítőjét, Krisztust sem, mert a Jézusba vetett hit magába foglalja Jézus hitét, az Ószövetségben megfogalmazott zsidó hitet is. Az ószövetségi kijelentések Jézusban, Isten megfeszített és megdicsőült Fiában váltak csak igazán sokatmondóvá és kimeríthetetlen gazdagságúvá, hiszen az Ószövetséget sugalmazó és a Fiúisten megtestesülését végbe vivő, csodáiban megnyilatkozó s őt a halálból feltámasztó Lélek egy és ugyanaz. Az ószövetségi törvény valóban beteljesedett a krisztusi szeretetben, ám ez azt is jelenti, hogy a krisztusi szeretet nem törvény nélküli szeretet. 

Köszönjük Neked, mennyei Atyánk, az Ószövetségben adott kinyilatkoztatást, köszönjük, hogy az Ószövetség kemény törvényei által nevelve készítetted elő népedet, hogy Jézus Krisztusban meglássák a kinyilatkoztatás beteljesítőjét. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy soha ne legyen idegen számunkra az Ószövetség, hanem hálás szeretettel forduljunk hozzá, mint valamikori nevelőnkből lett atyai jó barátunkhoz, aki ugyan már nem parancsol nekünk és nem kér számon, de akinek bölcsessége nélkül nem akarunk és nem is tudnánk élni.

Évközi 27. hét

Gal 3,7-14 

Értsétek meg tehát, hogy akik a hitből valók, azok Ábrahám fiai. Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten a hit által ad megigazulást a pogányoknak, előre hirdette Ábrahámnak: ,,Tebenned nyer áldást minden nemzet.” Így tehát akik hitből valók, azok nyernek áldást a hívő Ábrahámmal. Mert mindazok, akik a törvény cselekedetei szerint élnek, átok alatt vannak. Írva van ugyanis: ,,Átkozott mindenki, aki nem marad meg mindabban, aminek teljesítése elő van írva a törvény könyvében.” Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert ,,az igaz hitből él”. A törvény pedig nem hitből van, hanem ,,aki teljesíti, élni fog általa”. (…) 

Lk 11,15-26 

De közülük néhányan így szóltak: „Az ördögök fejedelme, Belzebub által űzi ki az ördögöket.” Mások pedig égi jelet kértek tőle, hogy kísértsék. Ő azonban látta gondolataikat, és ezt mondta nekik: „Minden ország, amely önmagával meghasonlott, elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fenn az ő országa? Azt mondjátok, hogy én Belzebub által űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Ők lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott, és elosztja zsákmányát. Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór. Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és nyugalmat keres; mivel azonban nem talál, így szól: „Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem”. Amikor megérkezik, kisöpörve találja azt és fölékesítve. Akkor elmegy, magához vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat, bemennek, és ott laknak. Annak az embernek az állapota pedig rosszabb lesz, mint volt.” 

Az, hogy maga Isten sem ment meg attól egyeseket, hogy hét ördög költözzék beléjük, azt szolgálja, hogy ily módon végre észhez térjünk, s felismerjük, hogy az Istenhez vezető úton nem lehet megállni, azt gondolva, hogy már révbe értünk, itt az ideje megpihenni. Hiszen megváltásunk reménybeli, senkinek sincs a jövője egyszer s mindenkorra bebiztosítva. Ugyanakkor az is igaz, hogy aki egyszer már megszabadult a gonosz hatalmából és belekóstolt az istengyermeki szabadság tiszta ízébe, azt már jóval nehezebb újra rabságra vetni. Mária Magdolnából hét ördögöt űzött ki Jézus, mert Mária Magdolna hétszer erősebben kívánkozott a tisztaság után, mint az, akit csak egyetlen gonosz lélek tartott hatalmában. Olykor az Egyház is olyan, mint a bűnös asszony, melyet az Úr megszabadított a tisztátalan lélektől, erre azonban hét még gonoszabb lélek szállta meg. Rá is érvényes azonban, hogy Krisztus ettől a hét ördögtől is meg fogja szabadítani, és bűnös asszonyból az ő tisztaságos Menyasszonyává teszi. 

Bizonyos értelemben tehát a „rosszabb sorsra” jutás előny, mert azt jelenti, hogy ebben az állapotban még erősebben remélünk a megváltó Krisztusban. Mint az alkoholbeteg, akinek a tisztává válás után egyetlen korty is a totális visszaesést jelenti, de onnantól még jobban meg akar szabadulni a függőségtől, és sokkal nagyobb erővel keresi a gyógyulást, mint annak előtte. Azután már egész életében tudatában lesz gyengeségének és betegségének, s éppen ez segít neki tisztának maradnia, ellenállva minden kísértésnek. 

Urunk Jézus, könyörülj meg rajtunk, amikor úgy érezzük, minden erőfeszítésünk ellenére egyre rosszabbra fordul a sorsunk, s a helyzetünk egyre kilátástalanabbá válik. Segíts irgalmasan, hogy ilyenkor is kitartsunk az Irántad való bizalomban, s még hétszeres kötéllel megkötözve is vágyakozzunk a korábban már megízlelt istengyermeki szabadság után, mely azok osztályrésze, akik hűségesek a hit és a keresztség által kapott kegyelemhez.

Évközi 27. hét

Gal 3,1-5

Ó, esztelen galaták! Ki babonázott meg titeket, miután a szemetek elé tártuk a megfeszített Jézus Krisztust? Csak azt akarom tőletek megtudni: a törvény cselekedetei alapján kaptátok-e meg a Lelket, vagy az igehirdetés hívő hallgatása által? Ennyire oktalanok vagytok? Amit a Lélekkel kezdtetek, most a testtel fejezitek be? Hiába éltetek át oly sok mindent? Akkor bizony hiába! Aki tehát a Lelket adja nektek és csodákat művel köztetek, a törvény cselekedetei, vagy az igehirdetés hívő hallgatása alapján teszi-e ezt?

Lk 11,5-13

Ha közületek valamelyiknek barátja van, és az odamegy hozzá éjfélkor, s azt mondja neki: „Barátom! Adj nekem kölcsön három kenyeret, mert egy barátom érkezett az útról hozzánk, és nincs mit adnom neki”; a másik viszont belülről ezt feleli: „Ne zavarj, az ajtó már be van zárva, gyermekeim is ágyban vannak velem együtt, nem kelhetek föl, hogy adjak neked!” Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Ezért mondom nektek: Kérjetek, és adni fognak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!

Szent Pál még tőle is szokatlan indulattal esztelennek nevezi a galata keresztényeket, akik nem értik a keresztségben kapott istengyermeki szabadság lényegét. A keresztény szabadság nem szabadosság, hanem a megfeszített Szeretet belső szabadsága, mely felszabadít a megváltatlanság kétségbeesett vergődéséből és az önmegváltás reménytelen körbeforgásától, felszabadít a teremtett világ és az anyag törvényeinek hatálya alól, ugyanakkor megvannak a maga belső törvényszerűségei. Akinek életében csak a Szentlélekben való ujjongás és az örömteli lebegés van jelen, ám hiányzik a megfeszített Krisztus keresztje, az az ember nem jutott el a krisztusi szabadságra, csak önmagát ámító és másokat félrevezető, hamis próféta, akiben más lélek működik, nem a Szentlélek. Aki viszont csak a keresztet látja, de nincs meg benne a Szentlélektől való benső békesség és ujjongás, az is rossz úton jár, mert nem a megfeszített Krisztus keresztjét nézi, hanem terméketlen öngyötréssel emészti magát.

Ahogy az illatos tömjén felszáll a Megfeszített ékkövekkel kirakott keresztje felé, ahogy a díszes gregorián alleluja felemeli a szenvedésektől elgyötört lelket s az el nem múló békesség ígéretével balzsamozza be, úgy nyúlik az Isten gyermekeinek ez a keresztfa tövében kihajtó szabadsága a végtelen örök élet egébe, s hordozza Ádám fiai eljövendő dicsőségének ígéretét.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy soha szem elől ne tévesszük szabadságunk alapját, a Te szent keresztedet, mely által meghaltunk a világnak, hogy Neked éljünk a Szentlélekben. Segíts, kérünk, hogy Szentlelked, akit a mennyei Atya megad azoknak, akik Általad kérik tőle, mind jobban kibontakoztassa bennünk keresztény szabadságunkat, mely ebből a testi, azaz evilági, romlandó életből a lelki, vagyis mennyei örök életbe ível át.

Évközi 27. hét

Gal 2,1-2.7-14 

Tizennégy esztendő múlva azután ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással, s magammal vittem Títuszt is. Kinyilatkoztatástól indítva mentem föl, és megtárgyaltam velük az evangéliumot, amelyet a pogányok közt hirdetek, azokkal külön is, akik tekintélyesek voltak, nehogy hiábavaló legyen, ahogy futok vagy ahogy futottam. Sőt inkább, amikor látták, hogy rám van bízva a körülmetéletlenek evangéliuma, mint ahogy Péterre a körülmetélteké – mert aki erőt adott Péternek a körülmetéltek apostolságára, nekem is erőt adott a pogányok között –, és amikor megismerték a nekem adott kegyelmet, Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között. Csak legyen gondunk a szegényekre, amit én törekedtem is megtenni. Amikor azonban Kéfás Antióchiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert méltó volt a feddésre. Mielőtt ugyanis Jakabtól odaérkeztek volna néhányan, mindig együtt étkezett a pogányokkal; de amikor azok odaérkeztek, visszavonult, és különvált tőlük, mert félt azoktól, akik a körülmetélésből valók voltak. Képmutatását követte a többi zsidó is, úgyhogy Barnabást is belevitték a színlelésbe. De amikor láttam, hogy nem járnak egyenesen az evangélium igazsága szerint, mindnyájuk előtt azt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módon élsz és nem zsidó módon, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módon éljenek?” 

Lk 11,1-4 

Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: „Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.” Erre azt válaszolta nekik: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.”

Íme az Egyház hétköznapjai: egyszer egyetértés, másszor nézeteltérés és vita. Ahol akkora az egyetértés, hogy soha a legkisebb nézetkülönbség sem támad, ott egészen bizonyos, hogy valami baj van: nyíltan vagy burkoltan egyetlen véleménynek kell hogy mindenki behódoljon. Ahol viszont nincs egyetértés, csak állandó vita és szemrehányás, az annak a biztos jele, hogy abban a közösségben hatalmi harc folyik. 

Itt sem egyikről, sem másikról nincs szó, hanem az Egyháznak és tagjainak – beleértve a vezetőket, de még az „első pápát” is – egészséges, jóllehet olykor ütközések árán kibontakozó fejlődéséről. Péter egyéniségében, úgy látszik, van valami túlzott simulékonyság, amely nem sokban különbözik a gyávaságtól. Egy asszony szavára megtagadta Krisztust a főpap udvarában, most pedig, nehogy a zsidókeresztények részéről megszólás érhesse, feladja korábbi magatartását, melyre annak idején kifejezett felszólítást is kapott látomásában az Úrtól. Pál ezzel szemben a konfliktusok embere. Neki is alakulnia kell Urának képére, aki szelíd volt és alázatos szívű. Krisztus békéje, mely minden értelmet meghalad, csak olyan emberek között bontakozhat ki, akik keményen dolgoznak természetük alakításán, igyekezve Jézus lelkületét elsajátítani. Az ilyen emberek, ha természetüknek engedve hibáztak, tudnak bocsánatot kérni egymástól. Ha pedig természetüket felhasználta a kegyelem, nem maguknak tulajdonítják a jót, hanem arra mutatnak rá, akitől minden jó származik, s akiben minden jó cselekedet beteljesedést nyer. 

Urunk Jézus, az, hogy természetünk egyszer az igazság szolgálatában áll, máskor az igazság ellen cselekszik, pontosan azt mutatja, hogy nem a természetünket kell követnünk, és hozzá igazítani az igazságot, hanem fordítva: az igazságot kell követnünk és megpróbálni ahhoz igazítani természetünket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Szentlelkeddel együttműködve uralkodni tudjunk emberi természetünkön, és mind jobban kibontakozhasson bennünk a szent keresztségben Tőled kapott új, istengyermeki természetünk.

Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya

Sir 24,23-31 

Jó illatot árasztok, mint a szőlőtő, és virágomból pompás, dús gyümölcs terem. Anyja vagyok a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, megismerésnek és a szent reménynek. Nálam van az út és az igazság minden kegyelme, nálam az élet és az erény minden reménye. Jöjjetek hozzám mind, akik kívántok engem, és teljetek el gyümölcseimmel, mert lelkem édesebb a méznél, és birtoklásom jobb a lépes méznél! Emlékezetem él minden idők nemzedékeiben. Akik engem esznek, még inkább éheznek, akik engem isznak, még inkább szomjaznak, aki rám hallgat, meg nem szégyenül, s akik értem fáradnak, nem esnek bűnbe. Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek.” 

Gal 4,4-7 

De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: „Abba, Atya!” Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által. 

Lk 1,26-28 

Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.” 

A megtestesülés jelenti az idők teljességét, vagyis azt a tényt, hogy minden, amit az emberiség gondolt, érzett, elhatározott és tett Krisztus után, azt megjelölte a megtestesülés rettenetes ítélete és felfoghatatlan irgalma. Nem kell feltétlenül minden embernek tudnia arról, hogy kicsoda Krisztus, ahhoz, hogy mégis Krisztus ítélete és irgalma alá kerüljön, mert „ő az igazi világosság, aki megvilágosít minden embert” a lelkiismerete mélyén. Azonban, akik benne hisznek, biztos és végső tudáshoz jutnak. 

Amit mi, hívők tudunk a végső kinyilatkoztatásból, az egyértelművé teszi a lelkiismeret néha homályos vagy bizonytalan ítéletét. Egy ország alapítása mindig is kísérlet volt arra, hogy Isten országát megalapítsák a földön: legtöbbször téves istenismeretre alapult, néha kifejezetten Isten ellen; máskor az igaz Isten ismeretében ugyan, de Isten országa természetének félreismerésével. Szent István nem Isten-országot akart alapítani, hanem földi országot, amelyet rábízott Isten szent Anyjára, akire a haldokló Istenember Jánost bízta rá. Szent István az ő földi országát, tehát minden alattvalóját Mária oltalmába ajánlotta, annak az Asszonynak az oltalmába, akitől Isten Fia született. Ő pedig a kegyelem rendjében törődik a rá bízottakkal, s nemcsak a Krisztus-hívőkkel. 

Urunk Jézus, a Te szent akaratod szerint, és első királyunk végrendelete alapján Édesanyád a mi Anyánk is. Köszönjük Neked az ő anyai közbenjárását és hathatós pártfogását, melyet nemzetünknek annyiszor volt alkalma megtapasztalni az elmúlt ezer esztendő folyamán. Add, hogy ma is érezzük irántunk való megkülönböztetett szeretetét és oltalmát, s annyi baj és nehézség közepette élő reménységgel töltsön el bennünket, hogy hozzá tartozunk.