Urunk mennybemenetele

ApCsel 1,1-11

Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (…)

Ef 1,17-23

Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.

Lk 24,46-53

Azt mondta nekik: „(…) Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

A Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be Szent Lukács, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. De Szent Lukács két könyve abban is egy, hogy mindegyiket végigkíséri a Szentlélek jelenléte: ő az, akinek erejéből Mária méhében testet ölt az örök Ige, s akinek erejében Pünkösd napján megszületik Krisztus Titokzatos Teste, az Egyház. Szent Lukács írja Jézusról, hogy amikor csodát tett, erő áradt ki belőle, a mennybemenetel előtt pedig tanítványainak megígéri ugyanezt a magasságból jövő erőt, melyet másik könyvének, az Apostolok cselekedeteinek elején egyértelműen azonosít a harmadik isteni személlyel, a Szentlélekkel. Amint Jézus Krisztus emberségét az Atya erővel, azaz a Szentlélekkel kente fel, ugyanúgy Titokzatos Testét, az Egyházat is részesíti ebben az erőben.

A ma ünnepelt misztérium, a mennybemenetel eseménye is a Lélekkel van kapcsolatban, hiszen ő dicsőítette meg Jézus emberi testét, ő támasztotta fel és magasztalta fel az Atya jobbjára. De nemcsak Jézus emberi testét, hanem Titokzatos Testét, az Egyházat is meg fogja dicsőíteni, vagyis az Egyház is oda fog felemelkedni, ahová a Fő, Krisztus emberi természetével már megérkezett: az Atya örök dicsőségébe. Azért érdemes minden hibája és bűne ellenére az Egyházban maradni, mert Krisztus nem a tökéletesek gyülekezetének, hanem Egyházának küldte el az újjáteremtő Szentlelket.

Mennybe ment Urunk, Jézus Krisztus, tudjuk, hogy nem mentél volna el, és nem tűntél volna el szemünk elől, ha nem gondoskodtál volna arról, hogy még jobban jelen legyél közöttünk, mint mennybemeneteled előtt. Azért mentél Atyádhoz, hogy helyet készíts nekünk, s addig a napig, amíg a mi halandó testünk is részesül a mennyei dicsőségben, a Szentlélek által akarsz jelen lenni bennünk és közöttünk. Add kegyelmedet, hogy közösségben apostolaiddal és a Szent Szűzzel hűségesen kitartsunk az imádságos várakozásban, amíg csak újra el nem jössz, hogy művedet beteljesítsed.

Húsvét 6. hete

ApCsel 18,23-28

Miután itt töltött egy bizonyos időt, útra kelt, és sorjában bejárta Galácia tartományát és Frígiát, s minden tanítványt megerősített. Eközben egy Apolló nevű, alexandriai származású zsidó jött Efezusba, aki ékesszóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott. Bátran kezdett tehát működni a zsinagógában. Amikor Priszcilla és Akvila hallották őt, maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját. Mikor aztán elindult Akhájába, a testvérek buzdították, s írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor odaérkezett, sok mindenben hasznukra volt a híveknek, mert ellenállhatatlanul megcáfolta a zsidókat a nyilvánosság előtt, s kimutatta az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.

Jn 16,23b-28

Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket példabeszédekben mondtam nektek. De eljön az óra, amikor már nem példabeszédekben szólok nektek, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon kértek majd az én nevemben. Nem mondom nektek, hogy én fogom kérni az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.

Az apostolok Húsvét előtt is imádkoztak már Jézus tanítása alapján, és Atyának merték nevezni a fölséges Istent, de az ő nevében, vagyis őáltala csak Pünkösdkor kezdtek el imádkozni, amikor feltárult előttük Jézus életének végső titka: az Atyával és a Szentlélekkel való közössége. Hasonló fordulat ez, mint amit a mai Olvasmányban szereplő Apolló élt át, aki előbb csak a jánosi keresztségről tudva tanított Jézusról, majd miután találkozott vele mint Isten Fiával, ez gyökeresen átalakította igehirdetését, és új, egészen eredeti lendületet adott neki.

Jézus arra biztat, hogy ne szégyelljük kívánságainkat, bátran tárjuk őket az Atya színe elé, mert ő teljesíteni fogja őket. De vajon mi az, amit ha Jézus nevében kérünk az Atyától, ő megadja nekünk, és ettől teljes lesz az örömünk? Talán egy hőn áhított tárgy, szeretteink egészsége és jóléte vagy bármi más itt a földön teljessé tehetné az örömünket? Nem, csak egyetlen ajándék van, amelyet elnyerve valóban megtapasztalhatjuk az öröm teljességét, s ez a Szentlélek. Mert hiába adna meg az Atya bármit, amit szemünk-szánk kíván, hiába teljesítené legönzetlenebb kéréseinket, örömünket nem tehetné teljessé a Szentlélek nélkül.

Urunk Jézus, most értjük meg, hogy az Atya maga akarja, hogy a legnagyobb ajándékot, a Szentlelket kérjük tőle, akit ő maga is adni akar nekünk, hiszen ő tudja a legjobban, hogy minden másnál nagyobb szükségünk van rá. Nem azért kell kérnünk, mert különben az Atya nem adhatná, hanem azért, hogy mi is tudatosítsuk magunkban, hogy milyen fontos nekünk, s így egyre jobban be tudjuk fogadni őt. Köszönjük hát a pünkösdi Lelket, akiben mi is részesültünk a keresztség és a bérmálás szentségében, s Általad kérjük az Atyát, hogy adja őt nekünk szüntelen, hogy vele és benne élhessünk igazi lelki életet.

Húsvét 6. hete

ApCsel 18,9-18

Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: „Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban.” Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét. Egyszer azonban, amikor Gallió volt Akhája prokonzula, a zsidók egy akarattal rátámadtak Pálra. Odavitték az ítélőszékhez, és azt mondták: „Ez törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket!” Mielőtt azonban Pál szóra nyitotta volna száját, Gallió így szólt a zsidókhoz: „Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni.” S elűzte őket az ítélőszéktől. (…) Pál pedig még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől. Miután Kenkreában megnyíratta a fejét – fogadalma volt ugyanis –, elhajózott Szíriába, és vele ment Priszcilla és Akvila is.

Jn 16,20-23a

Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra. Most ti is szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem.

Isten elsősorban nem aktivitást vár tőlünk, hanem mindenekelőtt azt akarja, hogy megszülessünk az ő gyermekeivé, Krisztus által, a Szentlélekben. Ez a születés pedig bizonyos szomorúsággal és fájdalommal jár, hiszen új életre születésünk nem mehet végbe egyfajta halál nélkül. Azonban éppen ez a születés lesz új, el nem múló örömünk forrása. Olyan öröm forrása, melyet nem befolyásolnak a külső körülmények változásai és kedélyállapotunk hullámzásai. Az istengyermekségre születés öröme más dimenzióban van, mint e világ örömei, ezért nem veheti el tőlünk senki sem. Kérdeznivalónk sincs már, hiszen Isten élete áramlik bennünk, s ez több, mint bármi, amit ésszel fel lehetne fogni és meg lehetne magyarázni.

Arra azonban szükségünk van, hogy földi életünk gondjai, teendői közepette újra meg újra erre a misztériumra irányítsuk figyelmünket, s Istennel egyesült életünk külső jelek által is megerősítést nyerjen. Szent Pál a legintenzívebb apostoli munka, az igehirdetés, az utazás fáradalmai és a testi-lelki megpróbáltatások közepette sem feledkezik meg arról, hogy az Úrnak tartozik önmagával. Miközben csaknem szétszaggatják – olykor fizikailag is –, ő nem hagyja szétforgácsolódni belső világát, hanem még nagyobb hangsúlyt ad Krisztushoz való tartozásának, például azzal, hogy fogadalommal kötelezi el magát, melynek külső jeleként Kenkreában lenyíratja a haját.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy szívünk bensőséges szeretetével ragaszkodjunk Hozzád, s ebben segítségünkre legyenek az általunk választott külső jelek, önként vállalt fogadalmak is, melyek megerősítik lelki elkötelezettségünket, hogy szüntelenül akaratodra figyeljünk, és felismerjük, mit akarsz cselekedni általunk.

Húsvét 6. hete

ApCsel 18,1-8

Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, (…) meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. Mivel ugyanaz volt a mesterségük – sátorkészítők voltak –, náluk maradt és dolgozott. Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket. Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik: „A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek.” Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.

Jn 16,16-20

„Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem.” Ekkor a tanítványok közül néhányan így szóltak egymáshoz: „Mi az, amit mond nekünk: »Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem«, és: »Az Atyához megyek«?” Aztán megjegyezték: „Mi az, amit mond: „egy kis idő”? Nem értjük, mit beszél!” Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják, azért így szólt: „Arról tanakodtok egymás között, hogy azt mondtam: »Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem«? Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul.”

A „kis idő”, melyről Jézus a mai Evangéliumban beszél, nemcsak sírban nyugvásának idejét jelenti, hanem a mennybemenetele és Pünkösd közötti időt is, hiszen az apostolok Pünkösdkor a mennybe ment Krisztus egészen sajátos, végleges visszatérésének lesznek tanúi. Azelőtt ott állt előttük hús-vér emberként, feltámadása után már új, romolhatatlan testben, Pünkösd után viszont a Szentlélek által bennük lesz jelen.

A megtestesülés után ez a legnagyobb fordulat a világtörténelemben: az Egyház születésének pillanata. Szent Pál is csak lassan érti meg, hogy a körülötte kirobbanó botrányok, szakadások, a hozzá való csatlakozás és az elutasítás nem őmiatta, hanem a benne élő Krisztus miatt történnek. Ha Jézust hirdetjük, és bűnbánatban élünk hosszú éveken át, mi is az ellentmondás jelévé leszünk. Nem csupán hibánk, természetünk miatt lesznek ellenségesek velünk, hanem Krisztus miatt. Kitehetjük a lelkünk, fáradozhatunk a legnagyobb jó szándékkal, elkerülhetetlen, hogy környezetünk szembekerüljön velünk, talán egészen odáig, hogy megaláznak és kivetnek maguk közül. Szent Benedeket első társai meg akarták mérgezni, Szent Ferencet alkalmatlannak nyilvánították rendje vezetésére, Keresztes Szent Jánost szerzetestestvérei börtönbe vetették. Ők mégsem estek kétségbe, s nem tértek le arról az útról, amelyre Krisztus vezette őket a bensejükbe adott Szentlélek által. Isten pedig megáldotta szolgálatukat és szenvedésüket, és még ragyogóbban beteljesítette küldetésüket.

Urunk, Jézus Krisztus, Te azért jöttél, hogy velünk is megoszd istenfiúságodat, halhatatlan életedet, és elküldd nekünk a Szentlelket. Fogadd el cserében tőlünk halandó testünket, földi életünket, értelmünket, érzelmi világunkat, tehetségünket és akaratunkat, hogy általunk is beléphess a világba, és beteljesítsd művedet az emberek között.

Húsvét 6. hete

ApCsel 17,15.22 – 18,1

(…) Pál pedig felállt az Areopágusz közepére és így szólt: „Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket. Amikor ugyanis körüljártam és megszemléltem a bálványképeiteket, egy olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat volt: „Az ismeretlen istennek.” Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek. Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura –, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. (…) Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt, mert meghatározott egy napot, amelyen ítélkezni fog a világ felett igazságban egy férfi által, akit arra rendelt, és igazolt is mindenki előtt, mikor feltámasztotta halottaiból.” Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: „Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” Ezzel Pál eltávozott körükből. De néhány férfi csatlakozott hozzá és hívő lett, köztük Areopagita Dénes, valamint egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is. Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba.

Jn 16,12-15

Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.

Pál remekül felépített beszéddel, a szónoki mesterség ragyogó fogásaival áll a szó mesterei, az athéni férfiak elé. Míg azonban másutt az evangélium hirdetése feltárta a szívek gondolatait, állásfoglalásra kényszerített mindenkit, addig az ókori világ szellemi fellegvárában Pál nem kap mást, mint gúnyos megjegyzéseket és fölényes vállveregetést. A művelt elit elegáns módon, udvariasan, de félreérthetetlenül hárítja el Krisztus üzenetét: „Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” Ezen nincs is mit csodálkoznunk: Az athéniak között nemigen akadtak zsidók, akiket a kinyilatkoztatás ismerete felkészített volna a keresztény tanítás befogadására, a pogány görögöknek pedig – akik a testet nem tartották méltónak az örökkévalóságra, hanem csak a lélek, a szellem továbbélését tudták elképzelni – túl sok és felfogásukkal merőben ellentétes volt, amit Páltól hallottak.

Három dolgot is megtanulhatunk Pál esetéből. Az első, hogy ne gondoljuk, hogy a képzettség, műveltség feltétlenül együtt jár a Krisztus üzenetére való nyitottsággal. Egy teljesen más irányú szellemi előképzettség éppenséggel akadályt is jelenthet az evangélium befogadásában. A második, hogy Krisztust hirdetve ne eszközökben, módszerekben és technikákban bízzunk, hanem mindenekelőtt a Lélekben, akit az Úr megígért és el is küldött nekünk, s aki egyedül képes elvezetni a teljes igazságra. A harmadik pedig, hogy legyünk felkészülve arra, hogy Krisztusról való tanúságtételünket bizonyos körök lenézően, gúnyolódva, esetleg kifejezetten ellenségesen fogadják, s őmiatta kirekesztenek a szellemi elitből.

Urunk Jézus, Neked is részed volt az elutasításban, a gúnyolódásban és a kiközösítésben, mikor Isten országát hirdetted. Sokszor még saját tanítványaid sem értettek meg, mert nem voltak hozzá elég erősek, hogy kinyilatkoztatásodat befogadják. Tégy minket állhatatossá a Rólad való tanúságtételben, s add, hogy mindenekelőtt életpéldánkkal hirdessünk Téged, szavunkkal csak akkor, amikor a környezetünk megérett rá, hogy titkaidat befogadja.

Húsvét 6. hete

ApCsel 16,22-34

A nép is összecsődült ellenük, a bírák pedig letépették a ruháikat, és megvesszőztették őket. Sok ütést mértek rájuk, aztán börtönbe vetették őket. Az őrnek pedig megparancsolták, hogy szigorúan őrizze őket. Miután ilyen parancsot kapott, a belső tömlöcbe vitte őket, a lábukat pedig kalodába zárta. Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden ajtó kinyílt, és mindnyájuk bilincsei leoldódtak. Amikor a börtönőr felriadt és azt látta, hogy a börtön ajtajai nyitva vannak, kirántotta a kardját, és meg akarta magát ölni abban a hitben, hogy a foglyok megszöktek. Pál azonban fennhangon így kiáltott: „Ne tégy magadban semmi kárt, mert mindannyian itt vagyunk!” Az erre világosságot kért, beljebb ment, és remegve borult Pál és Szilás lábához. Azután kivezette őket és így szólt: „Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek?” Azok azt felelték: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” Aztán hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig még abban az éjjeli órában elvitte őket, megmosta sebeiket, s mindjárt megkeresztelkedett, és vele övéi is mindnyájan. Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett háza népével együtt, hogy híve lett Istennek.

Jn 16,5-11

(…) Ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem; az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett.

A mai Szentleckét olvasva ismét láthatjuk a pogány világ, azaz a mi világunk megosztottságát, tudathasadásos állapotát. Szilás és háza népe befogadja Krisztust, mások azonban ellene fordulnak, és Pált meg Barnabást börtönbe vetik. A börtön és az éjszaka a sötétség hatalmára utal, amelyet ingerel a keresztény igehirdetésből áradó világosság. Ellenfeleik éppen ezért el akarják nyomni, a tudattalan világ sötétjébe akarják leszorítani a Pálék hirdette Krisztust. A börtönőr cselekedetét, ahogy világosságot kért, akár jelképesnek is felfoghatjuk: nem akart tovább sötétben maradni, azt akarta, hogy a krisztusi világosság őt is betöltse fényével. A Szentlélek titokzatos eljövetelének lehetünk tanúi ebben az eseményben. Hiszen megrendült a hely, akárcsak Pünkösd napján, a börtönőr ugyanazt kérdezte Páltól és Szilástól, mint a Pünkösdre összegyűlt népsokaság az apostoloktól Péter beszédét hallgatva: „Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” És meg is keresztelkedett egész háza népével együtt. A bűnt elismerve, az Igazságot, Krisztust elfogadva a Szentlélek felmentő ítéletében részesülhettek mindnyájan, és a hit öröme töltötte be őket.

Az Egyház élete szakadatlan Pünkösd: a Szentlélek szüntelenül munkálkodik, hol látványos, szinte viharos módon, hol pedig rejtetten, a szívek mélyén. S ha már senki és semmi mást nem akarunk birtokolni, csak őt, akkor végül ő vesz egészen birtokba minket, megtapasztaljuk azt az örömöt, mely nem ebből a világból való, mert csak Isten adhatja meg azoknak, akik megnyitják előtte szívüket.

Urunk Jézus, aki elküldted nekünk a Szentlelket, add, hogy újra és újra befogadjuk őt, egyre jobban kiszolgáltatva életünket az ő ítéletének. Segíts, kérünk, hogy nap mint nap engedjük, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, és elénk állítsa az igazságot, s így kedvező ítéletben legyen részünk az utolsó napon. Tedd készségesség szívünket, hogy egészen átadjuk magunkat neki, s ezáltal az ő munkatársaivá, az üdvösség hirdetőivé, munkálóivá, közvetítőivé váljunk.

Húsvét 6. hete

ApCsel 16,11-15

Elhajóztunk tehát Troászból. Egyenesen Szamotrákiába jutottunk, másnap Neápoliszba, innen pedig Filippibe, amely Makedóniának ebben a részében az első telepes város. Ebben a városban töltöttünk néhány napot, és beszélgetéseket folytattunk. Szombaton kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; úgy gondoltuk, hogy ott az imahely. Leültünk ott, és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és háza népe megkeresztelkedett, így könyörgött: „Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam.” És erővel rá is vett minket.

Jn 15,26 – 16,4a

Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok. Azért mondtam nektek mindezt, hogy meg ne botránkozzatok. Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek.

A Szentlélek tanúságtétele, amelyről Jézus a mai Evangéliumban beszél, a feltámasztás és a megdicsőítés műve volt, amely által kinyilatkoztatta a világnak, hogy Jézus az Atya Egyszülöttje, Isten hatalmas Fia. Most azonban az apostoloknak kell tanúságot tenniük, ugyancsak a Szentlélek erejében. A Szentlélek vezeti őket, sugallva, hová menjenek és hová ne menjenek. (A minap olvastuk: „A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét.”) Ő ad isteni erőt emberi szavaiknak, az Úr Krisztus pedig megnyitja a hallgatóság szívét, hogy befogadják tanúságtételüket, mint Lídia, a tiatírai bíborárus asszony.

A női lélek egyházalapító szerepére is fényt vet a mai Szentlecke, hiszen ahogy látjuk, egyetlen asszony nagylelkűsége elég egész Európa missziójának megindításához. Lídia bíborárus asszonyban azt a készséges lelkületet látjuk viszont, amellyel Szűz Mária befogadta az örök Igét, azt a gondos, szolgáló szeretetet, amellyel Márta vendégül látta a Mestert, valamint azt az odaadó figyelmet, amellyel Márta nővére, Mária hallgatta Jézus tanítását. A nők tehát nem azzal nyerik el méltóságukat, ha ők is papi hivatalt viselnek, hanem ha sajátosan női karizmájukat kibontakoztatva, sokszínű és nélkülözhetetlen tevékenységükkel segítik, kiegészítik, teljessé teszik a férfiak hithirdető és egyházszervező munkáját.

Urunk Jézus, megcsodáljuk azt a szent „munkamegosztást”, mely Közted és a Szentlélek között van: hol a Szentlélek nyit ajtót Neked, hol pedig fordítva. Eucharisztikus jelenlétedet a kenyér és bor színe alatt a Szentlélek hozza létre, ugyanakkor szent tested és véred vétele a Szentlelket árasztja szívünkbe. Kérünk, hogy ketten együtt alakítsatok bennünket az Atyaisten gyermekeivé, és tanítsatok bennünket, férfiakat és nőket is olyan együttműködésre és munkamegosztásra az Egyházban, közösségünkben és családunkban, mint amilyenben Ti tevékenykedtek az Atya dicsőségére és a lelkek javára.