Évközi 33. hét

1Mak 2,15-29

(...) Matatiás erre így felelt, és hangos szóval mondta: ,,Ha minden nép engedelmeskedik is Antióchosz királynak, és mindenki felhagy atyái törvényének szolgálatával és az ő parancsaihoz alkalmazkodik, én, a fiaim, meg a testvéreim a mi atyáink törvényéhez ragaszkodunk. Mentsen meg minket attól az Isten! Nincs javunkra, hogy elszakadunk Isten törvényétől és szertartásaitól. Mi nem hallgatunk Antióchosz király szavára, nem mutatunk be áldozatot, nem szegjük meg törvényünk parancsait, hogy más úton járjunk.” Alighogy abbahagyta ezt a beszédet, mindenki szeme láttára előlépett egy zsidó, hogy a király parancsa értelmében áldozzék a bálványoltáron Modin városában. Amint ezt Matatiás meglátta, úgy elkeseredett, hogy megremegtek a veséi. Jogos és igazságos haragra gerjedve odarohant és leszúrta őt az oltáron. Megölte ugyanakkor azt az embert is, akit azért küldött Antióchosz király, hogy az embereket az áldozatra kényszerítse; az oltárt pedig lerombolta. Úgy buzgólkodott ő is a törvényért, mint ahogy Fineesz Zamrival, Sálomi fiával szemben cselekedett. Majd hangos szóval így kiáltott Matatiás a városban: ,,Mindaz, aki buzgólkodik a törvényért és kitart a szövetség mellett, jöjjön utánam!” Aztán a hegyekbe menekült ő, meg a fiai, és mindenüket otthagyták a városban. Akkor sokan, akik jogot és igazságot kerestek, a pusztába vonultak.

Lk 19,41-44

Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: ,,Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”

Az Isten szívéből fakadó embertestvéri szeretet – mint ahogy a Krisztusba vetett hit is –egyetemes érvényű, s ilyen értelemben felette áll a nemzeti identitásnak. Ám az olyan globális világ, mely megpróbálja megszüntetni, feloldani a nemzetek sajátos hagyományát és értékeit, illetve semmibe veszi az országok népek, érdekeit, egyértelműen szemben áll Isten örök tervével. Márpedig ma olyan technikai eszközök birtokában van az emberiség, hogy akár egy minden eddiginél szörnyűségesebb szuperhatalmat is kiépíthet, mely a nemzeti identitást elnyomva a népeket saját gazdasági érdekének szolgálatába állítja – ezzel a tendenciával szemben szabad, sőt Matatiás pap bátorságával kell is küzdeni.

Hogy a nemzetek függetlensége, identitásuk és sajátos arculatuk megőrzése valóban Isten kifejezett akarata, azt nemcsak onnan tudhatjuk, hogy a zsidó nép szabadságküzdelmeit mint Isten szándéka szerint való igaz ügyet, jó harcot állítja elénk a Szentírás, hanem abból is következtethetünk rá, hogy a Jelenések könyve szerint az utolsó napon a nemzetek és népek kincseikkel, vagyis saját értékeikkel hódolnak Isten előtt. A legfontosabb érv azonban az, hogy Isten Fia megtestesülésekor nem valami nemzeti identitás nélküli világpolgár lett, hanem egy meghatározott nép fiának született, s a zsidó néphez tartozott. A mai Evangélium ennek egy különösen megrendítő mozzanatát tárja elénk: Jézus megsiratta a jeruzsálemi templomot, nemcsak mint a zsidóság vallási szentélyét, hanem úgy is, mint nemzeti identitásának szimbólumát.

Urunk Jézus, azzal, hogy vállaltad a zsidó néphez való tartozást, megszentelted a mi magyarságunkat is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy magyar keresztényként, keresztény magyarként életünkkel mind jobban Beléd gyökerezzünk, s így szűkebb és tágabb környezetünk, családunk, közösségünk, Egyházunk és nemzetünk javára legyünk.

Árpád-házi Szent Erzsébet

1Jn 3,14-18 

Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal! 

Lk 6,27-38 

Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. És ha azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő kegyes a hálátlanokhoz és gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! (...)

Szent Erzsébet földi mércével mérve rövid ideig élt itt a földön, de élete a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem enyésző művét. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani. Élete bizonyság arra, hogy nem az szolgálja osztatlan szívvel az Urat, aki lemond minden földi szeretetről, hanem aki élete minden mozzanatát a szeretet egyetlen hatalmas kalandjának szerves részévé teszi. Az, hogy boldog szerelemben élt férjével, hogy bővelkedett földi javakban, s mégsem csupán gesztusszerűen jótékonykodott, hanem odaadó szeretettel törődött a legszerencsétlenebbekkel, élete vége felé teljes sorsközösséget vállalva velük, földi szempontból nézve érthetetlen, sőt botrányos. Persze, mert mindezt nem pótcselekvésből és nem is lelkiismereti kényszer hatására tette, hanem egyszerűen és természetesen fakadó szeretetmegnyilvánulásként, amely ugyanúgy Krisztus iránti, kora gyermekségétől megmutatkozó bensőséges ragaszkodásából fakadt, mint Lajos iránti hitvesi, baráti és testvéri szeretete. 

Hogy mennyire valódi ez a szeretet, az a próbatételből derül ki: Erzsébet őszinte fájdalommal és keserves sírással gyászolta meg férjét, és – tovább szeretett. Nem süppedt bele gyászába, nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, hanem a kölcsönös szeretet ajándékainak elfogadása után most egészen az ingyenes szeretet gyakorlásának szentelte életét. Lajos tehát életében és halálában egyaránt önmaga fölé emelte és Krisztushoz kötötte, mint ahogy minden körülmények között következetesen a Szeretetet választva ő is Krisztushoz vitte közelebb Lajost egész földi életében, sőt még azon is túl. 

Urunk Jézus, a mi szívünket a sokféle szeretet megosztja, mert mindegyik más és más, olykor egymásnak is ellentmondó gonddal és aggodalommal jár. Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetünk a szeretet tiszta forrásából fakadjon és afelé mutasson, s az isteni irgalom erőterébe vonja mindazokat, akikkel csak találkozunk.

Évközi 33. hét

2Mak 6,18-31

Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejű férfinak erőszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ő azonban a dicső halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztőhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hűséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának. Ekkor a körülállók hamis szánakozástól indíttatva, mivel régi barátság fűzte őket ehhez a férfihoz, félrevonták őt, és titokban arra kérték, hogy olyan húst hozasson, amelyből neki is szabad ennie, és tegyen úgy, mintha a király rendelete értelmében az áldozati húsból enne, így aztán megszabadul a haláltól. A férfi iránt való régi barátságból tanúsítottak ilyen emberies bánásmódot vele szemben. Ő azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megőszült, valamint azokra az erényes cselekedeteire, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent s az Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. „Mert nem illik – mondta – a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok életére tért át, és így tévútra vezetné őket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénségemre. Az emberek büntetésétől a jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak.” E szavak után azonnal a vesztőhelyre hurcolták. (…) Így halt meg, és halálának emlékét mint a hősiesség és bátorság példaképét hagyta hátra nemcsak az ifjaknak, hanem az egész nemzetnek is.

Lk 19,1-10

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: „Bűnös embernél száll meg!” Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus azt mondta neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”

Eleázár megmenthette volna életét, anélkül, hogy megszegte volna Isten törvényét, ha látszólag engedelmeskedve a királyi rendeletnek disznóhús helyett más húst eszik. Morus Szent Tamásnak azt ajánlották barátai, tegye le a király parancsa szerinti esküt, és a hangosan mondott szöveghez magában tegye hozzá: „amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát.” A japán keresztényüldözés idején a misszionáriusoktól nem követelték, hogy szívből tagadják meg Krisztust, csak annyit, hogy a földre helyezett Krisztus-képre formálisan tapossanak rá, csak éppen hozzáérintve talpukat... Ha a hit csupán „magánügy” volna, talán elfogadhatók lennének ezek a megoldások. Ám testvéreink hitéért is felelősséggel tartozunk, és azzal is bűnt követünk el, ha megtévesztjük, félrevezetjük vagy megbotránkoztatjuk őket. Különösen igaz ez azokra, akiket az Úr pásztorul, vezetőül rendelt nyája fölé, vagy magas polcra helyezett. Az ő hűségük, kitartásuk óriási erőt jelent a gyöngéknek, árulásuk, hitehagyásuk viszont – még ha nem is őszinte, és ezért így vagy úgy menthető – súlyos csalódást és a cserbenhagyottság érzését. A keresztényüldözők ezért jó érzékkel mindig is a püspököket és papokat vették célba elsősorban, őket próbálták megtörni, megalkuvásra kényszeríteni, tudva, hogy ha ez sikerült, a hívekkel már könnyen elboldogulnak (igaz, ez a várakozásuk nem mindig teljesült).

Ha azonban valaki a példaadás kedvéért képes a kegyetlen halált választani, akkor ott többről is szó van, mint puszta jó példáról. A vértanúságnak mélyebb indítéka van: a mindenekfölötti szerelmes ragaszkodás az Úrhoz, amely régtől fogva kicsírázott és növekedett az ember szívében, de épp a vértanúhalál küszöbén bontakozik ki, és gyöngeségében természetfölötti erővel tölti el. Ezen a szinten már nem a példaadás felelőssége foglalkoztatja. Mérlegre téve, mit nyerhet és mit veszíthet, összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzódást érez arra, hogy az Úr mellett kitartson, ha kell, élete árán is, mint hogy a bőrét mentse és rossz lelkiismerettel éljen még néhány évet, évtizedet a földön. Tudtán kívül ekkor válik igazi példaképpé, s amikor már nincs lehetősége rá, hogy tanítson és oktasson, életáldozatával akkor nyújtja a leghitelesebb tanítást és neveli a legtöbb szentet az Egyháznak.

Urunk Jézus, bennünket is nevünkön szólítottál, akárcsak Zakeust, kijelentve, hogy nálunk akarsz megszállni. Önts szívünkbe bátorságot, hogy merjük nyíltan vállalni, hogy befogadtunk Téged az életünkbe. Ajándékozd nekünk a mindhalálig való hűség és állhatatosság kegyelmét, hogy akárhogy fordul is a sorunk, megvalljunk Téged az emberek előtt, és sem ígérgetés, sem fenyegetés hatására soha el ne pártoljunk Tőled.

Évközi 33. hét

1Mak 1,10-15.41-43.54-57.62-64

Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész, Antióchosz király fia, aki mint túsz Rómában élt, és a görögök uralmának százharminchetedik esztendejében királlyá lett. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt, ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták önmagukat, hogy gonoszat cselekedjenek. Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép, és hagyja el mindenki a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot. (...) Mindazonáltal Izrael népéből sokan eltökélték magukban, hogy tisztátalant nem esznek, és inkább meghalnak, mintsem megfertőződjenek tisztátalan eledelekkel, mert nem akarták megszegni Isten szent törvényét. Ezért legyilkolták őket. Isten haragja ugyanis súlyosan nehezedett a népre.

Lk 18,35-43

(...) Amikor odaért, megkérdezte tőle: ,,Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” Az így szólt: ,,Uram! Hogy lássak!” Jézus azt mondta neki: ,,Láss! A hited megmentett téged.” Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.

Az Istentől való elpártolásnak, a lelki és erkölcsi züllésnek egyetemes érvényű forgatókönyve a mi korunkban is aktuális.

Az első fázis az elkülönülés feladása. A modern kereszténységnek is sajátos kísértése a világ felé nyitás, amely a közös jóért való együttműködés és a világ megszentelése ürügyén épp a világ szellemének nyit utat az Egyházban, és teljes belső szekularizációhoz vezet. Hiszen ha teljesen beolvadunk a minket körülvevő társadalomba, sem a föld sója, sem a világ világossága nem lehetünk. A második lépés a pogány szokások megkívánása és átvétele. Ahogy nem a testgyakorlás a rossz, hanem a test bálványozása, úgy a mai világ divatjai sem mindenestül bűnösek, de megmérgezi őket a hátterükben lévő élvezetközpontú életfelfogás, amelytől nem lehet egykönnyen függetleníteni magunkat. Szellemi-lelki érettség, fejlett kritikai érzék és éleslátás kell hozzá, hogy felismerjük, mi az az érték, amelyik egyáltalán átvehető, s azt úgy ültessük át értékrendünkbe, hogy szervesen illeszkedjék hitünk és vallásos gyakorlatunk kontextusába. A harmadik fokozat a kritikátlan alkalmazkodás logikus következménye: szégyellni kezdjük saját értékeinket, hitünk tanításait, liturgiánkat, az Istenhez való tartozás külső jeleit. Kezdetben csak úgymond lelkipásztori célból, a párbeszéd hatékonysága érdekében mellőzzük a világtól megkülönböztető szavakat, gesztusokat, öltözéket, de ez a lemondás előbb-utóbb menthetetlenül a hit meggyengüléséhez és eltorzulásához vezet. És innen már csupán egy lépés a negyedik, az utolsó állomás, a vallások összemosása, a szinkretizmus, a bálványimádás és a nyílt Isten elleni lázadás.

Urunk Jézus, a mi időkben is tapasztaljuk, hogy a világ szelleme behatol a szent struktúrákba, hogy lebontson mindent, ami a Te országod jele itt a földön. Adj nekünk, kérünk, tisztánlátást, hogy felismerjük az ártatatlan kis dolgok mögötti sátáni lázadást, és támassz bennünk szent ellenállást a gonosz alattomos és nyílt mesterkedéseivel szemben.

Évközi 33. vasárnap

Mal 3,19-20a

Bizony, íme, eljön majd az a nap, lángolva, mint a kemence, és minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a tarló, és az eljövendő nap lángra lobbantja őket, – mondja a Seregek Ura, – és nem hagy rajtuk sem gyökeret, sem hajtást. Nektek azonban, akik nevemet félitek, felkel az igazság napja, ami gyógyulást hoz szárnyain; kimentek és ugrándoztok, mint a csorda fiatal borjai.

2 Tessz 3,7-12

Jól tudjátok, miként kell minket követni, éspedig abban, hogy nem viselkedtünk köztetek rendetlenül, nem ettük ingyen senki kenyerét, hanem megdolgoztunk érte, fáradsággal, éjjel-nappal munkálkodva, hogy ne legyünk terhére egyikteknek sem. Nem mintha nem lett volna jogunk hozzá, hanem hogy magunkat követendő példakép gyanánt állítsuk elétek. Amikor ugyanis még nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Hallottuk azonban, hogy egyesek izgágán élnek köztetek, nem dolgoznak semmit, és hiábavalóságokkal töltik idejüket. Az ilyeneknek meghagyjuk, és könyörgünk nekik az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy csöndben munkálkodva, a saját kenyerüket egyék.

Lk 21,5-19

(...) Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: ,,Én vagyok”, és: ,,Elérkezett az idő”; de ti ne menjetek utánuk. Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük; de ez még nem a vég. (...) Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak titeket szüleitek és testvéreitek, rokonaitok és barátaitok, és közületek egyeseket halálra adnak. Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért, de egy hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.

Az egyházi év utolsó napjai következnek, s két hét múlva ránk köszönt az Advent. Ezek a napok azzal a látomással ragyogják be lelkünket, hogy Jézus el fog jönni a világ végén, nagy hatalommal és dicsőségben. Aki ezt nem veszi komolyan, nem leheti krisztusi, azaz keresztény ember, hiszen abban az időben, amikor a tesszaloniki levél született – alig húsz évvel Urunk mennybemenetele után, jóval az evangéliumok keletkezése előtt –, úgy határozták meg a Krisztusban hívőket, hogy ők azok, akik várják Urunk, Jézus második, dicsőséges eljövetelét.

De az sem igazán keresztény, aki – mint Szent Pál korában is egyesek – az Úr jövetelére várakozás címén átadja magát a semmittevésnek, mondván, hogy ha bármelyik nap lehet a jelen világ utolsó napja és az eljövendő kezdete, minek fát ültetni, házat építeni, bármiféle munkába fogni. Krisztustól és a kereszténységtől idegen az a fajta spiritualizmus, mely megveti a munkát, a fizikai és szellemi erőfeszítést. Az első nyugati szerzetesek, Szent Benedek fiai az „Ora et labora!” jelmondattal az imádsággal azonos szintre helyezték a munkát, mindkettőben Isten országa előmozdításának hathatós eszközét látva; Szent Ferenc kegyelemnek nevezte azt, ha valaki egyáltalán képes dolgozni, mert ez azt jelenti, hogy egészséges, és regulájában megparancsolta testvéreinek, hogy „áhítattal dolgozzanak”, úgy, ahogy az ember a misén vesz részt. A hétköznapi munka is imádság és ünnep lehet, ha azzal a lelkülettel végezzük, mint a názáreti Ács, s ha hozzáértéssel, figyelemmel és pontosan igyekszünk tenni, mert csak ilyen hozzáállás méltó ahhoz a creaturához, melyet Isten szeretetből és nagy bölcsességgel alkotott.

Urunk, Jézus Krisztus, aki eljövendő vagy e világra, alázattal kérünk, segíts kegyelmesen úgy készülnünk dicsőséges eljöveteledre, hogy színelátásod boldogító reménye áthassa mindennapjainkat, életünk minden területét, és miközben az új eget és az új földet várjuk, az imádságban való kitartással és a munkában való helytállással mutassuk meg szeretetünket Irántad.

Évközi 32. hét

Bölcs 18,14-16

Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén mint egy zord harcos. Vissza nem vonható parancsodat hordozta éles pallos gyanánt, ott állt és betöltött mindent halállal, az eget érte, miközben a földön állt. Az egész teremtés ugyanis teljesen újjáalakult természetében, hogy parancsaid szolgálatára álljon, és gyermekeidet sértetlenül megóvja. Mert felhő árnyéka borította táborukat, s ott, ahol azelőtt víz állt, szárazföld bukkant elő: jól járható út a Vörös-tengerben, zöldellő mező a nagy mélység közepén. Átvonult rajta az egész nép kezed oltalma alatt, és bámulatos csodáidat szemlélte; legelésztek, mint a lovak, szökdeltek, mint a bárányok, és dicsértek téged, Uram, aki megmentetted őket.

Lk 18,1-8

Arról is mondott nekik egy példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: ,,Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Volt abban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá és kérte: ,,Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!” Az egy ideig nem volt rá hajlandó. Azután mégis így szólt magában: ,,Bár Istentől nem félek, és embertől nem tartok, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül is idejöjjön és arcul üssön.” Azután így szólt az Úr: ,,Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró? Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

A szent liturgia Karácsony éjszakáján, az örök Ige megtestesülésére vonatkozóan olvastatja velünk ezt a költői szépségű, titokzatos Olvasmányt, mely az eredeti szövegösszefüggés szerint egyértelműen Izrael Egyiptomból való szabadulásáról beszél. Isten nagy tettei mind mély csöndben, az éjszaka közepén mennek végbe, hiszen mindegyik teremtő aktus, a nem létezőnek a létezésbe való hívása. Ebben a mélységben történik Krisztus fogantatása és dicsőséges feltámadása, s ebben fog végbemenni a mi feltámadásunk és az utolsó ítélet is.

A ,mély csönd, és az ,éjszaka, emberségünkre vonatkozó kifejezések. Egyik is, másik is több, mint a misztikusok által használt költői kép: mind a csönd, mind az éjszaka mélységes valóság, melyben részünk van mindaddig, míg az utolsó napon fel nem virrad az új világ hajnala. Ez a csönd azonban nem süket csönd, és az éjszaka nem vaksötét. A csöndben visszhangzik Isten kimondott Igéje, és szívünkig elérve válaszra vár; az emberi történelem sűrű sötétségébe pedig újból és újból belehasít az isteni cselekvés villámfénye. Ez segít megőrizni a hitet, azt a bizalommal teli és tettekben megnyilatkozó hitet, melyet Urunk keresni fog a földön, amikor az utolsó napon visszatér.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a kinyilatkoztatás teljességét, melyet megadtál, amikor feltártad előttünk belső, szentháromságos életed csodálatos titkát. Adj nekünk olyan hitet, amely magában foglalja az értelem hódolatát is a minket mérhetetlenül felülmúló isteni misztérium előtt, s amely mintegy ostromolja és megnyitja az eget, siettetve a Te dicsőséges eljöveteledet és sürgetve az ítéletet. Jöjj el, ó, Urunk, teljesítsd be az ember és a világegyetem történelmét, teremts új eget és új földet, s töltsd be önmagaddal mélységes vágyakozásunkat.

Évközi 32. hét

Bölcs 13,1-9

Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, akik nem tudták a látható javakból megismerni azt, aki van, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót, hanem a tüzet, vagy a szelet, vagy az iramló levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a víz árját, vagy a napot s a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, mennyivel kiválóbb ezek ura, hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából, szépségéből nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét. (...)

Lk 17,26-37

Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak s férjhez mentek addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába. Azután jött a vízözön, és mindenkit elpusztított. És ugyanúgy, ahogy Lót napjaiban történt: Ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek. Azon a napon pedig, amikor Lót kiment Szodomából, tűz és kénkő esett az égből és elpusztított mindenkit. Így lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik. Aki azon a napon a háztetőn lesz és a holmija a házban, ne jöjjön le érte, hogy elvigye; és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza. Emlékezzetek Lót feleségére. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt. Mondom nektek: Azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony őröl együtt: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Erre megkérdezték tőle: ,,Hol lesz ez, Uram?” Ő azt felelte nekik: ,,Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is.”

Noé napjai, Lót napjai és az Emberfia napjai olyanok, mint a mi korunk és a mi napjaink: vannak jelek, figyelmeztetések, de a világ fiai nem vesznek tudomást róluk, és folytatják megszokott életüket. Mi, itt az északi félteke mérsékelt égövében, ahol a természet éppen akkor veti le díszeit s válik tetszhalottá, amikor az egyházi év vége felé figyelmünk a végső dolgok felé fordul, kapunk egyfajta illusztrációt arról, hogy elmúlik ez a világ és minden dicsősége, de nem elég elégikus-bús hangulatba kerülni ettől, hanem figyelmes szívvel, éber várakozással kell készülni az Úr eljövetelére. Mert maga a természet is hiábavalóságnak van alávetve, s mi nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor az Emberfia eljön, hogy ítéletet tartson a világ felett. Ha csupán a föld jeleire hagyatkozunk, nem az lesz-e a sorsunk, hogy itt hagynak a földön, amelynek örömeibe testestül-lelkestül belesüppedtünk?

Amit az Úrért, az őiránta való szeretetből építettünk, azt az özönvíz vagy a kénköves tűzeső sem pusztíthatja el, ami viszont nem tartozik a szeretet örökké megmaradó értékei közé, azt itt kell hagynunk, különben vele együtt mi is elpusztulunk. Ne hátra, hanem előre tekintsünk, ahol az Úr vár és az ország, amelynek romlatlan szépsége azok osztályrésze, akiknek szíve nem az evésben és ivásban, nem az adásban és vevésben, s nem az ültetésben és építésben volt, hanem akik kitartottak az Úrhoz való ragaszkodásban.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, légy mindig jelen szellemi horizontunkon, amint az ég felhőiben ítéletre érkezel. Segíts, hogy bármit teszünk, és bármit mond is a környezetünk, ne szűnjünk meg Rád figyelni, és parancsaid szerint cselekedni. Tedd, hogy legyenek olyan percek, órák az életünkben, amikor már itt a földön magaddal ragadsz bennünket, elővételezve azt a gyönyörűséges napot, melytől fogva örökké együtt leszünk Veled a Te országodban.