Évközi 23. hét

1Tim 1,1-2.12-14

Pál, Istennek, a mi Üdvözítőnknek és Krisztus Jézusnak, a mi reménységünknek rendeletéből Jézus Krisztus apostola Timóteusnak, kedves fiának a hitben. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem, aki azelőtt káromló, üldöző és gyalázkodó voltam, de irgalmat találtam, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt, valósággal elárasztott a mi Urunk kegyelme, a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel együtt.

Lk 6,39-42

Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe? Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél; valaki akkor tökéletes, ha olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? És hogyan mondhatod testvérednek: ,,Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát”, a te szemedben pedig nem látod a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és csak azután fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből!

Krisztus követőit két véglet fenyegeti, amely megronthatja önátadásukat. Leginkább a friss megtérőket kísértheti, hogy megtapasztalva az Úr irgalmát, amellyel megkönyörült rajtuk, úgy érzik, hogy már mindent jól és tisztán látnak, s az ő feladatuk másoknak is megmutatni a helyes utat. Nem feltétlenül vakok, de könnyen elvakíthatja őket az önmaguk tévedhetetlenségébe vetett hit, mikor megérzéseiket, hirtelen jött ötleteiket mindjárt a Szentlélek sugallataival azonosítják. A másik véglet a túlzott perfekcionizmus. Egyeseket az riaszt vissza az Egyházban vállalt bármiféle szolgálattól, hogy még nem értek meg, még nem tiszták és kifogástalanok, s ezért nem lehetnek példaképek.

Szent Pál a mai Szentleckében megvallja, hogy érdemtelenül: természete és életvitele ellenére hívta meg Jézus Krisztus az ő szolgálatára. Ám ettől sem felfuvalkodottá nem vált, sem kisebbségi érzése nem lett. Önmaga helyett Istenre és az ő kegyelmére figyel, s hálát ad az Úrnak azért a csodáért, melyet életében végbevitt. Egy pillanatra sem felejti, hogy honnan jött, s miből lett azzá, amivé Krisztus alakította. Az Apostol levelei azt is tanúsítják, hogy bár a kegyelem, amely megragadta őt, egy pillanat alatt új irányt adott életének, de régi természetének levetkőzése hosszú folyamat volt. Ugyanakkor éppen ez a fejlődés tette őt az evangélium hiteles tanújává, ahogy élete egyre egyértelműbben mutatott Krisztusra, hirdetve az ő túláradó kegyelmének csodálatos, átalakító erejét.

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy hibáink és bűneink ellenére bennünk is látsz fantáziát, és minket is meghívsz a Te szolgálatodra. Óvj meg, kérünk, kegyelmeddel a kevélységtől és a lelki vakságtól, attól, hogy más szemében meglássuk a szálkát, miközben a magunkéban a gerendát sem vesszük észre, és segíts, hogy amit nem tudunk elérni a Te dicsőségedre tisztségünk és szolgálatunk által, azt elnyerjük hűségünk és Érted vállalt szenvedéseink által.

Évközi 23. hét

Kol 3,12-17

Öltsétek tehát magatokra, mint Isten szent és kedves választottjai, az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést! Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is! Mindezek fölött pedig: öltsétek magatokra a szeretetet, amely a tökéletesség köteléke! S Krisztus békéje, amelyre meghívást kaptatok egy testben, uralkodjék a szívetekben! Legyetek hálásak! Krisztus igéje lakjék bennetek gazdagon! Minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást! Hálaadással szívetekben énekeljetek Istennek zsoltárokat, szent dalokat és énekeket! Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa!

Lk 6,27-38

Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. (...) Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő kegyes a hálátlanokhoz és gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! Ne ítéljetek, és titeket sem fognak elítélni. Ne kárhoztassatok senkit, és benneteket sem fognak kárhoztatni. Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni. Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.”

Lehetetlen úgy teljesíteni az ellenségszeretet parancsát, amelyről a mai Evangéliumban olvasunk, hogy előbb nem törekszünk szeretetben élni azokkal, akik közvetlen környezetünkben vannak: családtagjainkkal, testvéreinkkel a rendházban vagy az egyházközségben. A kifelé irányuló ingyenes szeretet csak akkor lehet valódi és hiteles, ha abból a befelé ható szeretetből fakad, amely Krisztusban való közösségünk, vagyis az Egyház alapja, különben csak pózolás, magamutogatás, amelyet a hiúság és az önérvényesítési vágy mozgat. Csak az a fajta szeretet lehet a tökéletesség köteléke, amely a testvéreink iránti figyelmesség, jóakarat, nagylelkűség, a magunk akaratáról való készséges lemondás, alkalmazkodás szálaiból van összesodorva.

Ez a szeretet nem megy magától, de – ahogy a mai Szentleckéből is világosan kiderül – nem ment magától már az ősegyházban sem. Az első keresztényeket egyesítő szeretet, amelynek láttán a pogány világ csodálkozva kiáltott fel: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!”, a Szentlélek ajándéka, de szükséges volt hozzá a közösség minden tagjának a közreműködése, arra való készsége, hogy nap mint nap egyre jobban megnyíljon Isten szeretetére. Azért is kell állandóan a szeretet forrásánál megmaradnunk, mert ezzel nemcsak saját üdvösségünket szolgáljuk, hanem csak így lehetünk igazán embertársaink javára. Hiszen nekik nem a mi pusztán emberi szeretetünkre van szükségük, hanem arra a közösségre, amely bennünket Istennel összeköt.

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a Szentlélek ajándékát, azt a szeretetet, mely eltéphetetlenül összeköti a család, a szerzetesi közösség, az egyházközség tagjait. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy őt mind jobban befogadva és vele együttműködve tanúságot tehessünk erről a természetfeletti ajándékról embertársaink között, újra meg újra felajánlva nekik azt az irgalmasságot, melyet Te tanúsítottál irántunk, s melyet mi egymás között nap mint nap gyakorolunk.

Évközi 23. hét

Kol 3,1-11

Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben. Irtsátok ki tehát tagjaitokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Miattuk érkezik el Isten haragja a hitetlenség fiaira. Ti is ezeket műveltétek egykor, amikor köztük éltetek. Most azonban vessétek el magatoktól mindezeket: a haragot, az indulatosságot, a rosszakaratot, szátokból a káromlást és a rút beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.

Lk 6,20-26

Akkor szemeit tanítványaira emelte, és így szólt: ,,Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert kielégítenek benneteket. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, amikor gyűlölnek titeket az emberek, amikor kirekesztenek és szidalmaznak, és kivetik neveteket mint gonoszat az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben! Hiszen atyáik éppen így cselekedtek a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat! Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! Jaj nektek, amikor mindenki magasztal titeket, mert atyáik éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal!

Nem keresztény aszketika az, mely elfojtással kezdődik. Az első és alapvető cselekvést maga Isten viszi végbe a keresztény ember életében, azzal, hogy a kegyelem által felemel saját isteni természetének szintjére. Ez azt jelenti, hogy a természetes, azaz halálra, kárhozatra hajló létből minden érdemünk és erőfeszítésünk nélkül átléptünk abba a természetfeletti létmódba, melyben az örök Isten szentháromságos életéből részesedünk. Ez Jézus Krisztus feltámadása és a Szentlélek kiárasztása által már megvalósult tény. Most már rajtunk a sor, hogy ami végbement lelkünk mélyén, érzékelhetőség határán túl, az megnyilvánuljon tudatos létünkben is. Ehhez szükséges az az alapvető irányulás, hogy az „odafent valókat” keressük, vagyis hogy értékrendünket ehhez az új természetünkhöz igazítsuk. Csak ebben az összefüggésben van értelme a régi természet vadhajtásainak kiirtásáról és elvetéséről beszélni.

Mindez sajátos megvilágításba helyezi a mai Evangéliumban hallott boldogságokat és jajokat is. Nyilvánvaló, hogy ezek nem külső körülményekre, élethelyzetre vagy -állapotra vonatkoznak, hanem a Jézus Krisztussal való kapcsolatra. Nem attól leszünk Jézus szemében boldogok, mert szegények vagyunk vagy éhezünk vagy sírunk, hanem attól, hogy adott élethelyzetünkben az örökkévaló, mennyei természetünk szerint élünk, annak kibontakozását segítjük elő. A negatív körülmények előnyösebbek lehetnek annyiban, hogy azok talán jobban ösztönöznek a helyes értékrendre, hogy ne az evilág szerinti boldogságot keressük, hanem az odafent valók szerint éljünk, megelőlegezve már itt a földön az örök mennyei boldogságot.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, hogy Pünkösd óta az odafent valók „idebent valók” lettek: a mennyország csíráját magunkban hordozzuk a szívünkbe kiárasztott Szentlélek által. Add, kérünk, hogy vele minden áldott nap együttműködve gondot viseljünk a Tőled kapott élet ápolására és gyarapítására, s új, természetfeletti természetünk szerint élve azok közé soroltassunk, akiket a mai Evangéliumban boldognak nevezel.

Évközi 23. hét

Kol 2,6-15

Ezért tehát, ahogyan elfogadtátok az Úr Jézus Krisztust, úgy éljetek is benne, gyökerezzetek meg őbenne, és épüljetek rá! Erősödjetek meg a hitben, ahogyan tanultátok, és legyen bőséges a hálaadásotok! Vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselettel és hiú megtévesztéssel, amely emberi hagyományhoz, a világ elemeihez, nem pedig Krisztushoz igazodik. Mert őbenne lakik az istenség egész teljessége testi formában, és benne jutottatok teljességre, benne, aki minden fejedelemségnek és hatalmasságnak a feje. Benne körül is metélkedtetek, nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem az érzéki test levetésével, a Krisztus szerinti körülmetéléssel, amikor vele együtt eltemetkeztetek a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok, annak az Istennek erejébe vetett hit által, aki őt feltámasztotta halottaiból. (...)

Lk 6,12-19

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. Majd lement velük és megállt egy sík helyen. Vele volt tanítványainak egy nagy csoportja és hatalmas népsokaság egész Júdeából, Jeruzsálemből, Tírusz és Szidon tengermellékéről, akik eljöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyuljanak betegségeikből. Akiket pedig tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és meggyógyította mindnyájukat.

Korunkban is tömegek akarják a gyógyító erőt megtapasztalni, de nem mindegy, hogy kinél keresik. Sajnos, sokan a hívő keresztények közül is hagyják magukat félrevezetni, és észre sem veszik, hogy a világ elemeinek hatása alá kerültek, s már nekik szolgálnak. Mert vannak parapszichológiai jelenségek, vannak titokzatos erők és démoni hatalmak, melyek olykor gyógyításra is képesek, csak éppen a lelket, a személyt betegítik meg azáltal, hogy elszakítják az élet forrásától. Nem kevésbé veszélyesek azok a módszerek, amelyek a kozmikus energiák révén gyógyítanak. Vajon mi lehet e személytelen erők mögött? Aki mintegy médiumnak tekinti magát az ilyen energiák közvetítésében, vajon tisztában van-e vele, hogy ki és mire használja őt?

A természettel harmóniában élni helyes és tiszteletreméltó törekvés, de csak ha tudjuk, hogy Isten akaratából maga a természet is mulandóságnak van alávetve. A természetközeli életmód, a természetes gyógymódok tehát hozzájárulhatnak testi-lelki jóllétünkhöz, de nem szerezhetnek tökéletes egészséget, azaz üdvösséget. Az egyetlen biztos gyógyszer a halál ellen az Úr Jézus Krisztussal való életközösség, melynek jele lehet a csodás gyógyulás, vagyis a természet megbomlott rendjének Isten erejével történő alkalmi és időszakos helyreállítása, de a lényege, hogy új minőséget ad a létezőknek, és az üdvösség világába emeli őket.

Urunk Jézus, Te nem közvetítője vagy a gyógyító energiáknak, hanem az Atyával és a Szentlélekkel való egységében Te magad vagy az éltető energiaforrás, melynek erőtere mindenestül személyes és szentségi jellegű. Hálát adunk Neked, hogy tanítványaiddal együtt nevünkön szólítottál bennünket, s arra hívsz, hogy a Te küldetésedben járjunk, a Te erődet, a Szentlelket közvetítsük , nem mint eszközei s öntudatlan csatornái egy felsőbb erőnek, hanem mint a Te követeid, munkatársaid, legbensőbb barátaid.

Szűz Mária születése - Kisboldogasszony

Mik 5,1-4

De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között; mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ezért átadja őket annyi ideig, amíg a vajúdó asszony szül, és testvéreiknek maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz. És ő majd odaáll, és legeltet az Úr erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevében, és ők biztonságban lakoznak, mert ő akkor nagy lesz a föld széléig. És ő lesz a béke.

vagy

Róm 8,28-30

Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

Mt 1,1-16.18-23

Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Dávidnak, Ábrahám fiának a fia. Ábrahám nemzette Izsákot; Izsák nemzette Jákobot; Jákob pedig nemzette Júdát és ennek testvéreit; Júda nemzette Fáreszt és Zárát Támártól; Fáresz nemzette Ezront; Ezron nemzette Arámot; Arám nemzette Aminádábot; Aminádáb nemzette Nahsont; Nahson nemzette Szálmont; Szálmon nemzette Boózt Ráhábtól; Boóz nemzette Obedet Rúttól; Obed nemzette Jesszét; Jessze pedig nemzette Dávid királyt. Dávid nemzette Salamont Uriás feleségétől; Salamon nemzette Roboámot; Roboám nemzette Ábiát; Ábia nemzette Ászát. Ásza nemzette Jozafátot; Jozafát nemzette Jórámot; Jórám nemzette Oziját; Ozija nemzette Jótámot; Jótám nemzette Ácházt; Ácház nemzette Hiszkiját; Hiszkija nemzette Manasszét; Manassze nemzette Ámont; Ámon nemzette Joziját; Jozija pedig nemzette Joakimot és ennek testvéreit a Babilonba való áttelepítéskor. A Babilonba való áttelepítés után Joakin nemzette Salátielt; Salátiel nemzette Zerubbábelt; Zerubbábel nemzette Ábiudot; Ábiud nemzette Eljakimot; Eljakim nemzette Ázort; Ázor nemzette Szádokot; Szádok nemzette Ákimot; Ákim nemzette Eliúdot; Eliúd nemzette Eleazárt; Eleazár nemzette Mattánt; Mattán nemzette Jákobot. Jákob pedig nemzette Józsefet. Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: „Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni.” Ez azt jelenti: Velünk az Isten.

A mai napon annak születését ünnepeljük, aki Krisztus után elsőként jutott el testestül-lelkestül abba a dicsőségbe, amelyre öröktől fogva rendelve volt. Isten részéről olyannyira biztos az örök dicsőségbe való befogadásunk, hogy Szent Pál máris befejezett tényként említi. Ez az ünnep arra hív, hogy Szűz Máriára tekintve sorsunk alakulásában észrevegyük Isten kegyelmi cselekvéseit, melyek, mint mágnes a vasreszeléket, meghatározott irányba fordítják életünk eseményeit, értelmet, célt adva nekik.

Szabad akaratunk persze lehetővé teszi, hogy meghiúsítsuk Istennek ezt a ránk vonatkozó örök tervét. Szűz Mária élete azonban éppen az örök isteni elhatározás és az emberi szabad akarat együttműködésének csodája. A Szent Szűz nem tudott többet, mint ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy szabadon igent mondjon Isten akaratára. Nem tudott róla, hogy ő a szeplőtelenül fogantatott, mint ahogy arról sem, hogy majd testestül-lelkestül felvétetik a mennybe. Nem emberi tudása és számításai szerint döntött, csak egyszerűen beállt Isten akaratának sodrásába. Ahelyett, hogy sokat okoskodott vagy kérdezett volna, hallgatott és figyelt. Állandó készsége Isten akaratának teljesítésére képesítette arra, hogy minden szenvedést elfogadjon Isten kezéből, s szent Fia keresztje mellett is ott állhasson, mint új Éva, a Krisztus megváltó halálában újjászületett emberiség Édesanyja.

Urunk, Jézus Krisztus, mi nem látjuk Atyád kegyelmi műveit a maguk teljességében, de meghívásából mi is részesedtünk, ezért biztosak lehetünk abban, hogy amikor elhatározta, hogy megfoganjunk, egyben megdicsőítésünket is eldöntötte. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy a Boldogságos Szent Szűz közbenjárására, akinek ma földi születését ünnepeljük, készséges szívvel válaszoljunk az istenti meghívásra, és Szűz Mária gyermekeiként járjuk utunkat, Názáreten, Betlehemen és a Golgotán át a mennyei dicsőség felé.

Évközi 23. vasárnap

Bölcs 9,13-19

Mert melyik ember ismerheti Isten akaratát, és ki tudná elgondolni, mit kíván Isten? Hiszen a halandók gondolatai bátortalanok, és terveink ingatagok, mert a romlandó test teher a léleknek, s a földi sátor lehúzza a sokat tűnődő elmét. Alig sejtjük azokat, amik a földön vannak, csak fáradsággal értjük meg azt, ami szemünk előtt van, az égieket pedig ki tudná kifürkészni? (...)

Filem 9b-10.12-17

Kérlek én, az öreg Pál, aki most fogoly vagyok Krisztus Jézusért. Fiamért, Onezimoszért könyörgök, akit bilincseimben nemzettem. Visszaküldtem hozzád, mint a saját szívemet. Szerettem volna magamnál tartani, hogy az evangéliumért szenvedett bilincseimben helyetted szolgáljon nekem, de elhatározásod nélkül semmit sem akartam tenni, hogy jótéteményed ne kényszerből, hanem önként szülessék. Talán éppen azért távozott el tőled egy időre, hogy visszakapd őt mindörökre, már nem mint rabszolgát, hanem rabszolgánál sokkal többet: mint szeretett testvért. Nekem nagyon is az ő, de mennyivel inkább neked: test szerint is, s az Úr szerint is. Azért, ha társadnak tartasz, fogadd úgy, mint engem.

Lk 14,25-33

Egyszer nagy népsokaság ment vele, ő pedig hozzájuk fordult, és ezt mondta: ,,Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? (...) Vagy melyik király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb, hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? (...)

Egy Filemon nevű jómódú kolosszei kereszténytől megszökött egy rabszolgája, Onezimusz. A császári birodalom fővárosába ment, remélve, hogy ott a nagy ismeretlenségben szabad életet kezdhet. De csak bujkált, bizonyára nem a felső tízezer „szalonjaiban”, hanem ócska lebujokban, ahol éjszakai pillangók és gyanús külsejű férfiak rajzották körül. Onezimusz tiszta szemű fiatalember. Elhanyagolt ruházata, gondozatlan szakálla mögül, bűnei mögül egy még ártatlanul kereső, egy szebb világra szomjazó lélek szépsége ragyog át. Egy kereszténynek megakad rajta a szeme. Ráveszi, hogy hallgassa meg Pál apostolt, aki bilincsekben ugyan, de fogadhatja látogatóit.

Amint ott ül közvetlenül az Apostol lábánál, ez a szökött rabszolga egyszerre csak keserves sírásra fakad, csak úgy rázkódik a válla meg a lehajtott fürtös feje a zokogástól. Az öreg, bölcs és vértanúságra megérett Pál pedig felismeri, hogy Jézus Lelke látogatta meg ezt az embert. Megkereszteli, vagyis új, halhatatlan, istengyermeki életet ad neki, s igazi apai gyöngédséggel szorítja magához. Azután tintát, papirost hozat, s levelet diktál. Amikor Onezimusz előtt világossá válik, hogy vissza kell mennie urához Kolosszéba, előbb tiltakozik, majd amikor megtudja, hogy ura is Krisztus híve, egész helyzete más megvilágításba kerül. Filemon, a rabszolgatartó és Onezimusz, a rabszolga között a külső viszony megmarad, belül azonban teljesen le van rombolva a régi világ, és már nem mint szolga, hanem mint szeretett testvér tér vissza. Képzeljük csak el Filemon arcát, amikor Onezimuszt látja hazatérni, s főleg mikor olvassa a vele küldött levelet... Az az ölelés, amellyel szökött rabszolgáját fogadja, a rabszolgatartó társadalom végét jelenti.

Urunk Jézus, köszönjük Neked az ebben a „magánlevélben” adott kinyilatkoztatást, mely a maga meglepő konkrétságában is az evangélium őseredeti és egyetemes üzenetét közvetíti. Taníts bennünket e levél által is, hogy felismerjük a Lélek munkálkodását, és mind jobban megnyissuk szívünket előtte, aki nem forradalmat csinál, hanem benső világunkat alakítja át, halált hoz a bűnre, és Veled együtt feltámaszt Istennek.

Évközi 22. hét

Kol 1,21-23

Titeket is, akik egykor elidegenedettek és ellenséges érzületűek voltatok a gonosz tettek miatt, kiengesztelt most az ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket, szeplőtelenül és feddhetetlenül állítson önmaga elé. Maradjatok meg ezért a hitben szilárdan és állhatatosan, ne tántorodjatok el az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amelyet minden teremtménynek hirdettek az ég alatt, s amelynek én, Pál, a szolgája lettem.

Lk 6,1-5

Történt pedig, hogy szombaton, amikor a vetések közt járt, tanítványai tépdesték a kalászokat, és kezeikkel kimorzsolva megették. A farizeusok közül egyesek azt mondták nekik: „Miért teszitek azt, amit szombaton nem szabad?” Jézus ezt felelte nekik: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor éhezett, ő és akik vele voltak? Miként ment be az Isten házába, hogyan vette el a kitett kenyereket, evett, és a vele levőknek is adott azokból, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak egyedül a papoknak?” Aztán hozzátette: „Az Emberfia ura a szombatnak is.”

Nem szabad lekicsinyelnünk a zsidó szombatot, hiszen a teremtéstörténet elbeszélésének legsúlyosabb, legközéppontibb Istentől sugallt mondanivalója, hogy a hetedik napot meg kell szentelni. A szombat az üdvösségtörténet isteni tetteinek összefoglalása Izrael számára, melyet szent csendben, minden ügyes-bajos dolgát félretéve szemlél és ünnepel ezen a napon. Mégis, Jézus szembeszáll azzal a hozzáállással, amely Istent is tétlenségre kényszeríti a szombat miatt, s be akarja zárni a kinyilatkoztatásból eddig megismert igazságok és törvények világába, mintha meg akarná tiltani neki, hogy valami új, soha nem volt dolgot vigyen végbe.

Jézus erre a téves felfogásra hármas választ ad. Először is védelmébe veszi tanítványait, megmutatva, hogy amit tettek, nem törvényszegés, mert szükségből tették. Másodszor: megtartja a szombatot (ő maga nem tépdesi a kalászokat) mindaddig, amíg az nem életellenes. Azonban szavával és csodáival is kinyilvánítja, hogy ő ura a szombatnak is. Nem marad meg a mentegetőzés és magyarázkodás szintjén, hanem teljesen új perspektívába állítja az ember és a szombat viszonyát. Harmadszor, és ez a legjelentősebb: Nagyszombaton, sírban nyugvásának idején teljesíti be megváltó művét, amikor leszáll az alvilágba, megnyitja a holtak országának kapuját, hogy az ott sínylődőket kihozza és a mennyei dicsőségbe emelje, ahogy erre a mai Szentlecke is utal. Ezzel véget ért a régi teremtés és egy új vette kezdetét: Jézus feltámadásával megkezdődött a holtak feltámadása, melyben Isten valami újat, soha nem volt dolgot visz végbe.

Urunk, Jézus Krisztus, aki ura vagy a szombatnak is, tágítsd ki szellemi-lelki horizontunkat, hogy újra és újra megtanuljuk: a vallási előírások nem önmagukban szentek, hanem a mindenható Isten miatt, aki egyedül szent. Add kegyelmedet, hogy miközben igyekszünk megtartani a Tízparancsolatot és az Anyaszentegyház parancsait, szívünket be ne zárjuk a Te új meg új tettekben megnyilvánuló irgalmad előtt.

Évközi 22. hét

Kol 1,15-20

Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.

Lk 5,33-39

Azok erre megkérdezték tőle: ,,Miért van az, hogy János tanítványai sokat böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusokéi is, a tieid pedig csak esznek és isznak?” Ezt válaszolta nekik: ,,Böjtre tudjátok-e fogni a násznépet, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban azok a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt; akkor majd böjtölnek, azokban a napokban.” És példázatot is mondott nekik: ,,Senki sem hasít új ruhából foltot, hogy azt ócska ruhára varrja; különben az újat is elszakítja, és az ócskához sem való az új folt. És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; mert különben az új bor szétszakítja a tömlőket, és kifolyik az is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe kell tölteni, akkor mindkettő megmarad. És senki, aki óbort ivott, újat nem kíván, mert azt mondja: ,,Jobb az ó”.”

Pünkösdtől az utolsó napig egyszerre vagyunk böjtre fogott és ünneplő násznép, mert mindkettőt tapasztaljuk: azt is, hogy elvitték a Vőlegényt, hiszen feltámadott és a mennybe ment, s azt is, hogy velünk van, hiszen Pünkösdkor a Lélek erejében visszatért, s az Oltáriszentségben jelen van közöttünk mindennap, a világ végezetéig. Egész keresztény létünkre jellemző ez a kettősség, hiszen amit a mennyben várunk Istentől, azt már csírájában birtokoljuk is a hit és a keresztség által, ám majd csak az örökkévalóságban lesz osztályrészünk a maga teljességében. Ugyanígy megváltásunk Jézus Krisztus által egyszer s mindenkorra végbevitt, bevégzett, vére árán megszerzett valóság, ahogy azt a mai Szentleckében is olvassuk, ugyanakkor folytonos megvalósulásban lévő valóság is, amennyiben földi életünk még nem zárult le, nem éltük le a megváltás számunkra adatott idejét, s így a megváltás gyümölcsei sem értek még be egészen bennünk.

A mai Szentlecke kozmikus perspektívába állítja Krisztushoz való tartozásunkat: Isten benne, általa és érte teremtett mindent, vagyis az egész világmindenség egyetlen hatalmas, menyegzős ház, amely a Vőlegény kedvéért van felékesítve. A szent liturgiában bele is kóstolunk abba az örök ünnepbe, amelyre hivatalosak vagyunk, ezért a vasárnapokat és az ünnepnapokat a Vőlegénnyel való együttlét öröme járja át. A hétköznapok azonban inkább az előkészület jegyében telnek: a Vőlegény már itt járt, mindent elrendezett, de elment, s azóta visszavárjuk, mert nélküle elhagyatva érezzük magunkat a menyegzős házban.

Urunk Jézus, földi életünkben felváltva követik egymást a Veled való bensőséges együttlét órái és a sötétség, a lelki szárazság időszakai. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy hűségesen kitartsunk a virrasztásban és a böjtölésben, és soha ne szűnjék meg ajkunkon az istendicséret, melyet Veled, a Vőlegénnyel együtt zengünk, s amely átvezet a Te menyegzős lakomád örök örömébe.

Évközi 22. hét

Kol 1,9-14

Ezért mi is, attól a naptól kezdve, hogy ezt hallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy az ő akaratának az ismerete teljes legyen bennetek, minden lelki bölcsességgel és megértéssel együtt, és az Úrhoz méltóan éljetek, mindenben az ő tetszése szerint, hogy minden jócselekedetben gyümölcsöt hozzatok, és gyarapodjatok Isten ismeretében. Erősítsen meg titeket dicsőségének hatalmából minden erővel, hogy végig kitartsatok, és béketűrők legyetek. Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata.

Lk 5,1-11

(...) Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: ,,Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat halat fogni!” Simon ezt felelte neki: ,,Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak a másik hajóban, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: ,,Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak, hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: ,,Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt.

A keresztény életben elengedhetetlen az egész nap és egész éjjel való fáradozás, de azt is meg kell tanulnunk, hogy ez önmagában kevés a csodához, az üdvösséghez. Szükséges, de nem elégséges feltétel az önmegtagadás, a mindennapi kemény munka, melynek igazi értelme az, hogy a kudarcig eljussunk, s megvalljuk: nem fogtunk semmit, nem értünk el semmit. Kereszténységünk nagy próbája az, hogy eddig a pontig eljutva hogyan reagálunk Jézus szavára. Sajnos, sokan akkor veszítik el reményüket, és hagynak fel az aszkézissel, amikor éppenséggel folytatniuk kellene, hiszen úgysincs már vesztenivalójuk. Ha a lehetetlenségen túl is belekapaszkodnának az Úr akaratába, mondván: „Nem bírom, kevés vagyok, nincs kedvem hozzá, de a te szavadra, Uram, újra megpróbálom”, megtapasztalnák a csodát.

A kudarc még nem tesz alázatossá, csak megtöri bennünk a gőgös önelégültséget, amivel addigi sikereinkhez viszonyultunk. Ez a szívbéli töredelem az alázatosság előszobája. Alázatossá pedig akkor válunk, amikor – akár minden eddigi tapasztalatunk ellenére – megtesszük azt, amit az Úr kér tőlünk, s a sikert nem a magunk érdemének, hanem egyedül az ő kegyelmének tulajdonítjuk. A mi fáradozásunk szükséges, de a csoda az Úr kegyelmén múlik. Aki szavának engedelmeskedve a lehetetlent is megkísérli, annak megadja kegyelmét és feltárja előtte isteni tetszésének mélységeit.

Urunk Jézus, saját határainkat megtapasztalva és a Te határtalan szereteteddel találkozva mi is megvalljuk, amit Simon Péter: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”, vagyis: Sohase hagyj magamra, bár tudom, hogy méltatlan vagyok arra, hogy a bárkámban ülj. Add nekünk kegyelmedet, hogy kudarcaink szívbéli töredelemre, a Te parancsaid teljesítése őszinte alázatra, életünkben véghezvitt csodáid pedig hálaadásra és bizalomra neveljenek minket.

Évközi 22. hét

Kol 1,1-8

Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér a Kolosszében élő szent és hívő testvéreknek Krisztusban. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól! Hálát adunk Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk, mivel hallottunk hitetekről Krisztus Jézusban, és a szeretetről, amelyet az összes szentek iránt tanúsítotok, azért a reménységért, amely készen áll számotokra a mennyben, s amelyről már hallottatok az evangélium igaz igéjében. Ez eljutott hozzátok, és ahogy az egész világon gyümölcsöt hoz és növekszik, úgy nálatok is, attól a naptól kezdve, amelyen a maga igazságában hallottátok és megismertétek Isten kegyelmét. Így tanultátok azt Epafrásztól, a mi szeretett szolgatársunktól, aki Krisztus hűséges szolgája értünk. Ő értesített minket Lélekből fakadó szeretetetekről is.

Lk 4,38-44

Azután felállt, és a zsinagógából Simon házába ment. Simon anyósának magas láza volt. Kérték őt az érdekében. Ő pedig odaállt mellé, parancsolt a láznak, mire az elhagyta őt. Az asszony mindjárt fölkelt, és szolgált nekik. Mikor azután a nap lement, mindazok, akiknek különféle bajokban szenvedő betegeik voltak, odavitték hozzá azokat, és ő mindegyikre rátette a kezét és meggyógyította őket. Sokakból kimentek az ördögök is, s ezt kiáltozták: ,,Te vagy az Isten Fia.” De ő rájuk parancsolt, nem hagyta őket beszélni, mert tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, kiment, és egy elhagyatott helyre vonult. A tömegek azonban keresték őt. Amikor megtalálták, tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. De ő azt mondta nekik: ,,Más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát, mert ezért küldtek.” És tanított Júdea zsinagógáiban.

Jézus nyilvános működésének hármas dimenziója tárul fel a mai Evangéliumban: a gyógyítás, a tanítás és az imádság. Ezt kell ma folytatnia minden Krisztus-követőnek a maga helyén, saját adottságai, körülményei között.

Az Egyház leghatékonyabb gyógyító eszközei a szentségek, amelyek nem csupán tüneti kezelést adnak, hanem ott érik el az embert, ahol minden baj gyökerezik: a szíve mélyén, melyet beteggé tett a bűn. Mi az, ha egy kerekesszékhez kötött, járóképtelen ember egyszer csak lábra áll ahhoz képest, hogy bűnei a pap egyetlen szavára és kézmozdulatára mindörökre eltöröltetnek? A második tevékenység a tanítás, mert a hit hallásból születik. Amíg csak fennáll ez a világ, szükség van arra a szolgálatra, hogy a hitet továbbadjuk, akár papként, lelkipásztorként, hitoktatóként, akár szülőként, nagyszülőként a családban, hiszen ez az a közeg, ahol a gyermek elsőként kell hogy halljon Isten országának evangéliumáról. S a harmadik, amire nagyon nagy szükség van, ami nélkül az első kettő hiteltelenné és eredménytelenné válik, ami nélkül az Egyházban minden tevékenység halálra van ítélve: az imádság.. Nem fáradozhatunk gyümölcsözően testvéreink javáért, ha nem hordozzuk a szívünkben őket. Aki a rázúduló tömérdek tennivaló közepette is szakít időt az Úrral való bensőséges együttlétre, megtapasztalja, hogy mindenre, ami fontos, jut elég ideje, s amit tesz, nem emberi ügyködés lesz csupán, hanem a Lélek erejében végzett krisztusi szolgálat.

Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy a Te példád és lelkületed szerint hirdessük az evangéliumot! Segíts, hogy bátran éljünk szentségeid gyógyító erejével, a ránk bízottaknak hittel továbbadjuk a Tőled kapott tanítást, s a napnak egy bizonyos órájában minden mást félretéve elvonuljunk Veled, és úgy imádjuk mennyei Atyádat. Tedd, hogy figyelmes szívvel, készséges lélekkel vegyünk részt a szentmisén, amely a legtökéletesebb imádság, az evangélium hirdetésének elsődleges helye és a Te megváltó áldozatodból fakadó kegyelmek gyógyító forrása.

Évközi 22. hét

1Tessz 5,1-6.9-11

Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: ,,Békesség és biztonság”, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ővele éljünk. Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek.

Lk 4,31-37

Azután lement Kafarnaumba, Galilea városába, és ott tanította őket szombaton. Csodálkoztak a tanításán, mert a beszéde hatalommal teljes volt. Volt a zsinagógában egy ember, akiben tisztátalan gonosz szellem lakott. Ez hangosan felkiáltott: ,,Hagyj békén! Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus azonban megparancsolta neki: ,,Némulj el, és menj ki belőle!” Az ördög pedig középre dobta az embert, kiment belőle, és semmit sem ártott neki. Mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: ,,Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?” És a híre elterjedt a környék minden helyén.

Az evangélisták nem hagynak kétséget afelől, hogy az Úr Jézus első szavai és tettei nem csupán a bukott embert, hanem a bukott angyali világot is érintik. Hiszen az embert a sátán csábította bűnre, így Krisztusnak őt kell legyőznie, hogy az ember megmeneküljön. Tehát nekünk sem csupán a test és a vér ellen kell küzdenünk. Az ösztöneink, indulataink negatív hajlamaink felett megszerzett önuralom még kevés: Krisztussal evilág fejedelemét is le kell győznünk magunkban.

Csak a Jézus Krisztusba vetett őszinte hit, a természetfeletti remény, mely várja az ő dicsőséges eljövetelét, és az iránta való rendíthetetlen szeretet tehet képessé arra, hogy a sátánnal harcba szálljunk és diadalt arassunk felette. Ha nem vágyakozunk rá, ha mi is sötétségben járunk, noha a világosság és a nappal fiainak kellene lennünk, akkor a Jézus Krisztusról való ismeretünk is holt tudás lesz csupán, mint a démonoké, akik többet tudnak Istenről, mint az összes teológus együttvéve, azonban nem képesek hinni, remélni és szeretni, így szájukból annak kinyilvánítása, hogy a Názáreti Jézus az Isten Szentje, nem hitvallás, hanem annak csúf karikatúrája.

Urunk, Jézus Krisztus, elgondolkodtató és megszégyenítő azt hallani, hogy saját városod lakói megbotránkoztak Benned, s csak a démonok vallották meg, hogy Te vagy az Isten Szentje. Öntsd szívünkbe kegyelmedet, hogy szívünk teljes odaadásával szeressünk Téged, mindennél jobban arra vágyakozzunk, hogy részt kapjunk a Te életedben, és megvalljuk, hogy Te vagy az Úr, az Isten Szentje, az életünknek örök értelmet adó Üdvözítő. Add, hogy még ha földre sújt vagy ide-oda ráncigál is minket a gonosz lélek, ne tudjon ártani nekünk, akik a Te oltalmadba menekülünk.

Évközi 22. hét

1Tessz 4,13-18

Testvérek, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Lk 4,16-30

Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: ,,Nem József fia ez?” (...) Mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kidobták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek a oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák őt. Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.

Ígéretes kezdetnek lehetünk tanúi a názáreti zsinagógában, amelybe azonban beleront az emberi kisszerűség. A názáretiek ugyanis nem azt várják Jézustól, amit adni akar nekik, hanem annak csupán egy tapintható, vékony szeletét: a nagy tetteket, csodákat, amelyek szebbé, gondtalanabbá teszik ezt a földi életet. Akit azonban Jézusból csak ennyi érdekel, aki csak a csodadoktort keresi benne, s tetteit elválasztja személyétől, aki érzéketlen marad az embert lényének legmélyén megszólító üzenetére, arra csalódás vár. Jézus ugyanis szolgálni jött, de nem mindenféle igényt kiszolgálni. Nem mintha nem akarná, hogy szépnek találjuk ezt a földet – melyet az Atya nekünk teremtett –, csakhogy nem az ég nélkül. Ő nem elégszik meg azzal, hogy valamit adjon, aminek hasznát vesszük itt a földön, hanem önmagát, örökkévaló életét akarja adni nekünk.

Szent Pál éppen arról ír a tesszaloniki híveknek, hogy ne csak ebben a földi életben reménykedjenek Krisztusban. Hiszen az Úr Jézus nem csupán közöttünk élt és meghalt értünk, de dicsőségesen fel is támadt. Örömhírének, melyet elhozott nekünk, éppen az a lényege, hogy szabadulást ad az örök halál rabságában sínylődő foglyoknak, a bűn miatt elhomályosult szemeket a boldogító színelátásra nyitja, s a sátán zsarnoki elnyomása alatt sínylődőket felszabadítja Isten fiainak dicsőséges szabadságára. A hétköznapi dolgokhoz, kellemesekhez és kellemetlenekhez, de még a mély fájdalmat okozó eseményekhez is úgy kell hozzáállnunk, ahogy a szentek tették: Mi ez az örökkévalósághoz képest? Mi ez ahhoz képest, hogy az Úr maga jön el értünk a mennyből, s magával ragad, hogy mindörökké vele legyünk, s benne mindazokkal, akiket ugyanerre az életre hívott?

Az Írásokat minden emberi elképzelést felülmúló módon beteljesítő Jézus Krisztusunk, a Te első eljöveteleddel ráköszöntött a földre az Úr kegyelmének esztendeje. Add nekünk, kérünk, hogy ezt a kegyelmet hittel befogadjuk, s élő reménységgel, a tevékeny szeretet cselekedeteivel várjuk és sürgessük második eljövetedet.

Évközi 22. vasárnap

Sir 3,19-21.30-31

Fiam! Végezd dolgaidat alázatosan, akkor emberi dicsőségnél is jobban szeretnek. Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél, mert egyedül Istennek nagy a hatalma, és őt dicsérik az alázatosak. A dölyfösök gyülekezete számára nincs gyógyulás, mert bűnös sarj vert gyökeret bennük, és nem veszik észre. A bölcs szív megérti a bölcsek mondásait, s a figyelmes fül örömmel fogadja be a bölcsességet.

Zsid 12,18-19.22-24a

Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige. Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé.

Lk 14,1.7-14

Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: ,,Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: ,,Add át a helyedet!” És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: ,,Barátom! Menj följebb!” Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.” (...)

Ha vendégségbe jönne hozzánk a pápa vagy az amerikai elnök, őket az első hely illetné az ünnepi asztalnál. De ha maga Isten lépne be hozzánk? Őt nem tudnánk hová ültetni, mert az első hely nem méltó hozzá. Nem fiktív kérdés ez, hiszen Jézusban eljött hozzánk, és Betlehemet választotta, Názáretet meg a Golgotát, mert csak a gyöngeség, az elrejtettség, az üldözött igazak halála illett hozzá. Jézusban Isten kinyilvánította, hogy ebben a bűnökkel fertőzött világban az utolsó hely az övé, mert így tudja megmutatni, hogy ő egészen más, mint a világ, s hogy az ő hatalma az ingyenes szeretet.

Ezért ha a mai Evangéliumban olvasott tanításokban csupán illemszabályokat látunk, esetleg sok évszázados bölcsesség desztillált cseppjeit – ismerve a legújabb biblikus kutatások eredményét, mely szerint ugyanezeket Jézus előtt már más is elmondta, sőt a kortárs rabbik is tanították –, sajnálatos módon elsiklunk az őseredeti, az embert egészen megrendítő üzenet mellett. Amit itt most egy farizeus házába vendégségre betérve mond, az nem illemszabály, nem is erkölcsi előírás, hanem létmagyarázat: istenségének kinyilatkoztatása, s az üdvösség útja számunkra. Ő nem csupán vendégként érkezett hozzánk, hanem úgy is, mint az örök lakomát rendező Atyaisten küldötte. Mindenkit meghív a lakomára, mindenkit invitál a menyegzős házba, jóllehet tudja, hogy még emberi szinten sem vagyunk képesek jóságát viszonozni.

Urunk Jézus, mi is elmondhatjuk a mai Szentlecke szavaival, hogy nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz járultunk, nem egy félelmetes és távoli istenséghez, hanem Hozzád, az új szövetség közvetítőjéhez, aki értünk és a mi üdvösségünkért emberré lettél. Az a szeretet, ahogy isteni személyed miattunk és értünk egyesült a mi testünkkel, emberi természetünkkel, felülmúl minden emberi szeretetet. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk Hozzád hasonlóan az utolsó helyeket választani, s ezáltal egyre többet értsünk meg isteni szeretetedből.

Évközi 21. hét

1Tessz 4,9-11

A testvéri szeretetről nem szükséges írnom nektek, mert magatok tanultátok Istentől, hogy szeressétek egymást. Hiszen gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Makedóniában. Kérünk azonban titeket, testvérek, hogy ebben gyarapodjatok még, és igyekezzetek békében élni, dolgaitokat végezni, saját kezetekkel dolgozni, mint ahogy megparancsoltuk nektek.

Mt 25,14-30

Úgy lesz akkor, mint amikor egy ember arra készült, hogy külföldre menjen. Hívta a szolgáit és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek a képessége szerint; és elment külföldre. Ekkor rögtön elindult az, aki öt talentumot kapott, dolgozott velük, és szerzett másik ötöt. Éppígy az is, aki kettőt kapott, szerzett másik kettőt. Az viszont, aki egyet kapott, elment, a földbe ásva elrejtette ura pénzét. Sok idő múltán megjött ezeknek a szolgáknak az ura és számadást tartott velük. (...) Odajött az is, aki egy talentumot kapott, és azt mondta: ,,Uram, tudom rólad, hogy kemény ember vagy, aratsz, ahol nem vetettél, és begyűjtesz onnan is, ahová nem ültettél. Mivel féltem tőled, elmentem és elrejtettem a talentumodat a földbe. Íme, itt van, ami a tied!” Az ura azt válaszolta neki: ,,Te gonosz és lusta szolga! Tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök onnan, ahová nem ültettem. Éppen ezért el kellett volna helyezned a pénzemet a pénzváltóknál, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam vissza a magamét. Vegyétek hát el tőle a talentumot és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre! Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!”

A példabeszédbeli úr kemény ember volt: ott is aratott, ahol nem vetett, és ott is begyűjtött, ahol nem ültetett, és ezért a tőle való félelem megbéníthatta a szolgáját. Az igazi Úr, az Isten viszont irgalmas: ott is aratást ad, ahol nem vetettünk, és ott is terméssel ajándékoz meg, ahol nem ültettünk, hiszen ő teremtő Isten, aki még a konkolyt is búzává tudja változtatni. A példabeszédbeli úrtól félni kellett, a mi Istenünktől való üdvös félelem azonban nem bénít meg, ellenkezőleg: felszabadít, és az Úr dolgában való sürgölődésre buzdít. Ha így olvassuk a talentumokról szóló példabeszédet, elsősorban arra a képességünkre kell gondolnunk, melyből mindannyian éppen eleget kaptunk, s melyet kamatoztatni egész életünkre szóló, szent feladatunk: hogy megtanuljunk szeretni, úgy, ahogy minket az Úr Jézus szeret.

A szeretet kamatoztatása nem bonyolult, nem igényel különleges képességeket, rendkívüli figyelmet, görcsös igyekezetet, csak alázatot és állhatatosságot. Aki a csalódásoktól, kudarcoktól, sebektől való félelem miatt nemet mond a szeretetben való kiteljesedésre, aki meg akarja óvni szívét minden fájdalomtól, ezért szívét érzésteleníti vagy elrejti a szeretet kihívásai elől, az megteheti: ezt hívják pokolnak. Az ilyen embert nem Isten veti a külső sötétségre, hanem ő maga választja a szeretetnélküliség belső sötétségét, az Isten nélküli világot, a kárhozatot.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, akiben az Atya kinyilatkoztatta nekünk, hogy mennyire szeret minket, s aki által szeretetének Szentlelkét is nekünk ajándékozta. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy készek legyünk Tőled megtanulni a Szentlélekkel szeretni, s így a végső számadáskor ne valljunk szégyent, hiszen ott nem tehetségünk szerint, hanem a szeretetre való képességünk kibontakoztatása alapján leszünk megítélve, s ennek mértéke szerint részesülünk a végtelen isteni szeretetben.

Keresztelő Szent János vértanúsága

Jer 1,17-19 

(...) Íme, én ma megerősített várossá tettelek téged, vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyai és fejedelmei előtt, papjai és a föld népe előtt. Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok – mondja az Úr –, hogy megmentselek téged. 

Mk 6,17-29 

Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: „Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.” Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki, hogy: „Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!”. Az kiment és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Az így szólt: „Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: „Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

Legtöbbünknek ugyancsak megvan a magunk Keresztelő Jánosa és Heródiása: a jobbik énünk és a rossz szellemünk. Rossz szellemünk – énünknek az a része, melyen keresztül a Kísértő igyekszik eltávolítani Istentől – állandóan azt hajtogatja, hogy jogunk van jól érezni magunkat. Ne törődjünk az Egyházzal, amely folyton a bűnről papol és bűntudatra nevel, hisz ezzel csak örökös kiskorúságban akar tartani. Jobbik énünk viszont – vagyis lelkiismeretünk, mely Istennel magával van kapcsolatban – azt mondja, hogy nem a bűntudatot kell leküzdeni, hanem a bűnt orvosolni, bűnbánatot tartva és Isten irgalmát kérve.

Vajon melyik hangot követjük? Úgy vagyunk, mint Heródes, aki szívesen hallgatta Jánost, de mégsem mert szavai szerint cselekedni? Akit Keresztelő Jánost hallgatva sokszor elfogott a kétkedés, hogy talán nem így kellene élnie, talán meg kellene szakítania a testvére feleségével folytatott bűnös viszonyt, de akaratgyengesége folytán mégis Heródiásnak engedelmeskedett, aki pedig várva várta az alkalmat, hogy Jánostól megszabadulhasson? Bizony, hiába igyekszünk egyensúlyozni jobbik énünk és rossz szellemünk között, ebben a kettősségben nem lehet sokáig élni. Ahogy maga Krisztus Urunk tanította: „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti.” A kettős élet előbb-utóbb oda vezet, hogy nem bírjuk tovább a meghasonlottságot, és inkább engedünk rossz szellemünknek, akár erőnek erejével is elhallgattatva jobbik énünk szavát, s majd csak később – lehet, hogy már túl későn, hacsak Isten meg nem könyörül rajtunk – vesszük észre, hogy ezzel lelki öngyilkosságot követtünk el.

Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy akkor is hallgassunk el nem állítódott lelkiismeretünk szavára, ha az rövid távon hátránnyal, veszteséggel jár számunkra. Add, hogy legyen bátorságunk ellene mondani a gonosznak és minden csábításának, elutasítani mindazt, ami üdvösségünket veszélyezteti, s félelem nélkül vállalni, amire Te hívsz bennünket.

Évközi 21. hét

1Tessz 3,7-13

Ezért vigasztalást találtunk bennetek és a ti hitetekben, testvérek, minden ínségünk és szorongatásunk ellenére is, mivel mi akkor éledünk fel, ha ti állhatatosak vagytok az Úrban. Mivel is róhatnánk le hálánkat értetek Istennél a bőséges örömért, mellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt? Éjjel-nappal igen buzgón esedezünk, hogy meglássuk arcotokat, és pótoljuk azt, ami hiányos még a hitetekben. A mi Istenünk és Atyánk, és Urunk Jézus Krisztus vezesse utunkat hozzátok! Titeket pedig gyarapítson, és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen.

Mt 24,42-51

Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia. Mit gondolsz, ki az a megbízható és értelmes szolga, akit az Úr házanépe fölé állít, hogy adja ki nekik az ételt kellő időben? Boldog az a szolga, akit ura, amikor megérkezik, ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha az a gonosz szolga azt mondja szívében: „Késik jönni az én uram”, és elkezdi verni szolgatársait, eszik és iszik a részegekkel: megjön majd az ura annak a szolgának azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja. Darabokra szabdalja őt, és a képmutatók sorsára juttatja. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!

Az a szolga, aki lelkiismeretesen elvégzi a rábízott feladatot, még csak kötelességtudó beosztott, aki semmi különöset sem tett, mindössze engedelmeskedett Urának. (Urunk, Jézus, figyelmeztet is rá, hogy ne tartsuk magunkat másnak, mint haszontalan szolgának, aki csupán a kötelességét teljesítette.) A hű és okos szolga valami többet is tesz ennél. Nem csupán pontosan teljesíti urának parancsát, de rajta függ lényének egész figyelmével, keresve az ő tetszését. Mindenfajta – Isten és ember, úr és szolga, férfi és nő közötti – hűség alapja a figyelem, amely állandó benső kapcsolatot tart fenn a két fél között. A hűtlenség akkor kezdődik, amikor látszólag még mindent úgy teszünk, mint régen, de szívünk, figyelmünk már másfelé fordult. A tettekben is megnyilvánuló hűtlenség majd csak jóval később jelentkezik, addigra azonban talán már helyrehozhatatlan károkat okozott a másiknak. Ez a figyelem tesz okossá is, mert csak ha figyelünk, akkor fogjuk tudni, mikor van itt a kellő idő, hogy élelmet osszunk.

Aki az Úrra figyel, az tud csak igazán odafigyelni a rábízottakra is. Aki az Úrra figyelés ürügyén elhanyagolja az Úr háza népét, akik fölé rendeltetett, az becsapja magát, mert valójában önmagára figyelve saját lelki tökéletességében tetszeleg. Aki pedig az Úrra nem figyel, mert lefoglalja a testvérek gondja, szintén tévúton jár, mert nem azt a kenyeret adja nekik, amire valójában szükségük van. Még rosszabb, ha valaki üti-veri szolgatársait, azaz uralkodik fölöttük. Saját szerepe helyett az Úr szerepét kezdi játszani, persze rosszul. Ismét csak önmagára figyel, és talán észre sem veszi, hogyan terrorizálja a többieket. Előbb meglazul az Úrral való kapcsolata, majd egészen kívül kerül rajta, ezért is éri teljesen váratlanul az Úr visszatérése.

Urunk Jézus, add nekünk, kérünk, a példabeszédedben elénk állított szolga lelkületét! Segíts, hogy mindenkire, akit ránk bízol, úgy tekintsünk, mint egyedülállóan értékes ajándékra, megismételhetetlen csodára, és úgy szolgáljuk őket, mint Téged magadat, s akkor nem fog váratlanul érni, amikor számadásra érkezel.

Évközi 21. hét

1Tessz 2,9-13

Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívők lettetek. Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket. Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek.

Mt 23,27-32

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: ,,Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérében.” De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét!

Ha az igehirdetést a hallgató oldaláról nézzük, azt kell mondanunk, hogy a leggyatrább prédikációban is fel lehet és fel is kell fedeznünk azt, ami kapcsolatba hoz az élő Istennel, s az igét elménkbe és szívünkbe kell fogadnunk. Teljesen mindegy, hogy az igehirdető pap, püspök jó szónok-e vagy sem, sőt még az sem számít, hogy erkölcsileg kifogástalan-e: ha az evangéliumot hirdeti, egyedül rajtunk, az ige hallgatóin áll, hogy az igehirdetése gyümölcsöző lesz-e bennünk. Ha viszont az ige hirdetőjének oldaláról nézzük, éppenséggel fordított a helyzet. Az igehirdetőnek mindent meg kell tennie, hogy beszéde legyen „hétszeresen megtisztított”, s életét akár emberfeletti erőfeszítések árán is a szentség erőterébe helyezve, az Úr iránti odaadással hirdesse az igét. Mellékes, hogy sokan hallgatják vagy kevesen, érdemesek vagy érdemtelenek, az igehirdetőnek minden alkalommal a tőle telhető legjobbat kell nyújtania, s szavait az Úr iránti odaadás kell hogy átforrósítsa.

Ám ne felejtsük el, hogy az igehirdetőnek még azt megelőzően, hogy hirdetni kezdené az evangéliumot, az ige hallgatójának is kell lennie. A papok is rászorulnak, hogy jó prédikációkat halljanak, értékes elmélkedési könyveket olvassanak, méghozzá nem elsősorban „szakmai” fejlődésük szempontjából, hanem mindenekelőtt azért, mert ők is hívők, akiknek ugyanúgy szükségük van lelki táplálékra, mint minden más hívőnek. De nemcsak az igehirdető lehet hallgató, hanem fordítva: az egyszerű hívő is válhat az evangélium hirdetőjévé. Ma, amikor az emberek tömegei nem járnak templomba, s így nem is hallják a püspök, a pap igehirdetését, még inkább az evangélium hirdetőjévé kell válnia minden megkeresztelt embernek, ott, ahol van, abban a környezetben, ahol éppen él.

Urunk Jézus, az élet Igéje, add meg nekünk kegyelmesen, hogy papjaid igehirdetését készséges szívvel hallgassuk, oda pedig, ahová az ő szavuk nem jut el, mi magunk menjünk, s hirdessük, ha lehet, szóval is, de még inkább beszédes életünkkel a Te örömhíredet.

Évközi 21. hét

1Tessz 2,1-8

Magatok is tudjátok, testvérek, hogy hozzátok való érkezésünk nem volt hiábavaló. Ellenkezőleg, noha előbb, mint tudjátok, szenvedések és bántalmak értek minket Filippiben, mégis, Istenben bízva, a nagy gondok között is hirdettük nektek Isten evangéliumát. Mert a mi igehirdetésünk nem tévedésből fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. Nem mint olyanok, akik az emberek tetszését keresik, hanem Istenét, aki vizsgálja szívünket. Egyáltalán nem szokásunk a hízelgő beszéd, amint tudjátok, sem a kapzsiság alkalmának keresése – Isten a tanúnk erre. Az emberek elismerését sem kerestük, sem a tiéteket, sem másokét. Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket.

Mt 23,23-26

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elvetitek a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!

Az evangélium hirdetése Krisztus működésének a folytatása, hiszen az Úr maga mondotta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Nem egyszerűen mester és tanítvány kapcsolatáról van szó, hiszen Krisztus nemcsak Mester, hanem maga az élő Isten. Nem akármilyen mű folytatásáról van szó, hanem a megváltás művének szolgálatáról. Ezért Jézus Krisztus Szentlelkét, a harmadik isteni személyt árasztja ki az apostolok szívébe, hogy ők is mintegy Jézussá alakuljanak, erkölcseikben is a lehető legteljesebb hasonulásig, és joggal mondhassák: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”

Ez a Jézus Krisztussal való mind teljesebb azonosulás a papságra való felkészülés lényege, hiszen a pap a szentség erejénél fogva az Isten országát hirdető Krisztus sajátos ikonja, eleven képe a hívek számára. Ez nem azt jelenti, hogy ő eleve szentebb, kiválóbb erkölcsileg, mint a hívek, hanem azt, hogy szolgálatának legfontosabb eleme – megelőzve a szentségkiszolgáltatást, a prédikálást, a rábízott egyházközség életének szervezési feladatait – a Jézusról való tanúságtétel: életformájával, életvitelével, minden cselekedetével. Ez magában foglalja, hogy a papnak osztoznia kell Jézus sorsában is. Nem lehet Jézus Krisztus hirdetője, aki mindenben csak az emberek tetszését keresi, aki mindenáron „meg akarja úszni” a kiközösítést, az elítéltetést, a szenvedést és a kereszthalált. Az igazi igehirdető magán viseli Krisztus sebeit: azokat a sebeket, melyeket éppen azok okoztak, akikért él és fáradozik, s melyeket szeretettel felajánl értük. Így és csakis így emelkedhet az igehirdető pap erkölcsileg is abba a magasságba, ahová felszenteltsége ontológiailag helyezte.

Urunk Jézus, köszönjük Neked papjainkat, akiket arra küldesz, hogy mint Szent Pál, egész életükkel hirdessék az evangéliumot. Add, kérünk, hogy kegyelmed erejéből méltónak bizonyuljanak szent hivatásukhoz, mi pedig imádsággal, figyelmes jelenléttel s az evangéliumra nyitott szívvel segítsük őket küldetésük teljesítésében.

Évközi 21. hét

1Tessz 1,2b-5.8b-10

Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben. Az Úr igéjének hirdetése ugyanis tőletek haladt tovább, nem csak Makedóniában és Akhájában. Istenbe vetett hitetek eljutott mindenhová, úgyhogy szükségtelen is arról beszélnünk. Hiszen mindenki beszéli rólunk, hogy hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Fiát, akit feltámasztott halottaiból, Jézust, aki megment minket a jövendő haragtól.

Mt 23,13-22

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Ti magatok nem mentek be, és akik be szeretnének menni, azokat sem hagyjátok bemenni. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejártok tengert és szárazföldet, hogy egy megtérőt szerezzetek, s amikor megszereztétek, magatoknál kétszer inkább a gyehenna fiává teszitek. Jaj nektek, vak vezetők, akik azt mondjátok: ,,Ha valaki megesküszik a templomra, az semmi, de aki megesküszik a templom aranyára, az kötelez.” Ti ostobák és vakok! Mi a nagyobb, az arany, vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? És azt mondjátok: ,,Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de aki a rajta levő ajándékra esküszik, az kötelez.” Ti vakok! Mi a nagyobb, az ajándék, vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Hiszen aki az oltárra esküszik, megesküszik az oltárra és mindenre, ami rajta van. S aki a templomra esküszik, megesküszik a templomra, és arra, aki benne lakik. Aki pedig az égre esküszik, Isten trónjára esküszik, és arra, aki azon ül.

Szent Pál is bejárt tengert és szárazföldet, hogy Krisztus evangéliumát elvigye a pogányokhoz, de ő nem önmagának vagy egy vallási csoportnak, hanem Jézus Krisztusnak akarta „megszerezni” az embereket, minthogy őt is Krisztus szerezte meg és foglalta le magának. Ő nem bezárta a mennyek országát, hanem szélesre tárta kapuját, hogy a pogányok is beléphessenek oda. Éppen azért volt működése sikeres és hatékony, mert nem saját elképzelései, kitűzött céljai mozgatták, hanem Isten ereje, vagyis a Szentlélek, akiben teljesen azonosult az Úr szándékaival. Érte nem sajnált semmiféle fáradságot és áldozatot, s testét-lelkét, szellemi erőit mind Krisztusért vetette be.

Az új evangelizációnak is ilyennek kell lennie. Hiába hirdeti az Egyház Krisztus igazságát, e nélkül a nagylelkű önátadás nélkül igehirdetése erőtlen és hiteltelen marad. A harmadik évezred természetfelettire szomjazó és közösségre vágyó emberére pedig lecsapnak azok a vallási csoportok, melyek igehirdetése külsőleg jobban hasonlít az ősegyház igehirdetésére. A jó szándékú és naiv kereső nem tudja megkülönböztetni az igazi evangelizációt a hatásos utánzattól. Könnyen megtéveszti a jól kitalált és ügyesen tálalt körítés: a Bibliából vett szavak, a különböző pszichológiai manipulációkkal gerjesztett jó hangulat és a saját szemével látott csodák (egyik-másik talán még igazi is lehet). Van azonban egy objektív jel, amely segíthet a szellemek megkülönböztetésében, az utánzatok leleplezésében, az, amit Jézus a szemére is vet a farizeusoknak és írástudóknak: az anyagiasság. A templom aranyának és az áldozati ajándéknak megkülönböztetett tisztelete mögött nem más van, mint nyers materializmus.

Urunk Jézus, Te mondottad: „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy ne sajnáljunk semmi fáradságot evangéliumod hirdetésére, jutalmul pedig ne várjunk mást, mint a boldog, örök életet Veled, az Atya jobbján.

Évközi 21. vasárnap

Iz 66,18-21

De én ismerem tetteiket és gondolataikat, és eljövök, hogy összegyűjtsek minden nemzetet és nyelvet; eljönnek majd, és meglátják dicsőségemet. (...) Elhozzák valamennyi testvéreteket az összes nemzet közül ajándékul az Úrnak, lovakon, kocsikon és gyaloghintókon, öszvéreken és tevéken szent hegyemre, Jeruzsálembe – mondja az Úr –, ahogy Izrael fiai hozzák az ajándékot tiszta edényben az Úr házába. És közülük is választok papokat és levitákat – mondja az Úr.

Zsid 12,5-7.11-13

Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: ,,Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad”. (...)

Lk 13,22-30

Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. Közben valaki megkérdezte tőle: ,,Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Ő ezt felelte nekik: ,,Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: ,,Uram! Nyisd ki nekünk!” Ő ezt feleli majd nektek: ,,Nem tudom, honnan valók vagytok.” Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: ,,Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.” Ő erre azt feleli nektek: ,,Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!” Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. Mert íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Jézus nem azért jött, hogy ilyen vagy olyan képet fessen a túlvilágról, és fantáziánkat megmozgató színes vonásokkal ecsetelje, milyen lesz odaát, hanem azért, hogy megmutassa, hogyan lehet az üdvösségre eljutni. Ezért a kíváncsiskodó kérdésekre nem válaszolt, a földies logikába őt belevinni igyekvő kérésekről tudomást sem vett, amikor viszont arról érdeklődött valaki, hogy mit kell tennie, hogy elnyerje az üdvösséget, habozás nélkül megadta a személyre szóló és egyértelmű választ – más kérdés, hogy ezt meghallva a gazdag ifjú például leverten távozott, mert az Úr által támasztott követelmény teljesíthetetlennek tűnt számára.

Nincs fontosabb, mindannyiunk életét közvetlenebbül érintő téma, mint az üdvösségünk, de csak az van tisztában a jelentőségével, aki már megtapasztalta, milyen az, amikor a kárhozat örvényei húzzák lefelé. Olyan ez, mint egy tűzvész vagy baleset alkalmával, amikor azok, akik életveszélyben vannak, nem azt kérdezgetik a segítségükre siető mentőktől, hogy tessék mondani, előreláthatólag hányan fognak megmenekülni… Jézus tehát nem válaszol a kérdésre, helyette egy ijesztő szót mond: „Agonidzeszte...” Nem egyszerű törekvésről, jámbor igyekezetről beszél, hanem agóniát, haláltusát emleget, amelynek árán lehet csak üdvösségre jutni. Mert az életre mindig szűk kapu vezet. A testi életre is a születéskor, a szabadságra is, az erkölcsi tisztaságra és a teljes mélységükben felvállalt emberi szeretetkapcsolatokra is. Ezek mind tágabb világok, ha tetszik, túlvilágok az előző világhoz képest, melybe csak mintegy agonizálva, haláltusát víva lehet átjutni.

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy puszta kíváncsiságból vagy ami még rosszabb, önigazolás gyanánt tegyünk fel kérdéseket az üdvösséggel kapcsolatban. Segíts kegyelmeddel, hogy legyen bennünk bátorság annak a keserves, mégis mindennél kívánatosabb kínnak az elviselésére, amely nélkül nem tudnánk megszületni Isten számára, megszületni az üdvösségre.