2020. április 30., csütörtök

Húsvét 3. hete

ApCsel 8,26-40

(…) S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: „Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: „Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?” Az így felelt: „Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje. Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt: „Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet. A sorsával ki törődik? Hisz életét elvették e földön.” Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?” Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: „Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. (…)

Jn 6,44-51

Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. (…)


Az Atya vonzásának engedelmeskedő kereső ember és a Szentlélek indításának engedelmeskedő, Jézus Krisztus küldetésében járó keresztény egyaránt úton van, s egyszer csak találkozik. Azért vagyunk küldöttek, hogy odalépjünk azokhoz, akik már felismertek szívük mélyén egy bizonyos vonzást, de még nem tudják, pontosan hová is tartanak, hol annak a titokzatos mágneses erőnek a forrása, amelynek hatása alá kerültek. Ehhez, persze, mindenekelőtt az kell, hogy észrevegyük, kik azok a környezetünkben, akikhez oda kell szegődnünk, nem saját kezdeményezésünkből, hanem a Szentléleknek engedelmeskedve. Nem provokációra, gyanútlan járókelők leszólítására, erőszakos térítésre küld a Szentlélek, hanem arra, hogy odaszegődjünk azok mellé, akik keresnek ugyan, de nincsen, aki a mind teljesebb látásra és értésre juttassa őket, s elvezesse Krisztushoz.

A másik lecke, amit ma megtanulhatunk, hogy beszélgetésünk abból induljon ki, ami foglalkoztatja azt, akihez odaszegődtünk. Amikor azonban mi kezdünk beszélni, egy percig sem szabad elfelednünk, hogy kit kell hirdetnünk. A harmadik évezredben mi nem sikeres életet, önmegvalósítást, de még csak nem is szellemi-lelki energiáknak köszönhető magasabb fokú tudatállapotot hirdetünk, hanem egy személyt: Jézus Krisztust, az Atya küldöttét, akinek mi folytatjuk küldetését itt a földön. Ne hárítsuk magunktól ezt a feladatot, mondván, mi nem vagyunk illetékesek, mert nem vagyunk papok, vagy mert nincs teológiai végzettségünk. Elsősorban nem teológiai diplomára, hanem élő hitre van szüksége ma a körülöttünk élőknek, s ha az Egyház missziós lendülete alábbhagyott, annak nem annyira teológiai képzettségünk hiánya, hanem hitünk gyöngesége az oka.

Urunk Jézus, küldd el nekünk Szentlelkedet, hogy legyen bátorságunk nekünk is kivenni a részünket az egész világra irányuló misszióból. Add kegyelmedet, hogy szüntelenül megmaradjunk a Te vonzásodban, és ezáltal vonzzunk másokat is Hozzád. Segíts, hogy kereső testvéreink Téged magadat ismerjenek fel bennünk, aki a mi szavaink, tetteink, életünk példája által akarod feltárni a világnak az Atya üzenetét.

2020. április 29., szerda

Sienai Szent Katalin, Európa társvédőszentje

1Jn 1,5 - 2,2

Ez az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem cselekszünk igazságot. Ha azonban világosságban járunk, mint ahogy ő is világosságban van, akkor közösségben vagyunk egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk. Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezett is, van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.

Mt 11,25-30

Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.


A világmindenségben egyedül az emberi szív tud remélni, csak az emberi szív tud valóban örülni, s örömét megosztani valakivel. Jézusnak az evangéliumokban megőrzött imádságaiból – melyek közül az egyiket az öröm pillanatában, a másikat a szenvedés órájában, a harmadikat pedig akkor mondja, amikor a kettőt egyszerre éli át – mindenekelőtt azt tanulhatjuk meg, hogy örömében és szenvedésében egyaránt Istenhez fordult. Ebben az állandó Atyához fordulásban van a legmélyebb identitása. Az élet öröme számára akkor teljes, ha azt megosztja az Atyával, ha hálát ad neki, az élet szenvedése pedig csak akkor elviselhető, ha Atyja akaratát keresi és találja meg benne. Ő az Atyát szüntelenül úgy látja, mint minden öröm végső célját és mint menedéket a nagy szenvedések idején.

Szent Katalin ezt értette és élte. Bár voltak elragadtatásai, soha nem az eksztázist kereste, hanem az öröm végtelen forrását, bár testén viselte az Úr szenvedéseinek jegyeit, nem a szenvedést szerette, hanem a benne megpillantott, egyetlen menekvést, Jézus Krisztust, és az ő Atyját, akiben még akkor is lehet reménykedni, amikor már minden földi reménység szertefoszlott. Ebből fakadtak rendkívüli tettei, Istenről szóló látomásai és tanításai, irgalmas szeretetének hősies fokban gyakorolt cselekedetei – de imádsága, Istennel való kapcsolata mindenekelőtt a hétköznapokban mérettetett le és bontakozott ki. Ezért csendes hétköznapjai sem szürkék és egyhangúak, hanem tartalmasak és gyönyörűek voltak.

Urunk Jézus, Te most is azzal és csakis azzal tudsz könnyíteni életünk terhein, azzal tudod megédesíteni számunkra a mindennapi kereszthordozást, hogy kinyilatkoztatod, hogy az Isten Atya, és példát adsz nekünk, hogy életünk örömteli és fájdalmas eseményeivel őhozzá fordulhatunk. Köszönjük, hogy belehallgathatunk az Atyához intézett imádságodba, és kérünk, add nekünk kegyelmedet, hogy kitartsunk a hétköznapok csöndjében, s akár örömben, akár szenvedésben van részünk, azt mindig, minden pillanatban az Atyával éljük át Általad a Szentlélekben.

2020. április 28., kedd

Húsvét 3. hete

ApCsel 7,51 – 8,1a

„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok.” Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.” Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban. (…)

Jn 6,30-35

Erre megkérdezték tőle: „Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: »Égi kenyeret adott enni nekik.«” Jézus ezt válaszolta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”


A Szentírás leginkább elítélő kijelentései mindig a Szentléleknek való ellenállásra, a Szentlélek elleni bűnökre vonatkoznak, s kivétel nélkül mindig a magukat vallásosnak tartó embereket érintik, ahogy a mai Szentleckében és Evangéliumban egyaránt látjuk. A farizeusok és a nép vénei lépten-nyomon Istent emlegetik, de egyre érzéketlenebbek az ő jeleire: vagy csak hivatkozási alapként használják jól kiépített vallási rendszerük olajozott működéséhez, vagy pedig újabb és újabb jeleket követelnek. Mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a vallásos embert, nevezetesen az, hogy egyszer csak megszűnik az Istennel való kapcsolata.

Az előbbi esetben az ájuláshoz hasonló állapot következik be: a szervezet életfenntartáshoz szükséges funkciói működnek, de hiányzik az értelem, a szellem aktivitása. Ha azonban ez tartósan így marad, az életjelenségek előbb-utóbb megszűnnek. A próféták látomásai, jövendölései éppen ebből a tetszhalott állapotból akarták felrázni a szent népet újra meg újra, hogy visszaállítsák az eredeti, élő kapcsolatot Isten és az ember között, hogy az lássa a megnyílt eget, ahogy István diakónus látta. A másik fajta hozzáállás, a jelek követelése, a szüntelen bizonyítékra várás szintén halálhoz vezet, mert pontosan a hitet, a reményt és a szeretetet öli meg. Két ember szerelmét, szeretetét is meg tudja fojtani az a fajta bizalmatlanság, amely képtelen észrevenni és értékelni a diszkrét, mégis oly beszédes jeleket, s helyettük biztosítékot, garancialevelet vár, s ugyanez mérgezi meg és teszi tönkre az Istennel való kapcsolatunkat.

Urunk Jézus, köszönjük Neked az Eucharisztiát, irántunk való szereteted kézzelfogható jelét, melyben nem megfellebbezhetetlen bizonyítékot kínálsz, hanem törékeny, de életadó jelenlétedet a kenyér és bor színe alatt. Kérünk, hogy e szentség kegyelmei által emelj fel bennünket a bizalom és az ingyenesség világába, ahol szüntelenül nyitva látjuk az eget, s lélekben és igazságban imádjuk az Atyát.

2020. április 27., hétfő

Húsvét 3. hete

ApCsel 6,8-15

István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: „Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.” Ilyen módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. (…) Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.

Jn 6,22-29

Másnap a tömeg, amely a tengeren túl állt, észrevette, hogy csak egy bárka volt ott, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival a bárkába, a tanítványai egyedül távoztak el. Jöttek viszont Tibériásból más bárkák annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. Amikor tehát a sokaság meglátta, hogy nincs ott sem Jézus, sem a tanítványai, beszálltak a bárkákba, és Jézust keresve Kafarnaumba mentek. Amikor megtalálták őt a tengeren túl, azt mondták neki: „Mester, mikor jöttél ide?” Jézus azt felelte: „Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével.” Erre azt kérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?” Jézus azt felelte: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.”


Nem elég az, hogy keressük Istent, mert vágyainkat követve könnyen a gyakorlati materializmus vagy a túlzott spiritualizmus csapdájába esünk. Néha csupán földi szükségletünk kielégítésének szükséglete visz Jézushoz, máskor pedig a legszükségesebbekről is elfelejtünk gondoskodni, s elégedetten állapítjuk meg magunkról, hogy mennyire lelkiek vagyunk. Valójában azonban e kétféle magatartás végső soron ugyanarról a tőről fakad: mindkettőben az ember áll a középpontban, aki kimondva-kimondatlanul így imádkozik: „Legyen meg az én akaratom!”

Ezért is van szükségünk az olyan időszakokra, amelyekben megtapasztaljuk az éhséget, sivárságot, sötétséget. Az ilyenkor tanúsított állhatatosság, kitartás Urunk mellett minősíti ajándékokban bővelkedő korszakaink vallásosságának hitelességét. Ha nem csupán ajándékaiért szerettük Istent, akkor ezek a nehéz idők megerősítenek hitünkben, és nagyot lendítenek előre a lelki fejlődés útján. Ha viszont a lelki ínyenckedés volt vallásosságunk fő jellemzője, akkor most alapos leckét kapunk. Ez is fejlődésünket szolgálja, hogy ezentúl már ne csupán testi-lelki igényeink kiszolgálójának tekintsük az élő Istent, hanem a hit útját járva olyan eledelért fáradozzunk, amely megmarad az örök életre: őt magát akarjuk – önmagáért.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy ne felszínes vágyainkat kövessük, ha mégoly „lelkieknek” tűnnek is, hanem a Te jeleidet, melyekkel a Forráshoz akarsz elvezetni bennünket. Ne engedd, hogy megelégedjünk ajándékaiddal, melyek testileg vagy lelkileg, érzelmileg jóllakatnak minket, hanem segíts, hogy a jóízű falatozás és a lelki örömökben való lubickolás közben is mindig Rád tekintsünk, és hálát adjunk Neked, hiszen az igazi, múlhatatlan öröm nem más, mint hogy mindörökre Veled lehetünk.

2020. április 26., vasárnap

Húsvét 3. vasárnapja

ApCsel 2,14.22-28

(...) Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: ,,Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem.”

1Pét 1,17-21

És ha Atyának hívjátok azt, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cselekedete szerint, járjatok félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek.

Lk 24,13-35

(...) Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: ,,Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: ,,Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.


Az emberi élet folytonos zarándokút az örök haza felé, s ezen az úton a feltámadt Krisztus társul hozzánk, mint az emmauszi tanítványokhoz. Ők mindaddig, míg látták Jézust, nem tudták, kicsoda ő valójában, amikor viszont felismerték a kenyértörésben, máris eltűnt a szemük elől. Azt, hogy mi is felismertük őt a hitben, az bizonyítja, hogy nem látjuk őt. Ez az ismeret ugyanis végtelenül több, mint a látás. Mérhetetlenül értékesebb ajándék nem látni Krisztust, de tudni, hogy kicsoda, mint látni, de nem ismerni őt. Azoknak, akik még nem ismerik Jézust a hitből, szívük lángolása jelzi, hogy életük egyetlen reménye Jézus. Azoknak viszont, akik már ismerik, a szent félelem jelzi az üdvösség további útját. Mert nem elég elméletileg tudni, kicsoda is Krisztus: az ő egzisztenciális ismeretét csak az az üdvös félelem adhatja meg, mely kiöl a szívből minden más, profán félelmet, és így felszabadít a bűnös világ szolgaságából. Azért szent ez a testünket-lelkünket átjáró, édességes félelem, mert hozzákapcsol a szent Istenhez, nem pedig elválaszt tőle. Ez idézi elő a megrendültséget, amely nélkül senki sem üdvözülhet.

Az emmauszi evangélium még két nagy kegyelmet tár elénk: a kenyértörés, a szentmise végtelen ajándékát, és az apostoli közösségét. Ezek nélkül a Krisztusba vetett hit elsekélyesedik, egyéni látomássá zsugorodik, s nem talál vissza Jeruzsálembe, velük viszont az Egyház közös hitében elnyeri teljességét.

Feltámadott Jézusunk, számunkra már nem titokzatos Idegen, hanem a Felismert vagy, aki Rólad szerzett belső ismeretünket mind inkább elmélyíted a szentáldozásban. Kérünk, őrizd meg szívünket a szent megrendülés állapotában, hogy felszabadulva a bűnös világ szolgaságából egyre jobban ragaszkodjunk Hozzád, és segíts, hogy személyes, belső ismeretünk utat találjon az Egyház közös hitébe és az apostolok közösségébe, hogy ott kiteljesedhessen, és testvéreinknek is javára legyen.

2020. április 25., szombat

Szent Márk evangélista

1Pét 5,5b-14

Hasonlóképpen ti ifjak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek! Mindnyájan öltsétek magatokra az alázatosságot, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok. Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen, tudjátok ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés vár testvéreitekre is, akik ezen a világon vannak. Minden kegyelem Istene pedig, aki meghívott titeket az ő örök dicsőségére Jézus Krisztus által, maga fog minket – miután kissé szenvedtünk – tökéletesíteni, megerősíteni, megszilárdítani és megalapozni. Neki legyen dicsőség és uralom mindörökkön örökké! Ámen. Szilvánusz, a hű testvér által – úgy gondolom – röviden írtam nektek, kérve-kérve titeket, és tanúságot téve arról, hogy Isten igaz kegyelme az, amelyben éltek. Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam. Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával! Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok! Ámen.

Mk 16,15-20

Azután ezt mondta nekik: ,,Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölvétetett a mennybe, és ül az Istennek jobbja felől. Azok pedig elmentek és prédikáltak mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, a tanítást megerősítette, s csodajelekkel kísérte.


Egy levél sok esetben semmit sem mond azoknak, akik kívül állnak azon a kapcsolaton, amelyben az a levél megszületett, azoknak viszont, akik benne vannak, egy egész világot jelent. Nekünk, akik ugyanabba a közösségbe tartozunk, mint Szent Péter és Szent Márk, nem szabad a levél végén olvasható, esetlegesnek tűnő üdvözleteket úgy olvasnunk, mintha ránk egyáltalán nem tartoznának. Éppen ellenkezőleg, egy egészen alapvető hittitkot, misztériumot tárnak elénk.

Milyen hitbeli materializmus az, ha azt hisszük, hogy csak mi köszönthetjük egymást egy levél, egy telefon, egy találkozás alkalmával, néha „szent csókkal” erősítve meg egymást az örök haza felé vezető úton? Odaátról is kapunk üdvözletet, éppen itt és most. A főapostol, Szent Péter az ő „fiával”, Márkkal együtt szelíden fölénk hajolva és imádságával átölelve így szól hozzánk: „Kegyelem neked, aki Jézus Krisztusban vagy, kegyelem neked, Jézus választottja, aki még Babilonban, az istenellenes világban élsz! Köszöntünk téged mi, akik már a mennyei Jeruzsálemben vagyunk.” De hát akkor miért nem füllel hallható módon szólnak hozzánk Isten szentjei? Mert már mindent elmondtak nekünk szavaikkal, írásaikkal és életük példájával. Szent Márk evangéliuma az ő beszéde hozzánk. Ha itt ülne velünk szemben, többet ennél akkor sem mondhatna. A szentek mostani hallgatása Isten csöndjének visszhangja. Beszédes ez a csönd, a legszemélyesebb, legszeretetteljesebb módon megelevenedik benne mindaz, amit valaha is leírtak okulásunkra, különösen is a szent evangélisták.

Feltámadott Urunk, Jézus, szent apostolaid és evangélistáid, köztük Szent Péter és Szent Márk ma is ott vannak a megdicsőült Jézussal az Atya dicsőségében, mint a megdicsőült Egyház tagjai. Köszönjük Neked a szentek közösségét, és kérünk, erősítsd meg bennünk a hitet, amely bátran átlépi a csupán szemmel látható, szűkös világ kereteit, és Isten szentjeinek világába vezet.

2020. április 24., péntek

Húsvét 2. hete

ApCsel 5,34-42

(…) „Ennélfogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.” (…)

Jn 6,1-15

Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt. Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. Fülöp azt felelte neki: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.” A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?” Jézus erre azt mondta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: „Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!” Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet művelt, azt mondták: „Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!” Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.


Tegnapi elmélkedésünk fényében a mai Evangéliumot is egy magasabb szinten, Pünkösd világosságában kell újraolvasnunk és értelmeznünk. A kenyérszaporítás története Húsvét és Pünkösd előtti esemény – megtörtént, elmúlt. Jézus földi testével nincs többé közöttünk, hogy kezét kinyújtva hálát adjon, s a kenyeret és a halat szétossza az emberek között. De nem is azokra a mozzanatokra kell figyelnünk, amelyek soha vissza nem hozhatók, hanem azokra, amelyek örök jelentéssel bírnak. Hiszen a kenyérszaporítás csodája, akárcsak a pusztabeli manna, előképe egy nagyobb, isteni valóságnak.

A kenyér arra a kenyérre utal, melyet Jézus az utolsó vacsorán önmaga testeként osztott ki tanítványainak. Ezt erősíti a mozdulat azonossága és az „eucharisztészasz” (hálát adott) ige használata. A pap kezéből ma is százakhoz, ezrekhez jut el ez a kenyér, és táplálja bennük az isteni életet. A hal pedig a korabeli zsidó ember számára a végidőket jelenti (erre utal az apostoloknak adott ígéret is: „Emberek halászává teszlek titeket”). Vagyis Jézus nagy erővel meghirdeti, hogy vele elkezdődik a végső korszak: Isten utolsó és végső üzenetét közli az emberrel, és máris ő maga, Isten van jelen az ő népe számára.

Urunk Jézus, ha mi is úgy rá tudnánk hagyatkozni az Atya gondviselő szeretetére, mint ahogy Te ráhagyatkoztál, s úgy adnánk hálát, és kezdenénk szétosztani, amink van, a kenyérszaporítás csodája ma is megismétlődne, mint ahogy meg is ismétlődik az Istennek átadott életű emberek keze által. De Te elsősorban nem arra a kenyérre irányítod figyelmünket, amely csupán halandó életünk fenntartására szolgál, hanem az igazi, szellemi Kenyérre, mely az örök élet záloga bennünk. Szítsd fel bennünk a vágyat az után az örök lakoma után, melyet készítesz nekünk, s használj fel minket is, hogy áldásodat továbbadva tápláljuk azokat, akiknek lelke Rád éhezik.

2020. április 23., csütörtök

Húsvét 2. hete

ApCsel 5,27-33

Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap a szemükre vetette: „Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Erre Péter és az apostolok azt felelték: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek. Isten fejedelemmé és üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” Mikor ezt hallották, feldühödtek, és arra gondoltak, hogy megölik őket.

Jn 3,31-36

„Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó. Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz a Fiúban, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja marad rajta.”


Istengyermeki életünk Pünkösdkor kezdődött, amikor is Isten nem szűkösen, hanem túláradó bőséggel ajándékozta nekünk Szentlelkét, aki az ő legbensőbb életébe vont be bennünket. Ezért a keresztény hit nem egy bizonyos tanítással való értelmi-érzelmi azonosulás, hanem élet, amely túlmutat a földi lét keretein. Nekünk nem a földön járó Jézus nyomába kell szegődnünk, mint az apostoloknak; nem kereszthalálában kell felismernünk, hogy ő valóban Isten Fia, mint ahogy a római századosnak; de még csak nem is feltámadásában kell őt Úrnak és Istennek vallanunk, mint Szent Tamásnak. Számunkra minden Pünkösddel, a Szentlélek kiáradásával kezdődött a keresztségben, amikor Krisztus élete betöltött bennünket, s a hit által egyre jobban kibontakozik bennünk.

Tanúságtételünknek innen kell forrásoznia. Tanúskodni Jézusról nem azt jelenti, hogy elmondjuk a történetét, nem is csupán azt, hogy Megváltónknak valljuk meg őt még csak nem is azt, hogy hirdetjük az ő tetteit és tanítását, hanem végső soron azt, hogy ugyanazt az életet éljük, amit ő: az ő istengyermeki életét a magunk körülményei között. A „mi és a Szentlélek” kifejezés így egészen más értelemben tűnik fel előttünk: azt jelenti, hogy rajtunk keresztül a Szentlélek tanúskodik, s az ő erejével az Atyához vonzhatjuk embertársainkat, miként Jézus tette.

Urunk Jézus, add, hogy mind jobban Hozzád hasonuljunk, s ez a Veled való azonosulás alakítsa át egész életünket. Segíts, hogy ne körülményeink megváltozásától várjuk, hogy jobbak, szentebbek legyünk, hanem attól, hogy Te fokozatosan átalakítod benső világunkat, viszonyunkat elsősorban Istenhez, majd magunkhoz, embertársainkhoz és a dolgokhoz is. Nem kérjük azt a kiváltságot, hogy külsőleg is megjelenjenek testünkön a Te sebhelyeid, mint a kiválasztott stigmatizáltakon, de kérjük, fogadd el sebzettségeinket, külső-belső szenvedésünket, hogy azok a Te szenvedéseddel egyesítve megváltó művednek részévé legyenek a világ életéért.

2020. április 22., szerda

Húsvét 2. hete

ApCsel 5,17-26

Felállt ekkor a főpap, és mindnyájan, akik vele tartottak – vagyis a szadduceusok pártja –, elteltek irigységgel. Elfogták az apostolokat, és a nyilvános börtönbe vetették őket. Az Úr angyala azonban éjjel kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket, és azt mondta: „Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást az örök életről.” Miután ezt hallották, virradatkor bementek a templomba és tanítottak. Mikor megérkezett a főpap és akik vele voltak, összehívták a főtanácsot, vagyis Izrael fiainak összes vénjét, és elküldtek a börtönbe, hogy elővezessék őket. De amikor a szolgák odaértek és kinyitották a tömlöcöt, nem találták ott őket. Visszatértek tehát és jelentették: „A börtönt egész gondosan bezárva találtuk ugyan, az őrök is ott álltak az ajtók előtt, de amikor benyitottunk, senkit sem találtunk ott.” E szavak hallatára a templomőrség parancsnoka és a főpapok megdöbbentek azon, ami történt. Ekkor beállított valaki, és hírül hozta nekik: „Íme a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, a templomban állnak és tanítják a népet.” Erre a parancsnok elment a szolgákkal, és erőszak alkalmazása nélkül elhozta őket, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket.

Jn 3,16-21

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. (…)”


Az „örök élet” kifejezés nem végtelen hosszú időtartamot jelöl, hanem a földihez képest más minőségű, isteni életet. Ahogy van növényi, állati és emberi élet itt a földön, úgy van egy másfajta élet, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet, mivel Isten élete bennünk, nincs alávetve a növény, az állat és az ember evilági léte törvényeinek. A Szentlélek élete ez bennünk, aki Jézus Krisztus fiúságában részesít, s így az Atya gyermekeivé tesz minket. Ez az istengyermeki élet, amely már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra – hiszen istenfiúságunk szintjén nem halunk meg –, és tart az örökkévalóságon át,.

Akiben ez az élet munkál, annak nem kell tartania az ítélettől sem. A hit által már átment az ítéleten, és Isten gyermekeinek a biológiai élethez képest egészen más minőségű életét éli. A testi halálnak semmiféle hatalma nincs ezen az életen. A halállal csak ez a földi élet zárul le, amely születésünk pillanatától kezdve a megsemmisülés felé tartott. Ennek az életnek folyamán azonban megismertük Jézus Krisztust, és a hit által új életet nyertünk benne, amely az idők végén majd teljes dicsőségében kinyilvánul az egész világ előtt.

Urunk, Jézus Krisztus! Dicsőítsünk Téged Atyáddal együtt, aki úgy szerette a világot, hogy Téged adott nekünk, hogy aki Benned hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen; és Szentlelkeddel, akit azért küldesz el nekünk, hogy létezésünk legmélyét átalakítva képessé tegyen minket örök, szentháromságos életed befogadására.

2020. április 21., kedd

Húsvét 2. hete

ApCsel 4,32-37

A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban. Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott dolgok árát elhozták, és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt. Így József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta – ennek jelentése: Vigasztalás fia –, mivel szántóföldje volt, eladta azt, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához.

Jn 3,7b-15

„Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.” Nikodémus megkérdezte: „De miképpen lehetséges mindez?” Jézus azt felelte neki: „Te Izrael tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony mondom neked, hogy amit tudunk, azt mondjuk el, és amit láttunk, arról tanúskodunk, de a mi tanúságunkat nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról szóltam nektek és nem hiszitek, hogyan fogjátok majd elhinni, ha a mennyei dolgokról beszélek nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.”


Amiről a mai Szentleckében olvasunk, az a feltámadott Jézus legnagyobb csodája a történelemben, amely a mélyben már megvalósult, de a felszínen még az Egyházon belül is csak néhány kivételes pillanatban válik láthatóvá. Az eredeti bűn olyan hasadást támasztott ember és ember között, hogy a szívek és lelkek igazi egységét csak Jézus Krisztus, az Isten Fia volt képes visszaállítani kereszthalála által, amelynek gyümölcse a Szentlélek kiáradása, az újjászületés a keresztség szentségében. Ez a fajta, az egyazon belső isteni élet szerinti egység ugyanis emberi erőfeszítéssel elérhetetlen, viszont a keresztség által már létrejött ott, ahol mindegyikünk legegyénibb, legszemélyesebb élete ered. Hatékonnyá azonban csak akkor válhat, ha felismerjük és vállaljuk. Nekünk, keresztényeknek tehát nem az a feladatunk, hogy létrehozzuk az Egyház egységét, mert azt a Szentlélek a mélyben már megvalósította, hanem hogy vállaljuk ezt az egységet, és felszínre hozzuk az élet minden területén.

Ezek után nem nehéz megjósolni, hiszen a mélyben már megvalósult, hogy mi lesz az Egyház jövője: csakis az, ami a jeruzsálemi közösségben a kezdetekkor már megmutatkozott. A jeruzsálemi ősegyház azért örök példakép előttünk, mert tagjai mindenekelőtt Istenben, az élet ősforrásában kapcsolódtak össze, s ez a köztük lévő egység ragyogott fel mindennapjaikban: az értelem, az akarat, az erkölcs és az érzület világában, sőt még az anyagi javak megosztásában is.

Urunk Jézus, légy közöttünk, és ösztönözz Szentlelkeddel, hogy a folyamatos megtérés fáradságos, de békét adó erőfeszítésével a felszínre hozzuk a köztünk lévő egységet, hogy ezáltal hitelesen tanúskodhassunk Rólad, s így elhiggye a világ, hogy valóban az Atya küldött Téged.

2020. április 20., hétfő

Húsvét 2. hete

ApCsel 4,23-31

Péter és János elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: ,,Urunk, te vagy az, aki alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad: »Miért acsarkodnak a nemzetek s terveznek hiúságokat a népek? A föld királyai felkeltek, egybegyűltek mind a fejedelmek az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen«. Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. Most tehát, Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által.” Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét.

Jn 3,1-8

(...) Jézus ezt felelte Nikodémusnak: ,,Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.” Nikodémus megkérdezte: ,,Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy megszülessék?” Jézus azt válaszolta: ,,Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Ami a testből született, az test, és ami a lélekből született, az lélek. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.”


Péter és János által a Szentlélek ma a hiteles keresztény szemlélődésre és az ebből fakadó imádságra tanít bennünket. Négy összetevője van ennek a hiteles szemlélődésnek, s így a keresztény imának és életnek is. A keresztény szemlélődés nem okok után kutat, hanem a hit figyelő szemével egységben látja ezt a négy elemet: azt a valóság, amelyet mi magunk tapasztalunk; a teremtés isteni tényét; az ószövetségi kinyilatkoztatást és a mi Urunk, Jézus Krisztust, a Feltámadottat. Ez a négy elem úgy kapcsolódik össze, hogy mindazt, ami történik velünk, Isten kinyilatkoztatásának fényénél értelmezzük. A kinyilatkoztatás első igazsága pedig a teremtés, vagyis az, hogy létezésünk mindenestől a teremtő Istennek köszönhető, aki a nemlétezésből hívott elő és tart fenn bennünket. Az ószövetségi kinyilatkoztatás azért lényeges, mert Isten választott népének adott üzenete keresztény létünkre is érvényes, végső értelmét pedig éppen Jézus Krisztus halálának és feltámadásának fényében nyeri el, hiszen Jézus az a kulcs, amely az Ószövetség zárját megnyitja értelmünk előtt, s akiben beteljesedik mindaz, amit Isten Izraelnek megígért.

Az az imádság, amelyben ez a négy elem együtt található, mindenekelőtt az Egyház zsolozsmája. Benne a zsoltárok az Ószövetségben adott isteni kinyilatkoztatást foglalják össze imádság formájában, és már a Jézus Krisztusban nyert beteljesedés fényében. A teremtés titkát pedig nem csupán a zsolozsma zsoltárai és himnuszai idézik fel, hanem mély értelműen utal rá a zsolozsmázás maga, amely átszövi a nappalt és az éjszakát, s ezzel az idő egészét, valamint cselekedeteinket, életünk minden eseményét a teremtő Istennel hozza kapcsolatba.

Taníts meg, Urunk, minket úgy imádkozni, hogy Benned szemléljük és ítéljük meg saját helyzetünket és a világ dolgait, s add ajkunkra a zsoltárok szavait, melyek egyszerre születtek az emberi szív keresetlen őszinteségéből és a Szentlélek ihletéséből.

2020. április 19., vasárnap

Húsvét 2. vasárnapja

ApCsel 2,42-47

Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. (...) Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.

1Pét 1,3-9

Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával élő reménységre szült újjá minket, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. (...) Ennek örülni fogtok, ha most szomorkodnotok kell is egy kissé a különféle kísértésekben, hogy hitetek próbája a romlandó aranynál – melyet tűz által próbálnak meg – sokkal értékesebbnek bizonyuljon dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre Jézus Krisztus megjelenésekor, akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek; s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét.

Jn 20,19-31

(...) Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.” (...)


Nem kétséges, Tamás miatt, Tamásért jött el Jézus nyolc nap múlva, mert hallotta, amit Tamás mondott a többi apostolnak, és látta gondolatait. Minden megjelenése a személyes szeretet és törődés megnyilatkozása: oly közel került hozzánk feltámadása által szent emberségével is, hogy most is, míg e sorokat olvassuk, fölénk hajol, belép szívünk rejtekébe, hallja, amit másoknak mondunk, figyel arra, hogyan beszélünk róla. Minden érdekli, ami velünk és bennünk történik, mert végtelenül szeret minket. Jobban ismeri gondolatainkat, elhatározásainkat és érzelmeinket, mint mi magunk, s tudja azt is, hol van hitünk gyöngeségének, szeretetünk tökéletlenségének forrása.

A Tamáshoz intézett felszólítás a tapintás érzékének megigazulása, s egy út kezdete, mely az érintésen keresztül vezet a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe. Az érzékek csak utak a megismeréshez, a Krisztussal való találkozás a szellem és lélek dolga. Tamás válasza is erről tanúskodik: miközben az ember Jézust látja maga előtt, az örökkön élő Istent vallja meg, mert amit látott és megértett, az végtelenül felülmúlta várakozását. Hogy ezek után valóban megérintette-e Jézus sebeit, az mellékes: a lényeg, hogy azok szemlélése, lelki érintése nemcsak azt nyilatkoztatta ki számára teljes nyilvánvalósággal, hogy az Úr él, hanem azt is, hogy szereti őt, és hogy ez a szeretet erősebb a halálnál.

Feltámadott Jézusunk, Te boldognak nevezted azokat, akik nem látnak, mégis hisznek. Tudjuk, hogy ha az szolgálna jobban üdvösségünkre, nekünk is megjelennél és megmutatnád sebeid, de Te többé nem földi testedben akarsz jelen lenni köztünk, hanem bennünk akarsz élni a Szentlélek által. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy mi is mindenkor benned legyünk, és Tamás apostolhoz hasonlóan tanúságot tegyünk rólad az Egyház közösségében.

2020. április 18., szombat

Húsvét nyolcada

ApCsel 4,13-21

Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” (…)

Mk 16,9-15

Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”


Jézus ellenségeinek csalódniuk kell, ha azt hiszik, el tudják feledtetni, el tudják fojtani azt a szeretetet, melyet az emberiség az Istenemberben megtapasztalt, azt az önmagát igazoló, fönséges, tiszta világot, amelyet az evangéliumban megismert, és azt a jövőt, amelyet Jézus feltámadásában megpillantott. Az emberi hatalom kémhálózata, erőszakszervezetei és fegyveres arzenálja tehetetlen a feltámadás erejével szemben. Sőt: a keresztényüldözések Nérótól kezdve a fasiszta és kommunista diktatúrák egyházellenes törekvéseiig mind a krisztusi hit megerősödését és a kereszténység megújulását eredményezték. Ahol erőszakkal akarják elfeledtetni Jézus Krisztus nevét, ott ragyog fel csak igazán, mert az üldöztetés idején valóban a lényegre figyelünk: Jézus személyére, s minden másnak csak annyiban tulajdonítunk jelentőséget, amennyiben vele összefügg. Ilyenkor nem saját ügyességünkbe, módszereinkbe, intézményeinkbe vetjük bizalmunkat, hanem egyedül Jézus Krisztusba.

Akkor hát kívánjuk magunknak az üldöztetést? Ne örüljünk annak, hogy szabad nyíltan megvallani hitünket, templomba járni, a keresztény értékrend szerint élni és nevelni gyermekeinket, egyházi óvodában, iskolába, járatni őket? A kereszténység minősége nem politikai rezsimek függvénye, hanem a belső hozzáállásé. Akár vallásszabadságban élünk, akár üldöztetésben van részünk, kereszténységünk csak annyiban lehet krisztusi, amennyiben a vele való személyes kapcsolat élteti. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy ki-ki le ne mondana még saját magáról is érette! Csak ez az a kereszténység, amelyen nem vesznek erőt földi hatalmak, de még a pokol kapui sem.

Új életet ajándékozó, feltámadott Jézusunk! Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amikor békességben élhetünk, el ne bizakodjunk és el ne lanyhuljunk, hanem indítsunk önzésünk ellen belső üldözést: vessük alá kemény önmegtagadásnak vágyainkat, érzéseinket, hajlamainkat; mondjunk ellent a hatalom, a gazdagság, a kényelem kísértésének; és egyedül Hozzád ragaszkodjunk, aki az örök haláltól megmentettél minket.

2020. április 17., péntek

Húsvét nyolcada

ApCsel 4,1-12

Amíg ők a néphez beszéltek, odajöttek a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok. Ezek bosszankodtak, hogy tanítják a népet, és hirdetik a halálból való feltámadást Jézusban. Kezet emeltek tehát rájuk, és őrizetbe vették őket másnapig, mert már esteledett. De azok közül sokan, akik az igét hallgatták, hittek, úgyhogy a férfiak száma elérte az ötezret. Történt pedig másnap, hogy a vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander, és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből. Miután középre állították őket, megkérdezték: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?” Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: „Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.”

Jn 21,1-14

(…) Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert mezítelen volt, és a tengerbe vetette magát. A többi tanítvány pedig tovább hajózott, mert nem voltak messze a szárazföldtől, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és vonták magukkal a halakkal telt hálót. Amikor partra szálltak, égő parazsat pillantottak meg, rajta halat és kenyeret. (…)


Az Úr Jézus pere tovább folytatódik tanítványai életében. Ahogy őt letartóztatták, úgy most az apostolokat is letartóztatják. Egyelőre ugyan szabadon bocsátják őket, de legközelebb már megbotozzák, fogságba vetik, végül meg is ölik őket, akárcsak Mesterüket. Az apostoli Egyház titokzatos, de egyben kézzelfogható módon is újraéli Jézus Krisztus szenvedésének misztériumát a történelem folyamán, egészen a mai napig. Szüleinknek, nagyszüleinknek még élő tapasztalata van arról, hogy valahányszor üldözték, kigúnyolták, fogságba vetették, megverték és halálra ítélték az Egyházat, mindannyiszor új életre támadt: a vértanúk vére magvetéssé lett. Miért gondoljuk, hogy nekünk ki kellene maradnunk ebből? Vajon ránk nem érvényes, hogy a szenvedések közepette ismerjük meg Krisztus feltámadásának erejét?

Hogy legyen elég bátorságunk kitartani az Úr mellett, tekintsünk a két apostolra: Péterre és Jánosra, s kövessük őket. Péter az, aki úgy szereti az Urat, hogy meg sem várja, míg a bárka partot ér, hanem a vízbe ugrik, és siet Jézushoz. A tisztuló szeretet példaképe, aki megsiratja hűtlenségét, és megvallja az Úr iránti szeretetét. János pedig az, akit az Úr szeret, aki elsőként ismeri fel Jézust, aki a legérzékenyebben reagál az Úr szavára és jelenlétére, aki az üres sír és a leplek láttán hisz.

Halálon diadalmaskodó Urunk, Jézus Krisztus, add nekünk azt a kegyelmet, hogy Péterrel együtt készek legyünk megbánni és megvallani bűneinket, kinyilvánítani ragaszkodásunkat, bizonyítani hűségünket, Jánossal pedig élvezni a Te kiválasztó és megkülönböztető szeretetedet, s viszonozni azt a hit, a remény és a szeretet cselekedeteivel. Erősíts meg bennünket, hogy miután János szemével néztünk és felismertünk Téged, s miután Péter bűnbánó szeretetével közeledtünk Hozzád, méltókká váljunk társaiddá válni a szenvedésben és megtapasztalni feltámadásod legyőzhetetlen erejét.

2020. április 16., csütörtök

Húsvét nyolcada

ApCsel 3,11-26

(…) „Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust.” (…)

Lk 24,35-48

Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: „Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: „Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.”


A Feltámadott teljességgel azonos azzal a Jézussal, aki Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, József mesterségét gyakorolta, majd szóval és tettel hirdette Isten országának örömhírét, s akit elfogtak, halálra ítéltek és keresztre feszítettek. Ez az azonosság keresztény hitünk sarkalatos pontja. Ha a feltámadott és megdicsőült Krisztus csak a fejünkben él, ha csak az apostolok hitében támadt fel, akkor a belé vetett hitnek semmi értelme sincs!

Jézus maga is érezteti ezt, amikor sebhelyeit mintegy azonosító jelként felmutatja dicsőséges testén. Egyúttal azonban többet is tesz annál, mint hogy személyazonosságát igazolja: kinyilatkoztatást ad arról, hogy testestül-lelkestül van jövőnk, nem csupán a lelkünk él tovább a halál után, hanem testünkre is megdicsőülés és örök élet vár. De még ennél is tovább megy: örök életünk, jövendő dicsőségünk zálogát, saját feltámadott testét kezünkbe is adja az Eucharisztiában. A tanítványok kedvéért evett, hogy eloszlassa félelmeiket, most viszont önmagát adja eledelül, hogy szorongásainkat végleg elvegye. Valahányszor magunkhoz vesszük őt a szentáldozásban, és az Eucharisztia anyagát mulandó testünk asszimilálja, lélekben őhozzá hasonulunk, lelkünk eltelik kegyelemmel, Isten életével, és a jövendő dicsőség zálogát nyerjük.

Félelmünket elvevő, feltámadott Úr Jézus, Te nem ellenünk szóló vádképpen, hanem irántunk való szeretetből őrizted meg megdicsőült testeden a szent sebek helyét. De nemcsak ott, hanem hanem Titokzatos, szent Testeden, az Egyházon is hordozod a sebeket, melyeket a mi bűneink, gyengeségeink, hűtlenségeink ejtettek Rajtad. Add kegyelmedet, hogy amikor az Egyház hibáival, bűneivel szembesülünk, ne ítélkezzünk mások felett, hanem arra az irgalmas szeretetre induljunk, mellyel Te hordozod e sebeket, miattunk és értünk az utolsó napig.

2020. április 15., szerda

Húsvét nyolcada

ApCsel 3,1-10

Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.

Lk 24,13-35

(…) Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.


Sokszor az akadályoz meg bennünket a jócselekedetekben, hogy azt hisszük, nekünk nincs semmink, amivel segíteni tudnánk. De miért is gondoljuk, hogy azt kell adnunk, amink nincs? Miért nem adjuk azt, amink van? Van szemünk, hogy észrevegyük, ki az, aki segítségre, vigasztalásra szorul. Van kezünk, hogy felemeljük, hogy segítsünk neki hordani a terhet, amely alatt görnyed. Van időnk, hogy meghallgassuk panaszát, hogy gyógyírt adjunk lelki sebeire. Van szívünk, hogy szeressük.

A szentmise nem a csengetéssel és az introitus éneklésével kezdődik. Hosszú-hosszú út előzi meg, amelyen járva újra meg újra szembetaláljuk magunkat testi-lelki nyomorúságban szenvedő embertársainkkal. Ha nem tekintünk rájuk, ha elmegyünk mellettük, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, hogyan léphetnénk az irgalmas Isten jelenlétének terébe? Ha úgy lépünk be a templomba, hogy észre sem vesszük azokat, akik a mi segítségünkre várnak, miért csodálkozunk azon, hogy az ünnepek üresek és csalódást okoznak, s a szentmisén szórakozottság, unalom vesz erőt rajtunk? Hiszen hiába léptük át a templom ékes kapuját, ugyanabban a világban maradtunk, ahol addig is voltunk: önzésünk sivár és terméketlen pusztaságában.

Szívünket feltámadásod örömhírével lángra gyújtó Jézusunk, add nekünk kegyelmedet, hogy ne csak a kenyértörésben, hanem még az Emmauszba vezető úton felismerjünk Téged mindazok képében, akiket utunkba vezérelsz, és akikkel jót tehetünk. Add nekünk Péter és János biztató, vigasztaló, megerősítő tekintetét, s a figyelmesség és részvét mindennapi cselekedetein keresztül, melyeket nevedben véghez viszünk, Te magad nyilatkoztasd ki testvéreinknek szereteted hatalmát és újjáteremtő erejét.

2020. április 14., kedd

Húsvét nyolcada

ApCsel 2,36-41

„Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: „Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” Péter azt felelte nekik: „Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.” (…)

Jn 20,11-18

Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: „Asszony, miért sírsz?” Ő azt felelte nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!” Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” Ekkor Jézus megszólította őt: „Mária!” Erre ő megfordult, és héberül így szólt: „Rabbóní!”, ami azt jelenti: Mester. Jézus azonban így szólt: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.


Mária Magdolnának elfátyolozták a szemét a könnyek, úgyhogy nem látja meg, hogy Jézus áll előtte. Jézus is sírt földi életében, de ő könnyein át mindig látott bennünket, és megrendültségében is arra figyelmeztette a halott Lázár nővérét, Mártát, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Mária Magdolna azonban önmagát, saját veszteségét siratja. Az Mester holttestéhez való ragaszkodása megakadályozza abban, hogy felismerje az Élőt. Az angyalok láttán nem ijed meg, de nem is örvend, gépiesen felel a kérdésükre, nem vár tőlük sem részvétet, sem segítséget. Néz, de nem lát, „hallja a hangot, érti a szót”, mint Ágnes asszony, de nem fogja fel a szavak értelmét. Akaratán kívül mégis kimondja a titkot, hiszen a feltámadott Úr valóban „elvitte” a halott Mestert – mindörökre.

Nem elég látni és hallani a feltámadott Urat, ez még kevés ahhoz, hogy valóban találkozzunk vele. Egy szó kell, egy személyes néven szólítás, amely minden kétséget kizáróan csak őtőle jöhet, s amely egyben szívünk mélyéig megérint bennünket. Ez az igazi húsvéti esemény! Olyan benső történés, amely semmiféle külső igazolást nem igényel, amely az evidencia villámfényével világít meg mindent. Ilyenben részesült Tamás apostol is, akit az Úr felszólított: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet!”, s aki a sebhelyek érintésével már mit sem törődve kiáltott fel, Jézus lábához borulva: „Én Uram és én Istenem!”

Feltámadott Jézusunk, Te minket is a nevünkön szólítasz, egyenként, személyesen. Add, hogy belső érintésedre kilépjünk önsajnálatunkból, a tegnap világához való meddő ragaszkodásunkból, és új, élő kapcsolatba lépjünk Veled. Ne engedd, hogy ki akarjuk sajátítani a Veled való találkozás kegyelmét, hanem segíts, hogy a Tőled kapott isteni jelet úgy őrizzük meg szívünkben, hogy sietünk megosztani testvéreinkkel az örömhírt, amelyet ránk bíztál.

2020. április 13., hétfő

Húsvéthétfő

ApCsel 2,14.22-32

Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: „(…) ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: „Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.” (…)

Mt 28,8-15

Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: „Üdv nektek!” Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.” Amikor elmentek, íme, az őrségből néhányan a városba mentek és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt. Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: „Mondjátok azt: „A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.” Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.” Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket.” Ez a dolog el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.


A húsvét előtti utolsó tanácsülés témája Jézus pere volt, s alighogy véget ért az ünnep, ismét csak Jézus miatt kénytelen összegyűlni a főtanács. Az a tanácskozás Jézus elítélésével ért véget, ezúttal pedig feltámadásának hírét akarják elfojtani. Mindkét akció mögött a Mammon képét öltő, gyilkos sátán áll: Jézus kézre kerítéséért Júdásnak fizettek, most a katonákat vesztegetik meg. Minden ott folytatódik, ahol Nagypénteken abbamaradt? Látszólag semmi sem változott: körös-körül az alvó város szellemi-lelki közönye terpeszkedik, a történelem vakon és céltalanul megy tovább a maga útján, hogy maga alá temessen mindent és mindenkit, aki gőgösen azt képzeli, meg tudja változtatni a világ sorsát.

De vajon valóban ez a helyzet? Nézzük csak a sírtól sietve távozó asszonyokat, akiket a Feltámadott a tanítványokhoz küld, azzal az üzenettel, hogy menjenek Galileába. Figyeljük meg Pétert, amint a tizenegy kíséretében, lélekkel és erővel eltelve, hangos szóval tanúskodik Jézus feltámadásáról. Valami mégis megváltozott: gyökeres fordulatot vett a tanítványok élete, akik álmaik csúfos kudarca után megszégyenülve kullogtak haza. Jézus ismét összehívja őket, és küldetést bíz rájuk, mely az egész világhoz szól. A történelem mégsem vak és céltalan többé – Jézus adott neki új irányt és célt, a Feltámadott. És összefoghatnak a gonoszság erői, hogy mindezt megpróbálják elleplezni, bagatellizálni, hitelteleníteni – erőfeszítéseik sorra kudarcot vallanak.

Megdicsőült Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a Veled való húsvéti találkozás új irányt, célt, lendületet adjon életünknek. Segíts kilépnünk az álmos közömbösségből, az alacsony érdekek megvesztegethető kiszolgálóinak sorából, és tedd készségessé szívünket, hogy az élet jó hírét, a feltámadás örömét és békéjét továbbadjuk mindazoknak, akikhez küldesz bennünket.

2020. április 12., vasárnap

Húsvétvasárnap

ApCsel 10,34a.37-43

Akkor Péter beszélni kezdett: „(…) Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt. (…) Fára függesztve megölték őt. De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanúknak, minekünk, akik ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt.” (...)

1Kor 5,6b-8

(…) El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, (...), hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával.

Vagy:

Kol 3,1-4

Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.

Jn 20,1-9

(…) Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. (...)


Jézus Krisztus feltámadására nem úgy tekintünk, mint egy múltbéli eseményre, hanem mint a bűnbocsánatban megnyilvánuló folytonos újjáteremtésre. Hiszen a megbocsátás olyan nagy esemény, hogy az életünk értelme függ tőle. Ha nem bocsát meg az, akit szeretünk s akit megbántottunk, a létezés akár az öngyilkosságig menően is értelmét veszti számunkra. Húsvét lényege belső, lényegében láthatatlan történés, mely itt és most érint minket: Jézus szent halálának végtelen érdemeiért megnyílik előttünk az atyai háznak, Isten belső életének ajtaja, Jézusba kapaszkodva kiléphetünk eddigi életünk halotti lepleiből, s a hit által őbelé mint Főbe iktatva az anyag, az ösztönök és az egész világ fölötti uralomban részesülünk.

A választható két Szentlecke mindegyike ezt a tanítást mélyíti el bennünk. „Meghaltatok – olvassuk a kolosszei levélben –, és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben.” Üdvösségünk azon múlik, hogy mennyiben haltunk meg az Istent visszautasító világ számára, illetve mennyiben fogadjuk el és vállaljuk mindennapi életünkben azt az ajándékot, hogy életünk magja: személyiségünk, értelmünk, akaratunk, szabadságunk, szeretetre való képességünk a hit által Krisztussal Isten legbelső életébe lett beágyazva, s ezáltal már a feltámadás lényegét elővételezzük. „Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal!” – írja az Apostol az első korintusi levélben. A Húsvét előtti életből semmi rosszat, alantasat bele ne keverjünk Húsvét utáni életünkbe! Nem arról van szó, hogy mindjárt vétkezhetetlenné kell válnunk, de arról igen, hogy nem alkudhatunk meg többé rosszra való hajlamunkkal. Akkor valóban betölti szívünket Húsvét múlhatatlan ragyogása és békessége, mellyel a mai napon köszönt bennünket a Feltámadott.

Halottaiból feltámadt Úr Jézus Krisztus, hiába keresünk Téged, az örökkön Élőt a holtak között, az üres sírban, a leplek alatt. Kérünk, segíts, hogy e világ nyilvánvaló ürességeinek üzenetét megértve már csak az odafentvalókat keressük, amelyek egyben „idebentvalók” is: a Te halálod és feltámadásod által újjászületett ember szívének örök húsvéti valóságai.

2020. április 11., szombat

Húsvét vigíliája

A virrasztás a hűség és állhatatosság kifejezése az élő Isten iránt, tehát alapvető evangéliumi magatartás. A Húsvét éjszakai virrasztás „minden vigíliának anyja”, a Szent Háromnap csúcspontja. Ezért semmiféle úgynevezett lelkipásztori szempont nem indokolhatja, hogy ezt a szent virrasztást délutáni vagy kora esti időpontban tartsák, amikor a nap még jócskán fenn van az égen – ebben az esetben nem is lehet virrasztásról beszélni.

A szertartás a templomon kívül, a tűzoltárnál kezdődik. A tűzoltárt a szabadban állítják fel, ezzel is jelezve, hogy Urunk megváltó áldozata és dicsőséges feltámadása nem szakrális helyen történt, hanem a profán térben, amely éppen őmiatta vált szentté. A tűz megáldása után az új tűz fényével vonul be az ünneplő közösség a templomba, halad végig a sötét templomhajón, míg a fény a szentélybe nem ér, s a gyertyát vivő diakónus háromszor egyre magasabb hangon énekli: „Krisztus világossága!” A lucernárium csúcspontja a Húsvét örömének meghirdetése, az Exsultet eléneklése. Az esztergomi rítus szerint ennek a hatalmas áldó imádságnak a keretében, az éneklést bizonyos pontokon megszakítva, a hívek szeme előtt „szerelte fel” a diakónus a húsvéti gyertyát: elhelyezte rajta a öt aranyozott tömjénszemet, rákarcolta az évszámot, az Alfát és az Ómegát – kifejezve ezzel, hogy Krisztusé az idő és az örökkévalóság –, majd megáldotta, megtömjénezte és meghintette szenteltvízzel, s kezdte osztani róla a fényt a híveknek. Mire az Exsultet éneklése véget ért, az egész templom gyertyafényben úszott. Ez az ősi magyar hagyományt őrző megoldás nem nehezen kivitelezhető, ugyanakkor a mai gyakorlatnál sokkal látványosabb, drámaibb, kifejezőbb.

Az olvasmányokat már a Krisztus világosságába vetett hit fényében olvassuk. Felidézzük Isten csodálatos tetteit, melyet az üdvösségtörténet folyamán végbevitt: a teremtést, Izrael kiválasztását, az egyiptomi fogságból való szabadulást, vagyis az első húsvétot, a próféták jövendöléseit, egészen a beteljesedésig, a keresztség szentségének kiszolgáltatásáig. A mai éjszaka egy titokzatos emmauszi út, ahol nem egyetlen szentírási szöveg ragyog fel az éjszakában lámpásként, hanem egyszerre az egész ószövetségi Szentírás fénybe borul a feltámadt Krisztus jelenléte miatt, aki Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázza, ami az Írásokban őróla szól. Csak a Krisztusba vetett hit fényénél és a kenyértörés eucharisztikus valóságában érthető meg mindez, s válik nyilvánvalóvá: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”

Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség Húsvét éjsza¬kai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. A negyvennapos felkészülés után íme, most elérkezett a szent pillanat, hogy a keresztelendők beletemetkezzenek Krisztus ha¬lá¬lába, eltemetvén a régi embert, és ve¬le együtt feltámadjanak az új életre. A liturgia mindig a teljes Egyház cselekvése. Nemcsak a földi, a még zarándokúton járó Egyház, hanem a mennyei, a dicsőséges Egyház is velünk együtt ünnepel. A Mindenszentek litániáját énekelve az Egyház teljessége borul le a Szentháromság egy Isten előtt, és könyörög a keresztelendőkért.

Igen kifejező a régi esztergomi szertartásrendben, hogy nem az Evangélium, hanem éppen az új, a beteljesedett életről szóló olvasmány után következett az életfakasztó forrás megnyitása, a keresztvízszentelés és a szent keresztség kiszolgáltatása. Hiszen csak a „beavatottak”, vagyis a megkereszteltek, megbérmáltak és a hittel áldozók „érthetik meg” a maguk teljességében az Írásokat, mert itt nem összefüggések értelmi felismeréséről van szó csupán, hanem arról, hogy Jézus Krisztus lángra lobbantja szívünket a Szentlélekkel, aki a feltámadás Lelke.

Ez a megvilágosítás és lángra lobbantás végigvonul az Egyház egész történelmén, valahányszor a Szentlélektől sugalmazott Írásokat a Szentlélek fényénél értelmezik. Őt jelképezi a tűz, amelyet a mai szertartás kezdetén megáld az Egyház, hogy erről gyújtsuk meg a húsvéti gyertyát, a Feltámadott jelenlétének látható jelét, valamint saját gyertyáinkat is, mert bennünk is él és világít a Jézust feltámasztó Lélek. Majd a keresztkút megáldásakor a tűz mintegy beleereszkedik a vízbe, e szent jelek által kinyilvánítva, hogy mindnyájan vízből és Szentlélekből születünk újjá.

Hálát adunk Neked, feltámadott Urunk, ezért a szent éjszakáért, melynek közepén az emmauszi tanítványok boldog és megrendítő felismerésével ülhetünk asztalodhoz, de nekünk nem kell visszasietnünk Jeruzsálembe, mert a szentmisén abban az apostoli közösségben vagyunk, ahol Péter vezetésével már teljessé vált a hitvallás. Áraszd ránk, kérünk, bőségesen Húsvétod kegyelmeit, s tégy minket feltámadásod hiteles tanúivá az emberek között.