Évközi 34. hét

Dán 1,1-6.8-20

(...) Azt mondta erre Dániel a felügyelőnek, akit az udvari tisztek főnöke Dániel, Ananja, Misaél és Azarja fölé rendelt: ,,Tégy, kérlek, tíz napig próbát velünk, szolgáiddal, és adjanak nekünk enni növényi ételt, inni pedig vizet. Aztán nézd meg majd a mi arcunkat és azoknak az ifjaknak az arcát, akik a király ételét eszik, és tégy szolgáiddal tapasztalatod szerint.” Az hallgatott is erre a beszédre, és próbára tette őket tíz napig. Tíz nap múlva az ő külsejük szebbnek és teltebbnek látszott, mint mindazoké az ifjaké, akik a király ételét ették. Ettől fogva a felügyelő beszüntette a nekik szánt eledelt és boritalt, és növényi ételt adott nekik. Ezeknek az ifjaknak Isten tudományt és jártasságot adott minden könyvben és bölcsességben, Dánielnek pedig minden látomás és álom megértését is. Mikor pedig elmúlt az az idő, amely után a király parancsa szerint be kellett őket vinni, az udvari tisztek főnöke bevezette őket Nebukadnezár színe elé. Amikor a király beszédbe elegyedett velük, úgy találta, hogy az összes között nincs senki olyan, mint Dániel, Ananja, Misaél és Azarja. Ők aztán a király szolgálatába álltak. Minden olyan dologban, amely bölcsességet és értelmességet kívánt, és amelyet tőlük kérdezett, a király tízszerte különbeknek találta őket, mint egész országa valamennyi jósát és varázslóját.

Lk 21,1-4

Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom perselyébe. Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. Akkor így szólt: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.”

Milyen jó, hogy a mi Urunk nemcsak azt veszi észre, amikor gazdag módjára abból adakozunk, amiben bővelkedünk, hanem amikor igazán szegénynek tudjuk magunkat, olyan szegénynek, hogy még az is visszariadna tőlünk, aki szeret minket! De jó, hogy nemcsak pöffeszkedő és mások által megtapsolt adományainkat látja, melyek bőségből fakadnak, s melyeket mintegy magunk előtt kürtöltetve, környezetünkre nagyon is tekintettel adunk, hanem szégyenkezve adott két fillérünket is, ami valóban az utolsó kiforgatott zsebünkből és üres szívünkből!

Ő mindig ott áll, ahol éppen vagyunk: a perselynél is ott van, nemcsak az oltárnál; és a templomon kívül is, a hétköznapi élet küzdelmeiben, amikor megélhetésünket, becsületünket, sőt egész emberi életünket kudarc fenyegeti. „Nagy tetteink” romlottsága nem téveszti meg őt, de észreveszi és megbecsüli a szégyenletes gyöngeségben végbevitt, saját magunk által is semminek tartott cselekedeteinket, amikor ott és akkor nem vagyunk képesek többet tenni. Azt, ami más szemében semmit sem érne: maradék erőnket, rémületes gyöngeségünk tapasztalatát, magányos vergődésünket amiatt, hogy várnak tőlünk valamit, miközben tudjuk, hogy nincs semmink; figyelmetlen és rendetlen imáink szegénységét, bizalmunk gyönge hajtását, szeretetünk oly gyatra megnyilvánulásait, ő egyedül tudja értékelni.

Urunk, Jézus, ahogy az evangéliumbeli szegény özvegyasszonyt nem töltötte el fennkölt érzés, és fogalma sem volt arról, hogy milyen nagyot tesz, amikor két fillérjét bedobja a perselybe, úgy óvj meg minket is attól, hogy valaha is elkápráztasson saját nagylelkűségünk. Inkább add nekünk a szorongásokból született végtelen bizodalmat Irántad, hogy esendő és korlátok közé szorított létezésünket merjük a Te szeretetedre bízni, s megszabadulásunk, a szeretetben való kiteljesedésünk legyen itt a földön a Te megdicsőítésed.

Krisztus Király

2Sám 5,1-3

Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: ,,Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: ,,Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.” Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává.

Kol 1,12-20

Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön. (...)

Lk 23,35-43

A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt: ,,Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: ,,Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!” Felirat is volt fölötte: ,,Ez a zsidók királya.” A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: ,,Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!” De a másik leintette ezekkel a szavakkal: ,,Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.” Aztán így szólt: ,,Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.” Ő azt felelte neki: ,,Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!”

Egyre mélyül az örvény a kereszt körül a mai Evangéliumban. Tömegpszichózis? Több: a bűn lavinája, mely elsodorja és maga alá temeti mindazokat, akik ott állnak a kereszt alatt: a főpapokat és írástudókat, a katonákat, az egyszerű járókelőket. A főpapok dühe még csak valahogy érthető, de a római hadsereg katonáinak semmi közük Jézushoz. Csak azért merészkednek a gúnyűzésre, mert főnökük, Pilátus is ezt tette a kereszt fölé helyezett felirattal. De a nép bámészkodása sem ártatlan dolog: aki kíváncsiságból végignézi egy ember szenvedését, haldoklását, perverzebb, mintha vad érzékiségtől fűtve meztelen nőkre leselkedne. S ha ezt másokkal együtt, a részvét, a segíteni akarás legcsekélyebb szándéka nélkül teszi, azzal bűnrészessé válik a gyilkosságban. A bámészkodásból következik a gúnyolódás, s innen már csak egy lépés a káromlás, amit a bal lator is tesz, aki ahelyett, hogy tűrné a jogos büntetést, bűnbakot keres, akin tehetetlen dühét kitöltheti.

De a másik rászól. Kicsoda lehet ez a másik, akiben ilyen csodálatos tisztaság van eltemetve a gyilkosság, vér, piszok vastag rétegei alatt, s most feltör belőle, mint forrás a puszta sivatagban? Kicsoda, aki egymaga képes szembeszállni a már égig érő mocskolódással s megállítani a szennyáradatot? Csend áll be néhány másodpercig – de milyen súlyos, milyen rettenetes ez a csend! Majd Jézus felé fordul, tekintetét keresi és így szól hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodba.” És Jézus válaszol neki. Nem a többieknek, a bámészkodóknak, a gúnyolódóknak, nem is a káromlónak, mert azok nem érthetik. Csak egyedül neki, az agóniájában a bűnbánat zsenijévé felnövő jobb latornak mondja: „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban.”

Hálát adunk Neked, Urunk, Jézus Krisztus, ég és föld Királya, akinek a világtörténelemre, sőt az univerzum egészére kiterjedő, egyetemes uralmát ünnepeljük a mai napon, hogy a most olvasott evangéliumi szakaszban kinyilatkoztattad számunkra a Te hatalmad fönséges és felülmúlhatatlan erejét. Köszönjük, hogy nyilvánvalóvá tetted, hogy nincs más név a földön, melyben üdvösségünk lehetne, csak a Te áldott neved, s kérünk, add meg nekünk kegyelmesen, hogy a bűnbánó lator hitével, bizalmával mondhassuk most és halálunk óráján: „Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a Te országodba!”

Évközi 33. hét

1Mak 6,1-13

(...) Ekkortájt jött valaki és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Líziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el; lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi oltáron épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor meghallotta a király ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart. Ott is maradt sok napig, mert kiújult nagy szorongása, és már úgy érezte, hogy meg kell halnia. Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: ,,Eltávozott az álom a szememtől, le vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok. Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban.” (...)

Lk 20,27-40

(...) Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének” mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: ,,Mester! Helyesen feleltél.” És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.

Tehetetlen düh, hisztériás roham, önsajnálat – ezek a hatalom emberének megnyilvánulásai, amikor azt kell tapasztalnia, hogy nem minden úgy történik, ahogy ő akarja. És ez ránk is vonatkozik, még ha nem vagyunk is királyok, sem Isten kifejezett ellenségei. Hiszen bennünk is ott lapulnak a vad ösztönök és az uralomvágy nyers erői, s ha mégoly kicsiny is a hatalmunk, a hajlandóság, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük, belőlünk is időről időre a felszínre tör. De ha nem tudunk uralkodni másokon, ha nincs rá mód, hogy engedelmességre kényszerítsük őket, még mindig tudunk tenni valamit, hogy környezetünk figyelme felénk forduljon: elkezdjük sajnáltatni magunkat. Milyen jólesik panaszkodni és nyomorultnak festeni helyzetünket, csak hogy egy kis részvétet, törődést, vigasztalást kapjunk! Milyen jó látni, hogy ilyenkor mindenki csak velünk foglalkozik, kívánságainkat lesi, és igyekszik a kedvünkben járni! A hatalomvágy kiélésének e rejtett formája, mely akár elviselhetetlen zsarnoksággá is fajulhat, bizony tőlünk sem teljesen idegen.

Tekintsünk csak magunkba a mai napon: nem viselkedünk-e sokszor öntudatlanul is úgy, mint a pogány Antióchosz király? Nem alakítunk-e ki magunk körül egy bizonyos udvartartást, ahol titkos uralkodási hajlamunkat kiélhetjük? Vajon nem dühöngünk-e, másokat – akár Istent is – felelőssé téve és hibáztatva, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elképzeltük? És töredelmes bűnbánat helyett nem csak siránkozunk-e szerencsétlenségünk miatt?

Urunk, Jézus Krisztus, ajándékozd nekünk a lélekben való szegénység boldogságát, hogy ne csak ezt a földet lássuk, és ne azon fáradozzunk önkéntelenül is, hogy a saját világunk törvényeit rá akarjuk kényszeríteni a többiekre és Istenre. Add kegyelmesen, hogy egész valónkat átjárja a Beléd kapaszkodó reménység, hogy már itt a földön felragyogjon előttünk az a tiszta, örömteli és szolgáló létforma, mely az angyalok osztályrésze a mennyben.

Évközi 33. hét

1Mak 4,36-37.52-59

Júdás és testvérei pedig így szóltak: ,,Íme, ellenségeink megsemmisültek. Menjünk tehát fel, tisztítsuk meg és szenteljük fel újra a szentélyt!” Össze is gyűlt a sereg teljes számban, és felmentek a Sion hegyre. A száznegyvennyolcadik esztendőben, a kilencedik hónapnak, azaz kiszlev havának huszonötödik napján pedig már kora reggel nekiláttak és bemutatták a törvény szerint való áldozatot az újonnan emelt égőáldozatok oltárán. Ugyanabban az időben és azon a napon, amelyen a pogányok tisztátalanná tették azt, újra felszentelték ének, lant, koboz és cintányér mellett. Az egész nép pedig mély hódolattal arcra borult és az égben magasztalta Azt, aki sikerre vitte ügyüket. Nyolc napon át ülték az oltárszentelés ünnepét, és örömujjongva mutattak be egészen elégő, hálaadó és dicsőítő áldozatokat. A templom homlokzatát aranykoszorúkkal és pajzsokkal díszítették. Megszentelték a kapukat és a kamrákat is, s ajtókkal látták el őket. Igen nagy volt az öröm a népnél, mert megszűnt a pogányok okozta gyalázat. Júdás pedig, a testvérei és Izrael egész gyülekezete úgy határozott, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét.

Lk 19,45-48

Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik ott adtak-vettek. Ezt mondta nekik: ,,Írva van: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek”. Mindennap tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek, de nem tudták módját ejteni, mert az egész nép rajta csüggött és hallgatta őt.

Látszólag véletlen, hogy a Makkabeusok első könyvének és Lukács evangéliumának olvasása a mai napon ennyire egybecsengve találkozik, valójában azonban a liturgiában működő Szentlélek műve, aki ezáltal is valami nagyon lényegesre akarja felhívni a figyelmünket. Az Atya házának, vagyis a templomnak, illetve a lélek szentélyének tisztaságára nemcsak a háború idején leselkedik veszély, hanem békeidőben is, és a külső ellenségnél is nagyobb romlást okozhat a belső ernyedés, az apránkénti megalkuvás. Ahogy a templomot rablóbarlanggá tették a kereskedők, úgy a szív temploma is rablóbarlanggá válik a kapzsiság, az elszabadult indulatok, a rossz gondolatok és szándékok által. Nemcsak bűneinkkel teszünk rosszat másoknak és magunknak is, hanem győzelmeinkkel is ártunk, ha elmulasztjuk a legfontosabbat, hogy minden győzelem után, melyet Jézus vérének erejében a sátán hatalma felett arattunk, legyőzve magunkban valamely bűnt, tisztátalanságot, megtisztítsuk szívünk szentélyét, s áldozattal, Isten imádásával és ujjongással újból felszenteljük.

Csak a hála és az Isten imádása tudja elmélyíteni és tartóssá tenni bennünk a gonosz feletti győzelmet, és szeretteti meg velünk új, megszabadult állapotunkat, a tisztaságot, a jó lelkiismeretet, az áttetszőséget. Élvezzük a kegyelem csodálatos művét, de a győzelmet adó Istenre figyelve. Majd a Lélek benső szavára hallgatva fogalmazzunk meg egy felajánló imádságot, mellyel egész elkövetkező életünket az isteni gondviselés kezébe helyezzük. Miután mindezt megtettük, minden évben megünnepelhetjük ezt a napot, hálát adva az egykor megtapasztalt kegyelmekért.

Urunk Jézus, add meg nekünk, hogy szüntelen féltékenységgel őrködjünk szívünk templomának tisztaságán. Segíts kegyelmeddel, hogy őszinte lelkiismeret-vizsgálattal és bűnbánattal nap mint nap megtisztítsuk mindentől, ami méltatlan Hozzád, és helyreállítsuk belső szentélyünkben az Atya szüntelenül folyó, tiszta, egzisztenciális imádását.

Évközi 33. hét

1Mak 2,15-29

(...) Matatiás erre így felelt, és hangos szóval mondta: ,,Ha minden nép engedelmeskedik is Antióchosz királynak, és mindenki felhagy atyái törvényének szolgálatával és az ő parancsaihoz alkalmazkodik, én, a fiaim, meg a testvéreim a mi atyáink törvényéhez ragaszkodunk. Mentsen meg minket attól az Isten! Nincs javunkra, hogy elszakadunk Isten törvényétől és szertartásaitól. Mi nem hallgatunk Antióchosz király szavára, nem mutatunk be áldozatot, nem szegjük meg törvényünk parancsait, hogy más úton járjunk.” Alighogy abbahagyta ezt a beszédet, mindenki szeme láttára előlépett egy zsidó, hogy a király parancsa értelmében áldozzék a bálványoltáron Modin városában. Amint ezt Matatiás meglátta, úgy elkeseredett, hogy megremegtek a veséi. Jogos és igazságos haragra gerjedve odarohant és leszúrta őt az oltáron. Megölte ugyanakkor azt az embert is, akit azért küldött Antióchosz király, hogy az embereket az áldozatra kényszerítse; az oltárt pedig lerombolta. Úgy buzgólkodott ő is a törvényért, mint ahogy Fineesz Zamrival, Sálomi fiával szemben cselekedett. Majd hangos szóval így kiáltott Matatiás a városban: ,,Mindaz, aki buzgólkodik a törvényért és kitart a szövetség mellett, jöjjön utánam!” Aztán a hegyekbe menekült ő, meg a fiai, és mindenüket otthagyták a városban. Akkor sokan, akik jogot és igazságot kerestek, a pusztába vonultak.

Lk 19,41-44

Mikor közeledett és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: ,,Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.”

Az Isten szívéből fakadó embertestvéri szeretet – mint ahogy a Krisztusba vetett hit is –egyetemes érvényű, s ilyen értelemben felette áll a nemzeti identitásnak. Ám az olyan globális világ, mely megpróbálja megszüntetni, feloldani a nemzetek sajátos hagyományát és értékeit, illetve semmibe veszi az országok népek, érdekeit, egyértelműen szemben áll Isten örök tervével. Márpedig ma olyan technikai eszközök birtokában van az emberiség, hogy akár egy minden eddiginél szörnyűségesebb szuperhatalmat is kiépíthet, mely a nemzeti identitást elnyomva a népeket saját gazdasági érdekének szolgálatába állítja – ezzel a tendenciával szemben szabad, sőt Matatiás pap bátorságával kell is küzdeni.

Hogy a nemzetek függetlensége, identitásuk és sajátos arculatuk megőrzése valóban Isten kifejezett akarata, azt nemcsak onnan tudhatjuk, hogy a zsidó nép szabadságküzdelmeit mint Isten szándéka szerint való igaz ügyet, jó harcot állítja elénk a Szentírás, hanem abból is következtethetünk rá, hogy a Jelenések könyve szerint az utolsó napon a nemzetek és népek kincseikkel, vagyis saját értékeikkel hódolnak Isten előtt. A legfontosabb érv azonban az, hogy Isten Fia megtestesülésekor nem valami nemzeti identitás nélküli világpolgár lett, hanem egy meghatározott nép fiának született, s a zsidó néphez tartozott. A mai Evangélium ennek egy különösen megrendítő mozzanatát tárja elénk: Jézus megsiratta a jeruzsálemi templomot, nemcsak mint a zsidóság vallási szentélyét, hanem úgy is, mint nemzeti identitásának szimbólumát.

Urunk Jézus, azzal, hogy vállaltad a zsidó néphez való tartozást, megszentelted a mi magyarságunkat is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy magyar keresztényként, keresztény magyarként életünkkel mind jobban Beléd gyökerezzünk, s így szűkebb és tágabb környezetünk, családunk, közösségünk, Egyházunk és nemzetünk javára legyünk.

Árpád-házi Szent Erzsébet

1Jn 3,14-18 

Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. Abból ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal! 

Lk 6,27-38 

Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. És ha azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek tehát ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, semmit vissza nem várva; így nagy lesz a ti jutalmatok, és a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő kegyes a hálátlanokhoz és gonoszokhoz. Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas! (...)

Szent Erzsébet földi mércével mérve rövid ideig élt itt a földön, de élete a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem enyésző művét. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani. Élete bizonyság arra, hogy nem az szolgálja osztatlan szívvel az Urat, aki lemond minden földi szeretetről, hanem aki élete minden mozzanatát a szeretet egyetlen hatalmas kalandjának szerves részévé teszi. Az, hogy boldog szerelemben élt férjével, hogy bővelkedett földi javakban, s mégsem csupán gesztusszerűen jótékonykodott, hanem odaadó szeretettel törődött a legszerencsétlenebbekkel, élete vége felé teljes sorsközösséget vállalva velük, földi szempontból nézve érthetetlen, sőt botrányos. Persze, mert mindezt nem pótcselekvésből és nem is lelkiismereti kényszer hatására tette, hanem egyszerűen és természetesen fakadó szeretetmegnyilvánulásként, amely ugyanúgy Krisztus iránti, kora gyermekségétől megmutatkozó bensőséges ragaszkodásából fakadt, mint Lajos iránti hitvesi, baráti és testvéri szeretete. 

Hogy mennyire valódi ez a szeretet, az a próbatételből derül ki: Erzsébet őszinte fájdalommal és keserves sírással gyászolta meg férjét, és – tovább szeretett. Nem süppedt bele gyászába, nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, hanem a kölcsönös szeretet ajándékainak elfogadása után most egészen az ingyenes szeretet gyakorlásának szentelte életét. Lajos tehát életében és halálában egyaránt önmaga fölé emelte és Krisztushoz kötötte, mint ahogy minden körülmények között következetesen a Szeretetet választva ő is Krisztushoz vitte közelebb Lajost egész földi életében, sőt még azon is túl. 

Urunk Jézus, a mi szívünket a sokféle szeretet megosztja, mert mindegyik más és más, olykor egymásnak is ellentmondó gonddal és aggodalommal jár. Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárására add meg nekünk, hogy szeretetünk a szeretet tiszta forrásából fakadjon és afelé mutasson, s az isteni irgalom erőterébe vonja mindazokat, akikkel csak találkozunk.

Évközi 33. hét

2Mak 6,18-31

Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejű férfinak erőszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ő azonban a dicső halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztőhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hűséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának. Ekkor a körülállók hamis szánakozástól indíttatva, mivel régi barátság fűzte őket ehhez a férfihoz, félrevonták őt, és titokban arra kérték, hogy olyan húst hozasson, amelyből neki is szabad ennie, és tegyen úgy, mintha a király rendelete értelmében az áldozati húsból enne, így aztán megszabadul a haláltól. A férfi iránt való régi barátságból tanúsítottak ilyen emberies bánásmódot vele szemben. Ő azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megőszült, valamint azokra az erényes cselekedeteire, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent s az Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. „Mert nem illik – mondta – a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok életére tért át, és így tévútra vezetné őket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénségemre. Az emberek büntetésétől a jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak.” E szavak után azonnal a vesztőhelyre hurcolták. (…) Így halt meg, és halálának emlékét mint a hősiesség és bátorság példaképét hagyta hátra nemcsak az ifjaknak, hanem az egész nemzetnek is.

Lk 19,1-10

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: „Bűnös embernél száll meg!” Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus azt mondta neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”

Eleázár megmenthette volna életét, anélkül, hogy megszegte volna Isten törvényét, ha látszólag engedelmeskedve a királyi rendeletnek disznóhús helyett más húst eszik. Morus Szent Tamásnak azt ajánlották barátai, tegye le a király parancsa szerinti esküt, és a hangosan mondott szöveghez magában tegye hozzá: „amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát.” A japán keresztényüldözés idején a misszionáriusoktól nem követelték, hogy szívből tagadják meg Krisztust, csak annyit, hogy a földre helyezett Krisztus-képre formálisan tapossanak rá, csak éppen hozzáérintve talpukat... Ha a hit csupán „magánügy” volna, talán elfogadhatók lennének ezek a megoldások. Ám testvéreink hitéért is felelősséggel tartozunk, és azzal is bűnt követünk el, ha megtévesztjük, félrevezetjük vagy megbotránkoztatjuk őket. Különösen igaz ez azokra, akiket az Úr pásztorul, vezetőül rendelt nyája fölé, vagy magas polcra helyezett. Az ő hűségük, kitartásuk óriási erőt jelent a gyöngéknek, árulásuk, hitehagyásuk viszont – még ha nem is őszinte, és ezért így vagy úgy menthető – súlyos csalódást és a cserbenhagyottság érzését. A keresztényüldözők ezért jó érzékkel mindig is a püspököket és papokat vették célba elsősorban, őket próbálták megtörni, megalkuvásra kényszeríteni, tudva, hogy ha ez sikerült, a hívekkel már könnyen elboldogulnak (igaz, ez a várakozásuk nem mindig teljesült).

Ha azonban valaki a példaadás kedvéért képes a kegyetlen halált választani, akkor ott többről is szó van, mint puszta jó példáról. A vértanúságnak mélyebb indítéka van: a mindenekfölötti szerelmes ragaszkodás az Úrhoz, amely régtől fogva kicsírázott és növekedett az ember szívében, de épp a vértanúhalál küszöbén bontakozik ki, és gyöngeségében természetfölötti erővel tölti el. Ezen a szinten már nem a példaadás felelőssége foglalkoztatja. Mérlegre téve, mit nyerhet és mit veszíthet, összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzódást érez arra, hogy az Úr mellett kitartson, ha kell, élete árán is, mint hogy a bőrét mentse és rossz lelkiismerettel éljen még néhány évet, évtizedet a földön. Tudtán kívül ekkor válik igazi példaképpé, s amikor már nincs lehetősége rá, hogy tanítson és oktasson, életáldozatával akkor nyújtja a leghitelesebb tanítást és neveli a legtöbb szentet az Egyháznak.

Urunk Jézus, bennünket is nevünkön szólítottál, akárcsak Zakeust, kijelentve, hogy nálunk akarsz megszállni. Önts szívünkbe bátorságot, hogy merjük nyíltan vállalni, hogy befogadtunk Téged az életünkbe. Ajándékozd nekünk a mindhalálig való hűség és állhatatosság kegyelmét, hogy akárhogy fordul is a sorunk, megvalljunk Téged az emberek előtt, és sem ígérgetés, sem fenyegetés hatására soha el ne pártoljunk Tőled.