Évközi 22. hét

1Tessz 5,1-6.9-11

Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: ,,Békesség és biztonság”, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Mert Isten nem haragra rendelt, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, ővele éljünk. Vigasztaljátok tehát egymást, és legyetek egymás épülésére, mint ahogy meg is teszitek.

Lk 4,31-37

Azután lement Kafarnaumba, Galilea városába, és ott tanította őket szombaton. Csodálkoztak a tanításán, mert a beszéde hatalommal teljes volt. Volt a zsinagógában egy ember, akiben tisztátalan gonosz szellem lakott. Ez hangosan felkiáltott: ,,Hagyj békén! Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus azonban megparancsolta neki: ,,Némulj el, és menj ki belőle!” Az ördög pedig középre dobta az embert, kiment belőle, és semmit sem ártott neki. Mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: ,,Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?” És a híre elterjedt a környék minden helyén.

Az evangélisták nem hagynak kétséget afelől, hogy az Úr Jézus első szavai és tettei nem csupán a bukott embert, hanem a bukott angyali világot is érintik. Hiszen az embert a sátán csábította bűnre, így Krisztusnak őt kell legyőznie, hogy az ember megmeneküljön. Tehát nekünk sem csupán a test és a vér ellen kell küzdenünk. Az ösztöneink, indulataink negatív hajlamaink felett megszerzett önuralom még kevés: Krisztussal evilág fejedelemét is le kell győznünk magunkban.

Csak a Jézus Krisztusba vetett őszinte hit, a természetfeletti remény, mely várja az ő dicsőséges eljövetelét, és az iránta való rendíthetetlen szeretet tehet képessé arra, hogy a sátánnal harcba szálljunk és diadalt arassunk felette. Ha nem vágyakozunk rá, ha mi is sötétségben járunk, noha a világosság és a nappal fiainak kellene lennünk, akkor a Jézus Krisztusról való ismeretünk is holt tudás lesz csupán, mint a démonoké, akik többet tudnak Istenről, mint az összes teológus együttvéve, azonban nem képesek hinni, remélni és szeretni, így szájukból annak kinyilvánítása, hogy a Názáreti Jézus az Isten Szentje, nem hitvallás, hanem annak csúf karikatúrája.

Urunk, Jézus Krisztus, elgondolkodtató és megszégyenítő azt hallani, hogy saját városod lakói megbotránkoztak Benned, s csak a démonok vallották meg, hogy Te vagy az Isten Szentje. Öntsd szívünkbe kegyelmedet, hogy szívünk teljes odaadásával szeressünk Téged, mindennél jobban arra vágyakozzunk, hogy részt kapjunk a Te életedben, és megvalljuk, hogy Te vagy az Úr, az Isten Szentje, az életünknek örök értelmet adó Üdvözítő. Add, hogy még ha földre sújt vagy ide-oda ráncigál is minket a gonosz lélek, ne tudjon ártani nekünk, akik a Te oltalmadba menekülünk.

Évközi 22. hét

1Tessz 4,13-18

Testvérek, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Lk 4,16-30

Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: ,,Nem József fia ez?” (...) Mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kidobták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek a oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák őt. Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.

Ígéretes kezdetnek lehetünk tanúi a názáreti zsinagógában, amelybe azonban beleront az emberi kisszerűség. A názáretiek ugyanis nem azt várják Jézustól, amit adni akar nekik, hanem annak csupán egy tapintható, vékony szeletét: a nagy tetteket, csodákat, amelyek szebbé, gondtalanabbá teszik ezt a földi életet. Akit azonban Jézusból csak ennyi érdekel, aki csak a csodadoktort keresi benne, s tetteit elválasztja személyétől, aki érzéketlen marad az embert lényének legmélyén megszólító üzenetére, arra csalódás vár. Jézus ugyanis szolgálni jött, de nem mindenféle igényt kiszolgálni. Nem mintha nem akarná, hogy szépnek találjuk ezt a földet – melyet az Atya nekünk teremtett –, csakhogy nem az ég nélkül. Ő nem elégszik meg azzal, hogy valamit adjon, aminek hasznát vesszük itt a földön, hanem önmagát, örökkévaló életét akarja adni nekünk.

Szent Pál éppen arról ír a tesszaloniki híveknek, hogy ne csak ebben a földi életben reménykedjenek Krisztusban. Hiszen az Úr Jézus nem csupán közöttünk élt és meghalt értünk, de dicsőségesen fel is támadt. Örömhírének, melyet elhozott nekünk, éppen az a lényege, hogy szabadulást ad az örök halál rabságában sínylődő foglyoknak, a bűn miatt elhomályosult szemeket a boldogító színelátásra nyitja, s a sátán zsarnoki elnyomása alatt sínylődőket felszabadítja Isten fiainak dicsőséges szabadságára. A hétköznapi dolgokhoz, kellemesekhez és kellemetlenekhez, de még a mély fájdalmat okozó eseményekhez is úgy kell hozzáállnunk, ahogy a szentek tették: Mi ez az örökkévalósághoz képest? Mi ez ahhoz képest, hogy az Úr maga jön el értünk a mennyből, s magával ragad, hogy mindörökké vele legyünk, s benne mindazokkal, akiket ugyanerre az életre hívott?

Az Írásokat minden emberi elképzelést felülmúló módon beteljesítő Jézus Krisztusunk, a Te első eljöveteleddel ráköszöntött a földre az Úr kegyelmének esztendeje. Add nekünk, kérünk, hogy ezt a kegyelmet hittel befogadjuk, s élő reménységgel, a tevékeny szeretet cselekedeteivel várjuk és sürgessük második eljövetedet.

Évközi 22. vasárnap

Sir 3,19-21.30-31

Fiam! Végezd dolgaidat alázatosan, akkor emberi dicsőségnél is jobban szeretnek. Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben, akkor kegyet találsz Istennél, mert egyedül Istennek nagy a hatalma, és őt dicsérik az alázatosak. A dölyfösök gyülekezete számára nincs gyógyulás, mert bűnös sarj vert gyökeret bennük, és nem veszik észre. A bölcs szív megérti a bölcsek mondásait, s a figyelmes fül örömmel fogadja be a bölcsességet.

Zsid 12,18-19.22-24a

Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige. Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé.

Lk 14,1.7-14

Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: ,,Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: ,,Add át a helyedet!” És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: ,,Barátom! Menj följebb!” Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.” (...)

Ha vendégségbe jönne hozzánk a pápa vagy az amerikai elnök, őket az első hely illetné az ünnepi asztalnál. De ha maga Isten lépne be hozzánk? Őt nem tudnánk hová ültetni, mert az első hely nem méltó hozzá. Nem fiktív kérdés ez, hiszen Jézusban eljött hozzánk, és Betlehemet választotta, Názáretet meg a Golgotát, mert csak a gyöngeség, az elrejtettség, az üldözött igazak halála illett hozzá. Jézusban Isten kinyilvánította, hogy ebben a bűnökkel fertőzött világban az utolsó hely az övé, mert így tudja megmutatni, hogy ő egészen más, mint a világ, s hogy az ő hatalma az ingyenes szeretet.

Ezért ha a mai Evangéliumban olvasott tanításokban csupán illemszabályokat látunk, esetleg sok évszázados bölcsesség desztillált cseppjeit – ismerve a legújabb biblikus kutatások eredményét, mely szerint ugyanezeket Jézus előtt már más is elmondta, sőt a kortárs rabbik is tanították –, sajnálatos módon elsiklunk az őseredeti, az embert egészen megrendítő üzenet mellett. Amit itt most egy farizeus házába vendégségre betérve mond, az nem illemszabály, nem is erkölcsi előírás, hanem létmagyarázat: istenségének kinyilatkoztatása, s az üdvösség útja számunkra. Ő nem csupán vendégként érkezett hozzánk, hanem úgy is, mint az örök lakomát rendező Atyaisten küldötte. Mindenkit meghív a lakomára, mindenkit invitál a menyegzős házba, jóllehet tudja, hogy még emberi szinten sem vagyunk képesek jóságát viszonozni.

Urunk Jézus, mi is elmondhatjuk a mai Szentlecke szavaival, hogy nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz járultunk, nem egy félelmetes és távoli istenséghez, hanem Hozzád, az új szövetség közvetítőjéhez, aki értünk és a mi üdvösségünkért emberré lettél. Az a szeretet, ahogy isteni személyed miattunk és értünk egyesült a mi testünkkel, emberi természetünkkel, felülmúl minden emberi szeretetet. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk Hozzád hasonlóan az utolsó helyeket választani, s ezáltal egyre többet értsünk meg isteni szeretetedből.

Évközi 21. hét

1Tessz 4,9-11

A testvéri szeretetről nem szükséges írnom nektek, mert magatok tanultátok Istentől, hogy szeressétek egymást. Hiszen gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Makedóniában. Kérünk azonban titeket, testvérek, hogy ebben gyarapodjatok még, és igyekezzetek békében élni, dolgaitokat végezni, saját kezetekkel dolgozni, mint ahogy megparancsoltuk nektek.

Mt 25,14-30

Úgy lesz akkor, mint amikor egy ember arra készült, hogy külföldre menjen. Hívta a szolgáit és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek a képessége szerint; és elment külföldre. Ekkor rögtön elindult az, aki öt talentumot kapott, dolgozott velük, és szerzett másik ötöt. Éppígy az is, aki kettőt kapott, szerzett másik kettőt. Az viszont, aki egyet kapott, elment, a földbe ásva elrejtette ura pénzét. Sok idő múltán megjött ezeknek a szolgáknak az ura és számadást tartott velük. (...) Odajött az is, aki egy talentumot kapott, és azt mondta: ,,Uram, tudom rólad, hogy kemény ember vagy, aratsz, ahol nem vetettél, és begyűjtesz onnan is, ahová nem ültettél. Mivel féltem tőled, elmentem és elrejtettem a talentumodat a földbe. Íme, itt van, ami a tied!” Az ura azt válaszolta neki: ,,Te gonosz és lusta szolga! Tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök onnan, ahová nem ültettem. Éppen ezért el kellett volna helyezned a pénzemet a pénzváltóknál, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam vissza a magamét. Vegyétek hát el tőle a talentumot és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre! Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!”

A példabeszédbeli úr kemény ember volt: ott is aratott, ahol nem vetett, és ott is begyűjtött, ahol nem ültetett, és ezért a tőle való félelem megbéníthatta a szolgáját. Az igazi Úr, az Isten viszont irgalmas: ott is aratást ad, ahol nem vetettünk, és ott is terméssel ajándékoz meg, ahol nem ültettünk, hiszen ő teremtő Isten, aki még a konkolyt is búzává tudja változtatni. A példabeszédbeli úrtól félni kellett, a mi Istenünktől való üdvös félelem azonban nem bénít meg, ellenkezőleg: felszabadít, és az Úr dolgában való sürgölődésre buzdít. Ha így olvassuk a talentumokról szóló példabeszédet, elsősorban arra a képességünkre kell gondolnunk, melyből mindannyian éppen eleget kaptunk, s melyet kamatoztatni egész életünkre szóló, szent feladatunk: hogy megtanuljunk szeretni, úgy, ahogy minket az Úr Jézus szeret.

A szeretet kamatoztatása nem bonyolult, nem igényel különleges képességeket, rendkívüli figyelmet, görcsös igyekezetet, csak alázatot és állhatatosságot. Aki a csalódásoktól, kudarcoktól, sebektől való félelem miatt nemet mond a szeretetben való kiteljesedésre, aki meg akarja óvni szívét minden fájdalomtól, ezért szívét érzésteleníti vagy elrejti a szeretet kihívásai elől, az megteheti: ezt hívják pokolnak. Az ilyen embert nem Isten veti a külső sötétségre, hanem ő maga választja a szeretetnélküliség belső sötétségét, az Isten nélküli világot, a kárhozatot.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked, akiben az Atya kinyilatkoztatta nekünk, hogy mennyire szeret minket, s aki által szeretetének Szentlelkét is nekünk ajándékozta. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy készek legyünk Tőled megtanulni a Szentlélekkel szeretni, s így a végső számadáskor ne valljunk szégyent, hiszen ott nem tehetségünk szerint, hanem a szeretetre való képességünk kibontakoztatása alapján leszünk megítélve, s ennek mértéke szerint részesülünk a végtelen isteni szeretetben.

Keresztelő Szent János vértanúsága

Jer 1,17-19 

(...) Íme, én ma megerősített várossá tettelek téged, vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyai és fejedelmei előtt, papjai és a föld népe előtt. Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok – mondja az Úr –, hogy megmentselek téged. 

Mk 6,17-29 

Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: „Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.” Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki, hogy: „Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!”. Az kiment és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Az így szólt: „Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: „Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

Legtöbbünknek ugyancsak megvan a magunk Keresztelő Jánosa és Heródiása: a jobbik énünk és a rossz szellemünk. Rossz szellemünk – énünknek az a része, melyen keresztül a Kísértő igyekszik eltávolítani Istentől – állandóan azt hajtogatja, hogy jogunk van jól érezni magunkat. Ne törődjünk az Egyházzal, amely folyton a bűnről papol és bűntudatra nevel, hisz ezzel csak örökös kiskorúságban akar tartani. Jobbik énünk viszont – vagyis lelkiismeretünk, mely Istennel magával van kapcsolatban – azt mondja, hogy nem a bűntudatot kell leküzdeni, hanem a bűnt orvosolni, bűnbánatot tartva és Isten irgalmát kérve.

Vajon melyik hangot követjük? Úgy vagyunk, mint Heródes, aki szívesen hallgatta Jánost, de mégsem mert szavai szerint cselekedni? Akit Keresztelő Jánost hallgatva sokszor elfogott a kétkedés, hogy talán nem így kellene élnie, talán meg kellene szakítania a testvére feleségével folytatott bűnös viszonyt, de akaratgyengesége folytán mégis Heródiásnak engedelmeskedett, aki pedig várva várta az alkalmat, hogy Jánostól megszabadulhasson? Bizony, hiába igyekszünk egyensúlyozni jobbik énünk és rossz szellemünk között, ebben a kettősségben nem lehet sokáig élni. Ahogy maga Krisztus Urunk tanította: „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti.” A kettős élet előbb-utóbb oda vezet, hogy nem bírjuk tovább a meghasonlottságot, és inkább engedünk rossz szellemünknek, akár erőnek erejével is elhallgattatva jobbik énünk szavát, s majd csak később – lehet, hogy már túl későn, hacsak Isten meg nem könyörül rajtunk – vesszük észre, hogy ezzel lelki öngyilkosságot követtünk el.

Urunk Jézus, kérünk, segíts kegyelmeddel, hogy akkor is hallgassunk el nem állítódott lelkiismeretünk szavára, ha az rövid távon hátránnyal, veszteséggel jár számunkra. Add, hogy legyen bátorságunk ellene mondani a gonosznak és minden csábításának, elutasítani mindazt, ami üdvösségünket veszélyezteti, s félelem nélkül vállalni, amire Te hívsz bennünket.

Évközi 21. hét

1Tessz 3,7-13

Ezért vigasztalást találtunk bennetek és a ti hitetekben, testvérek, minden ínségünk és szorongatásunk ellenére is, mivel mi akkor éledünk fel, ha ti állhatatosak vagytok az Úrban. Mivel is róhatnánk le hálánkat értetek Istennél a bőséges örömért, mellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt? Éjjel-nappal igen buzgón esedezünk, hogy meglássuk arcotokat, és pótoljuk azt, ami hiányos még a hitetekben. A mi Istenünk és Atyánk, és Urunk Jézus Krisztus vezesse utunkat hozzátok! Titeket pedig gyarapítson, és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen.

Mt 24,42-51

Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia. Mit gondolsz, ki az a megbízható és értelmes szolga, akit az Úr házanépe fölé állít, hogy adja ki nekik az ételt kellő időben? Boldog az a szolga, akit ura, amikor megérkezik, ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha az a gonosz szolga azt mondja szívében: „Késik jönni az én uram”, és elkezdi verni szolgatársait, eszik és iszik a részegekkel: megjön majd az ura annak a szolgának azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja. Darabokra szabdalja őt, és a képmutatók sorsára juttatja. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás!

Az a szolga, aki lelkiismeretesen elvégzi a rábízott feladatot, még csak kötelességtudó beosztott, aki semmi különöset sem tett, mindössze engedelmeskedett Urának. (Urunk, Jézus, figyelmeztet is rá, hogy ne tartsuk magunkat másnak, mint haszontalan szolgának, aki csupán a kötelességét teljesítette.) A hű és okos szolga valami többet is tesz ennél. Nem csupán pontosan teljesíti urának parancsát, de rajta függ lényének egész figyelmével, keresve az ő tetszését. Mindenfajta – Isten és ember, úr és szolga, férfi és nő közötti – hűség alapja a figyelem, amely állandó benső kapcsolatot tart fenn a két fél között. A hűtlenség akkor kezdődik, amikor látszólag még mindent úgy teszünk, mint régen, de szívünk, figyelmünk már másfelé fordult. A tettekben is megnyilvánuló hűtlenség majd csak jóval később jelentkezik, addigra azonban talán már helyrehozhatatlan károkat okozott a másiknak. Ez a figyelem tesz okossá is, mert csak ha figyelünk, akkor fogjuk tudni, mikor van itt a kellő idő, hogy élelmet osszunk.

Aki az Úrra figyel, az tud csak igazán odafigyelni a rábízottakra is. Aki az Úrra figyelés ürügyén elhanyagolja az Úr háza népét, akik fölé rendeltetett, az becsapja magát, mert valójában önmagára figyelve saját lelki tökéletességében tetszeleg. Aki pedig az Úrra nem figyel, mert lefoglalja a testvérek gondja, szintén tévúton jár, mert nem azt a kenyeret adja nekik, amire valójában szükségük van. Még rosszabb, ha valaki üti-veri szolgatársait, azaz uralkodik fölöttük. Saját szerepe helyett az Úr szerepét kezdi játszani, persze rosszul. Ismét csak önmagára figyel, és talán észre sem veszi, hogyan terrorizálja a többieket. Előbb meglazul az Úrral való kapcsolata, majd egészen kívül kerül rajta, ezért is éri teljesen váratlanul az Úr visszatérése.

Urunk Jézus, add nekünk, kérünk, a példabeszédedben elénk állított szolga lelkületét! Segíts, hogy mindenkire, akit ránk bízol, úgy tekintsünk, mint egyedülállóan értékes ajándékra, megismételhetetlen csodára, és úgy szolgáljuk őket, mint Téged magadat, s akkor nem fog váratlanul érni, amikor számadásra érkezel.

Évközi 21. hét

1Tessz 2,9-13

Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek sem a terhére. Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívők lettetek. Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket. Szüntelenül hálát adunk tehát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek.

Mt 23,27-32

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a holtak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így ti is kívülről ugyan igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: ,,Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérében.” De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét!

Ha az igehirdetést a hallgató oldaláról nézzük, azt kell mondanunk, hogy a leggyatrább prédikációban is fel lehet és fel is kell fedeznünk azt, ami kapcsolatba hoz az élő Istennel, s az igét elménkbe és szívünkbe kell fogadnunk. Teljesen mindegy, hogy az igehirdető pap, püspök jó szónok-e vagy sem, sőt még az sem számít, hogy erkölcsileg kifogástalan-e: ha az evangéliumot hirdeti, egyedül rajtunk, az ige hallgatóin áll, hogy az igehirdetése gyümölcsöző lesz-e bennünk. Ha viszont az ige hirdetőjének oldaláról nézzük, éppenséggel fordított a helyzet. Az igehirdetőnek mindent meg kell tennie, hogy beszéde legyen „hétszeresen megtisztított”, s életét akár emberfeletti erőfeszítések árán is a szentség erőterébe helyezve, az Úr iránti odaadással hirdesse az igét. Mellékes, hogy sokan hallgatják vagy kevesen, érdemesek vagy érdemtelenek, az igehirdetőnek minden alkalommal a tőle telhető legjobbat kell nyújtania, s szavait az Úr iránti odaadás kell hogy átforrósítsa.

Ám ne felejtsük el, hogy az igehirdetőnek még azt megelőzően, hogy hirdetni kezdené az evangéliumot, az ige hallgatójának is kell lennie. A papok is rászorulnak, hogy jó prédikációkat halljanak, értékes elmélkedési könyveket olvassanak, méghozzá nem elsősorban „szakmai” fejlődésük szempontjából, hanem mindenekelőtt azért, mert ők is hívők, akiknek ugyanúgy szükségük van lelki táplálékra, mint minden más hívőnek. De nemcsak az igehirdető lehet hallgató, hanem fordítva: az egyszerű hívő is válhat az evangélium hirdetőjévé. Ma, amikor az emberek tömegei nem járnak templomba, s így nem is hallják a püspök, a pap igehirdetését, még inkább az evangélium hirdetőjévé kell válnia minden megkeresztelt embernek, ott, ahol van, abban a környezetben, ahol éppen él.

Urunk Jézus, az élet Igéje, add meg nekünk kegyelmesen, hogy papjaid igehirdetését készséges szívvel hallgassuk, oda pedig, ahová az ő szavuk nem jut el, mi magunk menjünk, s hirdessük, ha lehet, szóval is, de még inkább beszédes életünkkel a Te örömhíredet.