Évközi 5. hét

1Kir 8,22-23.27-30

Majd odaállt Salamon Izrael gyülekezetének színe előtt az Úr oltára elé, s kitárta kezét az ég felé és így szólt: „Uram, Izrael Istene, nincs hozzád fogható Isten sem fenn az égben, sem lenn a földön! Te megtartod szövetségedet s irgalmasságodat szolgáid iránt, akik teljes szívükkel előtted járnak, De hát gondolhatunk-e arra, hogy Isten igazán a földön lakjon? Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet építettem? De tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre s imádságra, amellyel szolgád ma előtted imádkozik, hogy éjjel-nappal nyitva legyen szemed e ház felett, amelyről azt mondtad: »Ott lesz az én nevem« – hogy meghallgasd az imádságot, amellyel szolgád e helyen hozzád imádkozik, hogy meghallgasd szolgádnak s népednek, Izraelnek, minden könyörgését, bármiért fognak imádkozni e helyen: halld meg azt lakóhelyeden, az égben, s ha meghallod, légy kegyelmes.

Mk 7,1-13

Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. (...) Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: „Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” Ő ezt felelte nekik: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak.« Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.” Majd így folytatta: „Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok.”

Salamon imádságában egy minden más vallástól idegen és gyökeresen új világ tárul fel. Ezt az imádságot a Szentlélek sugalmazta, és ezért túlhaladja mindazt, amit a pogány ember érzett, gondolt a templomról. Mert egyszerre igaz az, hogy az istendicséret nem választható el a mindennapoktól, hanem áthatja egész életünket, illetve az, hogy Isten dicsérete akkora ügy – egyetlen igazi emberi ügyünk –, hogy külön helyet, teret és időt kell szentelnünk neki. Mindenütt úgy kellene élnünk: a konyhában, az iskolában, a szántóföldön, a hitvesi együttlétben és a papi szolgálatban, hogy Isten, mint a salamoni templomot, birtokba vehesse szívünk szentélyét, személyünk legbensejét, ugyanakkor napról napra, hétről hétre ki kell szakítanunk egy-egy órát, napot, hogy csak vele legyünk, és elmerüljünk titkainak szemlélésében. 

Ha a ragyogó istentiszteletek és hétköznapi életünk között szakadék van, annak az lehet az oka, hogy elveszítettük a kapcsolatot a liturgia forrásával, az imádságot éltető Szentlélekkel. Vagy kiüresedett a lelkünk, és csak ajkunkkal dicsérjük az Istent, ahogy Jézus mondja Izajást idézve a farizeusokról és írástudókról, vagy pedig vallásos szubjektivizmus uralja imádságainkat. Nagy kár, ha az ősi, kétezer évnyi szentlelkes tapasztalattal megszentelt imádságok nem mondanak semmit nekünk, ha idegenek tőlünk a szentmise és a szent zsolozsma szövegei, melyek Isten örök titkait ünneplik, és nem a mi múlékony érzéseink körül forognak, melyek mindig az üdvösségre mutatnak, nem pedig apró-cseprő vágyaink célpontjaira, s melyekben arról van szó, hogy „amit most a szent jelekben ünnepeltünk, azt cselekedeteinkben is kövessük”, nem pedig arról, amit mi szeretnénk, hogy Isten megtegyen nekünk.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked Szentlelkedért, aki kimondhatatlan sóhajtozásokkal imádkozik bensőnkben, s aki a Szentírás és az Egyház által ajkunkra adott szavakkal imádkozni tanít bennünket. Add, kérünk, hogy az Egyház ősi liturgikus imádságai által kilépjünk vallási szubjektivizmusunk szűkös világából, elsajátítsuk azt a lelkületet, mellyel helyes módon léphetünk be a templomba, a mennyei Atya színe elé, és segíts, hogy gondolatainkat, érzéseinket, tudatos és tudattalan világunkat, emberi kapcsolatainkat mind átadjuk Neked, aki a szentáldozáskor szívünk szentélyébe költözöl.

Évközi 5. hét

1Kir 8,1-7.9-13

Aztán egybegyűjtötték Izrael valamennyi vénét, a törzsek fejeit és Izrael fiainak nemzetségfőit, Salamon királyhoz Jeruzsálembe, hogy elhozzák az Úr szövetségének ládáját a Dávid-városból, azaz a Sionról. Egybe is gyűlt egész Izrael Salamon királynál Etánim havában, azaz a hetedik hónapban, az ünnepen. Amikor aztán Izrael vénei mindnyájan eljöttek, felvették a papok a ládát, s elhozták az Úr ládáját, meg a szövetség sátrát s a szent hely minden eszközét, amely a sátorban volt. Amíg ezeket a papok és a leviták vitték, Salamon király és Izrael egész sokasága, amely összegyűlt nála, vele együtt a láda előtt haladt, s annyi juhot és marhát mutatott be áldozatul, hogy se szeri, se száma nem volt. Aztán bevitték a papok az Úr szövetségének ládáját a helyére, a templom felelőhelyére, a szentek szentjébe, a kerubok szárnya alá; a kerubok ugyanis kiterjesztették szárnyukat a láda helye fölött, s befedték a ládát s rúdjait felülről. A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről. Történt pedig, hogy amikor a papok kijöttek a szentélyből, a felhő betöltötte az Úr házát, úgyhogy a papok nem állhattak szolgálatba a felhő miatt, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Ekkor Salamon így szólt: „Az Úr azt mondta, hogy a felhőben akar lakni: íme, építettem házat neked lakásul, állandó, örökös királyi székedül.”

Mk 6,53-56

Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.

A két kőtábla a két főparancsot foglalja magában: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből...” és „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Mondhatnánk, hogy mivel már Krisztus hívei, barátai vagyunk, ránk már nem érvényes a Tízparancsolat, hanem csak a Szent Ágoston-i elv: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” De vigyázzunk ezzel az elhamarkodott kijelentéssel, mert maga az Úr mondja, hogy nem megszüntetni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni. A szeretet ugyanis csak bizonyos keretek, korlátok között marad tiszta, Isten életét közlő ajándék. A Tízparancs negatív formulái, tiltásai jelzik azokat a partokat, melyek között az élet vize hömpölyög, melyek nélkül ez a víz szétterülve megposhadna és mocsárrá változna, s megszűnne éltető folyam lenni. 

Lehetnek bármilyen fennkölt eszméink és érzelmeink, tehetünk bármennyi jót, ha káromoljuk az Úr nevét, ha nem szenteljük meg az Úr napját, nem lehet bennünk élő az Isten iránti szeretet. Hiába beszélünk a szeretetről, ha szavunkkal, tekintetünkkel vagy éppenséggel a jó szó, az irgalmas tekintet megvonásával kioltjuk az életet; hiába érezzük, hogy őrülten szerelmesek vagyunk, ha házasságtörő, parázna kapcsolatot tartunk fenn; hiába vagyunk barátságosak és kedvesek, ha közben hazudunk és megkárosítjuk felebarátunkat, mert nem élő bennünk a testvéri szeretet. Sok olyan könyv van divatban, amely szemet huny a tiltások fölött, és felszínesen fecseg a szeretetről. Ám ha a krisztusi szeretetben szeretnénk növekedni, nem ezekre kell hallgatnunk. Vegyük elő inkább Keresztes Szent János vagy a két Szent Teréz műveit, akik hiteles módon mutatják meg, mit jelent úgy szeretni, ahogy Jézus értette és Szent Ágoston tanította.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a Tízparancsolatot, az életet mentő, szabadító és gyógyító tíz isteni szót, melyet lelkünk frigyládájában őrzünk. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy Téged mint az isteni törvény tökéletes kinyilatkoztatását mindjobban szívünkbe fogadjunk, egyre inkább egy életet éljünk Veled, s így parancsaid annyira bensővé váljanak bennünk, hogy már nehezünkre essék bármi olyat tenni, ami Isten szeretete ellen való.

Évközi 5. vasárnap

Iz 58,7-10

Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: „Íme, itt vagyok!” Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.

1Kor 2,1-5

Én is, amikor hozzátok mentem, testvérek, nem a beszéd vagy a bölcsesség fölényével mentem, hogy hirdessem nektek Isten titkát. Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

Mt 5,13-16

Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Mindenekfölött Jézus Krisztus maga a föld sója és a világ világossága. Mi csak annyiban lehetünk azok, amennyiben vele azonosulunk. Ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy tudatában legyünk gyöngeségünknek. Csak az töltheti be méltó módon az Istentől ajándékba kapott hivatást, aki egy pillanatra sem feledkezik el arról, hogy nem ő a világosság forrása, és nem ő adja a só ízét. 

Amiről ezzel kapcsolatban Szent Pál ír, annak semmi köze sincs a kisebbrendűségi érzéshez. Nem is lehet, mert nem emberekhez, hanem az Istentől kapott kegyelemhez, adományhoz, hivatáshoz kell mérnünk magunkat, márpedig csak az lehet alkalmas Isten országának szolgálatára, aki tisztában van teljes alkalmatlanságával. Azzal, hogy nincsenek meg a feladat elvégzéséhez szükséges adottságai, vagy pedig éppen mivel megvannak, fenyegeti még nagyobb veszély, hogy Isten műve helyett saját dicsőségének szolgálatába állítja azokat. Isten irgalmasságának eszközeivé kell lennünk, mindenestül átadva magunkat a Szentlélek irányításának. Nem elég saját szűkösségünkkel, emberi szívünkkel irgalmasnak lenni: tőlünk olyan szánalom telik csupán, amely a legtöbbször megalázza és beszennyezi azt, akihez hozzáér. Csak akkor leszünk képesek maradéktalanul teljesíteni az ószövetségi parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”, ha kilépünk önző énünk kisszerű világából, s a krisztusi új parancs szerint élünk: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”

Urunk Jézus, gyarló emberként hajlamosak vagyunk a magunk érdemének tulajdonítani adottságainkat és az általunk végbevitt jót, máskor lekicsinyelni Tőled kapott képességeinket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy reálisan lássuk magunkat és feladatunkat, egy pillanatra se feledkezzünk el arról, hogy mindazt, amink van, a közösség szolgálatára kaptuk, és segíts, hogy szeretetünk szűkösségét a Te szíved méreteire tágítva tudjunk irgalmasak lenni embertársainkhoz.

Évközi 4. hét

1Kir 3,4-13

(...) Éjszaka aztán megjelent az Úr Salamonnak álmában és azt mondta: „Kérj, amit akarsz, s megadom neked.” Azt mondta erre Salamon: „(...) Nos tehát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat, apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet?” Tetszett e beszéd az Úrnak, hogy ilyesmit kért Salamon. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: „Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kérted ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme, szavad szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem előtted nem volt, sem utánad nem lesz. Sőt amit nem kértél, azt is adok neked: olyan gazdagságot tudniillik és dicsőséget, hogy hozzád hasonló még senki sem volt a királyok között sohasem.

Mk 6,30-34

Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak. Ő ekkor azt mondta nekik: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit.” Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát, és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül. Sokan látták azonban őket, s észrevették, amikor elmentek. Minden városból futottak oda gyalog, és megelőzték őket. Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és sok mindenre kezdte őket tanítani.

Salamon testesíti meg az Ószövetségben a bölcsességet, és a mai Olvasmányban feltárul előttünk ennek a bölcsességnek mélységes titka, alapja. Nem is annyira Isten megjelenése és nagylelkűsége a csoda (azt újra és újra tapasztaljuk), mint inkább Salamon kérése. Isten már sok nagy csodát tett, most rajtunk van a sor. Egy kérés, egy imádság is lehet zseniális az Isten szemében, s mi mutatná meg jobban igazi énünket, mint az olyan váratlan lehetőség, amikor Isten felkínálja: kérj bármit, s én megadom neked? Azzal, hogy Salamon bölcsességet kér, kifejezi azt a szándékát, hogy szüntelenül kapcsolatban akar maradni a bölcsesség forrásával, melyből nem is csak tudást, hanem életet meríthet. 

A mai Evangéliumban ennek a forrásnak kristálytiszta vizét az Úr Jézus, az Atya örök Bölcsessége saját személyében kínálja fel apostolainak, amikor magához hívja őket, hogy egy magányos helyre vonulva vele legyenek és pihenjenek. Nagy jelentőségű a pusztaság és a magányos hely említése. Kezdettől fogva mind a mai napig csak azok lehettek igazán nagy hatású igehirdetők, szavak nélkül is világító lámpások és millióknak utat mutató bölcsek, akik a pusztaságba és magányos helyekre húzódtak vissza: lelkük szentélyébe – ahol jelen van Jézus az Atyával és a Szentlélekkel –, hogy a kellő időben előlépjenek onnan. Akik bölcsességüket nem saját elméjükből merítik, nem pszichológiai manipulációkkal gerjesztett látomásaikból vagy meditációs módszerekkel előállított nirvánájukból, hanem a Jézussal való személyes együttlétből, a Szentírás és az Eucharisztia csöndjéből. 

Urunk Jézus, segíts bennünket kegyelmeddel, hogy Veled járjuk az élet útjait s Veled húzódjunk vissza szívünk magányába, hogy Rád figyeljünk az úton és Téged hallgassunk a pusztaságban. Taníts minket, kérünk, igazi bölcsességre, hogy Tőled mint forrástól soha el nem szakadva alkalmassá váljunk a mennyek országára, s a világban meghirdessük soha el nem múló uralmadat.

Évközi 4. hét

Sir 47,2-13

Mert amint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál. Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kisbárányaival. Már ifjúkorában megölte az óriást, és elvette népéről a gyalázatot, amikor felemelte kezét, s a parittya kövével leütötte a gőgös Góliátot, mert segítségül hívta az Urat, a Mindenhatót, aki erőt adott jobbjának, hogy leterítse a bátor harcos férfit, és felmagasztalja népe szarvát. Dicsővé tette őt ekként tízezer között, és magasztossá tette az Úr áldásaival, azzal, hogy felajánlotta neki a dicső koronát, és letiporta az ellenséget köröskörül, kiirtotta az ellenséges filiszteusokat – mind a mai napig –, és letörte szarvukat örökre. Minden tette után magasztalást zengett a Szentnek és Magasságbelinek dicsőítő szavakkal. Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta, és erőt adott neki az ellenséggel szemben. Énekeseket állított fel az oltár előtt, és kellemes dallamokat énekeltetett velük. Fényt adott az ünnepségeknek, és szépekké tette az évenként visszatérő ünnepeket azzal, hogy magasztalták az Úr szent nevét, és már hajnalban dicsővé tették Isten szentélyét. Az Úr megtisztította őt bűneitől, és felmagasztalta szarvát örökre, neki adta a jogot a királyságra, és a dicső trónt Izraelben.

Mk 6,14-29

(…) Heródiás lánya kiment és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Az így szólt: „Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: „Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

A királyság a karrier csúcspontját jelenti a földön, a férfiember pályájának zenitjét, ahol úgy érzi, minden a lába alá van vetve, s nem áll fölötte senki emberfia. Tudattalanul sokan vágyunk erre a pozícióra. Ám Isten igéjének van egy lényeget érintő megjegyzése: Isten szemében a karrier csúcsa az, hogy szívből megtérünk hozzá, elismerve, hogy van Valaki, aki nálunk is nagyobb, s aki jogosan ítélkezhet fölöttünk. Dávid király ennek felismerésétől és megvallásától lett igazán nagy király, Heródes Antipász pedig ennek hiánya miatt maradt gyenge ember és kisszerű király.

Dávid alázatában és bűnbánatában óriásként magasodik az öntelt és hiú Heródes fölé, aki bátor volt ahhoz, hogy gátlástalanul kegyetlenkedjen, azonban gyáva ahhoz, hogy merjen nem tetszeni környezetének. Annyira félt, hogy könnyelmű ígéretének visszavonásával folt esik „becsületén”, és hírneve, tekintélye csorbát szenved, hogy akkor sem vonta vissza adott szavát, amikor meggyőződése ellenére cselekedve gyalázatos gyilkosságra kellett vetemednie, így járva kedvében ágyasának és vendégeinek. Lám, milyen szánalmas figurává törpül a karrierista ember, aki nem lesz megtört és alázatos szívű, hanem tovább játssza a hajthatatlant és következetest, s nem veszi észre, hogy saját dölyfjének rabszolgája, hogy kényszerpályán fut az élete! Aki még azon az áron is meg akar felelni környezete elvárásainak, hogy a prófétaság lelkét oltja ki magában, megölve lelkiismeretében Isten szavát.

Urunk Jézus, ha Dávid király és Heródes király alakját egymás mellé állítjuk a mai olvasmányokból, világosan látjuk, hogy az emberi kiteljesedés igazi útja az, hogy lelkiismeretünk szavát követjük, s nem lehetünk igazán erősek, ha nem merünk a világ szemében következetlennek, sőt akár gyengének is tűnni. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy legyen bátorságunk önkritikát gyakorolni és bűnbánatot tartva szakítani bűnös életvitelünkkel, rossz szokásainkkal, szívünket megosztó ragaszkodásainkkal, és mindenekfölött az Atya akaratát keresve megnyissuk benső világunkat a Te uralmad előtt.

Évközi 4. hét

1Kir 2,1-4.10-12

Amikor aztán Dávid halálának ideje közeledett, ezt parancsolta fiának, Salamonnak: „Én immár elmegyek minden földi lény útjára: légy erős és légy férfi. Tartsd meg, amivel az Úrnak, Istenednek tartozol, járj az Ő útjain, tartsd meg szertartásait, parancsait, végzéseit s intelmeit, amint meg van írva Mózes törvényében, hogy így boldogulj mindenben, amit cselekszel, s mindenhol, ahova fordulsz, az Úr megvalósítsa szavát, amelyet rólam mondott: »Ha fiaid megtartják útjukat, s teljes szívükből s teljes lelkükből hűségesen járnak előttem, nem fogy el ivadékod Izrael királyi székéről.« Dávid aztán aludni tért atyáihoz, s eltemették a Dávid-városban. Az idő, amely alatt Dávid Izraelen uralkodott, negyven esztendő volt. Hebronban uralkodott hét esztendeig, Jeruzsálemben harmincháromig. Salamon aztán beült apjának, Dávidnak trónjába, s uralma igen megszilárdult.

Mk 6,6-13

És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított. Közben magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte őket kettesével elküldeni. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett. Meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe. Azt mondta nekik: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem mentek onnan. Ha pedig valahol nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek ki, rázzátok le lábatokról a port is, bizonyságul ellenük.” Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak.

Dávid földi országot hagyott fiára, Salamonra, Jézus pedig az Evangéliumban Isten országát bízza tanítványaira. Az első csupán árnyéka ennek a másodiknak, hiszen a dávidi-salamoni király-ság már rég letűnt, a Jézusban elérkezett Isten országa azonban jelen van most is, és mindörökre fennmarad. Salamon egyeduralkodó volt, az Úr azonban kettesével küldi tanítványait, mert Isten országa szeretet, s hogyan is lehetne egymagunkban megvalósítani a szeretet parancsát? Salamon arra kapott fegyveres hatalmat, hogy megvédje országát a földi ellenségtől, Krisztus tanítványai viszont hatalmat kaptak a tisztátalan szellemek fölött.

Elég csak beleolvasni a ma újra divatba jött gnosztikus írásokba, melyekben Gaia földanya-istennőről, asztráltestről, auráról, karmáról és világenergiáról értekeznek, hogy érzékeljük, mi-lyen veszélyes az a tanítás, mely által nem csupán a teremtett világot istenítik, hanem végső soron az imádás tárgyává tett teremtmény, személytelen erő mögé bújt tisztátalan szellemnek, a személyes gonosznak szolgáltatják ki magukat, aki azt akarja, hogy Isten helyett leborulva őt imádjuk. Ezért az ördögűzés legegyetemesebb, mindennapi és leghatékonyabb módja a tiszta tanítás befogadása és továbbadása. Azonban nem elég ismeretet közvetíteni, megtérést kell hirdetni. Mert óriási tévedés, hogy elegendő befogadni a tudást és bizonyos módszerek birtokában elindulni az öntökéletesítés és önmegváltás útján, hogy elnyerjük az üdvösséget. Isten nevének állandó segítségül hívása mellett nap mint nap meg kell vívnunk a jó harcot, hogy életmódunk is ördögűző legyen, de nem szabad elfelejtenünk, hogy mindaz a jó, ami történik velünk, és mindaz a jó, amit teszünk, mind az irgalmas Isten kegyelmének műve bennünk és általunk. 

Urunk, Jézus Krisztus, tudjuk, hogy Isten uralma csak belső harc, lemondás, áldozat árán valósulhat meg bennünk és közöttünk, de Te hatalmat adtál nekünk a gonoszság fölött. Szítsd fel bennünk a hűséget és állhatatosságot, hogy küldetésedben járva, Melletted kitartva, a Tőled kapott fegyverekkel szálljunk szembe az uralmad ellen lázadó sátáni erőkkel. Erősítsd meg köztünk a testvéri szeretetet, amely nem hazug érzelmeken, hanem az igazságon alapul, s gyümölcse a békesség, és segíts, hogy ezt fel tudjuk ajánlani mindazoknak, akikhez küldesz, akikkel csak találkozunk.

Évközi 4. hét

2Sám 24,2.9-17

Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: „Járd be Izrael valamennyi törzsét, Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát.” Erre Joáb átadta a királynak a nép összeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató, erős férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt. Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: „Nagyon vétkeztem e tettel, de kérlek, Uram, bocsásd meg szolgád vétkét, mert igen esztelenül cselekedtem.” (...) Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember. Amikor azonban az Úr angyala Jeruzsálemre nyújtotta ki kezét, hogy azt is elpusztítsa, megkönyörült az Úr a nyomorúságon és azt mondta a nép öldöklő angyalának: „Elég, vondd vissza immár kezedet.” Amikor ugyanis az Úr angyala a jebuzita Arauna szérűje mellett volt, így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: „Én vagyok az, aki vétkeztem, s aki gonoszul cselekedtem; de ők, a juhok, mit követtek el? Kérlek, forduljon tehát kezed én ellenem s az én apámnak háza ellen!”

Mk 6,1-6

Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: „Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.” Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

Ugyan miért bűn, hogy egy király népszámlálást tart, ahogy ezt minden király megteszi saját országában? Azért, mert szimbolikus jelentőségű cselekedetről van szó, melyet nem önmagában és nem is a többi király vonatkozásában, hanem a választott nép és az Úristen egyedülálló kapcsolatán belül kell értelmezni. Hiszen Dávid nem akármilyen ország és nép királya, hanem Isten szent népéé, melynek mindenestül az Úr hatalmára kellene építenie, nem pedig saját erejére. Amikor ugyanis az ember elégedetten nyugtázza, hogy ereje, tehetsége, vagyoni helyzete révén biztonságban és jólétben töltheti napjait, máris megtette az első lépést egy olyan életforma felé, melyből Isten csendesen kimarad. 

Dávid király nagysága abban mutatkozik meg, hogy miközben esendő és bűnös ember, nemcsak kész újból és újból beismerni, hogy vétkezett, hanem érzékeny lelkiismerettel maga veszi észre a kis bűnben a nagy bukást. Számára egyértelmű, hogy a bűn nem akkor kezdődik, amikor már mérhető kárt okozunk másoknak, hanem amikor a szívünk mélyén elkezdünk hódolni egy bálványnak, mely lassan, fokozatosan átveszi Isten helyét az életünkben. Ezért nincs olyan bűn, amely pusztán „magánügy” volna. Minden apró önzésünk Isten elleni lázadás, a legkisebb bűnünk is az egész emberiségnek árt, s mivel – ha csak rejtett hajszálereken keresztül, de mégis – a kárhozattal van kapcsolatban, a sötétséget növeli bennünk és körülöttünk. 

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy lekicsinyeljük felelősségünket „kis bűneink” miatt, és azok miatt az ártatlannak tűnő irányultságaink, törekvéseink miatt, melyek fokozatosan eltávolítanak Tőled. Tedd, kérünk, érzékennyé lelkiismeretünket, segíts a legelején leállítani magunkban érdemeink, talentumaink, anyagi lehetőségeink „népszámlálását”, mihelyt észrevesszük, hogy ezekre építünk ahelyett, hogy Rád hagyatkoznánk. Ha pedig elindultunk a bűn útján, add kegyelmedet, hogy legyen bátorságunk és erőnk vétkünket megvallani, s bűnbánó szívvel visszatérni Hozzád.