Halottak napja

2Mak 12,43-46

A harcok befejeztével Makkabeus Júdás, a választott nép bátor vezére, gyűjtést rendezett, és tizenkétezer ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be a megholtakért. Jól és hívő lélekkel gondolkodott a feltámadásról. Ha ugyanis nem hitte volna, hogy azok, akik elestek a harcban, egykor feltámadnak, fölöslegesnek és hiábavalónak tartotta volna, hogy a halottakért imádkozzék. Ő azonban fontolóra vette, milyen nagy jutalom vár azokra, akik vallásos lelkülettel pihentek el a halálban. Szent és üdvös dolog tehát imádkozni a halottakért, hogy feloldozást nyerjenek bűneiktől.

Róm 5,5-11

A remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést.

Jn 6,37-40

Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.

Nem minden reményre igaz az, amit Szent Pál mond a mai Szentleckében, a mi földi reménykedéseink például igenis sorra szégyenben hagynak, s ilyenkor annak rendje és módja szerint el is keseredünk. De az a remény is megcsal, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életünk kis és nagy döntéseinek mozgatójává. Ez a hamis reménykedés, mely nem több ideológiánál, talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség. Ezért is mélységesen kiábrándítóak azok a temetések, ahol a gyászolók úgy állják körül a koporsót, hogy közben mindent megtesznek, nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz azután. Hallgatják a pap szavát, talán mozog a szájuk, mintha imádkoznának, de csüggedtek és reményvesztettek, mert valójában többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban „szerencsétlenebbek minden embernél”.

Csak az a remény nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket ugyanis a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan életszintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta. Ha tehát élő bennünk ez a reménység, ha azt az Istent valljuk Urunknak, aki azért küldte Jézus Krisztust, hogy senkit el ne veszítsen közülünk, hanem feltámasszon az utolsó napon, akkor ez meg is látszik mindennapjainkon, teendőink végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésünkön.

Urunk, Jézus Krisztus, Elsőszülött a halottak közül! Járd át Szentlelkeddel sápadt és erőtlen reményünket, hogy igazi, élő, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménységgé, életünket formáló erővé váljék. Alakítsd ki bennünk kegyelmeddel a Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét, aki nem erre a földi életre rendezkedett be, ám felkészült a várakozás hosszú óráira; aki úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledkezik meg az örök hajlékról, melyet Te készítesz számára a mennyben.

Mindenszentek

Jel 7,2-4.9-14

(...) Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: ,,Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” (...) Ekkor a vének közül megszólalt az egyik, és azt kérdezte tőlem: ,,Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?” Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!” Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.”

1Jn 3,1-3

Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent.

Mt 5,1-12a

(...) Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.

Ha egyik vagy másik szent sugárzó életpéldája világítótoronyként mutatja az utat, amerre haladnunk kell, akkor a mai napon az egész túlpartot fényárban úszva láthatjuk: óriás fároszok és csöppnyi mécsesek ragyogó világossága jelzi a biztos révpartot, amely felé a zarándok Egyház hajója tart. Ha egyik vagy másik szent példája felkelti bennünk a vágyat az életszentség után, akkor ma a szentek közösségének kegyelmi tömegvonzásának hatására szinte elszakadunk a földtől, és néhány pillanatra a patmoszi látnokkal együtt az örök mennyei hazában találjuk magunkat, a fehér ruhások megszámlálhatatlan seregétől körülvéve. Közéjük tartozunk mi is, hiszen Isten gyermekeként meg vagyunk jelölve a keresztség és a bérmálás eltörölhetetlen jelével, s ruhánkat fehérre mosta a Bárány vére.

A kérdés csak az, hogy meg akarjuk-e őrizni ezt a hófehér ruhát. Az úti cél adva van, a nyolc boldogságban térképet is kaptunk, s ha a világítótornyok fényét követjük, viharba kerülhetünk ugyan, de az irányt nem vétjük el: biztosan nem futunk zátonyra, s nem szenvedünk örök hajótörést. S ami a túlparton, az örök kikötőben vár ránk, az felülmúlja minden várakozásunkat és képzeletünket, hiszen „most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.”

Mindenszentek Dicsősége, Urunk, Jézus Krisztus! A kövek és a fák, a csigák és a madarak mind szentek, mert mindenestül Istenhez tartoznak, és tökéletesen betöltik hivatásukat. Mégsem ünnepeljük őket, mert a szentséghez nincs szükségük sem elhatározásra, sem erőfeszítésre, sem állhatatosságra, ezért aztán győzelmet sem akarhatnak. Nekünk azonban azt a szédítően fönséges és félelmetes hivatást adta mennyei Atyád, hogy minden körülmények között szabadon válasszuk őt. A mai ünnepen add, kérünk, kegyelmedet, hogy szentjeid példájára és közbenjárására ne akarjunk mást, csak Téged magadat, aki számunkra az Út, az Igazság és az Élet vagy, s kitartsunk Melletted mindvégig, ahogy Te kitartasz mellettünk a világ végezetéig, s még azon is túl, örökkön örökké.

Évközi 30. hét

Róm 9,1-5

Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben, hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen. Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyák, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten. Ámen.

Lk 14,1-6

Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. Ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” Azok csak hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította, és elbocsátotta. Aztán így szólt hozzájuk: „Ha közületek valakinek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?” Erre nem tudtak mit felelni.

„Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak” – mondja a Prédikátor. Veszélyes lehet, ha az ember akkor beszél, amikor hallgatnia kellene, de talán még veszélyesebb, amikor hallgat, holott meg kellene szólalnia.

Miért hallgatnak a törvénytudók és farizeusok? Először azért, mert nem akarnak, a gyógyítás után pedig azért, mert nem tudnak mit felelni. Első némaságba burkolózásuk oka, hogy nem akarnak lelepleződni, nem szeretnék, ha napvilágra kerülnének szívük titkos gondolatai, mert akkor kiderülne, hogy már régen nem a törvény szavainak értelmezéséről és megtartásáról gondolkodnak, hanem arról, hogy hogyan okozhatnák Jézus vesztét... Második hallgatásuk a történet végén már tragikomikus. Most már szeretnének megszólalni, szeretnének cáfolni, visszavágni és ellentmondani, de szégyenben maradnak. És ez már nem a megszégyenülés üdvös hallgatása, hanem a tehetetlen indulat forrongása. Ez a pillanat még mindig nem volna késő a beismerésre, hogy Jézusnak igaza van, még mindig volna lehetőség újra felvenni vele a párbeszéd fonalát, de most már sokkal nehezebb. Most még úrrá lehetnének a nyelvüket, szívüket, életüket megbénító némaságon, de nem szólnak. Egyre ellenállhatatlanabb erővel sodródnak az örök elnémulás felé, ahol az emésztő gyűlölet és fojtogató düh szorításában már nem is lesznek képesek emberi szóra, csak az elkeseredett fogcsikorgatásra.

Urunk Jézus, Te arra hívsz minket, hogy nap mint nap párbeszédben legyünk Veled. Megszólítasz, kérdést teszel fel, állásfoglalásra késztetsz. Míg a kígyó a Paradicsomkertben azért próbálta kérdésekkel párbeszédre bírni Évát, hogy saját logikáját rákényszerítve bűnbe vigye, Te kérdéseiddel mindig a jóra „kísértesz”, megmutatva a szabadulás útját az ördögi logikából. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy újra és újra megnyissuk szívünket igéd előtt, meghalljuk a lelkiismeretünkön keresztül nekünk szóló kérdésedet, felhívásodat, és napról napra készségesen válaszoljunk is rá.

Évközi 30. hét

Róm 8,31b-39

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk? Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés, vagy kard? Amint írva van: ,,Miattad gyilkolnak minket naphosszat, olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat.” De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.

Lk 13,31-35

Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: ,,Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni.” Ő azt mondta nekik: ,,Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. Íme, elhagyatott lesz a házatok. Mondom nektek, nem láttok engem, amíg el nem jön az idő, s mikor majd ezt mondjátok: ,,Áldott, aki az Úr nevében jön.”

Isten Jézus Krisztusban felragyogó szeretete teremtő, mindenható szeretet. Semmi sem riasztja meg, semmi sem bizonytalanítja el, semmi sem tartóztatja fel. (Erről tanúskodik Jézus válasza is a mai Evangéliumban, amikor Heródes gonosz szándékáról értesítik.) Senkinek és semminek nem volt, nincs és nem is lesz hatalma arra, hogy eltérítse Jézus Krisztust attól a szándékától, hogy kinyilatkoztassa az Atya mindenekfelett való szeretetét irántunk. Még halála sem tudta megakadályozni ebben, mert halálát ellenségeiért ajánlott fel, az Atya pedig nem hagyta a halál hatalmában, hanem harmadnapon feltámasztotta őt, bizonyítva, hogy a szeretet erősebb, mint a halál. De nem jelent akadályt Krisztus szeretetének az ő megdicsőült élete sem, hiszen negyven napon át megjelent az apostoloknak, szent sebeit mint az isteni irgalom és a bűnbocsánat forrását mutatta fel nekik, mennybemenetelekor pedig megígérte, hogy helyet készít számunkra az Atyánál. Úgyhogy Krisztus szeretetének nem jelent akadályt saját halálunk sem, mert ahogy megígérte, az Atya minket is feltámaszt, s ennek zálogát, a Szentlelket már el is küldte nekünk.

Ezért nem szakíthatnak el Krisztus szeretetétől jelen élet nyomorúságai, sem a teremtett világ csábításai, de még a bukott angyali fejedelmek mesterkedései sem, mert ideig-óráig van még ugyan némi látszathatalmuk, mivel azonban mi Jézus Krisztus istenfiúi életébe vagyunk beiktatva, az Atya az ő és a mi lábunk alá is vetette őket, minden teremtménnyel együtt.

Urunk, Jézus Krisztus, megilletődve állunk szereteted hatalma előtt, átérezve annak félelmetes lehetőségét, hogy amit sem a természetes, sem a természetfeletti hatalmak nem képesek megtenni, azt megtehetjük mi magunk: erőnek erejével kiszakíthatjuk magunkat szerető ölelésedből, és akár hátat is fordíthatunk Neked. Őrizz meg minket, kérünk, a hálátlanságtól, a lázadástól és az állhatatlanságtól, s add meg kegyelmesen, hogy szereteted édes uralma kiterjedjen életünk minden területére.

Évközi 30. hét

Róm 8,26-30

Hasonlóképpen a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy melyek a Lélek kívánságai, tudja, hogy közbenjár a szentekért Isten akarata szerint. Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

Lk 13,22-30

Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. Közben valaki megkérdezte tőle: ,,Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Ő ezt felelte nekik: ,,Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: »Uram! Nyisd ki nekünk!« Ő ezt feleli majd nektek: »Nem tudom, honnan valók vagytok.« Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: »Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.« Ő erre azt feleli nektek: »Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!« Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. Mert íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Az Úr Jézus szavaiból egyértelműen kiderül, hogy az Úr ismerete szív nélkül, a vele való együttlét közösségvállalás nélkül semmit sem ér. Lehetséges, hogy kapcsolatunk annyira külsődleges és felszínes vele, hogy teljesen hiábavaló lesz hivatkoznunk rá az utolsó napon. A Szentlecke mutat rá arra a gyöngeségre, amely első pillantásra csupán jámbor lelkek túlzott önkritikájának tűnhet, valójában azonban az Istennel, Jézus Krisztussal való igazi üdvösségre vezető kapcsolatunk legfőbb akadálya, hogy nem tudunk imádkozni. Nem a szavakat nem találjuk, hanem többnyire azt az alapállást nem sikerül felvennünk, ami a hiteles és gyümölcsöző imádsághoz szükséges.

Csak ha ezt őszintén beismerjük, akkor tudunk elkezdeni vágyakozni Isten után, úgy, ahogy a zsoltáros mondja: „Téged szomjazik az én lelkem, utánad sóvárog az én testem a puszta és úttalan és víz nélküli földön.” Ez a vágy már maga is Isten ajándéka bennünk, s ha esetleg nem tapasztaljuk magunkban, akkor kérjük Istent, hogy ő adja szívünkbe az igazi vágyakozást. Az imádság ezen a szinten nem érzelem vagy hangulat kérdése, hanem szándéké és elhatározásé. Az imádság olyan, mint egy kiapadhatatlan vizű forrás, melyből azonban csak akkor tudunk meríteni, ha a mélybe ásunk, és felhozzuk a felszínre. Ha leásunk vágyaink mélyére, és akarunk vágyakozni, nem az imádságra, hanem magára az Úrra, segítségünkre siet a Lélek, és javunkra fordítja gyöngeségünket: ő maga lesz az imádság bennünk, kimondhatatlan sóhajtozásokkal járva közben értünk.

Urunk Jézus, töredelmesen bevalljuk Előtted, hogy nem tudunk imádkozni. Amikor bajban vagyunk, talán őszintén mondjuk Neked, hogy „Uram! Uram!”, de a mindennapokban képtelenek vagyunk megmaradni és kitartani az imádságban, a Rád való figyelésben. Ments meg, kérünk, attól a kísértéstől, hogy imádság címén üres fecsegésbe, hiábavaló szócséplésbe kezdjünk, inkább szítsd fel szívünk mélyén jelen lévő Szentlelkedet, hogy ő siessen segítségünkre, kapcsolja össze életünket a Te isteni életeddel, és vezessen el minket a Veled és Atyáddal való közösségre.

Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostol

Ef 2,19-22

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Lk 6,12-16

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek.

Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától.

Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Évközi 30. hét

Róm 8,12-17

Ennélfogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: ,,Abba, Atyánk!’’ Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Lk 13,10-17

Szombatonként az egyik zsinagógában tanított. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: ,,Asszony! Megszabadultál betegségedtől.’’ Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent. Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: ,,Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!’’ Az Úr ezt felelte neki: ,,Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?’’ Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett.

Akinek szégyenpírtól ég az arca, az még nincs elveszve egészen. Ez az utolsó lehetőség, a végső helyzet, ahol az akarat még ténylegesen szabad és döntésképes. Hiszen Isten elindult a mezítelensége miatt a fák mögé rejtőző bűnös ember után, hogy megkeresse, s már csak az emberen múlik, hogy megfogja-e a feléje kinyújtott kezet vagy büszkén elutasítja, hogy mezítelenül odaálljon Teremtője elé. Hogy engedi‑e, hogy az Isten öltöztesse fel, vagy ő maga akarja fügefalevelekkel eltakarni mezítelenségét. Amennyiben a megszégyenülésre zsigerből válaszolunk, ha most sem akarunk a jó mellett, a rossz ellenében dönteni, hanem inkább utat engedünk a tehetetlen dühnek, a gyilkos indulatnak, folytatjuk az Isten elleni lázadást, s az örök kárhozat örvényébe kerülve tehetetlenül sodródunk az alvilág mélységei felé.

De létezik a megszégyenülésre egy másik fajta válaszreakció is: őszintén elszégyellni magunkat. Aki szégyelli magát, nem mentegetőzik. A fájdalmas felismerés megdöbbenésével szembesül a ténnyel, hogy bűnt követett el, a jóság és szeretet jelenlétében őszinte sajnálkozással és fájdalommal lepleződik le önmaga előtt, vállalja a kiszolgáltatottságot, és lelkének sebére a másiktól vár gyógyírt. Minden igazi szeretetben van ilyen esemény, tehát van kegyelmi helyzet is, melyben a bűnös ember arca az elvesztett paradicsomi ártatlanság maradék világosságában egyszer csak ragyogni kezd.

Urunk Jézus, nap mint nap találkozva szereteted csodáival újra és újra megszégyenülünk kishitűségünk, bizalmatlanságunk, szeretetlenségünk és hálátlanságunk miatt. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy a szégyenpír tisztítótüzében égve ne próbáljuk reflexszerűen érvek, mentségek és kifogások összefűzésével takargatni szégyenünket, megtagadva a beismerést és elutasítva a bocsánatot, hanem legyen bátorságunk a Te lábad elé vetni magunkat, s alázatosan beállni a Zakeusok, Mária Magdolnák, jobb latrok sorába.