Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység

Évközi 5. hét - péntek

2012-02-10T00:01:00.000+01:00

1Kir 11,29-32

Történt már most ebben az időben, hogy Jeroboám kiment Jeruzsálemből, s az úton találkozott vele a Silóból való Ahiás próféta, akin új palást volt és csak ők ketten voltak a mezőn. Ekkor Ahiás megragadta rajta levő új palástját és tizenkét darabra szakította és azt mondta Jeroboámnak: "Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme, én elszakítom a királyságot Salamon kezétől, s neked adok tíz törzset. Egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül." Így pártolt el Izrael Dávid házától mind a mai napig.

Mk 7,31-37

Ezután ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: "Effeta!", azaz "Nyílj meg!" Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: "Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!"

Ekkor Ahiás megragadta rajta levő új palástját és tizenkét darabra szakította és azt mondta Jeroboámnak: "Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme, én elszakítom a királyságot Salamon kezétől, s neked adok tíz törzset. Egy törzs azonban maradjon meg neki..."

Nem volt nehéz a prófétának megjövendölnie, hogy Salamon királysága ketté fog szakadni, mert ez a szakadás már előbb végbement Salamon szívében, amikor kétféle istennek kezdett szolgálni: az Úrnak is, meg a bálványoknak is.

A választott nép Isten királysága, a király csak megbízott őrzője az Úr népének, nem pedig birtoklója. Mint vallási vezetőnek egyetlen lényeges feladata, hogy mindvégig megőrizze, amit Salamon Istentől kért uralkodása kezdetén: az Istenre hallgató, osztatlan szívet.

Az újszövetségi szent népnek Jézus a királya, fölkent uralkodója, ezért az Egyház a világ végezetéig fönnmarad, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Megdöbbentő tanulságot tár elénk azonban az Egyház kétezer éves történelme is. Újra és újra fájdalmas szakadások támadnak az Egyház testén, mert vezetői és tagjai között sokan vannak a megosztott szívűek. Az Egyház nagy megújulása, egységének helyreállítása, amiről mindannyian álmodozunk, és keressük lehetőségét, nem valósulhat meg másként, mint az osztatlan szívű pásztorok és az osztatlan szívű hívek közösségéből.

Olyan a bűnbeesett ember, mint egy darabokra szakadt ország: képességei, tehetségei széthullva, sokszor működésképtelenül kiáltanak a megváltás után. Mint a süketnéma a mai evangéliumban. Nincs másnak hatalma a bűn miatt megromlott emberi természetünket helyreállítani, testi-lelki nyomorúságainkat orvosolni, mint Istennek, az Atyának, a Fiú által, a Szentlélekben. Az általa bemutatott és fölkínált Isten országa olyan valóság, mely kívül-belül, személyes és közösségi szinten egyaránt képes egységesülést hozni, teljes gyógyulást, valódi egészséget szerezni.

Évközi 5. hét - csütörtök

2012-02-09T00:01:00.000+01:00

1Kir 11,4-13

Amikor ugyanis már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve, hanem Astartét, a szidoniak istennőjét s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja, Dávid. Ekkoriban építtetett Salamon templomot Kámosnak, a moabiták bálványának, a Jeruzsálemmel szemben levő hegyen, meg Moloknak, Ammon fiai bálványának, s ugyanígy járt el minden idegen feleségével, akik az ő isteneiknek tömjéneztek, s áldoztak. Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult az elméje az Úrtól, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: "Mivel ezt tudtad, s mégsem tartottad meg szövetségemet s parancsaimat, amelyeket meghagytam neked, azért elszakítom tőled királyságodat és szolgádnak adom. Mindazonáltal apád, Dávid miatt nem a te napjaidban cselekszem meg ezt, hanem fiad kezéből szakítom majd el, s nem is veszem el az egész királyságot, hanem egy törzset meghagyok fiadnak, szolgám, Dávid miatt s Jeruzsálem miatt, amelyet kiválasztottam."

Mk 7,24-30

Ezután továbbment onnan, és Tírusz és Szidon vidékére ment. Betért egy házba, de nem akarta, hogy valaki is megtudja; mégsem maradhatott titokban. Mindjárt hírét vette egy asszony is, akinek a lányában tisztátalan lélek volt; odajött és a lábaihoz borult. Az asszony pogány volt, szír-föníciai nemzetiségű, s kérte őt, hogy űzze ki lányából az ördögöt. Ő azt mondta neki: "Hadd lakjanak jól először a gyermekek; mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni." De az csak kérlelte: "Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból!" Erre ő azt felelte neki: "Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból." Amikor hazaért, a kislányt az ágyon fekve találta, és az ördög már kiment belőle.

"Amikor ugyanis már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen."

Nincs annál veszélyesebb a keresztény életben, mint amikor a testi öregedéssel párhuzamosan szívünk is kezd megöregedni, megkérgesedni az Úr iránt! Amikor a szenvedélyes bizalmat és ráhagyatkozást a beletörődés és megalkuvás kezdi mind jobban kiszorítani. Amikor a kisebb szeretetek elfojtják az első, igazi nagy szerelmet.

Jól fontold meg, kivel élsz le egy életet! Amíg fiatal vagy, azt hiszed, te majd megváltoztatod, megtéríted, megszenteled hitetlen vagy pogány házastársadat. Úgy érzed, Isten bízta rád ezt a missziót, s az ő dicsőségét fogod szolgálni vele. Mire pedig megöregszel s megfogyatkoznak erőid, azon veszed észre magad – ha észreveszed egyáltalán –, hogy ő csábított el saját isteneihez. A nehézkedés törvénye az emberi szívre is érvényes, csak állandó erőfeszítéssel lehet tenni ellene.

Jézus maga nem kacérkodott azzal a gondolattal, hogy majd megtéríti a környező pogány népeket. Tisztában volt vele, hogy küldetése Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Nem hagyta magát eltéríteni hivatásától, nem engedte szétforgácsolni erejét, megosztani szívét.

Az evangéliumban azonban éppen egy pogány asszonyt látunk, aki leányáért könyörög, s úgy belekapaszkodik Jézusba, hogy ezáltal fölemelkedik az üdvösség isteni rendjének szintjére. Elfogadja Izrael kiválasztottságát, tiszteli Isten szerelmét egy kicsiny nép iránt, s magát méltatlannak tartja arra, hogy Jézus ugyanabban a bánásmódban részesítse, mint a választott nép fiait. Kiskutya módjára mégis vágyakozik a lehulló morzsákra, s ezzel a hitbeli magatartásával példa a mindenkori elbizakodott választottak számára, mert csak a tökéletes méltatlanság érzése tesz alkalmassá az ingyenes és örök szeretetre.

Salamon politikai érdekből vett magának pogány származású feleségeket, hogy ezáltal is megerősítse pozícióját a környező népek között. Ez a látszólagos erő azonban belső meggyengüléshez vezetett. Jézus ezzel szemben át sem lépte Izrael határát. Nem törekedett semmilyen pozícióra. Mégis olyan hitet tudott ébreszteni a szír-föníciai asszony szívében, amely által, megelőlegezve a megváltás egyetemességét, be tudta őt emelni az üdvtörténet erőterébe.

Évközi 5. hét - szerda

2012-02-08T00:01:00.000+01:00

1Kir 10,1-10

Amikor pedig Sába királynője hallott Salamon híréről az Úr nevével kapcsolatban, ő is eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Miután nagy kísérettel és gazdagsággal, fűszereket, mérhetetlen sok aranyat és drágaköveket hozó tevékkel bevonult Jeruzsálembe, elment Salamon királyhoz, s elmondta neki mindazt, ami a szívében volt. Salamon fel is világosította minden dologról, amelyet eléje terjesztett: nem volt olyan dolog, amely a király előtt rejtély lett volna, s amire meg nem felelt volna. Amikor aztán Sába királynője látta Salamon egész bölcsességét s a házat, amelyet épített, meg az asztalán levő ételeket, meg a szolgák lakóhelyeit s a cselédek sorait és ruháit, meg a pohárnokokat, meg azokat az egészen elégő áldozatokat, amelyeket az Úr házában szokott bemutatni, még a lélegzete is elállt, és azt mondta a királynak: "Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről; nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik mindig előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett - mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt -, s aki királlyá tett, hogy jogot s igazságot szolgáltass!" Majd adott a királynak százhúsz talentum aranyat s nagyon sok fűszert meg drágaköveket: sohasem hoztak többé annyi fűszert, mint amennyit Sába királynője adott Salamon királynak.

Mk 7,14-23

Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: "Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Akinek füle van a hallásra, hallja meg." Amikor bement a házba a tömeg elől, megkérdezték őt tanítványai a példabeszéd értelméről. Így válaszolt nekik: "Hát ti is ilyen értetlenek vagytok? Nem látjátok be, hogy mindaz, ami kívülről megy be az emberbe, nem szennyezheti be őt, mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába, aztán pedig a félreeső helyre kerül?" Ezzel megtisztított minden ételt. "Hanem, amint mondtam, ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert."

"Áldott legyen az Úr, a te Istened, aki Izrael trónjára ültetett!"

Sába királynője megcsodálja Salamon bölcsességét, azonban nem őt, hanem Istenét áldja. Salamon tehát úgy beszélhetett, úgy nyilatkozhatott meg, hogy a vendég ne csak azt lássa meg, ami az embertől származik, hanem azt is, ami az Úrtól való.

Az Úr Jézus Isten létére úgy kiüresítette önmagát, hogy többé nem az volt a fontos, amit ő tett, hanem hogy az Atya cselekedett általa. Csodáiért nem őt áldották és magasztalták, hanem az Atyát. Nem a maga személyét állította a középpontba, hanem az Atyával való kapcsolatát ragyogtatta föl. Tanítványai ezért őseredetien új, soha nem tapasztalt szomjúsággal keresik az Atyát: "Mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk."

Milyen a te életed? Istenre mutat, vagy megragad az önelégültség posványában?

Ha adsz valamit a templom javára, szerényen, észrevétlenül teszed-e, vagy szétkürtölteted, hogy mindenki tudja, te voltál a nagylelkű adományozó? Ha valakivel jót teszel, igyekszel-e szinte eltűnni, hogy Istent dicsőítsék miattad, és épüljenek Istenbe kapaszkodó életed láttán, vagy várod az elismerést és a hálálkodást?

Hogyan ragyog föl életedben Isten műve? Öntudatlanul is keresik-e a hitetlenek szereteted forrását, vagy leragadnak nálad? Ha pap vagy, igehirdetésed Isten felé fordítja-e a híveket, vagy inkább csak magad felé? Szavaid hallatán megcsodálják-e Isten végtelen gazdagságát, vagy csupán tehetséged kápráztatja el őket?

Ha szereteted, szolgálatod valóban szívből jön és Isten mélységeiből táplálkozik, akkor nem kell félned, hogy szembedicsérnek és rajongással vesznek körül. Az Istennel való bensőséges kapcsolat megóv az elbizakodottságtól, s a rád bízottak is előbb-utóbb tévedhetetlenül megérzik, hogy nem magadtól beszélsz és cselekszel.

Legtöbbünk isten- és emberszolgálata azonban nem mentes a hiúságtól és öntetszelgéstől. Ettől még nem kell elkeseredni. Csak egy pillanatra se feledjük: munkánk értékmérője nem a siker, a népszerűség, a dicséret. Ezért aztán nem is ezekre kell elsősorban figyelni, törekedni rájuk pedig végképp nem szabad. Legyünk őszinték Istenhez, magunkhoz és testvéreinkhez. És esetleg váltsunk stílust. A jól megformált, hangzatos, elkápráztató szavak helyett válasszuk a keresetlen, töredékes, de erőteljes igéket, a látványos, sikerrel, előmenetellel kecsegtető foglalatosságokat cseréljük fel az észrevétlenségben folytatott hétköznapi szolgálatokkal, a túl sok Istenről való beszédet a több Istennel való beszélgetéssel.

Évközi 5. hét - kedd

2012-02-07T00:01:00.000+01:00

1Kir 8,22-23.27-30

Majd odaállt Salamon Izrael gyülekezetének színe előtt az Úr oltára elé, s kitárta kezét az ég felé és így szólt: "Uram, Izrael Istene, nincs hozzád fogható Isten sem fenn az égben, sem lenn a földön! Te megtartod szövetségedet s irgalmasságodat szolgáid iránt, akik teljes szívükkel előtted járnak. De hát gondolhatunk-e arra, hogy Isten igazán a földön lakjon? Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet építettem? De tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre s imádságra, amellyel szolgád ma előtted imádkozik, hogy éjjel-nappal nyitva legyen szemed e ház felett, amelyről azt mondtad: "Ott lesz az én nevem" - hogy meghallgasd az imádságot, amellyel szolgád e helyen hozzád imádkozik, hogy meghallgasd szolgádnak s népednek, Izraelnek, minden könyörgését, bármiért fognak imádkozni e helyen: halld meg azt lakóhelyeden, az égben, s ha meghallod, légy kegyelmes."

Mk 7,1-13

Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. Mert a farizeusok és általában a zsidók, hacsak kezüket gyakran nem mossák, nem esznek, követve a régiek hagyományait. Ha a piacról jönnek, nem esznek, amíg meg nem fürdenek; és sok egyéb dolog van, amit hagyományaik szerint meg kell tartaniuk: a poharak és korsók, a rézedények és ágyak mosását. Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: "Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?" Ő ezt felelte nekik: "Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: "Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak". Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek." Majd így folytatta: "Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok. Mózes ugyanis azt mondta: "Tiszteld atyádat és anyádat"; és: "Aki atyját vagy anyját gyalázza, haljon meg". Ti pedig azt mondjátok: "Ha az ember azt mondja apjának vagy anyjának: korbán, azaz fogadalmi ajándék az, ami tőlem neked járna", azontúl már nem engeditek, hogy valamit tegyen az apjáért vagy anyjáért, s így érvénytelenítitek Isten szavát a ti hagyományotok kedvéért, melyet csináltatok; és sok más effélét cselekszetek."

"De hát gondolhatunk-e arra, hogy Isten igazán a földön lakjon? Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged!"

Salamon imádságában egy minden más vallástól idegen és gyökeresen új világ tárul föl. Ezt az imádságot a Szentlélek sugalmazta, és ezért túlhaladja mindazt, amit a pogány ember érzett, gondolt a templomról. Mindenütt úgy kellene élnünk: konyhában, iskolában, szántóföldön, a hitvesi együttlétben és a papi szolgálatban, hogy Isten, mint a salamoni templomot, birtokba vehesse szívünk szentélyét, személyünk legbensejét.

Ez azonban akkora ügy – egyetlen igazi emberi ügyünk –, hogy külön helyet, teret és időt kell szentelnünk neki. Ha a ragyogó istentiszteletek és hétköznapi életünk között szakadék van, az két okra vezethető vissza. Vagy kiüresedett a lelkünk, és csak ajkunkkal dicsérjük az Istent, vagy pedig vallásos szubjektivitásunk uralja imádságainkat. Nagy baj, ha föladjuk az ősi, kétezer éves szentlelkes tapasztalattal megszentelt imádságokat, melyek inkább azt ünneplik, amit Isten cselekszik, s nem azt, amit mi akarunk, melyek mindig az üdvösségre mutatnak, nem apró-cseprő vágyaink célpontjaira, melyekben Isten titkait ünnepeljük, nem szűkös érzéseinket, s melyekben arról van szó, hogy „amit most a szent jelekben ünnepeltünk, azt cselekedeteinkben is kövessük”, nem pedig arról, amit mi szeretnénk, hogy Isten megtegyen nekünk.

Az Egyház ősi liturgikus imádságai megtanítanak arra a lelkületre, mellyel helyes módon léphetünk az Úr csarnokába, s mellyel a szentáldozáskor szívünk szentélyébe költöző Jézus Krisztusnak valóban szabad kezet adunk gondolataink, érzéseink, ösztönvilágunk és emberi kapcsolataink fölött.

Évközi 5. hét - hétfő

2012-02-06T00:01:00.002+01:00

1Kir 8,1-7.9-13

Aztán egybegyűjtötték Izrael valamennyi vénét, a törzsek fejeit és Izrael fiainak nemzetségfőit, Salamon királyhoz Jeruzsálembe, hogy elhozzák az Úr szövetségének ládáját a Dávid-városból, azaz a Sionról. Egybe is gyűlt egész Izrael Salamon királynál Etánim havában, azaz a hetedik hónapban, az ünnepen. - Amikor aztán Izrael vénei mindnyájan eljöttek, felvették a papok a ládát, s elhozták az Úr ládáját, meg a szövetség sátrát s a szent hely minden eszközét, amely a sátorban volt. Amíg ezeket a papok és a leviták vitték, Salamon király és Izrael egész sokasága, amely összegyűlt nála, vele együtt a láda előtt haladt, s annyi juhot és marhát mutatott be áldozatul, hogy se szeri, se száma nem volt. Aztán bevitték a papok az Úr szövetségének ládáját a helyére, a templom felelőhelyére, a szentek szentjébe, a kerubok szárnya alá; a kerubok ugyanis kiterjesztették szárnyukat a láda helye fölött, s befedték a ládát s rúdjait felülről. A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről. Történt pedig, hogy amikor a papok kijöttek a szentélyből, a felhő betöltötte az Úr házát, úgyhogy a papok nem állhattak szolgálatba a felhő miatt, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Ekkor Salamon így szólt: "Az Úr azt mondta, hogy a felhőben akar lakni: íme, építettem házat neked lakásul, állandó, örökös királyi székedül."

Mk 6,53-56

Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.

A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről.

A két kőtábla a két főparancsot foglalja magában: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből… és Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Mondhatnád, én már Krisztus híve, barátja vagyok, rám már nem érvényes a Tízparancsolat, hanem csak a Szent Ágoston-i elv: "Szeress, és tégy, amit akarsz!"

Vigyázz, az Úr nem megszüntetni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni. A Tízparancs negatív formulái, tiltásai a partokat jelzik, melyek között az élet vize hömpölyög. Ha nem lennének partok, ha gáttalanul áradna és terülne szét ez a víz, megszűnne éltető folyam lenni, megposhadna és mocsárrá változna. A szeretet csak bizonyos partok között marad tiszta, Isten életét közlő ajándék.

Aki tehát káromolja az Úr nevét, aki nem szenteli meg az Úr napját, lehetnek bármilyen fennkölt eszméi és érzelmei, tehet bármennyi jót, nem szereti Istent. Hasonlóképpen, aki gyilkol, ha csak szavával vagy tekintetével is, hiába beszél a szeretetről, aki paráználkodik, hiába érzi, hogy őrülten szerelmes, aki hazudik és meglopja a másikat, hiába tart fenn baráti kapcsolatot vele és mutat kedvességet iránta, nem szereti testvérét.

Keresztény életed talán azért totális kudarc, mert mindezt nem gondoltad végig. Sok olyan divatos lelki könyvet olvastál, amely szemet huny a tiltások fölött, és felszínesen fecseg a szeretetről. Vedd elő inkább Keresztes Szent János vagy a két Szent Teréz könyveit, majd ők megmutatják neked, mit jelent úgy szeretni, ahogy Jézus értette és Szent Ágoston tanította.

Lelked frigyládájából nem hiányozhat az életet mentő, szabadító és gyógyító tíz isteni szó, a parancsba foglalt istenszeretet és a tiltó formákban megfogalmazott emberszeretet. Majd ha már az isteni törvény tökéletes kinyilatkoztatását, Jézus Krisztust szívedbe fogadtad, ha egészen egy életet élsz vele, akkor valóban nem lesz többé szükséged parancsra és tiltásra, hiszen akkor már az fog nehezedre esni, hogy bármi olyat tégy, ami Isten szeretete ellen való.

Évközi 5. vasárnap - B év

2012-02-05T00:01:00.001+01:00

Jób 7,1-4.6-7

Katonasor az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai: kívánkozik árnyék után, mint a szolga, és várja munkája végét, mint a napszámos. Nekem is kárba veszett hónapok jutottak részemül, és keserves éjjeleket számlálok magamnak. Ha lefekszem, kérdem: Mikor kelek újra? Majd várom az estét, és mire beáll a szürkület, jóllakom kínnal. Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője, és remény nélkül eltűnnek. Emlékezzél meg, hogy életem már csak lehelet, és szemem nem lát többé boldogságot.

1Kor 9,16-19.22-23

Mert ha hirdetem az evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Mert ha szabad akarattal teszem ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelen-kelletlen, csak ügyintéző vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal. Mert én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne.

Mk 1,29-39

Ezután mindjárt kiment a zsinagógából, és elmentek Simon és András házába Jakabbal és Jánossal együtt. Simon anyósa lázasan feküdt. Mindjárt szóltak is neki miatta. Odament hozzá, és felsegítette a kezénél fogva. Erre rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik. Amikor beesteledett és a nap lement, odavitték hozzá az összes beteget és a megszállottakat: az egész város odagyűlt az ajtóhoz. Meggyógyított sok beteget, a különféle bajokban sínylődőket, és sok ördögöt űzött ki, de nem hagyta őket szóhoz jutni, mert azok ismerték őt. Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: ,,Mindenki téged keres.'' Azt felelte: ,,Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.'' És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.

„Napjaim gyorsabban szaladnak, mint a takács vetélője, és remény nélkül eltűnnek.”

Aki látja az emberi élet s az egész világmindenség létezésének értelmetlenségét Isten nélkül, az bár talán észre sem veszi, ott áll Isten színe előtt. Van a létezés értelmetlenségének olyan éles észlelése és olyan félelmetesen pontos és hiteles kifejezése, amely jobban kiált a végső értelem, Isten után, mint sok szépen megfogalmazott, de a jelenségek felszínén megragadó imádság.

Belegondoltál már abba, milyen gonosz és rosszindulatú lenne egy olyan isten, aki értelmes, szabad lényeket teremt, melyek képesek megpillantani szellemükben a végtelent, majd néhány évtizednyi fáradozás, néhány percnyi gyönyör után hagyná elpusztulni és elenyészni őket, mint az állatokat? Milyen gonosz lenne az Isten, ha nem magát jelölte volna ki az angyal és az ember végső céljául! Nélküle (és a bűn következménye, hogy egyáltalán lehet nélküle élni és látni a létezést) mindent, ami van, elborít a múlhatatlan szomorúság, keserűség és unalom.

A világon egyetlen létező sem unatkozik, csak az ember. Mert mi más az unalom, mint kijózanító felismerése és nyomasztó érzékelése ennek a létbeli hiánynak, annak, hogy a világ minden szépsége hiábavaló és elégtelen önmagában. Csehov drámájában, A három nővérben mondja valaki:
„Azt hiszem, az embernek hívőnek kell lennie vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár, sivár... Élni és nem tudni, miért repülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen... Vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.”

Jézus – és a krisztusi ember – életében nincs helye az unalomnak. Istennel való bensőséges közösségében fölragyog előtte mindennek az értelme, s azt a küldetést kapja, hogy ezt másoknak is megmutassa: Ment és hirdette az evangéliumot. Az örömhír hirdetése pontosan a létezés végső értelmét tárja föl: azt, hogy Isten a szeretet, s hogy örök szeretetre hívja az embert.

Aki megpillantja ezt a valóságot, egyfajta állandó sürgetésben él. Felismeri, hogy hivatása és ebből kisarjadó küldetése van, melynek teljesítése örömteli kötelesség, nem teljesítése visszazuhanás az értelmetlenségbe: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!”
Érzed e ezt a sürgetést? Át tudod e adni az örömhírt mindazoknak, akikkel együtt élsz? Együtt tudsz e érezni azokkal, akik roskadoznak a létezés értelmetlenségének s az unalomnak nyomasztó súlya alatt? Akarsz e mindenkinek mindene lenni, de legalábbis tieidnek segítője, támasza az üdvösség keresésében?

Évközi 4. hét - szombat

2012-02-04T00:01:00.000+01:00

1Kir 3,4-13

Elment tehát Gibeonba, hogy ott áldozzon - az volt ugyanis a legfőbb magaslat -, s ezer áldozati állatot mutatott be Salamon egészen elégő áldozatul azon az oltáron, Gibeonban. Éjszaka aztán megjelent az Úr Salamonnak álmában és azt mondta: "Kérj, amit akarsz, s megadom neked." Azt mondta erre Salamon: "Te a te szolgáddal, apámmal, Dáviddal nagy irgalmasságot cselekedtél, minthogy hűséggel, igazsággal s irántad egyenes szívvel járt színed előtt: megőrizted iránta nagy irgalmasságodat, s fiút adtál neki, s az ma az ő trónján ül. Nos tehát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat, apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak tanulékony szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet?" Tetszett e beszéd az Úrnak, hogy ilyesmit kért Salamon. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: "Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kérted ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme, szavad szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem előtted nem volt, sem utánad nem lesz. Sőt amit nem kértél, azt is adok neked: olyan gazdagságot tudniillik és dicsőséget, hogy hozzád hasonló még senki sem volt a királyok között sohasem."

Mk 6,30-34

Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak. Ő ekkor azt mondta nekik: "Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit." Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát, és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül. Sokan látták azonban őket, s észrevették, amikor elmentek. Minden városból futottak oda gyalog, és megelőzték őket. Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és sok mindenre kezdte őket tanítani.

"Adj tehát szolgádnak tanulékony szívet."

Ha csak annyit tudnánk Salamonról, amennyit a mai olvasmányban hallunk róla, már akkor is a nagy szentek, Isten barátai között kellene tisztelnünk. Mert van-e valami, ami jobban megmutatná igazi énünket, mint az olyan váratlan lehetőség, amikor Isten felkínálja: kérj bármit, s én megadom neked? Nem is annyira Isten megjelenése és nagylelkűsége a csoda (azt újra és újra tapasztaljuk), mint inkább Salamon kérése. Isten már sok nagy csodát tett, most rajtunk van a sor. Egy kérés, egy imádság is lehet zseniális az Isten szemében.

Salamon testesíti meg az Ószövetségben a bölcsességet, és íme, most föltárul előttünk ennek a bölcsességnek mélységes titka, alapja: hogy az emberi szív nem szűnik meg figyelmesen Istenre hallgatni. Nem tágít a forrástól, melyből nemcsak tudást, de életet meríthet. A mai Evangéliumban ennek a forrásnak kristálytiszta vizét az Úr Jézus, az Atya örök Bölcsessége saját személyében kínálja föl apostolainak, amikor magához hívja őket, hogy egy magányos helyre vonulva vele legyenek és pihenjenek.

Nagy jelentőségű a pusztaság és a magányos hely említése. Azok lesznek a harmadik évezred igazán nagy igehirdetői, szavak nélkül is világító lámpásai és millióknak utat mutató bölcsei, akik a pusztaságba és magányos helyekre húzódnak vissza; lelkük szentélyébe – ahol jelen van Jézus az Atyával és a Szentlélekkel –, hogy a kellő időben előlépjenek onnan. Akik bölcsességüket nem saját elméjükből merítik, nem pszichológiai manipulációkkal gerjesztett látomásaikból vagy meditációs módszerekkel előállított nirvánájukból, hanem a Jézussal való személyes együttlétből, a szentírás és az eucharisztia csöndjéből.

Rájuk bízza majd az Úr az ő országát, mint Salamonra, azt a küldetést adva nekik, hogy evangéliumát terjesszék a világban, vele járják az élet útjait s vele húzódjanak vissza szívük magányába, rá figyeljenek az úton, és rá a pusztaságban.

Évközi 4. hét - péntek

2012-02-03T00:01:00.000+01:00

Sir 47,2-13

Mert amint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál. Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kisbárányaival. Már ifjúkorában megölte az óriást, és elvette népéről a gyalázatot, amikor felemelte kezét, s a parittya kövével leütötte a gőgös Góliátot, mert segítségül hívta az Urat, a Mindenhatót, aki erőt adott jobbjának, hogy leterítse a bátor harcos férfit, és felmagasztalja népe szarvát. Dicsővé tette őt ekként tízezer között, és magasztossá tette az Úr áldásaival, azzal, hogy felajánlotta neki a dicső koronát, és letiporta az ellenséget köröskörül, kiirtotta az ellenséges filiszteusokat - mind a mai napig -, és letörte szarvukat örökre. Minden tette után magasztalást zengett a Szentnek és Magasságbelinek dicsőítő szavakkal. Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta, és erőt adott neki az ellenséggel szemben. Énekeseket állított fel az oltár előtt, és kellemes dallamokat énekeltetett velük. Fényt adott az ünnepségeknek,és szépekké tette az évenként visszatérő ünnepeket azzal, hogy magasztalták az Úr szent nevét,és már hajnalban dicsővé tették Isten szentélyét. Az Úr megtisztította őt bűneitől, és felmagasztalta szarvát örökre, neki adta a jogot a királyságra, és a dicső trónt Izraelben.

Mk 6,14-29

Heródes király is hallott róla, mert a neve ismert volt már. Azt mondták: "Keresztelő János támadt fel halottaiból, azért működnek benne a csodatévő erők." Mások pedig így szóltak: "Illés ő." Ismét mások azt mondták: "Próféta ez; mintha egy lenne a próféták közül." Ezeket hallva Heródes így szólt: "János, akinek a fejét vetettem, az támadt fel a halálból." Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: "Nem szabad a testvéred feleségét elvenned." Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: "Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked." Meg is esküdött neki, hogy: "Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!". Az kiment és megkérdezte anyjától: "Mit kérjek?" Az így szólt: "Keresztelő János fejét." Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: "Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét." A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.

"Az Úr megtisztította őt bűneitől,és felmagasztalta szarvát örökre."

Két királyról hallunk a mai olvasmányokban. A királyság a karrier csúcspontját jelenti a földön, a férfiember pályájának zenitjét, ahol úgy érzi, minden a lába alá van vetve, s fölötte nem áll már senki emberfia. Tudat alatt igen sokan vágyunk erre a pozícióra. Isten igéjének van azonban egy lényeget érintő megjegyzése: Dávid azzal, hogy bűnbánatot tartott, elismerte, hogy van Valaki, aki nála is nagyobb, s aki jogosan ítélkezhet fölötte. Heródes Antipász mindezzel nem törődött.

Isten számára tökéletesen mindegy, hogy ki hol áll a társadalmi ranglétrán, mert

Nem a lovak erősségében van az ő kedve, / sem a férfi erejében az ő tetszése. / Inkább azokban gyönyörködik az Úr, kik őt félik, / azokban, kik az ő irgalmasságában bíznak. (146. zsoltár)

Isten még a király életében is a megtört és alázatos szívet keresi és szereti, az ő szemében a karrier csúcsa az, hogy szívből megtérünk hozzá. Vagyis, aki mer a világ szemében következetlennek, sőt akár gyengének is tűnni, önkritikát gyakorolni és bűnbánatot tartani, azé az igazi erő és hatalom és az uralom teljessége, mert megnyitotta szívét Isten uralma előtt.

Heródes nem akar szószegőnek látszani, akkor sem vonja vissza adott szavát, amikor jobbik énje ellenére cselekedve gyalázatos gyilkosságot kell elkövetnie, hogy kedvében járjon ágyasának és vendégeinek, s hogy hírneve, tekintélye csorbát ne szenvedjen. A kegyetlenkedésben gátlástalan, de hiúsága nem engedi, hogy könnyelmű ígéretének visszavonásával foltot ejtsen „becsületén”.

Mennyire kisszerű és nyomorult figurává törpül a karrierista ember, aki fél nem tetszeni környezetének, alattvalóinak! Milyen szánalmas alakká válik az, aki nem lesz megtört és alázatos szívű, hanem tovább játssza a hajthatatlant és következetest, s nem veszi észre, hogy saját dölyfjének rabszolgája, hogy kényszerpályán fut az élete! Aki még azon az áron is meg akar felelni környezete elvárásainak, hogy a prófétaság lelkét oltja ki magában, megölve lelkiismeretében Isten szavát.

És milyen világosan áll most előttünk, hogy az egyetlen igazi emberi kiteljesedés az, ha lelkiismeretünk felszólítására merünk szakítani előbbi bűnös életvitelünkkel, felülbírálni korábbi nagyképű és elhamarkodott kijelentéseinket, és ha van bátorságunk nem megfelelni bűntársaink és rajongóink elvárásainak, hanem egyedül Isten akaratához igazodni.

Gyertyaszentelő Boldogasszony

2012-02-02T00:01:00.000+01:00

Mal 3,1-4

Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is, - mondja a Seregek Ura. - De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját, s ki állhat meg az ő láttára? Mert ő olyan, mint az olvasztó tűz, és mint a posztóványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és tisztító mester, és salaktalanná teszi Lévi fiait; és megtisztítja őket, mint az aranyat és mint az ezüstöt, hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak, és tetszeni fog az Úrnak Júda és Jeruzsálem áldozata, mint a hajdankor napjaiban, és mint a régi esztendőkben.

Zsid 2,14-18

Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott. Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.

Lk 2,22-40

Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van: "Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve", és hogy áldozatot mutassanak be, amint az Úr törvénye mondja: "Egy pár gerlicét vagy két galambfiókát". Élt pedig Jeruzsálemben egy ember, Simeon volt a neve, igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt benne. A Szentlélek kijelentette neki, hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ekkor a Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor szülei bevitték a gyermek Jézust, hogy a törvény szokása szerint cselekedjenek vele, karjaiba vette őt, és Istent magasztalva így szólt: "Most bocsátod el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a te megváltásod, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népednek, Izraelnek". Apja és anyja csodálkoztak mindazon, amit róla mondtak. Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: "Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át - hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai." Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előre haladt már napjaiban, miután férjével hét esztendeig élt szüzessége után; nyolcvannégy éves özvegy volt, és nem vált meg a templomtól, böjtöléssel és imádsággal szolgált ott éjjel és nappal. Ő is odajött ugyanabban az órában, dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását. Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek Galileába, az ő városukba, Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.

"Csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek... De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját?"

Mi sem bizonyítja jobban a megtestesülés minden értelmet és képzeletet felülmúló csodálatos titkát, mint hogy a prófétai várakozással ellentétben az Úr eljövetele nemhogy rettenetes és félelmetes, de még csak nem is látványos és feltűnő. Márián és Józsefen kívül mindössze Izrael két igaz embere a tanúja.

A Szentlélekben való rejtett találkozás ünnepe ez a nap, melyen Isten végtelen gyöngédsége, szelídsége és tapintata nyilvánul meg a bűnös emberiség iránt. Az Úr Jézus mindenben sorsközösséget vállal velünk, bűnös és szenvedő emberekkel. Érte is bemutatják az áldozatot, akit pedig nem kell kiváltani, hiszen mindenestül Istené, kezdettől fogva és örökké, mindenki másnál végtelenül jobban.

Szent Lukács eredeti szövegében ez áll: Mikor pedig elteltek tisztulásuk napjai... – a törvény szerint a tisztulás csak Máriára vonatkozhatott (jóllehet ő is ment volt minden szennytől), de a többes számú alakkal Lukács Jeruzsálem lakóinak, Izrael népének megtisztulására is utal: amiről tehát Malakiás jövendölt, az az emberi szem elől elrejtve, a legszelídebb és ezért legcsodálatosabb módon valósult meg.

Jöjj hát el hozzám, emberré lett Istenem, lépj be hajlékomba! Szeretném, ha tiszta és fényes templomban fogadhatnám érkezésedet, de látom, hogy minden erőfeszítésem kevés ahhoz, hogy méltóképpen felkészüljek fogadásodra. A te látogatásod teszi tisztává és árasztja el fénnyel lelkem szegényes hajlékát. Mennyi fény hullt eddig is utamra, szelíd és biztató sugarak, melyek nem engedték, hogy megtévesszenek s elcsábítsanak hamis csillogások! A rólad mondott prófétai szavak engem is köteleznek. Nekem is az a hivatásom, hogy fény legyek: lámpás, melyet a tartóra tehetnek. Nem vadul lobogó, ideges láng, hanem szelíd, de kitartó fény: örökmécs.

Évközi 4. hét - szerda

2012-02-01T00:01:00.000+01:00

2Sám 24,2.9-17

Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: "Járd be Izrael valamennyi törzsét, Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát." Erre Joáb átadta a királynak a nép összeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató, erős férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt. Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: "Nagyon vétkeztem e tettel, de kérlek, Uram, bocsásd meg szolgád vétkét, mert igen esztelenül cselekedtem." Mire Dávid reggel felkelt, az Úr a következő szózatot intézte Gád prófétához, Dávid látnokához: "Eredj és szólj Dávidhoz: Ezt üzeni az Úr: Három dolog közül választhatsz: válassz közülük egyet tetszésed szerint, s én azt cselekszem meg veled." Gád el is ment Dávidhoz és jelentette neki: "Vagy hét esztendeig éhínségnek kell jönnie országodra, vagy három hónapig menekülnöd kell ellenségeid elől, s azoknak üldözniük kell téged, vagy pedig három napig döghalálnak kell lennie földeden. Nos, gondolkodj, s határozz, milyen választ vigyek annak, aki engem küldött." Azt mondta erre Dávid Gádnak: "Nagyon szorongok, de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberekébe." Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember. Amikor azonban az Úr angyala Jeruzsálemre nyújtotta ki kezét, hogy azt is elpusztítsa, megkönyörült az Úr a nyomorúságon és azt mondta a nép öldöklő angyalának: "Elég, vondd vissza immár kezedet." Amikor ugyanis az Úr angyala a jebuzita Arauna szérűje mellett volt, így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: "Én vagyok az, aki vétkeztem, s aki gonoszul cselekedtem; de ők, a juhok, mit követtek el? Kérlek, forduljon tehát kezed én ellenem s az én apámnak háza ellen!"

Mk 6,1-6

Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: "Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?" És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: "Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában." Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

"Számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát. ... Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: "Nagyon vétkeztem e tettel."

Dávid király nemcsak esendő és bűnös ember, hanem a bűnbánat zsenije. Ezúttal ő maga veszi észre a kis bűnben a nagy bukást.

Miért bűn népszámlálást tartani, amit minden király megtesz saját országában? Mert Isten szent népe mindenestül Isten hatalmára kell hogy építsen, nem pedig saját erejére. Amikor az ember elégedetten nyugtázza, hogy ereje, tehetsége, vagyoni helyzete révén biztonságban és jólétben töltheti napjait, máris megtette az első lépést, hogy olyan életformát vegyen föl, melyből Isten csendesen kimarad.

A legelején kell leállítani magunkban érdemeink, talentumaink, anyagi lehetőségeink "népszámlálását", mihelyt észrevesszük, hogy már ezekre építünk Isten helyett. A bűn nem ott kezdődik, amikor már fogható kárt okozunk a másik embernek. Minden apró önzésünk Isten elleni lázadás, és ha csak hajszálereken is, de a kárhozattal van kapcsolatban. Nincs bűn, mely magánügy volna. A legkisebb vétek is a sötétséget növeli, s az egész emberiségnek árt. Ennek felismeréséhez, persze, érzékeny lelkiismeretre van szükség, mint Dávid királynak, akinek – a héber szöveg szerint – verni kezdett a szíve. Ez az apró jelzés, hogy a szokásosnál kicsit jobban dobog a szívünk, az Úristen diszkrét figyelmeztetése. Hallgassunk erre a jelzésre! És azonnal imádkozzunk. Forduljunk vissza a téves útról, amelyen elindultunk, és ne szégyelljük megvallani, ha ugyan kicsiny és "ártatlan" dologban is, de Isten ereje helyett a magunkéban kezdtünk tetszelegni.

Évközi 4. hét - kedd

2012-01-31T00:01:00.000+01:00

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 - 19,3

Történetesen Absalom is Dávid szolgái elé került. Öszvéren nyargalt ugyanis, s amikor az öszvér egy sűrű és nagy cserfa alá jutott, Absalom fennakadt fejénél fogva a cserfán, s amíg ő függött ég és föld között, az öszvér, amelyen ült, továbbhaladt. Meglátta mármost ezt valaki és jelentette Joábnak: ,,Láttam Absalomot, amint egy cserfán függött.'' Azt mondta erre Joáb: ,,Nem teszek úgy, ahogy te akarod, hanem megtámadom előtted.'' Kezébe vett tehát három dárdát, és beledöfte Absalom szívébe. Mivel még vonaglott a cserfán függve, Dávid éppen a két kapu között üldögélt. Ekkor az őr, aki a kapu tetején, a kőfalon volt, felemelte szemét, s látta, hogy egy magányos ember fut feléje. Lekiáltott tehát és jelentette a királynak. Azt mondta erre a király: ,,Ha egyedül van, jó hír van szájában.'' Mialatt pedig az igyekezett és mind közelebb jutott, Azt mondta neki a király: ,,Fordulj meg, s állj ide.'' Amikor erre az megfordult és félreállt, megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: ,,Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.'' Azt mondta erre a király Kúsinak: ,,Békén van-e a gyermek, Absalom?'' Kúsi azt felelte: ,,Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.'' Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: ,,Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!'' Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: ,,Bánkódik a király a fián.''

Mk 5,21-43

Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: ,,A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!'' El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: ,,Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.'' Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: ,,Ki érintette meg a ruhámat?'' Tanítványai azt felelték neki: ,,Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?'' Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: ,,Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.'' Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: ,,A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?'' Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: ,,Ne félj, csak higgy!'' Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: ,,Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.'' De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: ,,Talíta, kúmi!'' -- ami azt jelenti: ,,Kislány, mondom neked, kelj fel!'' -- A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

„Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: ,,Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted!”

Az emberi győzelem napja sokszor gyásznap is egyben: legtöbb győzelmünkhöz, sikerünkhöz mások könnyén és vérén át vezet az út. Így van ez Dávid király esetében is, hiszen a Biblia a valóságos emberi történelemről szól, amely a bűnbeesett ember története, és Isten ebbe a gyilkosságokkal és igazságtalanságokkal terhes történelembe jött el, előbb kinyilatkoztatott szava, majd testté lett Igéje által.

Förgeteges emberi érzelmek, a paroxizmusig menő szenvedések és szenvedélyek nyilatkoznak meg ebben a történetben, de nem csak erről van szó. A szentírásnak ezek a lapjai is a kinyilatkoztatáshoz tartoznak, észre kell hát venni bennük a vér és a gyász mögött a kegyelem szelíden sugárzó, mindennek új megvilágítást adójelenlétét.

Dávid mindig szerette és óvta azokat, akik halálra üldözték őt. Előbb Sault és nemzetségét, később pedig ellene lázadó fiát, Absalomot. Irántuk való szeretete még akkor sem szűnt meg vagy fordult át gyűlöletbe, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy azok halálos gyűlölettel gyűlölik, s ebben az ószövetségi király, a házasságtörésre és gyilkosságra is képes Dávid majdani ivadékára, Jézus Krisztusra hasonlít, az áldott Isten egyszülött Fiára.

Tudnánk e az ő helyében jót tenni azzal, aki gyűlöl minket, és áldást mondani arra, aki átkot szór ránk? Márpedig hiába dicsekszünk azzal, hogy nem öltünk, nem loptunk és nem törtünk házasságot, ha nincs meg bennünk a csapások türelmes viselésére és az ellenség szeretetére való készség, mert ebben áll a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott szentség, ez tesz bennünket hasonlóvá a mennyei Atyához.

A mai evangéliumban látjuk, amint Jézus feltámasztja Jairus tizenkét éves kislányát, akinek elvesztése miatt apja nagyon bánkódott. Dávid fiát, Absalomot azonban nem kelti életre senki, őt apjának örökre el kell veszítenie. S ez a bűn és bűnhődés logikája, nem Isten bosszúja. Ellenkezőleg, Isten még nagyobb ajándékot ad ezen a napon Dávidnak, mint amit Jairus kapott: miközben szíve csaknem megszakad a fájdalomtól, s egyfajta halálon megy át, újjászületik a bűnbánatban: új életre támadva azzá válik, akinek Isten kezdettől fogva rendelte őt, s akit méltán tisztelünk ősidőktől fogva az Egyház szentjei között.

Évközi 4. hét - hétfő

2012-01-30T00:01:00.000+01:00

2Sám 15,13-14.30

Hírmondó jött ekkor Dávidhoz és azt mondta: "Teljes szívvel követi Absalomot egész Izrael." Azt mondta erre Dávid a szolgáinak, akik vele voltak Jeruzsálemben: "Keljetek fel, meneküljünk, mert nem lesz menekvésünk Absalom színe elől; szaporán menjetek, hogy ha megérkezik, itt ne lepjen minket, s romlást ne zúdítson ránk, s kardélre ne hányja a várost." Dávid pedig felment az Olajfák hegyére, sírva ment, mezítelen lábbal s beburkolt fejjel haladt, s az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé. Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, s kövekkel hajigálta Dávidot s Dávid király minden szolgáját, pedig az egész nép és valamennyi harcos ott haladt a király jobbján és balján. Így szólt Szemei, amikor a királyt átkozta: "Eredj, eredj te vérszopó ember, Béliál fia! Megtorolta rajtad az Úr Saul házának minden vérét, hogy elfoglaltad királyságát és Absalomnak, a fiadnak a kezébe adta az Úr a királyságot, s téged íme, szorongatnak bajaid, mert vérszopó ember vagy." Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: "Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem." Ám a király azt mondta: "Mi közöm hozzátok, Száruja fiai? Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy "miért cselekszik így."" Majd azt mondta a király Abizájnak s minden szolgájának: "Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre: mennyivel inkább tehát Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért." Tovább ment tehát Dávid, s vele társai az úton, Szemei pedig a hegygerinc oldalán, vele szemben haladt, s közben átkozódott, köveket hajigált és földet hányt feléje.

Mk 5,1-20

Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát. Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, és nagy hangon kiáltotta: "Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne gyötörj engem!" Ő ugyanis azt mondta neki: "Tisztátalan lélek, menj ki az emberből!" Ekkor megkérdezte tőle: "Mi a neved?" Az így válaszolt neki: "Légió a nevem, mert sokan vagyunk." És könyörögve kérte őt, hogy ne űzze ki arról a vidékről. Volt ott a hegy körül a legelőn egy nagy disznócsorda. A démonok azt kérték tőle: "Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük." Jézus mindjárt megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. Akik legeltették őket, elfutottak, s hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket. A szemtanúk pedig elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngössel és a disznókkal. Ezért kérni kezdték őt, hogy távozzék el a határukból. Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: "Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!" Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott.

"Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy «miért cselekszik így.»"

A mai olvasmányban szereplő történet az Olajfák hegyének lejtőjén játszódik, közel ahhoz a helyhez, ahol Dávid fia, Jézus magára vette a világ bűneit, vérrel verítékezett, s mintegy átkozottá lévén nem vonta kérdőre Atyját, hogy mindezt miért kell elszenvednie…

Dávidnak beérett a bűne. A prófétai szó, mely szerint a kard állandóan fenyegeti házát, beteljesült. És ő türelmesen viseli sorsát, nem átkozza Istent, hanem imádja, nem vonja kérdőre, hanem engedi, hogy Isten vonja kérdőre őt, próbára téve hűségét. Összeomlásában mutatkozik meg igazi nagysága. Ha hasonló esetben mi is így viselkedünk, ha nem akarunk senkin bosszút állni, nem átkozódunk, csupán arra vágyunk, amire Dávid: "hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért", akkor egészen bizonyos, hogy végre ráléptünk az életszentség útjára, megszabadulva a jótetteinkben való tetszelgéstől, bűntelenségünk illúziójától és a mások fölötti ítélkezés kísértésétől. Többé már nem védekezünk és nem támadunk, hanem inkább mások hibáit, bűneit mentegetjük, és egyedül Isten irgalmasságára hagyatkozunk.

Ilyenkor valóban átkeltünk Jézussal a túlsó partra, ahonnan nézve korántsem napfényes és ragyogó az életünk, ahol találkozunk sírboltban lakozó, ördögtől megszállott, láncra vert, önző önmagunkkal. Jézusnak azonban van hatalma megszabadítani rabláncainktól, attól, hogy Isten keresésének ürügyén saját dicsőségünket hajszoljuk. Igehirdetésünk, tanúságtételünk ekkor egyértelművé válik és megtelik erővel. És meghalljuk, amint minket is küld az Úr: "hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!"

Évközi 4. vasárnap - B év

2012-01-29T00:01:00.001+01:00

MTörv 18,15-20

Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül, úgy, mint engem: arra hallgass. Azt kérted ugyanis az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben, amikor együtt volt a gyülekezet: ,,Ne halljam tovább az Úrnak, az én Istenemnek szavát, s ne lássam tovább ezt a felette nagy tüzet, hogy meg ne haljak.'' Erre azt mondta az Úr nekem: ,,Jól mondták mindezt. Prófétát támasztok majd nekik a testvéreik közül, hozzád hasonlót, s annak a szájába adom szavaimat, hogy elmondja nekik mindazt, amit parancsolok nekik. Aki az ő szavára, amelyet az én nevemben szól, hallgatni nem akar, azon majd én bosszút állok. Viszont a prófétát, aki elkapatja magát, s olyat mer szólni nevemben, amit én nem parancsoltam neki, hogy mondjon, vagy más istenek nevében szól, azt meg kell ölni.''

1Kor 7,32-35

Én pedig azt szeretném, ha gond nélkül lennétek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy hogyan tetsszék az Úrnak. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék feleségének, tehát meg van osztva. Férj nélkül az asszony is, a szűz is arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen; aki azonban férjnél van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék a férjének. Ezt pedig a ti érdeketekben mondom, nem azért, hogy csapdát állítsak nektek, hanem hogy tisztességesen éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz.

Mk 1,21-28

Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: ,,Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!'' Jézus megparancsolta neki: ,,Némulj el, és menj ki belőle.'' A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hngosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: ,,Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?'' Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

„Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas!”

Zsidó testvéreink – de sok protestáns keresztény és egyre több katolikus is – értetlenül állnak a cölibátus és a szüzesség misztériuma előtt. Miért van az, hogy egyesek Istenre hivatkozva nem nősülnek meg, hiszen az Örökkévaló első parancsa a teremtéskor így hangzott: „Szaporodjatok és sokasodjatok!”?

Már az Ószövetségben is tetten érhető bizonyos készülődés a szüzesség titkának teljes kinyilatkoztatására és elfogadására. Hiszen Jeremiás próféta nem nősült meg, Ozeás házassága pedig maga is szenvedésekkel teli próféciává lett. S amikor Isten Fia emberré lett érettünk, megjelent az a próféta, akiről Mózes megjövendölte, hogy mindent tudtunkra ad, s vele beköszöntött az a végső korszak, amelyre már csak a holtak feltámadásával meginduló örökkévalóság következhet. És ebben az utolsó korszakban az első teremtés, amelyben a házasságok által megvalósuló „Szaporodjatok és sokasodjatok!” érvényes, együtt van az újjáteremtés világával, ahol már nem nősülnek és nem mennek férjhez.

Természetesen nem egyik vagy másik életforma osztja meg a szívet. Sem a házas, sem a szűz nem érheti el azonban az osztatlan szív ajándékát, ha nem törekszik arra, hogy, sokszor szenvedések árán, a szeretete mélyén jelenlévő Istenre figyeljen. A házasság beteljesedik azzal, hogy Krisztus és az Egyház kapcsolatát szimbolizálja, a szűzi életforma pedig elővételezi testi életünkben a feltámadott élet szűzi valóságát. Aki tehát a mennyek országáért vállalt szüzességet nem akarja megérteni, nem fogadja el és nem értékeli legalább egyesek üdvösségének Istentől rendelt útjaként, az magát Jézust és az új tanítást nem érti, és nem fogadja el Isten hatalmát, mellyel némelyeket kivehet a természet rendjének törvénye alól, hogy természetfölötti hivatásunkra emlékeztessenek.

Az Egyház akkor válik egészen Egyházzá, ha a házasok élete egyre jobban Jézus és az Egyház titokzatos jegyességének erőterébe emelkedik, s ha a cölibátust és szüzességet fogadók élete a mennyei Jeruzsálem elővételezése lesz. Ez több, mint erkölcsi és aszketikus kérdés: Szűz Máriának, az Egyház édesanyjának misztériuma, aki par excellence Szűz és Anya. Benne egyszerre ragyog fel a keresztény házasság és szüzesség titka, bemutatva, hogy a kettő egy tőről fakad és az egyetlen ég felé tart.

Évközi 3. hét - szombat

2012-01-28T00:01:00.002+01:00

Sám 12,1-7a.10-17

Elküldte tehát az Úr Nátánt Dávidhoz. Amikor odaért hozzá, azt mondta neki: "Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek." Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: "Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el." Azt mondta erre Nátán Dávidnak: "Te vagy az az ember! Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Én felkentelek Izrael királyává, megszabadítottalak Saul kezéből, Ne távozzék tehát a kard sohasem házadtól, mivel semmibe sem vettél engem, s elvetted a hetita Uriás feleségét, hogy a te feleséged legyen. Ezt üzeni ezért az Úr: Íme, saját házadból támasztok bajt ellened, szemed előtt veszem el feleségeidet, és adom oda vetélytársadnak. Az le fog feküdni feleségeiddel a nap színe alatt. Te ugyanis titokban cselekedtél, én azonban egész Izrael színe előtt s a Nap színe alatt váltom valóra ezt a dolgot." Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: "Vétkeztem az Úr ellen!" Azt mondta erre Nátán Dávidnak: "Az Úr meg is bocsátotta bűnödet: nem lakolsz halállal; mindazonáltal, mivel e dolog által alkalmat adtál az Úr ellenségeinek a káromlásra, fiad, aki született neked, meghal." Nátán erre visszatért házába. Meg is verte az Úr azt a gyermeket, akit Uriás felesége szült Dávidnak, úgyhogy lemondtak róla. Erre Dávid könyörgött Istenhez a gyermekért, majd böjtöt tartott Dávid, félrevonult, és lefeküdt a földre. Erre odamentek hozzá házának vénei, és unszolták, hogy keljen fel a földről. Ő azonban nem akart, s eledelt sem vett magához velük.

Mk 4,35-41

Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: "Keljünk át a túlsó partra!" Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: "Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?" Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: "Csendesedj és némulj el!" Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: "Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?" Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: "Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?"

"Te vagy az az ember."

Dávid elköveti azt a hibát, hogy nem sejtve, róla van szó, szigorúan elítéli a Nátán próféta által említett embert, aki elvette szegény szomszédja egyetlen juhocskáját. A ma paráznái és gyilkosai előrelátóbbak ennél: mivel érzik, tudják, hogy erkölcsi kérdésekben hozott ítéletük visszafordulhatna rájuk, óvakodnak elítélni még a legsúlyosabban erkölcstelen tetteket is.

A modern embert ez az óvatossága, mellyel mintegy védőréteget von maga köré Isten és az ő törvényei ellen, teszi menthetetlenné, míg Dávid "elszólása" jelzi, hogy még nem vált velejéig romlottá, még van számára szabadulás, ha súlyos is az ára. Amikor Nátán próféta Dávid ítéletét visszafordítja Dávidra, az belátja bűnét, és irgalomért könyörög Istenhez.

Szülők, nevelők, lelkipásztorok, nem azért nem meritek-e meghirdetni az evangéliumi törvényt, mert magatok sem tartjátok meg? Még mindig becsületesebb lenne bűnbánatot tartani és mégis meghirdetni a valóságot (mert Isten törvényei a valóság, a többi hamis díszlet, illúzió), mint elkendőzni, kimagyarázni, darabokra szedve elbagatellizálni. A nagy erkölcscsősz rendszerint farizeus, képmutató és kettős életű, de semmivel sem különb a laza és engedékeny, aki még meg is ideologizálja erkölcstelenségét.

A mai evangéliumban Jézus ezt mondja tanítványainak: "Keljünk át a túlsó partra!" Elmélkedéseinkben próbáljunk átkelni életünk túlsó partjára, ahonnan visszájáról látjuk mindazt, amit mondunk és teszünk. Kell ez a perspektíva, hogy becsapva magunkat el ne vesszünk, hanem idejében fölismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, egyedül Istenünk kimeríthetetlen irgalmassága.

Évközi 3. hét - péntek

2012-01-27T00:04:00.000+01:00

2Sám 11,1-4a.5-10a.13-17

Történt pedig esztendő fordultán, abban az időben, amikor a királyok hadba szoktak vonulni, hogy Dávid elküldte Joábot és vele szolgáit és egész Izraelt, hogy dúlják fel Ammon fiainak földjét, s vegyék ostrom alá Rabbát. Dávid azonban Jeruzsálemben maradt. Amíg ez folyt, történt, hogy Dávid egyik délután felkelt fekvőhelyéről és a királyi palota tetején sétált és a tetőről meglátott egy asszonyt, amint éppen fürdött. Az asszony igen szép volt. Erre elküldött a király, tudakozódott, hogy ki az az asszony. Azt jelentették neki, hogy Batseba, Eliám lánya, a hetita Uriás felesége. Erre Dávid követeket küldött érte, elhozatta, és amikor eljött hozzá, vele aludt. Az éppen akkor tisztult meg tisztátalanságából. Az asszony fogant, és visszatért a házába. Aztán elküldött, és megüzente Dávidnak: "Fogantam." Dávid erre Joábhoz küldött ezzel az üzenettel: "Küldd el hozzám a hetita Uriást!" Joáb el is küldte Uriást Dávidhoz. Amikor Uriás megérkezett Dávidhoz, Dávid megkérdezte, jól van-e Joáb és a nép, s hogy megy a harc. Majd azt mondta Dávid Uriásnak: "Eredj házadba, s mosd meg lábadat." Erre Uriás kiment a király palotájából és királyi ételt vittek utána. Ám Uriás a királyi palota kapuja előtt, urának többi szolgája között tért aludni, s nem ment le házába. Jelentették erre Dávidnak, s azt mondták neki: "Nem ment a házába Uriás." Azt mondta erre Dávid Uriásnak: "Nemde, útról jöttél, miért nem mentél hát le házadba?" Dávid meghívta, hogy egyen és igyon nála, lerészegítette, de az, amikor este kiment, a szokott fekvőhelyén, urának szolgái között tért aludni, s nem ment be házába. Ezért reggel Dávid levelet írt Joábnak, s azt elküldte Uriással. Ezt írta a levélben: "Állítsátok Uriást az ütközet élére, ahol leghevesebb a harc, s hagyjátok magára, hogy megöljék és elvesszen." Amikor tehát Joáb ostrom alá vette a várost, arra a helyre állította Uriást, ahol tudta, hogy igen erős emberek vannak. Ki is jöttek a városból az emberek, megütköztek Joábbal, és néhányan el is estek Dávid szolgáinak népéből. Meghalt a hetita Uriás is.

Mk 4,26-34

Ezután így szólt: "Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás". Majd így szólt: "Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van; de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai." Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.

"Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan."

Urunk ezt az Isten országáról mondja, arról az életcsíráról, melyet ő maga vet az ember lelkébe a hit és a keresztség által. Egy villanásnyi fénnyel világosságot ad, finom belső érintést, s ha az ember nem áll ellen, az Istentől származó jó kibontakozik életében.

Sajnos, a rossz, a bűn is az elvetett mag módjára fogan meg, csírázik ki, s szökken szárba a szívünkben. (A konkoly és a többi gyom is ugyanúgy nő, mint minden más növény, de igénytelenebb, szívósabb, szaporább.) A mai olvasmányban tanúi lehetünk annak, hogyan fogan meg a bűn magja, hogyan szökken szárba, és milyen félelmetes termést hoz Dávid király szívében.

A talaj jól elő van készítve: Dávid katonái véres csatákat vívnak az ellenséggel, ő pedig ahelyett, hogy velük harcolna, mint régen, nyugodtan sziesztázik, és palotájának lapos tetején sétálgat. Lustaság, testies kényelmesség ez, nem Isten áldotta pihenés. Az a fajta életvitel, amely egyenesen vonzza a gonoszt, hogy könnyedén, szinte észrevétlenül elhintse a bűn magvait a lélekben. Már csak egy átlagos, máskor talán közömbös és veszélytelen inger kell, hogy ellenállhatatlanul hatalmába kerítse az érzékeket, elhomályosítva minden józan megfontolást: A tetőről meglátott egy asszonyt, amint éppen fürdött. Ettől a pillanattól kezdve a bűn magától hoz termést. Félelmetes mechanizmus indul be: az értelem többé nem jut szóhoz, sem az erkölcsi törvény, Isten eltűnik a lélek horizontjáról, s nem számítanak már a várható következmények sem. Előbb megtörténik a házasságtörés, majd következik a szükségszerű színlelés, képmutatás, hazugság, s szinte magától értetődően a mindezt betetőző gyilkosság.

Ijesztő, hogy korunk eszménye éppen ez a puhányság, a hedonizmussal párosult szellemi-lelki tunyaság, s a modern szórakoztatóipar egyebet sem tesz, mint szórja a bűn magvait a leromlott immunrendszerű lelkekbe. Sokan Isten csodáira várnak, nagy megvilágosodásra, lelki élményekre, misztikus tapasztalatokra, hogy elindulhassanak az életszentség útján, holott csak a testies, élvezetközpontú életmóddal kellene szakítaniuk.

A szentség a kis dolgokon múlik, s éppen ez a mi buktatónk, mert ezeket lenézzük. Dolgos, szent tevékenykedésben odaadott életre törekedjünk, és ne engedjük a bűn magvait megfoganni lelkünkben.

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök

2012-01-26T00:01:00.000+01:00

2Tim 1,1-8

Pál, Isten akaratából, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, szeretett fiának. Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentől, és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok Istennek - akinek, miként őseim, tiszta lelkiismerettel szolgálok -, szüntelenül, amikor éjjel-nappal megemlékezem rólad imádságaimban. Ilyenkor - könnyeidre gondolva - úgy szeretnélek látni, hadd teljek el örömmel, mert eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, tebenned is megvan. Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével.

Lk 10,1-9

Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit ne üdvözöljetek. Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ott abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert a munkás megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa!"

"Az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába."

Nem azt várja tőlünk az Úr, hogy a Hívek könyörgésébe beiktassunk egy fohászt papi hivatásokért, hanem hogy szívvel-lélekkel, egész egzisztenciánkkal elkötelezzük magunkat az Egyház mellett, amelyért imádkozunk, s keressük azt a helyet, ahol aratásában az Úr miránk számít, a mi munkánkat várja. Ha mi nem vesszük komolyan az ő kérését, hogyan vehetné ő komolyan a mi kérésünket?

És ha ő küld is munkásokat, vajon mi megbecsüljük- e őket?

Kezdve a papi hivatásra készülőkkel. Szent Pál mint kedves fiait, úgy nevelte fel az első papi nemzedéket, megosztva velük örömeit és gondjait, feladatait és terveit, olyannyira, hogy a távolból még az egészségükre is gondja volt. És sem ő, sem Timóteus és Titusz nem volt soha magára hagyatva, mindig körülvette őket a közösség, s testileg-lelkileg gondjukat viselte. A mai paphiány egyik oka, hogy nincs meg ez a bensőséges atya-fiúi és testvéri viszony a püspökök és papok, papok és hívek között. A magyar papság megújulása nem megy másképp, mint hogy a papnevelő intézetek és a szerzetesi növendékházak a názáreti ház mintájára lelki otthonná alakulnak, ahol a közös istendicséretből és egymás szeretetteljes szolgálatából nő ki hivatás és küldetés.

Hála Istennek, ma is vannak szemináriumok és kolostorok, ahol az elöljáró valóban atyja a rábízottaknak. Az egész ház családias, bensőséges légkört áraszt, a növendékek pontosan azt élik és tapasztalják, amire hívást kaptak. Csak attól a paptól várható, hogy plébánosként káplánjával, az egyházközség vezetőivel és valamennyi hívével atyai és testvéri viszonyt alakítson ki, akinek magának is része volt hasonló tapasztalatban. Csak az ilyen papok és szerzetesek lehetnek szívvel-lélekkel dolgozó munkások az Úr aratásában, és csak ők lehetnek példaképek, akik újabb és újabb munkásokat vonzanak.

Az Úr nem azt nézi, hogy amit adsz, sok-e vagy kevés, hanem hogy minden-e: teljesen odaadni magad, egészen érte élni – egyedül ennek van értelme.

Szent Pál apostol megtérése

2012-01-25T00:01:00.000+01:00

ApCsel 22,3-16

Ő pedig így szólt: "Zsidó ember vagyok, a cilíciai Tarzusban születtem, de ebben a városban nevelkedtem fel Gamáliel lábánál. Az atyák törvényének szigorúsága szerint nyertem oktatást, a törvény buzgó követője voltam, amint ti is azok vagytok ma mindnyájan. Ezt az utat pedig halálra üldöztem, megkötöztem és őrizetbe adtam férfiakat és nőket. Ezt a főpap és a vének mind tanúsítják rólam. Kaptam tőlük leveleket is, úgy mentem el Damaszkuszba a testvérekhez, hogy az ottaniakat is megkötözve Jeruzsálembe hozzam, hogy megbüntessék őket. Történt azonban, hogy útközben, amikor Damaszkuszhoz közeledtem, déltájban hirtelen nagy világosság áradt rám az égből. Leestem a földre, és szózatot hallottam, amely azt mondta nekem: "Saul, Saul miért üldözöl engem?" Én pedig így feleltem: "Uram, ki vagy?" Ő azt válaszolta: "Én vagyok a Názáreti Jézus, akit te üldözöl." Akik velem voltak, látták ugyan a világosságot, de nem hallották annak szavát, aki velem beszélt. Erre én megkérdeztem: "Mit tegyek, Uram?" Az Úr pedig azt mondta nekem: "Kelj fel, és menj Damaszkuszba. Ott megmondják majd neked mindazt, amit tenned kell." Mivel azonban a ragyogó fény következtében nem láttam, a kísérők kézenfogva vezettek, s így értem Damaszkuszba. Egy bizonyos Ananiás nevű férfi, aki félte Istent a törvény szerint, s akiről az ottlakó zsidók mind jó véleménnyel vannak, felkeresett, és mellém állva azt mondta nekem: "Saul testvér, láss!" Abban a pillanatban megláttam őt. Ő pedig így folytatta: "Atyáink Istene előre kijelölt téged, hogy megismerd akaratát, meglásd az Igazat, és szavait a saját szájából halld. Tanúskodni fogsz mellette minden ember előtt azokról a dolgokról, amiket láttál és hallottál. Most pedig miért késlekedsz? Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, és hívd segítségül az Ő nevét!"

Mk 16,15-18

Azután ezt mondta nekik: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak."

"Déltájban hirtelen nagy világosság áradt rám az égből... Mivel azonban a ragyogó fény következtében nem láttam, a kísérők kézenfogva vezettek, s így értem Damaszkuszba."

Ez a pár órás teljes vakság a mi életünkben is be kell hogy következzék.

Lehet jó szándékkal buzgólkodni egy eszméért, vallásért, ideológiáért, lehet értelemmel keresni az igazságot, de mikor a végső igazság mint élő személy áll elénk – "Én vagyok az igazság" –, világossága a déli verőfényt egyszerre sötétséggé változtatja bennünk. Meg kell vakulnunk, mert csak ez gyógyíthat ki tisztánlátásnak vélt elvakultságunkból, s adhatja meg, hogy azután újfajta látásra nyíljék meg a szemünk.

Az aszkézis, az Isten parancsaihoz való hűséges ragaszkodás, mindenfajta intellektuális és erkölcsi erőfeszítés kevés a Krisztusra találáshoz. A valóság az, hogy Urunk, Jézus Krisztus könyörül meg a becsületesen kereső emberen, még a téves lelkiismeretűn is, és tisztán kegyelemből nyilatkoztatja ki magát neki, mint mindennek Alfáját és Omegáját, végső okát és célját.

Kell, hogy megvakuljunk, és ezután már mindent szemétnek tekintsünk az ő fönséges ismeretéhez képest, s akkor megpillanthatjuk az igazi valóságot. A természetes ismeret értéke megmarad, de a végső megvilágítást többé nem a természetes emberi értelem adja, hanem az Istentől kapott új világosság, a Szentlélek. Ezután is működik az értelmünk és az akaratunk, de már a teljesen másképp látott világban.

Pál a végső fényben látta ezután azt, amit látott, nem részleges megvilágításban. Így történhetett, hogy észrevette a pogányokat is a zsidók mellett; azt, hogy őket is meghívta Isten tiszta kegyelemből. Aki valóban Jézus Krisztus fönséges ismeretében ismeri meg az embereket, annak számára nincsenek elvetett embercsoportok: gondolkodása egyetemes és mégsem kozmopolita.

Az embert látja Isten terveiben, és Istent látja az emberben. "Én vagyok a názáreti Jézus, akit te üldözöl." A megtestesült Fiúisten minden test mögött ott áll – miatta, benne, érte lett teremtve minden ember, zsidó és pogány, keresztény és ateista. Ez a felismerés, mely szívünkben fellobbantja a missziós lendület lángját, csak ilyen Sault Pállá formáló megtérésből születhet.

Évközi 3. hét - kedd

2012-01-24T00:01:00.000+01:00

2Sám 6,12b-15.17-19

Hírül vitték erre Dávid királynak, hogy az Úr megáldotta Obededomot és mindenét az Isten ládájáért. Erre Dávid elment, s vigasság közepette átvitte az Isten ládáját Obededom házából a Dávid-városba. Dávid hét énekkart és áldozati borjút is vitt magával. Amikor aztán az Úr ládájának hordozói hat lépést haladtak, bemutatott egy marhát és egy kost. Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt; közben Dávidot gyolcs efód övezte. Így vitte Dávid és Izrael egész háza az Úr bizonyságának ládáját ujjongás és harsonaszó közepett. Az Úr ládáját aztán bevitték, s elhelyezték a helyére, annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid állíttatott neki, majd egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutatott be Dávid az Úr előtt. Amikor aztán befejezte az egészen elégő áldozatok s a békeáldozatok bemutatását, megáldotta a népet a seregek Urának nevében. Azután Dávid személyenként egy-egy kenyeret, egy-egy datolyát és mazsolás kalácsot osztott ki a nép egész sokaságának, férfiaknak és nőknek egyaránt. Mindezek végeztével mindenki hazatért, ki-ki a maga házába.

Mk 3,31-35

Ekkor az anyja és a testvérei odajöttek, és kint megállva üzentek neki, és hívták őt. A körülötte ülő tömegből szóltak is neki: ,,Íme, anyád és testvéreid keresnek téged odakinn!'' Ő így felelt nekik: ,,Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?'' Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek, és ezt mondta: ,,Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám.''

„Azután Dávid személyenként egy-egy kenyeret, egy-egy datolyát és mazsolás kalácsot osztott ki a nép egész sokaságának, férfiaknak és nőknek egyaránt. Mindezek végeztével mindenki hazatért, ki-ki a maga házába.”

A szent nép, Isten népe szeret mindig hazavinni valamit a templomból, ami őt otthonában is az Úrra emlékezteti. Más az íze az Isten házából való falat kenyérnek, melyet húsvéti ételszenteléskor, Szent Antal ünnepén vagy Szent István napján szétosztanak, mint a többi kenyérnek, mert ezt Anyánk, az Egyház adja. A bűnösök lakomájának ínycsiklandó fogásai meg sem közelítik, mert nemcsak nyelvünkkel és ízlelőbimbóinkkal érzékeljük az ízeket, hanem értelmünkkel és végtelenre nyíló szívünkkel is. Mint a tékozló fiú, mikor éhségében megkívánta a disznók eledelét. Ha ekkor nem emlékezett volna vissza az otthoni asztal ízeire, talán sohasem vette volna a bátorságot, hogy atyja házába hazainduljon.

Mert már a földi szeretet is képes átlényegíteni az anyagot, mintegy szakrális szférába emelve szentségi jellé avatni, hogy mulandó mivoltában is kifejezzen és hordozzon valamit abból, ami soha el nem múlik. Az emlékezés pedig elevenen tartani és megőrizni a mindennapokban ezt a sugárzó erőt.

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás...
Pedig tudom: keze föld már.
És nincsen többi keddi kalács.

(Áprily Lajos)

Évközi 3. hét - hétfő

2012-01-23T00:01:00.002+01:00

2Sám 5,1-7.10

Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: ,,Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: ,,Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme.'''' Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává. Harminc esztendős volt Dávid, amikor uralkodni kezdett, és negyven esztendeig uralkodott. Hebronban, Júda felett, hét esztendeig és hat hónapig uralkodott, Jeruzsálemben pedig, egész Izrael és Júda felett, harminchárom esztendeig uralkodott. Felvonult ugyanis a király s mindazok az emberek, akik vele voltak, Jeruzsálembe, a jebuziták, azon föld lakói ellen. Erre azok azt üzenték Dávidnak: ,,Ide ugyan be nem jutsz, hacsak el nem távolítod a vakokat és sántákat, akik azt mondják: ,,Ide ugyan be nem jut Dávid.'''' Dávid mégis elfoglalta Sion várát, és ez lett Dávid városa, és mindinkább gyarapodott és növekedett, mert az Úr, a Seregek Istene vele volt.

Mk 3,22-30

Az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek le, azt mondták, hogy Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket. Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik: ,,Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. És ha egy ház meghasonlik önmagával, az a ház nem állhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van. Senki nem mehet be az erősnek a házába és nem ragadhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi az erőst, csak akkor tudja kirabolni a házát. Bizony, mondom nektek, hogy minden vétket és káromlást, amellyel káromkodnak, megbocsátanak az emberek fiainak; de aki a Szentlélek ellen káromkodik, az nem nyer bocsánatot soha, hanem örök vétek fogja terhelni.'' Mert azt mondták: ,,Tisztátalan lélek van benne.''

„Dávid mégis elfoglalta Sion várát, és ez lett Dávid városa.”

Nem Dávid tette magát királlyá, hanem az Úr választotta és kente föl, mégis neki magának is meg kellett érte harcolnia. Mi pedig a szent keresztségben Krisztus királyságának fölkent tagjai lettünk, az ő isteni természetének részeseivé váltunk, és a Szentlélek mint Isten élete, kenete működik bennünk. Mégis, bár ilyen hatalom és ekkora méltóság az osztályrészünk, meg kell harcolnunk érte, s meg kell hódítanunk számára életünk különböző területeit.
Mert amilyen szánalomra méltó volna Dávid uralma, ha a fővárosban továbbra is ott pöffeszkedne az ellenség, és ő a lábát se tehetné be oda, olyan szánalomra méltó volna annak a kereszténynek élete, aki ugyan megkapta az Úrtól a királyi méltóságot, mégis hagyja, hogy lelkét kulcsfontosságú pontokon megszállva tartsa az ellenség. Néha nyomasztó és fájó tapasztalnunk, hogy harcolni kell önmagunk birtokba vételéért, valójában azonban ez a legszebb és legáldottabb feladat, a jó harc, amiről Szent Pál is ír, és amit ő meg még olyan sokan mások, vértanúk, szüzek, hitvallók mind-mind megharcoltak, az apostoli időktől egészen a mai napig.
Reményteli ez a feladat, hiszen a döntő ütközetet Krisztus már megvívta értünk, és győzött. Ránk vár viszont, hogy uralmát érvényesítsük életünkben, birtokba vegyük az Isten gyermekeinek készített országot. Ehhez erőt és hatalmat adott nekünk, hogy akárcsak ő a mai evangéliumban, mi is kiűzzük a gonosz lelkeket.
Kisebb-nagyobb harcaidban, bizonyos stratégiai pontok bevételéért és megvédéséért folytatott csatározásaidban kérd az Úr segítségét. Gyónásról gyónásra ellenőrizd, hogy a megfelelő harcmodort alkalmaztad e, nem kellene e taktikát változtatnod, esetleg jobban egyetlen konkrét célpontra összpontosítanod erőidet? Vizsgáld meg, nem azért sikertelen e a küzdelem, mert a kulisszák mögött titkos tárgyalásokat folytatsz az ellenséggel, s ahelyett, hogy végső rohamra indulnál ellene, a megalázó békekötés feltételeiről egyezkedsz vele?

Évközi 3. vasárnap - B év

2012-01-22T00:01:00.001+01:00

Jón 3,1-5.10

Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt nondta: ,,Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked.'' Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjedő nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: ,,Még negyven nap, és Ninive elpusztul!'' Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.

1Kor 7,29-31

Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután az is, akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, és aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg se tartaná, és aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük; mert ez a világ elmúlik.

Mk 1,14-20

Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: ,,Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.'' Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: ,,Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!'' Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. Kissé továbbmenve meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint ők is hálóikat javították a hajóban, és azonnal hívta őket. Azok pedig elhagyva apjukat, Zebedeust a béresekkel együtt a hajóban, követték őt.

„Akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna,... s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.”

Érdemes volna összehasonlítani, hogy az elmúlt néhány évtized során megjelent egyházi irodalomban hányszor hivatkoznak ezekre a sorokra, melyeket ugyanaz a Szent Pál írt le ugyanabban a levélben, amelynek a Szeretethimnuszt tartalmazó 13. fejezete olyan nagy sláger lett, hogy a világ is lépten-nyomon idézi. Az összehasonlítás alighanem ahhoz a kiábrándító következtetéshez vezetne, hogy bizony a Szeretethimnusz népszerűsége igencsak megtévesztő: sokan csupán fennkölt érzelmeik illusztrálására vagy sérelmeik igazolására veszik elő, miközben – szomorú ellenpéldájaként a szentleckében felsoroltaknak – úgy élnek, mintha szeretnének. Miért nem vesszük észre, hogy ebben is, abban is istengyermeki szabadságunk megmentése a tét?

Akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna. Ez nem azt jelenti, hogy a házastársak ne ragaszkodjanak egymáshoz, ne éljenek házaséletet, ne neveljenek gyerekeket, hanem hogy szeretetük abban a mélységben áramoljon, ahol az eljövendő Ország épül bennük, amelyben nem nősülnek és férjhez nem mennek.

Aki sír, mintha nem sírna, mert ami kiváltotta szomorúságunkat, ugyancsak el fog múlni. Könnyeink fátyolán át lássuk meg az örök halmok magasságairól áradó szelíd világosságot.

Aki örül, mintha nem örülne. Szabad, persze, örülni az evilági dolgoknak, de nem az üdvösség örömével: az bálványimádás volna, hanem csak a mulandóknak kijáró örömmel, s közben a mulandókról fölemelni tekintetünket az örökkévalókra.

Aki vásárol, mintha meg se tartaná. Megtartani annyit tesz, mint birtokolni. Aki pedig birtokolja a világ dolgait, nyíltan vagy rejtetten uralomra tör. Abba veti bizalmát, amije van, s mások fölé akar kerekedni általa.

Aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük. Nem elég a világ dolgainak birtoklásáról lemondani, de használni sem szabad őket akárhogyan, mintha tőlük függne az üdvösségünk, hanem csak nagyvonalúan, egyfajta szent közömbösséggel, hogy megosztottá ne tegyék szívünket.

Mert ez a világ elmúlik, s vagy úgy élünk, mint akik nem e világból valók, viszont szeretünk, örökké megmaradó szeretettel, vagy abba kapaszkodunk szeretetünkkel, amit birtoklunk, akkor azonban csalódnunk kell, mert amit szerettünk, elmúlik, szeretetünkről pedig kiderül, hogy nem is volt igazi szeretet, hiszen nincs benne semmi sem, ami megmaradna az örök életre.

Évközi 2. hét - szombat

2012-01-21T00:01:00.002+01:00

2Sám 1,1-4.11-12.19.23-27

Miután Saul meghalt, Dávid pedig az amalekiták megverése után visszatért, és már két napot Szikelegben töltött, történt, hogy a harmadik napon megszaggatott ruhában és porral behintett fővel megjelent egy ember, aki Saul táborából jött. Amikor Dávidhoz ért, meghajtotta magát, és arcra borult. Dávid megkérdezte tőle: "Honnan jössz?" Az ember azt felelte: "Izrael táborából menekültem." Dávid tovább kérdezte: "Mi történt hát? Mondd el nekem!" Az ember azt válaszolta: "Megfutamodott a nép a harcban, és sokan elestek és meghaltak a népből, sőt maga Saul és Jonatán, a fia is meghalt!" Erre Dávid, és mindazok az emberek, akik vele voltak, megragadták és megszaggatták ruháikat. Napestig jajveszékeltek, sírtak és böjtöltek Saul és a fia, Jonatán, valamint az Úr népe és Izrael háza miatt, hogy a kard által elestek. "Izrael, megölték a dicsőket hegyeiden! Miként estek el a hősök! Saul és Jonatán, akik életükben úgy szerették, becsülték egymást, holtukban sem váltak el egymástól. Sasoknál gyorsabbak, oroszlánoknál vitézebbek voltak! Izrael lányai, sirassátok Sault, aki bíborral titeket gyönyörűn ruházott és ruhátokra arany ékszereket rakott. Mint estek el a hősök a harcban! Jonatánt megölték halmaidon! Fájlallak, testvérem, Jonatán, oly kedves voltál nekem, szeretetem nagyobb volt irántad, mint szerelmem feleségeim iránt. Mint az anya szereti egyetlen fiát, úgy szerettelek én téged. Mint estek el a hősök, és vesztek el a harci fegyverek!"

Mk 3,20-21

Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: "Megháborodott."

"Fájlallak, testvérem, Jonatán, oly kedves voltál nekem, szeretetem nagyobb volt irántad, mint szerelmem feleségeim iránt."

Ma már nincs az a Biblia által megszentelt, ragyogó fényben álló emberi kapcsolat, amit le ne járatnának, meg ne gyaláznának azok, akiknek arra jó egy-egy bibliai szent, hogy mint vetítővászonra kivetítsék rá tisztátalan lelküket. Minél ártatlanabb, tisztább, fönségesebb világ nyilatkozik meg a szentekben, annál nagyobb kísértést éreznek a szennyes és egyben önleleplező projekcióra. Amikor filmet készítenek Jézus szerelmeiről, amikor Szűz Máriát házasságtörőnek titulálják, amikor Dávid és Jonatán barátságát beteges és bűnös kapcsolatnak állítják be, valójában nem mást fednek fel, mint ami bennük lakik.

Dávidnak Jonatán természetesen nem arra való volt, hogy pótolja az asszonyi szerelmeket, az öszszehasonlítás csupán barátságuk testen és véren felülemelkedő, örök életszövetségbe torkolló mivoltát hangsúlyozza, amelyhez foghatót sehol és senkinél nem talált. Minden emberi kapcsolatnak, ha meg akar maradni az örökkévalóságra, valamiképpen az ilyen barátság szintjét kell elérnie. Hogy megértsük Urunk, Jézusnak az utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett szavát: "Barátaimnak mondalak titeket…", mindenekelőtt a Bibliában előforduló barátságot kell szemlélnünk, az olyat, mint Dávidé és Jonatáné.

Azzal, ahogy Jonatán megmentette Dávid életét a haláltól, s ahogy Dávid megsiratta Jonatánt, kölcsönösen kifejezték, hogy értéktelen számukra a világ, ha abból a másik hiányzik. Jézus pedig életét adta értünk, barátaiért, mert nem akar olyan örökkévalóságot, amelyből mi hiányzunk.

Fölemelkedni erre a szintre, viszonozni Jézus barátságát annyi, mint egy lélekké válni vele, hiszen a barátok két testben egy lélekként élnek, és Jézus a saját Lelkét adta nekünk… Ezek után megvallani őt bármiféle környezetben, például elegáns, nyakkendős körökben, ahol föl sem tételeznék rólunk, hogy hozzá tartozunk, a barátság bátorságot kívánó, ugyanakkor édességes kötelessége. Az evangéliumi erkölcs ettől fogva egyértelművé és világossá válik előttünk. Még akkor is, ha látjuk: egyesek őrültnek tartják a mi Urunkat. Iránta való elkötelezett barátságunk akkor mutatkozik meg a maga mélységében, ha nem eltüntetni akarjuk, mint rokonai, félve, hogy kínos helyzetbe kerülünk miatta, hanem ellenkezőleg, nyíltan és határozottan megvalljuk, hogy nélküle élni nem tudunk és nem is akarunk.

Évközi 2. hét - péntek

2012-01-20T00:01:00.002+01:00

1Sám 24,3-21

Erre Saul kiválasztott háromezer embert egész Izraelből, maga mellé vette őket, s elment, hogy felkutassa Dávidot és embereit akár még azokon a meredek sziklákon is, amelyeken csak a vadkecskék járnak. Így jutott el az út mentén fekvő juhaklokhoz. Saul bement az ott levő barlangba, hogy elvégezze szükségét. Dávid és emberei éppen e barlang belső részében lappangtak. Mondták is Dávid szolgái uruknak: "Itt a nap, amelyről az Úr azt mondta neked: 'Kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy tehess vele, amint szemednek tetszik.'" Dávid erre felkelt, s titokban levágta Saul köntösének csücskét. Utána azonban furdalta Dávidot lelkiismerete, hogy levágta Saul köntösének csücskét. Azt mondta azért embereinek: "Legyen az Úr kegyelmes irántam, hogy meg ne tegyem azt a dolgot az én urammal, az Úr felkentjével, hogy felemeljem kezemet ellene, hiszen ő az Úr felkentje!" Így Dávid megfékezte szavaival embereit és nem engedte meg nekik, hogy Saulra rontsanak. Saul aztán felkelt a barlangból, s folytatta megkezdett útját. Utána Dávid is felkerekedett, s kiment a barlangból és utána kiáltott Saulnak: "Uram, király!" Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult és azt mondta Saulnak: "Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr felkentje ő. Nézz csak ide, apám, lásd, köntösöd csücske itt van a kezemben! Mivel tehát, amikor levágtam köntösöd csücskét, nem akartam kinyújtani kezemet ellened, ismerd el és lásd be, hogy nincs kezemben gonoszság és hamisság és nem vétettem ellened: s te mégis az életemre leselkedsz, hogy elvedd. Az Úr ítéljen köztem és közted, s az Úr álljon bosszút rajtad értem, de az én kezem ne emelkedjen fel ellened. A régi közmondás is úgy tartja: 'Gonoszoktól származik gonoszság', az én kezem tehát ne emelkedjen fel ellened. Kit kergetsz, Izrael királya, kit kergetsz? Holt ebet, bolhát kergetsz! Legyen az Úr a bíránk, s ítéljen közöttem és közötted, lássa és ítélje meg ügyemet és szabadítson meg engem kezedből." Amikor Dávid befejezte e Saulhoz intézett szavakat, azt mondta Saul: "Nemde, a te hangod ez, fiam Dávid?" Azzal Saul hangos sírásra fakadt és azt mondta Dávidnak: "Te igazabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én pedig rosszal fizettem neked. Te ma bebizonyítottad, hogy jót cselekedtél velem: az Úr a kezedbe adott, s te nem öltél meg engem! Pedig, ki bocsátja el ellenségét, ha ráakad, békében útjára? Fizessen is meg neked az Úr hasonló jóval azért, amit ma velem tettél. Most pedig, mivel tudom, hogy biztosan uralkodni fogsz, s a te kezedben lesz Izrael királysága."

Mk 3,13-19

Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy prédikálni küldje őket. Hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék az ördögöket. Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta; ezenkívül Jakabot, Zebedeus fiát, és Jánost, Jakab testvérét, akiket Boanérgesznek, azaz mennydörgés fiainak nevezett el; és Andrást; Fülöpöt, Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát, Tádét, a kánaáni Simont, és az iskarióti Júdást, aki elárulta őt.

"Te igazabb vagy, mint én, mert te jót tettél velem, én pedig rosszal fizettem neked."

Milyen kár, hogy nem az őszinte bűnbánat szavai ezek Saul szájából, hanem a pillanatnyi meghatódáséi csupán, az őrületté fajuló féltékenységi rohamok éppen beálló szünetében. Pedig ez a felismerés sorsfordító lehetne számára, önmaga fölé emelhetné, és a valódi dicsőséget szerezhetné meg neki. Most volna az a pillanat, amikor lemondva minden földi hatalomról átadhatná Dávidnak a királyságot, s hátralevő életében csak arra lehetne gondja, ami eddig is gyógyította megtépázott idegzetét, amikor Dávid lanttal kísért zsoltárénekét hallgatta: Isten dicséretére. Ez az önkéntes lemondás nagyobb tett volna sok hadi sikernél, s mindenképp szebb és boldogabb jövőt készítene elő számára, mint ami egyébként vár rá.

Hányan és hányan mesélhetnének hasonló kegyelmi pillanatokról, amikor mások meg nem érdemelt jósága, nagylelkűsége visszatérítette holtvágányra tévedt, a kárhozat kényszerpályájára siklott életüket! Lehet, hogy ez indította el őket a megtérés útján, mivel az, aki hozzájuk irgalmas volt, keresztény meggyőződésből cselekedett így velük, s ezzel az ő szívükben is felébresztette a vágyakozást Krisztus után. De lehet, hogy éppenséggel fordított volt a helyzet, s a nagylelkűséget gyakorló egyáltalán nem is hallott még Krisztusról, mégis tettével megszégyenítette a magát kereszténynek mondót. Az ilyen ember valóban megérdemli az anonim keresztény nevet, mivel tettével Krisztushoz vált hasonlóvá, és az isteni irgalmasság világába emelkedett.

Jóval fizetni a rosszért: ez a megváltás lényege. És erre nem képes magától az ember, csak Jézus Krisztus kegyelme által. Ha viszont ezt a kegyelmet befogadja, újabb kegyelmek forrását fakasztja azok számára, akikkel jót cselekszik.

Hányszor viszonozzuk a rosszat jóval? Hányszor mondunk le a jogos(nak vélt) elégtételről? Vagy legalább hányszor imádkozunk szeretettel azokért, akiktől rosszat kaptunk?

És hogyan viselkedünk Saul helyzetében? Úrrá tudunk-e lenni hatalmi beidegződéseinken, elfogult ítélkezéseinken, oktalan féltékenykedésünkön? Mi is az Úr fölkentjei és küldöttei vagyunk, de ha Istentől kapott méltóságunkkal visszaélünk, könnyen úgy járhatunk, mint Saul király vagy Jézus tanítványai közül a karióti Júdás, aki később elárulta őt.

Évközi 2. hét - csütörtök

2012-01-19T00:01:00.000+01:00

1Sám 18,6-9; 19,1-7

Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: "Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret." Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és azt mondta: "Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak: mi hiányzik még neki, mint a királyság?" . Ettől kezdve Saul féltékenykedni kezdett Dávidra. Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot. Ám Jonatán, Saul fia nagyon szerette Dávidot. Éppen azért értesítette Jonatán Dávidot, s megmondta neki: "Saul, az apám halálra keres téged: reggel tehát, kérlek, vigyázz magadra, s rejtőzködj el titokban. Én aztán majd kimegyek, s azon a mezőn, ahol te leszel, apám elé állok, s beszélek rólad apámnak, s amit tapasztalni fogok, majd tudtodra adom." Jonatán erre jót szólt apjának, Saulnak Dávidról és azt mondta neki: "Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?" Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: "Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni." Erre Jonatán előhívatta Dávidot és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt.

Mk 3,7-12

Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: "Te vagy az Isten Fia." Ő azonban keményen rájuk parancsolt, hogy ne árulják el őt.

"Ettől kezdve Saul féltékenykedni kezdett Dávidra."

A féltékenység nem egyszerű emberi gyarlóság, hanem kifejezetten bűn, hálátlanság a minden javakat bőkezűen osztogató Isten ellen és legtöbbször újabb bűnök forrása: Szólt..., hogy öljék meg Dávidot.

Különösen súlyos az idősebb nemzedéknek a fiatalabb generáció iránti féltékenykedése, amikor a már befutott szorong, hogy ifjabb pályatársa elhalványítja dicsőségét, kiszorítja elért pozíciójából. Az igazán nagyok azonban, akár uralkodók, politikusok vagy egyházi méltóságok, akár művészek, nem féltékenyek utódjukra. Az igazi nagyságot nem kell félteni az új, üstökösként felbukkanó tehetségektől. Egy Vörösmarty nem esett kétségbe Petőfi zsenije láttán, sőt még egyengette is az útját, jóllehet tudta, hogy az hamarosan sokkal híresebb lesz nála. Tisztában volt vele, hogy a stafétabotot előbb-utóbb át kell adnia, sőt valószínűleg még örült is neki, hogy méltó kezekben tudhatja örökségét.

Ez nem jelenti azt, hogy a nagyokat kezdetben nem fogja el egy pillanatra a kellemetlen szédülésszerű érzés, amikor annak a fiatalnak első sikereiről, népszerűségéről, sokat ígérő tehetségéről értesülnek. Ez még nem bűn, csak kísértés, próbatétel. Minden a további tudatos reakción múlik.

Vörösmarty például nem hagyott fel az írással, amikor Petőfi versei kezdték meghódítani a közönséget. Tudta, hogy neki még feladata van, a rábízott munkát neki kell elvégeznie. Mindenkinek a számára előírt pályát kell végigfutnia, a rá váró jó harcot kell megharcolnia, hogy végül a neki készített győzelmi koszorút elnyerje. S mindezt nem a maga dicsőségére és más rovására, hanem "az Úr nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára".

Hiszen valamennyien ugyanattól az Istentől kaptuk tehetségünket és küldetésünket, hogy egymás szolgálatát kiegészítve megdicsőítsük őt testünkben, azaz földi életünkben. Mások sikerei örömre kell hogy gyújtsák a szívünket, mert általuk is a végtelen gazdaságú és kimeríthetetlen fantáziájú Isten dicsőül meg napról napra. Azt se feledjük, hogy az az ember, aki által nagy dolgokat visz végbe az Úr, keresztjéből is nagyobb mértékben részesül. Ahelyett hát, hogy féltenénk tőle dicsőségünket, inkább legyünk szolgálatára, segítsünk neki kibontakoztatni a jót, amit az Úr megkezdett benne. És akkor nemcsak a féltékenység démonát űzzük messzire, hanem egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz az igazi, el nem múló dicsőséghez is, melyet az Úr készít azoknak, akik szeretik őt.

Árpád-házi Szent Margit

2012-01-18T00:01:00.000+01:00

2Kor 10,17 - 11,2

Aki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék; mert nem az érdemel hitelt, aki önmagát ajánlja, hanem akit az Úr ajánl. Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.

Mt 25,1-13

Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okos szüzek korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: "Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!" Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbehozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: "Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak." Az okosak ezt válaszolták: "Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak." Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: "Uram, uram! Nyiss ki nekünk!" De ő így válaszolt: "Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket."Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

"Az okos szüzek korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz."

Kétféle okosság van: a világ fiaié és az Isten fiaié.

A világ fiai sokszor okosabbak a világosság fiainál, mert következetesen küzdenek, minden eszközt megragadnak és felhasználnak céljuk eléréséhez. Nem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, előrelátók és számot vetnek minden eshetőséggel. Tragédiájuk viszont, hogy a cél, amire mindent feltesznek, illúzió. Pillanatnyi, tiszavirág életű boldogságért fáradoznak, önmaguk megdicsőítéséért, amelyet soha el nem érhetnek, s még amit megszereznek is, azt sem vihetik magukkal. Ezért egész életük elhibázott.

A világosság fiai ellenben nem a cél meghatározásakor követnek el végzetes hibát, hanem amikor elmulasztanak mindent megtenni e cél érdekében. Még szánalomra méltóbbak, hiszen csak egy hajszál választja el őket a győzelemtől. Mindent egy lapra tesznek föl, de ezt nem érvényesítik életükben elég következetesen, a világosság fiaiként nem maradnak meg a világosságban. Mert a világosság fenntartásához tartalék olajra is szükség van, nélküle nem tart ki a mécses lángja a Vőlegény megérkeztéig.

Szent Margit okos szűz volt, mert nem elégedett meg azzal, hogy egyszer kimondott igenjével mindent föltegyen a csalhatatlan reménységre, hanem ennek az igennek lángját szüntelenül táplálta is az imádságnak és az irgalmasság cselekedeteinek olajával. Az Úr Jézus szenvedéséről való elmélkedés átforrósította szívét, őszinte imádsága az eucharisztikus színekben rejtőző Krisztus és az ő keresztje előtt pedig az Úr iránti szerelemből végzett jócselekedetekre indította.

S bár Isten gyermekeinek okossága a világ szemében balgaság, mégis ez a világtól elzárt és Istenben elmerült apáca, a szívét a legfölségesebb Úrnak ajándékozó királylány az ország ügyes-bajos dolgaiban, politikai kérdésekben is meglepő éleslátásról tett tanúságot. Mert míg a világ fiainak szeme elől sok-sok teendő eltakarja a lényeget, az a lélek, amely az egy szükségesre figyel, annak fényénél is látja a dolgokat, a maguk mélységes, Istenre mutató valóságában.

Évközi 2. hét - kedd

2012-01-17T00:04:00.000+01:00

1Sám 16,1-13

Azt mondta azért az Úr Sámuelnek: "Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem őt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Izájhoz, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt." Azt mondta erre Sámuel: "Hogyan menjek? Hiszen meghallja Saul és megöl!" Azt mondta erre az Úr: "Vigyél magaddal egy borjút a csordából és mondd: Azért jöttem, hogy véresáldozatot mutassak be az Úrnak. Izájt pedig hívd meg a véresáldozatra és én majd értésedre adom, hogy mit cselekedj, s kend fel azt, akit majd mutatok neked." Úgy is cselekedett Sámuel, ahogy az Úr azt mondta neki. Amikor megérkezett Betlehembe, elcsodálkoztak a város vénei és eléje mentek és megkérdezték: "Békés-e a jöveteled?" Ő azt mondta: "Békés! Azért jöttem, hogy véresáldozatot mutassak be az Úrnak. Tartsatok megszentelődést és gyertek velem, hogy bemutassam a véresáldozatot." Megszentelődést tartatott tehát Izájjal s fiaival, és meghívta őket a véresáldozatra. Amikor aztán eljöttek, meglátta Eliábot és azt mondta magában: "Nemde, máris az Úr előtt áll felkentje?" Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: "Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti." Erre Izáj odahívta Abinádábot, és őt vezette Sámuel elé. Ám ő azt mondta: "Ezt sem választotta az Úr." Erre Izáj Simát vitte oda, de őróla is azt mondta: "Ezt sem választotta az Úr." Hét fiát vezette így oda Izáj Sámuel elé, de Sámuel azt mondta Izájnak: "Ezek közül nem választott az Úr!" Majd azt mondta Sámuel Izájnak: "Ez az összes fiad?" Ő azt felelte: "Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti." Azt mondta erre Sámuel Izájnak: "Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön." Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr: "Kelj fel, kend fel, mert ő az!" Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. Sámuel aztán felkelt és elment Ramátába.

Mk 2,23-28

Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: "Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad." Ő így felelt nekik: "Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak?" Aztán hozzátette: "A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is."

"Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti."

Az isteni kiválasztottság örök titok; kiérdemelni nem lehet, de élni vele, felnőni hozzá igen. A mi fejünkre is olajat öntöttek a keresztség és a bérmálás szentségében, s velünk még nagyobb dolog történt, mint Dáviddal: nem egy királyi dinasztia alapítói, hanem az isteni természet részesei lettünk Jézus Krisztusban, aki uralkodik a mindenségen, és királysága a halálon túl is fennmarad.

Keresztény önazonosságunk, emberi mivoltunk legmélyebb rétege ez az istengyermeki valóság. Teher ez és rabság? Igen, mert nem élhetek úgy, mintha nem volnék választott. Szabadság? Igen, szabadság a teljes önátadásra, az Istenért való magafeledésre. Persze, ez az istengyermeki létmód a Krisztus királyságában való részesedés nem pünkösdi királyság: nem fennkölt érzéseket jelent, hanem konkrét és sokszor egészen hétköznapi feladatokat. És szenvedést, üldözést is az Úr miatt. Dávid is üldöztetést szenvedett, sőt éhezett, ahogy a mai evangéliumban Jézus felidézi. Annyira éhezett, hogy evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak.

Az a fölkenés, amelyben részesedtél Jézus Krisztusban, arra kötelez, hogy a mélységekben élj, és hogy hajtsd uralmad alá és add át Krisztusnak mindazt, ami benned még nem az övé.

A papság is a fölkenésben való sajátos részesedés. A pap nemcsak az oltárnál pap, hanem mindig, minden helyzetben, mint ahogyan az örök Főpap, Jézus Krisztus sem csak a kereszt oltárán volt főpap, hanem megtestesülése pillanatától fogva.

Ne riadj meg, amikor szembesülsz kiválasztottságoddal, amelynek súlya, terhe elől inkább menekülni szeretnél. Ne csak a mennyei jutalomra áhítozz és földi békességre, hanem merj Krisztussal küzdeni, szenvedni, végigjárva vele a kereszt királyi útját.

Évközi 2. hét - hétfő

2012-01-16T00:01:00.000+01:00

1Sám 15,16-23

Azt mondta erre Sámuel Saulnak: ,,Engedd, hadd közöljem veled, mit mondott nekem az Úr ez éjszaka.'' Ő így szólt: ,,Beszélj!'' Azt mondta erre Sámuel: ,,Nemde, noha kicsiny is voltál a magad szemében, Izrael törzseinek fejévé lettél, és az Úr Izrael királyává kent fel téged. Aztán elküldött az Úr téged erre az útra és azt mondta: ,,Eredj, s pusztítsd el a vétkes amalekitákat, s hadakozz ellenük, amíg meg nem semmisülnek.'' Miért nem hallgattál tehát az Úr szavára? Miért estél neki a zsákmánynak, s miért cselekedted azt, ami gonosz az Úr előtt?'' Azt mondta erre Saul Sámuelnek: ,,Hiszen én hallgattam az Úr szavára, s elmentem arra az útra, amelyre az Úr küldött, s elhoztam Agágot, az amalekiták királyát, s megöltem az amalekitákat. A nép pedig azért vett el a zsákmányból aprójószágot és marhát, hogy a megölt jószág zsengéjeként áldozatul mutassa be az Úrnak, Istenének Gilgálban.'' Azt mondta erre Sámuel: ,,Vajon egészen elégő áldozatokat s véresáldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véresáldozat, és a szófogadás többet, mint a kosok hájának bemutatása, mert a varázslás bűnével ér fel az ellenszegülés, és a bálványimádás vétkével az engedelmesség megtagadása. Mivel tehát megvetetted az Úr szavát, azért az Úr is megvetett téged, hogy ne légy tovább király.''

Mk 2,18-22

János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Odajöttek néhányan, és megkérdezték tőle: ,,Miért böjtölnek János és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?'' Jézus így felelt: ,,Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt: akkor majd böjtölnek, azon a napon. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, különben a bor szétszakítja a tömlőket, és kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőkbe való.''

„Vajon egészen elégő áldozatokat s véresáldozatokat akar-e az Úr, s nem inkább azt, hogy engedelmeskedjenek az Úr szavának? Többet ér az engedelmesség, mint a véresáldozat.”

Első olvasásra úgy érezhetjük, távoli és idegen tőlünk, amiért Sámuel szemrehányást tesz Saulnak, pedig nem kerülne túl nagy erőfeszítésünkbe, hogy magunkra ismerjünk a történetben.

Minket, persze, nem az amalekiták vagy más népek elleni hadjáratra küld az Isten, hanem a bűnök elleni harcra, azzal a meghagyással, hogy írmagját is irtsuk ki a gonosz vágyaknak szívünkben. Ugyan a rosszra való hajlamot nem tudjuk magunkban végérvényesen legyőzni, de egyes bűnökkel, bűnalkalmakkal igenis le tudunk és le is kell számolnunk, egyszer s mindenkorra. Ha eleve lemondunk arról, hogy így tegyünk, hogyan remélhetnénk győzelmet? Egyáltalán komolyan vehető e a bűnbánatunk, megtérési szándékunk?

Van, aki minden erejét megfeszítve küzd, mégis elbukik újra meg újra, s van, aki könnyedén úrrá tudna lenni a kísértésen, mégsem teszi, hanem alkudozni kezd lelkiismeretével. Nem mond le egy tulajdonát képező dologról vagy valamely élvezetről, szórakozásról, amely önmagában nem bűnös vagy rossz, számára azonban az üdvösség kockáztatását jelenti, ha ragaszkodik hozzá. Ideológiát is gyárt, hogy ezeket az Istentől kapott javakat Isten dicsőségének szolgálatára fordítja, miközben titkon saját bírvágyát, kényelmét, hiúságát elégíti ki általuk.

Amíg mindennek helytelenségéről nincs kellően felvilágosítva, még van valami mentsége. Amikor azonban gyóntatója szavára vagy lelkiismerete belső hangjára meggyőződött arról, hogy amit tesz, megalkuvás a bűnnel, többé nem lehet kifogása. Ha továbbra is megmarad bűnös ragaszkodásában, tehet bármennyi jót, böjtölhet kenyéren és vízen, s bemutathat akármilyen áldozatot, az nem lesz kedves Isten színe előtt, mert megalkuvó. Tudva-tudatlanul régi, bűnös énjét toldozgatja-foldozgatja, s próbálja átmenteni az evangélium új világába. Csakhogy ez a kettő nem fér össze, és amint az új szövet kiszakítja az elnyűtt ruhát, s az új bor szétveti a régi tömlőt, úgy az ő élete sem sokáig maradhat ebben a feszültségben: előbb-utóbb meghasonlik, meghasad.

Az Úr nem azt várja tőlünk, hogy ezt vagy azt pillanatnyi kedvünk, szeszélyünk szerint feláldozzunk neki, hanem hogy magunkat adjuk oda egészen az engedelmesség által, így mutatva be neki szívünk legnagyobb, előbb talán igen-igen fájdalmas, később mégis örömtelivé váló, életet fakasztó áldozatát.

Évközi 2. vasárnap - B év

2012-01-15T00:01:00.004+01:00

1Sám 3,3b-10

Történt azonban az egyik nap, amikor Isten mécsesét még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: ,,Itt vagyok!'' Azután odafutott Hélihez és azt mondta: ,,Itt vagyok, hívtál!'' Héli azt felelte: ,,Nem hívtalak, menj vissza és aludj!'' Elment tehát és aludt. Ám az Úr ismét szólította Sámuelt. Sámuel megint felkelt, Hélihez ment, s azt mondta: ,,Itt vagyok, hívtál!'' Az ezt felelte: ,,Nem hívtalak, fiam, menj vissza és aludj!'' Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem nyilatkozott meg neki az Úr szózata. Ám az Úr ismét, harmadszor is szólította Sámuelt. Ő megint felkelt, Hélihez ment, és azt mondta neki: ,,Itt vagyok, hívtál!'' Megértette erre Héli, hogy az Úr szólítja a gyermeket, ezért azt mondta Sámuelnek: ,,Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: ,,Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!'''' Elment tehát Sámuel, s aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy előbb is szólította: ,,Sámuel, Sámuel!'' Sámuel erre azt felelte: ,,Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!''

1Kor 6,13c-15a.17-20

,,Az étel a gyomorért van, s a gyomor az ételért!'' De Isten ezt is, azt is megsemmisíti. A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és minket is fel fog támasztani hatalmával. Nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Elszakítsam tehát Krisztus tagját, és parázna nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ővele. Kerüljétek a paráznaságot! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben.

Jn 1,35-42

Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt. Mikor meglátta Jézust, amint arra haladt, azt mondta: ,,Íme, az Isten Báránya.'' A két tanítvány hallotta, amit mondott, és követték Jézust. Jézus pedig megfordult, és amikor látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: ,,Mit kerestek?'' Azt felelték neki: ,,Rabbi -- ami Mestert jelent --, hol laksz?'' Ő azt mondta nekik: ,,Gyertek és nézzétek meg.'' Elmentek tehát, és megnézték, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak. Körülbelül tíz óra volt. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték őt, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: ,,Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!'' És elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt: ,,Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.'' Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla).

„Ha megint szólít, mondd neki: »Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.«”

A mai három szentírási szakasz három különböző módját mutatja be annak, hogyan segíthet egyik ember a másiknak meghallani és megtenni Isten akaratát.

Az olvasmányban az egyik generáció segít a másiknak. Héli, az öreg és megalkuvó pap, aki ugyan már egész nemzedékével együtt süket Isten hangjára, még nem annyira romlott, hogy le is tagadná: van Isten és szólhat hozzánk.

Ma viszont olyan korban élünk, ahol ugyan nem tagadják Isten létét, csak épp személyes szólítását vonják kétségbe, amikor kozmikus erőként, világenergiaként beszélnek róla. De már növekszik egy új nemzedék, amelyik arra hivatott, hogy mindezt a hazugságot alapjaiban megkérdőjelezze, és az Isten hangjára fogékonyan rendezze be életét, már hallani az első prófétai hangokat, melyek az Isten uralmát semmibe vevő világbirodalom pusztulásáról szólnak, amint Sámuel is azzal kezdte meg prófétai küldetését, hogy még kisgyermekként megjövendölte Héli házának romlását és istentelen kortársainak vesztét.

De nemcsak egyik nemzedéknek kell átadnia az Istenre figyelés tudományát a másiknak, hanem minden egyes ember is felelős a másik emberért, főleg, ha vérségi vagy baráti szálak kötik őket össze, mint Andrást és testvérét, Simont, ahogy ezt az evangéliumban látjuk. Az emberi szeretet legfőbb tette pontosan az, hogy megosztjuk testvéreinkkel, amit Istentől kaptunk, mert végső soron a szeretet Isten-osztozás. Szeretetnek nevezhető e egyáltalán, ahol mindent megosztanak egymással, csak a legnagyobbat, az isteni életet nem, sőt éppen a szeretetre hivatkozva zárják ki azt, mint a paráznák, akikről Szent Pál azt írja a szentleckében, hogy testüket a kicsapongásnak adva lerontják Isten templomát? Látszatra ugyan szeretik egymást, de a testek egymásba fonódása, kétségbeesett összeolvadni akarása nem egyesülés, hanem örök elválasztás és pokoli szakítás, hiszen az emberi személyeket egyesítő Lelket, Isten Szeretetét űzik ki kapcsolatukból. A harmadik fajta segítség Isten akaratának keresésében és teljesítésében éppen az, amit Szent Pál nyújt nekünk, amikor a „modern” közfelfogás és közízlés ellenében kérlelhetetlenül kimondja a valóságot, Isten ítéletét.

És ma azoknak a keresztényeknek, akik nem értik, miért nem hallják Isten szavát, s hogy miért nem fognak tüzet, mikor testvérük megosztja velük Krisztusra találásának örömét, talán éppen erre a segítségre van a legégetőbb szükségük.

Évközi 1. hét - szombat

2012-01-14T00:01:00.002+01:00

1Sám 9,1-4.17-19; 10,1a

Volt egy Benjaminból való erős és vitéz ember, akit Kísnek hívtak; ő Abielnek volt a fia, aki Szerórnak volt a fia, aki Bekorátnak volt a fia, aki Áfiának, egy benjaminita embernek volt a fia. Kísnek volt egy Saul nevű jeles s derék fia, akinél derekabb ember nem akadt Izrael fiai között: válltól kimagaslott az egész nép közül. Ekkor éppen elvesztek Kísnek, Saul apjának szamarai. Azt mondta azért Kís Saulnak, a fiának: "Vedd magad mellé az egyik legényt, indulj el, menj, és keresd meg a szamarakat!" Erre ők bejárták Efraim hegységét és Sálisa földjét, de nem találták meg; majd bejárták Sálim földjét is, de ott sem kerültek elő, sőt Jemini földjét is, mégsem bukkantak rájuk. Sámuelhez indultak, hogy az ő segítségét kérjék. A város kapujában találkoztak vele. Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: "Íme, ez az az ember, akiről beszéltem neked; ez uralkodjon népemen." Ugyanekkor Saul odalépett a kapuban Sámuelhez és azt mondta: "Mondd meg, kérlek, nekem, hol van a látó háza?" Sámuel azt felelte Saulnak: "Én vagyok a látó. Menj fel előttem a magaslatra, s egyetek ma velem. Reggel aztán elbocsátalak titeket, s tudtodra adok mindent, ami szívedben van." Aztán vette Sámuel az olajos korsót, s ráöntötte Saul fejére, majd megcsókolta őt és azt mondta: "Íme, az Úr felkent téged fejedelemmé népe, Izrael felett. Te fogsz uralkodni fölötte, s te fogod megszabadítani őket ellenségeik kezéből, akik körülöttük vannak. Ez lesz a jele annak, hogy fölkent téged fejedelemmé öröksége felett:"

Mk 2,13-17

Ezután megint kiment a tenger mellé. Az egész tömeg hozzá sereglett, és tanította őket. Amint továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és megszólította: "Kövess engem!" Az fölkelt, és követte őt. Mikor később asztalhoz ült ennek a házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; sokan voltak ugyanis, akik követték őt. Az írástudók és a farizeusok, azt látva, hogy a vámosokkal és bűnösökkel eszik, megkérdezték tanítványait: "Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?" Jézus meghallotta és azt mondta nekik: "Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket."

"Sámuelhez indultak, hogy az ő segítségét kérjék. A város kapujában találkoztak vele."

Az ember is keres, Isten is keres.

Az ember a szamarait keresi lázasan, meg az elgurult pénzét, elvesztett holmiját. És kapóra jön neki a próféta, a látó, aki természetfölötti képessége birtokában majd segít előkeríteni a nyomaveszett jószágot.

Isten pedig az embert keresi, azt, akire feladatot, küldetést bízhat. Nem siet, nem kapkod, kivárja az alkalmas pillanatot, amikor megszólíthatja kiválasztottját. És kapóra jön neki az ember keresése, legyen az bármilyen evilági is. Ő tudja, éppen most érett meg a helyzet, hogy közölje vele akaratát.

Így történt ez Saullal, és így Lévivel, a vámossal, aki semmi mást nem tett, mint pénzt keresett, akkor is, amikor Jézus elhaladt mellette, s szinte meg sem állva odaszólt neki: "Kövess engem!"De vajon felállt és követte volna-e őt egy szóra, ha előzőleg már nem keresett volna, ha a kegyelem nem készítette volna elő ezt a véletlennek látszó, futó találkozást?

Ami megtörtént Saullal és Lévivel, az történik meg veled is, s ha megtörtént, akkor az is be fog következni, amit Sámuel első könyvében továbblapozva olvasunk: Mihelyt Saul megfordult, hogy Sámuelt elhagyja, Isten kicserélte a szívét; és amit az evangéliumban látunk, hogy az az ember, aki házában vendégül látta Jézust, az már egy másik Lévi volt.

Akinek Isten kicseréli a szívét, többé nem fog szamarakat keresni, sem elgurult garast, elvesztett értéket. Egyetlen értékhez rendel hozzá mindent: Isten országához, melynek közvetítőjévé, képviselőjévé lett az Úr akaratából az emberek között. Többé nem saját öntörvényűsége s nem is e világ törvényei szabják meg, mit tegyen, hanem Isten hatalmas terveinek szolgálata tölti be életét. Nem fontos, mit csinált azelőtt, milyen családból származik, mi volt a foglalkozása. Az számít egyedül, hogy Isten kiválasztotta, és szolgája által fölkente erővel és Szentlélekkel.

Te is az Úr kiválasztottja vagy, téged is fölkent erővel és Szentlélekkel a keresztségben, s arra rendelt, hogy királyságának és papságának részese legyél. Ne húzódozz attól, amit általad akar végbevinni. Ne hivatkozz méltatlanságodra, kicsinységedre. Hagyd a szamarakat, és keress embereket Isten országa számára! Hagyd ott a pénzváltó asztalt, és a mindennél értékesebb igazgyönggyel törődj! Állj fel, és kövesd azt, aki nem azért jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket.

Évközi 1. hét - péntek

2012-01-13T00:01:00.003+01:00

1Sám 8,4-7.10-22a

Összegyűlt tehát Izrael minden vénje és elmentek Sámuelhez Ramátába és azt mondták neki: "Íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt fölénk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van." Nem tetszett Sámuel szemének a beszéd, hogy azt mondták: "Adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk." Imádkozott tehát Sámuel az Úrhoz. Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: "Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk." Elmondta erre Sámuel az Úr minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle, és azt mondta: "A következőkhöz lesz joga a királynak, aki uralkodni fog rajtatok: fiaitokat elveszi, szekereihez rendeli, lovasaivá teszi, s a szekerei előtt futtatja; ezredeseivé és századosaivá teszi őket, velük szántatja meg mezőit, arattatja le vetéseit, készítteti el fegyvereit és szekereit. Lányaitokat kenetkészítőivé, szakácsnőivé és kenyérsütőivé teszi. Szántóföldjeiteket, szőlőiteket, legjobb olajfakertjeiteket elveszi és szolgáinak adja. Vetéseiteket s szőlőitek termését megtizedeli, hogy azt odaadja udvari tisztjeinek s szolgáinak. Rabszolgáitokat s rabszolgálóitokat, legjobb ifjaitokat s szamaraitokat elveszi, s a maga munkájára fogja. Aprójószágaitokat is megtizedeli, ti pedig rabszolgáivá lesztek. Akkor aztán majd jajveszékelni fogtok királyotok színe előtt, akit választottatok magatoknak, de akkor az Úr nem fog meghallgatni titeket, mert ti kértetek királyt magatoknak." Ám a nép nem akart hallgatni Sámuel szavára, hanem azt mondta: "Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ő járjon élünkön, s ő vívja harcainkat értünk." Amikor Sámuel meghallotta a népnek ezen szavait, elmondta őket az Úr hallatára. Erre az Úr azt mondta Sámuelnek: "Hallgass szavukra, s rendelj királyt föléjük." Azt mondta azért Sámuel Izrael férfiainak: "Egyelőre menjen mindenki a maga városába."

Mk 2,1-12

Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: "Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek." Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: "Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?" Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: "Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: "Bocsánatot nyertek bűneid", vagy azt mondani: "Kelj föl, vedd ágyadat és járj"? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani - ekkor a bénához fordult: - Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!" Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: "Ilyet még nem láttunk soha."

"Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Hallgass szavukra, s rendelj királyt föléjük."

Mennyire népszerűtlen hivatás Isten emberének lenni! Érvelhet, hivatkozhat észre, Istenre, törvényre, végig sem hallgatják. Nem kíváncsiak a véleményére – még ha Isten véleménye volna is az –, felfogását elavultnak, korszerűtlennek ítélik a "modern kor" kihívásaival szemben. Ismerős képlet, és Isten emberének igazi kálváriája még csak ezután kezdődik. Mert nem egyszerűen félreállítják, átlépnek rajta, nem. Túl egyszerű volna, ha csak úgy kimaradhatna az egészből, fenntartva álláspontját. Ezt nem engedik meg neki, szükség van rá és Istentől kapott tekintélyére terveik jóváhagyásához és kivitelezéséhez, úgyhogy éppen neki kell végrehajtania azt, aminek veszélyét egyedül ő látja előre.

Mit tehet ebben a helyzetben? Államférfiként talán lemondhatna, választott képviselőként visszaadhatná mandátumát, de Isten emberének még ez a lehetőség sem adatik meg. Nincs más választása, mint imádságában az Úrhoz fordulni, s ha kell, vállalni a szenvedő szolga sorsát.

Rád is ez vár, ha Isten egyfajta prófétai küldetést ad neked. A hallgatóság lelkes tömegei egy idő után elmaradnak, szavadra nem figyelnek, de Isten nevében adott jóváhagyásodra igényt tartanak. Tévedésük, vétkük súlyát neked kell csöndben hordoznod, anélkül, hogy bármiféle elégtételt remélhetnél itt a földön. Hiszen bűnük vetése majd csak nemzedékek múlva érik be és termi meg keserű gyümölcsét, s akkor már késő lesz, hogy belássák tévedésüket és igazat adjanak neked.

De akkor az Úr miért nem áll melléd, miért nem támogatja meg érveidet, miért nem ruház fel olyan hatalommal, amivel jobb belátásra térítve a tévelygő szívűeket megelőzhetnéd a tragédiát?

Azért, mert az ő hatalmának nem ez a természete. Ő nem akarja, hogy megakadályozd szabad akaratuk követését, akkor sem, ha rosszra használják. És hagyja, hogy megengedő akaratát gyengeségnek, fölfoghatatlan türelmét tehetetlenségnek gondolják. Te legfeljebb egyik vagy másik bűnük elkövetését tudnád erőnek erejével meggátolni, közben talán még nagyobb bűn veszélyének téve ki magad és őket is. Őneki viszont hatalma van arra, amire senki másnak: a bűnök megbocsátására, ahogy a mai evangéliumban látjuk és halljuk.

Engedj hát a követelőzésnek – nem nekik, hanem az Úrnak engedelmeskedve! És imádságban újra meg újra vidd a rád bízottakat az ő színe elé, hogy egykor majd megkapják azt is, amire a legnagyobb szükségük van: a bűnük alóli feloldozást.

Évközi 1. hét - csütörtök

2012-01-12T00:03:00.001+01:00

1Sám 4,1-11

Történt aztán azokban a napokban, hogy a filiszteusok harcra gyűltek egybe. Erre Izrael hadbavonult a filiszteusok ellen és a Segítség-kövénél ütött tábort, amíg a filiszteusok Áfekben gyűltek össze és álltak csatarendbe Izrael ellen. Amikor aztán megkezdődött a harc, Izrael meghátrált a filiszteusok előtt, s azok megöltek e harcban, szanaszét a mezőn, mintegy négyezer embert. Amikor aztán a nép visszatért a táborba, azt mondták Izrael vénei: "Miért engedte meg Isten, hogy ma vereséget szenvedjünk a filiszteusoktól? Hozzuk el magunkhoz Silóból az Úr szövetségének ládáját, jöjjön közénk, hogy megszabadítson ellenségeink kezéből." Elküldött tehát a nép Silóba és elhozták onnan a kerubok felett trónoló Seregek Urának szövetségládáját; Héli két fia, Ofni és Fineesz volt az Úr szövetségének ládájával. Amikor aztán megérkezett az Úr szövetségének ládája a táborba, akkora örömrivalgásba tört ki egész Izrael, hogy a föld rengett belé. Amint a filiszteusok meghallották a rivalgás hangját, azt mondták: "Micsoda nagy rivalgás hangja ez a héberek táborában?" Amikor megtudták, hogy az Úr ládája jött a táborba, félelem szállta meg a filiszteusokat és azt mondták: "Isten jött a táborba!" Majd felsóhajtottak és azt mondták: "Jaj nekünk, mert nem volt ekkora ujjongás sem tegnap, sem tegnapelőtt. Jaj nekünk! Ki szabadít meg minket ezeknek a felséges isteneknek a kezéből? Ezek azok az istenek, akik annyi csapással sújtották Egyiptomot a pusztában! Legyetek erősek, legyetek férfiak, filiszteusok, hogy ne kelljen szolgálnotok a hébereknek, mint ahogy azok szolgáltak nektek, legyetek erősek, harcoljatok!" Harcba is szálltak a filiszteusok, s úgy megverték Izraelt, hogy mindenki a sátrába menekült. A vereség igen nagy volt: harmincezer gyalogos esett el Izraelből. Az Isten ládáját is elfogták, s Héli két fia, Ofni és Fineesz is meghalt.

Mk 1,40-45

Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: "Ha akarod, megtisztíthatsz engem." Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: "Akarom, tisztulj meg!" Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult. Nagyon ráparancsolt, és mindjárt elbocsátotta őt: "Vigyázz, senkinek se szólj erről; hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld föl tisztulásodért, amit Mózes rendelt, bizonyságul nekik." De az, mihelyt elindult, híresztelni kezdte a dolgot, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba, hanem kint a puszta helyeken tartózkodott; és hozzá gyülekeztek mindenfelől.

"Miért engedte meg Isten, hogy ma vereséget szenvedjünk a filiszteusoktól? Hozzuk el magunkhoz Silóból az Úr szövetségének ládáját, jöjjön közénk, hogy megszabadítson ellenségeink kezéből."

Amikor baj van, mi is hajlamosak vagyunk felkapni az Úr szövetségének ládáját, és magunk elé tartva, mágikus erejében bízva vonulni az ütközetbe. Magától értetődőnek gondoljuk, hogy ha mi (jó) keresztények vagyunk, Istennek kötelessége megsegíteni minket, különben nem is annyira mi, hanem ő marad szégyenben. Feltételezzük, hogy presztízskérdést csinál abból, hogy vereséget ne szenvedjünk.

És amikor az automatikusnak vélt isteni segítség, a deus ex machina elmarad, sőt a frigyszekrény is az ellenség kezére kerül, meghökkenünk. Józan fejjel végiggondolva két lehetőség közül választhatunk: vagy az Istennel van baj, s akkor le kell vele számolni, meg kell tagadni, el kell felejteni, vagy mivelünk, akkor viszont meg kell térni, vagyis kihajigálni szívünkből a bálványokat, és őszinte bűnbánatot tartva visszafordulni az Úrhoz.

Nem elég föltenni a kérdést: "Miért engedte meg Isten…?", hanem hogy elkerüljük a még nagyobb katasztrófát, meg is kell válaszolnunk rá. Megengedte, igen, hogy megszégyenüljünk, elbukjunk, vereséget szenvedjünk, mert ő velünk volt, közöttünk lakott, mi ellenben nem voltunk vele, a magunk útját jártuk, elhagytuk őt. Nem hiányoltuk, amikor jól ment a sorunk, csak most, a veszedelem idején kérjük számon szemrehányóan, hol marad, miért nem segít. Pedig segít, éppen azzal, hogy nem segít. Nem segít megmaradni a hazug istenkapcsolatban, a bálványok igézetében, s így hozzásegít ahhoz, hogy visszataláljunk az igaz útra. Mert számára az egyetlen"presztízskérdés", hogy szabadon, önmagáért válasszuk őt. Hogy személyes kapcsolatban legyünk vele, s ne talizmánként használjuk. Mert annál, hogy az "erő velünk", mérhetetlenül több az, hogy az Úr van velünk, és mi ővele.

Miért engedte meg Isten? Hát pontosan ezért. Hogy kénytelenek legyünk elgondolkodni és a dolog végére járni. Hogy elérve a mélypontra, végre megundorodjunk bálványainktól, melyekhez való eszelős ragaszkodásunk idáig juttatott. S akkor lesz erőnk, bátorságunk őszinte szívvel az Úr elé borulni és mondani: "Ha akarod, megtisztíthatsz engem."

Évközi 1. hét - szerda

2012-01-11T00:01:00.000+01:00

1Sám 3,1-10.19-20

Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli előtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elő gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek szeme elhomályosodott már és látni sem tudott, a szokott helyén pihent, Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: "Itt vagyok!" Azután odafutott Hélihez és azt mondta: "Itt vagyok, hívtál!" Héli azt felelte: "Nem hívtalak, menj vissza és aludj!" Elment tehát és aludt. Ám az Úr ismét szólította Sámuelt. Sámuel megint felkelt, Hélihez ment, s azt mondta: "Itt vagyok, hívtál!" Az ezt felelte: "Nem hívtalak, fiam, menj vissza és aludj!" Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem nyilatkozott meg neki az Úr szózata. Ám az Úr ismét, harmadszor is szólította Sámuelt. Ő megint felkelt, Hélihez ment, és azt mondta neki: "Itt vagyok, hívtál!" Megértette erre Héli, hogy az Úr szólítja a gyermeket, ezért azt mondta Sámuelnek: "Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: «Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!»" Elment tehát Sámuel, s aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy előbb is szólította: "Sámuel, Sámuel!" Sámuel erre azt felelte: "Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!" Sámuel felnőtt és vele volt az Úr, és nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon. Dántól Beersebáig egész Izrael megtudta, hogy Sámuelt az Úr prófétájává választotta.

Mk 1,29-39

Ezután mindjárt kiment a zsinagógából, és elmentek Simon és András házába Jakabbal és Jánossal együtt. Simon anyósa lázasan feküdt. Mindjárt szóltak is neki miatta. Odament hozzá, és felsegítette a kezénél fogva. Erre rögtön elhagyta a láz, és felszolgált nekik. Amikor beesteledett és a nap lement, odavitték hozzá az összes beteget és a megszállottakat: az egész város odagyűlt az ajtóhoz. Meggyógyított sok beteget, a különféle bajokban sínylődőket, és sok ördögöt űzött ki, de nem hagyta őket szóhoz jutni, mert azok ismerték őt. Másnap korán hajnalban fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék. Simon, és akik vele voltak, utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: "Mindenki téged keres." Azt felelte: "Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem." És bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, és ördögöket űzött.

"Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt."

Kóstoltad-e már azt az édességet, mely az Úr fizikai, szinte tapintható közelségének folytonos, de csöndes tapasztalatából fakad? Nem a villámfényes, régi életedet felforgató jelenést, hanem a szelíd, biztonságot adó jelenlétet, a mennyország békéjének előízét. Régi búcsúkon, zarándoklatokon virrasztás közben elbóbiskoló öregek, az oltár lépcsőjénél nagyanyjuk kendőjén szunnyadó gyerekek életre szól élménye, az oltáriszentséggel egy fedél alatt lakó papok, szerzetesek sokszor maguk által sem eléggé értékelt kiváltsága ez. Prófétai helyzet: eltávolodva mindentől és mindenkitől, az éjszaka csöndjében együtt a mindenható Istennel.

A harsány élvezetek, mulandó gyönyörök alján ott a kétségbeesés: mi lesz ezután? Az Úr színe előtt virrasztani, majd az ő jelenlétében, közelségében nyugovóra térni azt fejezi ki, hogy tudatos és öntudatlan világunkat tegnapunkat és holnapunkat, életünket és halálunkat mind az ő kezébe helyezzük. Aki ajkán Jézus nevével tér nyugovóra s ébredéskor első szavával Istent szólítja, azzal álmában is vele van az Úr, megszólítja és nagy feladatot bíz rá, mint Ábrahámra, Jákobra, Józsefre vagy Sámuelre. Az ilyen lélek álmában is virraszt, ekkor is fogékony Isten érintésére, halk hangjára, felfogja és megérti üzenetét. Életét, napjait többé nem a munka és a pihenés, az ébrenlét és az alvás váltakozása tagolja, hanem éjjel-nappali párbeszéde Istennel, az ő Urával: hol ő szólítja meg hangosan dicsőítve, könyörögve vagy csöndben fohászkodva az Istent, hol pedig az Úr beszél hozzá, a kinyilatkoztatás igéi, a külső-belső történések által és más rejtjeles, csak az ő számára érthető kódokon. Megszólalásai ebből nőnek ki, szavának ez ad súlyt, hallgatása ettől lesz beszédes. Így válhat korunk prófétájává, akihez mint iránytűhöz bátran igazodhatunk.

Keresd az Úr szentségi jelenlétét, ne csak nappal, de néha éjjel vagy kora hajnalban is. Feltűnés nélkül hagyd ott a mulatozó társaságot, vagy kelj föl jó korán, mint Jézus a mai evangéliumban, és látogasd meg az Urat. Élvezd a vele kettesben töltött percek, órák hasonlíthatatlan békéjét, mely kívül-belül végigsimogat, mint a nap melege, és átjárja a teret és az időt, amelyben élsz.

Ne látomásokra, magánkinyilatkoztatásokra áhítozz. A frigyszekrényre figyelj! Légy csöndben előtte, nyugtasd el állandóan új benyomásokra vadászó érzékeidet. Füleddel az ő hangját akard hallani, szemeddel az ő művét akard szemlélni. Szíveddel pedig arra a megbízatásra figyelj, amit az éjszaka csöndjében fog adni neked…

Évközi 1. hét - kedd

2012-01-10T00:01:00.000+01:00

1Sám 1,9-20

Miután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: "Seregeknek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét." Történt pedig, hogy amíg ő imádkozott az Úr előtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tőle: "Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitől elkábultál!" Anna azt felelte: "Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítő italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál lányai közül valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig." Héli erre azt mondta neki: "Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél." Anna így válaszolt: "Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!" Azzal elment az asszony a maga útjára. Evett, és az arca többé bánatosra nem változott. Reggel aztán felkeltek, imádkoztak az Úr előtt, aztán visszatértek, és elmentek házukba, Ramátába. Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt. Anna is imádkozott, ezekkel a szavakkal: "Ujjongóvá vált az én szívem az Úrban, Istenem révén felemelkedett a szarvam. Tágra nyílt a szám ellenségeimmel szemben, mert örvendezem segítségeden. Nincs olyan szent, mint az Úr, bizony nincsen más terajtad kívül, nincs oly erős, mint a mi Istenünk. Ne beszéljetek annyit, kérkedve, kevélyen, távozzék a régi beszéd szátoktól, mert mindentudó Isten az Úr s eléje kerülnek szándékaitok. Vereséget szenved az erősek íja, de erővel övezik fel magukat a gyengék, elszegődnek kenyérért, akik azelőtt bővelkedtek, de jóllaknak, akik éheztek, s míg sokat szül, aki meddő volt, akinek sok fia volt, meddőségbe esik. Az Úr tesz halottá és élővé, visz le az alvilágba, s hoz vissza onnét, az Úr tesz szegénnyé s gazdaggá, megalázottá és felmagasztalttá. Porból felemel szűkölködőt, sárból kihoz szegényt, hogy fejedelmek mellé üljön és elfoglalja a dicsőség székét. Mert az Úré a föld minden sarka, s ő helyezte rájuk a föld kerekségét."

Mk 1,21-28

Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: "Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!" Jézus megparancsolta neki: "Némulj el, és menj ki belőle." A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: "Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?" Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

Fogadalmat is tett, és ezt mondta: "Seregeknek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján."

Micsoda korszerűtlen gondolkodás, a meg sem született, sőt még meg sem fogant gyermek személyiségi jogainak, szabad akaratának lábbal tiprása! És ha nem akar az Úr szolgája lenni? Ha egyáltalán nem fűlik a foga ahhoz, hogy próféta legyen? Szabad-e vajon megkérdezése és beleegyezése nélkül elkötelezni őt egy hivatásban?

Akik ilyeneket kérdeznek, elfeledkeznek arról, hogy őket sem kérdezték meg szüleik, hogy óhajtanak-e a világra születni. Mint ahogy azt sem, tetszik-e nekik az a történelmi kor, az az ország, éghajlat, társadalmi-politikai helyzet, amelybe éppen születtek, s amely döntően befolyásolta, mi lehet belőlük, ha majd felnőnek. Arról meg egyáltalán nem vesznek tudomást, hogy az élet Isten ajándéka. Talán azok jobban megértik és átérzik ezt, akiknek hosszas próbálkozás, várakozás, hiábavaló orvostól orvosig rohangálás után, mikor már beletörődtek a változtathatatlanba, egyszer csak megfogant és megszületett az, akiről azt hitték, örökre le kell mondaniuk. Ők eljutottak arra a felismerésre, hogy nem a maguk erejéből és nem maguknak „csináltak” gyereket, hanem: adatott. És amikor egy édesanya még meg sem született vagy az Úrtól kikönyörgött, tőle ajándékba kapott gyermekét felajánlja Istennek, nem tesz egyebet, mint hogy elismeri, kié is ő valójában, és mindenestül az Úristen gondviselő akaratára bízza, mert tudja, hogy ezzel teszi neki a legjobbat.

Mert az apai és anyai hivatás nem merül ki a biológiai életadásban, de még csak a gyermekről való gondoskodásban sem, hisz ezt a tyúk is megteszi csibéjével, kutya is a kölykével. A szülői hivatás lényege, hogy azt az életet adja és táplálja a gyermekekben, amely teljes emberi élet, vagyis amely túlmutat a pusztán materiális létezésen, és minden létezés ősforrásához vezet. Aki ettől tudatosan megfosztja gyermekét, súlyosabban vétkezik ellene, mintha mindenáron orvost, mérnököt vagy bankárt akarna nevelni belőle.

Hány édesanya és édesapa ajánlja fel ma gyermekét az Úrnak? Hány veszi komolyan a nevében letett keresztségi fogadást? És továbbmenve: hány szülő engedi el jó szívvel fiát, ha az úgy érzi, papnak, szerzetesnek hívja az Úr, vagy lányát, ha örök szüzességet készül fogadni? Ilyenkor is tiszteletben tartják személyiségi jogait, szabad akaratát, felnőtt döntését? Vagy megsértődnek azon, hogy akit az Úrtól ajándékba kaptak, másoknak és másképp (is) szeretne ajándék lenni, mint ahogy ők elképzelték?

Urunk megkeresztelkedése - B év

2012-01-09T00:07:00.002+01:00

Iz 55,1-11

Ó, ti szomjazók mind, jöjjetek a vizekhez, és akiknek nincs pénzetek, jöjjetek, vegyetek gabonát, és egyetek! Jöjjetek, vegyetek gabonát pénz nélkül, és vételár nélkül bort és tejet! Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, és keresményeteket arra, amivel nem laktok jól? Figyelmesen hallgassatok rám, akkor majd jót esztek, és élvezitek a kövér falatokat. Hajtsátok ide fületeket, és jöjjetek hozzám, hallgassatok ide, s akkor élni fog lelketek! Örök szövetséget kötök veletek, a Dávidnak ígért biztos kegyelem alapján. Íme, tanúul adtam őt a népeknek, vezérül és parancsolóul a nemzeteknek. Íme, olyan nemzetet hívsz majd, melyet nem ismersz, és olyan nemzetek futnak hozzád, melyek nem ismertek téged, az Úrért, a te Istenedért, Izrael Szentjéért, mert megdicsőített téged. Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt, amíg közel van! Hagyja el útját az istentelen, és gondolatait a bűnös ember! Térjen vissza az Úrhoz, aki megkönyörül rajta, és Istenünkhöz, mert ő nagylelkű a megbocsátásban! Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok -- mondja az Úr. -- Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem.

1Jn 5,1-9

Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született. És mindaz, aki szereti azt, aki szült, szereti azt is, aki tőle született. Arról ismerjük meg, hogy szeretjük Isten szülötteit, ha Istent szeretjük, és parancsait teljesítjük. Mert az az Isten szeretete, hogy parancsait megtartjuk; és az ő parancsai nem nehezek. Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot. Ez az a győzelem, amely legyőzi a világot: a mi hitünk. Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek az, aki tanúskodik arról, hogy a Lélek igazság. Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy. Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb. S Isten tanúsága az, hogy tanúságot tett az ő Fiáról.

Mk 1,6b-11

János öltözete teveszőrből volt, és bőröv a csípője körül, sáskákat és vadmézet evett. Keresztelő János ezt hirdette: "Aki utánam jön, hatalmasabb nálam, akinek nem vagyok méltó leborulva megoldani a saruja szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni.'' Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyilnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hangzott: ,,Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik''.

„Keresztelő János ezt hirdette: »Aki utánam jön, hatalmasabb nálam.«”

Az Atyához Jézus vezet el bennünket, de előbb Jézushoz kell eljutni, ez pedig nem megy másként, mint emberi vezető által, akit a Lélek közvetítőül kiválaszt. Ez még akkor is így van, ha valaki közvetlenül a szentírást olvasva tért meg Jézushoz, hiszen az apostolok és evangélisták, az ősegyház Szentlélektől sugallt, de egyben emberi tanúságtételét olvasta.

Keresztelő János a Jézus Krisztushoz vezető ember prototípusa. Általa az egész Ószövetség ér el Krisztusig, hogy elnyerje beteljesedését az Újszövetségben. De mindannyiunk hitének útján ott állnak a Keresztelő Jánosok, és Jézusra mutatnak. Hálát szoktál-e adni azokért, akik téged útba igazítottak a Jézushoz vezető úton? Egész életedben imádkoznod kellene értük, mert a legnagyobb szolgálatot tették neked, amit ember csak tehet, majd az örökkévalóságban fog kiderülni, hogy mekkorát.

Keresztelő János azonban tisztában van vele, és hangsúlyozza is, hogy a Jézussal való személyes találkozás mérhetetlenül felülmúlja mindazt, amit az emberi tanúktól hallhatunk róla. Jézust nem lehet emberi szavakkal meghatározni, fogalmakkal behatárolni, csak utat lehet mutatni feléje. Ezért amikor te kapod Keresztelő János szerepét, mert előbb-utóbb erre is sor kerül, fontos, hogy olyan józanul lásd feladatodat és helyedet, mint ő.

Ne ess bele abba a hibába, hogy csupán intellektuális magyarázatot adsz egzisztenciális útmutatás helyett. Tanúságtételednek olyannak kell lennie, hogy akit Jézushoz akarsz vezetni, érezze, hogy hegyeket kell lehordani és völgyeket feltölteni az életében, ha vele szeretne találkozni. És föl kell készülnöd arra, hogy – fokozatosan vagy drasztikus hirtelenséggel – kisebbedned kell, s egy adott pillanatban eltűnnöd a színről, mert szereped véget ért.

Ne sajnálkozz emiatt. Ne várj hálát sem azoktól, akiknek te mutattad meg az Isten Bárányát. A te jutalmad sokkal nagyobb lesz, mert kisebbedéseddel arányosan fog növekedni a te életedben is Krisztus, míg csak be nem tölt egészen. A Keresztelőénél is magasztosabb hivatás lesz a tiéd: hogy Krisztus eleven ikonja legyél a világban.

Nem ezért érdemes papnak és szerzetesnek lenni? Vagy hitvalló szülőnek, nevelőnek? Egyáltalán: kereszténynek?

Vízkereszt

2012-01-08T00:01:00.007+01:00

Iz 60,1-6

Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s a lányaidat ölükben hozzák. Ennek láttára földerülsz, szíved dobog az örömtől és kitágul. Mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik.

Ef 3,2-3a.5-6

Bizonyára hallottatok Isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból ismertem meg a titkot, amelyről korábban nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta. Eszerint Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén.

Mt 2,1-12

Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: "Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat." Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem. Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. "Júda Betlehemében - válaszolták -, mert így jövendölt a próféta: Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz." Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte őket Betlehembe: "Menjetek - mondta -, s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki." Azok meghallgatták a királyt és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.

„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.”

A hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől úgy jelenik meg a Szentírásban, mint útra kelés, exodus. Legtöbbször fizikai helyváltoztatással is jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet: Ábrahám, Mózes vagy Dávid meghívása, Izrael népének kivonulása Egyiptomból mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseménye.

A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat és biztosat, s útra kell kelni, ki tudja, hová. Nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság ösztökélése ez, az többnyire vaktában űz bennünket ide-oda, hanem egyfajta belső parancs, amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úticélra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, s már indul is, minden akadályt legyőzve, ha kell, hegyeken, óceánon át, hogy találkozzék azzal, aki hívta.

De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, megyünk, s egyszer csak eltűnik a csillag. Bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább. Meg kell állni ilyenkor, s megvizsgálni: nem arról van-e szó, hogy lelkünk horizontját valami más kezdi betölteni, ami eltakarja szemünk elől a csillagot? A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés: hiúság, önelégültség, karrierizmus? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? Ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. Ismét feltűnik a csillag, s mi, akárcsak a napkeleti bölcsek, megörülünk.

Sőt. Még az is előfordulhat, hogy külső kényszerből vagy számításból eredtünk útnak. Nem is akartunk igazából találkozni Jézussal, csak szüleink erőltették a templomba járást, vagy megtetszett egy közösség, életforma, netán hasznot reméltünk attól, hogy vallásosnak mutatjuk magunkat. Isten a merőben külsődleges hatásokat is képes átformálni és megtölteni belső vonzással, felragyogtatni a csillagot az előtt is, aki nem kereste. S aki kincsek nélkül indult útnak, észreveszi, hogy mégis van valamije, amivel hódolhat az isteni Gyermek előtt: értelmével, akaratával és érzelmeivel, melyek Betlehembe érve a hit, a remény és a szeretet ajándékaivá alakulnak.

január 7.

2012-01-07T00:01:00.001+01:00

1Jn 5,14-21

Abban rejlik a mi iránta való bizalmunk, hogy bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket. S ha tudjuk, hogy meghallgat minket, bármit kérünk is tőle, azt is tudjuk, hogy kéréseinket már meg is hallgatta. Ha valaki látja, hogy a felebarátja vétkezik, de nem halálos bűnnel, imádkozzon érte, és aki nem halálosan vétkezett, megkapja az életet. Van halált okozó bűn is; nem erről mondom, hogy valaki könyörögjön érte. Minden igazságtalanság bűn, de van halált nem okozó bűn is. Tudjuk, hogy mindaz, aki Istentől született, nem vétkezik, mert az Istentől való születés megőrzi őt, s a gonosz meg nem érinti. Tudjuk, hogy mi Istentől vagyunk, ez az egész világ pedig gonoszságban fetreng. S azt is tudjuk, hogy Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk az igaz Isten ismeretére, és az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban legyünk. Ez az igaz Isten és az örök élet. Fiacskáim, őrizkedjetek a bálványoktól! Ámen.

Jn 2,1-12

Harmadnapon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja, és Jézus is hivatalos volt a menyegzőre tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: ,,Nincs boruk!'' Jézus azt felelte neki: ,,Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!'' Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: ,,Tegyétek meg, amit mond!'' A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős. Jézus azt mondta nekik: ,,Töltsétek meg az edényeket vízzel!'' Színig töltötték őket. Ekkor így szólt hozzájuk: ,,Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!'' Azok vittek neki. Amint a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan való -- de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták --, odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: ,,Minden ember a jó bort adja először, és miután megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!'' Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne. Azután lement Kafarnaumba, ő és anyja, a testvérei és tanítványai, és ott maradtak néhány napig.

„Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk az igaz Isten ismeretére.”

Megköszöntük-e már az igazi nagy karácsonyi ajándékot, hogy érzéket kaptunk az igaz Isten ismeretére? Olyan ez, mint a szépérzék vagy a zenére, költészetre való fogékonyság: nem szükséges minden egyes esetben magyarázni, hogy mi miért van úgy, ahogy, mert akinek érzéke van hozzá, az úgyis megérti szavak nélkül is, aki meg botfülű, annak magyarázni meglehetősen reménytelen. (Persze, azért figyelemmel, szorgalommal ki lehet fejleszteni legalább egy minimális érzéket, amely az általános szabályok fölfedezéséből fakad, és nagyjából eligazít, neveli ízlésünket.) Nem mindegyikünknek ugyanahhoz van érzéke, s ha valamihez egyáltalán nincs adottságunk, más területen találunk kárpótlást.

Jó, ha érzékünk van szép és hasznos dolgokra, de még fontosabb, hogy legyen érzékünk az egy szükségesre. Az Isten ismeretére való érzék nem más, mint képesség arra, hogy a felfoghatatlan, egészen más Isten végtelen gazdagságát fölismerjük Jézus Krisztusban. Ezt a képességet mindannyian megkaptuk a hitben és a szent keresztségben, de akárcsak az esztétikai érzéket vagy a zenei tehetséget, ezt a készségünket is fejlesztenünk kell, máskülönben elsorvad.

Hogyan fejleszthetjük magunkban a Jézus Krisztus ismeretére képesítő érzéket? Úgy, hogy vele járjuk életünk útjait. Hogy szüntelenül az ő jelenlétében tudjuk magunkat, s minden helyzetben megtesszük, amit mond – hiszen erre szólítja fel Mária is a szolgákat a kánai menyegzőn.

Ez a menyegző, amelyen Jézus is részt vesz, s ahol véghezviszi első csodáját, annak a menyegzőnek előképe, amelyre mindannyian hivatalosak vagyunk Isten országában. Jézus Krisztus nem tilt el az örvendezéstől, az önfeledt ünnepléstől, sőt jelenlétével megszenteli azt, de óva int a tobzódástól, mely lerontja bennünk az Isten iránti érzéket. Ez az érzék ugyanis összefügg egész lényünkkel, érinti testünket, ösztönvilágunkat, mindennapi életvitelünket is. Tartósan nem lehet magasztos isteni dolgokkal foglalkozni, miközben elmerülünk a korunk divatja szerinti szellemi-erkölcsi ingoványban. Az eretnekségek, tévtanítások sem annyira logikai elcsúszásokban vagy félreértésekben gyökereznek, mint inkább vallási ízlésromlásban, a test túlzott felértékelésében vagy éppenséggel teljes megvetésében, a Jézus Krisztussal és általa a Szentháromság egy Istennel való személyes kapcsolat eltorzulásában.

január 6.

2012-01-06T00:01:00.001+01:00

1Jn 5,5-13

Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek az, aki tanúskodik arról, hogy a Lélek igazság. Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy. Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb. S Isten tanúsága az, hogy tanúságot tett az ő Fiáról. Aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza Isten tanúságát. Aki nem hisz a Fiúnak, hazugnak tartja őt, mert nem hisz abban a tanúságban, amelyet Isten tett az ő Fiáról. A tanúság pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk. És ez az élet az ő Fiában van. Akiben a Fiú van, annak van élete; akiben nincs Isten Fia, annak nincs élete. Ezeket azért írom nektek, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek Isten Fiának nevében, örök életetek van.

Mk 1,6b-11

János öltözete teveszőrből volt, és bőröv a csípője körül, sáskákat és vadmézet evett. Így prédikált: ,,Utánam jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó leborulva megoldani a saruja szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni.'' Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyilnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hangzott: ,,Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik''.

„Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy.”

Mivel Isten Fia testben jött el (ez Karácsony újra és újra csodálatba ejtő titka), a Lélek tanúságtétele is az anyaghoz kötődik. A krisztusi hit egyben szakramentális hit is: központi eleme az egy szent keresztség (melynek anyaga a víz) és az eucharisztia (melynek anyaga a vér). A hit ugyanis nem csupán a túlvilágról szóló igazságok és jelen életünkre vonatkozó erkölcsi szabályok elfogadása, hanem valóságos részesedés az isteni természetből.

A tanúság pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk. És ez az élet az ő Fiában van. Akiben a Fiú van, annak van élete; akiben nincs Isten Fia, annak nincs élete. Az örök életet a keresztvíz közvetíti számunkra a Lélek által, s az eucharisztia vétele táplálja. Hogyan lehetne miénk Isten élete, ha a keresztség vizében nem részesülnénk szentséges vére árán szerzett megváltásának erejében? És hogyan lehetne bennünk Isten Fia, ha nem vennénk magunkhoz az ő testét és vérét, nem csupán szimbolikusan, de valóságosan?

A pap a szentmisében felajánláskor néhány csepp vizet vegyít a borba ezekkel a szavakkal: „A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek.” Íme, egy jelentéktelennek tűnő mozzanat, amely ugyanakkor magába sűríti Karácsony misztériumát. Szeressük a liturgiának ezeket a nem feltűnő, mégis lényeges gesztusait, szavait és jeleit, mert sokszor éppen ezek nyitják meg szemünket az emberi logikával meg nem ragadható valóságra. Isten Fia azért lett részese emberi természetünknek, hogy mi az ő isteni természetének részesei lehessünk a Lélek, a víz és a vér által.

A szentmise nemcsak összefoglalja Isten nagy tetteit, hanem részesít is bennük. Így érthető csak igazán, amit Szent János ír a mai szentleckében: Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? A szentségek erejéből táplálkozó krisztusi hit valóban képes erre. Az epiklézis szavai által, a Lélek erejével legyőzi és az ember üdvözítésének szolgálatába állítja a mulandó elemeket, legyőzi a bűnt és meghozza a bűnök bocsánatát, legyőzi a jelen világrendet, s új eget és új földet készít elő.

január 5.

2012-01-05T00:01:00.000+01:00

1Jn 3,11-21

Mert ezt az üzenetet halljuk kezdettől fogva: Szeressük egymást! Ne tegyünk úgy, mint Káin, aki a gonosztól való volt, és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert az ő tettei gonoszak voltak, a testvére tettei ellenben igazak. Ne csodálkozzatok azon, testvérek, hogy a világ gyűlöl benneteket. Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki - bár bőven van neki a világ javaiból -, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? Gyermekeim, ne csak szóval és beszéddel szeressünk, hanem tettel és igazsággal! Erről ismerjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e, és így nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. Ha szívünk vádol minket valamivel, az Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt.

Jn 1,43-51

Galilea felé tartva Jézus találkozott Fülöppel. Felszólította: "Gyere és kövess!" Fülöp Betszaidából, András és Péter városából való volt. Fülöp találkozott Natánaellel és elmondta neki: "Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát." "Jöhet valami jó Názáretből?" - kérdezte Natánael. "Gyere és győződjél meg róla!" - felelte Fülöp. Amikor Jézus meglátta Natánaelt, amint feléje tartott, ezt mondta róla: "Lám, egy igazi izraelita, akiben nincs semmi álnokság." Natánael megkérdezte tőle: "Honnét ismersz?" Jézus így válaszolt: "Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál." Natánael erre felkiáltott: "Rabbi (azaz: Mester), te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!" Jézus ezt felelte neki: "Mivel megmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat is fogsz még látni." Majd hozzátette: "Bizony, bizony mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl- s leszállnak az Emberfia fölött."

„Mert ezt az üzenetet halljuk kezdettől fogva: Szeressük egymást!”

Másképpen érvényes a szeretet parancsa az Egyházon kívül és az Egyházon belül.

A világ fiait is szeretnünk kell, mint ahogyan az Atya szereti őket, egyaránt felkeltvén napját jókra és gonoszokra, de a világ fiainak nem parancsolja meg Isten, hogy szeressenek minket, akik krisztusiak vagyunk, mert azt a szeretetet csak a kinyilatkoztatás teljességét ismerő gyermekeitől várja el, akiknek megadta a természetfölötti szeretet képességét a Szentlélekben.

Nekünk azonban szent Fia által parancsba adta, hogy szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Olyan kötelességünk ez, mely alól nincsen mód kibújnunk, mert mi megismertük Isten szeretetét, és a kölcsönös szeretet maga az Isten országa. Pontosan ezzel lehet az Egyház jellé, amelyre felfigyel a világ. Ezért kell elszégyellnünk magunkat, amikor a világ fiainak körében megtapasztaljuk az őszinte szeretetet, melyre szívük legbensőbb hangját követve jutottak el – ugyancsak Isten kegyelméből, hiszen őket is a szeretetre teremtette –, miközben mi, akik Krisztustól tanultunk szeretni, s megkaptuk Isten szeretetét, a Szentlelket, marjuk egymást és gyűlölködünk. Az Egyház csak ott újulhat meg, ahol a keresztények mindent föláldoznak azért, hogy megtanuljanak szeretni. A harmadik évezredben ez az Egyház – és általa a világ – egyetlen túlélési lehetősége.

Ne csak szóval és beszéddel szeressünk, hanem tettel és igazsággal! Ebben a felszólításban benne van, hogy szóval is kell szeretnünk. Csodákra képes egy-egy figyelmes szó, a néven szólítás, a biztatás, a köszönetmondás. Ha szívből fakad a kedves szó, az már a szeretet cselekedete. S akinek szívéből ilyen szavak fakadnak, annak tettei is igazak és a szeretet kifejezői.

A kölcsönös szeretet parancsa több annál, mint szeretni a minket szeretőket. Azt a pogányok is megteszik. Nem azért kell szeretnünk egymást, mert hasonszőrűek vagyunk, nem azért, mert egyezik az ízlésünk és a világfelfogásunk. Egyszerűen azért kell szeretnünk egymást, mert keresztényként ez a hivatásunk és ez a jövőnk. Isten Lelke képessé tesz arra, hogy elfogadjuk a másikban, amit természetünk szerint nem fogadnánk el, ami tőlünk idegen, sőt idegesítő, és a kölcsönös szeretet világának olyan mélységeit tárja föl előttünk, amely messze túlhaladja az emberi rokonszenv és érzelmek szintjét.

január 4.

2012-01-04T00:01:00.001+01:00

1Jn 3,7-10

Fiacskáim, senki meg ne csaljon titeket! Aki igazságot cselekszik, az igaz, mint ahogy ő is igaz. Aki bűnt cselekszik, az ördögtől van, mert az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa. Mindaz, aki Istentől született, bűnt nem cselekszik, mert isteni mag van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született. Erről lehet megismerni, hogy kik az Isten fiai és kik az ördög fiai. Mindaz, aki nem igazságot cselekszik, és aki nem szereti testvérét, nem Istentől van.

Jn 1,35-42

„Elmentek tehát, és megnézték, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak.”

Templomainkban Karácsonykor Betlehemet állítanak, faluhelyen szokás volt és most újjáéledőben van a betlehemezés, mert az ember elementáris vágya, hogy felidézze azokat az eseményeket, melyekkel kezdetét vette egy szeretet története. A szeretet ébredésének első jelei közt van az a vágy is, hogy meglássuk a helyet, ahol lakik, akit szeretünk, hogy egy fedél alatt lakjunk vele. Ahhoz, hogy bebocsátást nyerjünk szívének hajlékába, előbb otthonába kell belépnünk.

A mai evangélium fölbátorít arra, hogy elmenjünk oda, ahol Jézus élt, oda, ahol megszületett, és vele maradjunk. Nekünk még messzebbre kell visszamennünk, mint Jézus kortársainak: a betlehemi istállóba. Akinek van kisgyermeke, kisunokája vagy kistestvére, aki már tapasztalatot szerzett arról, hogyan lehet találkozni egy újszülöttel az emberi együttlét gyönyörűséges szegénységében, az könnyen el tudja képzelni, hogyan lehet a most született kis Jézussal lenni. Karodba veheted, átölelheted, megcirógathatod az arcát. Szólhatsz hozzá vagy énekelgethetsz neki, megérti a szavakon túli mélységes üzenetet, a tekintetedben, hangodban, mozdulataidban kifejeződő szeretetedet. Isten engedi, sőt maga akarja, hogy ilyen módon is vele lehessünk.

Keresztelő János viszont már mint Isten Bárányára mutat rá Jézusra, s Karácsony ragyogásában egyszerre jelen lesz valami Nagypéntek sötétségéből. Szabad együtt látni ezt a kettőt: a megtestesüléssel nem csupán a gyermeki kiszolgáltatottságot vállalta az Isten Fia, hanem a halál keserűségét is. Emberré lett érted, mert szeretett téged, s nem vonja vissza szeretetét, nem függeszti fel emberségét akkor sem, ha az életébe kerül. Aki érted született, kész meghalni is érted.

A két tanítvány, miután elment Jézushoz, visszatért, és elmondta másoknak, amit látott és tapasztalt. Ha látogatásod Betlehemben, találkozásod Jézussal valóban hitben történt, az meg fog látszani rajtad, s ismerőseid meg fogják kérdezni, hol voltál és mit láttál. Ezt a mélységes hitbeli tapasztalatot add át nekik!

január 3.

2012-01-03T00:01:00.000+01:00

1Jn 2,29 - 3,6

Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor azt is tudjátok, hogy mindaz, aki igazságot cselekszik, tőle született. Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent. Mindaz, aki bűnt cselekszik, törvényszegést is elkövet, mert a bűn törvényszegés. És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket, és benne nincsen bűn. Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik, és mindaz, aki vétkezik, nem látta és nem ismerte őt.

Jn 1,29-34

Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: ,,Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel.'' János tanúságot tett és azt mondta: ,,Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ,,Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.'' Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.''

„Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor azt is tudjátok, hogy mindaz, aki igazságot cselekszik, tőle született.”

Hány keresztény szereti olvasni Szent János első levelét a maga egészében? Nem úgy vagyunk-e vele legtöbben, mint Szent Pál kortársai az ő leveleivel, melyekről az a hír járta, hogy érthetetlenek? Ha valaki mégis szereti és érti, az nem azért van, mert annyi teológiát tanult, hanem annak a jele, hogy valóban választott és szentségre hivatott. Nem biztos, hogy elemezni tudná és mondatról mondatra megmagyarázni, amit olvasott, de rezonál rá, érti belülről, a fogalmi értésnél sokkal mélyebb – és, persze, magasabb – szinten.

Ugyanakkor vannak zseniális tehetséggel megáldott teológusok, akik briliánsan elemzik és magyarázzák a szentírást, aztán tudományukkal oda lyukadnak ki, hogy Jézusnak voltak, de legalábbis lehettek vér szerinti, azaz Máriától született testvérei, továbbá tagadják Mária szűzi foganását, Jézus test szerinti feltámadását, és hasonlók. Hiába okosak és tehetségesek, ha nem él bennük Jézus, ha nem őbelőle születtek, annak a szűzi fogantatásnak gyümölcseként, amelyben a Szentlélek a hit által Jézus isteni természetéből részesít. Pedig ez a lelki élet alapja. Ezt kellene tanítani és tanulni a keresztény otthonokban és a hittanórákon, a szemináriumokban és a szerzetesi növendékházakban. Nincs ennél fontosabb stúdium.

E nélkül a sajátos benső születés nélkül, e Szentlélekben történő új és örök Karácsony nélkül üres az egész keresztény hit. Csak az istengyermekségnek ebben a mélységben való vállalása nyitja meg előttünk azt a perspektívát, amelyről Szent János éppen a mai szentleckében ír: Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.

Ezért is érdemes megfontolnunk azt, amit az igencsak józanul látó ferences szerzetes, Alkantarai Szent Péter írt Avilai Szent Teréznek, miután az a teológusok után hozzá fordult tanácsért a lelki élet bizonyos kérdésében:

„Nagyon csodálkozom, hogy nagyságod az ilyen ügyet írástudókra bízta, noha azoknak semmi közük hozzá. Mert ha vitáról vagy lelkiismereti kérdésről van szó, illik elfogadni és követni a jogászok és hittudósok tanácsát és véleményét. Ámde a tökéletes életről csak azokat kérdezzük meg, akik azt tapasztalatból ismerik. Ne higgyen azoknak, akik sohasem ízlelték meg, hogy mily édes az Úr azokhoz, akik neki szolgálnak.”

január 2.

2012-01-02T00:01:00.001+01:00

1Jn 2,22-28

Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya. Amit kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek. Ha megmarad bennetek, amit kezdettől fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. És ez az ígéret, amelyet ő maga tett nekünk, az örök élet. Ezeket azok miatt írtam, akik félrevezetnek benneteket. A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne. Különösen most maradjatok benne, gyermekeim, hogy ha majd megjelenik, bizalommal lehessünk iránta, és eljövetelekor ne kelljen szégyent vallva távoznunk tőle.

Jn 1,19-28

János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, s megkérdeztették: "Ki vagy?" Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: "Nem én vagyok a Messiás." Ezért megkérdezték tőle: "Hát akkor? Talán Illés vagy?" "Nem vagyok" - felelte. "A próféta vagy?" - Erre is nemmel válaszolt. Így tovább faggatták: "Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?" Ezt felelte: "A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját", amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, s tovább kérdezgették: "Akkor miért keresztelsz, ha nem vagy sem a Messiás, sem Illés, sem a próféta?" János így válaszolt: "Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani." Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.

"A tőle kapott kenet (a Szentlélek) maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság."

Hang, Ige, Kenet. Ők hárman a szeretet önközlésének szereplői.

Aki szeret, annak van közölnivalója. Ehhez felhasználja a hangot, és szavának, igéjének szolgálatába állítja. A hang kívül szól: erővel hasít bele az éterbe, hullámai fülünkig hatolnak, majd lassan elcsitulnak, elhalnak. Az ige nem érhet el hozzánk, csak ha felfogjuk a hangot, ha a megfelelő hullámhosszra hangolódunk. És mi az üzenet, amit az ige hordoz? Nem pusztán információ, hanem kenet a szívnek. Életközlés. Ettől fogva az én a te-ben él, a te az én-ben, s mindketten egy új életszinten, a legmagasabb létmódban, ami csak elképzelhető a világmindenségben: a mi-ben. Így van ez mindenütt, ahol szeretik egymást, ahol legteljesebben kibontakozik bennünk és közöttünk hasonlóságunk a Szentháromság egy Istenhez, akinek képére teremtettünk.

"Én a pusztában kiáltó hangja vagyok.'' A Hang, Keresztelő János igehirdetése csak felhívja Jézusra a figyelmet, azután elhal, mert megszólal maga az Ige, az Atyaisten testté lett szava. Utoljára Fia által szólt hozzánk. Az üzenet, melyet az Ige közvetít szavaival, tetteivel, életével és halálával, nem gondolatok és igazságok összessége, hanem a szó szoros értelmében önközlés, isteni életadás. Pünkösd óta bennünk is élő az üzenet a bennünk lakó Kenet, a Lélek által.

Sejted már, miért nem elég teológiát tanulni, s vallási kérdéseken vitatkozni? A keresztény hit nem elhaló hang, nem is csupán ige, hanem Kenet: részesedés Isten életéből.

Amint Isten igéjének megtestesülése, fogantatása Mária méhében a Szentlélek által történt, úgy szívünkben is a Szentlélek által fogan meg Isten igéje, és benne tárul föl teljes értelme.

Ez a Krisztus-fogantatás Karácsony lényege. Enélkül szép mese, meghitt hangulat, üres díszlet, nem több.

Szűz Mária, Isten Anyja

2012-01-01T00:01:00.001+01:00

Szám 6,22-27

Így szólt az Úr Mózeshez: "Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izrael fiait, e szavakkal: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget! Hívják le Izrael fiaira a nevem, és én megáldom őket."

Gal 4,4-7

De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.

Lk 2,16-21

Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.

"Így áldjátok meg Izrael fiait."

Tudsz-e "profán" áldást adni? Elismered-e a környezetedben élők jótetteit, nemes szándékát, sikereit, erőslelkű szenvedését? Hidd el, amennyire te szomjazol titkon a jó szóra, annyira szomjaznak mások is a te biztatásodra és dicséretedre. Tudod- e szavaiddal, gesztusaiddal, tekinteteddel ezt sugározni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülsz: jó, hogy vagy, merj még jobban létezni, kiteljesedni és élni?

Amikor Isten felénk fordítja arcát, az elismerést jelent, a létezésben való megerősítést. Ez az elismerés nem elsősorban gyatra jótetteinknek szól, hanem nekünk magunknak: felbátorít, hogy ne féljünk tőle, mert jóságos hozzánk, és valóban örök életre hív, hiszen arra teremtett bennünket.

"Ó, szép Jézus!" - az Atya Egyszülöttjének, Mária fiának neve maga is áldás. E név segítségül hívása az egész új esztendőt Isten életadó áldásának erőterébe vonja.

Jézus nevét hittel kiejteni nem ájtatoskodás, hanem az imádság csúcspontja: az üdvösség eseménye, az isteni kinyilatkoztatás és az üdvösségtörténet összefoglalása, végső soron egyesülés Istennel magával. Figyelj oda az új esztendőben, hogyan mondod ki Jézus nevét, a legszentebb nevet, amelyen kívül nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.

Nem az a kérdés, mit hoz az elkövetkező év, hanem hogy kegyelemben élünk-e, méltón-e Isten Fiához, akinek megtestesülésével ránk köszöntött az idők teljessége. Az ő születése nemcsak a keresztény időszámítás, hanem az örökkévalóság kezdete is bennünk. Csak őbenne, aki változatlan, nyer értelmet az idő változandósága. S az a keresztény, a krisztusi ember, a szent, akinek élete megmagyarázhatatlan, érthetetlen, sőt teljességgel értelmetlen Jézus Krisztus nélkül.

Bárcsak elmondhatnánk ebben az évben Szent Pállal: "Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem"! Ez az isteni áldás teljessége. Merj áldást mondani, áldást közvetíteni s magad is áldássá lenni, akkor életed a rejtettségben is másokat tápláló forrás, beszédes jel, történelmet alakító szelíd erő lesz.

december 31.

2011-12-31T00:01:00.000+01:00

1Jn 2,18-21

Gyermekeim, itt az utolsó óra, és mint hallottátok, hogy eljön az Antikrisztus, most sok Antikrisztus támadt. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, megmaradtak volna velünk. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki közülünk való. Titeket azonban fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok. Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hisz ismeritek és (tudjátok), hogy az igazságból semmiféle hazugság nem származik.

Jn 1,1-18

Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: "Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én." Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.

"Gyermekeim! Itt az utolsó óra!"

A polgári év utolsó napján különös hangsúlyt kap a kijelentés: Itt az utolsó óra!, de a másik állítás is: mindazok, akik hisznek a megtestesülésben, Istenből születtek.

Az Isten szeretetét visszautasító embernek minden óra utolsó óra, mert a testi halál felé sodródik, amely mögött az örök kárhozat rémületes örvénye vár rá. Azok életében, akik eladták lelküket, hitüket a pillanatnyi gyönyöröknek, már most láthatjuk a végső ítélet elővételezését. Látszólag boldog, sikeres életük mélyén a legteljesebb értelmetlenség szakadékai tátonganak.

Szinte félek találkozni velük. A hitről már nem lehet szólni hozzájuk. Nem értik. Ha meg arról beszélek velük, ami őket érdekli, mindjárt feltárul kiüresedett, kiégett, értelmetlenné vált halott életük. Négyféle hidegtálból esznek ma este, na és a kaviáros szendvicsek. Pezsgőt isznak és táncolni fognak. Külföldi utazásaikról beszélgetnek. Hallgatom őket, és a hátamon futkos a halál jeges hidege.

Nem élnek már, halottak, elérkezett az utolsó órájuk... még nem a végső evidencia rémületével, de igenis a végső értelmetlenség kimondhatatlan keserűségével.

Akik viszont hisznek Isten Fia valóságos megtestesülésében, Istenből születtek. Ezek mi vagyunk, persze nem a magunk érdeméből, hanem az Isten végtelen kegyelméből. Minden óránkat átjárja az örökkévalóság, mert az isteni természet részesei lettünk. Testünk öregszik, és sodródunk a biológiai pusztulás felé, de személyünk mélyén istengyermeki élet van, mely egyre áradóbb lendülettel visz a létezés végtelen óceánja felé, az Atyához.

Szent Család ünnepe - B év

2011-12-30T00:01:00.001+01:00

Ter 15,1-6 21,1-3

Ezen események után az Úr látomásban beszédet intézett Ábrámhoz, és azt mondta neki: ,,Ne félj, Ábrám, én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad!'' Ábrám ekkor megkérdezte: ,,Uram, Isten, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el, s házam gondviselőjének fia, a damaszkuszi Eliézer örökli a házamat!'' Aztán így folytatta Ábrám: ,,Nem adtál nekem gyermeket, és íme, a házamban született rabszolga lesz az örökösöm!'' De az Úr azt válaszolta neki: ,,Nem az lesz az örökösöd, hanem aki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd!'' Majd kivezette a szabadba, és azt mondta neki: ,,Nézz fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha tudod!'' Aztán így folytatta: ,,Éppen ilyen lesz az utódod is.'' Hitt az Úrnak, s ez igazságul tudatott be neki. Az Úr azután meglátogatta Sárát, amint megígérte, és teljesítette Sárának, amit mondott. Fogant ugyanis és fiút szült Ábrahámnak vénségében, abban az időben, amelyet Isten előre megmondott neki. Erre Ábrahám elnevezte fiát, akit Sára szült neki, Izsáknak.

Zsid 11,8.11-12.17-19

Mivel hitt, azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elköltözött, bár nem tudta, hová megy. Mivel hitt, azért nyert még a meddő Sára is erőt magzat foganására, még idején túl is, mert hűségesnek hitte azt, aki az ígéretet tette. Ezért származtak egy embertől -- és pedig egy ereje vesztettől -- olyan sokan, mint az ég csillagai, és mint a megszámlálhatatlan homok, amely a tenger partján van. Mivel hitt, azért áldozta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett; feláldozta egyszülöttjét, aki az ígéreteket kapta, mikor azt mondták neki: ,,Izsák utódait hívják majd utódaidnak''. Hitt ugyanis abban, hogy Istennek van hatalma a halálból is életre kelteni; ezért fiát -- előképül -- vissza is nyerte.

Lk 2,22-40

Mikor pedig elteltek a tisztulás napjai, Mózes törvénye szerint felvitték őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvényében írva van: ,,Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve'', és hogy áldozatot mutassanak be, amint az Úr törvénye mondja: ,,Egy pár gerlicét vagy két galambfiókát''. Élt pedig Jeruzsálemben egy ember, Simeon volt a neve, igaz és istenfélő férfiú, aki várta Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt benne. A Szentlélek kijelentette neki, hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Felkentjét. Ekkor a Lélek ösztönzésére a templomba ment. Amikor szülei bevitték a gyermek Jézust, hogy a törvény szokása szerint cselekedjenek vele, karjaiba vette őt, és Istent magasztalva így szólt: ,,Most bocsátod el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a te megváltásod, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népednek, Izraelnek''. Apja és anyja csodálkoztak mindazon, amit róla mondtak. Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: ,,Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át -- hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.'' Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előre haladt már napjaiban, miután férjével hét esztendeig élt szüzessége után; nyolcvannégy éves özvegy volt, és nem vált meg a templomtól, böjtöléssel és imádsággal szolgált ott éjjel és nappal. Ő is odajött ugyanabban az órában, dicsérte az Urat, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Izrael megváltását. Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek Galileába, az ő városukba, Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt vele.

"Mivel hitt, azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak... Elköltözött, bár nem tudta, hová megy. Mivel hitt, azért nyert még a meddő Sára is erőt magzat foganására, még idején túl is. Mivel hitt, azért áldozta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett."

Alapvető tévedés férfi és nő, szülő és gyermek kapcsolatát úgy tekinteni, mintha ma is fennállna a paradicsomi állapot. Akár tetszik, akár nem, mindennapi tapasztalatunk is tanúsítja, hogy ezekbe a viszonyulásokba is beférkőzött az eredeti bűn, s Istennel szakítva a személyes létezés szintjéről legalábbis részben a birtoklás világába csúsztak, aminek következtében nemi vágyunk rendetlenné vált, szeretetünk megzavarodott. Az a naivitás, amely nem vesz tudomást az emberi természet e megromlott állapotáról, bűnös tudatlanság, melynek súlyos következményeit nap nap után látjuk és érezzük.

Sebzettségünk csak akkor gyógyul, ha mindenestül belépünk az üdvtörténetbe, melyet Isten kezdeményezett Ábrahámmal, ha hagyjuk, hogy a természetünket felülmúló hit és bizalom által Isten méreteire táguljanak vágyaink és emberi kapcsolataink.

Az üdvtörténet kezdetén Ábrahám minden evilági biztosítékról lemondva ráhagyatkozott Isten gondviselésére, s így vált igazzá. A hit és a bizalom zarándokútját járta, Istenre bízva ígéretei teljesítésének idejét és módját.

Kivonulása Ur városából előrevetíti a mai kor keresztény családjainak útját, akiknek szintén vállalniuk kell egyfajta exodust, kivonulást a pogány világból, ha valóban Isten törvényei szerint akarnak élni. Be kell állniuk az üdvtörténet sodrába, különben elsodorja őket a jelen világ értékvesztéstől és bűntől megáradt, zavaros folyama.

Ábrahámnak és Sárának Istentől kellett várnia gyermeke megszületését, nem hagyatkozhattak szexualitásuk zavartalan működésére. A biológiai jelentőségnél sokkal mélyebb teológiai mondanivaló fogalmazódik meg itt: a születendő Izsák elsősorban Istené, nem az övék! Mint ahogy ők is mindenekelőtt Istenhez tartoznak, s csak azután, őbenne egymáshoz. Sára ezt átérezte a csodás foganás isteni ajándékában, Ábrahámnak viszont később kell megtanulnia, amikor Isten Izsák feláldozását kéri tőle. A bizalom már-már embertelen próbatétele ez, ami után azonban kapcsolata fiával – és feleségével is – olyan mélységre jut, amelyben már nincs helye a birtoklásnak, kisajátításnak.

„És a te lelkedet tőr járja át!” Engedd, hogy szereteted megtisztuljon az Isten iránti feltétlen bizalomban, úgy, hogy semmit és senkit nem tagadsz meg tőle.

december 29.

2011-12-29T00:01:00.002+01:00

1Jn 2,3-11

Abból tudjuk meg, hogy megismertük, hogy megtartjuk a parancsait. Aki azt mondja: "ismerem", de a parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs meg benne az igazság. De aki megtartja tanítását, abban az Isten szeretete valóban tökéletes. Innen tudjuk meg, hogy benne vagyunk. Aki azt állítja, hogy benne marad, annak úgy kell járnia, ahogyan ő járt. Szeretteim, nem új parancsról írok nektek, hanem a régi parancsról, amelyet kezdettől tartotok. A régi parancs az a tanítás, amelyet hallottatok. Másfelől mégis új parancsról írok nektek. Ez benne és bennetek igaz, hiszen már oszladozik a sötétség és világít az igazi világosság. Aki azt állítja, hogy a világosságban él, de gyűlöli testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti testvérét, megmarad a világosságban, s nem szolgál botrányul másoknak. Aki azonban gyűlöli testvérét, az sötétségben van, a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította.

Lk 2,22-35

Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik, és az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát. Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek." Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: "Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak - a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai."

"Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében!"

Milyen kár, hogy a keresztény hívek nagy tömege nem imádkozza az Egyház imádságát, a szent zsolozsmát, pedig bizony megtehetné, legalább rövidített formában. Reggel egy zsoltárt Zakariás énekével a Benedictusszal, este egy másikat a Szent Szűz énekével, a Magnificattal, lefekvés előtt pedig a 90. zsoltárt - akár kívülről megtanulva - a mai evangéliumban felhangzó Nunc dimittisszel. Lassan és figyelmesen imádkozva, esetleg énekelve háromszor öt percet vesz igénybe az egész, s közben végtelen gazdagságot tár fel, hiszen sugalmazott imádság, a Szentírás része.

A Szentlélek, aki az év minden napján az éjszaka beállta előtt ajkunkra adja Simeon énekét, sajátos tanítást ad nekünk.

Mindennap elmondhatom, hogy "mert látta szemem Üdvösségedet", vagyis magát Jézus Krisztust... Nem a testi szemeim, hanem belső látás által. Ahogy naponta látom szeretteimet, bár távol vannak, mert ezen látás nélkül megbetegednék, ugyanúgy naponta láthatom az elmélkedés idejében, a szívbéli fohászkodás pillanataiban, a szentségimádás vagy a szentáldozás csendes perceiben Jézust, aki nemcsak Üdvözítőm, aki üdvösséget ad, hanem maga az Üdvösség: örök életem, boldogságom. Mindennap találkozhatom vele, mint világossággal. Aki gyűlöli testvérét - halljuk ma a szentleckében -, az sötétségben él. Aki szereti testvérét, az világosságban él. Jézus tanít meg szeretni, csak vele, benne és általa járja át világosság az életemet. Ha világosságban járok, nem botlok meg, de ha elesnék is, tovább tudok menni.

Mindennap megtapasztalhatom, hogy Jézus az én dicsőségem: vagyis Isten láthatatlan, felfoghatatlan mélységének, benső életének felszínre bukkanása, fényes ragyogása.

Aki minden éjszaka az Úrral való találkozásból fakadó békességben adja át magát Teremtőjének elalváskor, annak halála is ilyen békességes lesz, s egy nap az örök Hajnal ragyogására ébred.

Aprószentek

2011-12-28T00:01:00.001+01:00

1Jn 1,5-2,2

Az üzenet, amelyet tőle hallottunk és nektek hirdetünk, ez: Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt állítjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem az igazságot tesszük. De ha világosságban járunk, ahogy ő is világosságban van, akkor közösségben vagyunk egymással, és Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk. Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazugnak tüntetjük fel, és tanítása nincs bennünk. Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.

Mt 2,13-18

Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek álmában az Úr angyala, s ezt mondta neki: "Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni." Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: "Egyiptomból hívtam az én fiamat."Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, és Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően. Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: Kiáltozás hallik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.

"Heródes ... haragra lobbant, és Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig."

A mai nap evangéliuma első hallásra rémtörténetként hangzik; tudósítás egy tömegmészárlásról, amelynek áldozatai csecsemők és járni, beszélni sem tudó gyermekek. Hol itt az örömhír?

Amikor a napkeleti bölcsek az újszülött királyról érdeklődnek, Heródes megzavarodik, és vele egész Jeruzsálem. Isten belép a történelembe, és azonnal politikai, érzelmi zavar keletkezik, mert az érvényben lévő és magát örökkévalónak tartó rendet már puszta létével megkérdőjelezi.

(Ahogy ezt teszi minden újszülött nem várt érkezése. Egyébként minden újszülöttben Isten lép be a történelembe, mert egyszer Isten valóban emberré lett és így az emberi természetet magával egyesítette.)

És ebben a zavarban, konfliktusban - mint a világ minden igazi konfliktusában - az ártatlanok bűnhődnek.

Gondoltunk-e már arra, hogy az első Karácsony fordítottja annak, amit mi a Karácsony ünneplésétől várunk? Az első Karácsony a család tagadása volt, gyilkosság, kivetettség, ridegség, Isten ajándékának visszautasítása.

De ne a végzetszerűségről beszéljünk. Itt nem a végzet, hanem a bűn mechanizmusa érvényesül, a szabadságunk fokozatos elvesztése, amelyért az ember a felelős. Heródes első féltékenységi rohamában még szabad volt, most már nem az: ő dobta oda szabadságát az istenített hatalomért. Így lelkében a Kaintól kezdve működő gépezet indul be: azon mesterkedik, hogy megölje az ártatlan Ábelt. A meggyilkolt Aprószentek a karácsonyi érem másik oldala.

Az Aprószenteket Krisztus helyett ölték meg. Heródes szemében minden gyermek egy lehetőségbeli Krisztus.

Az Aprószentek halála által a gyermek Jézus menekült meg, az, aki mindenek megmentője a kárhozattól. Hogyne üdvözülnének azok, akikben Krisztust, az Életet akarják megölni?

Az Aprószentek misztériuma vet fényt az ártatlanul meggyilkolt magzatok üdvösségére, amelyről nem kaptunk megfogalmazható, pontos tudást a kinyilatkoztatásból.

A mai nap gyász - és böjti nap - a millió és millió meggyilkolt magzatért, és ünnep az Aprószentek vértanú győzelméért.

Szent János apostol és evangélista

2011-12-27T00:01:00.000+01:00

1Jn 1,1-4

Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről -- mert az Élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk --, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örüljetek és örömötök teljes legyen.

Jn 20,2-8

Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: ,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!'' Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt.

"Az Élet megjelent."

Szent János evangélista, az Élet tanúja és hirdetője azzal a szóval kezdi evangéliumát, mely az egész szentírás legelső szava: Kezdetben...

Leveleiben is a "kezdetekhez" megy vissza, írásainak és életének mélysége az abszolút Kezdethez, a létezés ősforrásához, az Istenhez való kötődéséből való. Mintha nem bűnbeesett ember volna, olyan ártatlan és tiszta; megtisztította őt szüzességének kivirágzása, hiszen Jézusban Istennel találkozva ő lett a szeretett tanítvány, és a Szeplőtelen Szent Szűzzel töltött évek, akit a haldokló Üdvözítő végrendeletét teljesítve házába fogadott.

Isten új teremtésének, dicsőséges föltámadásának tanúja ő. Valóban hallotta, saját szemével látta és kezével tapintotta az Életet, amelyben öröktől fogva minden más élet benne foglaltatott. Hiszen az Atya öröktől fogva elhatározta szent Fia megtestesülését, és hogy általa minden embert részesít az istenfiúságban.

Az igazság rendjében, az örökös isteni tervben a megtestesülés végtelenül értékesebb valóság, mint a nemlétezésből előhívott ember megteremtése.

A megtestesült Igében teremtette Isten az embert és az ember életterét. Az egysejtű lény lehetősége is az Istenség mélységében öröktől elrejtett titokhoz, a megtestesüléshez tartozik.

Így időben bár előbb jelent meg az élet az univerzumban, de az isteni szándék rendjében Jézus az első. Ezért Jézusra a szó legteljesebb értelmében áll: az Élet megjelent. Azért is, mert ez az élet nem pusztulásra szánt, széteső biológiai élet, hanem, amint Szent János tanítja, örök élet, amely az Atyánál volt.

Jézusban ez az örök, nem pusztuló élet jelent meg, de csak dicsőséges feltámadásakor lett nyilvánvalóvá.

A sírban hagyott leplek jelzik, hogy az az élet, amelyet Jézus hozott nekünk, szabad minden földi köteléktől, mert élő közösség az Atyával és egymással. Ti is közösségben lesztek velünk - írja a szeretett tanítvány. Az ugyanazon Jézusba vetett hitben és egymás szeretetében élni annyi, mint közösségben lenni nemcsak egymással, hanem a Szentháromsággal is.

Ezeket azért írjuk nektek, hogy örüljetek és örömötök teljes legyen. Ennek örülünk-e Karácsony szent napjaiban, vagy valami másnak? Örökre megmaradó és teljes az örömünk, vagy múlékony és töredékes?

Szent István első vértanú

2011-12-26T00:01:00.000+01:00

ApCsel 6,8-10; 7,54-59

István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni. Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene. Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: "Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján." Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: "Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!"

Mt 10,17-22

Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroztatnak benneteket! Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek. Halálra adja majd a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermekek meg szüleik ellen támadnak és vesztüket okozzák. Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek nevemért. Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül.

"Nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek."

Milyen nagyot fejlődnek a Szentek még életük utolsó órájában is! A szentség útja nem más, mint alapvető készség arra, hogy Isten Lelke hatására fejlődjünk, alakuljunk Jézus Krisztus méreteire és az Atyaisten dicsőségére. Az Apostolok Cselekedetei bemutatja azt a négy fejlődési fokot, amelyet Szent István élete utolsó óráiban megtett.

Az első fok: Vitatkozni kezdtek Istvánnal. Vádolták, ő pedig védekezett. Nem kicsinyes magánügyét védte. Tekintélyét akarták aláásni, hogy igehirdetését lejárassák. Ő pedig válaszul hatalmas beszédet mond, kemény és félelem nélküli beszédet, melyben bizony igen nyers szavakkal ellentámadásba lendül. Van ideje a kemény beszédnek. Jaj annak az igehirdetőnek, aki soha nem mondott hasonló szavakat... Az eredmény azonban az ellenség részéről? Fogcsikorgatás.

A második fok: egyszerű tanúságtétel a hitről, arról, amit a hit szemével lát. Föltekintett az égre és megpillantotta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbján állt, fölkiáltott: "Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján". Nem vitatkozik tovább, nem vádolja őket. Állít, kijelent, tanúságot tesz. Bizony, megvan ideje a tanúságtevésnek is. Erre ordítozni kezdtek és befogták fülüket. Láthatjuk, hogy az ellenség is megtesz bizonyos utat. Amíg vitába szállt velük, hallgattak, most, hogy tanúságot tesz, hallani sem akarják; mert a tanúságtevéssel nem lehet vitába szállni. Azt csak elfogadni vagy visszautasítani lehet. Eljön az idő az életedben, amikor többé nem vitatkozhatsz, tanúságot kell tenned Jézus mellett, bármibe is kerül.

Harmadik fok: Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: "Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!" Először Jézus ügyét védte, másodszor Jézusról tett tanúságot, akit látott, most, harmadszor már nem Jézusról, hanem Jézushoz beszél, hozzá kiált.

Negyedik fok: Amikor térdre esett, fennhangon kiáltotta: "Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!" Ez a csúcspont, ahová ember eljuthat. Haláltusája közben már nem saját üdvösségéért kiált Jézushoz, hanem gyilkosai üdvösségéért. Ezek után semmi más nem következhetett, mint hogy kilehelte a lelkét...

Érdemes volt? Igen, mert üdvözült. Igen, mert a legnagyobb ajándékot adta az Egyháznak: Szent Pált. A vértanú vére azért keresztényt termő magvetés, mert Jézus megváltó vérével van vegyítve tiszta áldozatként.