Én 2,8-14
Csitt! A szerelmem! Nézzétek, ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon! Szerelmem olyan, mint a gazella, a fiatal szarvas a hasonmása. Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át. Aztán köszön, s így szól szerelmesem: „Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők s jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod, és bájos az arcod.”
Lk 1,39-45
Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Szerelmünk, aki örök szeretettel szeretett bennünket, a mi emberi testünket vette fel. Senki nem lett és nem lehet emberré értünk, csak ő, az élő Isten örökkévaló Fia. Már itt áll a házunk falánál... Nemsokára benéz a teremtés rácsos ablakán a mi emberi világunkba, és tekintetével épp minket: engem és téged keres. Ó, édességes, szentséges, egyetlen Megtestesülés! Hogyan lehetséges, hogy az keres bennünket, akinek senki és semmi sem hiányzik a boldogságához? Hogyan lehetséges, hogy az jön el hozzánk, aki mindent betölt jelenlétével? Miként lehetséges, hogy itt nézelődik az ablakon át minket keresve, ő, aki átlátja a mélységeket és a kerubok fölött trónol?
Ha nekünk lenne csupán szükségünk az ő jelenlétére, akkor is eljönne hozzánk, de lám, ő maga is szomjazik a mi szeretetünkre, hiszen nemcsak Istennek és Úrnak nevezi magát, hanem Vőlegénynek. Már szól is hozzánk a szerelem kifejezhetetlen gyöngédségének hangján: „Nézd, elmúlt a tél...” – nem a természetben, hanem a kegyelemben, hiszen éppen attól szép a mi Karácsonyunk, hogy a benső tavasz a tél közepén bontakozik ki.
„Ó, Napkelet, örök fény sugara, igazság napja, jöjj el, s világosíts meg minket, kik sötétben ülünk, a halál árnyékában!” Ó, Jézus Krisztus, felkelő Napunk és Világosságunk! Ha Te nem világítasz, lelki sötétségben s a halál árnyékában ülünk, ha a Te igazságod nem ragyog, csak ködben tévelygünk, ha a Te szereteted melege nem sugárzik, fázunk, és erőt vesz rajtuk a csüggedés. Te vagy a Fény a Fényből, Világosság a Világosságból, aki az isteni örök fényesség sugarát hoztad el a földre. Benned felragyogott nekünk az Atya örök terve, és feltündöklött a beteljesülés fénye. Ne engedd, hogy a megigazulatlanság alvilági árnyai között bolyongjunk s lelkünk a halál hatalmában maradjon, hanem világosítsd meg szívünk sötétségét, adj bátorságot, hogy viszonozzuk szerelmes közeledésed, jöjj el közénk, és üdvözíts bennünket!