2020. március 15., vasárnap

Nagyböjt 3. vasárnapja

Kiv 17,3-7

A nép azonban szomjazott ott a víz hiánya miatt, és zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Azért, hogy szomjan veszíts minket, gyermekeinket és állatainkat?” (…) Azt mondta erre az Úr Mózesnek: „(…) Üss a sziklára, és víz fakad belőle, hogy ihasson a nép!” Úgy is cselekedett Mózes Izrael vénei előtt. Azt a helyet pedig elnevezte Masszának és Meríbának, Izrael fiainak perelése miatt, és azért, mert kísértették az Urat, mondván: „Köztünk van-e az Úr, vagy sem?”

Róm 5,1-2.5-8

(…) Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk.

Jn 4,5-42

(…) Odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus azt mondta neki: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy élelmet vegyenek. A szamariai asszony erre megkérdezte tőle: „Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal. Jézus azt felelte: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: „adj innom”, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” Az asszony megjegyezte: „Uram, nincs is mivel merítened, a kút pedig mély; honnan vennéd hát az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk a kutat adta, amelyből ő maga, fiai és jószágai is ittak?” Jézus azt felelte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”


A Színeváltozás hegyének magasa után vágyaink kútjának feneketlen mélysége tárul fel előttünk a mai Evangéliumban: az Istenember szomjúsága által a mi legmélyebb szomjúságunk tárul fel előttünk. Mire szomjas az ember: vízre? Nem, hanem az életre, melyet a víz táplál. Milyen életre: a mulandóra? Nem, az csak képe, ígérete az örökkévalónak. Milyen örök életre szomjazik az ember: öntudatlan felolvadásra a mindenségben? Nem: ha képes még a szívére hallgatni, tudhatja, hogy örök szeretetre, olyan életre, amely csupa szeretet és viszontszeretet, Isten szívéből fakadó, és oda visszatérő, örök életre szökellő vízforrás.

Testi valónk szomjai, pszichénk szomjazásai, értelmünk tiszta epedései csak jelzései egy nagyobb szomjúságnak, mely sokkal mélyebben: biológiai és pszichés funkcióink alatt, a szívünk mélyén, személyiségünk központjában jelentkezik. A mai vasárnap nélkül mit is érthetnénk Húsvét vigíliájából, amely tűzszenteléssel kezdődik (és a könyörgés mennyei vágyakról szól), vízszenteléssel folytatódik (mely az életre szomjazóknak lesz kútforrás), s a szertartás keretében a pap belemeríti az égő húsvéti gyertyát a keresztkút vizébe? Itt a tűz és a víz ugyanarra a mennyei valóságra utal: így lesz Isten legvégső, legbensőbb titka, a Szentlélek, a Szeretet a mi legvégső valóságunkká és legbensőbb titkunkká. A keresztkút pedig az Egyház méhe, illetve a megkeresztelt, újjászületett ember szíve.

Úr Jézus, szívünk kútjának mélységeiből újra és újra feltör a szomjúság, melyet nem csillapíthat más, csak Te magad, a hit és a keresztség által megadva a Szentlelket, az örök életre szökellő vízforrást bennünk. Add, hogy neki engedelmeskedve, mint a több ezer méteres mélységben rejlő kristálytiszta, éltető vizet, úgy hozzuk felszínre, mindennapjaink világába létezésünk legmélyéről, új meg új megtérések fáradságos, mégis örömteli munkájával a az isteni életet.