2020. március 21., szombat

Nagyböjt 3. hete

Oz 6,1-6

Nyomorúságukban csakhamar hozzám sietnek: „Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket, megvert, de gondjába is vesz minket. Két nap múlva ismét életre kelt minket; harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt. Ismerjük meg, törekedjünk megismerni az Urat! Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre.” Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda? Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat. Ezért vertem őket a próféták által, megöltem őket szám igéjével. Ítéletem elérkezik, mint a világosság. Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.

Lk 18,9-14

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.« A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: »Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”


Mi is az igazi baj a farizeus vallásosságával és imájával? Nem az, hogy nem őszinte, hiszen semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy azokat a törvény szerinti igaz cselekedeteket, melyeket felsorolt, buzgó farizeusként valóban rendszeresen meg is tette. Még csak nem is az a gond, hogy hálát ad igaz voltáért, mert – ahogy a zsoltárokban is látjuk – bizonyos helyzetekben igenis fontos tudatosítanunk, hogy az út, amelyen járunk, az Isten szándéka szerint való, helyes út. A lényegi probléma az optikában van: a farizeus nem Isten szemével, hanem más emberekhez viszonyítva szemléli önmagát, vagyis nem Isten, hanem emberek előtt áll, tehát valójában nem imádkozik.

Márpedig a vallásos élet legmélyebb, legalapvetőbb szintjén nem lehet más, mint kizárólagos kapcsolat „én és az én Teremtőm” (Newman) között. (Jézus még Péterre is rászól, amikor az János sorsa felől érdeklődik: „Mit törődöl vele? Te csak kövess engem.”) Az imádságban nincs helye a másokkal való összehasonlításnak, ami egyébként akármilyen eredménnyel zárul is, hamis képet ad önmagunkról: ha különbnek érezzük magunkat másoknál, a gőg, felfuvalkodottság, elbizakodottság veszélye fenyeget; ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. A mások fölötti ítélkezést ugyanúgy nem szabad hagynunk beférkőzni az imádságunkba, mint önmagunk méricskélését, elítélését vagy felmentését. Ezek éppenséggel legfőbb akadályai a megigazulásnak, mert olyan dologba avatkozunk, amelyet Isten magának tart fenn. (Más az, amikor a szentek megvallják, hogy ők a legbűnösebb emberek az egész földkerekségen. Ők igazat mondanak, éppen azért, mert nem másokhoz viszonyítják magukat, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértékéhez, amelyben részesültek, s amelyhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek.)

Urunk Jézus, taníts meg minket a vámos imájának lelkületére! Add, hogy példáját követve úgy álljunk Eléd, ahogy vagyunk, de már ne maradjunk hátul, hanem méltatlanságunkat átérezve keressük közelségedet, s a vámos alázatával és a keleti kereszténység szent zarándokainak buzgóságával mondjuk: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”