2020. március 8., vasárnap

Nagyböjt 2. vasárnapja

Ter 12,1-4a

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (...)

2Tim 1,8b-10

Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által.

Mt 17,1-9

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Amíg beszélt, íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s íme, a felhőből egy hang szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassáto!” Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: „Keljetek föl, és ne féljetek!” Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: „Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halottak közül föl nem támad.”


A Krisztus-követésnek a pusztai tapasztalat után következő, ki nem hagyható állomása az az igen magas hegy, ahol ránk ragyog Krisztus dicsőséges arca, mint Péterre, Jakabra és Jánosra, vagy mint Assisi Szent Ferencre San Damiano roskadozó templomában. A keresztény hit középpontja egy emberi arc: az Atya Egyszülöttjének Isten dicsőségétől ragyogó arca. Ennek az arcnak felfedezése teszi hitünket személyessé. Az még nem igazán Krisztus-követő, aki nem mondhatja el Szent Jánossal: „Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét”, és Szent Pállal: „Isten világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán”. Mélységes, sokat mondó kijelentés: nem Jézusnak, hanem a mi szemünknek és szívünknek kell egy nap elváltoznia, hogy megláthassuk Jézus arcán Isten dicsőségét, vagyis azt, hogy az ő arca a második isteni személynek, az egyszülött Fiúnak az arca.

De bármennyire szeretnénk is letáborozni az apostolokkal a Színeváltozás hegyén, megállítani az időt, és kimerevíteni életünknek azokat a pillanatait, amikor minden ragyogott, nem maradhatunk sokáig ebben a színeváltozott, elragadtatott világban. Isten nem ezen a földön készít nekünk örök hajlékot, hanem arra hív, hogy szent Fia szenvedéséből részt vállalva legyünk az ő mennyei dicsőségének is részesei. Ezért Jézussal együtt le kell jönnünk a Tábor hegyéről a hétköznapok sík vidékére, és rá kell térnünk arra az útra, amely egy másik hegyre, a Golgota hegyére vezet.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy dicsőséged titokzatos látomását mindenkor drága kincsként őrizzük szívünkben, s kitartsunk Melletted akkor is, amikor az egész illúziónak, mesebeli álomnak tűnik a világ durvaságai közepette, és amikor a Te szenvedéseidből részesedünk. Ragadj ki, kérünk, a sötétség hatalmából, és vígy magaddal bennünket előbb lélekben, majd egész emberi valónkkal dicsőséges országodba.