2020. február 7., péntek

Évközi 4. hét

Sir 47,2-13

Mert amint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál. Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kisbárányaival. Már ifjúkorában megölte az óriást, és elvette népéről a gyalázatot, amikor felemelte kezét, s a parittya kövével leütötte a gőgös Góliátot, mert segítségül hívta az Urat, a Mindenhatót, aki erőt adott jobbjának, hogy leterítse a bátor harcos férfit, és felmagasztalja népe szarvát. Dicsővé tette őt ekként tízezer között, és magasztossá tette az Úr áldásaival, azzal, hogy felajánlotta neki a dicső koronát, és letiporta az ellenséget köröskörül, kiirtotta az ellenséges filiszteusokat – mind a mai napig –, és letörte szarvukat örökre. Minden tette után magasztalást zengett a Szentnek és Magasságbelinek dicsőítő szavakkal. Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta, és erőt adott neki az ellenséggel szemben. Énekeseket állított fel az oltár előtt, és kellemes dallamokat énekeltetett velük. Fényt adott az ünnepségeknek, és szépekké tette az évenként visszatérő ünnepeket azzal, hogy magasztalták az Úr szent nevét, és már hajnalban dicsővé tették Isten szentélyét. Az Úr megtisztította őt bűneitől, és felmagasztalta szarvát örökre, neki adta a jogot a királyságra, és a dicső trónt Izraelben.


Mk 6,14-29

(…) Heródiás lánya kiment és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Az így szólt: „Keresztelő János fejét.” Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: „Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.” A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték.


A királyság a karrier csúcspontját jelenti a földön, a férfiember pályájának zenitjét, ahol úgy érzi, minden a lába alá van vetve, s nem áll fölötte senki emberfia. Tudattalanul sokan vágyunk erre a pozícióra. Ám Isten igéjének van egy lényeget érintő megjegyzése: Isten szemében a karrier csúcsa az, hogy szívből megtérünk hozzá, elismerve, hogy van Valaki, aki nálunk is nagyobb, s aki jogosan ítélkezhet fölöttünk. Dávid király ennek felismerésétől és megvallásától lett igazán nagy király, Heródes Antipász pedig ennek hiánya miatt maradt gyenge ember és kisszerű király.

Dávid alázatában és bűnbánatában óriásként magasodik az öntelt és hiú Heródes fölé, aki bátor volt ahhoz, hogy gátlástalanul kegyetlenkedjen, azonban gyáva ahhoz, hogy merjen nem tetszeni környezetének. Annyira félt, hogy könnyelmű ígéretének visszavonásával folt esik „becsületén”, és hírneve, tekintélye csorbát szenved, hogy akkor sem vonta vissza adott szavát, amikor meggyőződése ellenére cselekedve gyalázatos gyilkosságra kellett vetemednie, így járva kedvében ágyasának és vendégeinek. Lám, milyen szánalmas figurává törpül a karrierista ember, aki nem lesz megtört és alázatos szívű, hanem tovább játssza a hajthatatlant és következetest, s nem veszi észre, hogy saját dölyfjének rabszolgája, hogy kényszerpályán fut az élete! Aki még azon az áron is meg akar felelni környezete elvárásainak, hogy a prófétaság lelkét oltja ki magában, megölve lelkiismeretében Isten szavát.

Urunk Jézus, ha Dávid király és Heródes király alakját egymás mellé állítjuk a mai olvasmányokból, világosan látjuk, hogy az emberi kiteljesedés igazi útja az, hogy lelkiismeretünk szavát követjük, s nem lehetünk igazán erősek, ha nem merünk a világ szemében következetlennek, sőt akár gyengének is tűnni. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy legyen bátorságunk önkritikát gyakorolni és bűnbánatot tartva szakítani bűnös életvitelünkkel, rossz szokásainkkal, szívünket megosztó ragaszkodásainkkal, és mindenekfölött az Atya akaratát keresve megnyissuk benső világunkat a Te uralmad előtt.