2020. február 4., kedd

Évközi 4. hét

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 – 19,3

(...) Megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.” Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.”

Mk 5,21-43

Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!”El is ment vele. (…) Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!”(…) Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” – ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!”– A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.


Az emberi győzelem napja sokszor gyásznap is egyben: legtöbb győzelmünkhöz, sikerünkhöz mások könnyén és vérén át vezet az út. Így van ez Dávid király esetében is, hiszen a Biblia a valóságos emberi történelemről szól, amely a bűnbeesett ember története, és Isten ebbe a gyilkosságokkal és igazságtalanságokkal terhes történelembe jött el, előbb kinyilatkoztatott szava, majd testté lett Igéje által. Kavargó érzések, paroxizmusig menő szenvedések és szenvedélyek nyilatkoznak meg ebben a történetben, de nem csak erről van szó. A Szentírásnak ezek a lapjai is a kinyilatkoztatáshoz tartoznak, a vér és a gyász mögött észre kell hát venni bennük a kegyelem szelíden sugárzó, mindennek új megvilágítást adó jelenlétét.

A mai Evangéliumban látjuk, amint Jézus feltámasztja Jairus tizenkét éves kislányát, akinek elvesztése miatt apja nagyon bánkódott. Dávid fiát, Absalomot azonban nem kelti életre senki, őt apjának örökre el kell veszítenie. S ez a bűn és bűnhődés logikája, nem Isten bosszúja. Ellenkezőleg, Isten még nagyobb ajándékot ad ezen a napon Dávidnak, mint amit Jairus kapott: miközben szíve csaknem megszakad a fájdalomtól, s bizonyos értelemben meg kell tapasztalnia a halált, a bűnbánatban új életre támadva azzá válik, akinek Isten kezdettől fogva rendelte őt, s akit méltán tisztelünk ősidőktől fogva az Egyház szentjei között.

Urunk Jézus, Dávid király előképedként példát adott nekünk az ellenség szeretetére, mert megbocsátott annak, aki az életére tört, és áldást mondott arra, aki átkot szórt rá. Add, kérünk, kegyelmedet a csapások türelmes viselésére és az ellenség szeretetére, s formálj bennünket hasonlóvá nemcsak Dávidhoz, de még inkább Dávid fiához és a mennyei Atya egyszülött Fiához, Hozzád magadhoz.