2018. szeptember 30., vasárnap

Évközi 26. vasárnap

Szám 11,25-29

Ekkor leszállt az Úr a felhőben, szólt hozzá és elvett abból a lélekből, amely Mózesen volt, s odaadta a hetven férfinak. Ezek, amikor megnyugodott rajtuk a Lélek, akkor prófétálni kezdtek, máskor azonban nem. Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiket Eldádnak, a másikat Medádnak hívták; ezeken is megnyugodott a Lélek, mert ők is az összeírtak között voltak, csak nem mentek ki a sátorhoz. Amikor ezek prófétálni kezdtek a táborban, elszaladt egy legény, s jelentette Mózesnek: „Eldád és Medád prófétálnak a táborban.” Nyomban azt mondta Józsue, Nún fia, Mózesnek sokak közül kiválasztott szolgája: „Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!” Ám ő azt mondta: „Mit féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét!”

Jak 5,1-6

Rajta hát, gazdagok! Sírjatok, jajveszékeljetek a nyomorúságok miatt, amelyek rátok következnek! Gazdagságotok elpusztult, ruháitokat megemésztette a moly. Aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, a rozsdája tanúskodni fog ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Még az utolsó napokban is gyűjtögettetek! Íme, a munkások bére, akik mezőiteket learatták, s amelyet ti megdézsmáltatok, felkiáltott, és az aratók kiáltása eljutott a Seregek Urának fülébe. Lakmároztatok a földön, és bujaságban hizlaltátok szíveteket a leölés napjára! Elítéltétek és megöltétek az igazat, s ő nem állt ellent nektek!

Mk 9,38-43.45.47-48

Ekkor János azt mondta neki: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki.” Jézus azt felelte: „Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van. Mert aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem: jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék. Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked sántán az örök életre bemenned, mint ha két lábaddal együtt a gyehenna olthatatlan tüzére vetnek. Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehenna tüzére vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”


Súlyosan vétkeznek az isteni kinyilatkoztatás természete ellen, akik Istenre, Jézusra igent mondanak, mégis válogatnak a ránk hagyományozott hittartalomban. Azzal például, hogy leszavazzák a kárhozat lehetőségét. Hogy az isteni irgalmat félreértve lehetetlennek gondolják és állítják, hogy a jóságos Isten bárkit is eltaszítson színe elől. Holott Jézus Krisztus világosan tanítja, hogy az emberi életnek igen nagy a tétje, s a menyegzős lakomáról bizony örökre le lehet maradni, ki lehet szorulni...

A mai Evangéliumot ebben az összefüggésben kell olvasni és értelmezni. Jézus nem öncsonkításra szólít fel, hanem annál is többre: a bűnnel való gyökeres szakításra. Ez nehezebb. A modern ember igyekszik is minden létező módon kikerülni: ahelyett, hogy szakítana a paráznasággal, annak csupán nem kívánt következményétől akar megszabadulni, és terhességmegszakítást végez(tet). Ahelyett, hogy szakítana az irigységgel, féltékenységgel, haraggal, inkább a számára kellemetlen embertársaival szakítja meg a kapcsolatot. Az igazi keresztény ezzel szemben arra törekszik, hogy kiszabadítsa magát mindazokból a kötelékekből, amelyek visszatartják a Krisztus-követésben. Isten kegyelmébe kapaszkodik, mert hisz a boldog örök életben, és azt is tudja, hogy a kárhozat valóságos lehetőség, melyet a szabad akarat birtokában az ember választ magának, visszautasítva a szeretet és igazság forrását.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy a pokollal nem fenyegetni és ijesztgetni akarsz bennünket, hanem ráébreszteni felelősségünkre. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ha megrettent is a kárhozat lehetősége, mely bennünk magunkban rejlik, legyen bátorságunk a Te karjaidba vetni magunkat, aki épp azért jöttél, hogy kiments bennünket önmagunk poklából. Segítsen bennünket szentjeid közbenjárása, hogy amint őket nem megbénította a pokol létezése, hanem Érted való életre, nagy tettekre, áldozatra sarkallta, úgy mi is egyre jobban Érted és Veled éljünk a boldog örökkévalóságra nyíló, teljes életet.

2018. szeptember 29., szombat

Szent Mihály, Szent Gábor és Szent Ráfael főangyalok

Jel 12,7-12a

Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították. Ekkor nagy hangot hallottam az égben, amely így szólt: ,,Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt. Ők pedig legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által, s nem kímélték saját életüket mindhalálig. Örvendezzetek tehát, egek, és akik bennük laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!''

Jn 1,47-51

Amikor Jézus meglátta a közeledő Natanaelt, azt mondta róla: ,,Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.'' Natanael megkérdezte: ,,Honnan ismersz engem?'' Jézus azt felelte: ,,Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.'' Natanael azt válaszolta: ,,Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!'' Jézus erre így szólt: ,,Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.'' Aztán hozzátette: ,,Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött.''


Szent Mihály arkangyal neve – és a név a Bibliában mindig a lényeg hordozója – csodálkozó örömteli felkiáltás és figyelmeztetés is egyben: „Ki olyan, mint az Isten?” A sátán, az őskígyó lázadása éppen abban áll, hogy Isten fölsége nem örömre, hanem irigységre hangolja, olyan akar lenni, mint az Isten, de Isten és az ő kegyelme nélkül. Erre a lázadásra próbálta rávenni Ádámot és Évát, s ezzel kísért minket is nap mint nap. Hétköznapjaink meg vannak jelölve a Szent Mihály és a sátán közt folyó küzdelemmel, amely ugyan már örökre eldőlt, de még tart az utolsó napig. A győzelem szerzője Krisztus, aki a keresztfán diadalmaskodott a bűn fáján győztes sátán felett – Mihály és angyalai az ő erejében küzdenek.

Gábor az isteni örömhír, az evangélium angyala. Az üzenet, amellyel köszöntötte Máriát, az egyetlen igazi jó hír az emberiség számára, hiszen Isten Fiának megtestesülése az egész világ üdvösségre rendeltségét adja tudtára. Reggel, délben és este ezért imádkozzuk őseink szokását követve: „Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát...” Ráfael az, ki útjainkon elkísér, és nem csupán hűséges társunk, hanem – nevéhez híven – Isten gyógyító kegyelmének is közvetítője. Az ő pártfogását kérjük minden hosszabb utazás előtt: „A béke és boldogság útján vezessen minket a mindenható és irgalmas Isten, és Ráfael angyal kísérjen utunkon, hogy békében, épségben és örömmel térhessünk vissza otthonunkba!”

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy három arkangyalod neve és üdvtörténeti küldetése által rádöbbentesz bennünket emberi életünk hármas meghatározottságára: hogy földi létünk folytonos úton levés és küzdelem, s az út és a harc közben erőt ad az örömhír, az angyali üzenet, a győzelem és célba érés biztos záloga. Kérünk Téged, hogy mennyei szolgatársaink pártfogása és hathatós segítsége révén életünk egész folyamán érezzük, hogy mellettünk állsz, mi pedig mindvégig ott álljunk a Te oldaladon, míg csak fel nem vétetünk a mennybe, angyalaid és szentjeid boldog társaságába.

2018. szeptember 28., péntek

Évközi 25. hét

Préd 3,1-11

Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének. Mi haszna van az embernek a fáradságából? Néztem azt a vesződséget, amelyet Isten az emberek fiainak adott, hogy azzal bajlódjanak. Mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében. A jövőt is beléjük helyezte. Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten művét, amelyet létrehoz kezdettől fogva mindvégig.

Lk 9,18-22

Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: „Kinek tart engem a sokaság?” Ők ezt felelték: „Keresztelő Jánosnak, mások pedig Illésnek, mások pedig azt, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.” Azután megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Az Isten Krisztusának.” Ő pedig rájuk parancsolt és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.”


A mai Olvasmányban szereplő felsorolás, életünk eseményeinek, cselekedeteinek ellentétpárokban való megjelenítése a bűnbeesett emberre és világára vonatkozik. Az, hogy ideje van a születésnek és ideje van a halálnak, hogy ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak, mind ennek a mulandóságnak alávetett természetnek a rendje szerint való, amiatt, aki a teremtett világot mulandóságnak vetette alá, amíg csak Isten fiainak dicsősége ki nem nyilvánul rajtunk. Hozzá is teszi a Prédikátor: „Az ember nem tudja kifürkészni Isten művét”, ami azt jelenti, hogy Istennek lesz még szava mindehhez, előtte nyitva áll saját teremtése, és ő az emberi történelem Ura.

Amikor a második isteni személy értünk megtestesült és emberré lett, alávetette magát e bűntől sebzett és hiábavalóságra ítélt világ törvényszerűségeinek, de úgy, hogy mindent, ami abban rossz, átértelmezett, új jelentéssel ruházott fel, és pozitívummá változtatott. Éppen a mai Evangéliumban beszél arról, hogy szenvednie kell, de a szenvedés és kínhalál által az üdvösséget szerezte meg nekünk. A teremtett világ hiábavalósága még nem szűnt meg, de bennünk már elkezdődött az örök élet a maga új törvényeivel. Ezért míg a világban lebontanak és szétszórnak, mi a régi embert bontjuk le magunkban, és Isten országát építjük. Míg a világban továbbra is gyűlölködés, háború és öldöklés van, Krisztus Titokzatos Testében mindig a szeretet, a békesség és a gyógyítás ideje van.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy halálod és feltámadásod s a Szentlélek elküldése által képessé tettél bennünket, hogy ha mások gyűlölnek minket, mi tovább szeressünk, mert irgalmas szereteteddel győztél a gyűlölet felett; s ha életünkre törnek, vállaljuk Érted a vértanú halált is, mert Te egyszer s mindenkorra győzelmet arattál a halál felett. Erősíts meg minket Szentlelkeddel, hogy a világ hiábavalóságai között együttérző szívvel és segítő szándékkal forduljunk minden szenvedőhöz, azt a vigaszt nyújtva nekik, amely a Te világ feletti győzelmedből fakad.

2018. szeptember 27., csütörtök

Évközi 25. hét

Préd 1,2-11

,,Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt?” Nemzedék elmúlik és nemzedék érkezik, a föld pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, dél felé kerül, majd északra fordul. Mindent bejárva körben kering a szél, és visszatér körforgásában. A folyók mind a tengerbe ömlenek, s a tenger mégsem árad meg, a helyre, ahonnan a folyók elindulnak, visszatérnek, hogy újra folyjanak. A dolgok megannyian fárasztanak, úgyhogy az ember szóval ki sem tudja mondani. A szem nem tud jóllakni látással, s a fül nem tud betelni hallással. Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz. Mi az, ami történt? Ugyanaz, mint ami ezután is történik, és semmi sem új a nap alatt. Senki sem mondhatja: ,,Íme, ez új!” Mert megvolt az már azokban az időkben, amelyek előttünk elmúltak. Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendőre sem gondolnak majd, akik még később lesznek.

Lk 9,7-9

Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták: „János támadt fel halottaiból”, némelyek pedig, hogy „Illés jelent meg”, mások meg: „a régi próféták közül támadt fel valamelyik”. Ekkor Heródes azt mondta: „Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?” És látni akarta őt.


Érdemes olykor elgondolkodni azon, mit is jelent, hogy egy napon el kell távoznunk az élők sorából, s szinte semmi nem marad utánunk. Nagynak hitt műveink, az utókornak szánt alkotásaink rövid időn belül egytől egyig megsemmisülnek. A nevünket talán még emlegetik néhányan egy darabig, hogy azután az emlékezetünk is örökre kivesszen a földről. Mit számít a gazdagság és a siker, a szépség és a hatalom, mit a röpke emberi létezés a maga örömeivel és gondjaival a hegyekhez és az óceánhoz képest, a csillagmilliárdokhoz és azok éveihez képest? Az effajta szembesülés a valósággal segít leszámolni az illúziókkal, s ezért a lelki életre nézve is hasznos; ha tetszik, vallási értéke van.

Ám Isten igéje, még ha látszólag csupán egy általános emberi tapasztalatot fogalmaz is meg, nem csupán egyszerű tényközlés, mely hírt ad a valóságról, hanem maga a valóság. A Prédikátor könyvének ma olvasott nyers és súlyos mondatai nemcsak szembesítenek azokkal a nagy tényekkel, melyek mellett könnyedén elsiklik az ember figyelme, hanem arra késztet, hogy e tények mögé is nézzünk. Mert bár hozzánk, a mi pár évtizednyi életünkhöz képest a föld és a kozmosz éveinek száma szinte örökkévalóságnak tűnik, Jézus mégis ezt mondja: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” Az arányok most megfordulnak: Krisztus nélkül minden hiábavalóság, a hegyek és vizek, az egész naprendszer értelmetlen, vele azonban a legkisebb dolog, egy asztal megterítése, egy dolgozat kijavítása vagy egy szenvedő könnyeinek letörlése is világépítő tett. Azt az új világot építi, mely Jézus megdicsőült testében már részesült az örök isteni létezésben.

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a mai Olvasmányban adott tanítást, mely szívünket a Te méreteidre tágítja. A lélek szanatóriumi kezelése ez az elmélkedés: tüdőnk megtelik egészséges hegyi levegővel, szemünk végre nyugalmat talál a hiúság vásárán páváskodó karrierizmus és testiség látványaitól, s lelkünk örömmel telik el, hogy a teremtett világ csodái, az értelmünk számára befoghatatlan méretű világegyetem csakis Érted, Általad és Benned áll fenn, aki a mi testvérünkké lettél, s nem mulandóságra, hanem el nem múló boldogságra szánsz bennünket.

2018. szeptember 26., szerda

Évközi 25. hét

Péld 30,5-9

Isten minden szava állja a tüzet, védőpajzs ő azoknak, akik benne bíznak. Szavaihoz mit sem szabad hozzátenned, hogy meg ne korholjon és hazugságban ne maradj! Két dolgot kérek tőled, ne tagadd meg tőlem, mielőtt meghalok: Tartsd távol tőlem a hamisságot, hazugságot! Ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot! Csak annyit adj ennem, amennyi elegendő, hogy jóllakván meg ne tagadjalak, és ne mondjam: ,,Ki az az Úr?'' vagy szükségtől hajtva ne lopjak, és meg ne gyalázzam Istenem nevét!

Lk 9,1-6

Ezután összehívta a tizenkét apostolt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására. Majd elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsák meg a betegeket. Azt mondta nekik: ,,Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két köntösötök se legyen! Amelyik házba betértek, ott maradjatok, és onnan induljatok tovább! Ha pedig valahol nem fogadnak be titeket, a várost elhagyva, még lábaitok porát is rázzátok le bizonyságul ellenük!'' Útra keltek tehát, bejárták a falvakat, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt.


Mennyi minden szépet lehetne kérni Istentől! A mai napon azonban Isten igéje két meglepő ajándék kérésére tanít, melyekről első látásra nem is gondolnánk, mennyire fontosak. Az első a hazugságtól való mentesség adománya. Ez elsősorban nem a másoknak való hazugságra, hanem az önbecsapásra vonatkozik. Arra, amiről tegnap is elmélkedtünk, s amely a lelki élet legveszélyesebb kísértése. Aki a saját lelkének is rendszeresen hazudik, az lelkileg kettészakadt emberré válik. A skizofrénia lelki változata ez, s könnyen a végső romlás, a kárhozat kezdete lehet.

Sokszor a szentek bűntudata, önmarcangolása tűnik betegesnek, holott voltaképpen ők azok, akik egészségesek voltak és tisztán láttak. Napjában többször elismerték és hangosan megvallották bűnös voltukat, azt, hogy vétkeik miatt kárhozatot érdemeltek, s csak Isten irgalma mentette meg őket. De nagyon fontos, hogy nem úgy általában nevezték magukat bűnösnek, mert nagyon is könnyű és ismét csak az önbecsapás rafinált formája a világ legnagyobb bűnösének nevezve felmentést adni magunknak mindenfajta erkölcsi követelmény alól. Azt kérni Istentől, hogy óvjon meg a saját lelkünknek való hazugságtól, magában foglalja, hogy máris felnyílt a szemünk erre a veszélyre. Nemcsak kérni kell Istentől, hanem dolgozni is érte. Isten színe elé tárni lelkünk nyomorúságát, és elhatározásainkat, tetteinket kiszolgáltatni az ő ítéletének. Ebben az összefüggésben értendő a másik ajándék, a megmenekülés a gazdagságtól és a nyomortól, mert a gazdagság – testi, szellemi és lelki értelemben egyaránt – túl nagy kísértés volna, de a nyomor is, a nélkülözés is bukásunkat okozhatná, hiszen mi nem vagyunk még a vértanúságra érettek.

Urunk Jézus, segíts, hogy a kapott javakat megbecsülve, a mindenkori kegyelemmel megelégedve,nagyzolás és hamis szerénykedés nélkül járjuk utunkat, mindenkor eszünkben tartva, kinek tartozunk hálaadással mindenért. Óvj meg, kérünk, a túlságosan nagy próbatételtől, amelyben gyöngeségünk miatt elbukhatnánk, és adj állhatatosságot, hogy napról napra kitartsunk a jóban.

2018. szeptember 25., kedd

Évközi 25. hét

Péld 21,1-6.10-13

Olyan a király szíve az Úr kezében, mint a vízfolyás, ahová akarja, oda irányítja. Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra. Irgalmasságot és igazságot tenni kedvesebb az Úr előtt az áldozatnál. A szemek fennhéjázása szívbeli felfuvalkodás, a gonoszok szövétneke a bűn. A szorgalmas igyekezet mindig gyarapodásra vezet, de mindaz, aki lusta, folyton szegénységben lesz. Aki csalárd nyelvvel gyűjt kincset, hiú és esztelen, és beleakad a halál tőreibe. A gonosz lelke kártevés után áhít, és társán meg nem könyörül. Ha az arcátlan bűnhődik, tanul belőle a kicsiny, és ha követi a bölcset, okulást merít. Az igaz a bűnös házát szemmel tartja, hogy a gonoszokat a rossztól visszatartsa. Aki bedugja fülét a szegény kiáltására, maga is kiált majd, és nem lesz, aki meghallgassa.

Lk 8,19-21

Odajöttek hozzá az anyja és testvérei, de nem juthattak hozzá a sokaság miatt. Szóltak neki: ,,Anyád és testvéreid kinn állnak, látni akarnak téged.” Ő azonban ezt felelte nekik: ,,Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják és megcselekszik.”


Leszámítva a teljesen elvakultakat, több-kevesebb kételye azért mindegyikünknek van döntéseinket és választott cselekvési módunkat illetően. Ezért tanácsot kérünk, vagy legalábbis megkérdezzük mások véleményét. Persze, itt is hajlamosak vagyunk egy bizonyos elfogultságra, mert többnyire nem akárkitől kérünk tanácsot, hanem elsősorban olyanoktól, akiktől helyeslést és megerősítést várunk. (A legtöbbünknek nem nehéz olyan „jó barátot” találnia a környezetében, aki a legnagyobb örömmel ad igazat neki.) És persze úgy adjuk elő a dolgot, hogy az általunk tervezett lépés előnyeit ecseteljük, a hátrányait, illetve más lehetséges megoldások pozitívumait homályban hagyjuk. Ily módon valószínűleg körülbelül azt a tanácsot fogjuk kapni, amit szerettünk volna hallani, s mindjárt szentesítve érezzük azt, amit belül már el is döntöttünk.

Ha azután megtettük, amit elterveztünk, de lényegében helytelen választásunk miatt csak marad bennünk valami lelkifurdalás, akkor igyekszünk az egyre nyilvánvalóbb rosszat zárójelbe téve a jót hangsúlyozni. Például egy bűnös szerelmi kapcsolatban azt, hogy a másikat ezáltal a hitre vezetjük. Végül pedig, amikor rá kell döbbennünk, hogy az út, amelyet választottunk, zsákutca volt, nincs tovább, elkezdjük megmagyarázni, hogy mindez miért volt mégis jó, hasznos, sőt szükséges. Micsoda hazugság, önáltatás! Mintha bizony Isten nem adhatta volna meg ugyanezt a jót vagy még többet, ha nem a könnyebb, szélesebb, vonzóbb utat választjuk, hanem kitartunk az igazságért vívott kemény harcban! S ha mégis valami jó jött ki a rossz döntésből, az semmi esetre sem a rossz döntés gyümölcse, hanem Isten végtelen bölcsességének és irgalmának ajándéka.

Urunk Jézus, megvalljuk Neked, hogy sokszor tévedtünk hamis útra, de nem akartuk belátni, beismerni, hogy hibáztunk. Eltévelyedésünket sokszor még utólag is megpróbáltuk igazolni, és azzal takaróztunk, hogy ha nem úgy tettünk volna, ahogy, akkor nem szolgáltattunk volna alkalmat Neked, hogy irgalmasságot gyakorolj velünk. Bocsásd meg, kérünk, kevélységünket, s nevelj kudarcaink őszinte beismerésére, mely igaz bűnbánatra és Hozzád való megtérésre vezet bennünket.

2018. szeptember 24., hétfő

Szent Gellért püspök

Bölcs 3,1-9

Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek.

Mt 10,28-33

Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.


A két „Ne féljetek!” Isten határtalan gondviselésébe vetett bizalomra szólít fel, a közöttük elhangzó „Féljetek...” pedig felelősségünket hangsúlyozza. Az Isten iránti bizalom ugyanis nem vakmerő, a következményekkel mit sem törődő. Benne van az üdvös félelem attól, hogy elronthatjuk a jót, amit Isten bennünk és rajtunk keresztül akar művelni a világban. A testi haláltól nincs mit félnünk, az úgyis elkerülhetetlen, és végső soron nem tud ártani nekünk; ha meg akarjuk óvni életünket, akkor is elveszítjük, s ráadásul még az örök életet is kockára tesszük.

Jó tudni, hogy életünknek tétje van, és nem független tőlünk, hogy üdvözülünk-e vagy sem. A determinizmus és a reinkarnáció tana egyaránt megfoszt felelősségünktől. Az egyik azzal, hogy tagadja akaratunk szabadságát, a másik meg azzal a tanítással, hogy következő életeinkben majd helyrehozzuk, amit most rosszul tettünk. A kereszténység ellenben az itt és most szentségére hív. Körülményeink meghatározása nem a mi feladatunk, és igazából akkor lehetünk nyugodtak, ha nem azt értük el ebben az életben, amit mindenáron szerettünk volna, mert ez annak a jele, hogy kiengedtük kezünkből sorsunk irányítását. A mi feladatunk nem az irányítás, hanem az állandó készenlét és az engedelmesség annak, aki az örök haláltól megmentett és minden hajszálunkat számon tartó személyes szeretettel gondoskodik rólunk.

Urunk Jézus, erősítsen bennünket Szent Gellért püspök és vértanú példája, segítsen közbenjárása, hogy ne a helyek, a módok és az időpontok után kutakodjunk, hanem mindenestül átadva magunkat Neked hasznos eszköz legyünk a Te kezedben, s életünkkel, halálunkkal egyaránt megdicsőítsünk Téged.

2018. szeptember 23., vasárnap

Évközi 25. vasárnap

Bölcs 2,17-20

Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert – amint mondja – oltalomban részesül!”

Jak 3,16 - 4,3

Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet. Az a bölcsesség pedig, amely felülről származik, először is szemérmes, azután békeszerető, szerény, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkezik, s nincs benne tettetés. Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők. Honnan a háborúság és civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek, – azért, mert nem kértek. Kértek és nem kaptok, – mert rosszul kértek, azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok.

Mk 9,30-37

Ezután eltávoztak onnan és átmentek Galileán; ő azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. Közben pedig oktatta tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. Azok nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni. Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: „Miről beszélgettetek az úton?” Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.” Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.”


A mai napon Isten igéje mintegy tükröt tart elénk. Nem elég ugyanis az igaz üldözését, a nyilvánvaló gonoszságot elítélni, de becsületesen magunkba is kell tekintenünk, hogy vajon nem ugyanannak a szűklátókörűségnek, evilági logikának vagyunk-e a rabjai mi is, mint Isten ellenségei? Mert bizony nemcsak a gonoszok, de gyakran a jók, a hívők, a templomba járók is úgy gondolkodnak Istenről, hogy ha ő tényleg mindenható és igazságos, akkor közbe kellene lépnie, és nem szabadna hagynia, hogy ártatlan szolgáit igazságtalanul bántalmazzák. A történelem során nem egy esetben meg is történt, hogy az Úr csodás módon kimentette szolgáit a gonoszok kezéből, de még többször maradt látszólag tétlen, amikor nem avatkozott be, hanem együtt szenvedett az ártatlan igazzal.

A végső igazságszolgáltatást ugyanis nem hozza előre, a történelem idejébe, hanem akkorra tartogatja, amikor a földi élet, azaz a bűnbánattartás és az érdemszerzés ideje véget ér. Hiszen ha mindig csak itt, ezen a világon szolgáltatna igazságot, nem tehetné nyilvánvalóvá, hogy nem a halálé az utolsó szó, és a szabad akaratot is korlátozná, mert sokan evilági érdekből, s nem szívből, hittel pártolnának hozzá. Akkor pedig a földi életnek alig volna tétje, és a szeretet ingyenessége végképp nem érvényesülhetne. Még a tanítványok is alapos leckét kapnak, amikor egymás között arról vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb. Mert nagy dolog Krisztusért mindent elhagyni, de még nagyobb dolog kilépni abból a logikából, amely mások számára a rosszért azonnali büntetést, a maga számára viszont minden egyes szolgálatért, áldozatért mindjárt jutalmat vár.

Óvj meg, kérünk, Urunk Jézus, kegyelmeddel a méricskéléstól, a nagyravágyástól és a karrierizmustól, mely megzavarja hitünket, és életeket, testvéri kapcsolatokat tehet tönkre. Add meg nekünk a gyermeki bizalom és egyszerűség ajándékát, s tégy minket állhatatossá, hogy éberen őrködjünk szívünk felett, és újra meg újra Rád bízzuk egész életünket.

2018. szeptember 22., szombat

Évközi 24. hét

1Kor 15,35-37.42-49

Azt mondhatná azonban valaki: ,,Hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő?” Balga! Amit vetsz, nem kel életre, ha előbb meg nem hal. És amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem a puszta magot, például a búzáét vagy másét. Így van a halottak feltámadása is: romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel; szégyenben vetik el, dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, erőben támad fel; érzéki testet vetnek el, lelki test támad fel. Ha van érzéki test, van lelki test is. Ezt mondja az Írás is: ,,Ádám, az első ember, élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a lelki az első, hanem az érzéki, csak azután a lelki. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek képét is.

Lk 8,4-15

(...) Nektek adatott, hogy megismerjétek Isten országának titkait, másoknak csak példabeszédekben, hogy nézvén ne lássanak, és hallván ne értsenek. Ez tehát a példabeszéd: A mag Isten igéje. Az útfélre hullott magok azok, akik hallgatják, de azután eljön az ördög, és kiveszi az igét szívükből, nehogy higgyenek és üdvözüljenek. A kősziklára hullott magok azok, akik, amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nincs gyökerük; egy ideig hisznek, a kísértés idején azonban elpártolnak. A tövisek közé hullott magok azok, akik hallgatják, de az élet gondjai, gazdagsága és gyönyörűségei később elfojtják bennük az igét, és gyümölcsöt nem teremnek. Amelyik pedig jó földbe esett, azokat jelenti, akik tiszta és jó szívvel hallgatják az igét, megtartják, és gyümölcsöt hoznak állhatatosan.


A mai Szentleckében az Apostol az új, a feltámadott élet csíráját maghoz hasonlítja, az Evangéliumban pedig Jézus Isten igéjét nevezi magnak. S ez a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Jézus Krisztus példabeszédei nem csupán érzékletes, képi megfogalmazásai a szellemi valóságnak, tanítása – mivel ő teremtő Isten – nem pusztán az értelemhez szóló igazság, hanem életcsíra: részesedés Isten szentháromságos életéből. Ezért tanításának befogadása sem fogalomalkotás, hanem fogantatás (talán ezért van, hogy a – romlatlan – női lélek sokszor fogékonyabb rá, mint a túlságosan is a racionalitásra hagyatkozó férfié). Az isteni Magvető, Jézus Krisztus szívünkbe, azaz személyiségünk legmélyébe veti az örök élet csíráját, hogy az – ha tanítását jó földként befogadjuk – szárba szökkenjen, kivirágozzék és az utolsó napon meghozza a romolhatatlan, isteni életet bőséges termését.

Az ige hirdetésének és befogadásának órája ezért az örök élet fogantatásának és születésének ideje. Nagyon sokszor, minden áldott nap gondolni kell erre, és szüntelenül hirdetni az Egyházban. Ez kell hogy legyen az újraevangelizáció legfontosabb üzenete, mert eddig sok keresztény nem is hallotta, vagy ha hallotta, nem figyelt rá, vagy nem tud mit kezdeni vele.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a mindennapi szentírásolvasás és elmélkedés óráját, melyben tudatosul bennünk, hogy elvettetett szívünkbe az örök élet magja, s így már átmentünk az örök halálból az örök életbe. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy úgy hallgassuk és fogadjuk szívünkbe igédet, úgy járuljunk szentáldozáshoz, s úgy éljünk egész nap, hogy ez az élet egyre növekedjék és bontakozzék bennünk.

2018. szeptember 21., péntek

Szent Máté apostol és evangélista

Ef 4,1-7.11-13

Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége.

Mt 9,9-13

Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot”. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”


Egy emberi hívásra csak kellő megfontolás után szabad válaszolni, amikor azonban Isten hív, és ezt megérzi a lelkünk, akkor egyszerűen csak fel kell állnunk és követnünk kell őt. Az, hogy Máté szó nélkül felállt, és követte Jézust, önmagában is bizonyíték arra, hogy Jézus Isten nevében és az élő Isten tekintélyével lépett fel. A Jézussal és a jézusi örömhírrel való találkozáskor nincsen helye a fontolgatásnak, mérlegelésnek. Aki fontolgat, nem követi Jézust. Nincsen helye a mentegetőzésnek sem, hogy bűnös voltunk miatt alkalmatlannak mondjuk magunkat. Hiszen melyikünk lenne bűn nélkül való? S melyikünk tudná saját magát alkalmassá tenni Jézus követésére? „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” – mondja Jézus, s ez igaz az ő követésére is. Mint ahogy a betegtől azt várjuk, hogy betegségével forduljon orvoshoz, nem pedig azt, hogy csak akkor merjen az orvos elé állni, ha már meggyógyult, úgy éppen azáltal gyógyul a lélek, ha fontolgatás, fenntartások és visszafordulás nélkül Jézus nyomába szegődünk. Mindazok, akik az Egyház történelme folyamán úgy követték Jézust, ahogy Máté, meggyógyultak, boldog és kiteljesedett életű emberek lettek.

Nagyon sok múlik az induláson. Ha már az indulást elrontja a számítgatás, a túlzott félszegség, a kislelkűség, mit lehet várni az út folyamán, a próbatételek között? Ha azonban jól rajtolunk, ha értelmünket, akaratunkat és érzelmeinket, teljes emberi egzisztenciánkat egy irányba fordítjuk, s úgy indulunk, nagy esélyünk van a sikeres célba érésre és az örök győzelemre.

Urunk Jézus, Te elhaladsz mellettünk is, miközben a pénzváltó asztalnál ülünk, vagy épp az élet piacterén ácsorgunk tétlenül. Ne engedd, kérünk, hogy hallatlanra vegyük a szót, melyet nekünk mondasz, személyesen: „Kövess engem!” Ne engedd, hogy magyarázkodásba kezdjünk vagy még mindig kifogásokat keressünk, hanem Szent Máté apostol közbenjárására add meg nekünk, hogy legyen bátorságunk mindent otthagyva nyomodba szegődni és valódi tanítványoddá lenni. Segíts, hogy megtanuljuk, mit jelent az „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot”, és engedjük magunkat kegyelmed által irgalmas szívű testvérekké, az isteni irgalmasság követeivé formálni.

2018. szeptember 20., csütörtök

Évközi 24. hét

1Kor 15,1-11

Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint félresikerültnek, megjelent nekem is. (...)

Lk 7,36-50

Egy farizeus meghívta, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába és asztalhoz telepedett. És íme, egy asszony, aki bűnös volt a városban, amint megtudta, hogy a farizeus házában étkezik, kenetet hozott egy alabástrom edényben. Megállt hátul a lábainál, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta azokat, és megkente a kenettel. Amikor a farizeus, aki meghívta, látta ezt, így szólt magában: „Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, aki őt érinti, vagyis hogy bűnös.” Jézus ezt válaszolta neki: „(...) Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot nem adtál nekem; ez meg, amióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az asztaltársak ezt kezdték mondogatni magukban: „Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” Ő pedig így szólt az asszonyhoz: „A hited megszabadított téged; menj békével.”


A mai Szentleckében olvasható bevezető után Pál összefoglalja evangéliumát, melyet tanúk is igazolnak. Ez az az apostoli hitletétemény, amelyet azóta is hűségesen őriz az Anyaszentegyház. Csak ennek a hitnek megtartása által nyerhetjük el az üdvösséget. Más hiten lévő jóakaratú emberek más, titokzatos módon részesülnek Krisztus megváltásának bűnt eltörlő, Istennel örökké egyesítő kegyelmében, mi, Krisztus-hívők azonban egy elferdített keresztény hittel nem juthatunk üdvösségre. Ha nem hisszük mindazt, amit az egy, szent, apostoli és egyetemes egyház hisz, akkor hiába lettünk hívőkké.

Valaki a mai nap Evangéliumára hivatkozva esetleg ellene vethetné: minek a dogmák, hiszen ez a bűnös nő is megigazult Jézushoz járulván csak azért, mert szeretett. Igen, csakhogy ha ez a bűnös nő bármely más férfi lábára öntötte volna az illatos olajat és neki mutatta volna ki a szeretetét, az legfeljebb szép és dicséretes cselekedet lett volna, ám bűnbocsánatot semmi esetre sem szerzett volna számára. Ez a bűnös nő – akit a hagyomány Mária Magdolnával azonosít – nem csupán egy férfihez ment oda, aki iránt tiszta rajongást érzett, hanem az Istenemberhez járult, aki egyedül bocsáthatja meg a bűnöket a földön. Mindez pedig Jézus kereszthalála és feltámadása által lett nyilvánvaló, mert akkor derült ki egyértelműen, hogy a Mester nem más, mint az Úr, vagyis hogy Jézus az Isten Fia. Márpedig pontosan ez az apostoli hitletétemény központi magja, ahogy Szent Pál is írja: „Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint.”

Urunk Jézus, mi nem járulhatunk úgy Hozzád, mint Mária Magdolna, hogy lábadat könnyeinkkel öntözve fejezzük ki szeretetünket Irántad, de megvalljuk, hogy Te vagy az Isten Fia, aki bűneink bocsánatáért meghaltál és megigazulásunkra feltámadtál. Fogadd szívesen ezt a hitvallást mint hódolatunk és ragaszkodásunk kinyilvánítását, s add kegyelmedet, hogy e hitvallásból erényes élet fakadjon, mely igazolja Irántad való szeretetünket.

2018. szeptember 19., szerda

Évközi 24. hét

1Kor 12,31 – 13,13

(...) Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.

Lk 7,31-35

Ugyan kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Kihez hasonlók ők? Hasonlók a piacon üldögélő gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymásnak: „Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem sírtatok!” Mert eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik és bort nem iszik, és azt mondjátok: „Ördöge van!” Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok: „Íme, a falánk és borissza ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” De a bölcsességet igazolja annak minden fia.


Honnét tudjuk, hogy van-e bennünk szeretet vagy nincs? Amiről azt hittük, merőben szeretetből tettük, arról jobban megvizsgálva bizony kiderül, hogy kilencven százalékban önös érdek, számítás és saját nagyszerűségünkben való önelégült tetszelgés volt. Csak aki egyszer eljut oda, hogy könnyek között bevallja, hogy nem is tud szeretni, hogy benne egy csepp szeretet sincs, az indulhat el az igazi szeretet útján. Mert ő éppenséggel azért sírta el magát, mert rádöbbent arra, amit a Szent Pál-i kijelentés második fele jelent: semmi sem vagyok. A Krisztusban hívőt pontosan a szeretet rémületes hiánya leplezi le önmaga előtt, és tárja fel igazi nyomorúságát.

De ahol könny és ilyen megrendült vallomás fakad, ott a szabadulás lehetősége is felcsillan. A régi szeretet tökéletlenségét, hamis és önző voltát felismerve és megsiratva szívünkben életre kelhet az új, a krisztusi szeretet, melyet az ő irántunk való szeretete táplál mindörökre. Már az is, hogy képesek vagyunk sírva fakadni azon, hogy nem tudunk szeretni, azért lehetséges, mert találkoztunk Krisztus végtelen nagy szeretetével, van tapasztalatunk arról, hogy ő mennyire szeret minket. Ahelyett hát, hogy tovább keseregnénk azon, hogy nem tudunk s hogy miért nem tudunk szeretni, inkább arra figyeljünk, hogy Krisztus feltétel nélkül és végtelenül, öröktől fogva és mindörökre szeret bennünket, és maradjunk is meg az ő szeretetében.

Urunk, Jézus Krisztus, világosítsd meg értelmünket, hogy belássuk és őszinte szívvel megvalljuk Előtted, hogy amit szeretetnek neveztünk az életünkben, az legtöbbször nem volt más, mint puszta önzés, és hogy Nélküled egyáltalán nem vagyunk képesek szeretni. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy a Te szeretetedet megtapasztalva és szeretetedben megmaradva eljussunk arra a szeretetre, melyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében, mely nem a mi gyarló, leginkább csak a szeretet érzéséhez ragaszkodó szívünkből, hanem a Te szentséges Szívedből fakad.

2018. szeptember 18., kedd

Évközi 24. hét

1Kor 12,12-14.27-31a

Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai. Az egyházban Isten egyeseket előszöris apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát. Vajon mindnyájan apostolok? Vajon mindnyájan próféták? Vajon mindnyájan tanítók? Vajon mindnyájan csodatevők? Vajon mindnyájuknak megvan a gyógyítás adománya? Vajon mindnyájan szólnak nyelveken? Vajon mindnyájan értelmezik azt? Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek.

Lk 7,11-17

Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta őt az Úr, megkönyörült rajta, és ezt mondta neki: „Ne sírj!” Majd odament, és megérintette a koporsót. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: „Ifjú! Mondom neked: kelj föl!” A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk!” És: „Isten meglátogatta az ő népét!” Az eset híre elterjedt egész Júdeában, és mindenütt a környéken.


Az áldozás, Krisztus szentségi testének vétele az ő Titokzatos Testének, az Egyháznak misztériumára irányítja figyelmünket. Ez azt is jelenti, hogy csak az áldozó, a szentséghez járuló keresztény van beavatva az Egyház titkába, csak ő látja az Egyház lényegét, hogy az az üdvösség hordozója s az örök életet adja a benne hívőknek. Persze ezt kívülállóként is lehet tudni és akár tanítani is, ismerni azonban csak az ismerheti, aki ízleli is.

Az Apostol a mai Szentleckében arra tanít, hogy Krisztus Titokzatos Testében, az Egyházban mindenkinek megvan a maga feladata, amelyet teljes odaadással kell végeznie, ahelyett, hogy másnak a feladatára, tisztségére, adományára áhítozna, s így széthúzást okozna. Teljesen rendjén való, hogy ott lakik bennünk a teljességre való törekvés, hiszen maga Isten teremtett minket ilyennek. Csakhogy a teljesség nem a feladatok, szerepek és karizmák szintjén, hanem a mindezek mélyén lévő szeretetben valósul meg, amely nélkül semmilyen hivatás, egyetlen karizma és a legnagyszerűbb áldozat sem ér semmit. Ha nem találjuk a helyünket, a szerepünket, a feladatunkat az Egyházban, ha saját hivatásunk unalmassá és íztelenné vált, ha féltékenyen tekintünk mások tisztségére vagy irigység fog el talán csillogóbb adományaik láttán, annak alighanem az az oka, hogy szem elől tévesztettük a lényeget, s nem a „mindennél kiválóbb útra”, vagyis a szeretetre törekszünk, hanem valami másra.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy ne valamely rendkívüli karizmára vagy vonzó tisztségre vágyakozzunk, de ne is vonakodjunk szolgálatot vállalni az Egyházban, hanem magunkhoz véve szentséges Testedet az Eucharisztiában, nap mint nap tökéletesedjünk a szeretetben, s betöltsük hivatásunkat Titokzatos Testednek, az Egyháznak javára.

2018. szeptember 17., hétfő

Évközi 24. hét

1Kor 11,17-26.33

A következő intézkedéssel kapcsolatban nem dicsérhetem, hogy nem javatokra, hanem károtokra gyűltök össze. Mert először is úgy hallom, hogy amikor közösségbe gyűltök, szakadások vannak köztetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy megosztottság is legyen köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek. Mikor azonban egybegyűltök, az már nem az Úr vacsorájának elköltése, mert étkezés közben mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig dőzsöl. Vajon nincsen házatok az evésre és ivásra? Vagy megvetitek Isten egyházát, és megszégyenítitek azokat, akiknek semmijük nincsen? Mit mondjak nektek? Dicsérjelek titeket? Ebben nem dicsérlek! Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!” Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Ezért, testvéreim, amikor egybegyűltök az étkezésre, várjátok meg egymást.

Lk 7,1-10

Miután ezeket a beszédeket a nép hallatára mind befejezte, bement Kafarnaumba. Egy százados egyik szolgája pedig, aki annak nagyon kedves volt, halálos betegen feküdt. Mivel hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit, és kérte őt, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg a szolgáját. Azok pedig, amikor odaértek Jézushoz, nagyon könyörögtek: „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti nemzetünket, és a zsinagógát is ő építette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze volt a háztól, a százados elküldte hozzá barátait, ezekkel a szavakkal: „Uram! Ne fáradj, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem is tartottam magamat méltónak, hogy hozzád menjek; hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, s katonák vannak alattam; és ha azt mondom az egyiknek: »Menj«, elmegy; vagy a másiknak: »Gyere«, odajön; és a szolgámnak: »Tedd ezt«, megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott. Megfordult, és az őt követő sokaságnak ezt mondta: „Bizony, mondom nektek: még Izraelben sem találtam ekkora hitet!” A küldöttek pedig, amikor hazatértek, egészségben találták a szolgát.


Szent Pál korában az utolsó vacsorára emlékezve nemcsak az átváltoztatott kenyeret vették magukhoz és az Úr kelyhét itták, hanem utána szeretetlakomát is tartottak, vagyis együtt vacsoráztak. Amikor látja az Apostol, hogy megoszlás van a hívek között, mindenki a maga vacsoráját eszi, és a gazdag nem osztja meg a szegénnyel a falatot, akkor kijelenti, hogy ez már nem az Úr vacsorája. Mélységes és újnak ható tanítás van itt elrejtve. Nem azt akarja mondani, hogy az átváltoztatás megszűnik, hogy az átlényegülés megsemmisül, hanem azt, hogy a széthúzás és elkülönülés ellentmond Krisztus keresztáldozatának. Az eucharisztiában, Jézus áldozati jelenlétében ugyanis akkora erő van, hogy ha valóban befogadnánk, átalakítaná közösségi életünket. Szent Ágoston hívja fel a figyelmünket arra, hogy nemcsak az oltár szentségét nevezzük Krisztus Testének, hanem az Egyházat is, a mi közösségünket. Ezért a közöttünk lévő szakadások nem egyszerű erkölcsi vétségek, hanem egyfajta szentségtörés: Jézus testének újbóli keresztre feszítése.

Ne éljünk vissza az evangélium és a liturgia szavaival! Ne gondoljuk, hogy az a felkiáltás, amit a mai Evangéliumban a római százados ajkáról hallunk s amit minden szentmisén elismétlünk (vajon azzal az őszinte hittel és alázattal, mint ez a százados?): „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, önmagában elegendő ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel menjünk áldozni. Mert nem csak a súlyos bűn állapotában végzett áldozástól kell tartózkodni. Kétes értékű az az áldozás is, amikor nincs súlyos bűnünk, de a mise végén semmire nem érzünk indíttatást, amikor nem vagyunk egységben testvéreinkkel, s nem munkálkodunk azon, hogy a széthúzás megszűnjön.

Urunk Jézus, óvj meg, kérünk, attól, hogy szentségi életünk kiüresedjék, hogy ellanyhuljunk az életszentségre és a szeretetben való egységre törekvésben. Add nekünk kegyelmesen, hogy az eucharisztia vétele táplálja bennünk az isten- és emberszeretet lángját, minden egyes szentáldozás egyre jobban Tehozzád hasonítson bensőnkben, és mind inkább kibontakoztassa közöttünk Titokzatos Tested teljes valóságát.

2018. szeptember 16., vasárnap

Évközi 24. vasárnap

Iz 50,5-9a

Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Íme, az Úristen megsegít engem, ki mondhat bűnösnek? Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha, moly emészti meg őket.

Jak 2,14-18

Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: „Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.” Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet.

Mk 8,27-35

Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők azt felelték neki: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Péter felelt neki: „Te vagy a Krisztus.” Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.


Amikor tettekről beszélünk, ne csupán a külső, megfogható cselekedetekre gondoljunk, hanem a nagy, belső döntésekre is, amelyek meghatározzák az ember életének irányát, amelyek fonalára felfűződnek a mindennapok konkrét tettei. A Krisztusba vetett hit természeténél fogva megköveteli, hogy mély, belső döntéssel elkötelezzük magunkat mellette, mert Isten már döntött, és elkötelezte magát mellettünk, s ennek nyilvánvaló bizonyságát is adta, amikor a Fiúisten megtestesült értünk, a mi üdvösségünkért. A Krisztusba vetett hit belső logikájából következik, hogy mi is odaadjuk magunkat neki, testestül-lelkestül, vagyis visszavonhatatlan döntéssel elkötelezzük magunkat – a szentségi házasságban, illetve a mennyek országáért vállalt szüzességben. Olyan tett ez, amelynek valóban hitből kell születnie, nem elég, ha csupán érzelmi fellángolás vagy ösztönös vonzódás eredménye.

Aki azután kitart egyszer meghozott hitbéli döntése mellett, annak élete istentiszteletté válik, mindennapi cselekedetei pedig mind-mind a hit tettei lesznek, Istennek felajánlott megannyi jó illatú áldozat. Mint a jó földbe hullott mag, kicsírázik, szárba szökken és bőséges termést hoz. Azonban ilyen bőven termő élet nincs szenvedés és halál nélkül. A Krisztusba vetett hit egyben az ő életében és halálában való osztozás is. Ezért mondja Jézus az Evangéliumban Péternek: „Távozz előlem, Sátán!”, amikor az hallani sem akar szenvedéséről és haláláról. Csupán emberi módon gondolkodni a Messiásról végső soron ördögi dolog: a sátán is tudja, kicsoda Jézus Krisztus, de nem hajlandó mellette dönteni, vagyis nincsen hite.

Urunk, Jézus Krisztus, időről időre nekünk is felteszed a kérdést: „És ti kinek tartotok engem?”, s nem betanult hittanos választ vársz tőlünk, hanem egzisztenciális mélységű feleletet, melyet maga a Szentlélek ihlet, aki kinyilatkoztatja bensőnkben Atyádhoz való tartozásod istenemberi mélységeit. Segíts minket kegyelmeddel, hogy bármit teszünk is, mindenkor hűségesek maradjunk nagy hitbéli döntéseinkhez, Isten dolgaival törődve, s nem emberi szempontok szerint cselekedve. S ha olykor úrrá lenne rajtunk a szenvedéstől való félelem, visszhangozzék szívünkben szavad a mai Evangéliumból, mely szerint a szenvedésből élet fakad, s a szeretetben történő önátadás jutalma a feltámadás és az örök boldogság.

2018. szeptember 15., szombat

A Fájdalmas Szűzanya

Zsid 5,7-8

Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett.

Jn 19,25-27

Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután azt mondta a tanítványnak: „Íme, a te anyád!” És attól az órától magához vette őt a tanítvány.


Amikor az Úr vérében megköti az új és örök szövetséget az Atyaisten és az emberiség között, akkor azok között is új és örök szövetséget akar létrehozni, akik hisznek benne, akik már tagjai ennek az örök Isten-ember szövetségnek. Nemcsak az Istennel való szövetség új: soha nem létezett s az előzőekből elképzelhetetlen; és örök, vagyis Isten részéről végleges, olyannyira, hogy még a bűnök sem tudják szétszakítani – hiszen éppen a bűnök bocsánatában áll –, hanem ezentúl minden emberi kapcsolat új és örök, amely az új és örök szövetségben élők, a Krisztus-hívők között létesül. Tehát többé sem a házastársak, sem szülők és gyermekek, sem az igaz barátok kapcsolata nem épülhet csupán a testre és vérre, vonzalomra és rokonszenvre, közös értékrendre, hanem mindezeken túl ez a krisztusi új és örök szövetség kell hogy legyen az alapja.

Ha ez feltárul a házasságban, a családban, az a házasság, az a családi élet ragyogó jele lesz a Szentháromság közösségének, és a házastársak, szülők és gyermekek valami olyat élnek meg, amit soha senki még a történelem folyamán. Ugyanígy, ha két ember barátságában egyre inkább ez a szövetség válik alappá, ez a barátság túllépi a szokásos barátságok kategóriáját és szókészletét, s olyan tapasztalatokra vezet, melyekről csak a legnagyobb szentek tudnak hitelesen beszélni.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, ragyogtasd fel előttünk azt az új, örökkévalóságra nyíló kapcsolatot, melyet kereszt alatt álló Édesanyád és szeretett tanítványod között létesítettél. Segíts, hogy mi, akik szeretjük egymást itt a földön, merjük rászánni magunkat, s minden érzésen, élményen túl erre a létezés legvégső mélységeiben felvázolódó, új és örök szövetségre építsük kapcsolatunkat. A Boldogságos Szent Szűz, a fájdalmak Anyja közbenjárására add kegyelmedet, hogy a kereszt alatt vele állva szívünk megnyíljék misztériumaid befogadására, s feltámadásod erejéből már itt e földön megnyilvánuljon rajtunk a Te új minőségű, örök dicsőségben ragyogó életed.

2018. szeptember 14., péntek

A Szent Kereszt felmagasztalása

Szám 21,4-9

Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.” Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük. Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!” Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.

vagy:

Fil 2,6-11

Krisztus Jézus isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.

Jn 3,13-17

Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne. (...) 


Ahogy Krisztus keresztje balgaság és botrány volt az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az őskígyó halálos marását. A keresztet mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből. A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a Szentírásból, ahol az Úr vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, perelni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene.

Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Ezért a mi felmagasztaltatásunk is csak Krisztus keresztje által valósulhat meg, ez az a deszkaszál, mely képes „a hajótört világot biztos partra menteni”. Persze csak az kapaszkodik belé, aki felismeri, hogy élete Jézus nélkül zátonyra futott és hajótörést szenvedett. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, hanem csak megkerülhetetlen és értelmetlen negatívumok. Bűnnel megjelölt létezésünknek, sebzettségeinknek és hiányainknak, szenvedésünknek és halálunknak csak Krisztus keresztje adhat valódi értelmet és örök értéket.

Keresztrefeszített Üdvözítőnk, add meg, kérünk, hogy nap mint nap hittel feltekintsünk a Te szent keresztedre, mely által megszerezted számunkra a váltságot, a gyógyulást és az örök életet. Segíts minket kegyelmesen, hogy keresztedből erőt merítve tudjunk nyomodba lépni, és hordozni a magunk keresztjét, melyet Atyád üdvösségünkre szolgáló eszközül gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, s így növekedjünk az iránta való bizalomban és odaadásban.

2018. szeptember 13., csütörtök

Évközi 23. hét

1Kor 8,1b-7.11-13

Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki úgy véli, hogy valamilyen ismeretre tett szert, még nem ismerte fel, hogyan kell megismernie. De ha valaki szereti Istent, azt már megismerte Isten. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk. De nem mindenkinek van ismerete; egyesek mindmáig bálványokhoz szokva, a húst, mint bálványáldozatot eszik, és lelkiismeretük, mivel gyönge, beszennyeződik. Így a te ismereted miatt elvész gyönge testvéred, akiért Krisztus meghalt! Amikor azonban testvéreitek ellen így vétkeztek, és megsértitek az ő gyönge lelkiismeretüket, Krisztus ellen vétkeztek.

Lk 6,27-38

Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. (...) Szeressétek tehát ellenségeiteket!


Szent Pál állásfoglalása világos: „Ha étel botránkoztatja meg testvéremet, inkább nem eszem húst sohasem, hogy testvéremet meg ne botránkoztassam.” Vallási tudásról van itt szó, egészen konkrétan arról, hogy a bálványoknak áldozott, majd áruba bocsátott hús elfogyasztása a pogányságból megtért keresztényeknek lelkiismereti problémát okozott, hiszen ők csak nemrég szakítottak a bálványkultusszal. Micsoda tapintat, micsoda lelki finomság, érzékenység – vagyis: milyen nagy szeretet! Az ellenségszeretet parancsát, melyről a mi Urunk beszél a mai Evangéliumban, soha nem fogjuk tudni megvalósítani, ha nem próbáljuk úgy szeretni kevesebb ismerettel rendelkező testvéreinket, hogy a kedvükért örömmel lemondunk olyan dolgokról, amelyek számunkra nem bűnök, de őket megbotránkoztatná vagy rosszra vezetné, mert a kinyilatkoztatásból kapott tudás még nem vált egészen belsővé bennük.

Az ellenségszeretetben önmagunkon kell győzedelmeskednünk: azon az ösztönös és jogosnak tűnő, kielégülést kereső hajlamon, hogy bosszút állunk a minket ért sérelemért. Ám az önmegtagadásnak szeretteink iránti szeretetünkben is jelen kell lennie: igenis néha erőszakot kell tennünk magunkon, feladva az időbeosztásunkhoz, étrendünkhöz, ízlésünkhöz való ragaszkodást, különben előbb-utóbb szeretteink ellenére élünk és elviselhetetlenek leszünk számukra. Csak ez a kereszthordozással megjelölt szeretet lehet igazi és hiteles, csak ez részesít Istennek minden ember és minden létező iránti szeretetéből.

Urunk Jézus, mi oly gyakran azonosítjuk a szeretetet a szeretet édességével, amikor viszont önmagunkat felülmúlva, megtagadva kellene szeretnünk, megtorpanunk és lelepleződünk, mert arról, amit eddig szeretetnek hittünk, kiderül, hogy nem több, mint öntetszelgés. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy úgy tudjuk szeretni a hozzánk legközelebb állókat, hogy készek legyünk tapintatból, az ő lelki javukat szem előtt tartva erőt venni magunkon, s így eljussunk az igazi, az evangéliumi szeretetre, mely megmarad az örök életre.

2018. szeptember 12., szerda

Évközi 23. hét

1Kor 7,25-31

A szüzekre nézve nincs parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hitelt érdemeljek. Azt tartom tehát jónak a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek így maradnia. Feleséghez vagy kötve? Ne keresd az elválást. Feleség nélkül vagy? Ne keress feleséget. Ha feleséget veszel, nem vétkeztél; és ha a szűz férjhez megy, nem vétkezett. Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük lesz, én pedig meg akarlak kímélni benneteket. Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája.

Lk 6,20-26

Akkor szemeit tanítványaira emelte, és így szólt: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert kielégítenek benneteket. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, amikor gyűlölnek titeket az emberek, amikor kirekesztenek és szidalmaznak, és kivetik neveteket mint gonoszat az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben! Hiszen atyáik éppen így cselekedtek a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat! Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! Jaj nektek, amikor mindenki magasztal titeket, mert atyáik éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal!


Jézus boldogságmondásainak, az evangélium üzenetének központi magja az, hogy vele elérkezett, itt van az Isten országa, vagyis az eleven, létbeli kapcsolat az Atyaistennel Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Mindazok, akik hisznek Jézus Krisztusban, ugyanazon isteni örök életben részesülve mélyebben és örökre testvérekké válnak, mintha közös szülők gyermekei lennének. Ezt az új életet a hit és a keresztség szentsége adja meg, és az Eucharisztia vétele táplálja.

S ahogy a növényi meg az állati életnek megvan a maguk törvénye, ugyanúgy ennek az új életnek is megvan a maga egészen sajátos, totálisan új törvénye: a végtelenül tiszta, ingyenes szeretet, mely Isten belső életéből részesít. A Szentleckében ismétlődő „mintha” is arra utal, hogy a keresztény ember a szívét, életének értelmét áthelyezte egy magasabb szintre. Egyébként minden korábbi emberi fejlődés is ebbe az irányba mutat. Az önző, infantilis világot akkor hagyja el az ember, amikor egy hatalmas szeretetélmény kiszakítja, s már mindent ennek rendel alá, ezért a kapcsolatért mindent képes feláldozni. Szíve már nem az anyagban él. Ez történik, csak magasabb szinten, amikor az ember valóban találkozik Isten megtestesült Fiával, Jézussal, és elnyeri tőle a halhatatlan életet. A szíve már nem e világban dobog, hanem Jézus Szívével összekapcsolva a Szentháromság dicsőségében.

Úr Jézus Krisztus, köszönjük Neked kereszténységünket, mely nem természetünket – mármint a keresztségben kapott, új természetünket – felülmúló és ezért fojtogató erkölcsi törvények összessége, hanem az Általad megszerzett új élet, értelmes, szép és megvalósítható program, az örökkévalóságra kaput nyitó valóság. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a szentségek erőterében élve az egész teremtett világot beemeljük ebbe az életbe, mely elkezdődött bennünk a hittel és a szent keresztséggel, s a végső napon beteljesedik a holtak feltámadásával.


Boldogságos Szűz Mária, aki testedben hordoztad s a világra hoztad a mi Urunkat, Jézus Krisztust, miközben engedted, hogy életedet a saját képére és hasonlatosságára alakítsa, imádkozz érettünk, hogy példádra Szent Fiadat alázattal mi is a szívünkbe fogadjuk, és igaz cselekedetekkel e világra szüljük.

2018. szeptember 11., kedd

Évközi 23. hét

1Kor 6,1-11

Hogyan merészel közületek bárki, ha peres ügye van a másikkal szemben, a hitetleneknél keresni igazságot és nem a szenteknél? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? Ha pedig ti fogjátok megítélni a világot, talán méltatlanok vagytok arra, hogy jelentéktelen dolgokban ítélkezzetek? Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni? Mennyivel inkább világi dolgok fölött! Amikor tehát világi dolgokban pereskedtek, azokat teszitek meg bírónak, akik az egyházban semmit sem számítanak? Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat! Ennyire nincs köztetek egyetlen bölcs ember sem, aki ítéletet tudna mondani testvérei ügyében? Testvér a testvérével pereskedik, és pedig hitetlenek előtt? Egyáltalában már az is hiba nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? Sőt, ti idéztek elő igazságtalanságot és okoztok kárt, mégpedig testvéreknek! (...)

Lk 6,12-19

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. Majd lement velük és megállt egy sík helyen. Vele volt tanítványainak egy nagy csoportja és hatalmas népsokaság egész Júdeából, Jeruzsálemből, Tírusz és Szidon tengermellékéről, akik eljöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyuljanak betegségeikből. Akiket pedig tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és meggyógyította mindnyájukat.


Nem arról van szó a mai Szentleckében, hogy egy nem hívővel szemben nem védhetjük igazunkat állami törvényszék előtt. Szent Pál maga is fellebbezett a császárhoz. Azt tartja ízléstelennek, sőt Krisztus ellen való véteknek az Apostol, ha testvér a testvérrel pereskedik, illetve a testvérek ügyét viszi külső fórum elé. Nem valamilyen jogi esetről van itt szó, hanem az Egyház belső lényegéről, amelyből küldetése fakad: a Krisztustól hozott testvéri életről. Tehát családnak tartja az Egyházat, mint ahogy a mai Evangéliumban maga az Úr Jézus is, amikor tizenkét férfit választ ki apostolul, akik Izrael tizenkét ősatyját szimbolizálják, s olyan testvéri életre tanítja őket, amely nem a testen és véren alapszik, hanem a mennyei Atya teremtő és gondviselő atyaságán. Ha ez az új, lelki család belső problémáival pogány bírósághoz fordul, ha vitás ügyeiben már csak a világi hatóság tud tenni valamit, akkor az nem is család többé, csak annak összezúzott, szétforgácsolódott roncsa.

Jók a missziós közösségek, de elsősorban azoknak sem kifelé, hanem befelé kellene élniük. Az Egyház jövője az olyan megújult kicsi részegyházak, ecclesiolák kezében van, ahol ketten-hárman, négyen-öten családban vagy szüzességi fogadalmat tévők testvéri közösségében úgy vannak együtt, ahogy Urunk Jézus példát adott rá. Az igaz krisztusi út mindig ellentétes irányba vezet, mint ahogy azt a bűnbeesett ember első látásra elhatározná: ha felfelé akarunk menni, lefelé kell indulni az alázatban, ha kifelé, az emberek felé, akkor előbb saját szívünk és kisebb közösségünk mélységeibe kell alászállnunk.

Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy mindig tudjuk a helyes irányt, amerre indulnunk kell, s mielőtt kilépnénk a nyilvánosság elé, hogy hirdessük az evangéliumot, tudjunk befelé fordulni, saját szívünk és legszűkebb közösségünk, családunk felé. Tisztítsd meg szeretetünket, hogy éljük és egyre jobban megvalósítsuk azt a testvéri szeretetet, amely Isten szentháromságos életéből ered, s oda is tart vissza, s majd ezt ajánljuk fel embertársainknak.