2018. június 18., hétfő

Évközi 11. hét

1Kir 21,1-16

Ezen események után ez történt. Volt abban az időben a jezraeli Nábótnak egy szőlője Jezraelben, Áchábnak, Szamaria királyának palotája mellett. Szólt azért Ácháb Nábótnak, s azt mondta: ,,Add nekem szőlődet, hogy zöldségeskertet csináljak magamnak belőle, mivel szomszédságomban, a házam mellett van, s én egy jobb szőlőt adok érte neked, vagy ha inkább úgy tetszik, annyi értékű ezüstöt, amennyit ér.” Nábót azt felelte neki: ,,Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” (...) Polgártársai, a vének és a főemberek, akik vele a városban laktak, úgy is cselekedtek, amint Jezabel meghagyta nekik, s amint meg volt írva a levélben, amelyet nekik küldött: böjtöt hirdettek, s Nábótot a nép elsői közé ültették, s odavittek két ördögfia embert, s leültették őket vele szemben, s azok, tudniillik ezek a szinte ördögi emberek, ezt a tanúságot mondták ellene az egész sokaság előtt: ,,Káromolta Nábót Istent s a királyt” – amiért is kivitték őt a városon kívülre, s agyonkövezték. (...) Amikor Jezabel meghallotta, hogy Nábótot megkövezték, s az meghalt, ő így szólt Áchábhoz: ,,Kelj fel, s foglald el a jezreeli Nábót szőlőjét, aki nem hallgatott rád, és nem akarta azt pénzért odaadni, mert Nábót nem él, hanem meghalt.” Amikor ezt Ácháb meghallotta, azt tudniillik, hogy Nábót meghalt, felkelt, s lement a jezreeli Nábót szőlőjébe, hogy elfoglalja.

Mt 5,38-42

Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért.” Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.


Nekünk, vallásos, hívő embereknek is szólnak az olyan véres történetek, mint amelyet a mai Olvasmányban olvasunk, s arra figyelmeztetnek, hogy az isteni törvény legkisebb megszegése, a felebarát ellen elkövetett legcsekélyebb bűn is egy-egy lépés a gyilkosság felé. Hiszen a bűn sohasem elszigetelt cselekedet, hanem lavinaszerű láncreakciót előidéző jelenség; minél jobban belebonyolódik az ember, annál tehetetlenebbül sodródik, s annál jobban kényszerítve érzi magát, hogy folytassa, amit elkezdett. A gyilkosság pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, mert a bűnösnek elviselhetetlenül útjában lesz az igaz, és céljai elérésére, lelkiismeretének megnyugtatására nem talál már más módot, mint a fizikai megsemmisítést. És itt nemcsak az őrült diktátorok által levezényelt koncepciós perekre és tömeges kivégzésekre kell gondolnunk, hanem a hasonló nagyságrendű magzatgyilkosságokra is, vagy az eutanáziára, melyeknek hátterében ugyanaz a gátlástalan, megfékezhetetlen önzés húzódik meg.

Felmerül a kérdés, mi az egyén felelőssége egy olyan társadalomban, amely szentesíti a gyilkosságnak durvább vagy kifinomult formáit? Lehet-e ez alól kivonnunk magunkat? Remélhetünk-e felmentést és kíméletet megalkuvásaink miatt? Emberinek nevezhető-e egyáltalán az az élet, amely mások erőszakos halálából sarjad? Ha mindezt becsületesen végiggondoljuk, nemigen juthatunk más következtetésre, mint hogy az emberi léthez – nemcsak a keresztény, hanem egyáltalán: az emberhez méltó léthez – ebben a bűntől sebzett világban a vértanúság lehetősége szükségszerűen hozzátartozik.

Urunk Jézus, segíts minket Szentlelkeddel, hogy többre törekedjünk, mint a mindenáron való túlélésre, mely kifordít önmagunkból, és megfoszt emberi méltóságunktól. Add meg, kérünk, az állhatatosság és a Hozzád való hűség kegyelmét, mely akkor, mikor erőszakot szenvedünk, képessé tesz felülemelkedni az erőszak logikáján, és a Te értünk vállalt áldozatod halált legyőző erejéről s a győztes feltámadás reményéről tanúskodik.