2017. szeptember 11., hétfő

Évközi 23. hét

Kol 1,24 – 2,3

Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek. Velük akarta Isten megismertetni ennek a titoknak dicsőséges gazdagságát a pogányok között. Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye. Mi őt hirdetjük, amikor minden embert intünk és tanítunk teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban. Ezért fáradozom és küzdök az ő erejének segítségével, amely hatékonyan működik bennem. Azt akarom, hogy tudjátok meg, hogyan küzdök értetek, a laodíceaiakért, és mindazokért, akik nem látták szemtől-szembe személyemet, hogy a szívük megvigasztalódjék, és szeretetben összeforrva eljussanak a megértés teljességének minden gazdagságára, Isten titkának, Krisztusnak ismeretére, akiben a bölcsesség és a tudomány minden kincse rejlik.

Lk 6,6-11

Történt azután egy másik szombaton, hogy bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze elszáradt. Az írástudók és a farizeusok pedig lesték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy találjanak valamit, amivel vádolhatják. Ő azonban ismerte gondolataikat, és így szólt a elszáradt kezű emberhez: ,,Kelj föl és állj a középre!” Az fölkelt és odaállt. Azután Jézus ezt mondta nekik: ,,Kérdezlek titeket, szabad-e szombaton jót cselekedni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy elveszíteni?” Majd körülnézett mindnyájukon, és így szólt az emberhez: ,,Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze. Azok erre esztelen haragra gerjedve arról kezdtek tanácskozni egymás közt, hogy mit cselekedjenek Jézussal.


Jézus megkérdezi a farizeusokat és írástudókat, hogy szabad-e szombaton életet menteni vagy veszni hagyni. Nyílt állásfoglalásra szólítja fel őket az élet vagy a halál mellett. Ők nem válaszolnak, de tudjuk, hogy inkább a halálra szavaznak, mégpedig Jézus halálára, mert az életnek ez a túláradása, melyet többé nem tudnak hatalmuk és ellenőrzésük alatt tartani, félelmetes és elfogadhatatlan a számukra.

A bűn által megrontott világban az élet továbbadása, megszülése nem történhet másképp, mint kín és gyötrelem árán. Erről beszélt Jézus az utolsó vacsorán, amikor magát a szülés előtt álló asszonyhoz hasonlította. Erre utal Szent Pál is, amikor azt írja: „Örömest szenvedek értetek...” Nem mintha a megváltás műve, melyet Jézus Krisztus végbevitt, tökéletesítésre szorulna, hiszen azt a mi Urunk Jézus egyszer s mindenkorra végbevitte. Jézus Krisztus győzelme, az élet győzelme a halál felett visszavonhatatlanul megtörtént, de ez az élet fokról fokra bontakozik ki a történelemben. A kegyelem és az üdvösség búvópatakja Krisztusban a felszínre tört, és ellenállhatatlan erővel tart a beteljesedés óceánja felé. Senki sem szabhat gátat neki, nem lehet mederbe szorítani, új meg új utakat talál, egyre nagyobb területeket hódít meg, hogy szétterülve megitassa a szomjas földet, és éltető termékenységgel áldja meg.

Urunk Jézus, a Te megváltó szenvedésed és üdvösségszerző halálod nem szorul kiegészítésre, ám a Te misztériumodnak hirdetése, az evangélium érvényre juttatása fáradságba, küzdelembe és szenvedésbe kerül az utolsó napig, a végső beteljesedésig. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy akkor is kiálljunk az élet és az élet igéjének közvetítése mellett, ha ellenállásba és visszautasításba ütközünk, s tartsuk megtiszteltetésnek, az érdemszerzés különleges lehetőségének, hogy szenvedéseinket a Te szenvedéseddel egyesítve részt vehetünk az üdvösség művében.