2017. július 13., csütörtök

Évközi 14. hét

Ter 44,18-21.23b-29;45,1-5

Júda ekkor közelebb járult és bizakodva így szólt: „Kérlek, uram, hadd szóljon szolgád egy szót a füledbe, és ne haragudj meg szolgádra, hiszen olyan vagy, mint a fáraó! Az én uram a múltkor azt kérdezte szolgáitól: „Van-e atyátok vagy testvéretek?” Mi azt feleltük uramnak: Van egy idős apánk és egy kisöcsénk, aki az ő öregségében született. Az édes testvére meghalt, így egyedül ő maradt meg anyjától, és az apja igen szereti. Ekkor te azt mondtad szolgáidnak: „Hozzátok el hozzám, hadd lássam őt! Ha el nem jön veletek legkisebb öcsétek, ne kerüljetek többé a színem elé!” Amikor tehát felmentünk szolgádhoz, az apánkhoz, elbeszéltünk neki mindent, amit uram mondott. Amikor aztán azt mondta apánk: „Menjetek el ismét, és vegyetek egy kis gabonát nekünk”, mi azt mondtuk neki: Nem mehetünk. Ha eljön velünk legkisebb öcsénk, vele együtt elmegyünk. Mert ha ő nem lesz velünk, nem merünk annak az embernek a színe elé kerülni. Erre ő azt felelte: „Tudjátok, hogy csak kettőt szült nekem ez a feleségem. Az egyik elment tőlem, és így szóltam: Fenevad falta fel! És mindeddig nem került elő. Ha ezt is elviszitek, és valami éri az úton, ősz fejemet bánatával juttatjátok az alvilágba.” József nem tudta tovább tartóztatni magát, noha sokan álltak körülötte. Felkiáltott: „Menjen ki mindenki!” Senki más nem volt vele, amikor felfedte kilétét testvérei előtt. Aztán hangos sírásra fakadt – úgyhogy meghallották az egyiptomiak, és a fáraó egész háza –, és így szólt testvéreihez: „Én vagyok József! Él-e még az atyám?” Testvérei nagy félelmükben a rémülettől felelni sem tudtak. Ő azonban szelíden szólt hozzájuk: „Gyertek ide hozzám!” Amikor aztán közelebb jöttek, azt mondta nekik: „Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba. Ne féljetek, és ne is szörnyülködjetek azon, hogy eladtatok engem ebbe az országba! Hiszen a ti megmentésetekre küldött engem Isten előttetek Egyiptomba.

Mt 10,7-15

Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok. Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg tanításotokat: menjetek ki abból a házból vagy városból, és rázzátok le a lábatok porát. Bizony, mondom nektek: kíméletesebb sorsa lesz Szodoma és Gomorra földjének az ítélet napján, mint annak a városnak.


Amikor szembesülünk elkövetett bűnünkkel és az arra válaszoló isteni irgalommal, két veszély fenyeget. Az első, hogy nem tudjuk elfogadni, hogy Isten megbocsátott, hogy helyrehozta, amit mi elrontottunk. Természetesen kell hogy bűneink, Isten iránti hűtlenségünk elszomorítsanak, és fájdalom járja át szívünket. Ennek azonban nem szabad krónikus lelkifurdalássá változnia, amely bezár a félelem börtönébe és kétségbeesésbe hajszol. A másik veszély az előző ellentéte: az isteni irgalom csodájának megtapasztalásából azt a következtést vonjuk le, hogy mindaz, amit tettünk, szükségszerű előzménye volt annak, amit Isten tett velünk, holott bűneinket nem megmagyarázni kell, hanem őszintén bevallani és szívből megbánni.

Ez a két végletes magatartás megegyezik abban, hogy emberi logikát akar Istenre kényszeríteni, korlátozva mindenhatóságát. Figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a saját logikája szerint cselekszik, úgy rendezve a dolgokat, hogy mindig az élet, a nagyobb, a bőségesebb élet felé haladhassunk. Ahol mi bezárunk egy ajtót, ott ő egy vagy akár több másikat nyit ki előttünk, s nem kerülhetünk olyan helyzetbe, ahonnan ne volna kiút. Ha máshogy nem, hát a vészkijáraton át, amikor végső szorongattatottságunkban egyenesen Isten karjaiba vetjük magunkat.

Urunk Jézus, földi életünk labirintusában minden út végül is ahhoz az egyetlen kapuhoz vezet, amelyet Te, a mi testvérünk, akit kiszolgáltattunk és rútul halálra adtunk, áldozatoddal előre menve kinyitottál nekünk. Hálát adunk Neked megváltó művedért, mellyel megszerezted nekünk a kiengesztelődést és békét, s alázattal kérünk, hogy földi útjainkon mindenkor a Te küldetésedben járjunk, felajánlva ennek a kiengesztelődésnek és békének ajándékait mindenkinek, akihez csak betérünk.