2017. július 2., vasárnap

Évközi 13. vasárnap

2Kir 4,8-11.14-16a

Történt egy napon, hogy Elizeus próféta elindult és átment Sunembe. Lakott ott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához, s így ahányszor csak átment, mindig betért hozzá enni. Az (asszony) így szólt férjéhez: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, ott szálljon meg.” Történt, hogy Elizeus egy nap megérkezett, betért a fönti szobába és lefeküdt. Aztán így szólt szolgájához, Gehászihoz: „Mi lenne az, amivel viszonzást adhatnék az asszonynak?” Gehászi így válaszolt: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” Erre megparancsolta: „Hívd ide!” Odahívta, az megállt az ajtóban. Akkor Elizeus így szólt hozzá: „Egy esztendő elteltével ilyen idő tájt fiút dajkálsz.”

Róm 6,3-4.8-11

Testvéreim! Mi, akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségére feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg: a halál nem uralkodik többé rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, és most az Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Mt 10,37-42

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.


A magát szelídnek és alázatos szívűnek kijelentő Jézus kemény szavakkal szól hozzánk, amikor – látszólag az apánk és anyánk iránti tisztelet isteni parancsa és a gyermekeink iránt a Teremtőtől belénk oltott ragaszkodás ellenében – azt állítja, hogy aki jobban szereti apját vagy anyját, fiát vagy lányát, mint őt, az nem méltó hozzá. Pontosan kell látnunk, hogy ez a ’jobban’ nem az érzelmi kötődés fokozatait állítja szembe, hanem a szeretet két minőségét: a test és vér diktálta, ösztönös szeretetet és az ember természetfeletti hivatását, Istenre való képességét. Jézus nem a gyermeki ragaszkodásról és a gondoskodó szülői szeretetről, hanem a túlságosan földies kötődésről jelenti ki, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését. Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is, mely gúzsba köti emberségünket.

Egészen más az, amikor mi magunk valljuk meg méltatlanságunkat, ahogy tette a kafarnaumi százados vagy Péter apostol, és más, amikor az Úr mondja nekünk: „Nem vagy méltó hozzám.” Méltatlanságunk tudata alkalmassá tesz az Úr szent cselekvésének befogadására, ellenben a földies ragaszkodások, az önmegvalósítási törekvések éppenséggel alkalmatlanná. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torzóvá, csonka személyiséggé. Ha azonban korlátainkkal, életünk töredékességével és a szenvedés szükségszerűségével szembesülve készségessé válunk arra, hogy mindezt Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viseljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem felemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

Urunk Jézus, bevalljuk, hogy gyakran mi is húzódozunk attól, hogy Téged válasszunk, és keresztünket felvéve kövessünk Téged. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy önmegvalósítás helyett az Atya akaratát valósítsuk meg életünkben, azaz a szeretet cselekedetei és a szeretetből vállalt szenvedés által napról napra igyekezzünk a Te képedre és méreteidre alakulni.