2017. július 6., csütörtök

Évközi 13. hét

Ter 22,1-19

Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: „Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Isten akkor azt mondta neki: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!”

Mt 9,1-8

Ezután beszállt a bárkába, átkelt a tengeren és elment a saját városába. Ekkor íme, odahoztak hozzá egy ágyon fekvő bénát. A hitüket látva Jézus azt mondta a bénának: „Bízzál, fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Erre íme, egyesek az írástudók közül azt mondták magukban: „Ez káromkodik.” Jézus látta gondolataikat és így szólt: „Miért gondoltok gonosz dolgokat a szívetekben? Ugyan mi könnyebb, azt mondani: ,,Bocsánatot nyertek bűneid”, vagy azt mondani: ,,Kelj föl és járj”? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – s ekkor a bénához fordult –: Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az fölkelt és hazament. Amikor a tömeg látta ezt, félelem fogott el mindenkit, és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.


Isten nem kegyetlen, nem leli örömét szerettei gyötrődésében. Ha mégis engedi, hogy egyfajta sötétségen menjenek át, ezt azért teszi, hogy szeretetüket megtisztítsa, megerősítse és beemelje az üdvösségtörténet erőterébe. Ahhoz, hogy Isten művében részt vehessünk, meg kell ízlelnünk a halált és a feltámadást. Ábrahámnak addig kellett megtapasztalnia a halált, amíg fiával, akit szeretett, felértek a kijelölt helyre, Izsáknak meg akkor, amikor atyja, akit szeretett, megkötözte őt, és az oltárra tette, hogy feláldozza. A feltámadás pedig abban állt számukra, hogy úgy kapták vissza egymást s hallották az Úr megerősített ígéretét, hogy Isten és egymás iránti szeretetük még nagyobb mélységet nyert. Hiszen nemcsak Isten győződött meg arról, hogy Ábrahám mennyire szereti őt, hanem Izsák előtt is kinyilvánult atyjának Istenhez való feltétlen hűsége. Ennél nagyobbat pedig nem kaphat fiú az apjától.

A mi életünkben is eljön a nap, amikor Isten elkéri tőlünk azt, ami szívünknek a legkedvesebb. Lehet, hogy egy szeretett embert kell „feláldoznunk” vagy egy szép elképzelést, foglalkozást, kedvelt időtöltést. Lehet, hogy egészségünktől fosztatunk meg, mint a mai Evangéliumban szereplő béna, aki bizonyos értelemben meghalt a világ számára, kirekesztetett a társadalmi életből. Az a mozdulat, amellyel őt hordágyastul Jézus elé teszik, hasonlít Ábraháméhoz, aki Isten elé tette le fiát. Mindkettő hitből fakadó tett, melynek jutalma Isten áldása és a feltámasztás egy új életre (elsősorban a bűnbocsánat, és csak másodsorban annak külső jele, a testi gyógyulás).

Urunk, Jézus Krisztus, eléd hozzuk mindazt, akiket és amit szeretünk, eléd hozzuk nehézségeinket és szenvedéseinket, s kérünk, hogy tisztítsd meg minden viszonyulásunkat a Te szereteted kohójában, s ezáltal ajándékozz meg minket az új életre való feltámadás örömével.