2017. július 4., kedd

Évközi 13. hét

Ter 19,15-29

Amikor aztán megvirradt, így sürgették őt az angyalok: ,,Kelj fel, vedd feleségedet és két lányodat, hogy el ne vessz te is a város gonoszsága miatt!” És mivel késedelmeskedett, a férfiak megragadták a kezét, a felesége kezét, és a két leányáét, mert az Úr megkegyelmezett neki. Kivezették, a városon kívül elengedték, és így szóltak hozzá: ,,Mentsd az életedet! Ne tekints hátra, és meg ne állj az egész környéken, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz te is!” Ám Lót azt mondta nekik: ,,Kérlek, uram, hiszen kegyelmet talált előtted szolgád, s nagy volt irgalmasságod, amelyet velem cselekedtél, hogy megmentsd az életemet! Nem menekülhetek a hegyre, mert akkor utolérhet a veszedelem, és meghalok. Egy város közel van itt, oda elfuthatnék. Kicsi az, ott megmenekülhetek – ugye valóban kicsi az? - és életben maradhatok.” Erre azt válaszolta neki: ,,Íme, ebben is meghallgatom kérésedet, s nem dúlom fel azt a várost, amelyért szóltál. Siess, és menekülj oda, mert semmit sem tehetek, amíg be nem érsz oda.” – Ezért nevezték el azt a várost Coárnak. Éppen akkor jött fel a nap a földre, amikor Lót bement Coárba. Ekkor az Úr kénkövet és tüzet hullatott az Úrtól az égből Szodomára és Gomorrára, és elpusztította Isten ezeket a városokat, és az egész környéket, a városok minden lakóját, s a föld minden növényét. Lót felesége pedig, aki hátratekintett, sóoszloppá változott. Amikor aztán Ábrahám felkelt reggel, és onnan, ahol azelőtt az Úrral állt, letekintett Szodomára és Gomorrára és a környék egész földjére, azt látta, hogy olyan füst száll fel a földből, mint az olvasztókemence füstje. Így tehát Isten, amikor elpusztította a környék városait, megemlékezett Ábrahámról, és kimentette Lótot azoknak a városoknak a pusztulásából, amelyekben lakott.

Mt 8,23-27

Amikor beszállt a bárkába, követték őt a tanítványai. És íme, olyan nagy vihar támadt a tengeren, hogy a bárkát elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Odajöttek és felkeltették: ,,Uram, ments meg, elveszünk!” Ő azt mondta nekik: ,,Miért vagytok gyávák, ti kishitűek?” Majd fölkelt, rászólt a szelekre és a tengerre, s nagy csendesség lett. Az emberek pedig elcsodálkoztak és így szóltak: ,,Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?”


Meglehet, hogy most, amikor ezeket a sorokat olvassuk, életünk legcsendesebb és legbékésebb napját éljük, talán már szinte zavaróan nem történik semmi bennünk s körülöttünk. Mégsem hiábavaló, hogy a sugalmazó Szentlélek a végveszélybe jutott emberek példáját állítja szemünk elé, mert tudatosítja bennünk, hogy pillanatnyi lelkiállapotunktól függetlenül is folyik a küzdelem értünk, s üdvözülésünk leginkább a végveszélyből való kimeneküléshez hasonlít, amelyet Isten visz végbe, nem mi magunk. Nekünk csak kiáltanunk kell, majd pedig engedelmeskedni az Úr szavának.

A nyugalom napjaiban is tudatosítanunk kell, hogy szédítő mélységek felett járunk, hogy ellenünk támad a pokol a maga pusztító kénköves lángjaival és ködös, kavargó örvényeivel. A csend mögött látnunk kell a vihart, a nyugalom mögött sejtenünk a nyugtalanságot, a biztonság burkában éreznünk a teljes bizonytalanságot, hiszen igazi békességünk és csöndességünk, menekvésünk és biztonságunk nem testi-lelki egészségünkben, nem a társadalomban elfoglalt pozíciónkban, nem anyagi helyzetünkben, de még csak nem is emberi kapcsolatainkban van, hanem egyedül a teremtő és megváltó Istenben (emberi kapcsolatainkban annyiban, amennyiben Isten szeretetéből forrásoznak, s hozzá kötnek egyre jobban). Ezért a békesség és csöndesség napjaiban sincs hitelesebb imádságunk, mint az, hogy „Uram, ments meg engem, mert elveszem!”, és „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, szegény bűnösön!”. Nem önijesztgetés ez, hanem csupán reális látás és egy még nagyobb békesség forrása, mely azután a viharok idején elveszíthetetlen erő lesz számunkra. Akkor a vihar nem árthat nekünk, hanem javunkra válik, s nagyobbat lendít rajtunk előre az üdvösség útján, mint megannyi békés nap édessége.

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy ha viharba kerülünk, az arra való, hogy megtisztítson bennünket, hogy általa jobban megismerjük önmagunk gyöngeségét és a Te isteni hatalmad fönséges erejét. Engedd, kérünk, hogy Veled legyünk, Belőled éljünk a szélcsendes napokon, és testestül-lelkestül Rád hagyatkozzunk a vihar idején, egészen a Te kezedbe adva, hogy mit és hogyan használsz fel üdvösségünkre.