2017. július 1., szombat

Évközi 12. hét

Ter 18,1-15

Egy alkalommal az Úr megjelent Mamre tölgyesénél Ábrahámnak, amikor ő a déli forróság idején sátra bejáratánál ült. Ábrahám fölemelte szemét, és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, a sátor bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hoznak egy kis vizet. Mossátok meg lábatokat, és telepedjetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán továbbmehettek. Hiszen ezért tértetek be szolgátokhoz.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.” Ábrahám besietett a sátrába Sárához, és így szólt: „Végy gyorsan három adag lisztet, keleszd meg, és süss lepényt!” Azután kiment Ábrahám az állatokhoz, kiválasztott egy fiatal és erős borjút, és odaadta a szolgának, aki sietve elkészítette. Majd tejet és vajat hozott, és az elkészített borjúval együtt eléjük tette. Amíg ettek, ő ott állt mellettük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged, Sára?” Ezt válaszolta: „Itt van a sátorban.” Akkor az Úr így szólt: „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, addigra feleségednek, Sárának már fia lesz.” Sára meg ott hallgatózott Ábrahám háta mögött a sátor bejáratánál. Ábrahám és Sára öregek voltak és élemedett korúak, Sáránál pedig már megszűntek az asszonyi dolgok. Sára ezért nevetett magában, és azt gondolta: „Miután megvénültem, és az uram is öreg, lehet-e még nekem gyönyörűségem?” Ekkor az Úr azt mondta Ábrahámnak: „Miért nevetett Sára, és miért gondolta azt, hogy valóban lehet-e neki gyermeke öreg létére? Vajon van-e lehetetlen az Úr számára? A jövő évben ez idő tájt visszatérek hozzád, és Sárának fia lesz.” Félelmében Sára tagadott, és azt mondta: „Nem nevettem.” De az Úr azt mondta: „Nem igaz, mert bizony nevettél.”

Mt 8,5-17

Abban az időben, amikor Jézus bement Kafarnaumba, egy (pogány) százados járult eléje, és így szólt: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik.” Jézus így felelt: „Megyek és meggyógyítom őt.” A százados ezt válaszolta: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám. Jómagam, bár alárendelt ember vagyok, katonáknak parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: »Menj!« – elmegy; a másiknak: »Jöjj ide!« – akkor hozzám jön; és szolgámnak: »Tedd ezt!« – és megteszi.” Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony, mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben. Ezért azt mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, a választott nép fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Ott sírnak majd, és fájdalmukban csikorgatják fogukat.” A századosnak pedig azt mondta Jézus: „Menj, és legyen úgy, amint hitted.” És meggyógyult a szolga még abban az órában. Ezután Jézus Péter házába ment. Látta, hogy annak anyósa lázas betegen fekszik. Megérintette kezét, mire a láz elhagyta őt. Fel is kelt, és szolgált neki. Amikor beesteledett, sok, ördögtől-megszállott embert vittek Jézushoz. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjék Izajás próféta jövendölése: „Gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket ő hordozta.”


Nagyon veszélyes – mert látszólag evangéliumi lelkületről tanúskodó – kifogás, amikor arra hivatkozunk, hogy valamit azért nem fogadhatunk el, mert nem vagyunk rá méltók. Azonban ha csak azt fogadnánk el, amire méltók vagyunk, meg sem születtünk volna. Isten szétfeszíti az érdem és a megszolgált jutalom világának kereteit, s az ingyenesség, a nagylelkű ajándékozás világába emel. Természetesen nagyon is rendjén való, hogy mindezt nem érezzük magától értetődőnek, s hálánkba mindig vegyül egy kis szégyenkezés is: ezt nem érdemeltem meg, túlságosan is jó vagy hozzám. De ha nem tudjuk jó szívvel elfogadni az érdek nélküli szeretet nagylelkű ajándékát, emberi kibontakozásunk elé emelünk gátat. Hiszen éppen a meg nem érdemelt jóság, a megelőlegezett bizalom képes rá, hogy önmagunk fölé emeljen bennünket, s minket is nagylelkűvé, a szeretetben bőkezűvé tegyen.

A kételkedő Sárát az Úr szembesítette kishitűségével, hogy egyszerre tapasztalja meg saját méltatlanságát s ugyanakkor az Úr hatalmát. A kafarnaumi százados már erről a pontról indul. Valószínűleg ismerte Jézus korábbi csodatetteit, s azzal is tisztában volt, hogy pogány lévén nem méltó arra, hogy házában fogadja Jézust. Mégsem mondott le arról, hogy közbenjárjon nála szolgájáért. Ismerve saját hatalmának lehetőségeit, merte Jézusról feltételezni, hogy az ő hatalma még sokkal nagyobb. Mi is megvalljuk minden szentmisén méltatlanságunkat, alkalmatlanságunkat, s épp ezáltal válhatunk alkalmassá az Úr szent titkainak megünneplésére, a kegyelem befogadására. Ha úgy éreznénk, megérdemeljük a kegyelmet, már nem tudnánk befogadni, ha viszont méltatlanságunkra hivatkozva kifordulnánk a templomból, eleve lemondanánk róla.

Urunk, Jézus, hálát adunk Neked, hogy az Eucharisztiában éppen azért vagy jelen, hogy betérj hozzánk, és lakást vegyél nálunk. Ezért bár töredelmesen megvalljuk Előtted méltatlanságunkat, biztatásodra mégis vesszük a bátorságot, hogy e méltatlanság ellenére befogadjunk szívünk hajlékába, s arra kérjünk, hogy ne csupán a testi betegségtől szabadíts meg, hanem az örök haláltól, s ne csupán testi utód által tedd gyümölcsözővé terméketlen életünket, hanem részesíts bennünket kegyelmesen saját örök életed dicsőségében.