2017. július 21., péntek

Évközi 15. hét

Kiv 11,10 – 12,14

(...) Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. (...) Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén: én, az Úr. Ez a vér jel lesz számotokra a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!

Mt 12,1-8

Abban az időben Jézus szombaton vetések között ment át. Mivel tanítványai megéheztek, elkezdték a kalászokat tépdesni és enni. A farizeusok meglátták ezt és azt mondták neki: „Íme, tanítványaid azt teszik, amit szombaton nem szabad tenni.” Ő azt felelte nekik: Nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor megéhezett ő és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába és megette a kitett kenyereket, amelyeket nem volt szabad megennie, sem a vele levőknek, csak egyedül a papoknak? Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot és mégis vétlenek? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha megértettétek volna, mi jelent ez: „Irgalmat akarok és nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el a vétleneket. Mert az Emberfia ura a szombatnak.”


Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.

Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság: Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, majd feltámadt halottaiból. E két nagy isteni cselekvés találkozik abban, amit Jézus Krisztus tett az utolsó vacsorán. Ő a szenvedése előtti estén úgy ünnepelte meg tanítványaival az Úr húsvéti szabadítását, hogy egyben véghezvitte a még nagyobb szabadítást: nem csupán Izraelét, hanem az egész emberiségét; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból; nem ideigvaló módon, hanem végérvényesen. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben szabadító műve közepette a választott nép egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét, Urunk Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell szemlélnünk. Ez pedig a szombat megtartását is új megvilágításba helyezi, hiszen az többé Isten nyugalmának nem csupán aprólékos szabályok szerinti utánzása, hanem valóságos részesedés Isten legsajátosabb létmódjából.

Urunk, Jézus Krisztus, a Te megváltó halálod, feltámadásod és a Lélek kiáradása óta szívünk mélyén örök szombat van, hiszen áldozatod érdeméért Isten belső élete járja át a mi életünket, lelki módon, de valóságosan elővételezve minden ember, az emberi történelem, sőt az egész kozmosz örök jövőjét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy napról napra az Atya által öröktől nekünk szánt jövőnkhöz méltóan éljünk, s akár imádkozunk, akár dolgozunk, vágyakozzunk bemenni a nyugalom helyére, szentháromságos életed örök örömébe.

2017. július 20., csütörtök

Évközi 15. hét

Kiv 3,13-20

Mózes azt felelte Istennek: „Íme, elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok! Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: „Mi az ő neve?” – mit mondjak nekik?” Isten erre azt mondta Mózesnek: „Én vagyok az, »Aki vagyok«.” Aztán azt mondta: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az, »Aki van«, küldött engem hozzátok!” Azután Isten azt mondta Mózesnek: „Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről-nemzedékre. Menj el, és gyűjtsd egybe Izrael véneit, és mondd nekik: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Íme, meglátogattalak benneteket, és láttam mindazt, ami veletek Egyiptomban történt. Elhatároztam, hogy kivezetlek titeket Egyiptom nyomorúságából a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták földjére, a tejjel és mézzel folyó földre. Ők hallgatni is fognak szavadra. Aztán menj be Izrael véneivel Egyiptom királyához, és mondd neki: Találkoztunk az Úrral, a héberek Istenével. Most elmegyünk háromnapi járásra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak, a mi Istenünknek! Ám én tudom, hogy Egyiptom királya nem fogja megengedni, hogy elmenjetek, csak ha erős kéz kényszeríti. Ki fogom tehát nyújtani a kezem, és megverem Egyiptomot azokkal a csodáimmal, amelyet közöttük véghezvinni szándékozom, azok miatt aztán majd elbocsát titeket.

Mt 11,28-30

Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.


Úgy nem lehet az Úr Jézustól tanulni, hogy közben minden terhet elvetve magunktól azon igyekszünk, hogy életünk minél könnyebb, kellemesebb és kényelmesebb legyen. Akik nem fáradoznak és nem görnyednek, azokat Jézus nem is hívja magához, hogy megenyhítse terhüket. Teherhordozás és görnyedés nélkül nem válhatunk szelíddé és alázatossá sem, ugyanakkor magában a teherhordozás és görnyedés nem tesz szelíddé és alázatossá, mert ezek az erények a szív, tehát az ember belső szabad világának tulajdonságai.

Jézus szelídségének és alázatosságának az a forrása, hogy tudja, az Atya szereti őt azzal a szeretettel, amely előbb volt, mint ez a világ. Csak egy hallatlanul mély szerelemből meríthet az ember olyan erőt, hogy el tudja viselni még a koncentrációs táborok szörnyűségeit is anélkül, hogy eltompulna vagy állat módjára beletörődne abba, ami történik vele. Az ilyen ember kozmoszt átfogó hatalmas és édes jelenlétben él. Tudja, hogy hazavárja őt az, akinek szeretetében megnyugszik a lelke. Az ilyen ember a szeretetért viseli a terheket. Jézus az Atyáért, az Atya szeretetében viselte a kereszt rettenetes és önmagában elembertelenítő terhét. Innét forrásozik a szentek szívének világot legyőző ereje, mely szelídségben és alázatban nyilvánul meg, és a lélek nyugalmában. Amikor arra buzdítanak minket, hogy meneküljünk az élet viharaiban Jézus szívsebének titkába, arra biztatnak, hogy Jézusba beletestesülve hagyatkozzunk egészen az Atya meg nem szűnő, a világot majd egykor újjáteremtő szeretetére.

Urunk Jézus, ki a hit és a keresztség által legbensőbb istenfiúi életedben részesítesz bennünket, engedd kérünk, hogy úgy hordozzuk az élet terheit, hogy azokban mind jobban felismerjük a Te hasonlíthatatlanul édes igádat és könnyű terhedet. Add kegyelmedet, hogy soha ne feledkezzünk meg isteni kiválasztottságunkról, s a Te szelídségeddel és alázatosságoddal tegyünk tanúságot a Szentháromság világot teremtő, halottakat dicsőségre feltámasztó isteni szeretetéről, melyben szívünk nyugalmat és felüdülést talál.

2017. július 19., szerda

Évközi 15. hét

Kiv 3,1-6.9-12

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: „Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!” Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: „Mózes, Mózes!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Az Úr ekkor így szólt: „Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” Azután azt mondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Mert Izrael fiainak kiáltása felhatolt hozzám, és láttam sanyargatásukat, amellyel az egyiptomiak nyomorgatják őket. Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” Mózes erre azt felelte Istennek: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kivezessem Izrael fiait Egyiptomból?” Ő azt mondta neki: „Én veled leszek! Ez legyen a jel számodra, hogy én küldtelek: miután kivezetted népemet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni Istennek!”

Mt 11,25-27

Abban az időben így szólt Jézus: „Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.


Az isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett, Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének őstengerét az isteni örökkévalóságban.

Ha Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk, hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét. Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.

2017. július 18., kedd

Évközi 15. hét

Kiv 2,1-15a

(...) Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta, és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: „Ez a héberek gyermekei közül való!” (...) A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: „Mert a vízből vettem ki.” Azokban a napokban, amikor Mózes már felnőtt, kiment testvéreihez. Látta sanyargatásukat, és hogy egy egyiptomi ember üti az ő egyik héber testvérét. Ekkor szétnézett erre is, arra is, és amikor látta, hogy nincs ott senki sem, leütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap ismét kiment, és azt látta, hogy két héber ember civódik. Azt mondta erre annak, aki jogtalanul cselekedett: „Miért ütöd felebarátodat?” Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?” De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé.

Mt 11,20-24

Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”


Kafarnaum valóban az Úr városa. Sok jótettel és csodával ajándékozta meg ezt a várost, de mindez eltörpül ahhoz képest, amit az itteni zsinagógában hirdetett. Itt jelentette ki ugyanis, hogy ő az élet kenyere. Ám a város lakói nem figyeltek erre kinyilatkoztatásra, sem a csodák és jelek hitelesítő erejére, hanem csak azért mentek Jézus után, mert ettek az általa megszaporított kenyérből, s azt várták tőle, hogy csodáját intézményesítve oldja meg élelmezési gondjaikat. Szodoma az emberi szeretet megromlásának, a perverz szerelmeknek a városa, Kafarnaum viszont a legistenibb és legtisztább szerelem kinyilatkoztatásáé. Szodomának fogalma sem volt erről a szerelemről, de öntudatlanul, emberi szerelmének megromlásában is vágyódott utána. Kafarnaum viszont az Oltáriszentség, a szentmise és a eucharisztikus jelenlét, az Istennel való bensőséges kapcsolat városa lehetett volna, s ehelyett a kételkedés, az érzéketlen szívűség és a megátalkodottság városa lett.

Szodoma megítéltetésének mércéjét nem ismerjük, ítélkezni felette nincs jogunk, a mi megítéltetésünk mércéje azonban az Eucharisztia lesz, s jaj nekünk, ha miután megismertük, visszautasítjuk, ahelyett, hogy élnénk belőle, vagy ha halálos vétkekkel fertőzött szívvel vesszük magunkhoz, megcsúfolva az Úr szerelmes közeledését.

Urunk Jézus, a mi töredékes és gyarló emberi szeretetünknek itt a földön szüksége van kézzelfogható jelekre, hétköznapi kis csodákra, melyek segítenek emlékezetünkbe idézni az Általad végbevitt jeleket és csodákat, s így elevenné tenni Veled való kapcsolatunkat. Engedd kegyelmesen, hogy jeleiden soha meg ne botránkozzunk, hanem azokat egyre jobban megértve és szívünkbe fogadva teremjük a bűnbánat és a szeretet méltó gyümölcseit.

2017. július 17., hétfő

Évközi 15. hét

Kiv 1,8-14.22

Közben Egyiptomnak új királya támadt, aki nem ismerte Józsefet. Ez azt mondta népének: „Íme, Izrael fiainak népe túl számos és túl hatalmas számunkra. Gyertek, nyomjuk el okosan, hogy ne sokasodjék tovább. Nehogy ellenségeinkhez szegődjön, ha háború támad ellenünk, ne harcoljon ellenünk, és ki se vonuljon erről a földről!” Munkafelügyelőket rendelt tehát föléjük, hogy nehéz munkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat építettek a fáraónak: Pítomot és Rámszeszt. De minél inkább nyomorgatták őket, annál inkább sokasodtak és gyarapodtak. Ezért az egyiptomiak meggyűlölték Izrael fiait, és gyalázatosan megsanyargatták őket. Megkeserítették életüket az agyag- és téglavetés kemény munkájával, és mindenféle olyan szolgálattal, amellyel a mezei munkában nyomorgatták őket. Erre egész népének megparancsolta a fáraó: „Ha fiú születik, vessétek mindet a folyóba, ha lány, hagyjátok mindet életben!”

Mt 10,34 – 11,1

Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát (...)


Az az egyszerű figyelmetlenségnek látszó ferdítés, amellyel hajlamosak vagyunk olvasni és értelmezni Urunk szavait, örökre eltávolíthat tőle, mert szükségképpen igen fájó, elviselhetetlen csalódásokba fog sodorni. Ha valaki csak azt hangsúlyozza, hogy Krisztus követése állandó harc, sokszor a legédesebb kötelékek elszakítása és súlyos terhek cipelése, meghamisítja az evangéliumot, és Isten országa helyett előbb-utóbb a pszichiátrián fog kikötni. Ha viszont csak arra figyel, hogy Krisztus követése békességet ad, százannyit áldott emberi kapcsolatokban, és könnyű terhek vidám hordozását – akkor tagadja ennek az életnek a realitását, azt, hogy olyan világban élünk, melyet az Istentől való elszakadás gonosszá és ellenségessé tett.

Ma inkább az olyan hamis prófétából van több, aki olyat ajánl fel a világnak Krisztus nevében, amit Urunk soha nem ígért. Igaz, hogy azt mondta: „Az én békémet adom nektek”, de ezt a békességét elárultatásának éjszakáján, a világ békétlenségének rázúduló sötétségében ajándékozta nekünk; igaz, hogy azt is ígérte: aki őt követi, „százannyit kap”, atyát, anyát és testvért, de hozzátette azt is, hogy „üldözések közepette”; és valóban mondta azt is: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok”, de nem azzal folytatta, hogy „leveszem rólatok a terhet”, hanem hogy „nyugalmat találtok lelketeknek”.

Úr Jézus Krisztus, add nekünk, kérünk, a Te békességedet, mely túl van e világ háborúságain és ingatag békekötésein, túl a sztoikus nyugalmon, autogén tréningen és minden emberi próbálkozáson, ami csak a külső-belső egyensúlyra törekszik. Segíts kegyelmeddel, hogy ne sajnáljunk kegyetlen harcot vállalni a bűnnel, a bűnös világgal és régi bűnös énünkkel, hogy ha kell, kemény szakítások és mindennapi kis meghalások árán jussunk el erre a békességre, mely abból fakad, hogy Általad egészen a mennyei Atyára hagyatkozunk, végtelen szeretetére bízva földi életünket és örök sorsunkat.

2017. július 16., vasárnap

Évközi 15. vasárnap

Iz 55,10-11

Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem.

Róm 8,18-23

Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.

Mt 13,1-23

,,Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!” (...)


A mai vasárnap olvasmányai mind a földbe hullott és kicsírázó mag képével beszélnek valami természetfeletti valóságról, mely Isten kegyelméből bontakozik ki bennük. Az első örömhír – amelynek meg kell előznie az azon való elmélkedést, hogy vajon mi mennyire is vagyunk jó föld – az, hogy Isten igéje minden körülmények között beteljesíti küldetését. Igaz, ez most még nem látszik, de Isten tervei megvalósulnak, megtestesült Igéje, Jézus Krisztus által, s az egész természet sóvárogva vágyakozik, amíg Isten akarata beteljesül.

A természetről szólva nem pusztán hasonlatról van szó. Nemcsak a próféta kapcsolja össze a természetben megfigyelhető folyamatot az isteni akarat megvalósulásával, hanem ez a kettő ontológiailag mélységesen összetartozik. Az évről évre kizöldülő rét, a sarjadó vetés nem önmagában hordja értelmét. Az élettelen és élő teremtmények: hegyek és folyók, virágok és fák, madarak és négylábúak mind-mind beteljesületlenek, szépségük hiábavaló, s mindaddig alá vannak vetve „a mulandóság szolgai állapotának”, amíg a mi dicsőséges istenfiúi szabadságunk meg nem valósul. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint pusztán biológiai kapcsolat, de még annál is, mint amit a panteizmus hirdet: mi ugyanis nem a természet öntudatra ébredt, majd a végtelen körforgásba visszahulló részecskéi vagyunk, hanem az egész teremtésért felelős személyek, akiken a természet sorsa múlik. A Föld megmentése ezért sem sikerülhet pusztán külső, környezetvédelmi eszközökkel, hanem csak belső változás, az isteni élet befogadása és kibontakoztatása által.

Urunk, Jézus Krisztus, add meg nekünk, kérünk, hogy magvetésed kicsírázzon és szárba szökkenjen lelkünkben, hogy keresztény életünk szüntelen fogantatás, növekedés és gyümölcstermés legyen. Segíts kegyelmesen, hogy amint a teremtésben minden a maga természete szerint él és működik, úgy mi is a magunk természetfeletti természete szerint éljünk, felszabadulva a világi gondok, félelmek és a birtoklás csalóka világából Isten fiainak dicsőséges szabadságára, s ezáltal a teremtés is eljusson az Atyád által rendelt beteljesedésre.

2017. július 15., szombat

Évközi 14. hét

Ter 49,29-32; 50,15-26a

(...) Ennek hallatára József sírni kezdett. Ezután a testvérei maguk is eléje járultak, és földig borulva azt mondták: „A szolgáid vagyunk!” Ő azonban ezt felelte: „Ne féljetek! Ellene szegülhetünk-e Isten akaratának? Ti gonoszat terveltetek ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy felmagasztaljon engem, amint most látjátok, és sok népet megmentsen. Ne féljetek, én gondoskodom rólatok és gyermekeitekről.” Megvigasztalta tehát őket, és barátságosan, szelíden beszélt hozzájuk. Ettől kezdve Egyiptomban lakott apja egész házanépével együtt. Száztíz esztendőt élt, és meglátta Efraim fiainak harmadik nemzedékét. Manassze fiának, Mákirnak a fiai is József térdén születtek. (...)

Mt 10,24-33

Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. De ha a ház urát Belzebulnak nevezték, mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.


Ábrahám, Izsák és Jákob közös tapasztalata volt, hogy miután az Úr áldásában részesültek, s kezdtek volna beleszokni, Isten egy hirtelen mozdulattal mintha elvette volna tőlük mindazt, amiben ígéretei megvalósulni látszottak. Hasonló helyzetet mindnyájan átéltünk már, ha részt vettünk valamely műben, amellyel Isten dicsőségét akartuk szolgálni. Megtapasztaltuk az Úr vonzását, és feleltünk is rá; jelet kaptunk, amely megmutatta, mit kell tennünk, s erre buzgón neki is láttunk megvalósítani az Úr akaratát. Majd egyszerre csak azzal kellett szembesülnünk, hogy Isten magunkra hagyott, kivette a kezünkből, amit előzőleg adott, sőt mintha ellenünk fordította volna azokat, akiket szolgáltunk. Ilyenkor tanácstalanság, sőt félelem vesz erőt rajtunk, s már-már kezdjük azt hinni, hogy az egykori ígéret tévedés, érzékcsalódás volt csupán.

Ám ha nem hagyjuk elhalványulni bensőnkben azt a csodálatos látomást, amelyben Isten kinyilatkoztatta számunkra ígéretét, ha ragaszkodásunk nem gyöngül akkor sem, ha az ígéret megvalósulásáról alkotott elképzelésünk romba dől, ha akkor is megvalljuk Jézust az emberek előtt, ha üldözés jár érte, akkor megízleljük, hogy ő velünk van, s az ő Atyja minden szál hajunkat számon tartja. Hiszen az örömhír lényege éppen az, hogy nem kerülünk távol az ígéret beteljesülésétől és magától az Istentől azáltal, hogy látszólag vereséget szenvedünk, éppen ellenkezőleg: pontosan a veszteségen és a halál elszenvedésén keresztül részesülünk áldásban és olyan lelki termékenységben, amely túltesz legmerészebb álmainkon is.

„Ne féljetek!” – ezt mondja József testvéreinek, s ugyanezt mondod Te is, Urunk Jézus, méghozzá háromszor egymás után a mai Evangéliumban. Hálát adunk Neked, hogy a nekünk szóló ígéret már nem egy földre vonatkozik, hanem az isteni életben való részesedésre, s kérjük kegyelmedet, hogy az Isten ügyéért való munkálkodás s az ennek során elszenvedett üldöztetések, megpróbáltatások közepette egyre jobban egyesüljünk Veled magaddal.

2017. július 14., péntek

Évközi 14. hét

Ter 46,1-7.28-30

El is indult Izrael mindenével, amije volt. (...) Isten azt mondta neki: „Én vagyok Isten, atyád Istene! Ne félj, csak menj le Egyiptomba, mert ott nagy nemzetté teszlek téged! Lemegyek oda veled, és amikor majd visszatérsz, felhozlak onnan. József fogja lezárni a szemedet saját kezével.” (...) El is jutott Egyiptomba Jákob minden utódával: fiaival, unokáival, lányaival és egész nemzetségével együtt. Júdát közben előre küldte Józsefhez, hogy mondja meg neki, jöjjön elé Gósenbe. Amikor aztán Gósen földjére érkezett, József befogatott szekerébe, és felment apja elé Gósenbe. Amikor meglátta, a nyakába borult, átölelte. és hosszan sírt. Izrael ekkor azt mondta Józsefnek: „Most már örömest halok meg, mert láttam arcodat, és életben hagylak itt téged.”

Mt 10,16-23

Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok. Akkor halálra adja majd a testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermekek szüleik ellen támadnak és halálra juttatják őket. Gyűlöletesek lesztek minden nemzet előtt az én nevemért, de aki kitart mindvégig, az megmenekül. Amikor az egyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba. Mert bizony, mondom nektek: nem járjátok végig Izrael városait, amíg el nem jön az Emberfia.


Készek vagyunk-e az Isten szavára útra kelni, mint Ábrahám, sátrat verni ott, ahová az Úr vezetett, majd ismét továbbállni az ő szavára? Elég biztosíték-e számunkra, hogy ő mindenüvé velünk jön? Ha őt választjuk, számot kell vetnünk azzal, hogy nem lesz maradandó városunk itt a földön. Jákob családostul költözött Egyiptom földjére, ahol viszontlátta elvesztett és halottnak hitt fiát, de nekünk – ahogy Jézus mondja – akár családunk ellenében is ki kell tartanunk őmellette.

Ugyanazt a szakítást várja tőlünk az Úr, mint Ábrahámtól, csak más, lelkibb szinten: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked.” Nem elég egyszer kivonulni, hanem újra és újra ki kell szakadni abból a környezetből, amely ehhez a világhoz köt, ahol ha letáborozunk, nem tudunk teljes szívvel Istennek szolgálni. Nehéz ez a szakítás, komoly próbatételt jelent. Mégis szükséges megtennünk, mert különben nem tudjuk befogadni Isten ajándékát, amely messze felülmúlja az ősatyáknak adott ígéreteket. Amit ugyanis Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak ígért az Úr: Kánaán földje s az utódok sokasága csak előkép, szerény kezdete annak az ígéretnek, amelyet Fiában, Jézus Krisztusban adott, s melynek már foglalóját is megkaptuk a szívünkbe árasztott Szentlélek által. Ő nem csupán egy földdarabot és hosszú életet akar ajándékozni neked utódaidban, hanem örök hazát és örök életet.

Urunk, Jézus Krisztus, segíts kegyelmeddel, hogy megszabaduljunk a birtokvágytól, s újra meg újra megtanuljuk elengedni azt, ami a szívünknek kedves – legyen az föld vagy gyermek vagy a saját életünk –, hogy visszanyerhessük úgy, ahogy remélni sem mernénk. Add meg, kérünk, hogy merjük vállalni a bárányok kiszolgáltatottságát a farkasokkal teli világban, emlékezve szavadra: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”

2017. július 13., csütörtök

Évközi 14. hét

Ter 44,18-21.23b-29;45,1-5

Júda ekkor közelebb járult és bizakodva így szólt: „Kérlek, uram, hadd szóljon szolgád egy szót a füledbe, és ne haragudj meg szolgádra, hiszen olyan vagy, mint a fáraó! Az én uram a múltkor azt kérdezte szolgáitól: „Van-e atyátok vagy testvéretek?” Mi azt feleltük uramnak: Van egy idős apánk és egy kisöcsénk, aki az ő öregségében született. Az édes testvére meghalt, így egyedül ő maradt meg anyjától, és az apja igen szereti. Ekkor te azt mondtad szolgáidnak: „Hozzátok el hozzám, hadd lássam őt! Ha el nem jön veletek legkisebb öcsétek, ne kerüljetek többé a színem elé!” Amikor tehát felmentünk szolgádhoz, az apánkhoz, elbeszéltünk neki mindent, amit uram mondott. Amikor aztán azt mondta apánk: „Menjetek el ismét, és vegyetek egy kis gabonát nekünk”, mi azt mondtuk neki: Nem mehetünk. Ha eljön velünk legkisebb öcsénk, vele együtt elmegyünk. Mert ha ő nem lesz velünk, nem merünk annak az embernek a színe elé kerülni. Erre ő azt felelte: „Tudjátok, hogy csak kettőt szült nekem ez a feleségem. Az egyik elment tőlem, és így szóltam: Fenevad falta fel! És mindeddig nem került elő. Ha ezt is elviszitek, és valami éri az úton, ősz fejemet bánatával juttatjátok az alvilágba.” József nem tudta tovább tartóztatni magát, noha sokan álltak körülötte. Felkiáltott: „Menjen ki mindenki!” Senki más nem volt vele, amikor felfedte kilétét testvérei előtt. Aztán hangos sírásra fakadt – úgyhogy meghallották az egyiptomiak, és a fáraó egész háza –, és így szólt testvéreihez: „Én vagyok József! Él-e még az atyám?” Testvérei nagy félelmükben a rémülettől felelni sem tudtak. Ő azonban szelíden szólt hozzájuk: „Gyertek ide hozzám!” Amikor aztán közelebb jöttek, azt mondta nekik: „Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba. Ne féljetek, és ne is szörnyülködjetek azon, hogy eladtatok engem ebbe az országba! Hiszen a ti megmentésetekre küldött engem Isten előttetek Egyiptomba.

Mt 10,7-15

Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! Ne legyen se aranyatok, se ezüstötök, sem rézpénz az övetekben, sem úti tarisznyátok, se két köntösötök, se sarutok, se bototok! Méltó ugyanis a munkás az eledelére. Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok ott, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok. Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg tanításotokat: menjetek ki abból a házból vagy városból, és rázzátok le a lábatok porát. Bizony, mondom nektek: kíméletesebb sorsa lesz Szodoma és Gomorra földjének az ítélet napján, mint annak a városnak.


Amikor szembesülünk elkövetett bűnünkkel és az arra válaszoló isteni irgalommal, két veszély fenyeget. Az első, hogy nem tudjuk elfogadni, hogy Isten megbocsátott, hogy helyrehozta, amit mi elrontottunk. Természetesen kell hogy bűneink, Isten iránti hűtlenségünk elszomorítsanak, és fájdalom járja át szívünket. Ennek azonban nem szabad krónikus lelkifurdalássá változnia, amely bezár a félelem börtönébe és kétségbeesésbe hajszol. A másik veszély az előző ellentéte: az isteni irgalom csodájának megtapasztalásából azt a következtést vonjuk le, hogy mindaz, amit tettünk, szükségszerű előzménye volt annak, amit Isten tett velünk, holott bűneinket nem megmagyarázni kell, hanem őszintén bevallani és szívből megbánni.

Ez a két végletes magatartás megegyezik abban, hogy emberi logikát akar Istenre kényszeríteni, korlátozva mindenhatóságát. Figyelmen kívül hagyja, hogy Isten a saját logikája szerint cselekszik, úgy rendezve a dolgokat, hogy mindig az élet, a nagyobb, a bőségesebb élet felé haladhassunk. Ahol mi bezárunk egy ajtót, ott ő egy vagy akár több másikat nyit ki előttünk, s nem kerülhetünk olyan helyzetbe, ahonnan ne volna kiút. Ha máshogy nem, hát a vészkijáraton át, amikor végső szorongattatottságunkban egyenesen Isten karjaiba vetjük magunkat.

Urunk Jézus, földi életünk labirintusában minden út végül is ahhoz az egyetlen kapuhoz vezet, amelyet Te, a mi testvérünk, akit kiszolgáltattunk és rútul halálra adtunk, áldozatoddal előre menve kinyitottál nekünk. Hálát adunk Neked megváltó művedért, mellyel megszerezted nekünk a kiengesztelődést és békét, s alázattal kérünk, hogy földi útjainkon mindenkor a Te küldetésedben járjunk, felajánlva ennek a kiengesztelődésnek és békének ajándékait mindenkinek, akihez csak betérünk.

2017. július 12., szerda

Évközi 14. hét

Ter 41,55-57; 42,5-7a.17-24a

(...) Amikor aztán testvérei leborultak előtte, megismerte őket, de mintha idegenek lettek volna, keményen szólt hozzájuk, és megkérdezte tőlük: „Honnan jöttetek?” Azok azt felelték: „Kánaán földjéről, hogy ennivalót vegyünk.” Azzal fogságba vetette őket, három napra. Harmadnapon azonban kihozatta őket a börtönből, és így szólt hozzájuk: „Tegyétek meg, amit mondok, s akkor életben maradtok! Hiszen félem én Istent! Ha békességes emberek vagytok, maradjon egyik testvéretek megkötözve a börtönben! Ti pedig menjetek, vigyétek el házatoknak a gabonát, amelyet vettetek! Aztán hozzátok el hozzám legkisebbik öcséteket, hogy meggyőződhessem szavaitokról, és meg ne haljatok!” Úgy tettek tehát, amint mondta. Egymás közt azonban így szóltak: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen! Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, azért jött ránk ez a nyomorúság!” (...)

Mt 10,1-7

Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. A tizenkét apostol nevei pedig ezek: az első Simon, akit Péternek neveznek, és András, a testvére, Jakab, Zebedeus fia, és a testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és a vámos Máté, Jakab, Alfeus fia, Tádé, a kánaáni Simon, és az iskarióti Júdás, aki el is árulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!”


Jézus missziós parancsát nem úgy kell teljesítenünk, hogy szent propagandát folytatunk, hanem úgy, hogy mindenekelőtt őhozzá megyünk, amikor magához hív bennünket. Mindennap, újra és újra szólít a Szentírás szavai által, és csak akkor mondhatjuk, hogy készek vagyunk a küldetésre, ha előbb ennek a hívásnak engedelmeskedtünk. És mielőtt megkapnánk Jézustól a hatalmat a tisztátalan szellemek kiűzésére és a betegségek meggyógyítására, előbb nekünk kell megtisztulnunk tisztátalanságunktól és meggyógyulnunk betegségünkből.

Minden okunk megvan rá, hogy félelemmel boruljunk arcra előtte, mint József előtt testvérei, nem csupán nagy hatalma miatt, hanem mert bűnösök vagyunk. Mert a Jézussal való találkozás szembesít azzal, mennyi irigység, féltékenység, harag, gyilkos indulat lakik bennünk. Akárcsak József testvéreire, ránk is ránktelepszik a bűntudat, és mi sem ismerjük fel Jézusban a mi testvérünket. Ő azonban nem beszél keményen velünk, nem fél attól, hogy kiesik a szerepéből, ha elárulja gyöngédségét, nem fordul el és nem rejti el arcát előlünk, hanem ránk tekint, mint Péterre a főpap udvarán... Jézusban valóban testvérré válni és ezt a testvériséget jelként felmutatni – ez lehet az Egyház leghatékonyabb üzenete a harmadik évezredben. Erre éhezik legjobban a kereszténységében megfogyatkozott és megvénült Magyarország és Európa.

Urunk, Jézus, tedd készségessé szívünket, hogy nap mint nap megújítsuk és elmélyítsük magunkban a Hozzád való tartozás tudatát, s így alkalmassá váljunk a mennyek országáról szóló örömhír továbbadására. Add, hogy Általad közösségben legyünk mindazokkal, akiket velünk együtt küldesz, s lemondva mindenfajta emberi hatalomról a Te szereteted hatalmával induljunk útnak, s amerre csak járunk, beköszöntsön a mennyek országa, az Isten és ember felbonthatatlan szeretetközössége.

2017. július 11., kedd

Szent Benedek apát

Péld 2,1-9

Fiam! ha megfogadod szavaimat és megőrzöd magadnál parancsaimat, megnyitod füledet a bölcsességnek, és szívedet az okosság megismerésére adod, sőt, ha hívod a bölcsességet, és szívedet az okosságra hajtod, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és kutatod, mint a rejtett kincset: akkor megérted az Úr félelmét, és megtalálod Isten tudását, mivel az Úr adja a bölcsességet, s az ő szájából származik a tudás és az értelem. Ő rejt el üdvöt az igazak részére, és pajzsa azoknak, akik jámborságban járnak. Megvédi az igazságosság ösvényeit, és őrködik a jámborok útja fölött. Akkor megérted az igazságot és a törvényt, az egyenességet és minden helyes utat.

Mt 19,27-29

Ekkor megszólalt Péter és azt mondta neki: „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Mi lesz hát velünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem, az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét. És mindenki, aki elhagyta házát, testvéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni.


Jézus soha senkinek nem ígért földi jót követése fejében. Magát az örök életet ígérte követőinek jutalmul, részesedést az ő egyetemes uralmából, mely az Atya uralma a Szentlélekben. A szentíráskutatás kimutatta, hogy eredetileg az evangélium szövegében semmi más nem szerepelt: se százannyi, se ezen a világon kapott testvér, nővér, atya, otthon. (Ez persze nem jelenti, hogy ezek a „későbbi betoldások” az Úr Jézus szavának meghamisításai volnának, hanem a sugalmazó Szentlélek műve ez is, aki Jézus ígérete szerint elvezet bennünket a teljes igazságra.) Mert nemcsak az a kinyilatkoztatott igazság, amit az Úr Jézus földi életében szavaival kimondott – a szentírástudósok valószínűleg az utolsó napig fognak vitatkozni azon, hogy mi az, amit biztosan mondott Jézus, s mi az, amit az evangélisták adtak a szájába –, hanem az is, amelyet az ősegyház a Szentlélek ösztönzésére megértett, az evangéliumokba beemelt, s ugyancsak a Szentlélek hatására kánoninak nyilvánított. Így aki az evangéliumokra hivatkozva visszautasítja a látható Egyházat, következetlen és önmagával kerül ellentmondásba, hiszen az evangélium már az Egyházon belül született, a kettő Isten akaratából elválaszthatatlanul összetartozik, s erre is érvényes, hogy „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza”.

Ezt érezte meg és élte Szent Benedek apát, akinek életműve a nyugati szerzetesség és az európai kultúra egyik alappillére. Erre az együttlátásra, egységben gondolkodásra, a krisztusi igék Szentlélekben való aktualizálására lehetett alapozni az épületet, amelyet kikezdtek ugyan évszázadok viharai, megpróbáltak az Egyházon belüli és kívüli forrongások, mégis szilárdan áll, és világítótoronyként mutat ma is utat annak az Európának, amely mindjobban elveszíti lába alól a krisztusi hit szilárd talaját és a fogékonyságot a Szentlélek régi és új működése iránt.

Urunk, Jézus Krisztus, aki magad vagy követőid jutalma, add, kérünk, kegyelmedet, hogy minden körülmények között hűségesek legyünk Hozzád és Egyházadhoz, felismerve azt a küldetést, melyet ránk bízol itt és most, testvéreink javára. Szent Benedek közbenjárására segíts, hogy Európa és a világ népei felismerjék azt, ami az igazi javukra szolgál, és eljussanak a Krisztusban való új testvériségre.

2017. július 10., hétfő

Évközi 14. hét

Ter 28,10-22a

Jákob tehát elindult Beersebából, és Hárán felé tartott. Eljutott egy helyre, és ott, amikor a nap leszállt, le akart pihenni. Fogott tehát egy ott heverő követ, a feje alá tette, és elaludt azon a helyen. Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai fel és le járkálnak rajta. (...) Amikor Jákob felébredt az álomból, így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem is tudtam!” Aztán megrémülve azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!” (...) Fogadalmat is tett Jákob, ezekkel a szavakkal: „Ha velem lesz az Úr, és megőriz az úton, amelyen járok, ha ad nekem kenyeret, amit megeszem, és ruhát, amit felveszek, s ha szerencsésen visszatérek atyám házába: az Úr lesz az én Istenem. Ezt a követ pedig, amelyet emlékjelül ideállítottam, Isten házának fogják hívni, és neked áldozom a tizedét mindannak, amit adsz majd nekem!”

Mt 9,18-26

Amíg ezeket mondta nekik, íme, odajött egy elöljáró, leborult előtte és azt mondta: „A lányom most halt meg, de gyere, tedd rá a kezedet és élni fog.” Jézus fölkelt és követte őt a tanítványaival. És íme, egy tizenkét éve vérfolyásos asszony hátulról odament, s megérintette a ruhája szegélyét. Azt gondolta magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Jézus megfordult, meglátta őt és azt mondta neki: „Bízzál, lányom! A hited meggyógyított téged.” És abban az órában meggyógyult az asszony. Amikor Jézus bement az elöljáró házába és látta a fuvolásokat és a tolongó tömeget, így szólt: „Távozzatok! Nem halt meg a kislány, csak alszik.” De azok kinevették. Mikor kiküldték a tömeget, ő bement, megfogta a lány kezét, és a kislány fölkelt. Ennek a híre elterjedt azon az egész vidéken.


Jákob még megrémült, amikor felébredt, mert álmában az Úrral találkozott. Az Evangéliumban szereplő kislánynak viszont, aki halálos álmából felébredve szemtől szembe találta magát az Úrral, nem kellett remegnie, amikor Jézus kézen fogva felsegítette. Jákob megrendülve érezte át a hely szentségét, ahol az Úr álmában megjelent neki és szólt hozzá, a vérfolyásos asszony viszont nem a szent helyen, hanem Jézus személyében tapasztalta meg Isten hatalmát. Igen, mert az eget a földdel összekötő létra, melyet Jákob álmában látott, Jézus Krisztusban vált valósággá. Őbenne örökre összekapcsolódott a földi élet a mennyeivel, s beteljesedett az ígéret, melyet az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott.

Mi még nagyobb kiváltságokban részesültünk. Jézus ugyanis nem azért jött, hogy tizenkét évi betegség után néhány tucat évre egészséget adjon, nem is azért, hogy a halottak visszatérjenek a földi életbe, majd újra meghaljanak, hanem ezekkel az előképekkel is arra az örök életre utalt, mely már itt a földön megkezdődött bennünk. Hiszen minden szentmisében megszenteli a helyet eucharisztikus jelenlétével, és amikor megérintjük istensége ruhájának szegélyét a szentostyában, a mennyei gyógyszert vesszük magunkhoz, mely oltalmaz a bűnök okozta betegség ellen, s a halhatatlanság orvosságát nyerjük, mely az örök életet adja nekünk.

Urunk Jézus, hálát adunk Neked mindennapi csodáidért, s kiváltképpen eucharisztikus jelenlétedért. Így mi már nem azt mondjuk, amit Jákob: „Ha velem lesz az Úr, ha megőriz az úton, ha ad nekem kenyeret, s ha szerencsésen visszatérek atyám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem”, hanem így dicsőitünk Téged: Mivel mindennap velünk vagy, s Te magad vagy nekünk az Út, mivel az örök élet kenyerével táplálsz és az üdvösség ruhájába öltöztetsz bennünket, s mivel Te vagy, aki hazavezetsz az atyai házba, egyedül Te vagy a mi Istenünk.

2017. július 9., vasárnap

Évközi 14. vasárnap

Zak 9,9-10

Felette örvendezzél, Sion leánya; ujjongj, Jeruzsálem leánya: íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít; szegény ő és szamáron ül, szamárkanca fiatal vemhén. Kiirtom én a harci szekereket Efraimból, s a lovakat Jeruzsálemből; széttöröm a harci íjakat, és békét hirdet ő a nemzeteknek; és uralkodik tengertől tengerig, és a Folyamtól a föld határáig.

Róm 8,9.11-13

Ti azonban nem testi, hanem lelki emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé. S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. Ennélfogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.

Mt 11,25-30

Abban az időben így szólt Jézus: ,,Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”


A szent, erős és halhatatlan Isten szelídsége abban nyilvánult meg, hogy sebezhetővé vált, amikor szabad akaratot adott teremtményének, s amikor elküldte és kiszolgáltatta neki szent Fiát. Ezért Jézus szájából a kijelentés, hogy „szelíd vagyok és alázatos szívű”, nem csupán emberi tulajdonságára vonatkozik, hanem az isteni lényeg kinyilatkoztatása. Az emberi lélek is sebezhető, de leggyakrabban úgy keres sebére gyógyulást, hogy elégtételt vesz az őt ért sérelemért. Ha megbántanak, duzzogunk, ha erélyesen szólnak ránk, visszaszólunk, ha megütnek, visszaütünk, hogy helyreálljon az egyensúlyi állapot. Nyugalmat mégsem talál a lelkünk: az elégtétel érzése vagy a másikon aratott diadal mámora hamarosan elszáll, s a helyén zavar és nyugtalanság marad.

Egészen másfajta nyugalom az, amelyről Jézus beszél, mint igazságérzetünk pillanatnyi kielégülése. Nem is érhető el folytonos kompenzációval, hanem csak úgy, ha vállaljuk azt az olykor már-már kibírhatatlan feszültséget, mely abból fakad, hogy megválaszolatlanul hagyjuk a minket ért sérelmet. Nem is lehetséges ez másképpen, mint hogy belőle élve engedjük megvalósulni magunkban az ő szelíd és alázatos uralmát. Ez a test szerinti élet elutasítása és a Lélek szerinti élet vállalása: ahelyett, hogy visszavágnánk – fizikailag vagy szellemileg –, lemondunk az elégtételről és felkínáljuk a bocsánatot.

Urunk Jézus, győzelmes Isten Fia, Te nemcsak Jeruzsálembe vonultál be szelíden és alázatosan, hanem titokzatos módon a mai szentmisén is bevonulsz az Egyház ünneplő közösségébe az átváltoztatás csendjében, melyet megelőzött az ujjongó ének: „Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban!” Köszönjük, hogy eljössz hozzánk a szentáldozás pillanatában, hogy szelídségedben és alázatodban: isteni életedben részesítsél bennünket. Kérünk, terjeszd ki ránk, akiket újra és újra megkísért a test szerinti élet öntörvényűsége, édes uralmadat, s kegyelmeddel tégy minket áttetszővé, hogy a Te békességed hordozói és közvetítői lehessünk.

2017. július 8., szombat

Évközi 13. hét

Ter 27,1-5.15-29

(...) Izsák megtapogatta, és így szólt: „A hang ugyan Jákob hangja, de a kéz az Ézsau keze!” Nem ismerte meg, mert a szőrös kezei jobban hasonlítottak Ézsaura. Meg akarta tehát őt áldani, ezért megkérdezte tőle: „Te vagy az én fiam, Ézsau?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok.” Erre így szólt: „Akkor hozd ide nekem az ételt a vadászatodból, fiam, hogy megáldjon téged a lelkem!” Ő odavitte, s mikor azt elfogyasztotta, bort is nyújtott neki. Miután megitta, Izsák, az ő atyja azt mondta neki: „Gyere ide hozzám, és csókolj meg, fiam!” Ő odament, és megcsókolta. Erre aztán, mihelyt megérezte ruhái illatát, megáldotta őt ezekkel a szavakkal: „Íme, olyan az én fiam illata, mint a dús mező illata, amelyet az Úr megáldott. Adjon neked Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből, bőséget a gabonából és a borból. Népek szolgáljanak neked, nemzetségek boruljanak eléd: légy ura testvéreidnek, és anyád fiai hajoljanak meg előtted. Aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki megáld téged, teljen el áldással!”

Mt 9,14-17

Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot; mert kiszakad a folt a ruhából, és a szakadás még nagyobb lesz. Új bort sem töltenek régi tömlőkbe, mert különben a tömlők szétrepednek, s kiömlik a bor is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe töltik, így mind a kettő megmarad.”


A mai nap Olvasmányában – érezni a szöveg stílusán – maga a szentíró is meg van botránkozva Jákob és anyja, Rebekka csalásán. Csak jóval később enged fel, amikor csodálkozva megpillantja a valóban megrendítő tényt, hogy Isten szabadon osztja ajándékait, s bölcsessége az ember bűnén sem akad fenn, hanem mintegy felhasználja azt az ő terveihez. Persze ettől még Jákob és Rebekka tette nem ragyog fényben. Mindkettőjüknek súlyos árat kell fizetniük vétkükért: anya és kedvenc fia elbúcsúzhat egymástól, és naponta könnyeikkel áztathatják kenyerüket.

A Bibliában feltáruló isteni gondviselés szakít mindenféle vallási elképzeléssel, mely Isten és a történelem kapcsolatát magyarázni próbálja. Nincs végzet: az ember emberi módon szabad, és felelősséggel tartozik a tetteiért, Isten viszont isteni módon szabad, és mindent felhasznál az ember üdvösségére. Az ember gyakran saját elképzeléseihez ragaszkodik, s ahelyett, hogy Istenre bízná, maga veszi kezébe sorsát. Nem akar engedelmeskedni a szívébe írt, saját boldogsága érdekében adott isteni parancsnak, inkább bűnt követ el, és ezzel keserű jövőt készít magának. Isten üdvözítő terve azonban mindezt túlhaladja, s hihetetlen isteni találékonysággal felhasználja a gyengeséget, a botlást, a helytelen döntést is, hogy azt is a javára fordítsa. Ám ez az Isten által készített üdvösség csak azt az embert éri el, aki bűnbánatot tart, különben hatástalan marad. „Az új bor új tömlőbe való”: Isten kegyelme csak a megtérő, a bűnbánat fürdőjében újjászületett emberben tud hathatósan működni, és elvezetni őt az üdvösségre.

Urunk Jézus, adj nekünk őszinte bűnbánatot elkövetett bűneinkért, gyalázatos mulasztásainkért. Óvj meg attól a könnyelműségtől, hogy próbáljuk megmagyarázni, hogy ez vagy az rossz, amit elkövettünk, miért is volt jó, vagy még inkább szükséges lelki fejlődésünkhöz. Taníts meg minket annak belátására, hogy a bűnből csak átok és pusztulás származik, a jó viszont mindenestül a Te teremtő és irgalmas szívedből fakad, s engedd, hogy ezzel az irgalommal soha vissza ne éljünk, de megbecsüljük és egyre jobban szívünkbe fogadjuk.

2017. július 7., péntek

Évközi 13. hét

Ter 23,1-4.19;24,1-8.62-67

Sára százhuszonhét esztendeig élt, aztán meghalt Kirját-Arbában – azaz Hebronban –, Kánaán földjén. Ábrahám odament, hogy meggyászolja és elsirassa. Amikor azután felkelt a halotti szertartástól, így szólt Hét fiaihoz: „Jövevény és idegen vagyok én nálatok, adjatok nekem sírnak birtokot köztetek, hogy eltemethessem halottamat!” Ezek után Ábrahám eltemette a feleségét, Sárát Makpéla mezejének barlangjában, Mamréval – azaz Hebronnal – szemben, Kánaán földjén. (...) Izsák eközben megérkezett Lahai-Rói kútjának vidékéről, és a Negeb földjén lakott. Mivel a nap alkonyatra hajlott már, kiment búsongani a mezőre. Amikor azonban felemelte szemét, látta, hogy tevék jönnek a távolban. Rebekka is felemelte szemét, és meglátta Izsákot. Erre leszállt a tevéről, és megkérdezte a szolgától: „Ki az az ember, aki jön elénk a mezőn?” A szolga azt felelte neki: „Ő az én uram!” Erre a lány hamar fogta a fátylát, és befödte magát. A szolga aztán elbeszélte Izsáknak mindazt, amit végzett, az pedig bevitte Rebekkát anyjának, Sárának sátrába. Feleségül vette, és annyira megszerette, hogy megvigasztalódott fájdalmától, amelyet anyja halála miatt érzett.

Mt 9,9-13

Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.« Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”


Az Ószövetség bizonyos részeihez érve felmerül bennünk a kérdés, hogy nem pusztán emberi történetet olvasunk-e, amely szinte szóról szóra olyan, mint a miénk. Hol itt a szentség, a természetfeletti vonatkozás? Mi az isteni kinyilatkoztatás abban, ahogy Izsák édesanyja halálán kesereg minden este, majd beviszi Rebekkát anyja sátrába, vele hál, megszereti és megvigasztalódik? Reális emberi történet ez, mélységes pszichológiai ismerettel: a fiú anyja vonásait is keresi és megtalálja feleségében. Megvigasztalódik, és megy az élet tovább. Izsáknak fiai születnek, s a történet folytatódik Jákobon és Józsefen keresztül Dávid királyig, s onnét tovább a másik Józsefig és Máriáig és a mi Urunk, Jézus Krisztusig.

Mi pedig mindezt olvasva lassan meglátjuk a nyilvánvaló igazságot, hogy üdvösségtörténetben élünk. Isten ígéretei itt a földön általában lassan teljesülnek, úgy bontakoznak ki, mint magjából a növény. Úgyhogy ha az ember elszakadna a hit forrásaitól, hajlamos volna a beteljesedést „természetesnek” venni, a maga művének és a „dolgok alakulása” magától értetődő következményének tekinteni. Az ember szabad, ő dönti el, hogyan él; eszik-iszik, uralkodik és elbukik, bűnt követ el és bűnbánatot tart, gyermekei születnek és halnak meg, reményei szétfoszlanak, s helyette szövődnek újak, de mindezek mögött, alig észrevehetően, jelen van az Isten, s mindezeken keresztül véghezviszi az ő művét, megvalósítja az ember üdvözítésének tervét.

Urunk Jézus, Te egyesek életébe úgy lépsz be, mint a mai Evangéliumban Máté pénzváltó asztalához: „Kövess engem!”; másoknak pedig kora gyermekkoruktól kezdve Isten ígéreteinek világosságaként ragyogod be minden napjukat. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy a napi ige által akár megrendít és szíven talál, akár az élet leghétköznapibb részleteinek feltárásán keresztül vezet az Írásokat sugalmazó Lélek, egyre inkább megtanuljuk Isten üdvösségtervében nézni a magunk, a családunk és az egész emberiség életét, s napról napra mind jobban átadjuk magunkat Neked.

2017. július 6., csütörtök

Évközi 13. hét

Ter 22,1-19

Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: „Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Isten akkor azt mondta neki: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” (...) Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!”

Mt 9,1-8

Ezután beszállt a bárkába, átkelt a tengeren és elment a saját városába. Ekkor íme, odahoztak hozzá egy ágyon fekvő bénát. A hitüket látva Jézus azt mondta a bénának: „Bízzál, fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Erre íme, egyesek az írástudók közül azt mondták magukban: „Ez káromkodik.” Jézus látta gondolataikat és így szólt: „Miért gondoltok gonosz dolgokat a szívetekben? Ugyan mi könnyebb, azt mondani: ,,Bocsánatot nyertek bűneid”, vagy azt mondani: ,,Kelj föl és járj”? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – s ekkor a bénához fordult –: Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az fölkelt és hazament. Amikor a tömeg látta ezt, félelem fogott el mindenkit, és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.


Isten nem kegyetlen, nem leli örömét szerettei gyötrődésében. Ha mégis engedi, hogy egyfajta sötétségen menjenek át, ezt azért teszi, hogy szeretetüket megtisztítsa, megerősítse és beemelje az üdvösségtörténet erőterébe. Ahhoz, hogy Isten művében részt vehessünk, meg kell ízlelnünk a halált és a feltámadást. Ábrahámnak addig kellett megtapasztalnia a halált, amíg fiával, akit szeretett, felértek a kijelölt helyre, Izsáknak meg akkor, amikor atyja, akit szeretett, megkötözte őt, és az oltárra tette, hogy feláldozza. A feltámadás pedig abban állt számukra, hogy úgy kapták vissza egymást s hallották az Úr megerősített ígéretét, hogy Isten és egymás iránti szeretetük még nagyobb mélységet nyert. Hiszen nemcsak Isten győződött meg arról, hogy Ábrahám mennyire szereti őt, hanem Izsák előtt is kinyilvánult atyjának Istenhez való feltétlen hűsége. Ennél nagyobbat pedig nem kaphat fiú az apjától.

A mi életünkben is eljön a nap, amikor Isten elkéri tőlünk azt, ami szívünknek a legkedvesebb. Lehet, hogy egy szeretett embert kell „feláldoznunk” vagy egy szép elképzelést, foglalkozást, kedvelt időtöltést. Lehet, hogy egészségünktől fosztatunk meg, mint a mai Evangéliumban szereplő béna, aki bizonyos értelemben meghalt a világ számára, kirekesztetett a társadalmi életből. Az a mozdulat, amellyel őt hordágyastul Jézus elé teszik, hasonlít Ábraháméhoz, aki Isten elé tette le fiát. Mindkettő hitből fakadó tett, melynek jutalma Isten áldása és a feltámasztás egy új életre (elsősorban a bűnbocsánat, és csak másodsorban annak külső jele, a testi gyógyulás).

Urunk, Jézus Krisztus, eléd hozzuk mindazt, akiket és amit szeretünk, eléd hozzuk nehézségeinket és szenvedéseinket, s kérünk, hogy tisztítsd meg minden viszonyulásunkat a Te szereteted kohójában, s ezáltal ajándékozz meg minket az új életre való feltámadás örömével.

2017. július 5., szerda

Évközi 13. hét

Ter 21,5.8-20

Ábrahám százesztendős volt, amikor megszületett a fia, Izsák. Amikor aztán megnőtt a gyermek, elválasztották, és elválasztása napján Ábrahám nagy lakomát rendezett. Amikor azonban Sára látta, hogy az egyiptomi Hágár fia ingerkedik Izsákkal, az ő fiával, azt mondta Ábrahámnak: „Dobd ki ezt a szolgálót és a fiát, mert nem fog örökölni ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!” Nehezére esett ez a dolog Ábrahámnak a fia miatt. De Isten azt mondta neki: „Ne essen nehezedre gyermeked és szolgálód dolga: mindabban, amit Sára mond neked, hallgass a szavára, mert Izsák utódait fogják utódodnak nevezni. Azért a szolgáló fiát is nagy nemzetté teszem, hiszen a te magzatod!” Kora reggel felkelt tehát Ábrahám, fogott egy kenyeret és egy tömlő vizet, rátette Hágár vállára, odaadta a gyermeket, és elbocsátotta. Az elment, és össze-vissza bolyongott Beerseba pusztájában. Amikor aztán elfogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik ott lévő fa alá. Aztán elment, és vele szemben leült egy nyíllövésnyi távolságban. Azt mondta ugyanis: „Ne lássam meghalni a gyermeket!” Leült tehát átellenben, és hangos sírásra fakadt. Isten azonban meghallotta a gyermek hangját, és Isten angyala szólította Hágárt a mennyből: „Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a gyermek hangját arról a helyről, ahol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, fogd őt erősen a kezeddel, mert nagy nemzetté teszem őt!” Isten azután megnyitotta az asszony szemét, mire az meglátott egy kutat. Odament, megtöltötte a tömlőt, és inni adott a gyermeknek. Isten ettől kezdve vele volt, s az felnövekedett, a pusztában maradt, és íjász lett belőle.

Mt 8,28-34

Amikor a túlpartra értek, a gadaraiak vidékére, elébe jött két megszállott. A sírokból jöttek ki, nagyon veszélyesek voltak, ezért senki sem mert azon az úton járni. S azok íme, így kiáltottak: „Mi közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” Messze tőlük egy nagy disznócsorda legelészett. A démonok kérlelték őt: „Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.” Azt mondta nekik: „Menjetek.” Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben. A kondások pedig elfutottak a városba, és hírül vittek mindent, a megszállottakkal történteket is. És íme, az egész város kijött Jézus elé. Amikor meglátták őt, kérlelték, hogy menjen máshová a határukból.


Ábrahámnak előbb-utóbb mindkét fiát el kellett veszítenie valamilyen módon, hogy Isten terve teljesedjék be. S Isten mindkét gyermekről gondoskodott a maga terve szerint. Izmael születése előtt Hágár már elszökött egyszer a pusztába Sára elől, s akkor Ábrahámhoz hasonlóan ígéretet kapott az Úrtól, hogy fiától megszámlálhatatlanul sok utóda születik majd. Most ismét a pusztában bolyong, de már nem emlékszik az ígéretre. S ahogy akkor egy forrásnál talált rá az Úr angyala, most ismét egy forráshoz vezeti, amely jelzi az áldást és az életet, Isten gondoskodó szeretetét, s emlékezetébe idézi azt a napot, amikor az ígéretet kapta.

Milyen vigasztalás ez azoknak, akik számkivetésben élnek, kitaszítva, elhagyottan! Isten meghallja síró gyermekeinek panaszos hangját, s mint anya a csecsemőjéről, gondoskodik róluk. Jézusban is ez a kitaszítottak iránti irgalom nyilvánul meg a gadaraiak földjén. A két ördögtől megszállott ugyanúgy a pusztában bolyongott, mindenkitől elhagyatva, mint Hágár és Izmael. Jézus pedig hozzájuk lép, és megszabadítja őket a démonok hatalmától. Igaz, emiatt ő maga is nemkívánatos személlyé nyilváníttatik. A közeli város lakói ha nem is üldözik el, de udvariasan arra kérik, hogy távozzék határukból. A két megszállott ember megszabadulásáért azonban Jézus nem sajnálja ezt a nem túl szíves fogadtatást. Úgy tűnik, éppen ezért a két emberért kelt át a tavon.

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a mai szent Olvasmányban és Evangéliumban adott kinyilatkoztatást, hogy minden látszat, minden ellenkező érzés, vélekedés ellenére nem kerülhetünk olyan nyomorúságos helyzetbe, ahol már Te sem segíthetsz rajtunk. Köszönjük Neked, hogy Hágár és Izmael, illetve a két gadarai megszállott történetén keresztül megmutatod, hogy annyira kedvesek vagyunk Előtted, hogy semmit nem tartasz túl drágának, hogy megszabadíts bennünket. Vigasztald meg, kérünk, jelenléteddel testvéreinket, akik most mindenkitől elhagyatva, a szomorúság és kilátástalanság kietlen pusztaságában bolyonganak. S ha egyszer mi éreznénk úgy, hogy az emberek kitaszítottak maguk közül, jöjj el hozzánk Te magad, hogy megszabadíts démonainktól, és innunk adj az örök élet forrásából.

2017. július 4., kedd

Évközi 13. hét

Ter 19,15-29

Amikor aztán megvirradt, így sürgették őt az angyalok: ,,Kelj fel, vedd feleségedet és két lányodat, hogy el ne vessz te is a város gonoszsága miatt!” És mivel késedelmeskedett, a férfiak megragadták a kezét, a felesége kezét, és a két leányáét, mert az Úr megkegyelmezett neki. Kivezették, a városon kívül elengedték, és így szóltak hozzá: ,,Mentsd az életedet! Ne tekints hátra, és meg ne állj az egész környéken, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz te is!” Ám Lót azt mondta nekik: ,,Kérlek, uram, hiszen kegyelmet talált előtted szolgád, s nagy volt irgalmasságod, amelyet velem cselekedtél, hogy megmentsd az életemet! Nem menekülhetek a hegyre, mert akkor utolérhet a veszedelem, és meghalok. Egy város közel van itt, oda elfuthatnék. Kicsi az, ott megmenekülhetek – ugye valóban kicsi az? - és életben maradhatok.” Erre azt válaszolta neki: ,,Íme, ebben is meghallgatom kérésedet, s nem dúlom fel azt a várost, amelyért szóltál. Siess, és menekülj oda, mert semmit sem tehetek, amíg be nem érsz oda.” – Ezért nevezték el azt a várost Coárnak. Éppen akkor jött fel a nap a földre, amikor Lót bement Coárba. Ekkor az Úr kénkövet és tüzet hullatott az Úrtól az égből Szodomára és Gomorrára, és elpusztította Isten ezeket a városokat, és az egész környéket, a városok minden lakóját, s a föld minden növényét. Lót felesége pedig, aki hátratekintett, sóoszloppá változott. Amikor aztán Ábrahám felkelt reggel, és onnan, ahol azelőtt az Úrral állt, letekintett Szodomára és Gomorrára és a környék egész földjére, azt látta, hogy olyan füst száll fel a földből, mint az olvasztókemence füstje. Így tehát Isten, amikor elpusztította a környék városait, megemlékezett Ábrahámról, és kimentette Lótot azoknak a városoknak a pusztulásából, amelyekben lakott.

Mt 8,23-27

Amikor beszállt a bárkába, követték őt a tanítványai. És íme, olyan nagy vihar támadt a tengeren, hogy a bárkát elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Odajöttek és felkeltették: ,,Uram, ments meg, elveszünk!” Ő azt mondta nekik: ,,Miért vagytok gyávák, ti kishitűek?” Majd fölkelt, rászólt a szelekre és a tengerre, s nagy csendesség lett. Az emberek pedig elcsodálkoztak és így szóltak: ,,Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?”


Meglehet, hogy most, amikor ezeket a sorokat olvassuk, életünk legcsendesebb és legbékésebb napját éljük, talán már szinte zavaróan nem történik semmi bennünk s körülöttünk. Mégsem hiábavaló, hogy a sugalmazó Szentlélek a végveszélybe jutott emberek példáját állítja szemünk elé, mert tudatosítja bennünk, hogy pillanatnyi lelkiállapotunktól függetlenül is folyik a küzdelem értünk, s üdvözülésünk leginkább a végveszélyből való kimeneküléshez hasonlít, amelyet Isten visz végbe, nem mi magunk. Nekünk csak kiáltanunk kell, majd pedig engedelmeskedni az Úr szavának.

A nyugalom napjaiban is tudatosítanunk kell, hogy szédítő mélységek felett járunk, hogy ellenünk támad a pokol a maga pusztító kénköves lángjaival és ködös, kavargó örvényeivel. A csend mögött látnunk kell a vihart, a nyugalom mögött sejtenünk a nyugtalanságot, a biztonság burkában éreznünk a teljes bizonytalanságot, hiszen igazi békességünk és csöndességünk, menekvésünk és biztonságunk nem testi-lelki egészségünkben, nem a társadalomban elfoglalt pozíciónkban, nem anyagi helyzetünkben, de még csak nem is emberi kapcsolatainkban van, hanem egyedül a teremtő és megváltó Istenben (emberi kapcsolatainkban annyiban, amennyiben Isten szeretetéből forrásoznak, s hozzá kötnek egyre jobban). Ezért a békesség és csöndesség napjaiban sincs hitelesebb imádságunk, mint az, hogy „Uram, ments meg engem, mert elveszem!”, és „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, szegény bűnösön!”. Nem önijesztgetés ez, hanem csupán reális látás és egy még nagyobb békesség forrása, mely azután a viharok idején elveszíthetetlen erő lesz számunkra. Akkor a vihar nem árthat nekünk, hanem javunkra válik, s nagyobbat lendít rajtunk előre az üdvösség útján, mint megannyi békés nap édessége.

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy ha viharba kerülünk, az arra való, hogy megtisztítson bennünket, hogy általa jobban megismerjük önmagunk gyöngeségét és a Te isteni hatalmad fönséges erejét. Engedd, kérünk, hogy Veled legyünk, Belőled éljünk a szélcsendes napokon, és testestül-lelkestül Rád hagyatkozzunk a vihar idején, egészen a Te kezedbe adva, hogy mit és hogyan használsz fel üdvösségünkre.

2017. július 3., hétfő

Szent Tamás apostol

Ef 2,19-22

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Jn 20,24-29

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”


Az Úr Jézus mint szeretetének egyértelmű jeleit mutatja meg Tamásnak a testén lévő sebeket. A Jézustól adott bizonyíték végtelenül felülmúlja Tamás várakozását, mert a szent sebek szemlélése nemcsak annak evidenciájába emeli az apostolt, hogy Jézus él, hanem azt is minden kétséget kizáró módon kinyilatkoztatja, hogy Jézus szeret. Ezzel Tamás azt is megtanulja, hogy az élet, a személy élete egyenlő a szeretettel, amely túléli a halált, a rothadást, az enyészetet: a szeretet erősebb a halálnál.

Az ateista legmélyebb és legkínzóbb problémája nem Isten léte vagy nemléte, hanem az, hogy milyen az Isten? Ha rádöbbenne, hogy Isten a szeretet, akkor már tudná, hogy létezik. Aki csak arra jön rá, hogy Isten van, de nem tudja, hogy ő a szeretet, az még mindig valamilyen bálvány-istenben hisz. A kinyilatkoztatásra épülő, igaz keresztény hit mindig abban való hit, hogy Isten a szeretet: „Hittünk a szeretetben.” Isten nem csupán önmagától való, örökkévaló, mindentudó és mindenható lény, hanem ő a szeretet – és az ő szent Fia, Jézus ezt a szeretetet nyilatkoztatja ki. Legtöbb értelmi nehézségünk, vallási kételyünk mögött ott rejtőzik a még nagyobb és talán meg sem nevezett problémánk: nem merünk hinni Jézusnak, Isten Fiának irántunk való szeretetében. Amikor viszont kinyilatkoztatja szeretetét, s mi Tamással együtt felkiáltunk: „Én Uram és én Istenem!”, megoldódik minden nehézségünk, s elnyerjük az üdvösségre vezető hitet.

Urunk, Jézus Krisztus, szégyenkezve valljuk meg, hogy olykor minket is elfog a kétkedés, és egyértelmű jelet, minden kétséget kizáró bizonyítékot várunk Tőled. Szent Tamás apostol közbenjárására adj nekünk, kérünk, alázatot és készséget, hogy minden rejtett bűnünket magyarázkodás nélkül megvallva Előtted elismerjük, hogy menthetetlen bűnösök vagyunk, s szent sebhelyeidben felismerve a Te irántunk való végtelen és legyőzhetetlen szereteted jeleit, készek legyünk tanúságot tenni Rólad.

2017. július 2., vasárnap

Évközi 13. vasárnap

2Kir 4,8-11.14-16a

Történt egy napon, hogy Elizeus próféta elindult és átment Sunembe. Lakott ott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához, s így ahányszor csak átment, mindig betért hozzá enni. Az (asszony) így szólt férjéhez: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, ott szálljon meg.” Történt, hogy Elizeus egy nap megérkezett, betért a fönti szobába és lefeküdt. Aztán így szólt szolgájához, Gehászihoz: „Mi lenne az, amivel viszonzást adhatnék az asszonynak?” Gehászi így válaszolt: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” Erre megparancsolta: „Hívd ide!” Odahívta, az megállt az ajtóban. Akkor Elizeus így szólt hozzá: „Egy esztendő elteltével ilyen idő tájt fiút dajkálsz.”

Róm 6,3-4.8-11

Testvéreim! Mi, akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségére feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg: a halál nem uralkodik többé rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, és most az Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Mt 10,37-42

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.


A magát szelídnek és alázatos szívűnek kijelentő Jézus kemény szavakkal szól hozzánk, amikor – látszólag az apánk és anyánk iránti tisztelet isteni parancsa és a gyermekeink iránt a Teremtőtől belénk oltott ragaszkodás ellenében – azt állítja, hogy aki jobban szereti apját vagy anyját, fiát vagy lányát, mint őt, az nem méltó hozzá. Pontosan kell látnunk, hogy ez a ’jobban’ nem az érzelmi kötődés fokozatait állítja szembe, hanem a szeretet két minőségét: a test és vér diktálta, ösztönös szeretetet és az ember természetfeletti hivatását, Istenre való képességét. Jézus nem a gyermeki ragaszkodásról és a gondoskodó szülői szeretetről, hanem a túlságosan földies kötődésről jelenti ki, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését. Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is, mely gúzsba köti emberségünket.

Egészen más az, amikor mi magunk valljuk meg méltatlanságunkat, ahogy tette a kafarnaumi százados vagy Péter apostol, és más, amikor az Úr mondja nekünk: „Nem vagy méltó hozzám.” Méltatlanságunk tudata alkalmassá tesz az Úr szent cselekvésének befogadására, ellenben a földies ragaszkodások, az önmegvalósítási törekvések éppenséggel alkalmatlanná. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torzóvá, csonka személyiséggé. Ha azonban korlátainkkal, életünk töredékességével és a szenvedés szükségszerűségével szembesülve készségessé válunk arra, hogy mindezt Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viseljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem felemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

Urunk Jézus, bevalljuk, hogy gyakran mi is húzódozunk attól, hogy Téged válasszunk, és keresztünket felvéve kövessünk Téged. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy önmegvalósítás helyett az Atya akaratát valósítsuk meg életünkben, azaz a szeretet cselekedetei és a szeretetből vállalt szenvedés által napról napra igyekezzünk a Te képedre és méreteidre alakulni.